22. fejezet
Az alvilág

Az ördögnek ismerős az arca, és a hazugságait könnyű elhinni.



– Nem! – válaszolt Pansy kategorikusan.

– Na, anya! – Amma homlokát ráncolva húzta el a száját. – Kérlek!

Hermione mosolyogva nézte a lány próbálkozásait, hogy rábeszélje Pansyt egy furkászra. Miután Zabini vett neki egy könyvet a Legendás lényekről az Abszol úton, Amma nagyon szeretett volna olyan lenni, mint Göthe Salamander. Minden nap új hobbi.

– Varázslényt akarok! – A lány nem adta fel.

– Neked van Klyak.

Blaise egy oszlopnak támasztotta a vállát, hosszú távollét után kimenet a verandára, és barátjára meredt, hogy lássa, hogyan reagál a válaszára. Parkinson a férfia meredt, láthatóan nem értékelte viccét. Zabini azonnal korrigálta a testhelyzetét, ellökte magát az oszloptól, hogy leüljön a házimanó mellé, és finoman megpaskolja a vállát.

– Bocs, haver – mosolyog.

– Vadbarom!

– Tudom – felelte Blaise vigyorogva, és azonnal Klyak szájára tette az ujját, mielőtt bocsánatot kérne a bunkóságáért. – Várj, ne siess! Hamarosan már nem is lesz rá szükséged.

Körülnézett az asztalnál, mindenkit megnézett, majd megállt Leónnál, és felvonta a szemöldökét.

– Van egy javaslatom. De te, kisasszony – Blaise pálcájával madarak képét hozta létre, hogy azok körbevegyék Amma fejét, és ezzel elterelje a figyelmét –, neked anyukáddal kell maradnod. Bárhová megyünk, felnőtt beszélgetés lesz.

Majdnem sikerült, de a lány ragaszkodott hozzá:
– Felnőtt vagyok!

Pansy morogva kifújta magát, és biccentett a lányának.

– Persze – értett egyet vele, és Zabinire nézett. – Miben mesterkedsz még?

– Kiabálok…

***

Hermione a versenypálya közepén állt, nem értette, miért hozta őket oda Blaise. Leon megragadta az alkalmat, hogy megközelítse az istállót. Csillag kidugta a pofáját a karámból, és követelve, hogy egy ismerős simogassa.

Zabini megállt Klayk előtt, aki a kabátja szegélyét igazgatta. Zavartan nézett körbe, egyik lábáról a másikra helyezte át a súlyát.

– Mmmmmr. Zabbini, miért iiddde idejöttünk? – dadogta egy korai támadásként.

– Gyerünk – vonta fel a szemöldökét Blaise, és körbemutatott –, kiabálj. Üvölts teli torokból, Klyak. Hamarosan nem lesz rá szükséged. Engedd ki az összes felgyülemlett szart.

Hermione összefonta a karját a mellkasán, és kifújta magát, nem értette, miért volt itt. De amint Zabini felé fordította a fejét, majd egy lépést tett felé, erre a lány elkomorult.

– Te is üvölthetsz. Mindannyian üvölthetünk.

– Blaise, én passzolok.

Ez az egész olyan volt, mint valami edzés a tudat egyensúlyozására. Pszichológiai tanfolyamok, amelyek segítenek az embernek, hogy kieressze magából az összes negatívumot. Hermione megbirkózott nélküle… Nem akart üvölteni és káromkodni. Megrázta a fejét, és vissza akart menni a házba, ám Zabini azonnal, még előtte hoppanált.

– Ezt neki szánom – suttogta a férfi, és a lány válla fölött a versenypálya közepén álló Klyakra nézett. – Olyan sokat tesz értünk. Segítsünk neki. Biztos vagyok benne, hogy te és Chase megtaláljátok a módját. Egyszerűen…

Hermione felemelte a kezét, a tarkóját masszírozza.

– Csak…

– BASSZA MEG! – hallatszott mögöttük.

Blaise azonnal az egyik ujját nyújtja az irányába, és hangosan mondja:

– Ne merj bocsánatot kérni! Folytasd tovább!

Hermione egyetértően nézett a barátja szemébe. A férfi elismerően felhúzta ajkai sarkát, és mély levegőt vett, hogy teli torokból üvöltötte:
– RIBANC!

Zabini utolérte Klyakot, ránézett, és újra ordította:
– KURVA! SZAROS! SEGGFEJ!

– K-KURVA! – Klyak a nevetésen keresztül mondta: – Sajnálom…

Hermione Leon felé fordult, és észrevette, ahogy csípőjével a kerítésnek támaszkodik, és cigarettára gyújt. Érdeklődve figyelte, ami történt körülötte. Granger azonnal odalépett hozzá, és letelepedett mellé, egyenesen a különböző szitkok hangja felé fordította a fejét.

– Rossz embereket választott, hogy kiabáljanak – szólalt meg Leon.

– Teljesen igazad van.

A hangjuk visszhangzott a környéken, valahol ott, az erdő elején elveszett, feloldódott a fenyők tűleveleiben, a fű csomók között. Az esti nap gyengéden simogatta a bőrüket, ahogy lebukott horizonton a látható hegyek mögé bújva.

– Annyira megihletett, hogy Jackkel együtt fogjuk keresni a módját, hogyan gyógyítsuk meg a Klyak átkát – osztotta meg valamiért. Ez pedig igazán felmelegítette a lelkét.

– Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – fújta ki Leon a füstöt felfelé. Hermione érzett valamit a hangjában, ami megfogta a gondolatait, és azonnal hangot ad neki.

– Történt valami? – Tisztában volt vele, mennyire paranoiásnak hangzik ez a kérdés, de nem tudott ellene mit tenni.

Leon megrázta a fejét, a lány szemébe nézett. És a fenébe is. Tökéletesen nyugodt volt, még ha rejtegetett is valamit.

– RIBANC! RIBANC! RIBANC! RIBANC!

Granger elnyomott egy a nevetést azon, ahogy Klyak elterült. Blaise előtte a karmestert alakította – a pálcájával hadonászott a manó minden átkára.

– Zavarban vagyok, hogy tanúi voltunk a… – Hermione itt szünetet tartott, mert nem tudta, milyen szót válasszon.

– Ne kérj bocsánatot – sietett azonnal Leon, hogy megállítsa a lányt a nyomasztó gondolatok kimondásától. – Nem tudtam uralkodni magamon.

– Azt hiszem, Blaise csak erre várt – figyelte a lány, ahogy Leon elrejtette a mosolyát a cigaretta mögé. – Néha ki kell beszélni a dolgokat.

Amikor ők, Draco és Pansy a második nappaliban húzódtak meg, időt hagyva Blaise-nek és Leonnak, Parkinson azonnal az ajtóhoz sietett, fülét rátapasztotta, és próbálta kihallgatni a beszélgetést.

Később elmagyarázta, hogy csak erre a pillanatra várt, amikor mindketten abbahagyják a hazudozást, mondván, hogy radarja van a hozzájuk hasonló emberekre. Pansy öt évvel ezelőtt titokban megmondta Dracónak, hogy Leon egy nap el fog törni: vagy megöli Blaise-t, vagy meghajlik a nyomása alatt.

Blaise a hasát szorongatva felnevetett. A kerítés felé nézett, ahol Hermione és Leon ültek. Integetett nekik.

– Ez az, Klyak. Hehej, én már rekedt vagyok! – Megrázta a manó kezét. – Örülök, hogy nemsokára nem lesz szükséged minderre.

– Köszönöm, Mr. Zabini – felelte a házimanó, aztán észrevette, ahogy barátja összeszorította az állkapcsát, és azonnal korrigálta magát: – Blaise.

Klyak egy pukkanással eltűnt, és visszatért a házba. Blaise levegőt véve felemelt a karját, és kinyújtózott. A póló kissé felemelkedett, felfedve a ferde hasizmokat. Granger biztos volt benne, hogy tudta, kinek szól ez az előadás. Zabini odalépett hozzájuk, kitépte Leon kezéből a cigarettát, és beleszívott, az arcába nézett.

Összeráncolta a homlokát.

– Tch… – emelte fel a kezét, hogy megérintse Leon szemöldökét. – Még mindig nem gyógyult be a seb?

Leon megismételte a mozdulatot, ujjait a szemöldökére helyezte.

– Egy pillanat – mondta Blaise, és egy Invito segítségével előkereste a boszorkányfüvet, amely az istálló mellett volt, arra az esetre, ha Amma megsérülne lovaglás közben. – Tessék, most…

Blaise a mutatóujjára csepegtetett némi gyógyítóelixírt, és jóváhagyást nem várva megérintette Leon sebét. A férfi összeráncolta a homlokát.

– Hmm… – Zabini a kezében lévő üvegre nézett. – Nem működik…

– Nem segít – mondta Leon gyorsan, mintha témát akarna váltani.

***

Az üresség olyan, mint a béke. Csend. Tompa kék szín a matt ködtömeg alatt.

Hideg volt itt. Minden kilégzését gőz kísért a szájból. Draco körülnézett.

Semmi…

Az aszfalt alig látszott a talpa alatt. A távolban alakok olvadtak ki a házak árnyékából, magas fenyőkké változtatva a megjelenésüket, hosszú sorban felsorakozva, sűrű erdőt alkottak. Malfoy megfeszült, élesen megfordult egy éles előérzet miatt. Mögötte egy tömör fal állt.

Az alvilág érezte. Megvizsgálta.

Kezdte összezavarni.

Lélegzeni kezdett…

Egyenesen Draco elméjébe lélegzett. Egy fütyülő szél a fejében. A víz hangja. A hangok okozták …

Mire vársz még?

Mit akarsz?

Kérdezz valamit…

És mindent megtudsz…

– Ki az? – Malfoy ökölbe szorította a kezét. Vállain érezte, hogy egy láthatatlan súly nehezedik rá.

Mintha valaki a háta mögött állt volna, kezét a hátára téve. Mintha egy rossz mozdulat vagy szó, és az a valaki kitekerhette a nyakát.

– Szükségem van az alapítókra – mondta Malfoy egyenletesen. – A triász. Szükségem van egy Sárkányra!

Az idegenek jelenlétét érzete a fejében. Suttogva. Tűket az ereiben, amitől az adrenalin felgyorsult. Amitől elvesztette a türelmét.

Draco egyenletesen lélegzett.

Nem hagyta magát megijedni ettől. Menj.

A köd kissé kitisztult, és Malfoy észrevett három alakot maga előtt, akik egy emeletes ház mellett ültek. Körülöttük erdő volt. És itt minden sötétkék árnyalatú.

Suttogás. Suttogtak valamit. Mindenütt. Mindenütt ez a halk suttogások. Figyelték őt. Felmérték a félelmét és az érzelmeit.

Egy hirtelen széllökés csapta meg az arcát, egy jeges penge egyenesen a bőrén haladt át, és ettől a hirtelenségtől összerezzent. Vagy magától az érzéstől, vagy a teljes pusztulásának előérzetétől.

Draco előre lépett, az alakokat kémlelte, és rájött, hogy az egyik férfi tisztán látszott előtte, arca volt és ruhát viselt, míg a másik kettőt fekete árnyék takarta, csak a testük körvonalai mutatkoztak meg.

Egy hosszú szakállas férfi egy botra támaszkodott, kezei mintha fémötvözetből lettek volna, amik acélosan csillognak. A sötét köpenyből fekete füst szállt fel. A férfi megdermedve bámult maga elé, mintha megállt volna az idő. És a szemei…

Karmazsin volt, mint a tűz.

Malfoy meglengette a kezét az arca előtt.

– Miért jöttél? – Az öreg lassan ránézett.

Malfoy úgy futott bele abba a tüzes tekintetbe, mintha rozsdás rudak lennének.

– Hárman vagytok – vizsgálgatta Draco a másik kettőt. – Szükségem van egy Sárkányra.

Azt hitte, hogy ez az egész badarság. A hangok a fejében összezavarták. Kinevették őt a szavai hallatán. Malfoy megvonta a vállát.

– Tegyél fel egy kérdést…

Az utolsó betű megnyúlt, füttyszóvá változott. Az előtte álló férfi ekkor áttetszővé vált, majd újra alakot öltött.

Draco hirtelen elhessegette a tényt, hogy valaki a fülébe kiabált. Hátul, valahol a távolban dübörgött valami. Roppant. Malfoy körülnézett és észrevett egy hatalmas falat, amely az égnek támaszkodott. Az útvesztő elkezdett épülni…

Sürgősen össze kellett szednie magát.

– Hogyan aktiválom a tetováló erőt? – nyelt egyet, és igyekezett nyugodt hangszínen tartani a hangját.

Az előtte álló férfi hallgatott. Szemében kialudt a fényes tűz, ahogy lassan lehunyta szemhéjait. Az öregember magában suttogott, de gyorsan, és lehetetlen volt kivenni a szavakat.

Draco várakozott, és végig uralkodott az érzelmein. Ökleit összeszorította és feloldotta. A ház tornácán ülőre nézett. Az alak sötét, szürke füstből volt, az egyetlen szín benne az izzó, élénk kék szem volt.

Nomura – gondolta Draco.

Érdemes volt elfordítani a fejét, és oldalra rántani, mert újabb morajlás hallatszott mögüle. Már csak azért is, mert Malfoy észre sem vette, hogy a triász harmadik tagja hogyan került mellé – olyan közel, hogy az átlátszó megjelenésének füstje megérintette Draco ingét.

Lila.

Olyanok voltak a szemei.

Varan úgy nézett Dracóra, mintha az árat vizsgálná. A füstfelhőkbe burkolózó feje enyhén oldalra billent.

– A Sárkány – szólalt meg egy furcsa hang a fejében.

Malfoy összeszorította az állkapcsát, elrejtve ingerültségét. Varan felé fordult, és lehajtotta a fejét, hogy szemöldöke alól megnézze őt.

– Igen – felelte Draco – …és tudni akarom, hogyan kell aktiválni az erőt.

Suttogva fütyült a szél. Mindenütt. Hideg érzést hagyva a bőrén. A fejében a hangok melegséget adtak.

– Nem félsz – hallatszott újra Varan hangja. – Látom minden gondolatodat.

– Akkor tudnod kell, miért jöttem – mondja Draco.

– Sok kérdésed van – szólalt meg most hangosan Varan, és hátrált egy lépést.

A testéből áradó füst követte a tulajdonost, beburkolva a férfi mozdulatait.

– Még nem döntötted el, hogy mi a lényeg! – mondta fenyegetően Varan, és Draco mögött újabb morajlás hallatszott.

Malfoy megfordult. Három ferdén álló fal rejtőzött a ködben.

– Én tettem fel a fő kérdést. Meg akarom védeni a családomat. – Draco úgy döntött, hogy megpróbálkozik az őszinteséggel.

És úgy tűnt, erre volt is szükség. A csend olyannyira kongott, hogy kellemetlenné vált.

– Itt van minden válasz, amit keresel, ha uralkodsz magadon.

Szándékosan húzták az időt. Mindent megtettek, hogy érzelmekre késztessék, hogy Draco örökre itt maradjon.

– Hogyan… ébred… fel… az erő.

Draco összeszorította az állkapcsát. Feszülten kapkodta a fejét. A hangneme nem volt sikeres. Vigyorgást hallott a Sárkány felől, és ránéz.

Tüzes szeméből füst szállt, mintha égne. A kép hihetetlen volt a maga lehetetlenségében.

– Halandó vagy és sebezhető. Csak Nomurának adatott meg ez az adottság – válaszolt a Sárkány, amint Malfoy elgondolkodott.

Ismerték minden gondolatát.

– A te hatalmadban áll megvédeni a triádot. Hogy végrehajtsd Nomura ítéleteit. Nagy hatalom van a kezedben, Draco Malfoy.

És amint meg akarta kérdezni, hogy honnan tudták a nevét, Nomura, aki ugyanott ült, ránézett.

– Mindent tudunk. Mi vagyunk a tudatod.

Nem értett semmit, és a hátulról érkező morgás is nyilvánvaló volt.

– Ti vagytok az ősök. Ezt írja a könyv. Ezek az alvilág törvényei.

– Vagyunk és nem vagyunk – mondta Varan. Ibolya fényt árasztó szemei Dracón pihentek.

– Ezek az alvilág törvényei.

Húzták az időt. Malfoy nem értette, hogy mi folyik itt. Ez a világ veszélyes volt a csapdáival. De az, hogy egy triád állt előtte, továbbra is világos volt.

Varjak szálltak a fejük fölött, szárnyukat suhogtatva. Draco figyelte, ahogy a madarak eltűnnek a távolban, és gyorsan szétrepültek.

Nomura felállt, és felfelé lépkedett a lépcsőn a ház bejárati ajtajához. Megérintette a kilincset, és körülnézett. Nem szólt egy szót sem, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Minden csak Draco fejében volt.

– Lycoris virágai – suttogta lassan – …a válasz az utolsó kérdésedre. Ha sikerül, akkor felnőnek.

Varan követte Nomurát a házba, és amint Sárkány meg akart fordulni, hogy kövesse őket, Malfoy kinyújtotta a kezét, hogy megragadja az ingujját. Ehelyett azonban az ujjak áthaladtak a testén. Egy új fal jelent meg a földből…

– Válaszolj nekem! – szűrte a varázsló a fogain keresztül.

A föld ropogott és rezegett, majd új falat született meg.

– Hogyan kapok sárkányerőt? – lélegzett ki Draco a száján keresztül, gőzt fújva ki.

– Égj el!

A sárkány belépett a házba, becsapta az ajtót.

– Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!

Malfoy gyorsan felmászott a lépcsőn, hallva, hogy új falak jelentek meg mögötte. Megragadta a kilincset, és valami kívülről jövő hihetetlen erővel belökte a házba. Minden elsötétült.

Leesett, sikerült kinyújtania a kezét. Lélegzett, hogy megnyugodjon a szíve. De a fenébe is, még a nyolcig számolás sem segített rajta.

Halványkék fény árasztotta el a szobát. Hallotta, hogy valaki dúdolt. Fájdalmasan, borzasztóan ismerte ezt a dallamot.

És akkor Draco megértette. Össze fog törni, és örökre az alvilágban marad. Lehunyta a szemét, felállt, hogy megforduljon, megérintse a kilincset, és elhagyja a házat. Hogy ne lássa, mitől fordult el el. Valamit, amitől nem tudott uralkodni magán. Léptek. Az ajtó becsapódott mögötte, és kinyitotta a szemét.

Nem, nem, nem.

Még mindig ott volt.

Ebben a szobában nem látta a falakat. A határokat eltakarta a köd, aminek a középen egy kerek teásasztal állt. Ő is felismerte Dracót.

A mögötte ülő nő meleg mosollyal nézett maga elé.

– Draco.

– Anya…

***

– Leon? – Hermione sétált mellette Blaise mögött a Pansy házához a versenypályától hazafelé tartva. – Láttam a vezetéknevedet a házassági szerződésben. Bocsánat, hogy ezt kérdezem, de Hunter miért nem adta neked az övét?

Zabini kicsit lelassult és megfordult, amikor meghallotta ezt a kérdést. Valahogy szomorúan sóhajtott fel. Elmormolta, hogy majd gyorsabban megy, és végül a pálcát a kezébe véve hoppanálva eltűnt a helyről.

A kikövezett út mentén nyíló virágoknak kedvezett a mágia. Túl korán volt még ahhoz, hogy virágozzanak, és Granger biztos volt benne, hogy ez Klyak műve volt.

– Close az anyám vezetékneve – lassított Leon, felvéve Hermione tempóját. – Azután halt meg, hogy megszülettem.

– Sajnálom, ha olyan témához nyúltam, amiről nem akarsz beszélni – érzékelte a lány a férfi feszültségét. Nem is kellett az arcára néznie, hogy megértse a vágyakozást, amit hallott a hangjában.

– Hermione – ragadta meg Leon a csuklójánál fogva, megállítva őt. Mondani akart valamit, de hunyorgott, a távolba lesve.

Granger arra fordította a tekintetét, ami érdeklte. És egyszerűen nem volt rá ideje. Leon azonnal előhúzta a pálcáját a mellövéből.

– Gyorsan a házba – mondta acélos hangon.

Granger kihagyott egy szívdobbanást. Nem tetszett neki, ahogy Leon beszélt. Csak félelmet hallott benne. Bestiális. Süketítő.

És most kezdett világossá válni, mi keltette fel a figyelmüket. Úgy, hogy az alkonyatban úgy tűnt, mint egy fényes villanás.

Hermione megragadta a csípőjén lévő tengelyt, és figyelte, ahogy a lángok elkezdték körbevenni a ház környékét. A félelem vörösen izzó tűket vájt a csontjaiba. Görcsös légzést. Remegést.

– Gyorsan hoppanálj a kandallóhoz! – kiáltotta Leon, és megragadta a lány kezét, úgy döntött, hogy ő maga is megteszi.

Blaise a ház kanapéján ült, aki azonnal felpattant, amikor látta, hogy Leon riadóztatott.

– Mindenki a kandallóhoz! A kastélyba!

Pansy megjelent a lépcsőn. Granger bestiális félelemmel fordította tekintetét az utcára, ahol teljes erővel zajlott az, amit el akart felejteni. Valami, ami elől már régen elmenekült…

Egy lánggyűrű, ami a sivatagban volt.

Körülvették őket.

***

Malfoy hitetlenkedve nézett az anyjára. A szívében fájdalmat érez. Ő olyan volt, amilyennek emlékezett rá. Szeretettel. Így nézett a fiára.

Szíve dobbanására tett egy lépést előre. Csakhogy a nő egy kicsit lejjebb nézett. A kis Draco átfutott a felnőttön, ami szúrós hideget okozott benne.

A fiú az anyjához szaladt, felmászott az ölébe. Narcissa végigsimított a haján. Draco pedig mindezt végignézte, néhány méterrel arrébb állva, megrekedve az érzelmekben, amelyeknek nem volt helyük az alvilágban.

Miért volt ő itt?

Miért döntött úgy az elméje, hogy találkozik az anyjával?

– Köszönöm, hogy beszélhetek – hallatszott oldalról.

Draco pedig meginogott, ahogy a sötét füst mögé bújt férfira nézett. Az asztalhoz ment, és leült az anyjával szemben. A hangja eltorzult.

Narcissa nem nézett a vendégre, elmerült a fiában. A tekintetéből izgalom áradt. És kurvára úgy volt, mintha Malfoy bordái alatt vakarózott volna az érzéstől, hogy valami nem volt rendben.

Nem.

Nem.

– Nem! – hangosan kimondta, de senki sem vette észre.

– Megvárom Luciust, aztán beszélünk. – A férfi keresztbe tette a lábát, a nőre nézett, majd a fiúra.

– Anya! – mondta Malfoy hangosan, közelebb lépve az asztalhoz.

Nulla figyelem. Nulla érzelem. Az árnyék az ujjaival az asztalra koppintott.

– Iszunk egy kis teát? – kérdezte a vendég.

Draco kétségbeesetten számolgatott, eszébe jutott a kora, ahogy fiúra nézett. Kilenc. Kilenc körül lehetett. Akkor halt meg Narcissa.

– Méreg… – Draco döbbenten suttogta, és forgatta a szemét. – Nem!

Minden, ami most történt, valamiféle rémálommá vált. Egyáltalán nem emlékezett erre a pillanatra, de az alvilág ismerete, a tudat, hogy mindent megmutatott, ami elfelejtődött, mindenre, amire válaszokat akart, megtörte.

Az árnyék talpra állt, lehajtotta a fejét, és nyugodtan mondta:

– Hagyd, hogy az emberek vigyázzanak rád.

A kisfiú azonnal leugrott az anyja öléből, biccentett az árnyéknak. Úgy mosolyogott, ahogy Draco még soha nem mosolygott. Félreálltak, miközben Narcissa megdermedt, mintha megállna az idő. Minden kezdett elsötétülni…

Egy komód, egy komód, egy asztal, rajta egy porcelán teáskanna volt. Most már Draco tudta, hogy ez egy kertes ház, az, amelyik közvetlenül a kastély előtt állt. Anya gyakran töltötte ott az idejét, pihent, miután egész nap rózsákkal babrált.

A csendet zaj váltotta fel – a fiú három csészét tesz a tálcára. Mormogott az orra alatt, miközben a férfi végig mögötte állt, és biztatta.

– Már olyan nagy vagy, önálló. Büszke vagyok rád – mutatott a második teáskannára, amelyik előkerült. – Ez itt. Itt van tea.

– Mit csinálsz?! – Draco felkiálott.

Meglökte az árnyékot, de ahelyett, hogy a férfi vállára tenné a kezét, átment rajta. A szíve felüvöltött. A keze remegett a teljes összeomlás előérzetétől.

A fiú a tálcára tette a vízforralót, és a férfi mintha segíteni akart volna neki, de a kis Draco azt mondta.

– Magamra vagyok utalva!

– Persze, mindent egyedül fogsz csinálni.

A fiú kidugta a nyelvét, hanyagul megfogta a tálca fogantyúját, és fújtatva maga felé húzta. Malfoy megpróbálta leütni a kannát, de a keze is átment rajta.

Fel akart üvölteni.

Be akarta hunyni a szemét.

Meg akart halni attól, ahogy maga tette le a tálcát az asztalra. Narcissa elé tette a csészét, aztán a vendégnek, majd magának.

– Hadd gondoskodjam én magáról, Mrs. Malfoy – nevetett fel a fiú, és megragadta a teáskanna fogantyúját, úriembernek tettetve magát. Anyának mindig tetszett, amikor ezt csinálta.

Narcissa olyan szeretettel nézett rá, hogy még a kezét is a mellkasára tette. Ámulva nézte, ahogy a fia teát tölt, és egy keveset az asztalterítőre löttyintette. És amikor az összes csésze megtelt, Malfoy torkaszakadtából ordítani kezdett.

– Ne! Anya! – Az asztal fölé hajolva állt, és a kezével próbálta lesöpörni a csészéket.

Agónia az ereiben. Szörnyű összeomlás. Az érzelmeinek robbanása. Már nem értette, hogy ez csak káprázat. Azt hitte, hogy ez a valóság.

Olyan szaga volt, mint az égésnek…

– Hölgyeké az elsőbbség – tette a kezét az árnyék a fiú csuklójára, amikor az az asztal közelébe lépett, és kortyolni akart. – Viselkedj, Draco.

Draco, Draco, Draco, Draco.

– Narcissa, ne igyál! – zihálta Malfoy. Értette, hogy mi fog történni, de egyszerűen nem akarta elhinni, amit látott. – Anya…

A nő óvatosan felemelte a csészét, mosolyogva nézett a fiára, kortyolt egyet, és letette a poharat csészealjra.

Kopogtatás.

Kopp.

Kopp.

Malfoy fülében a saját szívének hangja elnyomta a sikolyt, amikor látta, hogy az első csepp leesett Narcissa orráról.

Vér.

– Anya? – A fiú hirtelen odarohant hozzá, de a nő, ahogy a fiára nézett, utoljára nyelt. – Anyu!

Narcissa hátrahajtotta a fejét a fiú rémült sírására.

Beteg fiú. Ki akarta kaparni a szemét. Draco gyűlölte magát azért, amit látott. Amiért emlékezett rá. Amiért megölte a saját anyját.

A gyűrű az ujján nem azért szállította a könyvtárba, mert Narcissa nem érezte a veszélyt. Bassza meg, nem a fiától várta ezt!

Nem…

Nem.

Draco térdre rogyott, és úgy tűnik, már nem lélegzett. Nem tudta. Látta, ahogy a fiú sírva rázta az anyját, miközben egy árnyék közeledett felé, és a vállára tette a kezét.

Háttal állt Malfoynak, és lassan, gúnnyal a hangjában azt mondta:
– Ha felnősz, és bosszút akarsz állni, én majd várok.

Az árnyék egy test körvonalává, ruhává változott. Hátulról látta.

A férfi elfordította a fejét, így láthatóvá vált az arc profilja…

És ekkor a düh fátyla az ízületekbe csavarodott, az állkapcsokat fogcsikorgásig összeszorítva kényszerítette.

Őrület.

Csak a legközelebbi emberek képesek a legcsípősebb gyűlöletre.

Draco szinte habzó szájjal, rekedten mondta ki:

– Bácsikám…

***

Pansy beviharzott a lánya hálószobájába, miközben odalent mindenki a kandalló köré kuporodott.

– Hogy lehetséges ez? – Blaise előrenyújtotta a pálcáját, és körülnézett. – Ki döntött úgy, hogy egyáltalán ezt csinálja?

Léptek. Parkinson egy takaróba bugyolált Ammával rohant. Zabini odalendült hozzájuk, és a hátával eltakarta őket. Klyak nyüzsögött. Körülnézett. A kutyák morogva néztek a verandára, ahonnan sok ember hangja hallatszott.

– Mindenki a kandallóba! Pansy! – Blaise meglökte a lányokat, hogy menjenek előre. Granger elvette a Hop-port, és azt mondta: – Kúria. – De semmi sem történik. A Hop-por szétmorzsolódott a lábuk alatt.

A második kísérlet is sikertelen maradt. Csapda varázslatot helyeztek a házra.

Amma sírva fakadt.

Granger kirohant a kandallóból, és mindenki elé állt. Már csak a családjáért való félelmet érzte. Csak annyit tudott tenni, hogy…

Nomura beszélt hozzá. Érezte.

– Menj el! – Hermione hideg, arrogáns hangon mondta ezt.

De a kint lévők már közeledtek.

Leon lötte ki először a zöld sugarat, és megölte az egyik csuklyás férfit. Blaise ugyanezt tette. És ekkor kezdődött a pokol.

– InCenDio!

Hermione elfordította a fejét, ahogy Pansy tűzzel lötte ki a fő dobermannt, In-t.

Az üvöltés mindenhonnan jött. A sugarak ide-oda repkedtek, Pansy pedig megragadta Ammát, és a falnak háttal, egy sarokba húzódtak, magával takarta a lányát. Mert nem volt hova menekülni. Az idegenek már mindenütt ott voltak a házban. A konyhából és a második nappaliból lövések hallatszottak.

Granger betakarta Pansyt és a lányát, mert tudta, hogy nem halhat meg. Parancsokat mondott, hogy megállítsa a támadókat, de senki sem hallgatott rá.

– Ők nincsenek megjelölve! – kiabált Blaise, a sarokba hoppanálva. – Nincsenek tetoválások. Leon! Le a földre!

Klyak ért oda először. Ellökte Leont, megmentve Avada elől, sikerült a kanapé mögé bújnia. A házimanó időről időre pukkanva tűnt el, és minden megjelenését valaki halála kísérte. A ház előtt holttestek hullottak.

Istenem!

Granger blokkolta a lövést, és azonnal visszalőtt minden gyűlöletével, de a férfi felnevetett, és elhoppanált a helyéről.

A vérengzés pukkanások sorozatává változott, és a padlóra csapódó testek puffanása hallatszott a mágia által mágnesezett levegőben.

A hangok elnyomták a szikrázó villanások visszhangját.

– Blaise! – Leon a veranda felé biccentett, és mindketten hoppanáltak.

Leon egy lendületes mozdulattal elvágta az egyiknek torkát, majd visszament hoppanálva a nappaliba. Blaise is így tett. Minden mozdulatuk kiélezett és összehangolt volt. Párban dolgoztak. Gyilkoltak. Megvédték magukat. Lőttek.

Klyak nem szólt egy szót sem.

Egyetlen szót sem.

A manó csak előbukkant és újra megjelent, megtévesztve azokat, akik megpróbálták lelőni. Azonnal a hátuk mögött találta magát.

De úgy tűnt, hogy egyre több a zsoldos.

Granger tehetetlennek érzte magát. Mögötte Amma felsikoltott, Pansy pedig pálcáját hátrafelé nyújtva rémülten nézett körbe.

Ekkor történt a legijesztőbb dolog.

Úgy tűnt, hogy Granger téveszmékben élr.

Az utcára nézett, ahol egy hatalmas tűzkutya rohangált, és minden idegent darabokra tépett. Magasabb volt, mint egy ember, nagy szája teljes egészében aranyfogakból állt.
A szemfogai olyan hosszúak voltak, ahogy túlnyúltak az alsó állkapcsán. Morgott. Rohant körbe-körbe. Tüzes lángnyelvek sűrűsödtek a testén.

Egy pokolkutya.

A robbanás a kis nappali közepére dobta a nőket és a gyereket. Amma mozdulatlanul feküdt az anyja alatt.

Fülzúgás. Granger felemelte a fejét, érezte a vért a nyelvén. Mindenütt ott volt. Fájdalom, fájdalom, fájdalom. Úgy tűnt neki, mintha üveg pattogna a fejében. Kezdte elveszíteni a figyelmét. Vér összegyűlt a torkában a törött orrból.

– Amma! – kiáltott Blaise, miközben elvágta egy utcán álló zsoldos nyakát. És amint a gerenda felé repült, sikerült hoppanálnia, és térdre rogyott Pansy és Amma előtt. – Pansy!

Leon zihált. Egy nagy szilánk fúródott az oldalába, ami letört valamelyik bútorról. Egyre kevesebb ember volt az utcán.

Hullák hegyei.

Incendio dühöngött, olyan messzire ugrott, hogy a mancsaival leszorított egy férfit, szétzúzva a fejét. Minden lángokban állt.

– Fogjátok őket, és fussatok az erdőbe! – Leon alig tudta mozgatni a lábát, de még mindig kapaszkodott. – Ha át tudsz jutni a tűzön! Én megpróbálok átjutni rajta!

A kezében pálca, a másikban egy bokszer, amivel egy puffanással megütött egy előtte megjelent fiatal srácot. Sikoly. Fájdalom. Zihálás mindenhonnan.

– Hermione! – Blaise a karjába vette Ammát, és amint át akarta adni neki a lányt, megjelent előtte egy férfi.

– Avada Kedavra! – lőtte ki az átkot Hermione, miközben fogta a gyereket.

Blaise Grangerre nézett, és térdre rogyott. A vállában egy kés volt. Vér folyt a felhasadt ajkából. Hermione magához rántott Parkinsont, a levegőbe lebegtetve, Ammát a karjában tartva, és amint közelebb akart menni az erdőhöz, Zabini mögött megjelent egy zsoldos.

Pofonegyenes.

Átok.

A zsoldos teste hátrafelé zuhant.

Klyak Blaise vállát átkarolva mentette meg az életét, sikerült átkot kilőnie.

– Klyak…

Granger a kijárat felé sietett. Blokkolta az utolsó villanást, és eltalálta azt.

Minden elcsendesedett.

Térdre rogyott Parkinson és Amma mellett, akik még mindig eszméletlenek voltak. Hermione rémülten gondolt arra, hogy meghaltak. Maga elé nézett, két hatalmas mancsra, amelyek megálltak a nők előtt. A pokolkutya őrült hőséget, pokoli tüzet lehelt. Olyan hangosan, olyan elviselhetetlenül nyüszített, hogy minden rezegett a mellkasában.

Leon Blaise felé kúszott. Kificamodott lába lógott.

– Blaise – nyújtotta felé a kezét, észrevéve a sérülést.

Csakhogy Zabini üvöltött. A nyálán keresztül üvöltött, torkát tépve. Klyak volt a kezében. Blaise letakarta a nyakát, hogy a vér az átvágott artériából ne lüktessen tovább. A manó az élete árán mentette meg.

– Megyek a bőröndödért – kiáltotta Blaise. – Micsoda? Mit mondtál?

Lehajolt a házimanóhoz, és egy hosszú s-s hangot hallatott.

– Meg akarsz esküdni? – Zabini hisztérikusan kérdezte; ez az idegességtől volt. – Söpredéknek nevezni engem? Ugyan már! Klyak! Ne! Meg fogsz gyógyulni!

Blaise visszanézett a verandára. Egyesen a nőkre. Hermionéra, mintha meg kellene erősítenie a szavait.

– K… – Klyak halkan, rekedten mondta ezt.

– Kurva? – Blaise összeszorítja az állkapcsát. – Tudom. Tarts ki, haver. Ne pazarold az erődet.

A házimanó felemeli remegő kezét, megérinti Blaise mellkasát, és végre befejezi, amit mondani akart:

– K… köszönök mindent…

A barna szemek pupillája kitágultak.

A pokolkutya üvöltött a fejét az ég felé emelve, a halált hirdetett…

***

Égett szagot árasztott.

Draco köhögve hátrált. A labirintus egyenesen a sötétségből bukkant elő.

A szíve hevesen dobbantva vert, pontosan a valahol körülötte megjelenő falakkal egy időben.

Csettintéssel zárta be magát. Anélkül, hogy legyőzte volna a kirobbanó érzelmeket. Gondolatai meggyulladtak a fejében, keléseken keresztül tört fel a genny, amit az undorító dologtól látott.

Térdre rogyott, és lenézett. Az első könnycsepp a ködbe fulladva a földre csapódott.

Minden csak hazugság volt…

Draco nem látta a kibaszott igazságot. Ő nem tudta. Egyszerűen kitörölték.

Hunterről kiderült, hogy egy báránybőrbe bújt farkas, a családtagja bőrébe bújt farkas. Hogyan? És miért? Miért…

Draco összeszorította az állkapcsát, visszatartotta a torkában a kilégzést. Egyenletesen vette a levegőt. Próbálta lecsillapítani a démonokat a fejében. Lecsendesíteni a gyűlöletet. Lehunyta a szemét. A sötétség mindig megmentett. Irányította a gondolatokat, tisztábbá tette őket. Eltávolította a felesleges tárgyakat. Most, hogy el kellett tűnnie innen.

Malfoy ökölbe szorította a kezét, a földet gereblyézte.

Kilélegzett.

Ürességre volt szüksége a fejében és ürességre a szívében.

Annyira büszke vagyok rád.

Büszke vagyok rád. Büszke vagyok rád. Büszke vagyok rád.

Utálta ezt a hangot. Csak megvetést és gyűlöletet érzett a férfi iránt, aki a nagybátyjának nevezte magát.

Lélegezz!

Lélegezz ki.

Draco talpra állt, előre lépett, balra fordult, követte az útvesztőt. Egy keskeny folyosó és falak, amelynek a vége nem látszott. Malfoy végigsétált a sötétkék ködben, érezte, hogy ég a szeme. Hogy mennyire égetett. A falak egyre keskenyebbek kettek. Hamarosan be lesz zárva egy dobozba.

– Tudni akarom, hogyan halt meg az apám – kérte hangosan, remélve, hogy meglátja a választ.

De az útvesztő megállt, és hamarosan újra megmozdult. Draco megsértette a feltételeket azzal, hogy csettintett. Ha tudna uralkodni magán, még több információt kaphatott volna. De most elég volt neki, amit látott. A patkányról, akit üldözött, kiderült, hogy családtag.

Hunter ült a fejében, és méreggel fertőzte meg, nem tudta elfelejteni, ott volt – az agya agykérgének aljában. Elkábította, kinevette őt. Malfoy minden erejével figyelmen kívül hagyta.

Nem volt itt az ideje.

Nem most volt itt az ideje.

Az idegek szoros csomóba húzódnak. Kirázta a hideg tőle. Nem volt vége ennek az útvesztőnek. Nem tudta, mióta tartott ez az útvesztő. Egy vagy két órája. Vagy talán örökké. Égett szaga volt.

A torkát vakarta, próbált megszabadulni a saját bőrétől. A múltbeli énjétől. A gondolatok fénysebességgel száguldottak a nyomasztó sötétségbe, nevetni akart, hisztérikusan, örömtelenül már felszakadt torkával.

Ezzel a szörnyű nevetéssel együtt egy régen a tüdő mélyére fagyott fattyú érzés hányta fel – az összeomlás várakozása. Bűzlött a lélek végzetétől.

Draco megállt, és dermedten szívta be a levegőt, amelynek égett szaga volt. Becsukta a szemét. Hogy kiegyenlítse a légzését, egyenként elpusztította a gondolatokat. Megölte magában a gondolkodás vágyát. Már csak a vörös tűzben fodrozódó égboltot nézte, nem tudta, nem délibáb-e.

Lélegzetvétel. Kilégzés.

Suttogást hallott mindenhonnan. Nevetett. Felhúzta magát. Nem akarta elengedni az utazót, egyre jobban a halál felé lökte. Az alvilág minden erejével visszatartotta.

– Draco – szólalt meg anyja hangján.

– Draco.

– Draco.

Mindenhonnan.

Malfoy érzte, hogy az ujjbegyei bizseregtek, és semmi mást. Ürességet. A közömbösséget, amit mesterségesen teremtett, hogy megkerülje az útvesztőt. Csak arra gondolt: a semmire.

Az üresség sírjába temetkezett, szögekkel kalapálta a gyűlöletet. Már csak azt kellett számolni, ahogy a fülében a pulzus lecsillapodik, engedelmeskedve neki.

Közvetlenül a lába alatt zizegést hallatszott. Draco kinyitotta a szemét, belekukucskált a ködbe. Az égett szag olyan erős volt, hogy akár meg is fulladhatott. De még mindig kitartott, és megpróbált lassabban lélegezni.

És ekkor történt meg.

A virág kék sapkája megjelent a ködön keresztül, és pont előtte nőtt. Kék Lycoris.

Malfoy gondolkodás nélkül letépte a szárát, és belélegezte a virág illatát.

Sötétség…

Köhögött, összekuporodott, és a földre feküdt.

A könyvtárat lángok borították. Körülnézett, hogy egy pálcát keressen. Üres. Pedig maga mellett hagyta….

Alig állt fel, könyökével eltakarta az orrát. Leguggolt, hogy közelebb legyen a padlóhoz. A tűz már a kijárathoz legközelebbi polcokat borította el, és a nappaliba vezető folyosón terjedt. Draco egy, a mennyezetről leesett gerendát átugorva kiugrott a folyosóra, és megpróbált olyan gyorsan futni, ahogy csak tudott, egyenesen a nappaliba, a kandallóhoz.

Minden lángokban állt.

Minden lángokban állt.

És a mellkasa égett.

A kandallót lángok vették körül, felkorbácsolva a tüzes pengéket.

A szíve a bordái közt dobogott. Csak a családjára gondolt.

– Égj – szólalt meg a fejében a Sárkány hangja.

Kilélegzett.

Kibaszott kilégzés egyenesen a szájából, hogy gondolkodás nélkül tegyen meg egy lépést. Hogy belépjen a lángok közé és üvöltsön. Hogy…

Hogy érezze a fájdalmat a hátán. Hogy lássa, ahogy az alkarját repedések borítják. Látni, hogy látszólag nem húsból, hanem lávából állt, ami a bőrön és a repedéseken keresztül vörösre izzott.

Draco a tenyerét a szeméhez szorította. Szörnyű fájdalom volt. Látta, ahogy a láng megérintette a retináját, de nem égette ki. A lángok közvetlenül a szeme körül kavarogtak, dühtől átitatva.

A sárkány felébredt, új gazdát mutatva.

Belépett a kandallóba.

Draco pont Pansy házának romos nappalijában állt. Parkinson és Amma sehol sem volt. Egy apró test feküdt betakarva a padlón. A házimanó lábai kilógtak a kockás szél alól.

Egy pillantás oldalra.

A férfi remegett.

Blaise, Granger és Leon a verandán ültek. Malfoy emberei a ház körül álltak, őrködtek, miközben Shaggy utasításokat adott nekik. És amint Draco kijött, mindenki meghajolt előtte.

– Megöllek – zihálta Malfoy dühösen, és elindult Leon felé.

– Állj! – Hermione kinyújtotta a kezét, és Nomura parancsára megállította Dracót, mielőtt az megragadta a szilánkot, és Leonra rontott volna.

A penge néhány centiméterre a torkától megdermedt.

Blaise Malfoy felé kapta a fejét, hogy állon vágja, és ezzel kizökkentette a kábulatból.

– Hol voltál?

– Blaise – Hermione érzte, hogy a tetoválás a testén megmozdult. – Menj Pansyhez. Ez egy parancs. Te pedig – biccentett Dracónak egy székre –, ülj le!

Zabini engedelmeskedett a parancsnak, de ahelyett, hogy felment volna az emeletre, felkapta Klyak testét. Letette a kanapéra. Megigazította a párnát, mintha kényelmesebb lenne neki. Még néhány másodpercig állt a holttest fölött, tenyerét a szemére tapasztva, és végül távozott.

Amikor Hermione meghallotta Hunter nevét és azt, amit Draco tett, kirázta a hideg. Félreértés volt. Azt hitte, hogy ez hazugság. Ez nem lehet ilyen egyszerű.

– Parancsold meg neki, hogy mondja meg az igazat – szorította meg Draco a karfát. – Te szemétláda, ugyanezért a dologért vele?

Leon mozdulatlanul állt. A padlót nézte, a könyökét a térdére támasztva. A keze remegett. De egy pillanat múlva felhúzta az ingujját.

Először lehunyta a szemét, ujjaival végigsimított az alkarján, és megmutatta a Megszeghetetlen Eskü fonalát.

– Mi a fenének mutatod ezt nekem? Tudom, hogy van köztünk egy fogadalom, de te mégis elárultál! Igazam van? Megverted őt!

De válasz helyett Leon felemelte a másik kezét, és ugyanezt tette. A fogadalom második szála szikrázott.

– Két megszeghetetlen van rajtad? – Hermione döbbenten nézte mindezt.

Leon megvonta a vállát. Kinyitotta a száját, de csak artikulálatlan beszédet tudott kimondani. Morgott. Valami visszatartotta az igazságtól.

– Megparancsolta neked, hogy szolgáld ki?

Leon hallgatott. Minden eléggé világos lett.

– Azt akarom, hogy mondj el mindent, és halj meg fájdalmas halállal – mondta Draco, és felállt. – Elárultál engem. Kurvára elárultad a családomat!

Tenyerét a szék karfájára támasztotta, és Leon fölé hajolt.

– Hunter volt az, aki bemutatott minket egymásnak, ő mutatott be téged a családomnak, ő tett meg a consiglieremmé. A barátom lettél!

Granger fájdalmában az oldalát szorította. Leült egy székre. A keze még mindig remegett a történtek miatt, ami most kezdődik. Nem hitt a fülének. Istenem, ez nem történhetett meg.

Látta, hogy Blaise visszatért. Vállát az ajtófélfának támasztotta, fájdalommal a szemében Leon hátát nézte.

– Be fogok jutni a fejedbe, és be fogsz engedni, te szemétláda – morogta Draco. – Megértettél engem?

Megragadta a mellénél fogva, és talpra állította. Senki nem csinált semmit. Mindenki csak nézte. Leon áruló volt…

A Dracóhoz legközelebb álló ember.

És mindannyiukhoz.

– Csak azzal árultalak el, hogy…

Hermione érezte, ahogy a szíve összeszorult. Milyen elviselhetetlen volt. Draco megdermedt, és barátja szemébe bámult.

– Elrejtsem az igazságot.

– Melyiket? – Malfoy a fogain keresztül szűrte.

Leon kifújta a levegőt, és elmondta, amit tudott…

…

Hermione mindeközben végignéztte, ahogy Draco élete összeomlott a szeme előtt. Az új igazságtól. Minden lángokban állt most attól a rejtett hazugságtól…

– Hogy tehetted ezt? – Blaise rekedt hangon szólalt meg, hogy aztán később üvöltésben törjön ki. – Hogy merészeled?!

Malfoy emberei hangoskodni kezdtek, amikor egy bagoly repült oda hozzájuk. A csőrében egy levél volt. Pont Draco elé dobta, majd egy kicsit arrébb repülve egy az egyben felfalta egy pokolkutya, aki felmászott a tetőre.

– A francba! – Draco hátratántorodott, mintha csak egy ütést kapott volna. – Ördög…

Felnézett Leonra.

– Te… – szakadt meg. – Ő… ő… ő…

Ekkor Granger pálcájával kinyitotta a borítékot, és anélkül, hogy a levélhez érne, hangosan felolvasta:

– Reggel találkozunk a Minisztériumban Leonnal. Szeretettel, nagybátyád.

***

Pansy, miután lefektette Ammát, lement a lépcsőn. Körülnézett, mintha éppen hívni készülne Klyakot. Blaise karjaiban sírt, arcát a férfi mellkasába temette. A házat Malfoy emberei maximálisan helyreállították, de néhány helyen még mindig szilánkok és cserepek hevernek.

Mindazt, amit Draco az imént megtudott, teljesen összetörte az idegeit. Kiürültek az érzelmei, milyen rohadtul kifogyott az időből. Legszívesebben az alvilágban tapasztalná meg. Most csak Hermione kezét érezte a kezében. Most csak Leon profilját látta maga előtt.

– Az a doboz cigaretta – Draco hátradöntötte a fejét a kanapé párnájára. – Te tudtál róla?

Leon a fejét rázva válaszolt:
– Nem te voltál az áldozat.

– Ó, Istenem – szólt Granger kifújva a levegőt.

Leon bokáját néhány órája állította be Steve, akit Draco hívott be a kivégzésre. Biztos volt benne, hogy a mágusan szövetkezett Hunterrel, mert az utóbbi ott volt. A könyvtárában magához vette a pálcáját, és felgyújtotta az egész házat – nyílván abban a reményben, hogy az Draco kriptája lesz.

De bejutott Steve fejébe, ugyanolyan aprólékosan megvizsgálta az összes emléket, mint mindig, és nem talált semmit. Az orvos kezelte Huntert. Alig beszélt vele, és még csak elfelejtett vagy kitörölt emlékek sem voltak, mert Steve minden tettét feljegyezte egy naplóba. Tiszta volt. Biztosnak kellett lennie benne, hogy Bloodrain nem érzte a lábát.

– Ez a szemétláda meg akarta ölni… Leont – szólt közbe Blaise. – Az az átkozott szemétláda nem tudta, hogy Draco egy egész falkát kért tőle.

Draco emlékezett a történtekre, amikor Leon egy doboz cigarettát csúsztatott át az asztalon. Épp csak elkezdődött. Elég személyes dolog, hogy egy dohányos teljesen elszívja. Mit számít, ha csak az egyiket mérgezte meg? Az végzetes lehetett volna.

Mindvégig Hunter volt a férfi Aquamarine emlékeiből. Annyira közel állt Draco….

Hány kérdés volt még…

– Miért sietett megmenteni téged egy golyótól? – Pansy segített Blaise-nek felülni, a derekánál fogva tartotta. Zabini keze átkarolta.

– Mert véresküt tett – mondta Draco gyűlölettel. – Az ő családja nem nyúl az enyémhez, ahogy az enyém sem az övéhez. Direkt nem sietett megvédeni engem. A nyakában lévő medál volt az, ami miatt hátat fordított, mint egy újabb rendelet, hogy megmentsen.

Épített fel ezt a logikai szálat. Összeállított egy puzzle-t, amiből összeállt egy képpé, de még hiányoztak a részletek.

Most már nem tudta, hogy Draco vagy Leon próbálkozása volt-e, hogy a consiglieri eltűnjön az útból, hogy megkönnyítse a kibaszott érthetetlen bosszú feladatát. A gyilkosról kiderült, hogy a leghülyébb mind közül, és Malfoyra lőtt, megsebesítve ezzel Huntert, aki engedelmeskedett a véreskü erejének.

Hunter valaha szerette az anyját. Akkor miért ölette meg Dracóval az ő segítségével? Kihasználta őt, akárcsak Leont. Nem tudta magát bántani. És az ördög… rászedte a gyereket, hogy megmérgezze a saját anyját.

Draco a térdére támasztotta a könyökét, ujjait a hajába temette. Mindenki elhallgatott. Mindenki csendben hordozta a fájdalmát.

Annyi éven át becsapták. Az apját. És miért?

Az egész élete a feje tetejére állt. Egy gombóc volt a torkában, minden egyes nyelési fájdalommal beljebb nyomult, utat vágott magának a belekig. Minden elrohadt. Férgesedett. Penész és vér borította.

Reménytelenség. Prémium minőségű üveg, ami ropogott.

Pansy nem vett tudomást a sarokról, ahol Leon ült. Egy órája még üvöltve és hisztérikusan próbálta megragadni a pálcáját, hogy megölje. Hermionénak csak úgy sikerült megnyugtatnia, hogy leigázta Nomurát. Gyógynövénytinktúrát adott neki, hogy elzsibbassza az elméjét.

Mire Amma felébredt, a ház tiszta lett. Eltávolította. A dobermannok közönséges kutyák lesznek. Amma nem fog emlékezni, hogy volt egy barátja. Egy házimanó, aki trágárságokkal tépte a torkát. Az Exmemoriam elpusztította az egészet. Pansy nem engedhette meg ezt a fájdalmat a lányának.

Steve elvitte Blake holttestét a bankba, majd utána eltemetik…

Minden, amit Draco Leon fejében látott, pocsék volt. Milyen árulónak bizonyult Hunter. Hogy mennyire gyűlölte Leont, hogy a játékszerévé tette. Malfoy felnézett, találkozott a szemével.

A szörnyek nem rémálmokban vagy álmokban élnek. Sem az alvilágban, sem az Éhezők Viadalán. Az igazi szörnyek a közelben voltak. Közel. És nem féltek a napfénytől. Nem volt bennük semmi szent, és nem volt lelkük. A szörnyek nem bántak semmit.

A tűzkör, amelyet Hunter zsoldosai megidéztek, pontosan olyan, mint Egyiptomban, amikor a vadak a homokba eresztették áldozataikat. Malfoy pedig gyűlölte önmagát. Egy egyszerű tipp. Véletlen egybeesés. Kibaszottul minden.

Chase túljutott a kék lázon, ami egy olyan betegség, ami a mágikus homok gőzét belélegző emberek mögött terjedt. Hunter egyszer ugyanebben a betegségben szenvedett. Nagyon régen. És hogyhogy Draco nem hasonlította össze ezt a két tényt? A nagybátyja azt mondta, hogy soha nem vett részt az Éhezők Viadalán, mert utálta az erőszakot. Micsoda kibaszott hazudozó.

A baleset, ami Hermionét és Chase-t a vad klánba taszította, végzetes lett.

– Mit fogunk csinálni? – hallatszott hátulról. Blaise felnyögött a vállában érzett fájdalomtól.

– Pansyvel és Ammával leszel. Hermione veled marad – válaszolta Draco. – Én Leonnal megyek.

– Ez egy csapda! – Granger beleásta magát az ellenkezésbe. – Rád uszítja az aurorokat. Hacsak nem keresnek már téged.

– A Minisztérium átriumában nincs „tolvajok halála” – mondta Leon rekedten Hermionénak, mintha megnyugtatná. – Dracónak igaza van. Csak mi ketten vagyunk.

Pansy lehajtott a fejét, leült a kanapéra, és végül elájult a bájital hatása alatt. Blaise felállt, és lebegtetve barátját, felfelé tartott az emeletre. Sen követte őket, hunyorogva nézte a házigazdát.

– Ez nem vita tárgya.

Hermione szeme kéken villan felt. Most Draco különösen tisztán érezte rajta Nomurát. Mintha szinkronizálódnának, mintha eggyé válnának, amiért Hermione a férfi felé fordította a fejét, ő is érezte ezt.

– A szemed – suttogta, és felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arccsontját. – Úgy izzanak, mint a tűz…

Draco bármit megadott volna azért, hogy ne legyen semmi. Hogy a mai nap álomnak bizonyuljon. Hogy minden, amit megtudott, undorító hazugságnak bizonyuljon.

Nem volt idő megmagyarázni, amit a triádtól hallott. Ez volt az utolsó dolog, ami most érdekelte. Draco csak arra gondolt, hogyan ölje meg Huntert… És meg is fogja tenni. Azt fogja tenni, ahogy Bloodrain tanította neki.

Az élete most útelágazáshoz érkezett. Az egyik út visszavezetett oda, ahol minden kezdődött. Nomura története. A Hermionéval való találkozásról. A másik pedig – ahová most kanyarodott – a családja története volt. Egy áruló, aki egy bárány bőre alatt rejtőzött.

Amikor világossá vált, hogy Malfoy a saját bosszújára készült, nem hitte el, hogy ez a fejében merült fel. Tegnap Hunter még nagybácsi volt, amikor most már a legnagyobb ellensége.

Malfoy megitta a Százfűlé-főzetet, és a zsoldosok által hátrahagyott pálcák közül új pálcát vett magához. Megfordult, és látta, hogy Hermione külseje is megváltozott a Százfűlé-főzet alatt. Egy idősebb nő képét öltötte magára, akinek kontya volt. Leon ugyanaz maradt. A bájitalok nem vette be….

A Sárkány emberei már a helyükön voltak. A fordított irányban rejtőztek, elvegyültek a tömegben a Minisztérium átriumában. Draco már egy órával korábban összegyűjtött mindenkit, és felületesen elmondta nekik a tervét. A legfontosabb dolgokat megtartotta magának.

Hermione lépett először.

De Draco és Leon voltak utolsók. Mielőtt kiléptek volna a kandallóból, Leon megragadta Dracót az ingujjánál fogva, és megállította.

Malfoy vad, emésztő együttérzéssel nézett rá. Vágyakozva. Fájdalommal. Gyűlölettel. Haraggal. Minden összekeveredett. Üvölteni és nyafogni akart emiatt. Nem tudta, hogyan lépjen túl rajta. Ki volt most a barátja?

– Draco, én… – kezdte Leon.

– Tudom, hogy ki vagy… most már tudom…

Kezük eltávolodott, és az utolsó pillantás sokat mondó volt. A fenébe is, sok mindenről…

Az egyetlen esély.

Most Hermione az erejét arra használta, hogy megállítsa Huntert. Hogy rávegye, hogy bizonyítson. Malfoy nem látja őt a tömegben. Mindenfelé emberek sürgölődtek, munkába érkeztek, végigsétáltak ezen a széles folyosón a kétoldalt található liftek felé.

A tömeg élettel teli volt. A lány lélegzett.

Malfoy a szeméről ismerte fel a feleségét a tömegben. A szeme élénk kék. A nő az embereken keresztül egyenesen ránézett, ráncolta a homlokát, és megrázta a fejét. Nem tudott mit tenni.

Érezte a hihetetlen Nomura-erőt. De Hunter még mindig hiányzott.

Olyan pocsék sejtése volt, hogy rosszul érezte magát tőle. Bloodrain bárkinek odaadhatná a tetoválását, megszabadulva a maffiától. Ezért nem tudta Hermione legyőzni őt?

Malfoy a legdühösebb tekintetét viselte. Előre nézett, nem árulta el bosszúságát. Az arcokat nézett. Minden járókelőét.

Meglökték a vállát, és Draco megpördült, pálcáját szorongatva. A nő bocsánatot kért – egy halom iratot cipelt, nem figyelt semmire. És amikor Malfoy elfordult, amikor előre nézett, minden hang eltűnt a fejéből.

Csak lépéseket hallott.

A tömegen keresztül megpillantotta azt, aki görbe vigyorral felé tartott.

Draco Hunterre nézett, aki a saját lábán járt, egy holló alakú gombbal ellátott botra támaszkodva.

Malfoy Hermione hangját hallotta a fejében. Mintha azt mondaná mindenkinek, hogy álljon meg. De Hunter nem figyelt oda rá. Nem hallotta őt. Nem volt rajta tetoválás.

Csak néhány méter volt közöttük. Leon vállvetve állt Dracóval. És amikor Hunter közeledett, két méterre tőle megállt, mélyen meghajolt, köszönt, mint egy úriember. Egy gúnyos mosollyal. Egy kibaszott vigyorral.

Draco megpróbálta napalmos tekintetével megégetni. De valami megállásra késztette. A véreskü mágiája. A szemem égett, és Hunter észrevette ezt.

– Mégiscsak megkaptad az erődet? – Oldalra billentette a fejét. – Kár, azt hittem, nem lesz időd elmenekülni az égő családi birtokról.

Egyszerűen csak az járt a fejemben: miért?

– Miért? – szólal meg Draco hangján. Előre rándult, de Bloodrain felemelte a kezét.

– Még egy lépés, és a zsoldosaim berohannak a kandallókon keresztül, hogy teljes véres műsort rendezzenek – tette maga elé a botját, kezével rá támaszkodva a férfi. – Minden információ a családodról a kandallókon keresztül fog repülni. A papírok részletesen leírják majd, hogy mit csinálsz te, a feleséged és a barátod, Pansy. A barátod, Blaise… Rengeteg információt gyűjtöttem össze az évek során.

– Hogy merészele? – Ez az ő oldaláról jött.

– Ó, Hermione – szólalt meg teátrálisan Bloodrain. Kinyújtotta a kezét, és Draco és Leon felé mutatott. – Foglaljatok helyet az első sorokban. Jobb, ha engedelmeskedtek nekem, úrnőm. Rám nincs hatással. Yuki fia értékes leckét adott nekem arról, hogyan kerülhetem el a büntetésedet.

– De maga még mindig a maffiában van! – mondta a lány.

– A maffiától nem lehet megszabadulni– bólinott rá.

Draco a karjánál fogva megrántotta a lányt, és maga mögé állítja. Tudta, hogy a lánynak nem esik baja, de nem kockáztathat. Most mindent óvatosan kellett csinálni. Hunter fenyegetései olyanok voltak, mint egy kés a torkán.

– Elmondok egy rövid történetet. – Bloodrain egy lépéssel közelebb lépett, és Leon a vállával betakarja Dracót. – Mi az, Leon? Szembe mész a patrónusoddal?

– Fattyú…– mondta Draco.

Hunter kifújta magát, elhessegette a durvaságot.

– Egy kisfiú egy árvaházban kötött ki, miután az anyja megőrült – kezdte. Draco legszívesebben saját kezűleg ölné meg, de az átkozott véreskü rá is hatott. Nem tudta bántani a fiút. – Amikor a fiút Mr. Voronov elhozta az árvaházból, elkezdte megismertetni vele a maffia, a mágia és a sötét művészetek világát. Gyermekkorától kezdve. És ahogy felnőtt, meg akarta ismerni a sorsát. Kitaláltad, hogy nem Leónról beszéltem.

A férfi kuncogott, és rápillantott.

Az utolsó idegszálai hajszálerekkel törtek fel a szeme fehérjén. A mellkasában lévő lyuk meghajlította a csontokat, minden egyes szó után növekedett.

– Az anyámat haldokolva találtam egy elmebetegek számára fenntartott kórházban, amelynek vizelet- és betegségszaga volt. Az asszony azt állította, hogy egy varázsló megbabonázta, aki beleszeretett és kihasználta, majd kidobta. Még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy kitöröljem az emlékeimet – kattogtatta. – Az ő hibája volt.

Hunter tett még egy lépést előre, de előtte kedvesen átengedte a férfit.

– Tudod, én találtam meg. Az apját. Azonban már késő volt, az öregember haldoklott. Az anyám folyton azt hajtogatta: – A hátamon… a hátamon… a hátamon egy szörnyeteg van. Nem értettem az ostobaságait. Aztán elkezdett szavakat hozzáfűzni, sárkányokról motyogott.

Draco összeszorította az állkapcsát. Várta, hogy vége legyen ennek a kibaszott történetnek.

– Egyszer, amikor Luciusszal eljöttünk a kastélyba, hogy elbúcsúzzunk a nagyapádtól, ő már haldoklott. Kimerült és beteg volt. Ahogy olyan tisztán láttam a hátát előttem, amikor felállt, hogy vizet igyon, a fejemben megszólalt anyám, aki folyton a szörnyetegről beszélt… A kép mintha egész lett volna. Feltettem egy egyszerű kérdést, nem is remélve, hogy választ kapok. Tudja Alice nevét? Egy nő nevét, aki prostituáltként dolgozott az egyik bordélyházban, amit valamelyik klán tartott fenn. Volt egy állandó kuncsaftja, aki megígérte, hogy magával viszi…

Draco elhallgatott. A körülötte lévő zajokon keresztül mindannyian hallgattak.

– Nem válaszolt. Láttam a szemében, ahogy ő is látta. És az anya, a bordélyházi szajha szavai olyan kézzelfoghatóvá, valóságossá váltak… A sárkány a hátán elkezdett élni a fejemben. Abraxas fattyúja… Lucius bátyja… Az, akinek Lucius helyére kellett volna kerülnie. Az én szeretett fiam. Mindenki számára… De kiderült, hogy olyan szégyenletesen elárulta az apja.

Malfoy emberei ide-oda járkáltak, az újságok legújabb számai mögé bújva, de egyikük sem olvasott. Mindenki az úriembert nézte. A Sárkány klán a parancsra várt. Draco reszketett a bordái alatt roskadozó dühtől.

– Kurva szemétláda… ezek apám utolsó szavai. Az arcomba köpött, és a pálcája után nyúlt, de Lucius bejött a szobába, és megpróbálta megnyugtatni. És tudod mit… – lépett előre. Egy méter volt közöttük. – Elhallgatott, amint meglátta a szeretett fiát. A vén szarházi félt tovább beszélni. Másnap meghalt.

– Ezt nem hiszem el! – krákogott Malfoy halkan.

– Hogy jutottam be a könyvtárba? Hogy jutottam be a könyvtárba, amikor Lucius nem volt ott, hogy a kandallóiról és az üzleteiről keressek információt? Mintha a ház nem tévesztett volna össze a sajátjaival! – Bloodrain a botját szorongatva kiabálta.

Néhányan megfordultak, de elhaladtak mellette, mert siettek a dolgukra.

– Megölted az anyámat! Az apámat.

– Te ölted meg Narcisszát, én nem tudtam, fiam. Luciushoz hasonlóan én is közvetve tettem, rájöttem, hogy még a véresküt is ki lehet játszani.

Draco megrándult. Hunter lehajtotta a fejét, és csettintett, felemelte a kezét, és mint egy gyerek, szidta, megrázta az ujját.

– Kevés volt a tennivaló. Megölni a nevelőapámat, hogy megszerezd az irányítást a Hollók felett, és elkezdeni azon gondolkodni, hogyan állhatnál bosszút a rohadt családodon. Minden nap eszembe jutott, hogyan haldokoltam a fájdalomtól az árvaházban, hogyan aláztak meg, miközben Lucius szeretetet kapott. Mindig mindent megkapott. Egy nő, akit szerettem. A ház, ami az enyém kellett volna, hogy legyen, a legidősebb örökösé. És egy sárkánytetoválás. Mindennek az enyémnek kellett volna lennie.

Bloodrain Leonra nézett.

– Ő volt az első lépésem a pusztulás felé. Mint egy tartalék terv. Hogy egy parazitát vezessek be a családba, aki mindent elárul, Leon esetében csak a fejébe jutottam.

– Meg akartad ölni! – Granger közbeszólt. – A fiút, akit gyerekkorom óta nevelek!

Hunter a tenyerét a szívére szorította.

– Leon, neheztelsz rám? Lám, lám…

– Kibaszott pszichopata – szorította ökölbe a kezét Draco. Hevesen dobogott szíve.

– Látom a célt… nem látok akadályokat, ahogy mondani szokták. Én csak pokollá akartam tenni Malfoy életét. Narcissa meglátott a könyvtárban, amikor Lucius jegyzeteit kerestem. Megijedt. Elkezdett kiabálni, hogyan kerültem oda.

Hunter felnevetett. Aztán megköszörülte a torkát, és pontosan utánozva a hangnemet, újra elmondja a szavakat, amiket Draco anyjának mondott:

– Narcissa, Lucius adott nekem hozzáférést ide. Ő maga kért meg, hogy keressem meg a papírokat. Máskülönben hogyan jutottam volna be ide? Várjuk meg őt, majd ő maga elmondja.

Malfoyt Leon erős szorítása tartotta vissza, miközben előre sietett. A nagybácsi igazi démon volt, aki fölöttük állt, és arra számított, hogy Draco hisztizni fog, de összerezzent az öngyűlölő pillantástól, mintha bemocskolná őt.

– Nem sikerült neki. Vagy inkább nekem sikerült. Sokat segítettél nekem, fiam. Aztán csak kitakarítottam az emlékeidet. Tudtad, hogy a kapzsiság napról napra nagyobb lesz? Neked ez nem elég. Mennyire élveztem, hogy Lucius megőrült. Hazafelé menet hangosan nevettem. Évről évre nyújtotta az örömét, látva, hogy Abraxas szeretett fia hogyan veszti el az eszét. „Hunter, fenyegetik a fiamat”, „Hunter, félek a fiam miatt”, „Hunter, bármit megtennék érte”, „Vadász…”.

– Fogd be a szád! – Hermione előrelépett. – Te egy szörnyeteg vagy! Hogy merészeled!

De Bloodrain az érzelmeikből táplálkozott. Rágta őket, ízlelgette és lenyelte, megtömte a gyomrát.

– Meghalt valaki a Pansy háza elleni tegnapi támadás után? Mi az? – kérdezte reménykedve. – Ó, ne válaszolj. Én mindent tudok. Szegény házimanó… Öröm volt nézni a kétségbeesett harcodat.

A fattyú nevetése hangos volt. Figyelemfelkeltő. Az emberek megfordultak, hogy ránézzenek, kissé lelassítottak. Malfoy lenyelte a torkában vasgolyóvá vált levegőt, képtelen volt megmozdulni.

– Animágus vagyok – folytatta. – Mindig is ott voltam neked. Hollóként repültem be Hermione lakásába, ott találtam a szerződésedet. Ott voltam a sivatagban, néztem, ahogy ti, a családom, majdnem találkoztatok egy vad nő házában. Mindenhol ott voltam. Egy nyomorék, aki csak szánalmat okoz. Még Steve is hitt a játékomban.

Megfogta a combját, majd megdörzsölte. Ráncolta a homlokát, kellemetlenséget színlelve.

– Fantomfájdalmat érzek…

– Akkor golyótól kellett volna meghalnod – köpte ki Draco. – Arról is gondoskodtál?

Hunter felemelte a kezét, és megrázta a fejét.

– Nem én voltam itt, hanem a többi ellenséged – változott az arca, gúnyból dühbe. A nyakában lévő láncért nyúlt, és lerántotta magáról. – Majdnem meghaltam miatta. Ez az eskü leigáz engem, arra kényszerít, hogy megvédjelek téged. Az a kibaszott medál az apád vérével még mindig arra kötelez, hogy a családodat szolgáljam, ami miatt még jobban megvetlek. Ő – nyújtotta a kezét –, Leonid Close, gyere elő, fiam. Gyere…

Leon mozdulatlanul állt, még mindig a vállával takargatva Dracót. Hideg, közönyös tekintettel nézett Hunterre. Széttépte a kihívása. Tartotta magát, amennyire csak tudta.

– Szégyenlős – nevetett fel Hunter. – Neki kellett volna mindent megosztania velem. Nem adtam meg neki a vezetéknevemet, mert nem akart véresküt tenni ellened. Ugye emlékszel még? A családjaink megvédik és támogatják egymást – mosolyogott, és megrázta a fejét. – A mágikus vezetéknevek igazán hatalmas ereje.

– De azt ugye nem vártad, hogy rávegyem, hogy megtörhetetlen esküt tegyen azzal, hogy megkötöm Leon kezét – vetett nagybátyjára gyűlölettel teli pillantást Draco.

Hunter hallgatott. Az ajkai sarka lefelé rándult. Beleharapott az arcába. Ideges. Dühös volt. Még jobban felbosszantotta, amikor két nő ment el mellette nevetve, beszélgetésbe merülve.

– Igazad van. De ettől függetlenül meghosszabbította a szórakozásom idejét. Miután Gray meghalt, minden a kezemre játszott. Micsoda élvezettel figyeltem mindent, ami körülvett téged. Nomura nem érdekel – nézett Grangerre. – Az őrületig akartalak kimeríteni. Ugyanaz, ami az apádat is megölte. Hogy végre visszavegyem, ami az enyém. A Sárkányt. Hogy gyengévé, sebezhetővé tegyelek, hogy még jobban fájjon. Ismerd be, hogy sértőbb elveszíteni azt, ami már a kezedben van.

– Ez egy szar terv, amit most mondtál.

– Tényleg? – Hunter a botjára támaszkodott. – Nem fogsz közvetlenül megölni. És nem akarsz megkérni valakit, hogy tegye meg. Ismerlek, fiam. Te mindig magadon állsz bosszút. Így most, hogy mindent tudok, csak úgy elmegyek, és te még sokáig nézel vissza. Várva egy trükkre. Megőrültél? Félni a családot, amit létrehozott. Meghalsz a félelemtől, amíg teljesen meg nem törlek. Amíg nem találom meg a módját, hogy levegyem a nyakamról az eskü pórázát.

– Nem mész el innen.

Hunter csettintett az ujjaival, és a feketébe öltözött férfiak falkákban kijöttek a kandallókból, elvegyülnek a tömegben, nevetve, fütyörészve.

– Emlékszel. Sok vér fog itt folyni. Nézzétek ezeket a kemény munkásokat. Mr. Chase itt van valahol.

Körülnézett. Draco hallotta, ahogy Hermione kifújta a levegőt, de ő szilárdan állt a helyén, nem mozdult.

– Mindenhol tele lesznek újságok adatokkal… Ne tedd, Draco!

– Hogyan ölted meg az apámat? – A hangja úgy csengett, mint egy kifeszített acélkábel. Hideg és arctalan.

Hunter elmosolyodott, egy pillanatra lehunyta a szemhéját, hogy kiélvezte az emlékeket.

– Megmérgeztem – vonta meg a vállát. – Akárcsak Narcisszát. Visszavásárolta a mérgezett whiskyt azzal, hogy betette a bárba. Lucius maga vette el. Csakhogy olyan apró kortyot ivott, hogy érezte, valami nincs rendben, és a gyűrű elvitte a könyvtárba. Ahogy döbbenten nézett rám, amikor bementem érte. Megértette, hogy a halál küszöbén áll, és őszintén szólva nem számítottam arra, hogy mit fog tenni. Elvágta a torkát, hogy ne én kapjam meg a tetoválást, mint a gyilkosa.

Draco ismételten megpróbált lyukat fúrni az arcába. Csak ellenállást érzett. Fulladást. A véreskü visszatartotta az ilyen kívánatos cselekedettől.

– Hát, akkor kezdődött minden elölről. Felneveltelek, közelebb kerültem hozzád, a bőröd alá, hogy később élvezhessem az összeomlásodat.

A levegőt átjárta a Hunter felett aratott hátborzongató diadal illata. Bloodrain tökéletesen látta, hogy minden egyes szava fájt, mintha ököllel ütné Dracót.

– Hunter – mondta Leon hirtelen.

– Nekem már nincs szükségem rád. Úgyis meghalsz, ha ellenem fordulsz. Emlékszel még? Te engem szolgálsz. És nem fogsz bántani azzal, hogy a végsőkig védelmezel. Tényleg meg akarsz halni?

Malfoy összeszorította az állkapcsát, de még csak a fejét sem fordította Leon felé, miután meghallotta, amit mondott. Nem volt itt az ideje. Nem úgy… A francba.

Hunter hirtelen elgondolkodott. És mintha a kandalló felé fordult volna, ahogy megragadta a pálcát, és Leon háta mögé hoppanált. Olyan hangja volt, mint egy sarlónak. Úgy hatolt be Leon hátába, mint egy vörösen izzó kés. Ismét a máj területére.

Granger felsikoltott.

Ez elég Malfoynak ahhoz, hogy meglássa a nyalábot. Bólintott. És kezdődik a legszörnyűbb dolog.

Megragadta a gyilkosságtól megzavart Huntert, és megpróbált hoppanálni. A kandallókból papírlapok ömlöttek ki. De hiába. Draco szemei lángolni kezdenek a tűzzel, elégetve mindent, ami felesleges. A helyszínen elégette a zsoldosokat, egy másodperc alatt hamuvá változtatva őket. Minden, ami a kandallókból kijött, megsemmisült Draco tekintete alatt. Elkezdődött a pánik. Riasztórendszer beindult.

Elérték, mielőtt a kandallók rácsai elzárták a Minisztérium kijáratát.

Huntert a kandalló felé lökte. Granger utánuk repült. Malfoy a kiégett kastély nappalija közepére lökte Bloodraint. A férfi reszketett. Alig bírta megtartani magát, egész teste felgyűrődött a légcsőre nehezedő fokozott nyomástól.

– Hazaértél, bácsikám – mondta Draco hátborzongató nyugalommal. Pontosan úgy, mint egy szemétláda. – Mi az, bácsikám?

Hunter zihált. Megragadta a nyakában lévő láncot, ami azonnal összeszorította a torkát. Térdre rogyott. Nem értett semmit.

Draco leguggolt elé.

– Megtanítottál arra, hogyan kell előre tervet készíteni. Tíz perccel a leszámolás kezdete előtt.

Bloodrain arca elvörösödött. Zihált, a pálcája után nyúlt, de Granger gyűlölettel rúgta el, és Draco mögé állt.

– Csak egy dolgot nem vettél figyelembe…

Hunter zihált.

– Azt mondtad Leonnak, hogy legyen hűséges, és ne áruljon el mindent, ami köztetek van…

Malfoy visszanézett Hermionéra. Végül is ő volt az, aki mindent megtett. Neki sikerült megoldania a rejtvényt…

– Leon a saját fiad.

Tessék. Itt is volt. Bloodrain még a halál küszöbén is kipréselte magából a döbbenetet azon, amit hallott.

– Nem azért adtad Leonnak a vezetéknevedet, hogy ellenem fordulhasson. – Draco a kezét Hunter vállára tett. – Én adtam Leonnak a vezetéknevét. Te csak leszúrtad az egyik Malfoyt, megszegve ezzel a véresküdet. A testvéremként tekintek rá!

Hunter úgy tett, mintha meg sem hallaná. Vér kezdett folyni a szeméből. A mókusok bíborba borulnak. Hátravetette a fejét, széttárta a karjait. Csak egy pillanatra fagyott meg, mielőtt a lánc úgy megfeszült, hogy lemetssze a fejét..

A vér Malfoy arcára fröccsent, és lángra lobbantotta a tüzet.

Draco összeomlott. Térdre rogyott, és Hunter holttestét gyomorszájon, vállon, bárhol, mindenhová szúrta az ütéseket. Üvöltözött. Megtűrt a hangja. Nem érzte, hogy a keze meggyullad, lángra lobbantva Hunter selyemkabátját. Nem érezett fájdalmat. Ott volt, összezárva vele, és elengedte.

– Draco!

Vörösen izzottak az erek a karján. Malfoy ütött és ütött. Nem hallott semmit maga körül. Megtörte a hangját. Érezte a sót a szemében. Kibaszott sót.

– Draco…

Granger hangja a füléhez érve hallatszott. Lehajolt, hogy tegyen valamit, ami azonnal eloltja a lángokat a kezében. Meleg kilégzéssel fújta el az erőt.

A fülében csengő hangot felváltotta a csend. Malfoy felegyenesedett, és undorodva nézte, ahogy a rúgástól a fej végiggurult a padlón. Elfordult a holttesttől, Hermionét magához ölelve. A lány nem remeg. Nem ijedt meg.

***

– Csak azzal árultalak el, hogy…

Hermione érezte, hogy a szíve összeszorult. Milyen elviselhetetlen volt. Draco megdermedt, barátja szemébe bámulva.

– Az igazságot elrejtsem.

– Melyiket? – sziszegte Malfoy a fogain keresztül.

– Hunter az igazi apja – mondta ki helyette Granger.

És abban a másodpercben Blaise leengedte a kezét, és még egy lépést is tett a verandára. Malfoy hátralépett a hallottak után, hallgatott, mintha arra várna, hogy Leon folytassa, mondván, ez nem volt igaz.

De Leon csak bólintott.

– Téged az árvaházból vittek el! – Draco mintha nem akarta volna elhinni.

Leon megrázta a fejét. A karjait az oldalánál tartotta.

– Hunterre nem hatnak bájitalok. Rád sem – erősítette meg Granger alig hallható, rekedt hangon a szavait, amikor látta, hogy Leon bólintott.

– Szóval megkerülted a Veritaserumot, mert nem hatott rád? – ragaszkodott hozzá Draco, és ismét bólintást kapott. – Meg foglak ölni.

Úgy mondta, mintha meg akarná győzni magát erről. Hermione látta, milyen gyorsan és mélyen lélegzett a dühtől, attól, hogy tudta, mi történt itt. Az új információtól. Itt mindannyian új módon haltak meg.

Ott, a versenypályán Leon mondani akart neki valamit… A lány kérdését követte. Granger belekapaszkodott abba, amit hallott, és csak úgy döntött, hogy tisztázza, ostobaságnak tartva a dolgot. De most…

– Leon – állt fel Draco a helyéről. – Gyere, beszélnünk kell…

hozzászólások: 0