6. fejezet
Szavak

A hetedikes és nyolcadikos hugrabugosok eléggé fogékonynak tűntek a mardekárosok közösségi termében tartandó parti ötletére, de abban is megegyeztek, hogy nem hívják meg Pansy Parkinsont, aki a tanévkezdés óta eltelt néhány nap alatt afféle páriává vált. Ginny meg sem próbálta lebeszélni őket, hogy meggondolják magukat. Még mindig nem bocsátotta meg Pansynek, amiért az előző évben megpróbálta elárulni Harryt Pitonnak és a Carrowknak.

Mielőtt Hermione és Ginny elhagyta volna a hugrabugosokat, Ron megfizette az árát annak, hogy a húgát ecettel leöntötték. A lányok úgy hagyták ott, hogy a füléből szabályos időközönként datolyaszilvák potyogtak ki.

Hermione elhatározta, hogy a változatosság kedvéért jól érzi magát, és nem törődik azzal a ténnyel, hogy Malfoy tudta, aznap este szabályszegésbe fog bocsátkozni, Hermione visszabotorkált a hálótermekbe, és felfrissült a bulira. Útközben csillapította kíváncsiságát, hogy hová tűnt Malfoy korábban, és bekukucskált a homorú falrészen, amin keresztül eltűnt. Az eldugott bejárat egy szűk sarok mögött nyílt egy keskeny kis folyosóra, mint egy erkély. Kicsi volt, minimálisan kitéve az elemeknek. Hermione kételkedett benne, hogy a hollóhátasokon kívül bárki is tudta volna róla. Ő biztosan nem tudta.

Mivel úgy érezte, hogy a felfedezése nagyon antiklimatikus volt, megdorgálta magát a kíváncsisága miatt, és felment a csigalépcsőn a klubhelyiség bejáratához. Ott szembetalálkozott magával az egykori mardekárossal. A Hollóhát-tornya előtt állt, a sasfejű ajtókopogtató előtt.

– A fenébe is, nem is tudom…

– Malfoy? – kérdezte Hermione, miközben megállt mellette. – Megakadtál a rejtvényen?

A férfi megforgatta a szemét a lány láttán.
– Ah, csodálatos. Itt van agytrösz griffendéles, hogy meghozza a megváltást. Gyerünk hát, Granger, mentsd meg a napot! Ez a leghülyébb feladvány, amit valaha hallottam.

Nem törődve a férfi ingerültségével, a bronz ajtókopogtató felé fordult. Fejét lehajtva kérdezte:
– Nos?

Az őr szavalni kezdett.
– Fájdalmat okozunk anélkül, hogy megmozdulnánk. Megmérgezünk anélkül, hogy megérintenénk. Elviseljük az igazságot és a hazugságot. Nem a méretünk alapján ítélnek meg minket.

Hermione kényelmetlenül elmozdult ott, ahol állt, és megigazította a vállán lévő nehéz táskáját.
– Nem csodálkozom, hogy ezt nem tudod felfogni.

Malfoy megvetően nézett le az orra hegyén keresztül a lányra, és tett egy lépést előre, hogy közvetlenül a személyes terébe férkőzhessen, és megfélemlítően viselkedjen. Ez nem volt nehéz, hiszen magasságban legalább tíz centivel volt előrébb nála. Amikor ilyen közel volt hozzá, Hermione észrevette, hogy a szemei enyhén azúrkék árnyalatúak, nem pedig egyszerűen szürkék, mint ahogy azt mindig is feltételezte. A fiú gúnyosan fintorgott.
– Nem kell az orrom alá dörgölni, professzor.

Hermione kényelmetlenül érezte magát, hogy a férfi arca elég közel volt az övéhez ahhoz, hogy az írisze pontos árnyalatán vitatkozzon. Dacosan felhúzta az állát, és a gőgös tekintetét a maga mértéktartó gúnyjával találkozott. Figyelembe vette a férfi ajkának büszke ívét, amelynek közepén olyan volt a mélyedés, mint egy elengedésre feszített masni.

– Bontsuk ki – hívta ki a lány. – Fájdalmat okozunk anélkül, hogy megmozdulnánk… megmérgezünk anélkül, hogy megérintenénk…

– Nem érdekel a logika, Granger. Engem az érdekel, hogy belépjek az átkozott toronyba.

Hermione érezte a férfi leheletét az arcán. Visszautasítva, hogy megfélemlítse, a legbosszantóan tárgyilagos hangon vágott vissza:
– Soha nem fogsz tanulni, ha a választ mindig a kezedbe adják. Próbáld meg még egyszer! – Mi hordozzuk az igazságot és a hazugságot… nem a méretünk alapján kell megítélni minket.

– Nem tudom! – duzzogott Malfoy, és kitépte magát, hogy végigsétáljon a lépcsőfeljárón.

A nő mélyet sóhajtott.
– Tudom, hogy nem tudod.

– És ez mit jelent? – követelte a férfi, és a szemei villogtak.

– Bántani anélkül, hogy megmozdulnál, mérgezni anélkül, hogy megérintenél, elviselni az igazságot és a hazugságot, nem a méret alapján ítélni… – ismételte meg a lány. Aztán az őrző felé fordulva így válaszolt: – Szavak. A szavaink mindezekre képesek.

– Jól érvelsz – bókolt az őrző, miközben az ajtó kinyílt, és befelé nyílt.

Malfoy mozdulatlanul állt egy pillanatig, és emésztette, amit a nő mondott neki.

– Tudom, hogy nem fogod, de talán nem ártana elgondolkodnod azon a bizonyos rejtvényen – intette Hermione, és befelé fordult.

A lába megcsúszott a lépcsőn, és ki kellett tárnia a kezét, hogy megtartsa magát, a könyvtáskája a padlóra esett, és a varrásnál felhasadt. Könyvek, pergamenek, tintásüvegek és tollak szóródtak szét a lépcsőfokon. Arra számított, hogy keményen a kőpadlóra csapódik, és nekifeszült, de nem jött.

Malfoy megragadta a karját, és megakadályozza a zuhanást. A férfi a karjánál fogva húzta vissza a lányt.

– Engedj el – kérte kétségbeesetten. A férfi keze még mindig az alkarja köré tekeredett.

A varázsló elengedte, és ő megdörzsölte a helyet, ahol megragadta; közvetlenül a heg felett volt, amit Bellatrixtól kapott előző májusban Malfoy saját otthonában, bár tudatosan eltakarta a kardigán ujjával. Valószínű, hogy a mardekáros nem tudott erről.

Malfoy a pálcája után nyúlt, és egy pillanatra Hermione irracionálisan azt hitte, hogy meg fogja átkozni. Ehelyett a táskáját javította meg vele. A könyvek, amelyeket aznap reggel a könyvtárból kölcsönzött ki, visszarepültek bele, a (szerencsére még ép) tintapalackokkal és egyéb kellékekkel együtt. Az iskolatáskája egy pillanatig lebegett, mielőtt újjávarázsolva a vállára nehezedett.

– Nem vagyok túl jó a szavakkal, Granger – közölte vele egyszerűen a fiatal varázsló, majd eltűnt előtte a közös teremben.

Hermione egy pillanatig a férfi megállt helyén bámult, a palaszürke szemek villanása átvágta az elméjét. Talán ezt látta McGalagony, amikor prefektussá tette…?

Megrázta magát, racionalizálva, hogy semmi oka, hogy tovább álljon a Hollóhát őrzője előtt. Vigyázva, hogy ezúttal ne csússzon meg a bejárati lépcsőn, belépett, és egyenesen a nyolcadikos lányok hálóterme felé vette az irányt, lehajtott fejjel, hátha Malfoy valahol a klubhelyiségben van.

A találkozásuk egyszerűen túl furcsa volt. És mit keresett korábban azon az eldugott erkélyen?

Megjavított könyvestáskáját az ágyra dobva Hermione elégedetten vette tudomásul az üres szobát, majd felkapta a hajkeféjét, és a hálóterem mellett lévő kis fürdőszoba felé vette az irányt.

Köhögés és öklendezés által megszakított nedves, csobogó hangok fogadták az ajtó túloldalán. Valaki épp rosszul volt a távoli vécében. Kényelmetlenül, Hermione félénken megszólította:
– Halló?

A visszataszító zajok szünete, amit egy öblítés követett, jelezte a tisztálkodás végét. A fülke ajtaja kinyílt, és Daphne Greengrass lépett ki, sápadtan.

– Segítsek elmenni a gyengélkedőre? – kérdezett Hermione, üzletszerűen, annak ellenére, hogy az egykori mardekáros lány soha nem volt vele más, csak udvariatlan.

Daphne nem szólt semmit, hanem a Hermionétól legtávolabbi mosdókagylóhoz sétált, és elkezdte mosni a fogát. Bosszankodva, hogy még csak választ sem kapott vonakodó szobatársától, Hermione engedett a kimondatlan kérésnek, hogy Daphne-t hagyják békén. Úgy kezdett neki a toalettjének, mintha a másik lány ott sem lenne.

Amikor Daphne végzett, módszeresen kiöblítette a száját, majd Hermione felé fordult:
– Ez nem igazságos.

– Ó, most már beszélgetünk? – csattant ki a lány nyersen.

– Nem tudtam, mit mondjak.

Megvirradt a felismerés.
– Szándékosan tetted.

– Igen – bólintott Daphne.

– Miért?

– Nézz rám! – kiáltotta a lány, és a testére mutatott. Félelmetesen magas volt, talán majdnem kétméteres, de zömök is. – Senki sem akar magas lánnyal lenni! Főleg nem egy kövér, magas lánnyal!

Hermionét kevesebb mint fél órán belül másodszor is csendre intette egy korábbi kígyó, aki kifejezetten nem mardekárosszerűen viselkedett.

– Nem várom el, hogy megértsd – folytatta Daphne, félreértelmezve Hermione hallgatását. – Épp megfelelő magasságú vagy, és vékony.

Hermione érezte, hogy kínos zavar kúszik az arcára, magára mutatott, és kijelentette:
– Könyvmoly. Mugliszületésű. Emlékszel még? Bizonyos körökben egyik sem számít éppen kívánatosnak.

– Te legalább sosem voltál mardekáros – tiltakozott Daphne, és a vitájuk fáradtságától némi szín visszatért beteges arcára. – A háború után annyi gyűlölet van mindannyiunkkal szemben. Össze kellett tartanunk. A házam és a családom miatt senki sem fog szeretni, ha nem vagyok teljesen gyönyörű. A magasságommal nem tudok mit kezdeni… ezért csinálom.

– Teljesen felborult. Még mindig annyi előítélet van a háború után. Most itt a lehetőség, hogy megmutasd az embereknek, hogy nem vagy egy ijesztő mardekáros tisztavérű…

– De én egy ijesztő mardekáros tisztavérű vagyok!

Hermione megrázta a fejét.
– Lefogadom, hogy ennél több van benned.

Daphne mélyet sóhajtott. A gyomra korgott. Szerencsétlennek tűnt.
– Szívás, hogy nincsenek barátaim ebben a hülye sasfészekben.

Hermione felidézte, hogy Daphne korábban Pansy Parkinson mardekáros lánybandájának tagja volt, gyakran lógott Malfoy, Crak és Monstro körül.
– És mi van Malfoyjal és Zabinivel?

– Ó, de hát ők fiúk – forgatta a szemét Daphne. – Van fogalmad róla, milyen idegesítő fiúkkal lógni állandóan?

Hermione csak felvonta a szemöldökét a másik lányra.

– Ó, persze – döbbent rá. – Potter és Weasley.

– Tudod, annak is vannak hátrányai, ha valaki Harry barátja. Csak az előítéletek másmilyenek.

Daphne hitetlenkedve felhorkant.

– Komolyan mondom! Mindenféle nemkívánatos figyelem – szólt a lány, konkrétan a sajtóra gondolva.

– Inkább a túl sok figyelem, mint hogy célzottan figyelmen kívül hagyjanak – ellenkezett a másik lány.

Hermione nem értett egyet, de nem mondta ki.
– Tudod, megpróbálhatnál barátkozni a lányokkal a hálótermünkben. Nem vagyunk olyan rosszak, és még csak esélyt sem adtál nekünk.

– Mardekárosnak lenni a háború után, bár…

– …nem kell, hogy olyan rossz legyen – fejezte be helyette Hermione, és a hajkefével a távoli vécére mutatott.

Daphne egy hosszú pillanatra megállt, és tördelni kezdte a kezét. A gyomra ismét korgott.
– Nem is tudom, mit mondjak.

Hermione McGalagony házak közötti egységre irányuló céljaira gondolt, és a saját váratlan sikerére, hogy eddig új barátokat szerzett. Halkan felajánlotta:
– A barátod leszek.

– De te griffendéles vagy… és egy sár… – Daphne elkezdte, de még épp időben kapta el magát. Helyesbített: – mugli születésű.

– Igen – válaszolta Hermione egyszerűen, mert ez igaz volt.

– Azt sem tudom, hogyan lehetnék barátja egy olyan valakinek, mint te.

Hermione vigyorogva felvetette:
– Fogadni mernék, hogy a Süveg nem azért tett a Hollóhátba, mert rosszul tanulsz. Ma este mindannyian bulit tartunk a mardekárosok klubhelyiségében. El kellene jönnöd.

– Mit csináltok?

– Mindenki látni akarja a félelmetes pincéteket. Jó móka lesz.

A lány hevesen megrázta a fejét, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Nem vagyok kész arra, hogy visszamenjek oda. Az első éjszakámat azzal töltöttem, hogy minden apró dolgot összehasonlítottam a Hollóhátban mindazzal, ami hiányzott a Mardekárból.

Hermione vigyora eltűnt, pontosan ismerte ezt az érzést. Elengedve a dolgot, más taktikával próbálkozott.

– Akkor legalább hozzunk neked valamit enni. Biztos vagyok benne, hogy éhes vagy.

***

Később aznap este, amikor a hollóhátasok elkezdtek készülődni az engedély nélküli bulira, Hermione ragaszkodott hozzá, hogy Daphne legalább a hálóteremben legyen társaságuk. A többi lány eleinte nehezen engedte, hogy a lány bekerüljön a klikkjükbe, de néhány perc után, miután Daphne nem sértette meg egyiküket sem, megfogadták Hermione tanácsait, és óvatosan elkezdték bevonni őt is.

– A hajvarázs még mindig tart! – Lisa ujjongott, miközben figyelte, ahogy Hermione hátrahúzza a haja felső felét, és hagyja, hogy a többi lazán lógjon.

Hermione elmosolyodott.
– Ezt még meg kell tanítanod nekem.

– Remekül néz ki – bókolt Daphne őszintén, és egy halovány mosoly villant az arcára egy pillanatra. Hasalva feküdt az ágyán, és figyelte, ahogy három kollégiumi szobatársa készülődik a partira, amelyen ő nem vesz részt.

– Padma beleegyezett, hogy estére másfelé nézzen, amikor elmondtam neki, hová megyünk – említette Sue, és az ötük közül az egyetlen üres ágy felé pillantott. Padma sem fog részt venni. – Iskolaelső meg minden…

– Milyen a Mardekár klubhelyisége, Daphne? – vonta Lisa kérdőre. Az egykori hugrabugos gyorsabban elfogadta a lány jelenlétét, mint Sue kezdetben.

– Az egész a föld alatt van, és a falak üvegből vannak, így a tóra lehet látni – részletezte Daphne. – Éjszaka hallod, ahogy a víz mozog körülötted, és elaltat. Nagyon pihentető.

– Alig várom – vigyorgott Sue.

– Lányok, készen álltok? – Hermione az ajtó felé tartva érdeklődött.

Daphne szórakozottan nézett, visszadőlt az ágyára.
– Remélem, jól fogjátok érezni magatokat.

– El sem hiszem, hogy ezt csináljuk! – Lisa visított. A három lány leereszkedett a Hollóhát-tornyából, és kiözönlöttek az ötödik emeleti folyosóra. Lisa társasan összekulcsolta a karját a két oldalán lévő társai karjával. – Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a hollóhátban olyan boldog leszek, mint a hugrabugban!

– Ó, Lisa! – huhogott Sue.

– Érzett valamelyikőtök valami… furcsa szagot? – csodálkozott Hermione, miközben az orra megrándult. Valami dohos szag volt, mintha valaki piszkos földalatti pincéje lett volna.

– Most, hogy mondod…

– Szerintem az erkélyről jön – mondta Sue, és arra az erkélyre mutatott, amelyet Hermione aznap korábban már felfedezett.

Az eldugott fülke sarka mögül kikukucskálva a lányok felfedezték Malfoyt, Nottot és Zabinit, amint cigarettáznak. Ha a fiúk közül bárki is meglepődött volna a hollóhátas lányok csoportjának hirtelen felbukkanásán, az arcuk nem árult el semmit.

– Nocsak, nocsak, nézzétek, ki van itt! – jelentette ki Nott, és integetett a háromnak, miközben az orrlyukaiból és a szájából is fújt egy füstpamacsot. – Az aranytrió egyharmada és az ő helyettesítő szolgalelkű társai.

Hermione szeme összeszűkült.
– Nem vicces, Nott. Tíz pont a Griffendéltől a dohányzásért az iskola területén. További tíz pont a Hollóhátból a másik kettőtől is.

Legszívesebben tovább dorgálta volna Malfoyt, amiért prefektus létére is részt vett a dohányzásban, de tartózkodott.

Zabini a földre dobta elhasznált cigarettáját, és megtaposta. Malfoy kifújta a gomolygó füstöt, és bárhová nézett, csak Hermionéra nem. A lány is eltökélte, hogy nem veszi fel vele a szemkontaktust, még mindig zavarba jött a Hollóhát őrzője előtt történt korábbi incidens miatt.

– Azt hittem, örülsz, hogy valami mugli dolgot csinálunk – javasolta Zabini tétlenül, olyan hangon, mintha valaki az időjárást kommentálná egy idegennek. A hangja váratlanul lágy volt, mint egy toll fűrészes éle.

Nott fel-alá nézett a lányokra, és rakoncátlanul vigyorgott.
– Hölgyeim, mentek valahová? Talán egy partira?

– Nem gondoltam volna, hogy benned van annyi, hogy itt hagyd a könyveidet, Granger. Le vagyok nyűgözve – gúnyolódott Nott, újabb nagyot szívott a cigarettájából, és céltudatosan a lány felé fújta a füstöt.

– Miért beszélsz folyton hozzám? – követelte Hermione, kiszélesítve a tekintetét, és elhessegette a füstöt. – Nem mintha barátok lennénk… nem szeretek veled beszélgetni… ez az érzés biztos kölcsönös.

– Ööö, akkor mi előrementünk, Hermione, jó? – javasolta Sue, és úgy tűnt, alig várja, hogy elmenjünk. Lisa nyíltan úgy bámulta a fiúkat, mintha varázslatosan megjelenő fókatündérek bandája lennének. – Majd találkozunk, ha végeztetek…

– Badarság, hölgyeim, úgy néztek ki, mintha rátok férne egy kísérő – tiltakozott Nott, eldobta a cigarettáját, és ugyanúgy eltapossa, ahogy Zabini tette. – Ugyan már, Blaise. Mutassuk meg ennek a két hölgynek az utat a mardekárosok klubhelyiségébe…

Elmentek, mielőtt Hermionénak egy perce is lett volna, hogy felfogja, mi történt. Egyetlen megmaradt társára pillantott, aki a cigarettáját az lehúzott ajkai közé szorította. Figyelte, ahogy a férfi lassan belélegezte a bűzös szagú füstöt. Amikor kifújta, Hermione nem tudta eldönteni, hogy vonzónak vagy undorítónak tűnt-e.

Elvörösödött a saját gondolatától. Vonzónak?

– Nem kell valahol máshol lenned, Granger? – érdeklődött Malfoy halkan.

A lány a homlokát ráncolva nézett rá.
– Azt hittem, én kértelek meg, hogy oltsd el azt?

Belégzés.
– Valójában csak pontokat vontál le dohányzásért.

– A cigaretta szabályellenes…

Kilégzés.
– Tudom.

– Borzalmasan káros az egészségre – erősködött a nő.

– Ismétlem, tudom.

– Nem érdekel, hogy lassan megölnek téged? – követelte a választ.

Lélegezte be.
– Nem igazán.

Hermione bámult rá.
– De… miért nem?

Kilégzés. Befejezte a sértő csempészárut és a maradékot a cipője orrával leoltotta. Egy pálcaintéssel eltüntette a csikkeket.
– Átkozott vagyok, ha megteszem, és átkozott vagyok, ha nem teszem. Mivel ezzel zsákutcába kerültem, akár meg is tehetem.

A lány szóra nyitotta a száját, de nem jutott eszébe megfelelő válasz.

A férfi felvonta a szemöldökét, és a keskeny erkélyrészen felé lépett.
– Át fogsz engedni?

A boszorkány némán félreállt. Annak ellenére, hogy most már bőven volt hely, hogy megkerülje, megállt előtte. Zavartan elakadt a lélegzete, amikor megkérdezte:
– Igen?

– Bántani anélkül, hogy megmozdulnál, mérgezni anélkül, hogy megérintenél, igazságot és hazugságot hordozni, nem a méret alapján megítélni… – motyogta a férfi. A ruhájából és a leheletéből visszamaradt cigarettafüsttől a lány szeme könnyezni kezdett. – Gondolkodtam rajta.

Reménykedve kérdezte:
– És?

A férfi megvonta a vállát.
– Csak azt akartam, hogy tudd.

– Ó. – Majdnem csalódott volt, bár nem tudta, mit szeretett volna, hogy a férfi mondjon.

Hermione megmerevedett, amikor Malfoy kinyújtotta a kezét, és ujjai közé fogott néhány tincset a hajából. A partira hosszan, félig leengedve hagyta, Lisa bűbája még mindig csodálatosan puhán, egyenesen és fényesen tartotta.

– Huh. – Ez volt minden, amit mondott, mielőtt a keze leesett.

Valamilyen oknál fogva ez az egyszerű gesztus Hermionét körülbelül annyira elszorította a nyelvét, mint egy harmadéves Neville Longbottomot, akit egy dühös Piton professzor kérdezget. Már nem érdekelte a buli, sem az, hogy találkozzon a barátaival. Csak a „gondoltam rajta” szavakra és egy kékesszürke szempárra tudott gondolni.

A férfi már éppen távozni készült egy újabb szó nélkül, de megérezve a közelgő menekülését, a lány kibökte:
– Nem értem.

Malfoy megállt, háttal a lánynak még mindig.
– Mit nem értesz, Granger?

– Bármit.

Részben megfordult, hogy oldalról nézzen rá:.
– Ez talán az első alkalom.

Aztán, mert ez volt az a kérdés, amire igazán választ akart kapni, megkérdezte:
– Nem értem, miért kerültél a Hollóhátba. Miért nem soroltak vissza a Mardekárba? Voltak, akiket a régi házaikba soroltak. Téged miért nem?

A férfi halvány szemöldökét felvonta a lányra.
– Mert én kértem, hogy ne tegye.

Hermione csak bámulni tudta, ahogy Malfoy szó nélkül visszavonult, a léptei lassan elhalkultak, akárcsak a cigarettaillat és a róla alkotott előítéletei.

hozzászólások: 0