19. fejezet
A tégla

Azt hitte, hogy elvesztette az eszét.

Először a hang a fejében; egy hang – mély és reszelős – szólította őt, hogy aztán egy másik váltsa fel. Még mindig a férfi volt, de ez már tisztább hang, magasabb volt a hangmagassága. Mindegyik őt szólította.

Hermione a rémálmainak tulajdonította, azoknak a dolgokon, amiken keresztülment. Nehéz volt épelméjűnek maradni. Granger csodálkozott, hogy milyen könnyen tovább tudott lépni – a téveszme hatása.

Hazudott magának.

A rémálmok szinte minden éjjel jöttek. A hiéna nevetése. Hangok. Az ébresztő előtt órákkal való felkelés új normává vált. Forró zuhanyt vett, hogy lemossa a borzalmak maradványait. A tükörbe nézve Hermione felvette a maszkot. Mosolyogott a tükörképére, biztosítva magát, hogy ez az igazi Hermione.

El kellett volna mennie egy terapeutához.

Mégis, ki volt az az épeszű ember, aki beszélne szívesen azokról a dolgokról, amiken keresztülment?

Pansy azt mondta neki, hogy idővel könnyebb lett. De nem lett könnyebb. Az egész élete a feje tetejére állt. Egy a jó: a közeli hozzátartozói biztonságban voltak. Ő biztonságban volt.

Ez azonban csak csepp a tengerben.

Amma minden nap leveleket küldött neki. Többnyire arról írt, amit olvasott és Csillagfényről, a lóról. Ma arról mesélt, hogy Klyak megtanította egy új káromkodásra, amit ő biztosan nem fog soha elismételni, mert az ilyen szavak csak felnőtteknek valók. Egyszer Amma azt írta, hogy alig várja, hogy felnőjön. Megemlítette, hogy ha valaki elkezdené piszkálni az iskolában, akkor használni fogja az összes szót, amit tőle tanult, és nem felejtette el hozzátenni, hogy Blaise hagyta, hogy használja őket.

Pansy Amma leveleinek üres oldalára írt. Soha nem felejtette el megemlíteni, hogy nem akarta erőltetni, de ugyanakkor Hermione ne feledje, hogy ő mindig ott volt, és bármikor kész volt segíteni. Pansy franciául hozzátette, hogy mennyire szereti őt.

Eltelt néhány nap, mióta Hermione úgy döntött, hogy továbblép. Visszatért a lakásába, óvatosan visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Káosz uralta a gondolatait. A fájdalom továbbra is megmaradt. A szívében tátongó üresség csillogott az ürességtől. Minden alkalommal, amikor ébredés után a férfi parfümjének illatát érezte, úgy érezte, hogy kicsúszott a kezéből, elveszítette józan eszének egy darabkáját.

Hermione még a házassági szerződésük másolatát is megpróbálta megtalálni, amelyet a lakásában tárolt. A nappaliban a dohányzóasztalon heverő holmik azonban a polcokon lévő könyvekkel együtt porig égtek. Minden eltűnt – az összes papír, a névjegykártyák és az ostoba szerződés, amit akkoriban lazán bedobott egy halom irat alá. Így mutatta meg, hogyan érzett az „üzlet” iránt. És íme, így alakult az egész.

Ez a történet megérdemelt egy könyvet. Egy tragikus végű könyvet, ahol egy jelentéktelen lány találkozott egy vele szemben álló férfival, és belesodródtak egy ismeretlen világba, tele szenvedéllyel, rémülettel, adrenalinnal és bonyolult helyzetekkel. Az anyja ilyen történeteket olvasott. És Mr. Chase, bármilyen ellenvetést is tett.

Egy elcsépelt és nem eredeti melodráma cselekménye…

Akkor miért éltek a párok az ilyen könyvekben öregkorukig teljes boldogságban? Miért ült az ilyen könyvek hősnője egy karosszékben, miközben a férje mögötte állt, szerető tekintetét rá szegezve? Miért voltak ezek a könyvek tele reménnyel?

Most a kanapé előtti dohányzóasztalon újságszámok hevertek az ő fotóival és botrányos címlapjaival.

– Hermione Malfoy, az egyik legveszélyesebb bűnöző özvegye visszatér Londonba.

– A fekete özvegy: A mágikus közösség egyik legtöbbet emlegetett alakja életének elemzése!

Mr Chase-t visszataszította az utóbbi főcím. Még őt is megdöbbentették azok az ostobaságok, amiket az újságírók írtak róla: hogyan adta fel állítólag a férjét, hogy igényt tarthasson az örökségre, hogyan vesztegette meg állítólag az Aurori Hivatalt. A legmocskosabb pletyka szerint nem tudott választani Aquamarine és Malfoy között, ezért megrendezte a saját elrablását. Végül is a polgármestert sosem kapták el.

Tudta, hogy mi történt vele. Bár Leon sosem válaszolt a kérdésére, hogy a klán felelős-e a város felrobbanásáért és a polgármester eltűnéséért, a lány mindent megértett, ha csak a szemébe nézett.

Harry óvatos kísérleteket tett a megbékélésre. A minisztériumi kávézóban leült mellé és Chase mellé, jelenlétével megvédte a kíváncsi szemek elől. Ezzel jelezte az Auror Parancsnokság álláspontját a lány helyzetével kapcsolatban - hogy minden megoldódott. De ez csak az ő véleménye volt. Nehéz volt nem hallani, hogy mit beszéltek a háta mögött, még akkor is, ha a hangok suttogásra halkultak.

Minden alkalommal, amikor beszélt vele, válaszolt a munkával és a terveivel kapcsolatos kérdéseire. De az űr már megnyílt közöttük. És erről senki sem tehetett.

Hermione a biztonság kedvéért lefényképezte a könyvet, amit éppen megfejtett. Semmi figyelemre méltó nem volt benne azon az egy történeten kívül, sem a többi forrásban, ami a csomagban volt. Granger mégsem tüntette el őket, hanem zsugorító varázslatot alkalmazott, mindent egy dobozba tett, és bezárta az irodai széfjébe. Jelezte Chase-nek, hogy a jövőben újra át akarta nézni „ezt a szemetet”.

Jack nem osztotta a lány lelkesedését a könyv újbóli átnézése iránt, de nem erőltette a dolgot, mivel teljesen elvarázsolta az új lelet, amit azért kaptak, hogy elpusztítsák.

– Tessék, nézze! – Egy pontos pálcaintéssel Jack elérte, hogy a köpeny lebegjen a nagy fémasztal fölött.

Közelebb lépve Hermione megvizsgálta a dolgot, bár nem igazán értette, mit is lát.

– Nézze meg itt – mondta Chase ingerülten, és a gallér belső részére mutatott. – Úgy néz ki, mintha…

– Fogak! – Hermione zihált, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja. Görcs szúrta a szívét. Látott már ilyen fogakat korábban is.

Olyan élénken élnek a képek a fejében, hogy nagyot kellett nyelnie.

– Ez egy letifold? – suttogta.

– Még soha nem láttam ilyet élőben – mondta Chase csodálattal a hangjában. – Úgy néz ki, mintha a lény halott lenne, és belevarrták volna a ruhába. Lenne egy kérdésem. Hogyan?

A lány figyelmen kívül hagyta a megjegyzését, miszerint még sosem látott letifoldot. Eltaszította magától az emléket arról az éjszakáról, amikor megmentette Jacket. Hermione megígérte magának, hogy nem fog ilyen dolgokra gondolni, maga mögött hagyja a múlt borzalmait. A fő kérdést azonban nem hagyhatta figyelmen kívül: hogy a fenébe sikerült valakinek megölnie ezt a valamit, és bevarrni a köpeny belső bélésébe?

– Ha jobban belegondolok, szinte semmit sem tudunk a letifoldokról. Megőrzik a tulajdonságaikat, ha megölik őket? – Hermione kérdésekkel kezdte bombázni Chase-t, egyenesen a szemébe nézve. – Ha ezeket a lényeket nem lehet mágiával megölni, akkor ez azt jelenti, hogy ezt a köpenyt úgy viselheti az egyik, mint egy védőruhát?

Jack ihletet kapott. Megidézett a tücsök tégelyét, amit egykor az emberek követésére akartak használni. A kísérlet kudarcot vallott: minden alkalommal egy elvarázsolt tücsök másodperceken belül elpusztult. Jack vezette a kísérleten dolgozó csapatot, remélve, hogy ez áttörést jelent az Auror Hivatal számára. Egyelőre a tücskök csak laboratóriumi példányok voltak más kísérletekhez.

– Segítsen nekem ebben…

Hermione kinyitotta az üveget, óvatosan kivett egy tücsköt, és az asztalra helyezt. Jack letakarta a rovart a köpennyel, és hátralépett, pálcája készenlétben volt.

– Álljon mögém – mondta a varázsló. Amikor Hermione mögé lépett, Jack azt mormolta: – Av-Avada…

Tétovázott. A hangjában félelem volt, de Grangerében nem. Gondolkodás nélkül kinyújtotta a pálcáját, és magabiztosan kimondta:
– Avada Kedavra.

Jack nem mozdult. Nyelt egyet, és miután a lány leeresztette a pálcáját, a köpenyhez sietett, és a levegőbe emelte. A tücsök már nem ciripelt.

– Ah… – szólalt meg szomorúan. – Nem sikerült. Tehát a köpeny nem véd a főbenjáró átok ellen. Oké, itt egy másik kérdés: milyen idióta akarja ezt viselni, amikor egy foghíjas pofa van közvetlenül a gallérjánál? Nem, ez vad.

A túlságosan is ismerős volt csengés a fülében. Hermione hátrált egy lépést, hogy leüljön, és lehunyta a szemét.

Vad.

Édes Istenem. Mélyen fájt neki, hogy Chase, miközben kimondta ezeket a szavakat, fogalma sem volt a valódi feliratról, amiről csak ő tudott.

– Sápadtnak néz ki – mondta Chase, csípőre tett kézzel, és úgy nézett ki, mintha le akarná szidni a lányt. Ehelyett azonban mély levegőt vett, és töltött Hermionénak egy pohár vizet. – Ennyi minden mellett… Ha ez túl sok, akkor kivehet egy napot.

Granger mosolyogva kortyolt egyet, és megrázta a fejét. Nem fogja magát négy fal közé zárni, és mindenen rágódni, ami történt. Már megint, nem.

– Tudom, hogy sosem voltunk túl jóban – szólt Chase bocsánatkérően –, és tisztában vagyok vele, hogy a közeledési kísérletünk katasztrofális volt; az a pszichopata majdnem megölt minket!

– Mr. Chase, én… – Hermione felnézett. Újra bocsánatot akart kérni a történtekért, de Jack felemelt a kezét, hogy megállítsa.

– Értem én. Nem én vagyok a legjobb társ egy szívhez szóló beszélgetéshez – közölte a varázsló vonakodva. – De nem is vagyok valami szörnyeteg főnök. Törődöm az alkalmazottaim jólétével. A miénkkel szomszédos irodákban dolgozók mindig rám mosolyognak, amikor ellenőrzöm őket.

Bárcsak tudná, hogy csak azért tették, mert nem akarták elrontani a kedvét. Így könnyebb volt megszabadulni tőle. Hermione úgy tett, mintha egyetértene vele.

– Szóval. – A faliórára pillantott. – Ebédidő van. Miért nem kezdjük elölről?

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Granger alig tudta visszatartani a könnyeit és a nevetését, amikor a férfi azt mondta:
– Persze, osztozunk a számlán! És én magam választom ki az éttermet! Elvégre nem vagyok egy milliomos özvegye!

Hermione abbahagyta a mosolygást. Jack rájött a hibájára, de nem kért bocsánatot, mert zavarban érezte magát. A ruhatár felé fordult.

– Ma süt a nap. Sétáljunk egyet.

– Igen, Mr. Chase…

***

A Szivárgó Üst Jack volt kedvenc helye. Dicsérte a nyugalmát, amit nyújtott. Ott senki sem zavarta őket. A minisztériumot a fejükre húzott csuklyával hagyták el. Esett az eső. Még ha riporterek is várakoznának odakint, akkor sem ismerték fel őket.

Jack lépett be először, és tartotta az ajtót Hermionénak. Kiválasztott egy asztalt a terem hátsó részében, bár alig volt körülötte valaki. A bárpultnál egy részeg ült, akit egy nyilvánvalóan alacsony erkölcsi színvonalú nő kísért, aki megpróbálta elcsábítani. A nő által kreált mágikus pillangók a leendő ügyfél körül repkedtek, és csiklandozták. Hermione számára a mai napig rejtély volt, honnan tudta meg először, hogy a prostituáltak ezzel a módszerrel vonzották az új ügyfeleket.

Jack kihúzott neki egy széket, és a bárpultra pillant.

– Nos – mondta, és leült vele szemben –, azt hittem, napközben nem lesznek itt ilyen emberek. Legalább nem fognak minket riporterek zavarni. Tudod, én nem kevésbé szenvedek tőlük, mint maga!

Hermione levette a köpenyét, és a szék háttámláján hagyta, parancsot adott egy megjelent manónak. Egy vajsört rendelt, remélte, hogy az majd belülről felmelegíti.

– Úgy látom, már jártál itt korábban. Igazam van? – kérdezi Chase meglepődve, miközben ő is rendelt.

– Harry és én…– Vett egy mély lélegzetet. – Egyszer jártam itt a barátaimmal. Valamit ünnepeltünk.

Egy magas, ötvenes éveiben járó férfi lépett be a bárba. Sűrű szakálla a csípőjéig ért. Körülnézett, mond valamit a nemrég megjelent manónak, és végül Hermionétól egy asztallal arrébb választott magának helyet. Valami nem stimmelt vele kapcsolatban. Bár az érzés múló volt, olyan gyorsan távozott Hermionétól, ahogy jött. Az a benyomása támadt, hogy a férfi felismerte őt. A tekintete elidőzött rajta, de gyorsan elfordult, és kortyolt egyet a whiskyből.

– Kár, hogy nem jutottunk el arra a konferenciára – kezdte Jack.

– Milyen konferenciára? – Hermione a homlokát ráncolta, tekintetét a férfiról Chase-re terelte.

– Az, amelyik Németországban volt! – Jack csettintett. – Amelyiken már hetekkel ezelőtt részt kellett volna vennünk, de aztán megtörtént az a dulakodás, és mindketten elvesztettük az emlékezetünket! Azt is elfelejtette?

Hermionénak egy pillanatba telt, mire eszébe jutott. Bólintott, és kortyolt egyet a sörből, utána megnyalta az ajkát.

– A jegyzeteket egy ismerősömtől kaptam. Kár, hogy mi nem voltunk ott, mert azokban benne volt a téma…

Hermione hallgatta a férfit, de csak félszegen. Túlságosan is a szemközti asztalnál ülő férfi elidőző tekintetére koncentrált. Kezét az ölébe eresztette, ahol a pálcája feküdt. A történtek óta elfelejtett megnyugodni, mindig mindenkiben ellenséget látott.

– Nem hiszem el, hogy csak most kezdenek el beszélgetni erről a témáról. Én már régóta erről beszélek…

Bólintott, időnként találkozott Chase tekintetével. Már nem volt szégyenlős, amikor Jack mellett a férfira pillantott, aki őt bámulta. Három új látogató lépett be a bárba, hangosan beszélgetve. Besétáltak, és leültek valahol tőle balra. Nevetésük megzavarta Chase-t, aki ingerülten csettint a nyelvével.

– Ezek az idióták azt hiszik, hogy a műtárgyaknak lejárati ideje van, holott valójában az agyuk az, ami lejár! Elvégre…

Elvesztette a fonalat, amiről Jack beszélt. Nyugtalanság érzése kerítette hatalmába az egész testét. Csak a férfira tudott gondolni, aki most szemrebbenés nélkül bámulta. Megesküdött rá, hogy a férfi vigyorgott Jack szavai hallatán.

Amikor az idegen felemelte a whiskys poharát, és belekortyolt, Hermione elállt a lélegzete.

Csak egy embert ismert, aki így ivott whiskyt.

Granger kívülről tudta minden mozdulatát. Ördög. Mintha megbabonázva nézte volna, ahogy a férfi ivott. Valahányszor letette a poharat, az ujjai elidőztek a peremén. Nem „ölelte” a poharat.

Valami kikapcsolt a mellkasában.

Nem…

Kuncogott a saját elméleteinek őrültségén, amire Chase válaszolt:

– Még maga is, az én tapasztalatom nélkül, képtelenségnek tartja! Csak nem mindannyian hülyék? És…

Az ebédidő közeledtével egyre többen léptek be a bárba. Nem meglepő, hogy mindenki étkezési lehetőséget keresett. Az asztalok gyorsan megteltek. Hermione érezte, hogy forróság áradt szét a testében. A szíve eszeveszetten dobogott a bordáinak feszülve, és úgy érezte, mintha megrepedne, akárcsak az elméje állapota.

Nem…

Ez nem lehetett.

A kisujján egy élénkvörös, ovális alakú opál volt. Hermione kezéből hangos csattogással kiesett egy villa.

– Mi a baj? – kérdezte Chase teli szájjal, miután észrevette Granger zavarát. Megfordult, hogy a férfira nézzen. Visszafordulva Hermione felé hajolt. – Zavarja magát?

A tányérjára bámulva Granger megrázta a fejét. Elment az étvágya. Teljesen eltűnt.

– Majd én elintézem. Idézze meg a köhögési rohamomat – suttogta Jack.

Amint Hermione felemelte a fejét, a férfi vetett rá egy utolsó pillantást, majd elsétált. Granger nagy erőfeszítéssel kényszerítette a lábát, hogy kiegyenesedjen. Kirohant, és az emberek hátát fürkészte. A férfi eltűnt.

Nem, ez nem lehetett.

Kezdte elveszíteni az eszét.

Jack kiront mögötte az ajtón, és követte őt kifelé.

– Mi folyik itt? Ha valaki zaklatja magát, kapcsolatba kell lépnünk az aurorok irodájával! Ki volt az? Egy riporter?

Hermione mosollyal leplezte zavarát, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Úgy tett, mintha csak egy kis friss levegőért lépett volna ki.

Chase az ebéd hátralévő részét azzal töltötte, hogy a konferencián lévő idiótákról szónokolt, és ragaszkodott hozzá, hogy ha ő ott lett volna, az ő beszéde sokkal értékesebb lett volna, mint az előadók zagyvaságai.

– Mr. Chase? – kérdezte Hermione, miközben fizettek az ebédért. – Kivehetem a nap hátralévő részét?

A hangja olyan feszült volt, hogy Chase azonnal észrevette. Összeráncolta a homlokát, és megrázta a fejét.

– Túl korán jött vissza – mondta egy csipetnyi nehezteléssel. – Még csak nem is figyel rám. Pedig mindig van valami hasznos mondanivalója.

Hermione bűntudatosan elmosolyodott, és felvette a köpenyét, de ekkor Jack finoman megérintette a vállát.

– Néha a gyásszal, a fájdalommal és az összes rémálommal egyedül kell szembenézni. Ez sok időt vesz igénybe. Én nem fogok a lelkében kutakodni, vagy ítélkezni maga felett, ahogyan most oly sokan mások teszik…

Granger ökölbe szorította a kezét. A keze megfagyott, valószínűleg azért, mert az összes vér az agyába szaladt, amely túlórázott, hogy elméleteket konstruáljon a látottak alapján. Kétségbeesetten arra a következtetésre akar jutott, hogy csak megőrült.

– Menjen, adok magának egy hetet! – mondta Jack, és felhúzta a csuklyáját. – És ne jöjjön vissza korábban! Egyébként…

Hermione a szemébe nézett, miközben Jack megigazította a szemüvegét.

– A szabadság természetesen fizetés nélküli!

***

Még soha nem járt itt. A felettük sötétlő felhők tükrözték belső nyugtalanságát. Granger végigsétált a szépen nyírt pázsiton, érezte, ahogy a nedves temetői fű koszosra kente össze a bokáját.

Az eső tompán dobolt az esernyőjén, amikor megállt egy nagy sírkő előtt. Elolvasta a márványba vésett sorokat, amelyek feketék, mint a lelke, és rothadtak a fájdalomtól.

Minden, ami Hermione körülvette, újra felizzította a szenvedését – az eső, a temető, a gondolatai. Csend vette körül. Az elméje egy darab agyag, amiből szörnyeket faragott.

A legfélelmetesebb állt előtte.

Annak a halála, akinek a halála…

Nem.

Ez nem a képzelete volt.

Tekintetét a sírkőről a temető ködbe burkolózó részére fordította. Granger jelenlétet érzett maga mögött.

És ez nem az elméjének újabb trükkje volt.

Minden porcikájával érezte a férfit.

Hermione beszélni kezdett.

– Nem tudom, mit fogok látni, amikor megfordulok. – Könnyek gyűltek a szemébe. Nem pislogott. Ne pislogj! – Talán tényleg megőrültem. Talán csak keresek valamit, amibe kapaszkodhatok. Nem érdemeltem meg, hogy mindent elveszítsek.

A sírkőre pillantott.

– Bármennyire is próbáltam elmenekülni mindezek elől, nem vettem észre, hogy már túl késő volt – mondta, és lehunyta a szemét, miközben forró könnyek gördülnek le az arcán. – De itt van a végső nyughelyed – emelte fel remegő kezét, a sírkőre mutatva –, és én itt állok fölötte. És úgy érzem, mintha elzárnám az utat kifelé. Istenem…

Hermione a mellkasára ejtette az állát, és a szemét a kezével eltakarva az ujjait az orrnyergére szorította. Az esernyő nyele nedves volt az izzadt tenyerétől. Kifújt egy párafelhőt, és folytatta:

– Bárcsak megfordulnék, és ott találnálak téged…

A szíve egy kicsit megugrott.

Belégzés.

Kilégzés, és megfordult, hogy megállítsa a fájdalmat.

Senki…

Nem volt ott senki.

Sírt, képtelen volt abbahagyni. El kellett mennie. De előtte még virágot varázsolt, hogy a sírjára helyezze.

Hermione megfordult, tekintete valakinek a mellkasába ütközött. A kigombolt ingen keresztül egy tetoválás körvonalait látta.

Kilégzés.

Erős kezek akadályozták meg, hogy felnézzen a férfi arcára, aki magához húzza a lányt, és egy hangos pukkanással mindketten eltűnnek.

Sötét volt.

És penész és régi könyvek szaga érződött. Granger biztos volt benne, hogy a kastély könyvtárában voltak. Az arcát a férfi mellkasához szorítva érezte, hogy szíve vadul dobogott. Ilyesmit nem lehetett megjátszani.

Az illata is bűzlött tőle. A kölnije. És az érzelmeitől, amit Hermione mélyen beszívott. Egész testében remegve ökölbe szorította a kezét, és megpróbált kitörni a férfi szoros szorításából. Csak azért, hogy mellkason üthesse őt. Megint. És még egyszer.

És még egyszer.

Nem látott semmit, de érezte, ahogy a férfi forró tenyere a lapockáján nyugodott, miközben a mellkasát döngette. Ütés ütés után, amíg a lány hisztériának nem adta át magát. Néhány érthetetlen mondatot sikított.

– Gyűlöllek! Te…

Nyelni sem tudott gombóc volt a torkában.

– Gyűlöllek! Én… – kiáltotta rekedten. A szavak mélyről jöttek, ahol tűz kezdett égni.

Mindkettőjüket meggyújtotta mindazzal, amit eddig magában tartott, leginkább a fájdalommal. Engedte, hogy az érzelmei kiáradjanak.

Ujjai bilincsként fogták körbe a lány csuklóját. Nem szorította túl erősen, csak annyira, hogy lefogja. Így közelebb húzhatta magához, és azt suttogta:
– Sajnálom.

Hermione megdermedt a hangja hallatán.

Tényleg ő volt az.

Nem őrült meg.

Átkarolta a férfi derekát, arcát Draco mellkasába temetve. Halkan könyörgött:
– Ne menj el.

Valahol mellette gyertyák pislákoltak, halványan megvilágítva a könyvtárat. Lassan Hermione felemelte tekintetét és találkozott a fériféval.

– Draco – suttogta Hermione, mintha félt volna, hogy elijeszti a férfi délibábját. Pedig ő valódi volt.

– Sajnálom – mondta Draco, és a hangjában még mindig ott voltak a rémálmokból származó szilánkok. Kezébe fogta a lány arcát, és gyengéden végigsímott rajta. Ugyanolyan intenzíven nézett rá, mint ahogyan a boszorkány – mintha most először látná.

A gondolatok kavarogtak a fejében. Hogyan? Mikor? Miért? Mi történt?

Hermione egyik kérdést sem tudta megfogalmazni. A döbbenet más, éles természetű érzelmeknek adta át a helyét. Elképzelte, ahogy egy rozsdás kötőtű szúrja át a halántékát.

Mi következett most?

Hermione annyi szarságon ment keresztül, és úgy döntött, hogy végre készen állt arra, hogy visszatérjen a normális életéhez. Tett néhány lépést előre, és megtalálta a ritmust.

Újra kapcsolatba került a szüleivel. Visszatért a munkához.

A felismerés megcsapta: ez csak egy homlokzat volt, ami valami sokkal nagyobbat takart.

A maffia elől nem lehet elmenekülni.

– Miért jöttél vissza? – Hátrált egy lépést, és miután rájött, hogy milyen hülyén hangzott a kérdés, átfogalmazta. – Miért jöttél vissza hozzám?

Könnyebb lett volna neki, ha tudta volna, hogy a férfi életben van? Igen, kétségtelenül. Granger még most sem tudta elhinni a boldogságát, de ez az érzés gyorsan elpárolgott, ha akarta volna, Draco örökre kimaradhatott volna az életéből.

Granger lassan a mögötte lévő kanapéhoz sétált, és kimerülten rogyott össze rajta. Draco dermedten maradt ott, lehajtott fejjel.

Hermione megcsípte a karját, ellenőrizve, hogy álom-e ez az egész. Nem, nem aludt. És ez nem egy újabb rémálom volt.

A kő az ujján mélyvörös volt. Most már tudja, mit érez a férfi. A saját ujjára pillantott, ahol pontosan ezt a gyűrűt viselte.

– Mutasd meg.

A hangja remegett. Dracóra nézett, és amikor az visszanézett, észrevette, hogy a férfi zavarba jött.

– Mutass meg mindent, ami veled történt. Tudni akarom…

– Nem – szakította félbe a férfi élesen. Közelebb lépett, és a magasságából lenézett a lányra. – Olyan sok mindenen mentél keresztül. Nem engedem, hogy még több szenvedés érjen téged.

Granger felállt, a szemében kihívó érzéssel. Nem volt több hazugság. Soha többé.

– Ez nem kérés, Draco. – Megengedte magának, hogy a testén lévő tetoválásra gondoljon. Engedte, hogy Nomura életre keljen. – Ez egy parancs.

Granger szeme kéken izzott, magával ragadva Malfoy tekintetét. Szorosan összeszorította az öklét, megpróbált félrenézni, de nem tudott. Az ajkát frusztráltan összepréselte.

– Hermione…

A lány eltűnt. Az ereiben áramló erő idegen volt. Nem az övé. Nyugodt hangon kijavította:
– Nomura.

Különböző hangok suttogni kezdtek. Érezte, hogy egy új erő gyűlt fel benne. Granger tett egy lépést előre. Valami harcolt a fejében lévő hangokkal – ő volt az, aki megpróbálta legyőzni őket. Ő volt az, aki megpróbálta leigázni Nomurát, önmagának egy olyan részét, amelyet még meg kellett tanulnia irányítani.

– Emeld fel a pálcádat, és mutass meg mindent.

Draco megvonta a vállát, próbálta lerázni a lány szúrós tekintetét. Próbál ellenállni a lány hatalmának, de hasztalan. Kinyújtja a kezét, előrehajtja a pálcáját, még mindig küzdve a késztetéssel.

Az ötlet már nem tűnik vonzónak - parancsolni, rávenni őt dolgokra, szenvedni látni őt. Muszáj mindent tudnia? És miért? Hogy még több fájdalmat kelljen elviselnie? Hogy a saját szemével legyen tanúja a halálának? Hogy újra átélje mindazt, amin keresztülmentek?

Istenem.

Ó, Istenem.

Nem.

Kínzó nyögés hagyta el az ajkait. Hermione nagy erőfeszítéssel lehunyta könnyes szemeit. Remegni kezdett. Mielőtt visszaeshetett volna a kanapéra, erős karok ölelték át. Draco pontosan abban a pillanatban kapta el, amikor a lány zuhanni kezdett.

– Draco…

A férfi felkapta a karjaiba, és a kanapéra ülve a lehető legközelebb húzta magához. Hermione a kezével eltakarta az arcát, elrejtve a könnyeit.

– A…– nyögte – az erő… Nem én vagyok az. Én érzem. Félek.

– Tudom – mondta Draco, miközben keze gyengéden végigsimított a lány haján. Időt adott neki, hogy megnyugodjon, közben végig ismételgetve: – Itt vagyok. Veled vagyok.

Mindent elmondott neki, elhalványítva a történet eredeti színeit.

Az elejéről kezdte: hogyan kapott egy üzenetet, hogyan robbant fel a kocsija, a letartóztatása, az Azkaban, hogyan segített neki Yuki megszökni, és milyen keményen kereste őt.

– Istenem – mondta Hermione a könnyein keresztül. – Te voltál az, aki bement a házba?

A férfi bólintott.

– Én-én azt hittem, hogy az egyikük volt…

Úgy érezte, mintha éles lándzsák szúrták át a szívét, minden egyes döfés a szívverésének ritmusához igazodott, miközben a férfi bosszúról beszélt. Arról, hogyan mentette meg Chase-t. Aquamarine-ról.

Draco gyengéden megsimogatta a lány vállát, összefonta az ujjaikat. Hermione érezte a férfi dühét, átérezte az érzelmeit. Malfoy gyengéden az ajkaihoz emelte a lány kezét, és lágy csókot nyomott a gyűrűsujjára.

– Bocsáss meg – suttogta a férfi, leheletével simogatva a lány ujjának bőrét. – Bocsáss meg…

A kirakós végre összeállt.

Egy fekete képet tárt fel; nem volt rajta semmi. Fekete – a rémület és a sötétség színe, amit átéltek. Ennek emléke a fájdalom visszhangjával visszhangzott benne.

– Fontolóra vettem, hogy nem jövök vissza az életedbe – mondta Draco, és az ujjai melegséget sugároztak, ahogy a lány hátát simogatták, amitől a boszorkány úgy érezte, megfulladt a szavaitól. – Folyton arra gondoltam, hogy nélkülem könnyebb lenne neked. Azt is gondoltam, hogy előbb el kell kapnom a felelőst, és csak utána jöhetek hozzád, hogy lássam, hogyan élsz nélkülem.

Grangernek elállt a lélegzete, miközben hallgatta a vallomását.

– Sírtál álmodban. Ott álltam az ágyad mellett, és gyűlöltem magam mindenért. Meggyőztem magam, hogy sosem bocsátanál meg nekem, hogy sosem akarnád azt az életet, amit én adhatnék neked. És őszintén szólva nem akartam, hogy ilyen életed legyen. Az anyám…

Hermione felegyenesedett, és találkozott a szemével. Draco szégyenkezve elfordította a fejét.

– Narcissa a szerelmet választotta. Elfogadta az apámat és az életét. Tudva, mi történt mindkettőjükkel, nem akartam ezt a sorsot. Nem akartam úgy megőrülni, mint ők. Megtiltottam magamnak, hogy egyáltalán gondoljak az érzésekre. De tudod mit…

Malfoy visszaterelte a tekintetét Hermionéra. Ujjai megérintették a lány állát, és végtelen melegséggel nézett rá.

– …Önző vagyok. Gyűlölj, átkozz meg. Soha nem foglak elengedni.

Ha valaki könyvet írna a történetükről, ez lenne a happy end. A szerelmesek együtt sétáltak el a naplementébe. De Hermione tudta, hogy ilyesmi csak a könyvekben történik. Számukra ez csak a kezdet volt.

Az ő új kezdetük.

Vajon talált-e erőt ahhoz, hogy elfogadja ezt az életet?

Ő már nem az alvilág része volt. Ő volt annak a feje.

Élete hátralévő részében olyan ezt a terhet fogja cipelni, amit bárcsak elkerülhette volna. Ez a teher csápjait az egész testére kiterjesztette. Abban a pillanatban, amikor Nomurára gondolt, a tetoválás életre kelt.

– Fájdalmaid vannak? – suttogta a fülébe.

Draco végigkövette a vállán a tintás vonalat.

– Nem – válaszolta a lány egy alig észrevehető mosollyal. – Többé már nem.

Granger újra közelről megnézte a gyűrűt. Megérintette a mutatóujjával. Draco összerezzent, mintha áramütés érte volna. Ökölbe szorította a kezét, és elhúzta a kezét.

– Nem fogom az ujjadra húzni. Nem – közölte Draco hevesen. – Én fogom viselni. Emlékeztetőül arra, amit tettem, és arra, amit nem tettem meg.

Hermione elhúzódott Dracóról, és leült mellé a kanapéra, és arra gondolt, hogy biztosan összenyomta Malfoy combját. Lábait maga alá húzta, tekintetét a férfin tartotta. Draco keresztbe tette egyik lábát a másik felett, elővett egy doboz cigarettát, és fogával kihúzott egyet, majd a pálcájával meggyújtotta.

Ó, istenem!

Ez már hiányzott neki.

Hermione érzéseiért nem lehetett a sorsot okolni. A sors csupán összehozta őket, de mindent, amit egymásért tettek, saját döntésükből. Egyszer ő mentette meg Dracót az iskolában, aztán ő mentette meg a lány. Ez többször is megtörtént. Sok körülmény befolyásolta őket, ami a szenvedélyüket valami komoly és mélyreható dologgá változtatta.

Sokkal egyszerűbb lett volna csak kitépni a szívet a mellkasából, összenyomni, elpusztítani mindent, amit csinált, és csak a gyötrő gondolatokkal élni. Kivéve…

Szív nélkül nem lehetett élni.

Minden mindennel összefüggött, akárcsak a sorsuk, amely a véletlen folytán összefonódott.

Csak egy kis időre volt szükségük, hogy összeszedjék magukat, és tovább éljenek. Ami pedig azt illette, hogy mi történik majd ezután…

Granger nem bocsátkozott jóslatokba.

– Ki tud még rólad? – kérdezte.

– Mindenki, kivéve Pansy. – Draco kifújta a füstöt, homlokát ráncolva.

– Akkor most azonnal el kell mennünk hozzá! – Hermione felállt. Megdörzsölte az arcát, és mély levegőt vett, majd megfordult.

Figyelte, ahogy a férfi befejezte a cigarettáját, megnyalta az ajkát, és a tekintete rá szegeződött. A gesztus elviselhetetlenül kellemes és megnyugtató volt. Vágyott a levegőre.

És vágyott az életre.

Malfoy felállt. Pálcájával eloltotta a cigarettát, egyszer sem nézett arra, amit csinált. Egész idő alatt csak a lányt nézte.

Egyetlen szó sem hangzott el. Szavakra nem is volt szükség azok után, amin keresztülmentek.

Nem érzett haragot. Semmi dühöt. Semmi rosszat. Végre minden a háta mögött volt. Most már nyitott lett új élményekre. Legalábbis ő így gondolta. Granger belefáradt abba, hogy állandóan a negatív érzelmek súlya alatt éljen. Belefáradt abba, hogy a szíve összeszorult a szorongástól. Belefáradt a sírásba.

Draco olyan szomorúsággal a szemében nézett rá. Homlokát ráncolva megfogta a lány kezét. – Nem tudtam, hogy az embereim kínoztak téged.

– Draco, kérlek, ne tedd. – A lány megrázta a fejét, elfordított a tekintetét.

– Nem, muszáj – mondta ki Draco határozottan. Halkabb hangon hozzátette: – Nem tudtam, amíg oda nem jöttem, és meg nem láttalak. Nem azt kérem, hogy bocsáss meg nekem. Ez a teher örökre velem marad.

Mivel a beszélgetés ebbe az irányba terelődött…

– Először azt mondtad, hogy mindenképpen akarod a Nomura-tetoválást. – Hermione megfogta a másik kezét a sajátjába, felállt, és a szemébe nézett. – Fontolgattad, hogy megölsz, hogy megszerezd?

– Igen.

A férfi nem mozdult – egyetlen izma sem rándult meg az arcán. Granger nehezen nyelte le ezt az igazságot. Draco valóban azt mondta neki, hogy hatalomra vágyott. Elmondta neki, hogy Nomura jogosan az övé lehet.

– De ez még azelőtt volt…

Nem fejezte be. Nem is kellett neki. A nő tudta.

Milyen könnyű volt neki elmondani az igazságot. És milyen nehéz beszélni az érzéseiről. Soha nem beszéltek még ilyen nyíltan róluk. Akkoriban nem volt rá szükség. Hermione azt hitte, hogy kitörlődik az emlékezete.

Most ez a tény borzasztóan undorítónak tűnt. Ha soha nem rabolták volna el, és ha Draco valami varázslat révén elkapja Nomurát, Hermione visszament volna az életébe, és elfelejtett volna mindent, ami valaha is történt közöttük. Ő mindent elfelejtett volna, de Draco nem.

Igazságos lett volna őt győztesnek nevezni?

Igen. Draco megkapta volna Nomurát. És egy hatalmas repedéssel a szívében. Ha minden így történt volna, ő rosszabbul járt volna, mint ő. Ebben biztos volt.

– Hazudtál nekem, hogy kevésbé fájjon? – kérdezte Hermione, és látta, hogy a férfi bólintott. – Ha te lennél a helyemben, azt akarnád, hogy hazudjak?

Csend.

Visszapörgette a fejében annak az éjszakának a filmjét. Az összeomlását, a sikoltozástól rekedt hangját. Vajon akkor is hallani akarta volna az igazságot? Igen. Tényleg hallani akarta. De mi történt volna, ha meghallgatja?

Semmi.

Hermione biztos volt benne, hogy még jobban visszahúzódott volna. A lehető legjobban eltávolodott volna tőle. És a fenébe is, nem hagyta volna, hogy lezuhanjon a szikláról. Hogy fejest ugorjon az érzésbe, fejjel előre.

A francba.

A csúnya igazság mindent rosszabbra változtatott volna.

Elengedte a férfi kezét, és az oldalára eresztette a karját. Malfoy hangosan kifújta a levegőt, és addig szorította az állkapcsát, amíg az arcizmai meg nem rándultak.

Végre minden igazság kiderült, ellentétben a hazugságok tengerével tarkított múltjukkal, amely mindkettőjüket felemésztette. Most ügyesen navigáltak a vizeken, kitartva a nyílt kommunikáció mellett a felszínen nyugvó érzékeny igazságokról.

A megbocsátás a tetteken keresztül kovácsolódott.

Malfoy mindent megtett érte. Még mindig.

Granger bízott benne. Most már tényleg bízott benne.

***

A kandallón keresztül beléptek Pansy nappalijába. Hermione erős szorongás hullámát érezte. Figyelte, ahogy a szobába berontó dobermannok morogtak a vendégekre. Az egyik kutya előre lépett, megvédte Grangert a másik kettőtől, akik viszont nyüszíteni kezdetek, és csóválni kezdték a csonka farkukat.

– Bácsikám!

Hermione a nyugalmának elvesztése határán volt. Elfordult, amikor Amma a dobermannokat követve kiszúrta Dracót. A lány a karjaiba szaladt. Malfoy felemelte, és szorosan átölelte. Miközben átölelte a kislányt, ő az arcát vállának hajlatába temette.

– Blaise! Mondtam, hogy menj haza!

Éles fájdalom hasított a lány szívébe. Parkinson a lánya mögött lépett be a nappaliba, és megdermedt, ahogy szemügyre vette a jelenetet.

A kezével eltakarta a száját, és kontrollálatlanul zokogni kezdett.

– Pans…

Draco, aki még mindig Ammát tartotta, fájdalmas arckifejezéssel nézett Pansyre, és a kezét nyújtotta felé.

– Gyere ide.

Látva, hogy Pansy számára milyen nehéz az igazság, Granger sírni kezdett. Amma nyöszörgött, majd egy pillanattal később könnyekben tört ki.

– Anyu… – szipogta. – Anyu, miért sírsz?

Draco gyengéden megsimogatta a kislány haját, és mosolyogva próbált megnyugtatni. A fülébe súgta:
– Minden rendben van. Ne aggódj.

– Klyak! – kiáltotta Pansy, hangja rekedt volt a sírástól.

A hangos tapsra megjelent egy házimanó, és meghajolt Parkinson előtt. A boszorkány könnyeit látva azonnal megfeszült, és védekező testtartást vett fel, veszélyt keresve körülnézett. Ám Malfoy láttán kitágult a szeme.

– Te szemétláda! Te szemétláda! – fakadt ki, és gyorsan összeszorította a száját.

– Vidd Ammát a könyvtárba, és olvass neki…– kezdte, de nem tudta befejezni. Egyszerűen nem tudta. Pansy a kijárat felé mutatott, letörlte a könnyeit, és úgy tett, mintha minden rendben lenne, hogy megnyugtassa a lányát.

– Anyu…

A kislány Parkinsonhoz szaladt, átölelve a lábát. Pansy megsimogatta a fejét, megcsókolta a feje búbját, és szélesebb mosolyt erőltetett magára. Letérdelt Amma elé, és letörlte a könnyeket az arcáról.

– Anyu csak túlterhelt. Anyunak hiányzott Draco bácsi. Minden rendben van, menj Klyakkal és olvassatok valamit, jó?

Amma gyorsan bólintott. Hermione felé fordulva integetett.

– Basszus! – kiáltott fel Klyak, amikor kilépnek a nappaliból.

– Mondtam, hogy inkább a zöldségek nevét próbáld kiabálni, hiszen azok is csúnya szavak. – A lány hangja halkabbá vált. – Ki szereti egyáltalán a zöldségeket?

Csend töltötte be a szobát. Csak a márványpadlón csattogó cipősarkak hangja visszhangzott a falakról. Parkinson gyorsan odasétált Dracóhoz, és habozás nélkül keményen arcon csapta.

– Akkor nem szellem.

Megpróbált újabb ütést mérni az öklével, de Draco közrefogta, és gyorsan ölelésbe rántotta. Pansy dühében káromkodások özönét zúdította a férfi hátára, angol és francia szavakkal váltakozva. Mindeközben Draco erősen átölelte a lány derekát, és a fejét a mellkasához szorította.

– Itt vagyok, kedvesem. Itt vagyok…

– Te… – kezdte Pansy kifulladva. – Én… Felfogod egyáltalán, hogy min kellett keresztülmennünk?

Pansy Draco vállára hajolva sírt, és a férfi ingét egyre szorosabbra szorította, mintha el tudna tűnni. Hermione nem tudta tovább visszafogni az érzelmeit. A kanapéra süllyedve a kezével takarta el az arcát, próbálta megfékezni a könnyek áradatát. A megkönnyebbülés, amely elárasztotta Hermionét a férfi túlélése miatt, elsöprő volt, de a fájdalom makacsul kitartott. Küzdött ellene, de érezte, hogy magába húzza a fájdalom.

A kandalló felől halk zizegés hívta fel Hermione figyelmét. Felnézett, és látta, hogy Blaise és Leon beléptek. Megpillantotta Zabinit, amint Leon vállába kapaszkodott, mielőtt a férfi gyorsan leeresztette a karját.

Blaise észrevette, hogy a barátai ölelkeznek, és odasietett, hátulról átölelte Dracót.

– Blaise – szólalt meg Draco, és elfordította a fejét, hogy találkozzon a tekintetével –, engedd el a hátamat.

– Te – Parkinson ellépett –, tudtál róla?

Mielőtt újabb veszekedés tört volna ki, Draco a kanapéhoz vezetette Pansyt, majd a lány és Granger közé helyezkedett el. Összekulcsolta az ujjait Hermione ujjaival, a lány kezét a combján pihentette.

Leon italokat töltött a minibárból, mellette állva. Zabini csatlakozott hozzá, hátulról közelített, és homlokát Leon vállára hajtotta.

– Én egy pohár bort kérek. Vagy még jobb, ha egy üveggel.

Ahogy a nap átfordult estébe, a közelmúlt eseményeiről szóló beszélgetések vég nélkül elidőztek. Zabini szellemes ugratásai könnyedséget vittek a légkörbe, az alkohol pedig segített oldani a feszültséget. A hangok egyre hangosabbak lettek, a nevetés egyre erőteljesebb. Leon elfoglalt egy széles karosszéket, miközben Blaise a karfán ülve pillangókat varázsolt a pálcájával, hogy azok Leon arca körül repkedjenek. A varázsló igyekezett elhárítani a varázslatos lényeket, kezével elhessegette őket.

Pansy, miután lefektette Ammát, újra csatlakozott a csoporthoz, és azonnal Draco és Hermione közé osont, utóbbit ölelésbe zárta.

– Megütötted? – suttogta a nő, és Draco felé biccent.

– Pansy – nevetett fel halkan Hermione –, te tetted értem.

Jóságos ég! Milyen megnyugtató volt ez az egész.

Elfojtott magában minden negatívumot, tudván, hogy az egykoron veszélyeztette a megmaradt életerőt. Úgy tűnt, most itt az ideje, hogy spontán éljen, megragadva minden pillanatot. Az élet megmutatta, hogy milyen gyorsan képes mindent lerombolni, ami az útjába került, esélyt sem hagyva a búcsúzkodásra vagy az utolsó szóra.

Draco a térdére támasztotta a könyökét, Cen felé hajolta. Megvakargatta a kutya füle mögött, miközben a másik kettő a lábánál feküdt, a pofájukat a mancsukon fészkelve.

Hermione megnyugtató melegséget érezett, ahogy barátjának dőlt. A szíve egyenletesen vert, nyugalmat árasztott, ahogy végigmérte a szobát.

Blaise zaklatta Leont.

Draco cigarettára gyújtott.

Pansy keze végigsiklott Hermione combján. Fejét Malfoy felé fordította, és megdorgálta. Természetesen franciául.

Nem volt köztük vérségi kötelék – rendíthetetlen barátság kötötte őket össze. De Hermione megértette Draco szavait, és azt is, miért nevezte őket családjának. Most már ő is közéjük tartozott, és semmilyen erő nem kényszeríthette arra, hogy elforduljon tőlük.

Úgy kapaszkodott beléjük, ahogy egy fuldokló kapkodott levegő után. Ők az ő nyugtató injekciói, egyenesen a szívébe juttatva. Ráhúzta az acélszálakat, amelyek összekötötték őket, hogy a szálak sohase bomoljanak ki, és ez a kötelék örökké tarthasson.

– Játsszunk biliárdot! – Blaise felállt, és eltette a pálcáját. Megfordult, kezét a fotel karfájára helyezte, és közelebb hajolt Leon arcához. – A győztes kap egy kívánságot.

Pansy összecsapta a kezét, és felállt. Kétszer csettintett a nyelvével, és felküldte a kutyákat az emeletre, Amma szobájába. Elkapta Blaise-től az üveg bort, és a pincébe vonszolta.

– Hölgyek az urak ellen! – Nevetve kortyolt egyet egyenesen a palackból.

Leon félmosolyra húzta a szája sarkát, miközben felállt, hogy kövesse a barátait a földszintre.

Egyedül maradtak.

Draco széttárt lábakkal a kanapé háttámlájának támaszkodott, és pihent, miközben a fejét egy párna szélére támasztotta. Rágyújtott, füstkarikákat fújt ki a plafon felé.

Granger, térdeit a mellkasához szorítva, figyelmesen nézte a férfit.

Anélkül, hogy ránézett volna, Draco szabad kezével kinyújtotta, majd a lány bokáját az ölébe húzta, miközben a vádliját masszírozta.

Hosszú ujjai végigsiklottak a harisnyáján. Két ujjával Draco meghúzta a nejlont, és a körmével szétszakította, miközben még mindig a plafont nézte, és rágyújtott a cigarettájára. Ujjai a szakadt nejlon alá csúsztak, tovább tépte a harisnyát, és gyengéden simogatta a lány csupasz bőrét.

Ó, Istenem!

Hermione kissé tátott szájjal fújta ki a levegőt. Ezek az érzések az őrületbe kergették. A férfi érintése. Istenem, mennyire hiányzott neki.

De ez túl sok volt egy napra. Granger úgy érezte, elborul, a változások felismerése égette a mellkasát, és sírni támadt kedve. Elhúzta a lábát, és a padlóra tette. Felegyenesedett.

– Draco…

– Ne mondj semmit. – Füstöt fújt ki a plafon felé. – Értem.

Hermione egy pohár whiskyért nyúlt, és belekortyolt. Élvezte az érzést, ahogy az ital perzseli a torkát, és a nyelve hegyén dió és bergamott illatát hagyta. Pansynek mindig is kitűnő ízlése volt az alkoholhoz.

És most itt volt megint. A félelem, amely órákkal ezelőtt elmenekült, ismét kopogtatott a szíve ajtaján.

– Draco?

Zúgás. Malfoy eloltotta a cigarettáját, az asztal felé hajolt. Közelebb lépett a lányhoz, könyökét a térdére támasztotta, tekintete a kandallóra szegeződött.

– Hm?

– Utálok mindent, ami a maffiával kapcsolatos – kezdte a boszorkány. – Azt mondtad, hogy a többi fejes tud rólam. Azt várják, hogy én kezdjem el intézni az ügyeket?

– Nem – válaszolta Draco azonnal. – Nem, ezt nem fogom hagyni. Nem akarom, hogy részt vegyél a gyűléseken, vagy hogy bármelyik Főnökkel üzletelj. A törvény és a Kódex értelmében második Főként mindent én fogok intézni. Leon megosztott velem mindent, amit láttál, amikor Nomura felébredt.

– Elfogadnak majd téged? – A nő szembefordult vele. – Tudnak a Triádról? És miért nem osztod meg a képességeimet, amikkel én rendelkezem?

Draco megértéssel a szemében nézett rá. Világos, hogy nem tudta a válaszokat.

Az ezt követő csend nyomasztó volt. Nem volt megoldásuk. És voltak meg a válaszok.

– És az a jóslat. Akármennyit töprengtem rajta, soha nem értettem meg jobban. Grey megpróbálta megsemmisíteni a könyveket, amelyekben a válasz szerepelt, bármilyen homályos is volt. Tudod, azok a könyvek információkat tartalmaztak a három alapítóról.

– Nem akarom, hogy aggódj ezek miatt a dolgok miatt. Bízd csak rám őket. – Fintorodott el, és a lány megfeketedett ujjára pillantott. – Nem fogsz többet szenvedni. Kérlek, bízz bennem még egyszer utoljára.

A lány bólintott, de belül tudta, hogy végleges következtetésre van szükség. Meg kellett állapítani Draco teljes tekintélyét, és ezt csak Nomura tehette meg.

Igen, most már érinthetetlenek. Korábban is így kellett volna lennie, de ez nem akadályozta meg a bekövetkezett borzalmakat. Most félelmetes erőként kellett érvényesíteniük, megalapozva a családjukat, mint uralkodót.

– Szeretnék részt venni a gyűlésen – mondta Hermione, és a kandallóba nézett. Mielőtt a férfi félbeszakíthatta volna, Hermione érezte, hogy egy olyan erő áramlik az ereiben, ami nem a sajátja volt. – Ez parancs.

***

Az éjszakát Pansynál töltötték. Blaise megnyerte a biliárdmeccset, és utána súgott valamit Leonnak. Pansy a hálószobájába vonszolta Grangert, és azt kiabálta Dracónak, hogy megérdemli, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint ők. Mindenki tudta, hogy nem rosszindulatból tette. Aznap este Pansy és Hermione sírva ölelték egymást, majd nevettek. Visszaemlékeztek az iskolára, és mindent megbeszéltek, próbálták elnyomni a szívükben lévő fájdalmat. Hermione boldognak érezte magát.

Reggel a szakadt harisnyáját nézegette, és azon gondolkodott, hogy varázslattal javítsa-e meg, vagy…

– Úgy tervezed, hogy így öltözve mész el a találkozóra? – jelent meg Pansy Hermione mögött. – Ez az első és utolsó megjelenésed. Emlékezetesnek kell lennie.

Parkinson egy pálcaintéssel kinyitotta a gardróbszoba ajtaját.

A ruhák fele fekete, míg a másik fele élénk színekben pompázott. Minden, beleértve a cipőket, táskákat és kiegészítőket is, drága volt.

Pansy leültette Grangert egy széles puffos kanapéra, miközben a szekrényekből ruhákat lebegtetett. Közben Hermione próbálta megnyugtatni az idegeit.

– Nem. – Pansy félretette a ruhát. – Nem.

Hermione átrostálta a gondolatait, és azon töprengett, mit és hogyan mondjon. Hogyan viselkedjen a sok Fejes között? Hányan lesznek közülük? És közülük kinek volt köze Draco halálához, vagy ki segítette Aquamarine-t? Úgy kellett majd szembenéznie velük, hogy nem tudta az igazságot. A kurva életbe.

Beszélnie kellett majd az egykori uralkodó triádról. Ki akarta vonni magát ebből a vezetői szerepből. Bár részévé vált ennek a bűnözői világnak, az ügyeiben való részvétel és a döntések meghozatala meghaladta az erejét.

Ezek a satuszerű gondolatok rágják a gerince tövét. Talán ezért olyan nehéz volt fenntartani a testtartását. Legszívesebben csak feküdt volna.

– Állj fel!

Hermione úgy állt talpra, mint egy marionett, amikor Pansy egy ruha zizegő szövetét tartotta maga elé. A boszorkány megbabonázva nézett a tükörbe, és csodálta barátnője választását.

Egy fekete, padlóig érő ruhát viselt. A belső bélése sötétkék. Az egész ruhát bonyolult, csíkokat formázó gyöngyminták díszítették, amelyek ironikusan emlékeztettek Nomura tetoválására. A szalagok csillogtak, sötétkékből feketébe átmenve. A vékony pántokat a…

– Ez… – Hermione megragadta a ruhát, közelebb vitte az anyagot az arcához, hogy jobban megnézhesse.

– Ez nem ez – javította ki Pansy sértődötten. – Ezek fekete gyémántok. Vedd fel!

A finom láncot takaros kövek sora díszítette. A fényben minden színben csillogtak, lehetetlen volt elfordulni tőlük.

– Ez a ruha túl drága… – Hermione tiltakozott, hallva, hogy Parkinson nevetni kezdett.

– Lehet, hogy most te vagy a leggazdagabb ember a világon, Granger.

– Ezek Draco pénzéből vannak.

Parkinson fáradtan sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Nem az ő pénzéről beszélek. Arra a pénzre gondolok, ami a Nomuráé. Tudtad, hogy minden hónapban minden Fejes a nyereségének egy bizonyos százalékát osztja el, ami a Nomura alapjába megy? Tudod, hogy mennyi pénz van már ott?

Nem tudta.

És nem is akarta tudni.

A pénz szennyezett aljas ügyletektől, emberkereskedelemtől és mindenféle aljas ügyletektől.

Hermione belebújt a ruhába, és Pansy ügyesen becsatolta a hátul lévő gombokat. És miközben Hermione a tükörképét tanulmányozta, Pansy közelebb jött, és állát Granger vállára támasztotta.

– Lenyűgözően nézel ki – motyogta Pansy, és egy csókot nyomott Hermione nyakára, mielőtt hátralépett volna. – Nézd meg jól magad.

A nehéz anyag ellenére a ruha feltűnően könnyűnek tűnt. Nyilvánvalóan elvarázsolták, tökéletesen illeszkedett Hermionéra, a méretéhez igazodott. Hermione a tükörképét tanulmányozta, és egy olyan nőt látott, aki erőt és magabiztosságot sugárzott. Vajon így látták őt mások is? Belsőleg azonban éles ellentétet érzett. Vajon így viselték a maszkokat? Így színlelték az ember a látszatot?

Pansy nem siette el, hogy kiválassza, mit vegyen fel. Egy szűk, térdig érő, fekete midi ruhát választott, amely körbeölelte a testét. A derekán egy aranylánc kígyót idézett.

Csendben, kézen fogva indultak le a lépcsőn. Mintha Pansy a nyugalmát és támogatását próbálta volna átadni Hermionénak.

Ez nem volt tervben.

Mégis az egész család feketébe öltözött.

Leon háromrészes öltönyben, Blaise fekete ingben és nadrágban, Draco pedig…

Draco a nyitott verandaajtó mellett állt, az ajtókeretnek támaszkodott. Garbójának felhajtott ujját feltűrte felfedte a tetoválásait. Megfordult a padlóhoz csapódó cipősarkak csattogására. Eloltotta a cigarettáját, és Hermione tekintetével találkozott…

Szemeivel szinte elnyelte a lányt, semmit sem hagyva maga után, állát enyhén felemelve. A szeme tele volt vágyakozással.

Hőhullám járta át Hermione testét. Te jó ég!

– Vedd fel az állad a padlóról. – Pansy az ujjával megérintette Blaise állát, és vigyorogva nézte a reakcióját.

Hermione minden egyes másodperccel érezte, hogy szorongása egyre nőt. Ezt észrevéve Draco megszólalt:

– Te mész előre. Mindjárt ott leszünk.

Senki sem szólalt meg ellentmondóan. A szavai parancsot jelentettek. A három barát kézen fogva megérintette a zsupszkulcsot, amit Leon készített.

Csatt.

Csend.

Borzongás futott végig rajta. Lassan Draco közeledett hozzá. Átkarolta a lány derekát. A boszorkány ösztönösen hátrahajtotta a fejét, a férfi vállára támasztotta, és mély levegőt vett.

– Senki sem nyúl hozzád – suttogta Draco a fülébe. – Nem fogom megengedni.

A férfi lehelete csiklandozta a lány bőrét. Hermione elmosolyodott, libabőrös lett az egész teste. Senki sem fog hozzáérni, ezt ő is tudta. Csak megerősítette, hogy azért van itt, hogy megvédje őt. Hogy ő itt van.

– Lenyűgözően nézel ki. – A férfi egy csókot nyomott a lány vállára. – Megőrjítesz.

A kezei felfelé siklott, és elérte a mellkasát. Gyengéden megszorította a mellét. Nyögés hagyta el az ajkait, borzongás és forróság kezdett végigfutni az ereiben.

– Draco…

Itt volt a házisárkánya, aki nehézkesen lélegzett a hőtől, az erőtől és mindentől, amivel rendelkezett. Mindent, amit készségesen átadott neki. Megszelídített egy sárkányt.

A szája kiszáradt. Innia kellett valamit, és a vágy elviselhetetlenné vált. Ellökte magát a férfi mellkasától, tett két lépést, és a kandalló melletti asztalon álló pohárért nyúlt, amit egy pálca mozdulattal megtölt.

– Menjünk.

A pohár letételének hangos hangja vesszőt tett a mondatba, amelynek a közepén voltak.

Draco átkarolta a lány derekát, és megérintette a zsupszkulcsot.

Csatt.

A kétszárnyú ajtó nyikorgás nélkül nyílt. A kobold, aki üdvözölte őket, mélyen meghajolt, és csodálattal nézett Grangerre.

– Asszonyom. – A kerekterem felé mutatott. – Mindenki önre vár.

Draco mellé lépett, válluk összeért. A tekintete elárulta neki, hogy ott volt vele.

Egy lépést tett előre.

Zizegő hang hallatszott.

Székek nyikorogtak.

Granger a hatalmas termet nézte, amelynek közepén egy ugyancsak hatalmas kerek asztal állt. Az összes lord felállt, és üdvözlte őt.

Kilégzés.

Sarkának hangja olyan hangos volt, hogy mindenki figyelmét magára vonta. Előrelépett, észrevette Yukit, aki figyelmesen, mosolyogva figyelte őt. Granger biccentett felé üdvözlésképpen.

És már ott is volt.

Az, amiért oly sokan harcoltak.

A trónért.

Egy plüss kárpitozású, magas háttámlájú szék, amelyet izzó kék csíkok díszítettek. Draco kihúzta, és segített Grangernek leülni. Abban a röpke pillanatban megpillantotta Leont, Blaise-t és Pansyt, akik mögötte álltak, karjukat keresztbe vetve tisztelegte a Főnökük előtt.

Ahogy Granger leült, és előre nézett, látta, hogy a Mesterek és a tanácsosaik mögöttük álltak, lehajtott fejjel.

Nomura trónja még fényesebben ragyogott, széleskörű csodálatot kiváltva – vagy talán bosszúságot, nem tudta biztosan. Suttogás töltötte be a szobát.

– Üljetek le! – parancsolta Hermione, és nagyot nyelt.

Könyökét a karfára támasztotta, érezte, hogy Nomura megelevenedik benne. Átjárta az ereit, és különböző hangokon suttogott valamit. Hermione érezte, milyen abszolút hatalma van a jelenlévők felett.

Granger Nomura.

Ő az asszonyuk és a vezetőjük.

Ő az egész alvilág feje.

Hermione félelmet érzett. Nem a sajátját, hanem másokét.

Ott lógott a levegőben, a lehajtott tekintetekben és a feszült testtartásban. Mindenütt jelen volt. Kitől féltek? Attól, aki semmit sem tudott a dolgaikról?

Nem…

Javította ki magát.

Első kézből szembesült a világuk sötétebb oldalával, ahol a halál állandóan a sarkában volt. A düh újra feltámadt, saját zihálásának és sikolyainak visszhangja kíséretében.

A hangja nem remegett. Tiszta és egyenletes. Akcentus nélkül.

– Egyenesen a lényegre térek. – Az asztalra tette a kezét, ujjait összekulcsolja, hüvelykujját végigsimította gyűrűsujján, nem érzett semmit. – Minden, amit eddig a pillanatig tudtatok, hamis információ volt. Tökéletlen. Pontatlan.

Leon intett a pálcájával, és az asztal közepére idézte a Kódexet. Felnagyította, hogy mindenki láthassa az írást. Hermione hunyorgott, és alaposan megnézte. Megtalálta.

Három címer volt rajta, az egyik a Malfoy család címere.

– A Kódexen három címer látható. A Nomura címer. – Leon varázslattal kiemelte. – A Varan címer – megvárta, amíg egy izzó vonallal jelölte – és a Sárkány címer.

Suttogta.

Hermione minden arcot végigpásztázott, mintha fenyegetést keresne, amíg a szeme nem találkozott Hunter meleg tekintetével a jobb oldalán. A férfi bólintott.

Granger egy enyhén rámosolyogott, és folytatta a beszédet, mindent kívülről idézve abból a könyvből.

Az alapítók.

Voltak, akik a mértéktelenségükről voltak híresek. Akiknek mágikus ereje felülmúlta mások képességeit.

Fekete, sötét anyag vett körül mindenkit, aki ismerte ezeket a varázslókat. Az emberek féltek tőlük. Arra buzdították őket, hogy tartsák be a szabályokat, hogy a legalsó osztály – a muglik – ne tudjanak meg semmit arról a világról, amelyben éltünk.

Ennek a világnak a sötét oldala látta vendégül ennek az eszmének a követőit. Megállapodtak abban, hogy zárt kasztokat alkotnak, amelyeket az elemekről neveztek el: víz, levegő és föld. Így osztották meg egymás között a sötét varázslók feletti hatalmat, hogy kormányozni tudják őket. Ennek érdekében létrehoztak egy zárt, titkos csoportot.

Levegő - Sárkány.

Föld - Varan.

Víz - Memopilema nomurai.

A megkülönböztető jegyek hatalmat adtak nekik az alsóbbrendűek irányítására. Immunitást. Ők lettek a sötét világ törvényei.

Óvakodjanak a családi címerektől, mivel lehetetlen elrejteni őket.

Míg egyes consiglierák lefordították szavait a mestereiknek, mások egymás között suttogtak. Senki sem merte felemelni a hangját.

– Három alapító volt, amíg Nomura a hatalomtól megrészegülve úgy nem döntött, hogy ennek a pokolnak az egyedüli ura lesz – köpte ki az utolsó szavakat Hermione némi undorral. – Hatszáz évvel ezelőtt kitörölte az erről szóló tudást azok emlékezetéből, akik ismerték a varánuszokat és a sárkányokat. Ebbe beletartoztak a Varan és a Sárkány klánok vezetői is. Így ő lett az egyetlen uralkodó.

Egy kéz emelkedett fel, és egy ezüstös, copfos szakállú férfi felemelkedett a helyéről.

– De asszonyom. – A férfi hajtotta meg a fejét. – Nincs Varan klán.

– Ön tisztában van minden egyes eseménnyel, ami háromszáz évvel ezelőtt történt? – csattant fel a nő, és figyelte, ahogy a férfi megrázta a fejét. – Három évszázaddal ezelőtt a Varánok fejét elárulta a saját consigliere. Az Azkabanba küldték, ahol véget ért a vérvonala. A halála után a varán-tetoválás eltűnt.

– Miért nem rendelkezett ugyanolyan képességekkel, mint Nomura? – folytatta a férfi.

Teljesen logikus kérdés, amire a nőnek nem volt válasza.

– Feltételezem, hogy a Varánok és a Sárkányok vezetői átadták a tetoválást az utódaiknak, akik viszont nem aktiválták a teljes potenciálját, mert nem voltak tisztában a triáddal és a benne rejlő hatalommal.

Granger Draco felé nézett. A közelben látta, hogy Malfoy a háta mögött összekulcsolt kezekkel állt, egyenesen előre nézett, tekintete hideg és szúrós.

– Átadom a kötelességemet a Sárkány klánnak – mondta Hermione. A fejek Draco felé fordultak. – Mostantól Draco Malfoy ugyanolyan fontos és hatalmas Fő, mint én.

Malfoy előre lépett, öklét az asztalra helyezte. Felnézett a szemöldöke alól, és azt mondta:
– Kérem, fogadjatok szeretettel.

Végre Hermioneo kifújhatta magát. Most már megnyugodhatott. Felállt, igazodott Dracóhoz, és mielőtt távozott volna, utolsó szavait parancsként mondta ki:
– Bárki, aki kapcsolatban áll velem, a családom, a barátaim, és még azok is, akikkel őszinte mosolyt váltok – mondta határozottan –, ezek az emberek mind érinthetetlenek. Világos?

Csend.

Malfoy elfordította a fejét, megroppantotta a nyakát, lazított.

– Az előbb kérdeztél valamit!

Hangosan hátratolták a székeket. Köpenyek és ruhák zizegése hallatszott. Mindenki felállt, mélyen meghajolt.

A boszorkány kijárat felé indult, alig várta, hogy eltűnjön erről a pokoli helyről, de a folyosón megállította egy kobold, aki még egyszer meghajolt előtte.

– Asszonyom, szeretné átnézni az iratokat, leltárakat és a tulajdonát? Mik az utasításai?

Blaise elfojtott egy nevetést, mivel épp időben fordult el.

– Malfoy majd mindent elintéz – mondta Hermione, és a koboldra nézett, aki gyorsan ott válaszul.

Odakint várakoztak. Leon segített Hunternek, tolva a tolószékét. Hermione rámosolygott a férfira, szemügyre vette az arcát.

– Asszonyom. – Bloodrain meghajolt.

– Kérem – Hermione ellenkezően intett a kezével –, szólítson Hermionénak. Nem akarok semmilyen címet. Hogy van?

A férfi kifújta magát, és Dracóra pillantott.

– Mit gondolsz, mit éreztem, amikor megláttam őt élve? – Elmosolyodott. – Majdnem belehaltam a sokkba, mert azt hittem, hogy kigúnyolnak.

– Osztom az érzést – vágott közbe Zabini.

Nevettek, és Granger elnézett mindenki mellett, ahogy a Skorpió klán, élén Yukival a szájában, cigarettával a szájában, közeledett. Beosztottja azonnal pálcát nyújtott neki, hogy meggyújtsa.

Granger habozás nélkül megkerült mindenkit, és megállt a Skorpiók előtt. A nők lehajtották a fejüket.

– Yuki. – Hermione szorosan átölelte a nőt. – Köszönöm…

Az idős nő reszelős nevetése őszinte volt. Kedves.

– Meghívlak téged és Pansyt jövő héten ebédre – mondta Yuki.

– Hát persze! – Granger bólintott. – Természetesen el fogunk jönni. Nagy örömmel!

Jól érezte magát.

A történet végére pontot tett. Most egy másik fog kezdődni.

Malfoy nélkül tértek vissza Pansy házába, aki előzőleg közölte velük, hogy neki, Leonnak és Hunternek a kerekteremben kellett elintézniük az ügyeket. Most minden, amivel Nomura foglalkozott, az ő vállára nehezedett. Granger nem bánta meg ezt.

Hermione rajzolgatott Ammával, a készleteik szétszórva hevertek a nappali padlóján. Blaise minden egyes alkalommal ugratta Klyakot, amikor az káromkodik. Pansy egy fotelben ült, és nézte, ahogy barátja és lánya élénk színekkel festették ki a családjukat.

Anya. Amma. Draco. Blaise. Leon. Klyak. Hunter.

És Hermione.

A családjuk.

***

Mióta Hunter élve látta, Dracót mély bűntudat gyötörte. Sok éven át Hunter gyakorlatilag az apját helyettesítette, mindig mellette volt, hűséges és odaadó.

Draco egy hosszú éjszakát töltött vele ülve, mindent megbeszélve, Hunter hátát bámulva. Bloodrain egyszerűen megfordította a kerekesszéket, hogy… Draco nem tudta, hogy a nagybátyja sír-e. Csak azt látta, hogy a férfi többször is az arcához emelte a kezét.

Ma, miután bevette a Százfűlé-főzet bájitalt, Draco egy kávézóban volt Hunterrel, és nézte, ahogy a férfi fájdalmában rángatózik, ahogy az asztalhoz hajol.

– Talán ki kellene próbálnod a mugli fájdalomcsillapítót? – javasolta Draco tétován. – Mivel úgy tűnik, egyik varázsital sem használ?

– Semmiség – felelte Bloodrain, miközben meglazítja a nyakkendőjét. – Túl fogom élni. Csak élvezzük ki az ebédünket. A fiaim és én – nevetett fel, és megveregette Leon vállát. – Olyan sokat nőttél. Olyan büszke vagyok rád.

Draco elégedett a választott álruhájával – egy öregember rövid szakállal. Megnézte homályos tükörképét a tükörben, és végül kifújta magát.

Ez lett az új rutinja.

Régebben a tetoválásait rejtegette; most el kell rejtenie önmagát. A „jó” mágikus közösségben ő halott. Ez volt az új valósága. Vajon ez kellemetlenséget okozott neki? Nem.

Minden, amiért olyan keményen megdolgozott, érintetlen. A bank és az új laboratóriumok, amelyeket kilométernyi föld alatt épített, még mindig az övé volt. Ez utóbbiak létrehozásáért Richibaldot illette az érdem, aki eredetileg javasolta a helyszínt. Évszázadokkal ezelőtt értékes ásványokat termeltek ki a területről, míg végül a bányát el nem fedték.

A kobold irányította a bank összes külső ügyét. Üzleteket, találkozókat. Christina lett a titkára. Szegény lány ideje nagy részét Richibald kávéjának felszolgálásával töltötte.

Két kandallót elvesztett, de a többi érintetlen maradt. Ez azt jelentette, hogy a jégosztás hamarosan folytatódott.

Steve mindent megtett Shaggyért, amit csak tudott. Most, hogy szőrös lett, teljesen megfelelt a becenevének. Malfoy tudta, hogy le szokta borotválni a fejét. Most a beosztott, aki alig élte túl, a feleségével és a lányával pihent. Aquamarine harcosai súlyosan megrongálták a fizikai állapotát. A rosszul beállított csontok miatt végleg sántított. Hiába próbálkozott, Steve nem tudta helyrehozni.

Shaggy alig várta, hogy Draco szolgálatába álljon, amint talpra állt. A beszéde nehézkessé vált, és dadogni kezdett. Ezt látva Malfoy ökölbe szorította a kezét, és gondolatban újra és újra a földhöz égette Andrew-t.

– Visszajössz, ha én azt mondom – erősködött Draco. – Menj a családodhoz, Shaggy.

Emlékezett, milyen erősen szorította a férfi a kezét. Milyen mélyen meghajolt, mielőtt elment. Az Aurori Parancsnokság megkegyelmezett Shaggynek, miután átnézték Chase és Aquamarine emlékeit, amelyek bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy tisztázták őt minden felelősség alól az étterem vendégeinek haláláért. Ennek eredményeképpen a becsületét helyreállították.

Shaggy új életet kezdhetett.

A maffiát azonban még mindig senki sem hagyhatta el élve.

Ez volt egy kegyelemdöfés. Draco elengedte. Egyelőre.

– Ásítasz? – kérdezte Hunter, amikor Leon elfordította a fejét, és a kézfejével eltakarta a száját. – Nem aludtál eleget, mert egész éjjel egy nővel voltál?

Draco találkozott Leon tekintetével, és felvonta a szemöldökét. Elvigyorodott. Bárcsak tudná a nagybátyja, hogy védence nemcsak a nőket kedveli, hanem egy magas fekete férfit is, aki állandóan cukkolta őt.

– Tegnap ittunk pár pohárral Pansy házában – válaszolta Malfoy, mentve a helyzetet. – Hogy egy kis bátorságot gyűjtsünk, hogy úgy mondjam…

Nem tudta, hogy Blaise és Leon számára hogyan végződött az este, de utóbbi minden bizonnyal azért ivott, hogy megnyugtassa az idegeit, egyik poharat a másik után kortyolgatva.

– Megyek, rágyújtok egy cigire. – Leon felállt, és begombolta a kabátját.

A léptei zajára Draco ivott egy korty vizet. Észrevette, ahogy Hunter nyugodtan kifújta magát, és figyelte, ahogy Leon kilépett, és megállt az ablakkal szemben.

Bloodrain kigombolta az ingét, a gallér alatt egy vékony lánc csillog. Malfoy tudta, mi van benne. A medálban Hunter és Lucius vére volt. Egy véreskü, amit még nagyon fiatalon tettek egymásnak.

Történetük a Roxfortban kezdődött a Trimágus Tusán. Hunter a Durmstranggal érkezett, hogy szerencsét próbáljon a kupáért folyó versenyben. Lucius is bedobta a nevét, de nagy csalódásukra a kupa mást választott.

Kezdetben a rivalizálás szelleme uralkodott el közöttük. De hamarosan a kviddicspályán folytatott civakodás és versengés arra késztette a fiúkat, hogy felfedezzék, sok közös van bennük.

Ez egy edzésen történt.

Az aranyzsinórt kergetve Malfoy seprűje meglökte Hunter seprűjének cirokját, amitől az teljes sebességgel vadult megpördült. Ezt a kviddicsben csúszásként ismerték. A játékosokat megtanították, hogyan kell kezelni, de Bloodrain elvesztette az irányítást.

Lucius habozás nélkül lefelé mozdította a seprűjét, hogy megmentse Huntert. Éppen a föld felett megragadta Hunter kezét, és vele együtt zuhant, csökkentve a zuhanáskor érkező ütést.

Bloodrain egyenruhájának ujja felszakadt, felfedve Lucius hollótetoválását. Ahogy a diákok és a csapatok feléjük rohantak, Malfoy, találkozva Hunter tekintetével, visszahúzta a szakadt szövetet, hogy eltakarja a tetoválást. Úgy tett, mintha a kórházi szárnyba segítené, de amint elhagyták a pályát, Bloodrain már nem sántított, és mindketten a bagolyházban bújtak el, mindent megosztva egymással.

Azon a napon a rivalizálás szellemét félredobták, és barátságuk virágzásnak indult.

Tizenhét évesen Lucius felfedezte, hogy Hunter már a Holló klán tagja, az apja klánjának. Cserébe Malfoy felfedte az alkarján lévő saját sárkánytetoválását, és elmagyarázta, hogy az apja után ő is arra rendeltetett, hogy a Mester legyen, egy generációkon át öröklődő örökség.

Így kezdődött minden.

Még aznap este Lucius bemutatta Huntert Narcisszának, a barátnőjének, ezzel megteremtve a terepet a jövőbeli esküjükhöz.

Bloodrain első látásra beleszeretett Narcisszába, ami szakadást okozott közte és Lucius között. Lucius nem volt bolond, észrevette a vágyakozást Hunter szemében, és érezte a köztük lévő növekvő távolságot. Amikor ez a feszültség agresszióvá fokozódott, párbajra hívták ki egymást.

A párbajra Roxmortsban került sor.

A küzdelem kiegyenlített volt, mindkét férfi több mint tizenöt percen keresztül kíméletlenül ontotta egymásra a varázslatokat. Kimerülten és dühösen küzdöttek. De, amikor Hunter a Cruciatus átkot szórta Luciusra, és látta, hogy az kínjában összeesik, azonnal megbánta. Odasietett, hogy talpra segítse Malfoyt.

Egymás szemébe néztek, nehézkes lélegzetvételeken és elhúzódó dühöngésen keresztül. Utána megfogadták, hogy soha többé nem bántják egymást. Az elhatározás vakmerő és impulzív volt, de őszinte.

Lucius tudta, hogy a jövőben is találkozni fognak, és Hunter is tudta. Ez nem csak egyszerű barátság volt, hanem valami több. Ilyen rövid idő alatt testvérként, legjobb barátként és családtagként ismerték fel egymást.

Megtörtént a véreskü, amely Lucius és Bloodrain családját arra kötelezte, hogy soha nem ártanak egymásnak, soha nem harcolnak egymás ellen, megvédik egymást és a családjukat. Ez egy örök szerződés volt, amely most Hunter nyakában lógott.

Ahogy teltek az évek, Hunter megbékélt az érzéseivel, és ő volt a tanú a Malfoy esküvőjén. Mindig jelen volt Lucius életében, örömben és bánatban egyaránt. Még akkor is, amikor Abraxas, Lucius apja meghalt, és átadta a vezetést a fiának, Hunter mindenben támogatta őt.

Ekkorra már mindketten Mesterek lettek, és megkezdték a családjuk és egymás védelmének hosszú útját.

– Büszke vagyok rád. – Hunter ivott egy kortyot. – Megérdemled a világot.

– Köszönöm, bácsikám – mondta Draco mindenféle öröm nélkül. Egy dolog továbbra is zavarta. – Még mindig azon gondolkodom, hogy ki ültetett fel.

Hunter komoly arccal az asztalra támasztotta a könyökét, az állát a kezébe fogta.

– Rád kenték Cavalier halálát a fürdőben – jegyezte meg Hunter, a hangjában haraggal élezett volt. – Aquamarine emberei voltak?

Draco ünnepélyesen bólintott.

– Nem említettem mindent, amit Andrew látott az emlékeiben – magyarázta. – Különösen azt, ami meggyőzte arról, hogy ellenem forduljon.

Hunter arca elsötétült, miközben figyelmesen hallgatta.

– Az emlékeiben valaki, akivel találkozott, bemutatott egy hamisított házassági szerződést Hermione és köztem – folytatta Draco. – Ez meggyőzte őt arról, hogy a Főnök felesége elleni támadás nem sértette a Kódex törvényeit, hiszen az esküvő csak színlelés volt.

– De hogyan? – Hunter nem számított rá, hogy ezt hallani fogja. – Ki lehetett az?

Tűz égett Draco mellkasában.

Egy dühtől perzselő tű szúrta át a belsejét. Draco erősködött:
– A házassági szerződés egy példányát Hermione lakásában tárolták. A robbanás kényelmesen elfedte az eltűnését, mivel a tűz eltüntette az ott lévő összes könyvet és papírt.

– Rajtad kívül ki tudott még arról, hogy a szerződés a lakásában van? – Hunter pupillái kitágultak.

Draco az ablak felé fordította a tekintetét, és azt vizsgálta, aki közelebb állt hozzá, mint bárki más. Leonra pillantva Draco megállapította:
– Szóval ki a patkány…

hozzászólások: 0