Fejezetek
írta: haironmylip
Prológus
Prológus
A király meghalt, éljen a király!
2007. ősze
– Ha hibázik, felrobbantja az egész minisztériumot!
Hermione elnyomta a késztetést, hogy válaszoljon Mr. Chase-nek. Egy pipettával a kinyújtott kezében az asztal fölé hajolt. Az adagot ideális arányban számította ki ehhez az ereklyéhez. Nem fog hibázni.
Mr. Chase, miután pajzsot alkotott, a falhoz húzódott. Megborzongott, és az aggodalom tüneteit mutatta, de továbbra is kitartóan figyelte a nőt.
– Soha nem hisz bennem – mosolyodott el a boszorkány, és megnyomta a pipetta hegyét.
És ebben a pillanatban a szoba csendbe burkolózott, így hallani lehetett, ahogy a férfi Hermionéval szinkronban nyel.
A csepp a száraz pergamenre csapódott, ami azonnal beitta azt. A korábban halvány betűk mélyvörösre színeződtek, így olvashatóvá téve a lenyomatot. Granger elégedett mosollyal kiegyenesedett, megigazította a védőszemüveget, amely folyton lecsúszik az orrnyeregéről.
– Mondtam, hogy minden tökéletes lesz! – jelentette ki a nő büszkén, majd észrevette Mr. Chase-t, aki gyorsan az asztalhoz lépett, és kesztyűt húzott, hogy felvegye a pergament.
– Ez arab – morogta a férfi. – A fordítással nekem kell majd bajlódnom.
Hermionét nem érdekelte, mennyi időt fog a fordítással tölteni; ő elvégezte a feladatát. Ezzel az öregemberrel már így is nehéz együtt dolgozni. Nem, még csak nem is nehéz… Elviselhetetlen. Már az első nap rájött, hogy Jack Chase régimódi, és még mindig egy olyan világban él, ahol egy nőnek a férfi mögött kell járnia, és csak az ő engedélyével szabad beszélnie.
De micsoda örömöt okozott Hermionénak minden alkalommal látni, ahogy a férfi szeme tágra nyílik, amikor a nő néhány nap alatt elvégezte azt munkát, amin ő hetekig dolgozott.
Nem tervezte, hogy hallhatatlanként fog dolgozni.
A véletlen úgy hozta, hogy Hermione magától a minisztertől kapott meghívást egy interjúra.
Amikor először elküldte az önéletrajzát a Rejtélyek Osztályára, nem számított arra, hogy ott kiválasztják, de McGalagony utasítására, aki magára vállalta, hogy tájékoztatja Kingsley-t az egyik tanítványa kiemelkedő elméjéről, Hermione leült a miniszter elé, és figyelmesen hallgatta, ahogy a miniszter egy kicsit más pályát javasolt neki.
Ez logikát, számos tantárgy és tudományág ismeretét igényelte. Granger még aznap megkapta a tesztfeladatot, méghozzá Kingsley irodájában. Mr. Chase ott állt mögötte, és elbizakodottan megjegyzést tett mindenre, amit csinált. Ő hozta a szerinte legnehezebb feladványt.
Húsz perc múlva Granger kinyitotta a gömböt, amelyet vésett rúnák borítottak, és a megfelelő sorrendbe rendezte őket. Kingsley mosolygott. Chase becsapta az ajtót.
A hallhatatlanok titoktartása mindenek felett állt. Veszélyes műtárgyakat, könyveket, tekercseket és tárgyakat tanulmányoztak, amelyek, ha gonosz szándékú ember kezébe kerülnek, messzemenő következményekkel járhatnak az egész varázsvilágra nézve.
És csak úgy, rejtvények megoldásával Hermione, Mr. Chase-szel és két asszisztensével együtt kiszűrte a mágikus tárgyakat, néha elpusztítva azokat. Úgy tűnik, hogy a mai pergamen lesz az utolsó rejtvény ezen a héten.
Miközben kitöltötte a papírokat, hagyta magát ellazulni a székben. Mindjárt vége a munkanapnak. El akar menni innen, mielőtt Mr. Chase elkezdi elárasztani őt jelentésekkel, csak mert idegesítheti.
– Ez elképzelhetetlen! – visszhangzott az iroda távolabbi részéből, majd a következő: – Ez csak egy arab nyelvű laposkenyér recept!
Granger nem bírta megállni, hogy ne kuncogjon. Ki gondolta volna, hogy egy ritka bájitalokat tartalmazó fóliánsban* véletlenül egy kenyérreceptet tartalmazó pergamen lesz? De azért kénytelenek voltak megnézni.
Az ajtóban Hermione felemelte a kezét, hogy elköszönjön a férfitól.
– Holnap találkozunk, Mr. Chase – kiáltotta a nő.
– Még négy perc van a munkaidő végéig, Miss Granger! – csettintett a varázsló.
Merlin, adj nekem erőt…
– Próbáljon meg otthon piskótát sütni, talán kiderül, hogy veszélyes – mondta Hermione, képtelen volt elnyomni a megjegyzést, és becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt bármi is felé repülne.
Hermione még mindig mosolyogva várta, hogy kinyíljon a közös folyosó ajtaja. A rajta lévő zárak kattanva szétnyíltak, és a lány egy zajos járaton találja magát. A hallhatatlanok irodáját sikeresen elrejtették a Titkok Osztályának irodái között.
Most jött az este legjobb része.
Hermionénak meg kell várnia Harryt, hogy aztán együtt menjenek Potterék családi vacsorájára. Granger imádta ezeket az estéket a barátaival és a gyerekeikkel. Szenvedélye – a sport – kedvéért Ginny szinte minden héten más-más országba utazott. Ezáltal fedezte fel a sportriporteri hivatását. De ennek ellenére minden hónap első csütörtökén sikerült összegyűjtenie szeretteit a saját és Harry házában.
Ginny az édesanyjával ellentétben soha nem lett háziasszony, inkább a karriert választotta a hímzés, a takarítás és az egyéb házimunkák helyett.
Hermione hangos beszélgetésre lett figyelmes az aurorok irodájába menet. Nem lép be a helyiségbe, inkább kint marad.
– Holnap már az összes újságban benne lesz!
– A sajtótitkár beszédet fog mondani. A többi országnak ugyanannyi munkája lesz. Senki sem tudja, hol lesz a koronázás.
Hermione a homlokát ráncolta, amikor felismerte az aurorok vezetőjének rekedt hangját. Ritkán beszélt ilyen tiszta és tömör mondatokban. Nála gyakoribb volt a zavaros hangnem és az a szokás, hogy témáról témára ugrált. Mr. Collins több mint egy évtizede vezette ezt az osztályt. Harryt is ő tanította be, majd a Roxfort elvégzése után a férfi helyettese lett, és gyorsan beletanult a feladatba.
A Collin hangjában lévő komolyság riasztó volt. Granger úgy döntött, hogy később megkérdezi Harryt a történtekről, így most a folyosó végén találta a padot, ahol megvárhatta a megbeszélés végét. Mr. Chase kimerítette őt. Fáradt volt.
Húsz percbe telt, mire az aurorok távoztak. Ahogy a férfiak észrevétlenül elhaladtak mellette, a lépteik hangja visszaverődött a falakról és a mennyezetről. Mindig is csodálta az aurorok egyenruháját. A piros-fekete anyagával és a mellkasán lévő arany jelvénnyel státuszt sugárzott. A lány a szeme sarkából nézte őket, amikor egy fáradt hang szólalt meg oldalról:
– Bocsánat, elkéstem.
Harry kifújta magát, miközben odasétált a barátjához. A boszorkány azonnal kérdőre akarta vonni. Borzasztóan kíváncsi volt. De Hermione a férfi lecsüggedt külsejét látva úgy döntött, hogy vár.
– Sokat hallottál? – kérdezte Harry, majd leült mellé, és előre kinyújtja a lábát. – Láttalak az ajtóban.
– Hogy holnap minden benne lesz az újságokban – mondta a lány, de nem tud ellenállni. – És a koronázásról is.
Potter a térdére támaszkodva hosszú történetbe kezdett.
Aztán jó harminc percet késnek a tervezett családi vacsoráról. Ráadásul Hermionénak még a fürdőszobába el kellett mennie előtte. Amit Harry megosztott vele, az elég nagy hülyeség volt. Egy hosszú mese. Egy városi legenda, amit nehéz volt elhinni.
Maffia.
Még akkor is eleresztett egy nevetést, amikor Harry elkezdett neki részleteket mesélni néhány klánról, a vezetőikről és a szokásaikról. Ilyet eddig csak mugli filmekben látott. Lövöldözések, emberkereskedelem és drogok – mind ott volt, a varázsvilágon túl.
– Mindig is ismert volt. Pontosabban csak kevesen tudtak róla – magyarázta Harry. – „Csak éppen sem a Minisztérium, sem az Auror Parancsnokság nem avatkozott bele ebbe soha.”
– De ez nem törvényellenes? Ezek bűncselekmények! – adott hangot Hermione elégedetlenségének. – Gyilkosságok és törvénytelen akciók…bele sem merek gondolni, hogy mit tehetnek még.
– Több száz év alatt a Minisztériumnak csak egyszer sikerült tetten érnie az egyik maffiavezért. Az egyik beosztottja elárulta őt. Ő volt az, aki felnyitotta a mágikus világ szemét a bűnszervezetekre. Rendkívül rejtőzködőek. Az árulás főbenjáró bűn.
Aztán a boszorka csak csendben hallgatta Harryt, új információkkal töltve fel az elméjét.
A pletykák szerint az egyik bűnszervezet vezetője súlyos betegséget kapott, és mindenki a közeli halálára számított. Valakinek át kellett vennie a területeit, mivel ismeretlen okokból nem volt örököse vagy utódja. És emellett Harry említette a tetoválásokat is.
A klánok között voltak különbségek. A mágikus tintával borított hátak és kezek jelezték az egyik vagy másik csoporthoz tartozást – tigrisek, sárkányok, pontyok és mások. A legfontosabb szempont azonban az volt, hogy a vezető egynél több fenevadat is tarthatott. Engedélyezték, hogy tetoválásokat szerezzen azoktól, akiket párbajban megölt. Hatalma és tekintélye látszott a testén: minél több idegen fenevadja volt, tulajdonosuk annál veszélyesebb.
Ezért kezdett sok klán Londonban gyülekezni. Minden klánvezér egy-egy tetoválást kívánt a haldoklótól.
A vacsora fergeteges mulatság volt.
Csak Harry és Hermione ült csendben az egész társaság közepén. Nehéz volt belepréselni magukat egy vidám és élénk környezetbe, amikor hamarosan álmatlan éjszakák kezdődnek az aurorok és egész varázsló Anglia számára.
Nem volt valószínű, hogy a klánok mindent békésen és barátságosan oldanának meg. Az aurorok háborúra készültek.
Granger viszont remélte, hogy a Minisztérium pánikja eltúlzott. És hogy minden, ami oly sokáig rejtve maradt, ott marad, ahol volt. Egyszerű, mágikus városi legendaként.
***
Mr. Chase folyton szürcsölt. Hermione mindig is azt feltételezte, hogy szándékosan csinálja, csak azért, hogy irritálja őt az itt töltött hosszú évek alatt. De egy nap, amikor meglátta a miniszteri kávézóban, rájött, hogy mindenkinek az idegeire megy. Az emberek céltudatosan nem törődtek vele, és a lehető legtávolabb ültek a férfitól, csak hogy ne hallják a szürcsölő hangokat.
Még most is, ahogy a reggelit közvetlenül az irodában készítette el, a férfi ide-oda járkált, és a pirítósát ropogtatta, amíg Kingsley meg nem jelent a küszöbön.
– Jóváhagytam a fólió átadására vonatkozó kérelmet – tette a dokumentumot Chase asztalára. – Átveheti.
– Természetesen, természetesen – bólint az öreg, és lesöpörte a morzsákat a kezéről. – Persze, hogy átveszem.
Mondanom sem kell, hogy amint az ajtó becsukódott a miniszter mögött, Chase Hermione asztalára dobta a dokumentumot, és szigorúan utasította, hogy menjen a főhadiszállásra.
– Fiatal lány vagy, ez az ügy csak neked való – közölte a varázsló förtelmes mosollyal az arcán.
A lánynak sikerült visszafognia a nyelvét. Ki akarja a napot botránnyal vagy a modern, makacs nőkről szóló monológgal kezdeni?
Oh…Istenem.
Megkönnyebbült, ahogy kijutott, már csak azért is, mert így ne hallotta, ahogy a férfi befejezi a reggelijét, morog, és saroktól sarokig járkál.
A hallhatatlanoknak a protokoll szerint be kellett gyűjteniük a Minisztérium által véletlenszerűen létrehozott műtárgyakat a főhadiszállásról. Az anonimitás mindenek felett áll.
A posta ebben az esetben sem működött, hiszen a feladó nyomára lehetett bukkanni. A legjobb megoldás mindkét fél számára az volt, ha a tárgyat a főhadiszálláson hagyták, hogy a hallhatatlanok később átvehessék.
Volt elég ideje egy kis sétára. Kevesebb mint három perc alatt átvizsgálja a könyvet, és meggyőződött róla, hogy nincs-e elátkozva, különböző mérgekkel átitatva, és így tovább.
Hermione úgy döntött, hogy elmegy anyja kedvenc kávézójába, bekap egy mentás frappét, és egyedül tölti az unalmas, napsütéses délelőttöt, elgondolkodva azon, hogy milyen régen nem volt odakint.
A főhadiszállás egy mugli negyedben volt, a központi tér mellett, a legfelső emeleten. Granger szapora lélegzetvétellel ért fel az ötödik emeletre, befejezte a kávéját. Kinyitott az elviteles poharat, és elrágcsált néhány jégkockát, aminek képtelen volt ellenállni.
– Alohomora – suttogta, és kinyitotta a reteszt, majd azonnal megdermedt, ahogy kinyílt az ajtó.
Egy látszólag üres lakásban egy idős férfi ült egy vaskos székben, közvetlenül az ablak mellett. Hallani lehetett, ahogy zihált a légzése.
Granger megdermedt. Megszegte a protokollt. Nem szabadott, hogy meglássák. És kinek jutott volna eszébe egyáltalán a lakásban maradni? El kellett mennie, és értesítenie kell a minisztert. Felmentette magát a titoktartás alól.
A szíve őrülten kalapált. Az villant át az agyán, hogy Chase nevetni fog rajta, amikor kirúgják. Milyen kár.
– Kérlek, ne menj el! – morogja a férfi. – Ne aggódj, már nincs sok időm hátra. Már az utolsó csepp erőmet is felhasználva jutottam el idáig…
Hermione becsapta maga mögött az ajtót, miközben igyekezett, hogy összeszedje a gondolatait. Még mindig meg tudta oldani a helyzetet. Ugye?
– Mit keres itt? – kérdezte a boszorkány megtorpanva. – Nem kéne itt lennie!
Keményen hangzottak a szavai. Azonnal összeszedte magát, és megváltoztatta a hangnemet.
– Úgy volt, hogy leszállítja a tárgyat, aztán elmegy…
– Hamarosan elmegyek – mondta titokzatosan a férfi, és egy tenyérnyi méretű kis könyv volt a kezében. – De kérem, olvass fel előttem az első mondatot.
Granger megmakacsolta magát. Az volt a benyomása, hogy még mindig van kiút. Mindenhez közel lehet kerülni anélkül, hogy sokat veszítene. Vajon most is képes lesz erre? Tárgyalnia kellene vele? Csak találjon egy átkozott kiutat ebből a mélypontról…
– Meg kell néznem – mondta még halkabban a lány, és a könyvre biccent.
– Természetesen nem fogok beleszólni…
Az öreg letette a könyvet, ami inkább egy jegyzetfüzetnek tűnik, a karfára. Ahogy Granger közeledett, észrevette, milyen vékony a férfi. Minden lélegzetvételét zihálás kísérte. Valójában alig kapott levegőt.
– Jól van? – kérdezte a boszorkány, miközben azt figyelte, ahogy a férfi egy zsebkendőbe köhögött.
A szöveten ottmaradt vér kontrasztot alkot a fehér háttérrel. A lányt kirázza a hideg.
– Minden rendben – mosolyogott a férfi. – Hamarosan elmegyek…
Hermione pár perc alatt átnézte a könyvet különleges bűbájokkal röntgenezve, valószínűleg az érzelmek, nevezetesen a félelem túltengése miatt. Kiderült, hogy tiszta. Csak ezután nyúl érte, látva, hogy az öreg már alig kapott levegőt, miközben figyelte a mozdulatait.
– Van egy szöveg, amitől meg akarok szabadulni – suttogta az öreg.
A borító ropogva nyílt, és Hermione meglátta a megsárgult lapokon a szavakat. Meglepetten nézett az öregemberre. Tényleg érdemes lett volna megszabadulni tőle? És mivel járt volna ez?
– Olvassa fel nekem, kérem! – köhögte az ismertetlen. – Nehéz elbúcsúzni ettől ennyi év után…
Valaki dudált odakint. A szobában fülsiketítő csend lett. Hermione megalázva érzte magát.
Amit mondott, furcsa módon nem jutott el a füléig. Hallotta a belső hangját, de ugyanakkor mégsem hallotta. Csak három szót hallott. És egy másodperc töredéke múlva a kezében lévő könyv elolvadt, hamuvá vált. Hermione hátralépett, és lesöpörte a kezét.
– Mi volt ez?
A férfi elhallgatott. Közben a fájdalmas várakozás csak fokozódott. A légzése úgy fájt a tüdejében, mintha már régóta futna.
Granger kifulladva nézett a férfi ragyogó kék szemébe, és látta, hogy a pupillák kitágultak. A helyzet olyan simán beleillett a gondolataiba, hogy eleresztett egy sírást.
– Uram?
Hermione megérintette a vállát, mire a férfi hátrahajtotta a fejét, még mindig tátott szájjal.
Meghalt.
A nyakát láncszerűen körbeölelő tetoválások fekete ívei kilátszottak az inge gallérja alól.
A találgatás annyira nyilvánvaló, hogy a nőnek a szájára kellett szorítania a tenyerét, csak hogy a kilégzés ne égesse az ajkát. A szíve valahol a halántékában dobogott. Granger kinyújtotta a kezét a gallér hátuljához, hogy a saját szemével lássa a két gyöngyszemet, amely őt nézte. Egy hal kerek feje a sok virág között.
Előtte állt az, akiről napok óta mindenki beszélt…
Az orrában szúró érzés támadt. Hermione elfordult, és az ablakhoz rohant, teljesen kinyitva azt, hogy kihajoljon.
Lélegezz. Lélegezz. Gondolkodj.
Őrülten gyorsan gondolkodott a következő lépésén. Hívja fel Kingsley-t? Az egyik gyógyítót? Istenem, még sosem nézett szembe a halállal. Egyszer sem.
És abban a pillanatban, amikor a gondolatai a tetőfokára hágtak, és forrongatak az elméjében égetve azt, az ajtót egy robbanás csapta ki, amitől Granger ösztönösen lehuppant, és a repülő szilánkok elől a szék támlája mögé próbált elbújni. A füle csengett.
Lépések.
Semmi jó nem volt abban, ha új látogatók érkeztek a lakásba. Senki nemes szándékkal nem lépne be így. Istenem. Még hoppanálni sem tudott. Az itt tilos.
Behajlította a lábát, közelebb bújt a kárpithoz. Ismét lépések hangja hallatszott.
– Halott! – kiáltja az egyik. – Vedd le az ingét, meg kell vizsgálnunk.
Ez ijesztő.
Ijesztő nem tudni, hogy mi folyik körülöttünk.
Hermione a kezébe szorította a pálcáját, csak hogy készenlétben legyen. Remélte, hogy abban a sarokban, a szék mögött nem fedezik fel…
A karosszék megrándult, amikor a hangokból és a beszélgetésük hozzá eljutó részeiből ítélve két férfi a holttesten gúnyolnak. Beteg. A fogai csikorogni kezdetek.
– Hol van? – kérdezte újra valaki fentről, és Granger hátán végigcsorgott a verejték. – Hol van az a kibaszott tetoválás?
– Dühös lesz… – válaszolt a másik. – Magunkkal kell vinnünk a testet.
– Nem tudtok innen hoppanálni. Felvonszoljuk az első emeletre?
Szünet következett. Hermione hangtalanul lélegzett a száján keresztül.
– Dobjuk ki az ablakon? – javasolta egyikük vidáman. – Én meg majd lent elkapom.
Hermione felnézett, és visszaszámolta a másodperceket, amelyek lassan lassulni kezdetek. Zsibongó hangokat hallott, majd egy lépést oldalról. Még egy újabbat. A nyitott ablakra nézett. Még soha nem voltak ilyen őrült ötletei. Soha korábban nem forgott még kockán az élete.
Soha nem érzett még ennyi adrenalint…
Már csak egy másodperc volt hátra…
…hogy gyorsan felegyenesedjen, elkábítsa az egyik sötét alakot.
A második lehetőség, hogy az ablakpárkányra ugorjon, blokkolva a varázslatot.
És a harmadik…
…a legfontosabb.
Lökd el magad, és szabadesésben megpróbálsz hoppanálni.
De ki gondolta volna, hogy nem csak ő volt őrült abban a lakásban? A második srác utána ugrott, és mielőtt hoppanált volna, Hermione meglátta az arcát – az őrült mosolyát, mintha ez a pillanat vad örömöt okozna neki.
Egy csattanás.
Aztán minden sötétségbe borult.
***
Ha Hermionét megkérdezték volna, hogy mi az ősi félelem, akkor ezt a két napot mondta volna, amit a teljes sötétségben töltött, egy varázslattal elkábítva.
Nos, látszólag kettőt…
Granger emlékezett a rémületére. Érezte testének minden sejtjében, minden bőrfelületén, amit ezek a szemétládák szabadon hagytak.
Az, aki utána ugrott, előbb varázsolt, és a mozdulatlanná tett teste mellé hoppanált.
És akkor ott volt a pokol.
A sötét, bűzös, gyötrelmes pokol.
Hermionét megvizsgálták, miután fehérneműre vetkőztették. Nevetést hallott, és érintéseket érzett ott, ahol ezeknek az aljas állatoknak a kezét nem lett volna szabad rátennie. Nem tudta megállni, hogy ne sírjon. Hangtalanul. Nem mozdulva, sóbálványként.
Belemásztak a fejébe, ellenőrizték az emlékeit, és nevettek rajtuk.
Az arcára csaptak, miközben folytatták ugyanazzal a kérdéssel:
– Mit mondott neked?
A kínzás folytatódott, akárhányszor is állította azt, hogy a könyv szétmorzsolódott a kezében.
Közvetlenül az arca előtt füstöltek, arra kényszerítve, hogy belélegezze a mágikusan bódító kipárolgást. A kúpos lombikból a tüdejébe jutott, csillapíthatatlan köhögési kényszert okozva. És ő köhögött. Állandóan. Egészen a nedves zihálásig és a gégében égő égésig.
Granger a házimanótól megtudta, hogy ez volt az egyik kedvenc kínzási módjuk. Éjszaka jött, hogy feltakarítsa a padlóra dobált cigarettacsikkeket. Hermione nem kérhette, de még csak könyörögni sem tudott a manónak, hogy segítsen neki. Egészen addig a napig, amíg ő el nem jött.
– Nos, minisztériumi szemét, folytathatjuk a beszélgetésünket?
Ezt a hangot már kívülről ismerte. Ez a férfi volt az, aki megragadta őt. És ő volt az, aki a legkeményebben kínozta, kiégette a belsejét Cruciatusszal.
– Mondtam, hogy a könyv szétmorzsolódott! – kiáltotta a boszorka.
– Szöveg! Pontosan mi volt odaírva? Hogyan titkoltad el az emlékeidet a szövegről? – A férfi erősen megszorította a térdét. Élvezte a kínzást a puszta kézével.
Hirtelen mindenki suttogni kezdett.
Az ujjak azonnal eltűntek a térdéről.
Zizegés.
– Mester – A férfi hangja kiegyenlítődött, és hivatalossá vált. – Még nem tudtuk meg, hogy mit adott neki Gray…
Az egész teremben síri csend támadt. A csend a levegőben lévő nyomásból ez érezhetővé vált.
Granger az állát a mellkasára támasztva próbált lassabban lélegezni. A szemét még mindig elvakította a varázslat.
Suttogást hallott, majd a jelenlévők távolodó lépteit.
Úgy tűnt, mintha egyedül maradt volna. Hermione megrántotta a kezét, próbálta meglazítani a kötelet. Rengeteg gondolat futott át az agyán. Törje el a hüvelykujját, hogy kiszabadítsa az egész karját? Még arra is kész, hogy leharapja – kétségbeesetten menekülni akart. Csak azt akart, hogy minden véget érjen.
Soha nem gondolt még a sorsára – nyugodt és valószínűleg unalmas néhányaknak. Nincs magánélete, és a családi körében nincsenek ilyen első csütörtöki napok, mint Potteréknél. Apja és anyja már régen Ausztráliába költözött, egyetlen hobbija pedig a tévésorozatok nézése egy pohár bor mellett.
Bizonyára senki sem hiányolta el őt ezen a két szabadnapon. A barátok jól tudták, hogy Hermione gyakran eltűnt, hogy több munkával kapcsolatos feladatot végezzen el, és gyakran hozott haza magával papírokat és könyveket. A fenébe is…
Granger nem bírta tovább, ahogy ez a felismerés súlyosan nehezedett a vállára. Egy tompa nyögést eresztett meg a kíntól, miután rövid időre elnevette magát.
Az életében már régóta minden elromlott. Ki hiányolná, ha most azonnal meghalna (és ezek az emberek nyilván meg fogják ölni)? És ki ő a szerettei számára? Egy barát? Egy lány?
Mit fog hátrahagyni?
Diplomákat és egy kitűnő bizonyítványt?
Gondolnak az emberek erre, mielőtt meghalnak? Miért nincsenek olyan fényes emlékek, amelyeknek eszébe kellene jutniuk, valahányszor lehangoltnak érzi magát? Miért nem tud megragadni valamiben – egy érzésben, egy érzetben? Miért tűnik olyan sivárnak számára az élete?
Istenem…
Oh, Istenem…
Az irónia az volt, hogy az elrablása volt élete fénypontja. Függetlenül attól, hogy ez mennyire szörnyen hangzik. Ezért harcolt Granger olyan eredménytelenül?
Könnyek perzselték lefelé az arcát. De valami más is leforrázta.
Granger jobbra rántotta a fejét, amikor az ujjak az arccsontjához érnek.
Egész idő alatt nem volt egyedül.
Egy zavaros, fehéres fólia elhomályosította a látását, így nehezen észlelte az előtte álló személyt. Csak egy homályos árnyékot látott. Hermione talán már régen elvesztette az életét, de egy dolgot biztosan nem veszített el – a büszkeségét.
A nyálfolyást a száj sarkában felgyülemlő könnyek váltották ki. Felemelte a fejét, és egyenesen a szemétláda felé köpött.
– Meddig fog ez tartani? – vicsorította a boszorkány. Amikor az ujjak ismét az állkapcsához érnek, megrándul. Ez szokatlan. – Te már mindent láttál! Engedj el, vagy ölj meg! Mi lesz a tetteid következménye? Mit akarsz…
Csak azért nem fejezte be, mert érezte, hogy a férfi a pálca hegyét pont a homlokára helyezte.
Egy elfojtott kilégzés. Csak ennyi energiája maradt.
Milyen érzés volt a halál a nyelvén? Keserű? Vagy édes, mint az élet utolsó élvezete?
A férfi ujjai végigsimítottak az arcán, lágyan mozogtak az állkapcsa körül, és utat találtak a nyakához. A lány ajkai megremegtek. De valamiért nem érezte magát fenyegetve ettől a varázslótól. Vagy ez csak a megkínzott elme delíriuma lehetett? És amikor újra kérdezni akart valamit, elméjébe belépett a legilimencia.
És akkor minden megismétlődni kezdett attól a naptól kezdve, hogy abban a lakásban találta magát. Az öregember. A szavai. A könyv. A hamu, majd a férfi halála.
Az emlékezete rejtélyes módon elzárta a szavakat, amelyek az első oldalra írtak. Egyikre sem emlékezett. És az emlékeit fürkésző személy most megértettet. Simán távozott az elméjéből, anélkül, hogy más emlékeit befolyásolta volna.
Nem úgy viselkedett, mint a barátai… nem engedett meg magának semmi feleslegeset.
A lány térdén, a hasán és a mellkasán libabőr borított be a bőrt, amikor valami meleg ért hozzá, beborított meztelen testét. Granger úgy gondolta, hogy férfi levette a kabátját…
– Mit csinálsz…
– Petrificus Totalus!
És a kavargó sötétség ismét régi barátként köszöntötte őt.
***
Granger a Szent Mungóban kórházban tért magához. Két tucat auror állt a szobája falain kívül. Később szidta volna Harryt, amiért túl messzire ment, de ő elmagyarázta volna, hogy ez Kingsley parancsa volt.
Az első.
Kegyelmet kapott, és az út szélén dobták ki a Mungo közelében.
Másodszor.
Harry keresni kezdte, amikor Hermione nem tért vissza a küldetésről. Mr. Chase a dühtől fűtve úgy döntött, hogy saját szemével akarja látni, mi tartott Grangernek ilyen sokáig, hogy teljesítse a feladatát. De amikor meglátta, hogy a robbanás kitépte a lakás ajtaját, és a földszinten lakó muglik köréje kuporodtak, riadót fújt, és azonnal értesítette Kingsley-t.
Két nap.
A számításai helyesek voltak.
Granger Harryre bízta az emlékeit, hogy ne kínozza újra az agyát egy nagy adag legilimenciával. Később rájött, hogy akik elrabolták az egyik maffiaszervezet volt, amely az elhunyt vezér tetoválásának új tulajdonosát kereste. Amit a könyvbe írtak, az nagy valószínűséggel a megfelelő személy neve volt. Amikor Hermione érdeklődött, hogy miért nem emlékszik, mi van odaírva, mind a gyógyítók, mind az aurorok felemelték a kezüket.
Azt gyanította, hogy valamiféle védővarázslatról van szó.
A vakító varázslat túlzott használata erősen megrongálta Hermione látását. A gyógyítók figyelmeztették, hogy a felépülés hosszadalmas lesz. Már az is áldás volt, hogy nem vakult meg.
Granger minden alkalommal, amikor Harry belépett a szobájába, hamis mosolyt és ökölbe szorított kezeket vett észre, hiába a varázsló próbált uralkodni magán. A férfi szüntelenül bocsánatot kért. Azt állította, hogy az ő hibája volt, hiszen gondolnia kellett volna arra, hogy Hermione egy hallhatatlan, és nem egy átlagos minisztériumi dolgozó. Védelmet kellett volna nyújtania neki. Egy védőamulettet, bármit, hogy ez ne történhessen meg.
A miniszter gondoskodott róla, hogy az elrablásról szóló információk ne terjedjenek el a sajtóban. Csak az Auror Parancsnokság tudott az esetről, amely éppen az ügyben nyomozott.
Hermione gondoskodott róla, hogy a szülei ne gyanakodjanak semmire. Felhívta őket a mobiltelefonján, próbálta nyugodttá tenni a remegő hangját. Azt hazudta, hogy az egész hétvégét otthon töltötte, és valami unalmas tévéműsort nézett.
Harmadszor.
Kingsley nem volt hajlandó hallgatni Hermionéra, akárhányszor is tiltakozott. Egyszerűen kiadta a parancsot, hogy két auror kísérje Hermionét mindenhová, ahová csak menni akart, amíg ki nem derítik, mi áll a könyvben, és ki áll az elrablása mögött.
Harry személyesen vitte haza a lányt az kórházi elbocsátása napján. A lakás már miniszteri védelmet és különböző blokkoló bűbájokat kapott. Mostantól kezdve minden alkalommal, amikor Hermione elhagyta a házat, értesítenie kellett az aurorokat, hogy valaki elkísérhesse.
Negyedszer. És utolsósorban.
A szemüveg, amit kapott, kényelmetlen volt. Ginny azt javasolta, menjen el a mugli optikushoz, és válasszon valami jobbat, mint egy szögletes, régimódi félreértés, ami úgy tűnik, kétszáz évvel ezelőtt volt divatban.
Amikor Potterék végül elhagyták a lakását, miután számtalanszor megpróbálták rákényszeríteni a segítségüket, és felajánlották, hogy vele maradnak, Hermione felkapcsolta az összes lámpát, és a kanapé sarkában kuporodva, a lábait behajlítva húzódott össze.
Még mindig homályos tekintete röviden megvizsgálta a szobát – a függönyös ablakokat, a tévét, a dohányzóasztalt, ahol még mindig ott hevertek a dokumentumok, amelyeket az eset előtti napon készített. Itt minden a helyén volt. Kivéve őt.
Granger még mindig azt hitte, hogy ha becsukná a szemét, akkor a kanapé helyett egy kemény szék ülne ott. Pizsamák helyett – csupasz bőr, lámpák meleg fénye helyett – csak ijesztő sötétség lenne. És csend helyett szörnyű nevetés és folyamatos fájdalomsorozat kísérné.
Nem vette észre, hogy a lába automatikusan remegni kezdett, amikor minden gondolata egyetlen hatalmas pontba gyűlt össze, lyukká nőtt, amelyen az emlékeiből álló huzat futott keresztül.
Hogyan engedhette meg magának, hogy akkor azt gondolja, hogy az élete értéktelen és szürke? Hogyan?
Az élet apró dolgokból állt. És ezek összeadódtak egy nagy képpé.
Még ha magányos is volt, neki mindene megvolt.
Például Miss Kittle, az első emeleti szomszédja, nagyon is imádt őt. Minden karácsonykor csokis süteményt sütött Hermionénak, egyszerűen a hálája jeléül azért, hogy időnként meglátogatta, és csak beszélget vagy tévéműsorokat nézett vele. Granger nagyon élvezte. Szeretett a matematikáról beszélni az idős hölggyel, segített neki emlékezni a szakmájára.
Aztán ott voltak Potterék gyerekei.
Kedvelte ezeket a csínytevőket, akik mindenáron be akartak jutni a Roxfortba. A kis Lily mindig vonakodott elbúcsúzni, amikor eljött az ideje, hogy lefeküdjön.
– Te vagy a legkedvesebb nagynéném – mondta, amikor odaszaladt hozzá, hogy megölelje.
Granger szüleit ritkán látta, de ha mégis, tárt karokkal fogadták a lányukat. Az anyjával késő éjszakáig beszélgettek az óceánra néző hátsó verandán, míg az apja, aki még mindig próbálta Hermionét szörfözésre buzdítani, reggelente a tengerpartra vitte őt. Hermione mindig visszautasította ezt, a parton marad, és csodálta apja képességét, ahogyan meglovagolja a szelíd reggeli hullámokat.
És Grangernek voltak barátai. Mint Ron, akivel alig több mint egy évig járt, azonban sosem jutottak el a következő szakaszba. Barátsággal váltak el egymástól. Két hónappal ezelőtt Ronald bemutatta őt az újdonsült menyasszonynak. Soha nem voltak kínos egymás közelében. Kétségtelenül a vérében volt, hogy ennyire jó baráti kapcsolatot tudott valakivel kialakítani.
Granger pedig megvolt a maga kis zugában, a lakásában, ahonnan kilátás nyílt egy parkra, ahol Miss Kittle-lel időnként sétálgatnak esténként. És úgy fizetett érte, hogy a kedvenc munkahelyén dolgozott.
Hermionénak jó élete volt.
Nem volt szüksége semmire.
Szégyenkezni kezdett a gondolatai miatt. Remélte, hogy a kétségbeesés olyan hatással volt rá és az eszmékre, amelyekben már nem hitt. Hermione most még biztosabb volt abban, hogy az élete értékes számára.
És csak neki volt joga eldönteni, hogy mit kezdjen vele.
A gyógyítóital keserűen csúszott le a torkába. Granger hunyorogva próbálta lezárni az üveget a dugóval, de elvétette. A vágy, hogy új szemüveget vegyen, olyan erős volt, hogy még most is el tudott volna menni. De az alvást segítő gyógynövényeinek azonnali hatása elnehezítette a fejét és a szemhéját.
És a sötétség, amely elől menekült, ismét elnyelte őt.
***
Hermionét hangos kopogás riasztotta fel.
A hirtelen felkeléstől megszédült. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy az előtte álló, homályos kávézóasztalra koncentráljon. Az ablakon kinézve kint koromsötét volt. Úgy tűnik, csak néhány órát aludt.
A lakásba lépett, izgatott és zilált tekintetű Harry körbepillantott a szobában. Granger becsukta maga mögött az ajtót, és hátradőlt a kanapén.
– Valami baj van? – Még mindig fáradtan, rekedten érdeklődött, mit sem törődve a barátja arcán tükröződő érzelmekkel. A szemüvegéért nyúlt, hogy eltűzze a homályos fátylat a szeméről.
– Egész idő alatt aludtál? – nyelt egyet Harry. – Merlin! – ült le vele szemben, és erősen kifúta a levegőt a száját. – Sajnálom. Megijedtem. Már majdnem egy napja alszol.
Hermionénak még a fejét is el kellett fordítania, hogy a faliórára nézzen, és megerősítse a varázsló szavait. Már majdnem fél hét volt. Olyan sokáig aludt, annak ellenére, hogy azt hitte, csak néhány órát.
– Éhes vagy? – áll fel a kanapéról a varázsló, és a konyha felé veszi az irányt. – Főzök neked valamit.
– Istenem, Harry, még felgyújtod a házat – mondta Hermione, és felkelt, hogy utána menjen.
A kedvenc helye a lakásban a nappali volt, amelyet csak egy bársziget választott el a konyhától. Remek helyként szolgált az olvasáshoz és a tévézéshez.
Hermionét kellemetlenül érintette, hogy a barátja inkább vele töltötte a személyes idejét, mint a családjával.
– Harry, semmi baj. Menj haza. Megyek, eszem valamit a kávézóban. Aztán pedig veszek egy új szemüveget.
– Veled megyek – jelentette ki az auror habozás nélkül.
– Harry James Potter! – A lány már nem bírta tovább. – Két egymást követő éjszakát töltöttél a Minisztériumban, és gondolom, most szabadnapod van. Töltsd a családoddal!
– Hermione, én…
A boszorka szemüvege folyton csúszott az orrnyeregről, és a legkisebb fejmozdulatnál is a helyén kellett tartania. Granger felkapta a gyümölcslevet a hűtőből, és egyenesen a dobozból ivott néhány kortyot.
– Harry. Megyek a többi aurorral. Ez nem vita tárgya.
Ismerte a lány büszkeségének és makacsságának erejét – Ronnal együtt kívülről tanulták az iskolában.
Harry többször bólintott, ahogy az anyák szoktak, amikor vonakodva engedélyezik, hogy a gyerekeik későn menjenek el. Úgy olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. Túl régóta barátok voltak. Elválásuk a férfi erőfeszítései miatt húzódott csak el, aki emlékeztette a lányt a biztonságra. De Hermione úgy hallgatta őt, mintha most hallaná először. Soha nem árulta volna el neki, hogy még mindig fél.
Miután elbúcsúzott a barátjától, bemászott a forró zuhany alá, és csak egyetlen kérdést tett fel magának: miért engedte el az az ember?
Visszatérve Mungóba, Harry felvetette, hogy az egyik maffiavezér lehetett, vagy maga a főnök. De ismét nem tudtak egyértelmű választ adni. Minden egy hatalmas, zavaros rejtély volt.
Két auror már a lakása ajtajában várta. Mielőtt elment volna, Potter bemutatta nekik Hermionét, kinyitotta az ajtót, és behívta őket.
A lány felismerte egyiküket. Danót. Gyakran csatlakozott Harryhez és hozzá a minisztériumi kávézóban, és ritkán hagyott ki alkalmat arra, hogy utánozza Mr. Chase hangos csámcsogását. A kettőjük közül a fiatalabbat Michaelnek hívták. Hermione látta őt, de nem volt alkalmuk beszélgetni, és őszintén szólva nem is volt rá oka.
Ahogy sétálnak az utcán, Michael mintha észrevette volna a lány zavarát.
– Nem kell aggódnia, Miss Granger – mosolygott. – Mi váltásban dolgozunk.
Hermione visszamosolyogott, és megigazította a szemüvegét.
– Elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam.
A következő húsz percben Granger kávét és croissant-t vett magának és az auroroknak. A férfiak visszautasították ezt, de a nő meg sem hallgatta őket. Egyszerűen csak letette a csészéket az asztalra, és elkezdett enni, anélkül, hogy odafigyelt volna rájuk. A meleg pékáru illata hibátlanul hatott. Dano elmondta Michaelnek, hogy ha itt lenne egy bizonyos „egyén”, akkor nem maradna senki a kávézóban, hiszen a falatozása egyszerűen elriasztana mindenkit.
A hangulata kissé javult. Hermionénak sikerült megkérdeznie az aurorokat, hogyan halad az ügy. Megtudta, hogy a „ponty” vezetőjének holttestét még nem találták meg. Továbbá a jelentéseik szerint külföldi varázslók érkeztek Londonba utazás ürügyén.
– Az ő törvényeik szerint mindenkit el kell temetni – magyaráza Dano. – Tehát a temetésre mégis sor kerül. Már csak meg kell találniuk a holttestet, vagy meg kell várniuk, hogy visszahozzák.
– Tele vagyok – jelentette Michael, és ellökött magától egy kis darab croissant-t.
Hermione bólintott. Kellemetlen volt folytatni ezt a beszélgetést.
– Már csak szemüveget kell vennem, és hazamennem. A bolt nincs messze innen.
Hermione megpróbálta elterelni a figyelmét egészen az optikáig. Azt mondta magának, hogy rengeteg ember van körülötte, hogy London szívében van, és minden rendben lesz. Közben a zsebébe rejtett keze szorosan szorította a pálcáját.
Dano pár lépéssel mögötte haladt, Michael pedig kissé előtte. Figyelte a férfit, ahogyan ide-oda mozgatja a fejét, és az arra járókra pillant. Milyen érzés lehetett aurorként dolgozni? Mindig résen kellett lenni?
Fluoreszkáló lámpák fényesen megvilágították az optikai lánc egyik boltját. A társaságuk bement az épületbe. A helyiségben több tanácsadó is volt, akik segítettek a vásárlóknak a választásban, valamint két eladó a pénztárnál. Granger az utóbbihoz sietett, levette a szemüveget az orráról.
– Jó estét, szemüveget szeretnék választani! – Hermione próbált hunyorogni, hogy lássa a nőt.
Grangernek eszébe jutott, mit mondtak a Mungóban – mínusz hatos lencse kell mindkét szemére. Csak a bájital segítségével kezdett javulni a látása, és a mínuszok egyértelműen csökkennek majd.
Amikor Hermionét behívták a rendelőbe, hogy egy orvos ellenőrizze a látását, Michael követte őt.
– Csak a szakemberünk és az ügyfél lehet itt – állította meg azonnal az eladó. – Várhatja a barátját a folyosón.
Granger biccentett az aurornak, biztosítva őt a gyanakvása ellenére, hogy minden rendben. Nem volt világos számára, hogy honnan jött ez az érzés. Ahogy Ginny is felvetette korábban, valószínűleg leginkább poszttraumás stresszbetegségről volt szó.
– Foglaljon helyet – mosolyogott finoman az eladónő. – A szakember hamarosan itt lesz.
Hermione újra felvette a szemüvegét, és az asztalon lévő lencséket figyelte, miközben az ajtó becsukódott mögötte. Hány szemüveget kell majd lecserélnie, mire a látása visszatér?
A specialista, akiről kiderült, hogy egy koros, erős testalkatú férfi, belépett a hátsó ajtón, és cigarettafüst illatát hozta magával. A fehér köpeny szorosan feszült rajta. Bocsánatot kért, megigazította az ősz szakállát, sietve kezet mosott, és helyet foglalt Hermione mellett.
A hamarosan sorra kerülő vizsgálatról beszélt, elmagyarázta a főbb elveket, és kezével a plakátokra mutatott, amelyek csak a szemüvegeket reklámozzák.
Hermione megragadta a csúszó szemüveget, hogy ellenőrizze a férfi kezén lévő egyenetlen tintaszegélyeket, amikor másodszor is kinyújtotta, hogy előre mutasson. A lány tekintete visszatért az arcára, a férfi elmosolyodott, és rothadt fogakat mutat.
Most már készen állt…
– Stupor! – kiáltotta a férfi, és a semmiből materializálódott pálcájával a nőre mutatott.
– Protego! – vágott Granger vissza, hárítva a lövést, majd azonnal válaszolt: – Petrificus Totalus!
Akár a férfi szűk köpenye volt a hibás, akár az ügyetlensége, de Hermionénak sikerült győznie. Még akkor is, ha a támadás váratlanul érte.
A félelem és az izgatottság miatt megmerevedett a torka. A szája borzasztóan kiszáradt. A szemüveg leesett az orrnyeregről, és csak, amikor Hermione megigazította, akkor veszi észre, milyen erősen remegett a keze. Megérintette a kilincset, hogy kilépjen a folyosóra, de tompa lövéseket és sikolyokat hallott. A másodperc töredékével később valami becsapódott az ajtó túloldalán.
– Ne nyisd ki az ajtót! – Mintha Michael hangja lenne volna az. – Az ablakot! Kifelé az ablakon!
Azonnal menekülnie kellett. A hoppanálási kísérlet kudarccal és az hoppanálásgátló bűbájok jellegzetes hangjával végződött.
– Ördögbe! – kiáltott fel Hermione, miközben körülnézett, és végre észrevette, hogy éppen az az ajtó vezetett az udvarra.
A szoba levegője teljesen kiürült, és ő fuldokolni kezdett. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy hihetetlenül gyorsan gondolkodjon. Granger odasietett a megfagyott férfihoz, és kissé felhúzta az ingujját, észrevette a tetoválás egy részét – egy állat mancsát. A szűk ujj nem húzódott feljebb. Idegei felőrlődtek, kezei remegtek, de egy vágóvarázslat után sikerült szétválasztania az anyagot.
Egy oroszlán.
Még egy utolsó pillantást vetett a férfira. Csak hogy megjegyezze az arcát, hogy legyen róla egy portré az aurorok irodájában.
Hermione kirohant az udvarra, és lezárta az ajtót maga után. Odakint már rendkívül sötét, szeles és nyirkos volt. Az eső verte a vaskos előtetőt. Hermione egy másik főutca felé sietett.
Idegei csomóba kötődtek a torkában, ami elviselhetetlenné tette a légzést. Szó szerint falta a levegőt. Ismét előrántotta a pálcáját, mert egy palástos férfi lépet ki nevetve az ajtón, anélkül, hogy észrevette volna őt. Granger elkábította és tétovázás nélkül mozdulatlanná tette a férfit.
A sarok mögé nézett, szemüvegét az orrnyereghez szorította, készen arra, hogy újra lőjön. Hátrált, amikor gyors lépteket hall maga előtt. El kellett mennie. El kellett menekülnie.
Hirtelen megfordult, és az orra valakinek a mellkasába ütközött. A férfi meggátolta, hogy használja a pálcáját. Magához szorította a kezét, és elvette a pálcáját.
– Granger! – sziszegte a varázsló fentről, de a fenébe is, a lány szemüvege lerepül, és a fókuszálatlan tekintet csak egy maszatos arcot kapott el. És a fehér haját…
Egy tapsvihar.
– Granger, ne mozdulj! – szorította maga elé mindkét kezét a férfi. Hatalmas erővel rendelkezett. A lány megpróbált elhúzódni, de a férfi könnyedén lefogta. – Malazárra!
Hermione nem tudta volna elképzelni ezt a hangot… A szíve kihagyott egy ütemet. Egy életbevágóan fontosat. Elengedhetetlen ebben a pillanatban. Mert dobognia kellett, amikor azt mondta:
– Malfoy?
– Bassza meg! – A férfi hátralépett, és Lumost varázsolt. Elfordult tőle. A lány hunyorgott, látta a hátát a fehér ingben, amelyen vércseppek vöröslöttek. – Mit csináltál ott?
– Add vissza a pálcámat! – követelte a lány, hátrálva és körülnézve.
Valamiféle zsúfolt szoba lehetett, régi festményekkel a lába alatt, porral borítva, lepedőbe burkolt bútorokkal.
– Hogy megpróbálhass megölni, ahogy ők tennék?
Ez valamiféle álom volt. Idiótaság. A dühe, amely úgy lángolt, mint a pokol tüzéből születő láng, ami még erősebben dörömbölt a mellkasában.
– Megőrültél? Engem üldöztek és vadásztak!
Teljesen félreértette a történteket.
Hermione megtalálta a pálcáját a padlón. Előre rohant, és azonnal Malfoyra irányította. De ő csak a vállához szorította a tenyerét, miközben a másikkal a poros asztalra támaszkodott.
– Megsérültél? – A legnyilvánvalóbb és leghülyébb kérdés volt. – Malfoy?
A lány túlélés ösztöne üvölt rá: – Fuss, tűnj el!
Hermione, aki tíz év után először látta egykori iskolai ellenségét, megdermedt a helyén, képtelen volt figyelmen kívül hagyni, hogy a férfinak mennyire elszorult a lélegzete. Rekedt kilégzései elnyelődtek a falakban és a levegőben, ami elhitette vele, hogy nem veszélyes.
Granger tett néhány lépést előre, és megérintette a vállát, megfordította Malfoyt, hogy megvizsgálhassa a sérüléseit.
Amikor a tekintetük találkozott, egy rövid pillanatra csend támadt, amit nyomasztónak érezek, mintha nyomás alatt lettek volna. Nem volt biztos benne, hogy a férfi a szemébe néz. A látás tragikusan elromlott a megfelelő pillanatban. Lenézett a férfi vállára, az ingének szakadt anyagára, amely vérrel és valami mással fröcskölt össze…
Valami megtört Hermionéban, de nem tudta biztosan ez egy bordákból készült fűző, vagy a kiszáradt vértől megfosztott szív.
Nem figyel a férfi vállán lévő vérre. Ködös pillantást vetett a tetovált sárkány hosszúkás fejére.
Egy lépést hátrált.
Oh, szentséges Merlin…
Bassza meg!
*fóliáns: nagyalakú, régi, vastag könyv
A király meghalt, éljen a király!
2007. ősze
– Ha hibázik, felrobbantja az egész minisztériumot!
Hermione elnyomta a késztetést, hogy válaszoljon Mr. Chase-nek. Egy pipettával a kinyújtott kezében az asztal fölé hajolt. Az adagot ideális arányban számította ki ehhez az ereklyéhez. Nem fog hibázni.
Mr. Chase, miután pajzsot alkotott, a falhoz húzódott. Megborzongott, és az aggodalom tüneteit mutatta, de továbbra is kitartóan figyelte a nőt.
– Soha nem hisz bennem – mosolyodott el a boszorkány, és megnyomta a pipetta hegyét.
És ebben a pillanatban a szoba csendbe burkolózott, így hallani lehetett, ahogy a férfi Hermionéval szinkronban nyel.
A csepp a száraz pergamenre csapódott, ami azonnal beitta azt. A korábban halvány betűk mélyvörösre színeződtek, így olvashatóvá téve a lenyomatot. Granger elégedett mosollyal kiegyenesedett, megigazította a védőszemüveget, amely folyton lecsúszik az orrnyeregéről.
– Mondtam, hogy minden tökéletes lesz! – jelentette ki a nő büszkén, majd észrevette Mr. Chase-t, aki gyorsan az asztalhoz lépett, és kesztyűt húzott, hogy felvegye a pergament.
– Ez arab – morogta a férfi. – A fordítással nekem kell majd bajlódnom.
Hermionét nem érdekelte, mennyi időt fog a fordítással tölteni; ő elvégezte a feladatát. Ezzel az öregemberrel már így is nehéz együtt dolgozni. Nem, még csak nem is nehéz… Elviselhetetlen. Már az első nap rájött, hogy Jack Chase régimódi, és még mindig egy olyan világban él, ahol egy nőnek a férfi mögött kell járnia, és csak az ő engedélyével szabad beszélnie.
De micsoda örömöt okozott Hermionénak minden alkalommal látni, ahogy a férfi szeme tágra nyílik, amikor a nő néhány nap alatt elvégezte azt munkát, amin ő hetekig dolgozott.
Nem tervezte, hogy hallhatatlanként fog dolgozni.
A véletlen úgy hozta, hogy Hermione magától a minisztertől kapott meghívást egy interjúra.
Amikor először elküldte az önéletrajzát a Rejtélyek Osztályára, nem számított arra, hogy ott kiválasztják, de McGalagony utasítására, aki magára vállalta, hogy tájékoztatja Kingsley-t az egyik tanítványa kiemelkedő elméjéről, Hermione leült a miniszter elé, és figyelmesen hallgatta, ahogy a miniszter egy kicsit más pályát javasolt neki.
Ez logikát, számos tantárgy és tudományág ismeretét igényelte. Granger még aznap megkapta a tesztfeladatot, méghozzá Kingsley irodájában. Mr. Chase ott állt mögötte, és elbizakodottan megjegyzést tett mindenre, amit csinált. Ő hozta a szerinte legnehezebb feladványt.
Húsz perc múlva Granger kinyitotta a gömböt, amelyet vésett rúnák borítottak, és a megfelelő sorrendbe rendezte őket. Kingsley mosolygott. Chase becsapta az ajtót.
A hallhatatlanok titoktartása mindenek felett állt. Veszélyes műtárgyakat, könyveket, tekercseket és tárgyakat tanulmányoztak, amelyek, ha gonosz szándékú ember kezébe kerülnek, messzemenő következményekkel járhatnak az egész varázsvilágra nézve.
És csak úgy, rejtvények megoldásával Hermione, Mr. Chase-szel és két asszisztensével együtt kiszűrte a mágikus tárgyakat, néha elpusztítva azokat. Úgy tűnik, hogy a mai pergamen lesz az utolsó rejtvény ezen a héten.
Miközben kitöltötte a papírokat, hagyta magát ellazulni a székben. Mindjárt vége a munkanapnak. El akar menni innen, mielőtt Mr. Chase elkezdi elárasztani őt jelentésekkel, csak mert idegesítheti.
– Ez elképzelhetetlen! – visszhangzott az iroda távolabbi részéből, majd a következő: – Ez csak egy arab nyelvű laposkenyér recept!
Granger nem bírta megállni, hogy ne kuncogjon. Ki gondolta volna, hogy egy ritka bájitalokat tartalmazó fóliánsban* véletlenül egy kenyérreceptet tartalmazó pergamen lesz? De azért kénytelenek voltak megnézni.
Az ajtóban Hermione felemelte a kezét, hogy elköszönjön a férfitól.
– Holnap találkozunk, Mr. Chase – kiáltotta a nő.
– Még négy perc van a munkaidő végéig, Miss Granger! – csettintett a varázsló.
Merlin, adj nekem erőt…
– Próbáljon meg otthon piskótát sütni, talán kiderül, hogy veszélyes – mondta Hermione, képtelen volt elnyomni a megjegyzést, és becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt bármi is felé repülne.
Hermione még mindig mosolyogva várta, hogy kinyíljon a közös folyosó ajtaja. A rajta lévő zárak kattanva szétnyíltak, és a lány egy zajos járaton találja magát. A hallhatatlanok irodáját sikeresen elrejtették a Titkok Osztályának irodái között.
Most jött az este legjobb része.
Hermionénak meg kell várnia Harryt, hogy aztán együtt menjenek Potterék családi vacsorájára. Granger imádta ezeket az estéket a barátaival és a gyerekeikkel. Szenvedélye – a sport – kedvéért Ginny szinte minden héten más-más országba utazott. Ezáltal fedezte fel a sportriporteri hivatását. De ennek ellenére minden hónap első csütörtökén sikerült összegyűjtenie szeretteit a saját és Harry házában.
Ginny az édesanyjával ellentétben soha nem lett háziasszony, inkább a karriert választotta a hímzés, a takarítás és az egyéb házimunkák helyett.
Hermione hangos beszélgetésre lett figyelmes az aurorok irodájába menet. Nem lép be a helyiségbe, inkább kint marad.
– Holnap már az összes újságban benne lesz!
– A sajtótitkár beszédet fog mondani. A többi országnak ugyanannyi munkája lesz. Senki sem tudja, hol lesz a koronázás.
Hermione a homlokát ráncolta, amikor felismerte az aurorok vezetőjének rekedt hangját. Ritkán beszélt ilyen tiszta és tömör mondatokban. Nála gyakoribb volt a zavaros hangnem és az a szokás, hogy témáról témára ugrált. Mr. Collins több mint egy évtizede vezette ezt az osztályt. Harryt is ő tanította be, majd a Roxfort elvégzése után a férfi helyettese lett, és gyorsan beletanult a feladatba.
A Collin hangjában lévő komolyság riasztó volt. Granger úgy döntött, hogy később megkérdezi Harryt a történtekről, így most a folyosó végén találta a padot, ahol megvárhatta a megbeszélés végét. Mr. Chase kimerítette őt. Fáradt volt.
Húsz percbe telt, mire az aurorok távoztak. Ahogy a férfiak észrevétlenül elhaladtak mellette, a lépteik hangja visszaverődött a falakról és a mennyezetről. Mindig is csodálta az aurorok egyenruháját. A piros-fekete anyagával és a mellkasán lévő arany jelvénnyel státuszt sugárzott. A lány a szeme sarkából nézte őket, amikor egy fáradt hang szólalt meg oldalról:
– Bocsánat, elkéstem.
Harry kifújta magát, miközben odasétált a barátjához. A boszorkány azonnal kérdőre akarta vonni. Borzasztóan kíváncsi volt. De Hermione a férfi lecsüggedt külsejét látva úgy döntött, hogy vár.
– Sokat hallottál? – kérdezte Harry, majd leült mellé, és előre kinyújtja a lábát. – Láttalak az ajtóban.
– Hogy holnap minden benne lesz az újságokban – mondta a lány, de nem tud ellenállni. – És a koronázásról is.
Potter a térdére támaszkodva hosszú történetbe kezdett.
Aztán jó harminc percet késnek a tervezett családi vacsoráról. Ráadásul Hermionénak még a fürdőszobába el kellett mennie előtte. Amit Harry megosztott vele, az elég nagy hülyeség volt. Egy hosszú mese. Egy városi legenda, amit nehéz volt elhinni.
Maffia.
Még akkor is eleresztett egy nevetést, amikor Harry elkezdett neki részleteket mesélni néhány klánról, a vezetőikről és a szokásaikról. Ilyet eddig csak mugli filmekben látott. Lövöldözések, emberkereskedelem és drogok – mind ott volt, a varázsvilágon túl.
– Mindig is ismert volt. Pontosabban csak kevesen tudtak róla – magyarázta Harry. – „Csak éppen sem a Minisztérium, sem az Auror Parancsnokság nem avatkozott bele ebbe soha.”
– De ez nem törvényellenes? Ezek bűncselekmények! – adott hangot Hermione elégedetlenségének. – Gyilkosságok és törvénytelen akciók…bele sem merek gondolni, hogy mit tehetnek még.
– Több száz év alatt a Minisztériumnak csak egyszer sikerült tetten érnie az egyik maffiavezért. Az egyik beosztottja elárulta őt. Ő volt az, aki felnyitotta a mágikus világ szemét a bűnszervezetekre. Rendkívül rejtőzködőek. Az árulás főbenjáró bűn.
Aztán a boszorka csak csendben hallgatta Harryt, új információkkal töltve fel az elméjét.
A pletykák szerint az egyik bűnszervezet vezetője súlyos betegséget kapott, és mindenki a közeli halálára számított. Valakinek át kellett vennie a területeit, mivel ismeretlen okokból nem volt örököse vagy utódja. És emellett Harry említette a tetoválásokat is.
A klánok között voltak különbségek. A mágikus tintával borított hátak és kezek jelezték az egyik vagy másik csoporthoz tartozást – tigrisek, sárkányok, pontyok és mások. A legfontosabb szempont azonban az volt, hogy a vezető egynél több fenevadat is tarthatott. Engedélyezték, hogy tetoválásokat szerezzen azoktól, akiket párbajban megölt. Hatalma és tekintélye látszott a testén: minél több idegen fenevadja volt, tulajdonosuk annál veszélyesebb.
Ezért kezdett sok klán Londonban gyülekezni. Minden klánvezér egy-egy tetoválást kívánt a haldoklótól.
A vacsora fergeteges mulatság volt.
Csak Harry és Hermione ült csendben az egész társaság közepén. Nehéz volt belepréselni magukat egy vidám és élénk környezetbe, amikor hamarosan álmatlan éjszakák kezdődnek az aurorok és egész varázsló Anglia számára.
Nem volt valószínű, hogy a klánok mindent békésen és barátságosan oldanának meg. Az aurorok háborúra készültek.
Granger viszont remélte, hogy a Minisztérium pánikja eltúlzott. És hogy minden, ami oly sokáig rejtve maradt, ott marad, ahol volt. Egyszerű, mágikus városi legendaként.
***
Mr. Chase folyton szürcsölt. Hermione mindig is azt feltételezte, hogy szándékosan csinálja, csak azért, hogy irritálja őt az itt töltött hosszú évek alatt. De egy nap, amikor meglátta a miniszteri kávézóban, rájött, hogy mindenkinek az idegeire megy. Az emberek céltudatosan nem törődtek vele, és a lehető legtávolabb ültek a férfitól, csak hogy ne hallják a szürcsölő hangokat.
Még most is, ahogy a reggelit közvetlenül az irodában készítette el, a férfi ide-oda járkált, és a pirítósát ropogtatta, amíg Kingsley meg nem jelent a küszöbön.
– Jóváhagytam a fólió átadására vonatkozó kérelmet – tette a dokumentumot Chase asztalára. – Átveheti.
– Természetesen, természetesen – bólint az öreg, és lesöpörte a morzsákat a kezéről. – Persze, hogy átveszem.
Mondanom sem kell, hogy amint az ajtó becsukódott a miniszter mögött, Chase Hermione asztalára dobta a dokumentumot, és szigorúan utasította, hogy menjen a főhadiszállásra.
– Fiatal lány vagy, ez az ügy csak neked való – közölte a varázsló förtelmes mosollyal az arcán.
A lánynak sikerült visszafognia a nyelvét. Ki akarja a napot botránnyal vagy a modern, makacs nőkről szóló monológgal kezdeni?
Oh…Istenem.
Megkönnyebbült, ahogy kijutott, már csak azért is, mert így ne hallotta, ahogy a férfi befejezi a reggelijét, morog, és saroktól sarokig járkál.
A hallhatatlanoknak a protokoll szerint be kellett gyűjteniük a Minisztérium által véletlenszerűen létrehozott műtárgyakat a főhadiszállásról. Az anonimitás mindenek felett áll.
A posta ebben az esetben sem működött, hiszen a feladó nyomára lehetett bukkanni. A legjobb megoldás mindkét fél számára az volt, ha a tárgyat a főhadiszálláson hagyták, hogy a hallhatatlanok később átvehessék.
Volt elég ideje egy kis sétára. Kevesebb mint három perc alatt átvizsgálja a könyvet, és meggyőződött róla, hogy nincs-e elátkozva, különböző mérgekkel átitatva, és így tovább.
Hermione úgy döntött, hogy elmegy anyja kedvenc kávézójába, bekap egy mentás frappét, és egyedül tölti az unalmas, napsütéses délelőttöt, elgondolkodva azon, hogy milyen régen nem volt odakint.
A főhadiszállás egy mugli negyedben volt, a központi tér mellett, a legfelső emeleten. Granger szapora lélegzetvétellel ért fel az ötödik emeletre, befejezte a kávéját. Kinyitott az elviteles poharat, és elrágcsált néhány jégkockát, aminek képtelen volt ellenállni.
– Alohomora – suttogta, és kinyitotta a reteszt, majd azonnal megdermedt, ahogy kinyílt az ajtó.
Egy látszólag üres lakásban egy idős férfi ült egy vaskos székben, közvetlenül az ablak mellett. Hallani lehetett, ahogy zihált a légzése.
Granger megdermedt. Megszegte a protokollt. Nem szabadott, hogy meglássák. És kinek jutott volna eszébe egyáltalán a lakásban maradni? El kellett mennie, és értesítenie kell a minisztert. Felmentette magát a titoktartás alól.
A szíve őrülten kalapált. Az villant át az agyán, hogy Chase nevetni fog rajta, amikor kirúgják. Milyen kár.
– Kérlek, ne menj el! – morogja a férfi. – Ne aggódj, már nincs sok időm hátra. Már az utolsó csepp erőmet is felhasználva jutottam el idáig…
Hermione becsapta maga mögött az ajtót, miközben igyekezett, hogy összeszedje a gondolatait. Még mindig meg tudta oldani a helyzetet. Ugye?
– Mit keres itt? – kérdezte a boszorkány megtorpanva. – Nem kéne itt lennie!
Keményen hangzottak a szavai. Azonnal összeszedte magát, és megváltoztatta a hangnemet.
– Úgy volt, hogy leszállítja a tárgyat, aztán elmegy…
– Hamarosan elmegyek – mondta titokzatosan a férfi, és egy tenyérnyi méretű kis könyv volt a kezében. – De kérem, olvass fel előttem az első mondatot.
Granger megmakacsolta magát. Az volt a benyomása, hogy még mindig van kiút. Mindenhez közel lehet kerülni anélkül, hogy sokat veszítene. Vajon most is képes lesz erre? Tárgyalnia kellene vele? Csak találjon egy átkozott kiutat ebből a mélypontról…
– Meg kell néznem – mondta még halkabban a lány, és a könyvre biccent.
– Természetesen nem fogok beleszólni…
Az öreg letette a könyvet, ami inkább egy jegyzetfüzetnek tűnik, a karfára. Ahogy Granger közeledett, észrevette, milyen vékony a férfi. Minden lélegzetvételét zihálás kísérte. Valójában alig kapott levegőt.
– Jól van? – kérdezte a boszorkány, miközben azt figyelte, ahogy a férfi egy zsebkendőbe köhögött.
A szöveten ottmaradt vér kontrasztot alkot a fehér háttérrel. A lányt kirázza a hideg.
– Minden rendben – mosolyogott a férfi. – Hamarosan elmegyek…
Hermione pár perc alatt átnézte a könyvet különleges bűbájokkal röntgenezve, valószínűleg az érzelmek, nevezetesen a félelem túltengése miatt. Kiderült, hogy tiszta. Csak ezután nyúl érte, látva, hogy az öreg már alig kapott levegőt, miközben figyelte a mozdulatait.
– Van egy szöveg, amitől meg akarok szabadulni – suttogta az öreg.
A borító ropogva nyílt, és Hermione meglátta a megsárgult lapokon a szavakat. Meglepetten nézett az öregemberre. Tényleg érdemes lett volna megszabadulni tőle? És mivel járt volna ez?
– Olvassa fel nekem, kérem! – köhögte az ismertetlen. – Nehéz elbúcsúzni ettől ennyi év után…
Valaki dudált odakint. A szobában fülsiketítő csend lett. Hermione megalázva érzte magát.
Amit mondott, furcsa módon nem jutott el a füléig. Hallotta a belső hangját, de ugyanakkor mégsem hallotta. Csak három szót hallott. És egy másodperc töredéke múlva a kezében lévő könyv elolvadt, hamuvá vált. Hermione hátralépett, és lesöpörte a kezét.
– Mi volt ez?
A férfi elhallgatott. Közben a fájdalmas várakozás csak fokozódott. A légzése úgy fájt a tüdejében, mintha már régóta futna.
Granger kifulladva nézett a férfi ragyogó kék szemébe, és látta, hogy a pupillák kitágultak. A helyzet olyan simán beleillett a gondolataiba, hogy eleresztett egy sírást.
– Uram?
Hermione megérintette a vállát, mire a férfi hátrahajtotta a fejét, még mindig tátott szájjal.
Meghalt.
A nyakát láncszerűen körbeölelő tetoválások fekete ívei kilátszottak az inge gallérja alól.
A találgatás annyira nyilvánvaló, hogy a nőnek a szájára kellett szorítania a tenyerét, csak hogy a kilégzés ne égesse az ajkát. A szíve valahol a halántékában dobogott. Granger kinyújtotta a kezét a gallér hátuljához, hogy a saját szemével lássa a két gyöngyszemet, amely őt nézte. Egy hal kerek feje a sok virág között.
Előtte állt az, akiről napok óta mindenki beszélt…
Az orrában szúró érzés támadt. Hermione elfordult, és az ablakhoz rohant, teljesen kinyitva azt, hogy kihajoljon.
Lélegezz. Lélegezz. Gondolkodj.
Őrülten gyorsan gondolkodott a következő lépésén. Hívja fel Kingsley-t? Az egyik gyógyítót? Istenem, még sosem nézett szembe a halállal. Egyszer sem.
És abban a pillanatban, amikor a gondolatai a tetőfokára hágtak, és forrongatak az elméjében égetve azt, az ajtót egy robbanás csapta ki, amitől Granger ösztönösen lehuppant, és a repülő szilánkok elől a szék támlája mögé próbált elbújni. A füle csengett.
Lépések.
Semmi jó nem volt abban, ha új látogatók érkeztek a lakásba. Senki nemes szándékkal nem lépne be így. Istenem. Még hoppanálni sem tudott. Az itt tilos.
Behajlította a lábát, közelebb bújt a kárpithoz. Ismét lépések hangja hallatszott.
– Halott! – kiáltja az egyik. – Vedd le az ingét, meg kell vizsgálnunk.
Ez ijesztő.
Ijesztő nem tudni, hogy mi folyik körülöttünk.
Hermione a kezébe szorította a pálcáját, csak hogy készenlétben legyen. Remélte, hogy abban a sarokban, a szék mögött nem fedezik fel…
A karosszék megrándult, amikor a hangokból és a beszélgetésük hozzá eljutó részeiből ítélve két férfi a holttesten gúnyolnak. Beteg. A fogai csikorogni kezdetek.
– Hol van? – kérdezte újra valaki fentről, és Granger hátán végigcsorgott a verejték. – Hol van az a kibaszott tetoválás?
– Dühös lesz… – válaszolt a másik. – Magunkkal kell vinnünk a testet.
– Nem tudtok innen hoppanálni. Felvonszoljuk az első emeletre?
Szünet következett. Hermione hangtalanul lélegzett a száján keresztül.
– Dobjuk ki az ablakon? – javasolta egyikük vidáman. – Én meg majd lent elkapom.
Hermione felnézett, és visszaszámolta a másodperceket, amelyek lassan lassulni kezdetek. Zsibongó hangokat hallott, majd egy lépést oldalról. Még egy újabbat. A nyitott ablakra nézett. Még soha nem voltak ilyen őrült ötletei. Soha korábban nem forgott még kockán az élete.
Soha nem érzett még ennyi adrenalint…
Már csak egy másodperc volt hátra…
…hogy gyorsan felegyenesedjen, elkábítsa az egyik sötét alakot.
A második lehetőség, hogy az ablakpárkányra ugorjon, blokkolva a varázslatot.
És a harmadik…
…a legfontosabb.
Lökd el magad, és szabadesésben megpróbálsz hoppanálni.
De ki gondolta volna, hogy nem csak ő volt őrült abban a lakásban? A második srác utána ugrott, és mielőtt hoppanált volna, Hermione meglátta az arcát – az őrült mosolyát, mintha ez a pillanat vad örömöt okozna neki.
Egy csattanás.
Aztán minden sötétségbe borult.
***
Ha Hermionét megkérdezték volna, hogy mi az ősi félelem, akkor ezt a két napot mondta volna, amit a teljes sötétségben töltött, egy varázslattal elkábítva.
Nos, látszólag kettőt…
Granger emlékezett a rémületére. Érezte testének minden sejtjében, minden bőrfelületén, amit ezek a szemétládák szabadon hagytak.
Az, aki utána ugrott, előbb varázsolt, és a mozdulatlanná tett teste mellé hoppanált.
És akkor ott volt a pokol.
A sötét, bűzös, gyötrelmes pokol.
Hermionét megvizsgálták, miután fehérneműre vetkőztették. Nevetést hallott, és érintéseket érzett ott, ahol ezeknek az aljas állatoknak a kezét nem lett volna szabad rátennie. Nem tudta megállni, hogy ne sírjon. Hangtalanul. Nem mozdulva, sóbálványként.
Belemásztak a fejébe, ellenőrizték az emlékeit, és nevettek rajtuk.
Az arcára csaptak, miközben folytatták ugyanazzal a kérdéssel:
– Mit mondott neked?
A kínzás folytatódott, akárhányszor is állította azt, hogy a könyv szétmorzsolódott a kezében.
Közvetlenül az arca előtt füstöltek, arra kényszerítve, hogy belélegezze a mágikusan bódító kipárolgást. A kúpos lombikból a tüdejébe jutott, csillapíthatatlan köhögési kényszert okozva. És ő köhögött. Állandóan. Egészen a nedves zihálásig és a gégében égő égésig.
Granger a házimanótól megtudta, hogy ez volt az egyik kedvenc kínzási módjuk. Éjszaka jött, hogy feltakarítsa a padlóra dobált cigarettacsikkeket. Hermione nem kérhette, de még csak könyörögni sem tudott a manónak, hogy segítsen neki. Egészen addig a napig, amíg ő el nem jött.
– Nos, minisztériumi szemét, folytathatjuk a beszélgetésünket?
Ezt a hangot már kívülről ismerte. Ez a férfi volt az, aki megragadta őt. És ő volt az, aki a legkeményebben kínozta, kiégette a belsejét Cruciatusszal.
– Mondtam, hogy a könyv szétmorzsolódott! – kiáltotta a boszorka.
– Szöveg! Pontosan mi volt odaírva? Hogyan titkoltad el az emlékeidet a szövegről? – A férfi erősen megszorította a térdét. Élvezte a kínzást a puszta kézével.
Hirtelen mindenki suttogni kezdett.
Az ujjak azonnal eltűntek a térdéről.
Zizegés.
– Mester – A férfi hangja kiegyenlítődött, és hivatalossá vált. – Még nem tudtuk meg, hogy mit adott neki Gray…
Az egész teremben síri csend támadt. A csend a levegőben lévő nyomásból ez érezhetővé vált.
Granger az állát a mellkasára támasztva próbált lassabban lélegezni. A szemét még mindig elvakította a varázslat.
Suttogást hallott, majd a jelenlévők távolodó lépteit.
Úgy tűnt, mintha egyedül maradt volna. Hermione megrántotta a kezét, próbálta meglazítani a kötelet. Rengeteg gondolat futott át az agyán. Törje el a hüvelykujját, hogy kiszabadítsa az egész karját? Még arra is kész, hogy leharapja – kétségbeesetten menekülni akart. Csak azt akart, hogy minden véget érjen.
Soha nem gondolt még a sorsára – nyugodt és valószínűleg unalmas néhányaknak. Nincs magánélete, és a családi körében nincsenek ilyen első csütörtöki napok, mint Potteréknél. Apja és anyja már régen Ausztráliába költözött, egyetlen hobbija pedig a tévésorozatok nézése egy pohár bor mellett.
Bizonyára senki sem hiányolta el őt ezen a két szabadnapon. A barátok jól tudták, hogy Hermione gyakran eltűnt, hogy több munkával kapcsolatos feladatot végezzen el, és gyakran hozott haza magával papírokat és könyveket. A fenébe is…
Granger nem bírta tovább, ahogy ez a felismerés súlyosan nehezedett a vállára. Egy tompa nyögést eresztett meg a kíntól, miután rövid időre elnevette magát.
Az életében már régóta minden elromlott. Ki hiányolná, ha most azonnal meghalna (és ezek az emberek nyilván meg fogják ölni)? És ki ő a szerettei számára? Egy barát? Egy lány?
Mit fog hátrahagyni?
Diplomákat és egy kitűnő bizonyítványt?
Gondolnak az emberek erre, mielőtt meghalnak? Miért nincsenek olyan fényes emlékek, amelyeknek eszébe kellene jutniuk, valahányszor lehangoltnak érzi magát? Miért nem tud megragadni valamiben – egy érzésben, egy érzetben? Miért tűnik olyan sivárnak számára az élete?
Istenem…
Oh, Istenem…
Az irónia az volt, hogy az elrablása volt élete fénypontja. Függetlenül attól, hogy ez mennyire szörnyen hangzik. Ezért harcolt Granger olyan eredménytelenül?
Könnyek perzselték lefelé az arcát. De valami más is leforrázta.
Granger jobbra rántotta a fejét, amikor az ujjak az arccsontjához érnek.
Egész idő alatt nem volt egyedül.
Egy zavaros, fehéres fólia elhomályosította a látását, így nehezen észlelte az előtte álló személyt. Csak egy homályos árnyékot látott. Hermione talán már régen elvesztette az életét, de egy dolgot biztosan nem veszített el – a büszkeségét.
A nyálfolyást a száj sarkában felgyülemlő könnyek váltották ki. Felemelte a fejét, és egyenesen a szemétláda felé köpött.
– Meddig fog ez tartani? – vicsorította a boszorkány. Amikor az ujjak ismét az állkapcsához érnek, megrándul. Ez szokatlan. – Te már mindent láttál! Engedj el, vagy ölj meg! Mi lesz a tetteid következménye? Mit akarsz…
Csak azért nem fejezte be, mert érezte, hogy a férfi a pálca hegyét pont a homlokára helyezte.
Egy elfojtott kilégzés. Csak ennyi energiája maradt.
Milyen érzés volt a halál a nyelvén? Keserű? Vagy édes, mint az élet utolsó élvezete?
A férfi ujjai végigsimítottak az arcán, lágyan mozogtak az állkapcsa körül, és utat találtak a nyakához. A lány ajkai megremegtek. De valamiért nem érezte magát fenyegetve ettől a varázslótól. Vagy ez csak a megkínzott elme delíriuma lehetett? És amikor újra kérdezni akart valamit, elméjébe belépett a legilimencia.
És akkor minden megismétlődni kezdett attól a naptól kezdve, hogy abban a lakásban találta magát. Az öregember. A szavai. A könyv. A hamu, majd a férfi halála.
Az emlékezete rejtélyes módon elzárta a szavakat, amelyek az első oldalra írtak. Egyikre sem emlékezett. És az emlékeit fürkésző személy most megértettet. Simán távozott az elméjéből, anélkül, hogy más emlékeit befolyásolta volna.
Nem úgy viselkedett, mint a barátai… nem engedett meg magának semmi feleslegeset.
A lány térdén, a hasán és a mellkasán libabőr borított be a bőrt, amikor valami meleg ért hozzá, beborított meztelen testét. Granger úgy gondolta, hogy férfi levette a kabátját…
– Mit csinálsz…
– Petrificus Totalus!
És a kavargó sötétség ismét régi barátként köszöntötte őt.
***
Granger a Szent Mungóban kórházban tért magához. Két tucat auror állt a szobája falain kívül. Később szidta volna Harryt, amiért túl messzire ment, de ő elmagyarázta volna, hogy ez Kingsley parancsa volt.
Az első.
Kegyelmet kapott, és az út szélén dobták ki a Mungo közelében.
Másodszor.
Harry keresni kezdte, amikor Hermione nem tért vissza a küldetésről. Mr. Chase a dühtől fűtve úgy döntött, hogy saját szemével akarja látni, mi tartott Grangernek ilyen sokáig, hogy teljesítse a feladatát. De amikor meglátta, hogy a robbanás kitépte a lakás ajtaját, és a földszinten lakó muglik köréje kuporodtak, riadót fújt, és azonnal értesítette Kingsley-t.
Két nap.
A számításai helyesek voltak.
Granger Harryre bízta az emlékeit, hogy ne kínozza újra az agyát egy nagy adag legilimenciával. Később rájött, hogy akik elrabolták az egyik maffiaszervezet volt, amely az elhunyt vezér tetoválásának új tulajdonosát kereste. Amit a könyvbe írtak, az nagy valószínűséggel a megfelelő személy neve volt. Amikor Hermione érdeklődött, hogy miért nem emlékszik, mi van odaírva, mind a gyógyítók, mind az aurorok felemelték a kezüket.
Azt gyanította, hogy valamiféle védővarázslatról van szó.
A vakító varázslat túlzott használata erősen megrongálta Hermione látását. A gyógyítók figyelmeztették, hogy a felépülés hosszadalmas lesz. Már az is áldás volt, hogy nem vakult meg.
Granger minden alkalommal, amikor Harry belépett a szobájába, hamis mosolyt és ökölbe szorított kezeket vett észre, hiába a varázsló próbált uralkodni magán. A férfi szüntelenül bocsánatot kért. Azt állította, hogy az ő hibája volt, hiszen gondolnia kellett volna arra, hogy Hermione egy hallhatatlan, és nem egy átlagos minisztériumi dolgozó. Védelmet kellett volna nyújtania neki. Egy védőamulettet, bármit, hogy ez ne történhessen meg.
A miniszter gondoskodott róla, hogy az elrablásról szóló információk ne terjedjenek el a sajtóban. Csak az Auror Parancsnokság tudott az esetről, amely éppen az ügyben nyomozott.
Hermione gondoskodott róla, hogy a szülei ne gyanakodjanak semmire. Felhívta őket a mobiltelefonján, próbálta nyugodttá tenni a remegő hangját. Azt hazudta, hogy az egész hétvégét otthon töltötte, és valami unalmas tévéműsort nézett.
Harmadszor.
Kingsley nem volt hajlandó hallgatni Hermionéra, akárhányszor is tiltakozott. Egyszerűen kiadta a parancsot, hogy két auror kísérje Hermionét mindenhová, ahová csak menni akart, amíg ki nem derítik, mi áll a könyvben, és ki áll az elrablása mögött.
Harry személyesen vitte haza a lányt az kórházi elbocsátása napján. A lakás már miniszteri védelmet és különböző blokkoló bűbájokat kapott. Mostantól kezdve minden alkalommal, amikor Hermione elhagyta a házat, értesítenie kellett az aurorokat, hogy valaki elkísérhesse.
Negyedszer. És utolsósorban.
A szemüveg, amit kapott, kényelmetlen volt. Ginny azt javasolta, menjen el a mugli optikushoz, és válasszon valami jobbat, mint egy szögletes, régimódi félreértés, ami úgy tűnik, kétszáz évvel ezelőtt volt divatban.
Amikor Potterék végül elhagyták a lakását, miután számtalanszor megpróbálták rákényszeríteni a segítségüket, és felajánlották, hogy vele maradnak, Hermione felkapcsolta az összes lámpát, és a kanapé sarkában kuporodva, a lábait behajlítva húzódott össze.
Még mindig homályos tekintete röviden megvizsgálta a szobát – a függönyös ablakokat, a tévét, a dohányzóasztalt, ahol még mindig ott hevertek a dokumentumok, amelyeket az eset előtti napon készített. Itt minden a helyén volt. Kivéve őt.
Granger még mindig azt hitte, hogy ha becsukná a szemét, akkor a kanapé helyett egy kemény szék ülne ott. Pizsamák helyett – csupasz bőr, lámpák meleg fénye helyett – csak ijesztő sötétség lenne. És csend helyett szörnyű nevetés és folyamatos fájdalomsorozat kísérné.
Nem vette észre, hogy a lába automatikusan remegni kezdett, amikor minden gondolata egyetlen hatalmas pontba gyűlt össze, lyukká nőtt, amelyen az emlékeiből álló huzat futott keresztül.
Hogyan engedhette meg magának, hogy akkor azt gondolja, hogy az élete értéktelen és szürke? Hogyan?
Az élet apró dolgokból állt. És ezek összeadódtak egy nagy képpé.
Még ha magányos is volt, neki mindene megvolt.
Például Miss Kittle, az első emeleti szomszédja, nagyon is imádt őt. Minden karácsonykor csokis süteményt sütött Hermionénak, egyszerűen a hálája jeléül azért, hogy időnként meglátogatta, és csak beszélget vagy tévéműsorokat nézett vele. Granger nagyon élvezte. Szeretett a matematikáról beszélni az idős hölggyel, segített neki emlékezni a szakmájára.
Aztán ott voltak Potterék gyerekei.
Kedvelte ezeket a csínytevőket, akik mindenáron be akartak jutni a Roxfortba. A kis Lily mindig vonakodott elbúcsúzni, amikor eljött az ideje, hogy lefeküdjön.
– Te vagy a legkedvesebb nagynéném – mondta, amikor odaszaladt hozzá, hogy megölelje.
Granger szüleit ritkán látta, de ha mégis, tárt karokkal fogadták a lányukat. Az anyjával késő éjszakáig beszélgettek az óceánra néző hátsó verandán, míg az apja, aki még mindig próbálta Hermionét szörfözésre buzdítani, reggelente a tengerpartra vitte őt. Hermione mindig visszautasította ezt, a parton marad, és csodálta apja képességét, ahogyan meglovagolja a szelíd reggeli hullámokat.
És Grangernek voltak barátai. Mint Ron, akivel alig több mint egy évig járt, azonban sosem jutottak el a következő szakaszba. Barátsággal váltak el egymástól. Két hónappal ezelőtt Ronald bemutatta őt az újdonsült menyasszonynak. Soha nem voltak kínos egymás közelében. Kétségtelenül a vérében volt, hogy ennyire jó baráti kapcsolatot tudott valakivel kialakítani.
Granger pedig megvolt a maga kis zugában, a lakásában, ahonnan kilátás nyílt egy parkra, ahol Miss Kittle-lel időnként sétálgatnak esténként. És úgy fizetett érte, hogy a kedvenc munkahelyén dolgozott.
Hermionénak jó élete volt.
Nem volt szüksége semmire.
Szégyenkezni kezdett a gondolatai miatt. Remélte, hogy a kétségbeesés olyan hatással volt rá és az eszmékre, amelyekben már nem hitt. Hermione most még biztosabb volt abban, hogy az élete értékes számára.
És csak neki volt joga eldönteni, hogy mit kezdjen vele.
A gyógyítóital keserűen csúszott le a torkába. Granger hunyorogva próbálta lezárni az üveget a dugóval, de elvétette. A vágy, hogy új szemüveget vegyen, olyan erős volt, hogy még most is el tudott volna menni. De az alvást segítő gyógynövényeinek azonnali hatása elnehezítette a fejét és a szemhéját.
És a sötétség, amely elől menekült, ismét elnyelte őt.
***
Hermionét hangos kopogás riasztotta fel.
A hirtelen felkeléstől megszédült. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy az előtte álló, homályos kávézóasztalra koncentráljon. Az ablakon kinézve kint koromsötét volt. Úgy tűnik, csak néhány órát aludt.
A lakásba lépett, izgatott és zilált tekintetű Harry körbepillantott a szobában. Granger becsukta maga mögött az ajtót, és hátradőlt a kanapén.
– Valami baj van? – Még mindig fáradtan, rekedten érdeklődött, mit sem törődve a barátja arcán tükröződő érzelmekkel. A szemüvegéért nyúlt, hogy eltűzze a homályos fátylat a szeméről.
– Egész idő alatt aludtál? – nyelt egyet Harry. – Merlin! – ült le vele szemben, és erősen kifúta a levegőt a száját. – Sajnálom. Megijedtem. Már majdnem egy napja alszol.
Hermionénak még a fejét is el kellett fordítania, hogy a faliórára nézzen, és megerősítse a varázsló szavait. Már majdnem fél hét volt. Olyan sokáig aludt, annak ellenére, hogy azt hitte, csak néhány órát.
– Éhes vagy? – áll fel a kanapéról a varázsló, és a konyha felé veszi az irányt. – Főzök neked valamit.
– Istenem, Harry, még felgyújtod a házat – mondta Hermione, és felkelt, hogy utána menjen.
A kedvenc helye a lakásban a nappali volt, amelyet csak egy bársziget választott el a konyhától. Remek helyként szolgált az olvasáshoz és a tévézéshez.
Hermionét kellemetlenül érintette, hogy a barátja inkább vele töltötte a személyes idejét, mint a családjával.
– Harry, semmi baj. Menj haza. Megyek, eszem valamit a kávézóban. Aztán pedig veszek egy új szemüveget.
– Veled megyek – jelentette ki az auror habozás nélkül.
– Harry James Potter! – A lány már nem bírta tovább. – Két egymást követő éjszakát töltöttél a Minisztériumban, és gondolom, most szabadnapod van. Töltsd a családoddal!
– Hermione, én…
A boszorka szemüvege folyton csúszott az orrnyeregről, és a legkisebb fejmozdulatnál is a helyén kellett tartania. Granger felkapta a gyümölcslevet a hűtőből, és egyenesen a dobozból ivott néhány kortyot.
– Harry. Megyek a többi aurorral. Ez nem vita tárgya.
Ismerte a lány büszkeségének és makacsságának erejét – Ronnal együtt kívülről tanulták az iskolában.
Harry többször bólintott, ahogy az anyák szoktak, amikor vonakodva engedélyezik, hogy a gyerekeik későn menjenek el. Úgy olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. Túl régóta barátok voltak. Elválásuk a férfi erőfeszítései miatt húzódott csak el, aki emlékeztette a lányt a biztonságra. De Hermione úgy hallgatta őt, mintha most hallaná először. Soha nem árulta volna el neki, hogy még mindig fél.
Miután elbúcsúzott a barátjától, bemászott a forró zuhany alá, és csak egyetlen kérdést tett fel magának: miért engedte el az az ember?
Visszatérve Mungóba, Harry felvetette, hogy az egyik maffiavezér lehetett, vagy maga a főnök. De ismét nem tudtak egyértelmű választ adni. Minden egy hatalmas, zavaros rejtély volt.
Két auror már a lakása ajtajában várta. Mielőtt elment volna, Potter bemutatta nekik Hermionét, kinyitotta az ajtót, és behívta őket.
A lány felismerte egyiküket. Danót. Gyakran csatlakozott Harryhez és hozzá a minisztériumi kávézóban, és ritkán hagyott ki alkalmat arra, hogy utánozza Mr. Chase hangos csámcsogását. A kettőjük közül a fiatalabbat Michaelnek hívták. Hermione látta őt, de nem volt alkalmuk beszélgetni, és őszintén szólva nem is volt rá oka.
Ahogy sétálnak az utcán, Michael mintha észrevette volna a lány zavarát.
– Nem kell aggódnia, Miss Granger – mosolygott. – Mi váltásban dolgozunk.
Hermione visszamosolyogott, és megigazította a szemüvegét.
– Elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam.
A következő húsz percben Granger kávét és croissant-t vett magának és az auroroknak. A férfiak visszautasították ezt, de a nő meg sem hallgatta őket. Egyszerűen csak letette a csészéket az asztalra, és elkezdett enni, anélkül, hogy odafigyelt volna rájuk. A meleg pékáru illata hibátlanul hatott. Dano elmondta Michaelnek, hogy ha itt lenne egy bizonyos „egyén”, akkor nem maradna senki a kávézóban, hiszen a falatozása egyszerűen elriasztana mindenkit.
A hangulata kissé javult. Hermionénak sikerült megkérdeznie az aurorokat, hogyan halad az ügy. Megtudta, hogy a „ponty” vezetőjének holttestét még nem találták meg. Továbbá a jelentéseik szerint külföldi varázslók érkeztek Londonba utazás ürügyén.
– Az ő törvényeik szerint mindenkit el kell temetni – magyaráza Dano. – Tehát a temetésre mégis sor kerül. Már csak meg kell találniuk a holttestet, vagy meg kell várniuk, hogy visszahozzák.
– Tele vagyok – jelentette Michael, és ellökött magától egy kis darab croissant-t.
Hermione bólintott. Kellemetlen volt folytatni ezt a beszélgetést.
– Már csak szemüveget kell vennem, és hazamennem. A bolt nincs messze innen.
Hermione megpróbálta elterelni a figyelmét egészen az optikáig. Azt mondta magának, hogy rengeteg ember van körülötte, hogy London szívében van, és minden rendben lesz. Közben a zsebébe rejtett keze szorosan szorította a pálcáját.
Dano pár lépéssel mögötte haladt, Michael pedig kissé előtte. Figyelte a férfit, ahogyan ide-oda mozgatja a fejét, és az arra járókra pillant. Milyen érzés lehetett aurorként dolgozni? Mindig résen kellett lenni?
Fluoreszkáló lámpák fényesen megvilágították az optikai lánc egyik boltját. A társaságuk bement az épületbe. A helyiségben több tanácsadó is volt, akik segítettek a vásárlóknak a választásban, valamint két eladó a pénztárnál. Granger az utóbbihoz sietett, levette a szemüveget az orráról.
– Jó estét, szemüveget szeretnék választani! – Hermione próbált hunyorogni, hogy lássa a nőt.
Grangernek eszébe jutott, mit mondtak a Mungóban – mínusz hatos lencse kell mindkét szemére. Csak a bájital segítségével kezdett javulni a látása, és a mínuszok egyértelműen csökkennek majd.
Amikor Hermionét behívták a rendelőbe, hogy egy orvos ellenőrizze a látását, Michael követte őt.
– Csak a szakemberünk és az ügyfél lehet itt – állította meg azonnal az eladó. – Várhatja a barátját a folyosón.
Granger biccentett az aurornak, biztosítva őt a gyanakvása ellenére, hogy minden rendben. Nem volt világos számára, hogy honnan jött ez az érzés. Ahogy Ginny is felvetette korábban, valószínűleg leginkább poszttraumás stresszbetegségről volt szó.
– Foglaljon helyet – mosolyogott finoman az eladónő. – A szakember hamarosan itt lesz.
Hermione újra felvette a szemüvegét, és az asztalon lévő lencséket figyelte, miközben az ajtó becsukódott mögötte. Hány szemüveget kell majd lecserélnie, mire a látása visszatér?
A specialista, akiről kiderült, hogy egy koros, erős testalkatú férfi, belépett a hátsó ajtón, és cigarettafüst illatát hozta magával. A fehér köpeny szorosan feszült rajta. Bocsánatot kért, megigazította az ősz szakállát, sietve kezet mosott, és helyet foglalt Hermione mellett.
A hamarosan sorra kerülő vizsgálatról beszélt, elmagyarázta a főbb elveket, és kezével a plakátokra mutatott, amelyek csak a szemüvegeket reklámozzák.
Hermione megragadta a csúszó szemüveget, hogy ellenőrizze a férfi kezén lévő egyenetlen tintaszegélyeket, amikor másodszor is kinyújtotta, hogy előre mutasson. A lány tekintete visszatért az arcára, a férfi elmosolyodott, és rothadt fogakat mutat.
Most már készen állt…
– Stupor! – kiáltotta a férfi, és a semmiből materializálódott pálcájával a nőre mutatott.
– Protego! – vágott Granger vissza, hárítva a lövést, majd azonnal válaszolt: – Petrificus Totalus!
Akár a férfi szűk köpenye volt a hibás, akár az ügyetlensége, de Hermionénak sikerült győznie. Még akkor is, ha a támadás váratlanul érte.
A félelem és az izgatottság miatt megmerevedett a torka. A szája borzasztóan kiszáradt. A szemüveg leesett az orrnyeregről, és csak, amikor Hermione megigazította, akkor veszi észre, milyen erősen remegett a keze. Megérintette a kilincset, hogy kilépjen a folyosóra, de tompa lövéseket és sikolyokat hallott. A másodperc töredékével később valami becsapódott az ajtó túloldalán.
– Ne nyisd ki az ajtót! – Mintha Michael hangja lenne volna az. – Az ablakot! Kifelé az ablakon!
Azonnal menekülnie kellett. A hoppanálási kísérlet kudarccal és az hoppanálásgátló bűbájok jellegzetes hangjával végződött.
– Ördögbe! – kiáltott fel Hermione, miközben körülnézett, és végre észrevette, hogy éppen az az ajtó vezetett az udvarra.
A szoba levegője teljesen kiürült, és ő fuldokolni kezdett. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy hihetetlenül gyorsan gondolkodjon. Granger odasietett a megfagyott férfihoz, és kissé felhúzta az ingujját, észrevette a tetoválás egy részét – egy állat mancsát. A szűk ujj nem húzódott feljebb. Idegei felőrlődtek, kezei remegtek, de egy vágóvarázslat után sikerült szétválasztania az anyagot.
Egy oroszlán.
Még egy utolsó pillantást vetett a férfira. Csak hogy megjegyezze az arcát, hogy legyen róla egy portré az aurorok irodájában.
Hermione kirohant az udvarra, és lezárta az ajtót maga után. Odakint már rendkívül sötét, szeles és nyirkos volt. Az eső verte a vaskos előtetőt. Hermione egy másik főutca felé sietett.
Idegei csomóba kötődtek a torkában, ami elviselhetetlenné tette a légzést. Szó szerint falta a levegőt. Ismét előrántotta a pálcáját, mert egy palástos férfi lépet ki nevetve az ajtón, anélkül, hogy észrevette volna őt. Granger elkábította és tétovázás nélkül mozdulatlanná tette a férfit.
A sarok mögé nézett, szemüvegét az orrnyereghez szorította, készen arra, hogy újra lőjön. Hátrált, amikor gyors lépteket hall maga előtt. El kellett mennie. El kellett menekülnie.
Hirtelen megfordult, és az orra valakinek a mellkasába ütközött. A férfi meggátolta, hogy használja a pálcáját. Magához szorította a kezét, és elvette a pálcáját.
– Granger! – sziszegte a varázsló fentről, de a fenébe is, a lány szemüvege lerepül, és a fókuszálatlan tekintet csak egy maszatos arcot kapott el. És a fehér haját…
Egy tapsvihar.
– Granger, ne mozdulj! – szorította maga elé mindkét kezét a férfi. Hatalmas erővel rendelkezett. A lány megpróbált elhúzódni, de a férfi könnyedén lefogta. – Malazárra!
Hermione nem tudta volna elképzelni ezt a hangot… A szíve kihagyott egy ütemet. Egy életbevágóan fontosat. Elengedhetetlen ebben a pillanatban. Mert dobognia kellett, amikor azt mondta:
– Malfoy?
– Bassza meg! – A férfi hátralépett, és Lumost varázsolt. Elfordult tőle. A lány hunyorgott, látta a hátát a fehér ingben, amelyen vércseppek vöröslöttek. – Mit csináltál ott?
– Add vissza a pálcámat! – követelte a lány, hátrálva és körülnézve.
Valamiféle zsúfolt szoba lehetett, régi festményekkel a lába alatt, porral borítva, lepedőbe burkolt bútorokkal.
– Hogy megpróbálhass megölni, ahogy ők tennék?
Ez valamiféle álom volt. Idiótaság. A dühe, amely úgy lángolt, mint a pokol tüzéből születő láng, ami még erősebben dörömbölt a mellkasában.
– Megőrültél? Engem üldöztek és vadásztak!
Teljesen félreértette a történteket.
Hermione megtalálta a pálcáját a padlón. Előre rohant, és azonnal Malfoyra irányította. De ő csak a vállához szorította a tenyerét, miközben a másikkal a poros asztalra támaszkodott.
– Megsérültél? – A legnyilvánvalóbb és leghülyébb kérdés volt. – Malfoy?
A lány túlélés ösztöne üvölt rá: – Fuss, tűnj el!
Hermione, aki tíz év után először látta egykori iskolai ellenségét, megdermedt a helyén, képtelen volt figyelmen kívül hagyni, hogy a férfinak mennyire elszorult a lélegzete. Rekedt kilégzései elnyelődtek a falakban és a levegőben, ami elhitette vele, hogy nem veszélyes.
Granger tett néhány lépést előre, és megérintette a vállát, megfordította Malfoyt, hogy megvizsgálhassa a sérüléseit.
Amikor a tekintetük találkozott, egy rövid pillanatra csend támadt, amit nyomasztónak érezek, mintha nyomás alatt lettek volna. Nem volt biztos benne, hogy a férfi a szemébe néz. A látás tragikusan elromlott a megfelelő pillanatban. Lenézett a férfi vállára, az ingének szakadt anyagára, amely vérrel és valami mással fröcskölt össze…
Valami megtört Hermionéban, de nem tudta biztosan ez egy bordákból készült fűző, vagy a kiszáradt vértől megfosztott szív.
Nem figyel a férfi vállán lévő vérre. Ködös pillantást vetett a tetovált sárkány hosszúkás fejére.
Egy lépést hátrált.
Oh, szentséges Merlin…
Bassza meg!
*fóliáns: nagyalakú, régi, vastag könyv
hozzászólások: 4
feltöltötte: Nyx|2024. Aug. 11.
by Gottee @ 2024 Aug 20
Szia! Ez a történet tetszik a legjobban az újak közül! Izgalmasnak ígérkezik, a " sok" kedves Draco után, a rosszfiú...
Köszönöm
Köszönöm
by Neola @ 2024 Aug 21
Igazán érdekesen hangzik varázsló maffia... Hm..?... Mik nem vannak!? 
Nem számítottam ilyen erős kezdetre. Örülök hogy legalább nem erőszakolták meg.
Kíváncsian várom a folytatást.
Üdv: Neola
Nem számítottam ilyen erős kezdetre. Örülök hogy legalább nem erőszakolták meg.
Kíváncsian várom a folytatást.
Üdv: Neola
by Nyx @ 2024 Aug 22
Gottee: Ohh ennek nagyon örülök 
Már egy ideje kiváncsi voltam hogy a Pinteresten ehhez készült fan artok alapján milyen lehet ez a történt. Még nem fordítottam le végig, de érdekes történet. A rosszfiú Draco most megérkezett
Már egy ideje kiváncsi voltam hogy a Pinteresten ehhez készült fan artok alapján milyen lehet ez a történt. Még nem fordítottam le végig, de érdekes történet. A rosszfiú Draco most megérkezett by Nyx @ 2024 Aug 22
Ez a varázsló maffia dolog mindig is izgalmas téma volt, próbálkoztam én is ilyennel, de valahogy ez mindig mellékszál lett. Mindenesetre ez most érdekesen fog alakulni.
Jujjj tényleg. Ez eszembe se jutott, hogy Hermionét akár meg is erőszakolhatták volna, bár ez a kínzás se volt semmi. Hamarosan jövök a folytatással
Jujjj tényleg. Ez eszembe se jutott, hogy Hermionét akár meg is erőszakolhatták volna, bár ez a kínzás se volt semmi. Hamarosan jövök a folytatással
| Név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |       |
| Captcha | |
Powered by CuteNews