14. fejezet
A vadászat

– A Mágiaügyi Minisztériumban eltelt két hétben sem csillapodtak a tiltakozások, hogy Draco Malfoy legsötétebb titka nyilvánosságra került.

Az emberek elégtelennek tartották, hogy a bűnözőt csupán az Azkabanban tartják fogva. Ráadásul a varázslótársadalom immár több más magas rangú hivatalnok ellen is gyanút fogott, ami még aggasztóbbá tette a helyzetet.

Ráadásul Hermione Malfoy még mindig szökésben volt. Az aurorok hivatala házkutatást tartott. Íme, mit mondott erről Mr. Aquamarin:
– Felszólítom Mrs. Malfoyt, hogy adja meg magát, és bűnhődjön, mint a férje…

Hermione Mr. Chase karját nézte, hunyorogva számolta a bőrén lévő karcolásokat. Összesen több mint egy tucatnyit volt. Így számolta a fogságuk napjait. Ahogy a napfény első sugarai beszivárogtak a sátorba, Chase a körmét rágta, majd éles élével nyomot hagyott a testén. Egy újabb nap volt a pokolban.

Miután először tért magához, és szemtanúja lett a tragédia teljes mértékének, Hermione állandóan pánikrohamokkal találta magát szemben, egy új barátjával, aki gyakran elkísérte a fájdalom, a borzalom és az ismeretlen földjére.

Akik elrabolták őket, a Hiéna klánhoz tartoztak. Hermione észrevette a tetoválásokat az alkarjukon, és gondolatban összekötötte a pontokat. Egyszer hallotta, hogy Draco említette őket, akiket néha vadaknak neveztek, a maffia legveszélyesebb tagjainak, akik emberkereskedelemmel foglalkoztak. És ami a legrosszabb… Nem, remélte, hogy nem jutnak el odáig.

Az incidens után ezek az emberek nem kommunikáltak többé a túszokkal. Egyszerűen csak kenyérdarabokat dobáltak nekik, és vizespalackokat hagytak ott, minden ketrecben egyet-egyet. A lombikok el voltak varázsolva. A víz sosem fogyott el. Annyit ihattak belőle, amennyit csak akartak.

Chase csodálkozott, hogy miért nem ölték meg őket. Miért etették őket, és miért adtak nekik vizet.

Granger azonban egy közelgő rémálom érzését érezte. A második napon némi gázzal altatták el őket. Hermione az arcára mért éles ütésektől ébredt, Chase aggódva meredt rá.

– Merlin, már azt hittem, sosem ébred fel! – mondta halkan, majd oldalra biccentett.

A sátorban, ahová áthelyezték őket, mások is jelen voltak – három nő és egy férfi. Összebújva ültek a sarkokban, míg középen egy fiatal lány nyitott szemű teste hevert.

– Halott – közülte Chase keserűen, és helyet keresett Hermione mellett. – Gondolom, az álmosító füst veszélyes néhány muglira. Szegényke nem bírta elviselni.

Egyforma homokszínű vászonruhát viseltek. Mi a fene folyt itt?

A nagy sátor ringatózott a ritka szellőtől. A földön szőnyegek hevertek, de még így is érezte a földből áradó hőséget. Kétségtelen, hogy sivatagban voltak. Hermione a függönyt nézte, a kiutat ebből a rémálomból, és végül odahúzta magát, de Chase azonnal megállította.

– Nem lesz képes rá. Már megpróbáltam. Ez a hely olyan, mint az Azkaban. Nem tud kijutni. Csak befelé.

Ez a beszélgetés több mint tizenkét nappal ezelőtt történt… De most…

A történet, amit Mr. Chase-nek mesélt, sokkolta. Kétségbeesésből, a jövőtől való félelemből és a józan esze megőrzésének vágyából Hermione kiöntötte a szívét neki. Mindent elmondott neki, a kezdetektől fogva. A napról, amikor elment abba az átkozott lakásba, és találkozott Greyjel.

Chase egy napig nem szólt semmit. Gondolataiba mélyedve ült Hermionéval szemben, és gyakran dörzsölgette az arcát a tenyerével, mintha fel akarna ébredni. Ez idő alatt Granger megtudta, hogy a velük együtt bebörtönzött emberek mind különböző országokból származnak. Az egyik személyt Berlinben fogták el, amikor egy szórakozóhelyről távoztak. Egy másikat egy parkban. Egy embert Kairóban raboltak el, amikor üzleti úton volt. Egyszerűen rossz környékre tévedt, majd eltévedt. Egy arconütés és egy ketrec következett. Mindenkinek levették az ékszereit, legyen az óra, fülbevaló, nyaklánc vagy gyűrű.

A sátorban senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi fog történni. A halott lányt szinte azonnal kivitték a sátorból. Levitációval vitték ki a testét. És miközben a függönyt nyitva hagyták, Granger a hiénákat bámulta, akik a lányt elrabló férfi mellett vigyorogtak. Vad, valódi hiénák, akiknek az volt a dolguk, hogy a túszokat őrizzék. Éjszaka olyan ugatást hallott, ami nevetésnek hangzott. A hiénák rémisztő és csikorgó nevetése.

De a legrosszabb akkor jött, amikor az egyik fogolynak egyedül kellett maradnia egy pillanatra. A nők egymást takargatva, miközben egyikük a vadak által „kedvesen” otthagyott vödörbe ürített. A bűz undorító volt a hőség és a fülledtség miatt.

Hermione a megcsonkított kezére nézett. Az ujjai még mindig remegtek. Még mindig érzett a fantomujját. Mégis, amikor ökölbe szorította, csak ürességet érzett.

Még akkor sem lett volna képes egy darab kenyeret lenyomni a torkán, ha akarná. De szomjas volt. A flaska a sátor közepén hevert. Az elmúlt napokban mindannyian szédülést tapasztaltak. Chase már régóta érzékelte a vízben a belladonna ízét. Így a túszok elgyengültek. Nem volt halálos. A vadak elővigyázatosságból használták.

– Téged fog keresni, ugye? – suttogta Chase, ökölbe szorított kézzel. – Az elmondottak alapján ő a klán vezetője, és nagy befolyással bír. Akkor mi a fenének vagyunk még mindig itt?

Az utolsó mondatnál felemelte a hangját. Ettől a kirohanástól egy függöny nyílt ki. A turbános férfi fenyegetően nézett rá. Chase lehajtotta a fejét, és állát a mellkasára támasztotta.

Ő maga is tudni akarta a választ. Mi folyt Londonban? Mi lehetett a szülei a történtek után? Mi volt a minisztérium válasza, amikor Aquamarine bántalmazással vádolta meg? A kérdések és az aggodalom egyre csak gyűlnek.

Hermione várakozott. Teljes szívéből várta, hogy Draco eljöjjön érte.

Kínosan figyelmen kívül hagyva minden hazugságát.

Amit Aquamarin mutatott neki. Amit az összes klán tudott. Hogy Malfoy emberei elrabolták őt. A kínzás, a megaláztatás, a fájdalom és a kétségbeesés emlékei beleégtek az elméjébe. Azzal együtt, hogy végül hogyan bukkant fel. Nem volt kétsége afelől, hogy Malfoy volt az, aki lágyan megérintette az arcát, majd ugyanilyen finoman behatolt az elméjébe, hogy megkeresse, mit hagyott ott Grey.

Granger elsírta magát. Hangtalanul.

Nem én voltam. A csúnya szavak szőlőtőkeként tekerednek az elméje köré.

Hazug.

Éjszaka, amikor már mindenki aludt, Hermione óvatosan felébresztette Chase-t, a vállába bökve. A füléhez hajolt, és sürgető szavakat suttogott:

– El kellene mondanom nekik, hogy ki vagyok. Minden klán vágyik a Nomura tetoválásra. Szóval, talán…

Chase egy gyors mozdulattal elhallgattatta a nőt. Mutatóujját az ajkához emelte, és a bejárat felé pillantott, attól tartva, hogy valaki meghallotta a lányt.

– Megőrült? – motyogta a varázsló szinte alig hallhatóan. – Maga mondta, hogy vadásznak magára. Ezeknek az állatoknak semmi sem kell ahhoz, hogy megöljék önt.

Egy pillanatnyi gyengeség. Granger elfojtott egy fojtott zokogást, de egy másodperccel később elvesztette az önuralmát, és üvölteni kezdett. Nem tudta, mit tegyen.

Fájdalmai voltak. És meg volt rémülve.

Mr. Chase elkomorult, arckifejezése elárulta félelmét. Szeme sarkában mély ráncok gyűltek össze, mintha a gondok kőbe vésett lenyomatai lennének. Kezével a vállához szorította Hermione fejét, időt adva neki, hogy kibontakoztassa mindazt, ami eddig nyomasztotta. Érezte, ahogy a férfi a haját simogatta, próbálta megnyugtatni. Pont úgy, ahogy az apja tette, amikor ő kicsi volt. És ettől csak rosszabb lett a helyzet.

Sós foltok voltak az arcán. Könnyek és zokogás.

– Majd kitalálunk valamit – suttogta Chase. – Csak maradjon csendben. Különben megölnek minket. Azonnal.

Egy újabb volt kibaszott nap ebben a pokolban.

***

Malfoy egy kővel a falat kaparta, hosszú vonalat vésve. Tizenkét nap.

Edzéssel töltötte a napjait, fekvőtámaszokkal és guggolásokkal. Mindent megtett, hogy az ereiben felforrjon a vér. Hogy az izmai puhák és mozgékonyak maradjanak, hogy a tejsav szintje magas maradjon. Máskülönben lehetetlen lett volna túlélni ebben a dermesztő hidegben.

Draco táplálta a haragot magában, a gondolatai a termőföld volt, amely támogatta a növekedését. Minden jót eléget az elméjében, hogy helyet csináljon a gyűlöletnek. Ő volt az ő levegője. És a bosszú lehetősége az egyetlen oka volt az életének.

Csak arra tudott gondolni, hogyan sikerült annak az alattomos szemétládának ezt az egészet véghezvinnie. Kétségtelen, hogy valaki segített neki. De ki?

Az ellenségeire és azokra gondolt, akik nehezteltek rá. Rengetegen voltak. Egyszerűen ez volt az ára annak, hogy az ember a maffia világának része legyen. Még így is a Kódex volt az a határ, amit soha nem lehetett átlépni. Csakhogy Grey halála után minden a feje tetejére állt.

A maffia történetében talán először fordult elő, hogy a klánok szemet hunytak a Kódex és annak szabályai felett. A vérrel írt szabályok felett. Nomura nélkül senki sem tudta ellenőrizni a törvényeket. Most mindenki megpróbált a csúcsra törni, felbátorodva a büntetlenség érzésétől.

Potter csak egy alku tárgya volt. Merészen megragadta a lehetőséget, hogy megbüntesse a bűnözőt. De az időzítés nem is lehetett volna rosszabb.

A cellája. Háromszor három méter. A rácsok mögötti tér visszhangzott a többi rab nyögésétől és kiáltásától, akik megszegték a szabályokat. Még ezen a helyen is tiszteletben tartották a törvényeket, és minden bűntettnek megvolt a maga büntetése. Az őrök nem riadnak vissza a főbenjáró átok alkalmazásától sem.

Vékony takarója és matraca csak a lámpaoltás után került elő. Hetente egyszer a foglyokat az Azkaban alsó szintjeire küldték, hogy jéghideg zuhanyokat vegyenek. Nem mindenki merészkedett bele a vízfolyamba. Az állandó huzat és a kínzó hideg megviselheti az embert. Az itteniek köhögtek és hebegtek, mintha a halál küszöbén állnának.

Sokan felismerték Malfoyt. Érezte a rá irányuló tekinteteket, amikor a többiekkel együtt őt is levezették a lépcsőn. Rosszindulatú suttogások voltak a levegőben. Valaki még hangosan is ki merte mondani a sértéseket. Őt ez nem érdeklte.

Mert csak gondolkodni tudott.

Draco a fagyos víz alatt állt, a hideg borzongás végigfutott a gerincén. A polcon egy használhatatlan szappanszilánk feküdt érintetlenül. Az átkozottat valaki más fanszőrzete borította.

– Mi a baj, Bankár úr? – A mögötte álló, még mindig láncra vert rabok egyike felnevetett. – Nem akarja használni?

Malfoy a mellkasát és a vállát dörzsölte a kezével, kihangosítva annak a nyomoréknak a beszédét. Gondolatban elképzelte, ahogy a szappan valahogy a rohadék kibaszott szájába kerül.

– Következő! – kiáltotta az őr.

Anélkül, hogy a régi, büdös törölközővel törölközne, Draco a még mindig nedves testére húzta a kezeslábast, és szúrós pillantást vetett a tréfamesterre. Jól megjegyezte magának a férfit. Hasznára lehetett a jövőben.

Csuklóit bilincsbe verték, és Malfoyt a többi rab vad sziszegése közepette visszavezették a cellájába. Nem volt itt az ideje. Nem volt az ideje, hogy elveszítse az önuralmát.

Az éjszaka volt a legveszélyesebb idő az Azkabanban. A dementorok bejutottak az épületbe, amíg az őrök alszanak. A lények sötét köpenyükben járkáltak a folyosókon, és bekukucskáltak a cellákba. Figyeltek. Érezték a félelmet.

Draco a hanyagul földre dobott matracon ült, háttal a falnak, és a dementor fekete csuklyájába bámult vissza. Malfoy vigyorogva csettintett az ujjaival. A vérében felerősödött izgalom érzése. Ki fog kivel játszani?

Egyszer Lucius dührohamában azt a mondatot mormolta:
– Akik másokat eltaposnak, semmire sem emlékeznek. Azok, akiket eltapostak, mindenre emlékeznek.

Draco csak most vette észre, hogy Lucius magáról beszélt. Ő volt az utóbbi. És mintha az apja figyelmeztetné, azt tanácsolva neki, hogy mindig ő legyen az, aki másokat eltapos, és ne fordítva.

Nos, apám. Elbasztam a dolgot.

De ebben a pillanatban…

A dementorok köpenye zizeg, ahogy végiglebegnek az Azkaban folyosóin, a foglyok halk nyögései és kiáltásai minden sarkon felhangzottak. Az ablakon kívül a hullámok egymás után csapódtak a sziklákhoz, nem veszítve lendületükből. Egészen olyan, mint a kétségbeesés.

Reggel arra ébredt, hogy az őr egy tál levest hagyott neki. Látta, hogy Malfoy felébredt, az ügyeletes férfi nem próbálta leplezni a tekintetéből áradó undort. Mély levegőt véve, szenvedélyesen köpött, és a földön álló tál folyadékot célozta meg.

– Jó étvágyat, Bankár úr!

Arra vártak, hogy csettint. Hogy megszegi a szabályokat. Várták a pillanatot, amikor okuk lesz arra, hogy beengedjék a cellájába a fekete halált.

Draco új vonalat vésett a falra.

Egy újabb kibaszott nap a pokolban.

***

Reggel új arcok kukucskáltak be a sátorba, felmérve a bent tartott embereket. Hermione Mr. Chase mellett ül, kissé lehajtott fejjel, az arcába omló hajjal.

Sokan voltak.

– Britek! – kiáltotta a mugli férfi, és a szavak megfejtése után felpattant. – Vigyenek ki minket innen!

A kijárat felé rohant, de egy morgó hiéna jelent meg az útjában, elzárva azt. A hatalmas lény feje egy magasságban volt a gyomrával. Már ez is arra kényszerítette, hogy hátráljon egy lépést. A figyelő vendég mindeközben mosolyogva, kezét dörzsölgetve szemlélte a jelenetet.

– Ne aggódj – mondta a férfi. – A rohadt hold hamarosan itt lesz. Mindannyian szabadok lesztek.

– Nincs jogod itt tartani minket! – folytatta a mugli. – A rendőrség keres minket!

A hiéna a sátorban hangosabban kezdett morgolódni, rövid bundája borzolódott a tarkóján. Az agyarairól nyál csöpögött.

– Jegyezd meg ezt a muglit – mondta a vendég, és eltűnik a függöny mögött. – Tetszik nekem.

Az állat előreugrott, és a mugli kezébe harapott. A földre zuhant a nők sikolyai közepette. Minden olyan gyorsan történt. Egyetlen harapás, és a hiéna kivillantja a fogait, majd egy utolsó morgással kiugrott a sátorból a félig nyitott függönyön keresztül.

A férfit mindenki körülveszi a sátorban. Chase vizet kezdett önteni a sebre, és figyelte, ahogy az agyaraktól maradt két szúrásnyom megfeketedett. A férfi rémült sikolyaitól kísérve valamiféle fekete tinta kezd szétterülni az ujjai körül.

Chase szeme kitágult a döbbenettől, miközben hátralépett, és magával rántotta Hermionét. Összenéztek, és mindketten rádöbbentek, hogy mit láttak az imént. Ismerték ezt az átkot, hiszen olvastak róla egy tiltott fóliánsban, amit a munkahelyükön kaptak.

Régen nem volt ritka, hogy rosszindulatú varázslók állatoknak adták azt a képességet, hogy – „megjelöljék” az adósokat, garantálva, hogy azok nem tudnak elmenekülni. Ezt gyakran kutyákkal tették, amelyek nyála a harapás után megfestette a húst, és maradandó nyomot hagyott. Bár nem halálosak, ezeket a jeleket egyesek arra használták, hogy nyomon kövessék az embereket.

– Miért jelölte meg? – suttogta Chase, és hátrafordulva látta, hogy a férfi az ingébe tekeri a kezét. – És mit értett a „vörös hold” alatt?

Hermione megvonta a vállát, hirtelen összerezzent az ismerős, akcentusos hang hallatán. Erősen remegve, rémülten nézett Chase-re, és megragadta a kezét.

– Ő ismer engem! Istenem… Meg fog ölni, amint meglát!

Nevetést hallottak a sátorból. Most már biztos volt benne. Granger élete végéig emlékezni fog rá, hogy egyszer már undort érzett a tulajdonosa iránt.

– Ez meg ki? – suttogta Chase, miközben a függöny szövetét széthúzzák.

Ekkor a remegése teljes remegésbe fordult.

Chase a sarokba szorította, és leültette, mielőtt letelepedett volna mellé, és átkarolta Granger vállát. A mellkasára helyezi a lány fejét, a kezével betakarta, és úgy borzolta a haját, hogy az arcába hulljon. Eltakarta a lányt a szem elől.

Hermione lélegzetét visszatartva kukucskált ki a haja mögül, ahogy a férfi a sátor bejárata felé lépkedett.

Először a hosszú kimonót és az övéről lelógó katanát vette észre. Lehunyta a szemét, és visszahúzódott.

Csend.

A sátorban mindenki a sarkokba húzódott, fejüket lehajtva zokogtak.

– Unalmas… – Akihiro akcentussal mondja. – Van nálad valaki nagyobb? Férfi, aki képes harcolni?

– Hetedik számú sátor – válaszolt az emberrabló, majd egy közös megkönnyebbült sóhaj közepette behúzta a függönyt.

Mit keresett itt?

Granger felidézte legutóbbi találkozását Yuki fiával, egy rettenetes pszichopatával, akitől kirázta a hideg.

– Van egy olyan érzésem, hogy megválogatják az áldozataikat – mondta Chase nyugodtan. A szeme mögött nincs semmi más, csak ez a teljes elfogadás a helyzet iránt. – Mindannyian meg fogunk halni…

Torz és baljós mosoly kanyarodott az arcára. Hermione a hajába temette az ujjait. A száján keresztül lélegzett, és megpróbálta elnyomni a mellkasában egyre erősödő szorongást. De már túl késő volt. A leghevesebb pánikroham emésztett fel, amitől elakadt a lélegzete. Lehetetlen volt belélegezni, és csengés töltötte meg a fülét. Érezte Chase kezét a vállán, ahogy eltakarja a száját és az orrát, és csak egy kis levegőt enged neki.

Ez az.

Granger megragadta a férfi kezét, és az arcához szorított. Mély levegőt vett, tudatában annak, hogy milyen kevés oxigén van a tüdejében. Tisztában volt vele, mennyire segít neki Chase jelenléte.

Ó… A tökéletes alkalom erre. A fenébe is. Hallja a férfi hangját, hallja, ahogy azt mondja:
– Megvédelek. Velem biztonságban vagy…

– Draco…

Hazudott.

***

Forró.

Elviselhetetlenül forró volt.

Hermione kinyitotta a szemét, és gyorsan eltakarta a homlokát a tenyerével. A nap olyan erősen sütött, hogy nehéz bármit is látni. A horizonton a felhevült levegő fóliája vibrált.

Térdre ereszkedett, hogy körülnézzen, és érezte a forró homokot a nadrágja vékony anyaga alatt. Tűz vette körül, a lángok egyenesen a földből csaptak ki. Hermione rémülten nyújtotta ki a kezét, majd sikoltva gyorsan visszahúzta, ahogy a lángok felcsaptak és felfelé lövellnek.

Patkócsattogások tompa hangja hallatszott.

Elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye az egész jelenetet. Nagyjából tíz méterre tőle egy másik elvarázsolt kör volt. A benne rekedt nő ugyanolyan pánikba esettnek tűnt, mint Hermione. Körbepillantott, és amikor látta, hogy kiszabadult, a tenyerére támaszkodva felállt, és…

– Ne mozdulj! – Granger felsikoltott, a következő másodpercben a kezével eltakarta a száját.

Uram!

Amint a nő felemelte a lábát a tűz fölé, kék láng emésztette el, amely szinte azonnal égette. A hamu lassan elterült a homokban.

A szíve megakadt valahol a torkában. Hermione körülnézett. És csak a tűzkörök végtelen sorait látotta.

Hatalmas kiterjedésű sivatagot, homokdűnékkel, ameddig a szem ellátott. A távolban vadak galoppoztak ide-oda a lovaikon, távolabb pedig számtalan sátor tarkította a tájat. Ott tartották őket fogva?

– Mr. Chase! – kiabált Granger, miután észrevette, hogy a férfi sehol sem volt a közelében.

Nem érkezett válasz.

Csak embereket látott, akik a tűzkörökben álltak. A foglyok száma ismeretlen volt. Talán több százan voltak. Fentről nézve az összes csapda egy ívet alkotott, az övé valahol a közepén volt.

A nap vörösnek tűnt. Naplementekor a horizonton lángolt.

– Mr. Chase! – krákogta remegve.

Legutóbbi emléke az volt, ahogyan mindannyian elaludtak. Aztán itt ébredt fel.

Valaki sikoltozni kezdett. Egy másik sikoly. És még egy. Ez így folytatódott, amíg Hermionénak magának is el nem állt a lélegzete, és a kezével el nem takarta a fülét. A hang a kezében tisztán hallatszott; engedély nélkül lopakodott be, és undorítóan suttogta, hogy mi fog történni.

– Fuss előre, és csak előre. Egy heted van rá. Adunk neked két nap előnyt, aztán utánad megyünk. Aki eljut a városig – nevetve a hang szünetet tartott –, annak megadjuk a szabadságot.

Az égen felrobbant egy tűzijáték, egy vigyorgó hiéna arca formájában, amelyet a nap sugarai elnyomtak. A tűzkörök eltűntek.

Figyelte, ahogy az emberek tétova első lépéseket tettek, körülnéztek, majd alig másodpercekkel később elmenekültek.

Ugyanígy rohant előre. A derekára erősített vízzel teli flaska minden egyes lépésnél a csípőjéhez csapódott. Granger futásba kezdett, és megpróbálta kiszúrni Chase-t a tömegben.

Forró homok égette a lábát. Minden más futó térdre rogyott. Második próbálkozásra Hermione letépte a szövetet az ingujjáról. Hiányzó ujjával a keze gyengén kapaszkodott. Rögtönzött zokniba burkolta a lábát, csomót kötött a bokája köré. Tetteit látva valaki balra ugyanezt csinálta.

– Mr. Chase! – kiáltotta.

A tőle jobbra álló nő lelassított, és hátranézett. Ordítani, sőt üvölteni kezdett, az égre mutatva.

Hermione rémülten fordult meg, és látta, hogy a távolban egyre sötétebb homokviharfelhő képződött. Most már minden erejükkel futniuk kellett. Előre!

Futni előre, és csak előre…

***

Karjának izmai önkéntelenül megrándultak. Draco a padlót bámulta, szünetet tartott a fekvőtámaszok között. Izzadsággyöngyök futottak végig a homlokán, a szeme sarkába csorogtak, és hunyorogni kezdett. Elvesztette az önuralmát. Letérdelt, és megtörlte az arcát az egyik ujjával.

Ma nem volt szél, és még azt is hallani lehetett, hogy valakinek horkolását visszhangozták az Azkaban folyosói.

Elkezdődött fogságának harmadik hete. Majdnem tizenkilenc nap teljes csend.

A legszörnyűbb gondolatainak időszaka volt ez.

Hol lehetett Hermione? Leon megtalálta őt? Maga Leon életben volt még? Életben volt-e Pansy és Blaise? És Amma? Hunter életben lehetett méh? Mindegyikük valamilyen módon kapcsolódott a Sárkány klánhoz, így technikailag ők is szembesülhettek a következményekkel.

És mi történt valójában az Azkaban falai mögött?

Szarkazmusa az optimizmussal volt határos a fejében. Ki fog győzni? Malfoy nem tudta. A saját hangjai sikoltoztak és veszekedtek egymással. Féltette a családját. A körforgás megismételte önmagát.

Lucius is hasonlóan cselekedett. Először elzárkózott, aztán egyre kevesebbet beszélt, és egyre több időt töltött egyedül. Aztán felrobbant.

De a falak nem engedték, hogy Malfoy is ezt az utat járja végig. Csak a hideg padló és a testmozgás állt rendelkezésére.

Éjszakánként Hermionéval álmodott. Hallotta a nevetését. A hangját, ahogyan mondott neki valamit. Nem tudta kivenni a szavait, de ennek ellenére érzte, hogy mosolyog álmában. És így hagyta magát becsapni ezekkel a délibábokkal. Hogy érezze őt a gondolataiban. Hogy lássa a szemét.

Szelíd. Kedves. Őszinte. Nem olyan, mint mások. A fenébe is. Egyedi a maga nemében, tényleg.

Az utolsó együtt töltött éjszakán Hermione a férfi mellkasán feküdt, és a tetoválásait vizsgálgatta. A karján lévő tigris a lány ujjaihoz simult.

– Elmennél mindezek elől? – kérdezte a boszorka, a fejét a férfi mellkasára hajtva, mintha a szívverését akarná hallgatni. Valódi választ keresett.

– Tudod, hogy nem tenném.

– Senki sem hagyja el élve a maffiát? – szólt gúnyosan Hermione, mintha egyáltalán nem félne az igazságtól.

A férfi nem válaszolt. A lány amúgy is tudta a választ.

– Elgyengítesz. – Draco végigsimított a kezével a lány puha, selymes fürtjein. – Nem tetszik ez nekem. De…

– De? – A lány mosolyogva nézett fel. – Tudod, hogy mit teszel velem?

Draco elmosolyodott, átpozícionálta a lányt, majd magát. Könyökét a lány feje két oldalára helyezve, föléje magasodott, várva, hogy megszólaljon.

– Erőssé teszel engem, Draco…

Egy.

Kettő.

Három.

Négy.

Malfoy újabb fekvőtámaszokat végezett. A fejében Hermione megnyugtató képe árnyékként lebegett.

Azon tűnődött, mi történt volna, ha nem engedi meg magának, hogy érezzen. Hogy most először érezzen bármit is a megszokott hidegségen kívül. Vajon minden ugyanúgy alakult volna? Itt lenne ő, és a lány elveszve a bizonytalanságban?

Hol vagy már?

Hermione.

Megvonta a vállát, mintha megpróbálná lerázni magáról ezeknek a betűknek a súlyát, amelyekben annak a nevét írták, aki összetörte őt. Nem hibáztatta őt. Draco csak magát hibáztatta. Neki kellett volna megvédenie a családját. De az egész világa összeomlott.

A bank már nem is érdeklte. Az csak egy nagy álca volt ahhoz, amibe valójában belekeveredett. Az egész élete a maffia körül forgott. Ez a Malfoy család igazi öröksége, mint az egyik legrégebbi klán.

Az apja kezdett mindent elveszíteni. Draco befejezte a munkáját.

Visszaszerezni, ami az övé, nagy erőfeszítést igényelt. Ha egyáltalán lehetséges volt. Ha sikerült elkerülnie, hogy itt ne haljon meg tüdőgyulladásban.

A falnak csapódó vécéből érkező vízcsobogás hangja keltette fel a figyelmét. Draco lassan felegyenesedett. Megroppantotta a nyakát, aztán megfordult, és látta ahogy egy skorpió mászik ki a csészéből.

Ajkának sarka felfelé rándult.

Fenyegető vigyor mintha hegként rajzolódott volna ki az arcán. Görbe. Ronda. Baljós.

Egy kis fekete skorpió. Egy szimbólum. Ez volt a vég.

Az ő vége.

***

– Hajtsd le a fejed!

Hermione magához húzta a törékeny lányt, miközben öt másik emberrel összebújtak, amikor a homokvihar végül utolérte őket. Csak Hermione és a lány beszélt angolul. A többiek nem értették őket, de az egyik férfi bemutatta, mit kell tenniük. Összehajtotta az inge szegélyét, és az arcára húzta, és gesztikulált, hogy mindenki tegye ugyanezt.

Hasra feküdtek, a fejüket a kezükkel védték.

A homok karcolta a bőrüket. Érezte a földből áradó hőséget és a levegőben kavargó port. A szél továbbra is vadul üvöltött.

A légzés nehéz volt, szinte lehetetlen. Hermione kiköpte a homokot, ami még mindig sikerült beszivárognia az arca köré tekert ing ellenére. A mellette lévő lány felsírt, és egy imát mondott. Hermione felismerte, hogy ez ugyanaz volt, amit a nagymamája szokott mondani, mielőtt meghalt.

Vajon meddig maradhatott ebben a helyzetben? Tíz percig? Tizenöt percig?

A távolból sikolyok hallatszottak, elvegyültek a szélben.

Hányingere támadt a vad félelemtől. Próbálta lenyelni a torkában felszálló savat, Granger nem tudta visszatartani a könnyeit. Összetört, kétségbeesetten zokog.

Az elméjében a szülei arcának képei úgy játszódtak le, mint egy kopott film. Harry. Ginny. Pansy és Amma arca. Látta Dracót. A férfi szorosan átölelte hátulról, és Hermione a vállára hajtotta a fejét. Keserédes cigarettaillata volt, és a parfümje. Az illat, amit a lány megszeretett. Istenem. Mindjárt üvölteni kezdett a kétségbeeséstől.

Hermione egy rémálomban volt. Beragadt, és úgy tűnt, nincs menekvés. Semmi jóságnak semmi jele nem volt. Miért nem kereste őt senki? Hol voltak az aurorok? Hol volt Harry? Ó, Istenem, miért történt ez vele?

Talán meghalt.

A hangok elhallgattak.

Granger egy lökést érzett a vállán. Felfelé húzták.

A szeme rettenetesen fájt a sok homok miatt, ami belekerült. A vizes flaskájáért nyúlt, hogy kiöblítse őket, egy keveset a tenyerére öntött, és megtörlte az arcát. Többször pislogva sikerült meglátnia a most már tisztán látható emberek sziluettjeit.

Köhögni kezdett.

Az orra eldugult. A szájában is homok volt. Csikorgatta a fogait.

A víz olyan volt, mint a limonádé: olyan jó íze volt, hogy nem tudta abbahagyni az ivást. A flaskából pedig annyit kapott belőle, amennyit csak akar. Végtelen mennyiséget. Az édes hűvösség lefolyt a torkán, és megtöltötte a gyomrát. Hermione észrevette, hogy egy lány szorított a kezét.

Hátranézett, és látta, hogy a vihar elvonult. Hamarosan leszállt a sötétség. Egy magas, sötét bőrű férfi, akit egy másik ázsiai származású férfi kísérte, jelzett, hogy mindenki kövesse őket. De vajon követniük kellett volna-e őket?

Elmenekültek a vihar elől, a földön találtak menedéket, kezükkel eltakarva a fejüket. De merre menjenek most?

A férfi, aki Toshiro néven mutatkozott be, a homokos dombok felé mutatott, a lenyugvó nap irányát jelzett, és azt mondta nekik, hogy oda kell menniük. Hiszen először a naplemente felé futottak.

Mindenki hallgatott.

Gyors tempóban haladtak tovább, az emberek csak azért álltak meg, hogy újraigazítsák a rögtönzött zoknikat.

– A mi sátrunkban csak egy lány volt – kezdte Hermione társa. – Ezek a vadállatok elvittek két csinos szőkét. Soha nem tértek vissza.

Granger ezt nagyot nyelve hallgatta. Nem akar belegondolni, hová vihették őket ezek az állatok. Vagy eladták őket, vagy rabszolgasorba taszították. Egy kibaszott rémálom…

– Nem értek semmit – folytatta a nő. – Valamiféle ágakkal rendelkeztek. És azokkal böktek minket, ezzel okozták ezt a kínzó fájdalmat. Annyira rossz volt, hogy sikítottam. Amikor volt hozzá energiám.

Érdemes volt egyáltalán ezen a ponton arról beszélni, hogy mi is az a mágia? Hermione már így is kimerült.

– A nevem Martha. Elraboltak, amikor meglátogattam az ügyfelemet. Még csak szexre sem került sor. A ketrecben ébredtem fel. És te?

Granger magasabbra emelte a lábát, haldoklott a tüdejében lévő oxigénhiánytól. A homokon járni nehéz volt. Nehéz.

– A nevem Hermione. Londonban raboltak el.

Miközben bemutatkoztak, kimondva a nevüket, és a mellkasukra mutatva, Granger elgondolkodott, hogy érdemes-e egyáltalán emlékezni rájuk. Nem hitt a csodákban. Két hét borzalom volt, csak hogy aztán kiengedjék a sivatagba? Elpusztultak a hőségben és a viharokban, ahogy a tüdejük megtelt homokkal. Senki sem kereste őket.

Ha tervezte volna, akkor Malfoy már rég eljött volna érte. Igen, még akkor is, ha minden, ami közöttük volt, hazugság volt. Minden csalása ellenére ő maga állította, hogy Nomura jelentett neki valamit. És Hermione magában hordozta a választ. Akkor miért nem volt még mindig itt?

Teljes volt kétségbeesés.

Mindkét férfit megjelölték. A karjuk a csuklójukig fekete volt. Ez azt jelentette, hogy figyelik őket. Ó, Istenem…

És itt kezdődik az, amitől félt. Választania kellett. Méghozzá egy rémisztő döntést kellett megtennie. Menjen-e tovább velük, tudva, hogy a vadak biztosan elkapják a csoport összes tagját, már csak azért is, mert ismerték a férfiak tartózkodási helyét? Vagy inkább…

Félelmetes volt így belegondolni ebbe a kérdésbe. De választania kellett: vagy megmenti magát és a többi nőt azzal, hogy elhagyja a megjelölteket, vagy egyenesen megkérte volna a férfiakat, hogy hagyják itt őket.

Ohszentségeség…

Ez egy végtelen rémálom volt.

Hermione hátrasétált, figyelte a férfiak hátát, és elképzelte a családokat, amelyeket talán otthon hagytak. Itt mindenkinek volt valamije, amit hátrahagyott. És itt mindenki halálra volt ítélve.

Amikor végre koromfekete sötétség borult mindenre, és csak az égen lévő csillagok világították meg a földet, a csoportjuk megállt. Leültek, és megpróbáltak vigaszt találni egymás ölelésében. Olyan hideg volt. Olyan áthatóan, olyan reménytelenül hideg…

Egy napjuk volt még hátra, mielőtt elkezdődött a vadászat rájuk. De egyelőre… A hold, a friss vér színében, fényesen ragyogott a fejük felett.

***

A harmadik hét vége felé a foglyokat ismét az alsó szintekre kísérték. Draco érezte a mögötte álló sorok tekintetét. Óvatosan elfordította a fejét, és egy másik rabbal nézett farkasszemet, mielőtt biccentenek egymásnak.

Az elöl ülő szarházi elkezdett kuncogni, mutogatva rothadó fogait, miközben Dracót és két másik rabot leoldoznak a bilincsekről, és a zuhanyzók felé irányították.

Ahogy Malfoy fokozatosan levette a talárját, észrevette, hogy a mellette álló férfi finoman lehajtotta a fejét.

– Üdvözlöm, mester – motyogta.

A hideg zuhany csípte a bőrét, ahogy belépett a fülkébe. Derékig érő válaszfalak választották el a három zuhanyzónát. Draco megmasszírozta a fejét, és lopva megpillantotta a nemrég érkezett foglyot, akit három napja hoztak be. Felismerte őt. Ez az egyik embere volt, egy elosztó. Egy kis rögös a gépezetében, aki korábban Shaggy vezetése alatt állt. Denisnek hívták; utcai harcos volt, aki Amerikából érkezett, és három éve csatlakozott Draco klánjához. Draco személyesen tesztelte őt akkoriban.

– Leon lehetőséget adott nekem, hogy segítsek neked, mester.

– Folytasd csak. Hogy van a családom?

Leon szándékosan felültette Denist, hogy az Azkabanba kerüljön a bűne miatt – ez volt az egyik lépés a tervükben, hogy Malfoyt kijuttassák innen.

– A családod biztonságban van, és Leon azt akarta, hogy elmondjam, a feleséged még mindig bujkál. Már keressük őt.

Draco dühös lett. Akkor az erőfeszítéseik kurvára nem voltak olyan jók, mint ahogyan azt gondolták. Három hete eltűnt. Életben volt-e egyáltalán?

– Mester – szólalt meg Denis különös óvatossággal.

Malfoy lassan szembefordult vele, fejét kissé lehajtott.

– A khmmm… – mondta az alárendelt félelemmel a hangjában, és a hideg víztől reszketve. – Felgyulladt. Nomura felébredt.

A kibaszott csengés volt a fülében.

Malfoy a kezét a csempére támasztotta, nem törődve a körülötte lévő hangokkal. A düh tépte át a testét. Ez az. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Kifelé! Következő! – kiáltotta az őr.

Draco forrongó dühvel, sietve húzta fel a nadrágját nedves testére, tudatában a rá irányuló tekinteteknek, és érezte, hogy Denis közeledett, ugyanolyan dühösen.

Mintha mindenhol benzin lett volna.

És itt volt egy leeső gyufa.

– Mozgás, te festett szemétláda!

Ugyanaz a szörnyszülött, aki Malfoyt minden héten zaklatta, mióta megérkezett, vállon lökte, képtelen volt megállni. Mint egy átkozott kutya, amikor meglátja az utolsó csontot.

Bassza meg ez a szar.

Itt volt az idő.

Malfoy megragadta a szappant, és erőszakkal maga felé fordította a gazembert. Fejbe vágta a férfit, amitől az térdre rogyott, vérző orrát szorongatva. Draco csak egy másodpercet szán arra, hogy megragadja a haját, és hátrahúzta a fejét. A férfi szája automatikusan kinyílt a megerőltetéstől. Felnyögött, ahogy a szappan a szájába csúszott. Malfoy az ujjaival lenyomta a szappant a torkán.

– Kibaszottul edd meg! – morogta Draco, és a térdével a mellkasán találta el a férfit.

A káosz úgy borított be mindenkit, mint egy nedves takaró. A vért megérezve a még mindig láncra vert foglyok üvöltözni kezdtek, egymást lökdösve. Nem volt vesztenivalójuk. Ez az a hely volt, ahová az embereket halálra küldték. Denis megvédte mesterét egy Petrificus Totalus varázslattól, amelyet az egyik őr alkalmazott. Egy másik őrnek mégis sikerül eljutnia Dracóhoz. Egy Crucióval.

Ez nem fájdalom volt, nem.

Szögeket vertek a testébe, közvetlenül a bordái alá. Ez olyan volt, mintha élve megnyúznák. De Malfoy állt, dacosan meredt az őr szemébe, aki nem számít ilyen ellenállásra, és visszavonult.

A zajra újabb őrök rontatak be a szobába. És mielőtt Malfoy eszméletét veszítette, sikerült kiütnie ennek a fattyúnak az első fogsorát, a szappanos rúd még mindig a szájában volt. Hogy aláírja a művét, köpött egyet. Pont a fogoly arcába, akit most vér borított.

***

A fejét zavarosnak érzte, amikor kinyitja a szemét. Mintha minden lebegett volna körülötte. Ébren volt, de alig volt magánál, és émelygett. Egész testében fájdalmat érzett, és a csuklóit körülvevő szoros bilincsek megakadályozták, hogy érezze a kezéről lecsöpögő vért.

Keresztre feszítve lógott a kerek kamrában, a rácsok szorosan zárva voltak.

Malfoy felnyögött a halántékában érzett fájdalomtól, nyelve habos nyálba merült.

A savanyú vér ízét érezte a szájában.

Feje hátracsuklott. Nem volt ereje egyenesen tartani. Draco felfelé nézett, nem látott mást, csak a sötét felhőket az égen. Tető nélküli üreg egy láthatatlan kupola alatt, ahol dementorok lebegtek.

És ahogy lenézett, érezte a jelenlétét.

Ez volt az a hely.

A hír, hogy Nomura felébredt, és a trón világít, egy dolgot jelent: Granger halott. Már csak idő kérdése volt, hogy a Fej megjelenjen, felmutatva a maffia fő tetoválását.

Belül üres volt.

Mindent, amiért harcolt, és mindent, amije volt, elvették tőle. Minden csontját megrágták. Akiket szeretett most az ő védelme nélkül néznek szembe a halállal. Hermione volt az első.

Draco lehunyta a szemét, érzte, ahogy a forróság és a borzongás átjárta a testét.

Az ajkai és az ujjbegyei elzsibbadtak. És észre sem vette, hogy a nyál vékony szálként csorog le az arcán.

Úgy érezte, mintha a szíve egyáltalán nem is dobogna. Nem érezte és nem hallotta. Egyáltalán nem hallott semmit. Beleértve az őrt, aki a rács mögött állt, és felolvasta az ítéletét:

– Draco Lucius Malfoy. Ön megszegte az azkabani fogva tartás feltételeit. Mivel erőszakhoz folyamodott, ami egy rabtársad halálához vezetett, akinek eltört a torka, dementorcsókra ítélem. A Wizengamotot értesítettük.

Nem.

Ezt fel sem fogta.

És azt sem vette észre, hogy a kupola megrepedt, beengedve a fekete köpenyes halált.

Draco már régóta halott volt odabent. Már csak a szemét kellett lehunynia.

Ez volt a vég.

Itt volt az idő.

***

A kora reggeli napsugarak melegítették a fejét. Hermione ébredt fel elsőként, érezte a lány ölelését. A flaskáért nyúlt, és mohón kortyolgatta a vizet. A lábai rettenetesen fájtak. Hány kilométert tettek már meg?

Néhány percen belül mindenki más is felébredt. A férfiak ismét előre vezették őket, a fejükön ruhákból készült rögtönzött turbánt viseltek. A nap lefelé sütött.

Az éhségtől kóválygott a feje. Hermione érezte, hogy izzadságcseppek futottak végig a hátán. A gyengeség, állandó kísérője, kitartott.

A szerencse már régen elhagyta őt. Hermione már régen beletörődött ebbe. Abban a pillanatban távozott az életéből, amikor hitt Dracónak. Vakon hitt neki. Most Granger csak a komor hátát látta annak, amit egykor sorsnak nevezett. És nem várta, hogy bármi jó történjen vele.

A sivatag veszélyes hely volt a délibábjai miatt. Kétszer is látni véltek valakit a horizonton, és felgyorsították a tempójukat. A levegő a föld közelében olyan forró volt, hogy vibrált, ezért nehéz volt a távolba nézni. De ezúttal nem.

– Egy házat látok! – kiáltotta a lány, kezét a homlokához szorította, és kinyújtott karjával balra mutatott.

Valóban.

Nevetés hallatszott oldalról.

Mindenki örült, hogy megérkeztek a városba, és megmenekültek. Futni kezdetek. A férfiak haladtak a leggyorsabban, megelőzték a nőket.

A doboz kezdett hasonlítani egy kis kőházra. Talán ott lehetett segítség?

Hermione nem tudott gyorsabban futni. A lába felhólyagosodott a forró homoktól. Sántított, de nem adta fel. Még egy mosoly is kiült az arcára.

Két férfi és két nő már közeledett a ház felé, amikor Granger hirtelen lelassított.

Nem.

Nem.

Ne!

– Várj! – kiáltotta, de a megváltástól való várakozásukban senki sem hallott meg, vagy akarta meghallgatni. – A hiéna jele! Állj! Állj!

És amint kinyújtotta a kezét, robbanás hallatszott.

A tévében hallotta a kifejezést arra, aminek az imént szemtanúja volt. Így nevezik a tűzszerészek a felrobbantott holttesteket, amelyeknek a nyomai csak néhány ezredmásodpercig látszanak.

Vörös köd.

Sziluettek vörös ködét látta.

A mellette futó Marta sikoltozott. Lehajolt, térdre rogyva. Mindenütt testdarabok hevertek. Vér. Granger nem hallott semmit, mert csengett a fülen.

Ez egyszerűen önfenntartási ösztön volt.

Hermione megragadta Martha kezét, és magához húzta.

A robbanást talán meghallották azok, akik üldözték őket. A vadak. Ki tudta, tényleg megvárták volna-e az éjszakát.

– M-menjünk! – Hermione megtorpant a szavak kimondása közben. – Gyerünk!

Rohantnak előre, elhaladtak a ház mellett. Könnyeken, félelmen és gyűlöleten keresztül erre az átkozott életre – Hermione futott.

Hólyagok kifakadtak a lábán. Homok került a ruhája alá, hozzáragadt a sebekhez. A fájdalom olyan volt, amilyet még soha nem érzett.

Megbotlott, és Marta követte őt. Megdermedtek, egymásra néztek, és rájöttek, hogy ez az. Ez volt a vég.

A lábuk alatt valami kemény, homokkal borított talaj volt.

És aztán…

Marta és Granger zuhanni kezdtek, de az utóbbinak szerencséje volt, hogy a szikla szélén landolt. Elfordította a fejét, hogy az éles csúcsokra felnyársalt Martha képe beleégjen a szeme retinájába. Martha zihálva Hermionét nézte, még mindig a kezét nyújtotta, mintha Hermione tudott volna segíteni rajta.

Hermione nem is tudott segíteni magán sem. Erre már nem maradt ereje.

Így hát belezuhant a szakadékba.

***

Tájékoztatjuk Önöket, hogy Draco Lucius Malfoy tegnap este az Azkabanban egy dementor csókjától elhunyt. Megszegte a bebörtönzésének feltételeit, és a Wizengamot a legmagasabb büntetésre ítélte.

Temetése hétfőn reggel lesz.

Draco Lucius Malfoy

1980. június 5. - 2008. február 13.

hozzászólások: 0