23. fejezet
Epilógus
Holló

Vér.

Mindenütt ott volt.

Amikor Draco belépett ide, látta, hogy Shaggyt ellepte Leon vére. Sikerült kihoznia a Minisztériumból, és azonnal ide hozta.

Malfoy még közelebb lépett, és végre meglátta Steve görnyedt háta mögött a hasán fekvő Leont. Draco felé fordította a fejét, fogaival összeszorította az övet, amit az orvos adott neki.

Az arca sápadt volt. Draco mintha nem hallotta volna, amit Steve mondott. Valamit a nagy vérveszteségről. Malfoy csak nézte, ahogy Leon a medimágus pálcájának minden mozdulatára ráncolja a homlokát. Ha a bájitalok hatnának rá, a kezelés leegyszerűsödött volna.

És akkor jött ez a pillanat.

Az, amikor Draco ismét elágazás előtt állt.

Vajon örült volna Leon halálának?

Leon mindvégig eltitkolta előle a szörnyű igazságot. Hogy a fenébe is tehette volna? Hogy merészelte…

Malfoy agressziója elönti, ott van az ínyében, a nyálában, keserű a cigarettafüsttől.

– Mester, te… – Steve meg sem fordult, hogy Draco felé nézzen. – Kérlek, ne dohányozz itt.

De Malfoy tovább dohányzott.

Különös erőfeszítéssel szívta a füstöt, a tüdeje ágaiba nyomva. Szemtől szemben állt Leonnal. Ő tudta. Megértette őt. Látni lehetett a szemében.

Leon egy pillanatra lehunyta a szemét, és Steve valamilyen anyaggal átitatott vattapamacsot tartott az orrához.

– Ne ájulj el – motyogta a medimágus.

Csak akkor vette észre, hogy Malfoy mennyire remegett a keze, amikor ujjaival megragadta a cigarettát, hogy elnyomta a hamutartóban. Kurvára neheztelt, elárulta a sokkját. Ez csak most jutott eszébe. Abban a pillanatban Steve megszólalt.

– Nagyon kicsi az esélye, mester…

Meg kellett volna könnyebbülnie. Tudnia kellett volna kilélegezni és kijutni. Le kellett volna állítania Steve próbálkozásait, hogy ő maga mentse meg Leont. Neki kellene…

Akkor Draco miért állt ott kővé dermedve? Miért ver tolyan vadul a szíve? Miért volt lehetetlen megmozdulni is, miközben Leonra nézett, kék ajkai résnyire nyitva, és próbált mondani valamit?

– Ne merészeld! – Draco félbeszakította, és egy lépést tett előre. – Te! Én bíztam benned! Hallod, amit mondok?!

Leon alig takarta el a szemét, mintha azt akarta volna mondani:
– Igen, értem…

És:
– Sajnálom.

A fenébe is!

Malfoy az egész életüket maga előtt tartotta. A rivalizálásuk minden éles pillanatát. És minden egyes alkalommal, amikor Leon Draco védelmére sietett, tudván, hogy bármilyen veszélyes sérülés halálhoz vezethet.

Miért…

Dracónak gyűlölnie kellene őt, amit meg is tesz.

Napalmos tekintettel égette őt. De Leon már nem látott. Becsukta a szemét.

– Steve – motyogta Malfoy. Félrenyelt. – Steve, eszméletlen!

A medimágus nem válaszolt. A levegőben lebegő mágikus diagramot bámulta, közvetlenül Leon feje fölött. Már majdnem elhalványult.

– Leon! – Draco még közelebb lépett. – Leon!

Steve véres kezében tartotta a pálcáját, és gyógyító rúnákat rajzolt Leon két sebe fölé. Összevarrta, összehúzta. Próbálta megmenteni őt.

Mi a fenéért fájt annyira, Malfoy? A szíve környékén, ahol már most is lüktetett. Egy apró fodrozódás. Szinte alig hallhatóan. Alig dobogott.

Neki. Gyűlölnie. Kell. Őt.

Dracónak dobogtak a gondolatok a fejében. Összeállította a dolgokat, számolgatott. Gondolkodott. A körülmények áldozata volt? A francba. Mindannyian áldozatok. Kivéve, hogy Leon a barikád mindkét oldalán állt. Sok a kérdés.

Abban a pillanatban, amikor Draco felhívta, hogy beszélgessenek, abban a pillanatban, amikor Hunter összeomlásának gondolata megfordult a fejében, Leon már tudta, és fel volt rá készülve. Amint Malfoy kimondta a tervét, barátja még csak nem is tiltakozott. Folyton azt hajtogatta:

– Mindent megmagyarázok. Sajnálom.

Akkor már nem volt idő minden kifogására.

Most pedig… Túl későnek tűnt.

– Mester – nézett Steve rémülten Dracóra, majd felé fordult, és leeresztette a pálcáját –, mindent megtettem, amit tudtam…

Leonnal leállt a lélegzése…

***

Hermione belépett az irodába, látva, hogy Chase azonnal felé tartott. Ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjen a minisztériumba, hogy megnézze, hogyan alakultak a dolgok. Draco a bankban maradt Leonnal, amikor a lány kijött a kandallóból, amit az aurorok irodája hagyott meg, mint az egyetlen működő kandallót.

– Mi történt? – Átnyújtotta a dokumentumokat az aurornak, aki kérte, hogy nézze meg őket.

Körülnézett. Átpillant a férfi válla felett, látta, hogy a távolban azt a hely, ahol az egész történt, hogy elkerítették. Maroknyi hamu mindenütt. Megremegett, de Granger csak annyit tudott tenni, hogy kihúzta a vállát, és meglepett pillantást vetett, amikor az auror feléfordította a tekintetét.

– Mi történt itt? – Ragaszkodott hozzá, és átveszi az iratokat.

– A Rejtélyek Osztálya ma nyitva van, kérem, jöjjön be – válaszolt komoly hangon az auror, és a kandallóból előbukkanó következő férfi elterelte a figyelmét.

Mögötte Granger hallotta, hogy az auror nem engedi be a férfit, miután ellenőrizte az iratait.

A mellkasához kellett szorítania a táskáját, és elrejti a borzongást. Még az is előnyére vált, ha úgy tett, mintha valaki olyan lenne, aki megrémült mindattól, amit látott. Hermione felismert néhányat a Rejtélyek Osztályán dolgozó férfiak közül. Papírzacskókba gyűjtötték a hamvakat.

A liftben csak kifújta magát, hogy újabb körre gyűljön össze. És ekkor Hermione belépett az irodába, és megdermedt a küszöbön. Harry a vasasztalnál állt, Chase a hamvak fölé hajolt.

– Hermione! – Potter egy lépést tett előre, és aggódva nézett a lányra.

– Szia…– A lány nyelt egyet, levette a kabátját, és odasétált az íróasztalhoz, köszönt a főnökének, hogy aztán feltegye a kérdést, amire tökéletesen tudta a választ: – Mi történt?

– Egész éjjel a projektünkön dolgoztam, amíg Mr. Potter egy órával ezelőtt meg nem keresett. – Jack megpróbált egy alakot újraalkotni a hamuból egy rúnával. Ez a varázslat a papírokon működött.

Erre Hermione mellkasa megrándult. De csak Chase sikertelen próbálkozásait látta. A tűz, amit Draco megidézett, mindent porig égetett, testeket és papírokat egyaránt.

– Volt egy terrortámadási kísérlet az átriumban – válaszolta Harry –, de valami megakadályozta. Hol voltál?

– Ez egy kihallgatás? – kézdezte a boszorkány kicsit élesebben. Egyszerűen hallotta a kételyt a férfi hangjában. – Otthon voltam, későn jöttem dolgozni, mivel a kandallónál hatalmas a sor. Senki sem ért semmit.

Potter bólintott. Hermione nem tudta, hogy elégedett-e a válasszal.

– Ez minden, amit a pitvarról hoztak. Közvetlenül nekem kell elküldeni a jelentésekkel együtt. Én vagyok a felelős az ügyért.

Nem nézett Harryre, és az íróasztal fölé hajolva úgy tett, mintha dolgozni menne, pedig semmi energiája sem volt hozzá. Csak arra vágyik, hogy sírva fakadjon. A történtek emlékei még mindig frissek.

Chase felemelte a fejét, Grangerre nézett, és elkomorult. Úgy tűnt, megérezte a lány hangulatát, és tekintetét Harryre irányította.

– Mr. Potter. Elmehet, az ön jelenléte itt nem kívánatos. Ez egy titkos osztály.

– Az Auror Parancsnokság vezetőjének joga van itt lenni…

Chase köhögött, egy káromkodást leplezve a köhögésébe kezdett.
– Nem érdekel a szabályzatuk, maguk beleavatkoznak a munkámba. Megkapja az összes jelentést, amint kitalálunk valamit. Most pedig hadd végezzük a munkánkat. Az ajtó arra van.

Istenem, annyira hálás volt most Jacknek. Már megint megmentette őt, most egy közelgő hisztitől. Érezte, hogy Potter tekintete rajta volt, de nem nézett fel az asztalán lévő hamvakról. És amint becsapódott mögötte az ajtó, Hermionét kirázta a hideg. Hátrál egy székhez, hogy leüljön.

Most már csak Klyakra tud gondolni, és arra, hogy kiderül az igazság. A hangokra, amelyek még mindig vele voltak – a tépett hús ropogására és a pokolkutyák fogainak csikorgatására. Kővé dermedt szívvel gondolt Leonra. Vajon életben volt még? Hunterre gondolt… arra, amit annyi éven át csinált.

– Hermione?

Minden alkalommal, amikor ő és Draco leküzdöttek egy akadályt, úgy tűnt, mintha vége lett volna a rémálomnak, és minden újrakezdődik és békés lesz. De minden egyes alkalommal az élet újra keményen rájuk sújtott, és minden kibaszott alkalommal egyre jobban fájt.

– Hermione?

A lány Jackre emelte a tekintetét, aki odalépett hozzá. A férfi aggódva nézett rá. Szemöldökét összehúzta, és megigazította a szemüvegét.

– Miért sírsz?

Sírt?

Granger megérintette az arcát. Tényleg… az ujjai nedvesek voltak. Biztosítani akarta magát, hogy ezek nem könnyek, hanem egyszerű só…

– Mi a baj? – kérdezte a férfi, és a vállára tette a kezét, azon az atyai módon, amitől a lány sze könnybe lábadt.

– Mr. Chase! – Hermione felállt, és a barátja arcába nézett. – Klyak meghalt…

Hangosan mondta ki, így pontot téve a végére. Nem akart arra gondolni, hogy ez a valóság. Nem tudta elhinni. Az a kis hulla Pansy nappalijában pedig mesterséges volt. Nem valódi. Nem Klyak…

Megremegett. Érezte, hogy Jack a mellkasához szorítja, és próbálja megállítani a hisztéria kirobbanását. Nem tudott megnyugodni és abbahagyni a remegést.

– Mi történt? – kérdezte félénken. – Nem kell elmondanod…

– Egyszerűen elment…

Jack visszasegítette a lányt a székébe. Visszament az íróasztalához, és kotorászni kezdett benne. Hallotta, ahogy vizet tölt egy pohárba. Visszasietett, segített neki megfogni a poharat.

– Tessék. Igyál – segített neki felemelni a kezét. – Fenékig. Azonnal jobban fogod érezni magad.

Hosszú ideig hallgattak. Jack az íróasztal mellett állt, és próbált dolgozni, de időnként aggódva pillantott a lányra. Hermione viszont csak bámult maga elé, és emésztette a fejében az összes borzalmat.

Fájt a szeme, de könnyei már nem jöttek. Ami megmaradt, az az élő, szúrós agresszió Hunterrel szemben. Valaki, akit tisztelt. Akit barátjának tekintett. Aki évekig Draco mentora volt.

Valaki, akiről kiderült, hogy rosszabb, mint az ellenség. Egy aljas alak, aki annyi életet tett tönkre.

Ott halt meg, ahol minden kezdődött, a Malfoy-házban.

Granger még mindig látta a megcsonkított testét. Látta a fejét, a nyomástól feldagadt szemekkel. Látta, ahogy a férfi még halála után is őrülten nézett rá.

Őrület. Ez minden, ami megmaradt nekik. Mindenkiben.

Hermione felállt, megigazította a pulóverét, és amint egy lépést tett az ajtó felé, Chase elállta az útját.

– Ne menj haza! – mondta halkan, nyugodtan. – Maradj itt. Én… aggódom érted.

Hermione olyan mosolyt húzott elő, amennyire csak tudott. Felnézett Jackre, és bólintott.

– Nem megyek el, csak kimegyek a mosdóba.

Chase kifújta magát, és gyorsan bólintott, egy pillantással búcsúztatta a lányt. És mielőtt eltűnt az ajtón, még egy utolsó dolgot tett hozzá.

– Nem kell dolgoznod, mindent én csinálok. Csak legyél itt…

***

– Mester…

Draco az öklével támasztotta a homlokát, mindenhonnan suttogást hallatott. Felemelte a fejét, és a kerek asztalra nézett. Egy órával korábban gyűltek össze, csak most tudott eljutni.

Tudta, miről beszélgetnek, elrejtve a hangjukat. Amint leült Nomura trónjára, az lángra lobbant, és azonnal kialudt, új, izzó vörös mintákat szülve. A terem üdvözölte őt.

– Mester – állt fel az egyik férfi, és megpróbált hangosabban beszélni –, hallottuk, mi történt a Minisztériumban. A magam nevében szeretném elmondani, hogy kész vagyok segíteni, amiben csak tudok. Három minisztériumban is vannak kapcsolataim.

– Javaslom, hogy más minisztériumokban is szervezzünk zavargásokat – állt fel a helyéről egy másik Mester, aki az elsőtől balra ült.

Ez egy jó ötlet volt.

Draco tudta, hogy minden, amit Hunter maga mögött akart hagyni, elpusztult. Az emberei, már az egykori Sárkány klán, mindent ellenőriztek, és megerősítették, hogy nem maradtak papírok vagy zsoldosok.

Amint Draco aktiválta a tetoválás erejét, és Nomurával együtt a maffia feje lett, az egész klánja elvesztette a tetoválásait. Most már csak ő viselhette, mint tiszteletjelvényt, mint uralkodó.

– Kész vagyok az életemre esküdni – kezdte újra az első férfi –, hogy bármit megteszek, hogy a gyanú ne essen a Maffiára. Az életemre esküszöm.

A kifejezéstől Dracóban élesen felvillant az émelygés.

Túl sok eskütétel volt az életében.

Vadász. Leon. És mindkettőről kiderült, hogy áruló.

– Csináld – parancsolta Malfoy. – Csináld tisztán. Ne legyenek áldozatok. Hagyd a hamut elterelésként. Veyron mester?

Suttogta.

A férfi a vezetékneve hallatán azonnal felállt.

– A bátyja még mindig a MACUSA elnöke? Utaljon neki arra, hogy ezek terrortámadási kísérletek voltak, amelyeket valami feketepiaci zsoldosbanda követett el. Úgysem fogják bizonyítani.

– Értettem, mester – hajolt meg mélyen.

– Leléphetsz – támasztotta Draco a homlokát ismét az öklére.

Ruhák zizegése hallatszott. Senki sem szólalt meg. Néhány perc múlva kiürült a terem, és Malfoy két oldalán körülbelül negyven ember maradt – egykori Sárkányok. Shaggy közelebb állt hozzá.

Malfoy észrevette, hogy véres az ingujja. Vagy Leoné. Vagy Hunteré. Vagy a sajátját, az ujjbegyein lévő hámló bőrről.

Halálosan fáradt. Kimerült. Nincsenek érzései.

Apátia.

Felállt, nem érzte a lábát. Shaggy rögtön egy lépést tett előre, nekivágott, mert Draco oldalra hajolt. Hátradőlt az asztalnak, kinyújtotta a karját, megállította alárendeltjét.

Meg tudta csinálni.

A fenébe is, egyedül is elboldogult vele.

– A családommal akarok lenni – szólalt meg Shaggyt. – Az én… – szünetet tartott, lenyelte a torkában lévő fájdalmas csomót. – Légy a consigliere, és tartsd szemmel a dolgokat.

– Igen, mester – felelte Shaggy, és meghajolt előtte.

***

Egész héten Blaise házában lakott a családjuk. Zabini ragaszkodott hozzá, hogy Parkinson és a lánya nála maradjon. Amma a kutyákat sétáltatta a tó partján, míg a felnőttek kétségbeesett próbálkozásokkal igyekeztek összerakni magukat.

Hermione Pansy mellé feküdt, takaróval betakarva őket. Átölelte a derekát, közelebb bújt hozzá. Pont úgy, ahogy a barátnője tette, amikor nem bírta elviselni. Parkinson némán sírt.

Két egymást követő napon Hermione erőltette, hogy egyen. És az egyik ilyen reggelen Granger addig tartott egy kanál levest, amíg Parkinson beadta a derekát, és kinyitotta a száját, magához ragadta a kezdeményezést.

Ketten ültek az erkélyen, és figyelték a lent lévő Ammát. A lány egy könyv olvasásába merülve, fűzfaágak lombkoronája alatt fészkelődik.

– Soha… – mondta Pansy rekedt hangon, a lányára nézve –, soha nem legyed gyereked…

És görcsbe rándult a gyomra. Az igazság rándulása, amely visszapattant Parkinson hangjáról.

– El sem tudom képzelni, mi történt volna velem, ha aznap Amma…

Hermione a vállára tette a kezét. Bólintott, mintha arra kérné, hogy ne folytassa. Ő már mindent megértett.

– Állandó félelemben élni. A maffiában lenni és gyereket nevelni félelmetes. Esküszöm, hogy aznap rögtön meghaltam volna utána.

Granger összeszorította az állkapcsát. Legszívesebben megállította volna, de Pansynek ezt ki kellett mondania magából.

– Ma megszokásból hívtam őt… Azt mondtam: Klyak! – Könnyek szöktek a szemébe. – Csend volt. Egyetlen káromkodó szó sem. Ő volt a legjobb mind közül…

– Tudom – értett egyet Hermione csendesen.

A temetés ma volt, Parkinson elintézte, hogy oda temessék a manót, ahová ő akarta, hogy eltemessék.

– Amikor terhes voltam, Klyak azzal terelte el a figyelmemet, hogy beszélt – emlékezett vissza Parkinson. – Van egy kis falu Dél-Franciaországban. Mára már elhagyatottá vált. Azt mondta, ott született és nevelkedett, amíg egy varázslócsaládhoz nem adták. Klyak azt mondta, volt ott egy fa, amelynek a törzsére az arra érdemes manók nevei voltak írva. Azt mondta, hogy ha egy kicsit messzebb mentek, akkor sírkövekkel kirakott sírokat láthattatok. Hétköznapi kövek… Érted, amit mondok?

Hermione megrázta a fejét.

– Klyak azt mondta, hogy ez a házimanók sorsa. Mindig „lemaradnak” a gazdáik mögött. De, basszus! – emelte fel a hangját, ujjait az ajkára téve, ahogy Klyak tette. – Nem hagyok mellette egy követ sem…

Hermione halkan sírt Pansyvel együtt. A teájuk már rég kihűlt.

Parkinson, valahányszor a lányára nézett, hangosan meggyőzte magát, hogy helyesen cselekedett, amikor elvette az emlékét. Ez fájt neki, valószínűleg jobban, mint Ammának. Nem szabadott volna összehasonlítani, de Pansy nem tehetett róla.

– Hol van Klyak? – Parkinson kifújta magát, és Hermione szemébe nézett. – Mit válaszolnék neki? Meghalok nélküle…

Granger felkapta a fejét, és Pansy elé térdelt, hogy megölelje. Hogy kölcsönözzön neki egy vállat. És csak meghallgatta, ahogy a barátnője sírt. Könnyei nedves foltot hagytak Hermione pulóverén. Egy nedves foltot a szívében.

***

A hely, amit Pansy leírt Klyak emlékeiből, kiderült, hogy nem is olyan festői.

Egy elhagyatott falu romokban hevert. Sok ház tetejéből magas fák nőttek ki, ami tovább fokozta a hely végzetszerű hangulatát.

A Klyak által említett fáról kiderült, hogy egy borbolyafa. A legritkább a maga nemében. Általában bokrokban nő, de most, egy hatalmas, piros bogyókkal teli fa ágai alatt állva Hermione rádöbbent a ritkaságára.

A törzsére házimanók nevei írták fel. Rövid, vezetéknév nélkül, mert nem volt szabad nekik. Csak becenevek vagy számok.

A kis sírhelyet fekete földdel borították be.

Körülötte olyanokkal, akik Klyakkal barátkoztak. Mindenki itt volt, még Amma is. Granger a kezét fogva kissé leguggolt, hogy elmondja neki, hogy ez az ő barátjuk. Fájt neki, mert a lány nem emlékszik rá. De ez Pansy döntése volt. És kizárt, hogy Granger ellene szegüljön.

– Itt hagyhatom a virágokat? – suttogta a lány.

– Melyiket szeretnéd? – kérdezte Hermione, és térdre ereszkedett a lány előtt, elővette a pálcáját.

Amma összepréselte az ajkait. Gondolkodott.

– Fehér rózsát szeretnék – nézett várakozóan Hermionéra.

És miután Granger egy pálcaintéssel rózsakoszorút készített, apró, takaros rózsát, Amma felé nyújtotta. A lány rögtön a sírra helyezte, Pansy szaggatottan kifújta a levegőt, aki azonnal elfordult, arcát Blaise mellkasába rejtve.

Draco a karjába vette Ammát, találkozott Hermionéval tekintetével. Az arca sápadt, fáradt, de talált erőt, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse felesége csuklóját, majd biccentett neki.

Malfoy elvezette a lányt, és meghallgatta egy újabb történetét arról, hogy Dio ma megbotlott a lépcsőn.

Granger magától is hagyott ott virágot, csakhogy egyenesen a földből teremtette, hogy betakarja a sírt, hogy elrejtse a fekete pallos dudorát. A virágok kék, zöld és fehér sapkái ringatóztak a halványan meleg szellőben.

– Nyugodj békében, te szemétláda, nyugodj békében, barátom… – motyogta Blaise, öklét a nadrágzsebébe mélyesztve. Utolérte Dracót, magára hagyva a lányokat.

Granger átkarolta Pansy vállát. Egy pillanatra elhallgattak, saját gondolataikon töprengve.

Aztán, amikor Parkinson felemelte a pálcát, és Klyak nevét firkálja a ládára, még egy utolsót mondatot mondott: – Mindig is ti voltatok a családom – intett a pálcájával.

Klyak Parkinson
A szeretett barát

A családjuk sokat veszített. Számukra a halál könnyebb lett a pelyvánál.

***

Most Hermione volt az, aki Draco álmát őrzte. Minden éjjel rémálmokból felébredve a pálcáját ragadta meg. Fájt neki, ha látta. Tudni, hogy ugyanazt élt át, amit Granger is átélt egykoron.

– Itt vagyok – karolta át a férfi derekát, és megcsókolta a vállát. – Semmi baj. Ez csak egy álom.

Dracónak csak meg kellett fordulnia, hogy teljes erőből átölelje a lányt. Hogy hosszú ujjait a lány hajába fonta, beleszagolt, és egy pillanat múlva megnyugodott. A lány hallotta, milyen hevesen vert a szíve, milyen forró volt a bőre.

– Folyton azon gondolkodom, hol csesztem el.

Megdermedt. Csak azért, mert valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy úgy döntött, beszél valamiről, ami zavarta.

– Nem tudtál róla, biztosan nem a te hibád – mondta Hermione magabiztosan.

– Az én hibám, hogy vak voltam, és minden kétséget kizáróan hittem neki.

Malfoy felállt, kikászálódott az ágyból, és az ablak melletti székhez sétált. Hermione a másik oldalára fordult, hogy láthassa őt. Egyik könyökére támaszkodott, és közelebb ment hozzá.

Malfoy felkapta a csomagot, és a szűrőnél fogva kihúzott egy cigarettát. A fogai közé szorította, a hegyénél villogott az újonnan szerzett varázslattól.

Hermione nem tudta, hogyan segíthetne Dracónak enyhíteni a gondolatait. Vele együtt ő is rosszul volt mindattól, ami történt. Félelmetes volt belegondolni, hogy mit érezhetett magától a tudattól, hogy ő volt az, aki Hunter segítségével megölte az anyját. Istenem…

Nem az ő hibája volt.

Sosem volt az ő hibája.

Az utcai lámpák fénye Draco arcának jobb oldalára esett. Észrevette, hogy milyen erősen összeszorult az állkapcsa. Milyen üres a tekintete. A feszültsége semmissé tette a próbálkozásait, hogy rendben legyen. Mindkettőjüknek.

Hullámokban érkezett.

A fájdalom jött és ment, és minden alkalommal egyre rosszabb lett.

– Az a szemétláda ötéves korában Törhetetlen fogadalmat tetetett Leonnal – fújta ki a füstöt az ablakon, és elfordította a fejét. – Öt kibaszott évesen!

Uram…

– Soha nem hagyott cserben. Légy hűséges hozzám. És őrizd meg a titkaimat – idézett mindazt, amit tudott. – Tudod, hogy szokta megijeszteni? – Draco dühösen harapdálta az alsó ajkát, és nem nézett Hermionéra. Nézd, Leon, mi történik azokkal, akik megszegik a fogadalmukat – szokta mondani neki a saját apja, miközben a szobalányaikat kínozta Crucióval. Mindig a haláláig. Egészen addig, amíg azok könyörögtek, hogy megölhessék őket. – Mindig azt hittem, hogy ő és én akkor öltünk először embert, amikor először mentünk küldetésre.

Hermione felült az ágyon, a térdét a mellkasához húzta. Átölelte őket.

– Leon hétévesen ölt először. A dadáját, aki hagyta mosolyogni.

– Ó, istenem…

– Hunter olyan kutyává nevelte, aki parancsra bármit megtesz. Megtiltotta az érzelmeket. A nevetést, mindenféle játékot. A játékokat… – Draco a térdére támasztotta a könyökét, és meggörnyedt a háta. – Bassza meg… Mindig is csodálkoztam, hogy miért van annyi gyerekszar a lakásában. Seprűket, édességeket. Csecsebecsék Weasley-ék varázsviccbüféjéből… Bassza meg! Még abban sem vagyok biztos, hogy a Durmstrangban tanult.

– Egy szörnyeteg – állt fel Hermione, és egy kis puffot húzott magához, leült közvetlenül Draco mellé, hogy megfogta a kezét.

– Azt hittem, hogy a merénylet után, miután Hunter észhez tért, jó okkal dorgálta meg Leont. Elvégre consigliere-ként az volt a feladata, hogy megvédjen engem. Már akkor észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben. Úgy döntött, hogy cigarettával bünteti, nem tudván, hogy én is kapok egy csomagot…

Granger visszagondolt arra a pillanatra, és az émelygésig rájött, milyen ügyesen játszotta Hunter az aggódó nagybácsi szerepét. Mennyire féltette akkoriban Dracót. Aggódott érte.

– Ha úgy döntesz, hogy elmész – mondta Draco halkan.

– Mit fogsz csinálni? – emelte fel a hangját. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Túl késő már elmenni. Már összefonódott az egésszel. – El fogsz engedni? Mi történt azzal, hogy „önző vagyok”?

A férfi hallgatott.

– Miért nem mondasz semmit? – kérdezte kicsit élesebben.

– Mert körülöttem mindenki haldoklik! – Draco felhorkant, és kidobta a cigarettacsikket az ablakon. De kicsit halkabban hozzátette: – Sajnálom…

Draco felállt, és maga mögé húzta a lányt, kezét a sajátjába fogva. Átkarolta a lány derekát.

Granger a hátára zárta a karjait. A férfi szívének dobbanására lélegzett. Fájdalmasan sikoltozott.

Nagyon szeretett volna visszatérni az élethez, a normális élethez, ahogy ő értette. Túl akart jutni mindezen. Túljutni az összes veszteségen, hogy soha többé ne próbálja megragadni a sors indáit. Azok mindig csúszósak voltak.

– Túljutunk ezen – mondta a férfi mellkasához, anélkül, hogy felemelné a fejét. Elsősorban magának mondta. – Túljutunk ezen…

***

Hermione kibérelt egy házikót a szülei háza közelében egy egész hétvégére, hogy Pansyvel és Ammával töltse, Blaise pedig velük repült. Draco megígérte, hogy csatlakozik hozzájuk, ha rendbe hozta a dolgait.

Az újságcikkel szerint több minisztériumban is zavargások voltak. Mindez reggel történt, a csúcsforgalom idején, amikor sokan munkába indultak. Mindössze maréknyi hamut találtak, semmi többet. Az aurorok csak a vállukat vonogatták.

Jack nem tudta összerakni a hamut. Még ő is rájött, hogy ritka sötét mágia volt. Hermione már nem beszélt Harryvel, Chase vette át az összes kommunikációt. Nem tudta, mire gondolt Harry, vagy hogy a maffiával keresi a kapcsolatot.

Hermione Int a füle mögött simogatta, miközben Pansy próbálta rendezni, hogy mit hozott Granger apja.

– Hogy csinálod ezt? – forgatta a kezében a felfújható gyerekkarszalagokat.

Hermione csak intett a pálcájával, és a karszalagok elkezdenek megtelni levegővel.

– De tud úszni – fújta Pansy. – Már nem kisbaba többé.

– Apa mindig vigyáz a biztonságra – mondta Granger mosolyogva.

Amma Blaise-zel együtt a parton ült, és a lábukat áztatták a vízben. Zabini mintha egy mély gödröt ásott volna, és Cent próbálta belerángatni, miközben Dio a közelben ugatott, és farkát csóválta.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ez egy álruhás pokolkutya – mondta Hermione, miközben az előtte álló kutya pofáját vizsgálgatja. In még a fejét is oldalra fordította, rájött, hogy róla beszélnek.

– Földalatti harci versenyekre tenyésztik őket. Nagyon népszerűek a bűnözők körében. Draco vette őket, amikor még kölyökkutyák voltak.

In megnyalta Hermione ujjait. Most már teljesen gyengéd volt a lányhoz, aki vigyorogva elkapta a kutya nyelvét.

– Mi az, már nem morogsz rám? – Enyhén meghúzta a nyelvét, és elengedte, látva, hogy a kutya azonnal csóválni kezdte a farkát, és felemelte a fenekét a homokról.

– Több mint száz évig élnek, és hűségesek a gazdájukhoz. Nyugodt vagyok, hogy még nagyon sokáig Amma mellett lesznek – mondta Pansy, és kétszer csettint a nyelvével, miközben az ujját a tenger felé nyújtotta. – Menj oda!

A kutya elindult, és Diót egyenesen a lyukba lökte, Amma és Blaise nevetésére késztette.

Olyan nyugodt, hogy az már-már ijesztő. Ijesztő, mert most minden rendben volt, és minden rossz dolognak vége lett látszólag. A fő ellenséget legyőzték. De mi fog történni a jövőben? Vajon újra megtörténik majd valami hasonló? Egyikük sem tudta.

Hermione a maga módján megértette Pansy szavait. Megértette a figyelmeztetését a félelemről, hogy egy ilyen környezetben gyermeket kell szülni.

Félelem a családtól, a legközelebbi és legdrágább, legértékesebb dolgoktól az életben, amivel meg lehetett félemlíteni.

Lucius mindennél jobban féltette a fiát.

Pansy mindennél jobban féltette a lányát.

És semmi sem tartotta vissza őket attól, ami történt.

Draco megölte az anyját.

Ammát szinte bántották a történtek. Félelmetes belegondolni a rosszba.

Hermione nem gondolkodott túl messzire előre. Már nem is csinált ilyesmit. Túl sok hibát követett el, amikor a jövőre és a tervekre gondolt. Most már csak azt szerette volna, hogy minden egyes családtag életébe visszatérjen a csend.

– El akarok menni kirándulni Ammával – nézett Pansy alig mosolyogva a lányára. – Csak ő és én, csak mi ketten. A múlt terhei nélkül. A maffia nélkül. Anélkül…

Granger bordái megfeszültek. Bólintott.

– Hová szeretnél először menni?

– Amerikába – válaszolt azonnal, habozás nélkül a barátja. – Aztán Kanadába. És aztán… ahová Amma mondja…

Blaise hagyta, hogy a lány betemesse a gödörbe. Amma nevetve nézte, ahogy a kutyák ugattak, és a kezével segített homokot szórni a nagybátyjára. Ahogy ránézett, Hermione szíve egy kicsit könnyebbnek érezte magát.

A remény a legjobbra még mindig friss leveleket hajtott.

***

Malfoy a Próféta legújabb számát olvasta a banki irodájában ülve. A címlapon a kviddicsbajnokságról szóló beszámoló volt. Minden, ami a minisztériumokban történt, egy hete már nem érdekelte a sajtót.

Egy hónap telt el Hunter halála óta.

Egy hónap hosszú felépülés.

Folyamatosan dolgozott. Próbálta lefoglalni magát, aztán egyenesen hazament.

Haza…

Hermione kis lakása lett az otthonuk. Szűkös volt, de meglepően otthonos. Észrevette, hogy a lány igyekszik szinte bármivel lefoglalni az elméjét, hogy elterelje a figyelmét.

Este, vacsora után Hermione a tévé előtt feküdt és mugli sorozatokat nézett. Megismerkedett a lány életének ezzel a részével, és meglepődött, hogy mennyire nem voltak viccesek a szkeccsvígjátékok. Úgy látszott, így hívták őket…

Draco csak ott volt neki, csak élvezte, ahogy a lány nevetett, és ebben kereste a megváltást.

Voltak éjszakák, amikor a lány felébredt egy rémálomból, érezte, hogy miről álmodik. Egyszerűen azért, mert a tetoválás rajta élt. Csápszerű csíkokkal mozgott.

A kérdés nyugtalanította: miért nem hallott hangokat vagy suttogást? Talán azért, mert teljesen elfogadta az erőt, amikor Hermione megpróbálta elutasítani, és nem hagyta, hogy az hatalmába kerítse? Azt mondta, hogy minden alkalommal egyre könnyebb volt, hogy eltávolítsa a hangokat a fejéből. Mintha megtalálta volna a módját, hogy elnémítsa őket. Megnyugtatta, hogy nem volt mitől félnie. De ő tudta. Mindig voltak idegenek a fejében…

– Aggódsz a prófécia miatt, amit Grey talált? – kérdezte a lány egy ilyen estén.

– Aggódom minden miatt, ami árthat neked – válaszolta őszintén.

Draco a lány szemébe nézett, és rádöbbent, milyen gyönyörűek a heterokrómia miatt. A kék pigment foszlik a barna fölött, és a mintázat minden szempillasuhintással változik. Ilyet sehol máshol nem lehetett látni.

– Pansy levelet küldött – váltott témát Hermione. – Los Angelesben vannak.

– Örülök nekik – mosolygott Draco, és eszébe jutott a fénykép, amit Pansy egy héttel korábban küldött, amin Amma és a kutyák a tengerparton hancúroztak.

– Tudod, hogy Makotóval van?

Draco bólintott. A Skorpió klán feje személyesen kérte a beleegyezését, hogy vigyázzon Pansyre és Ammára az utazás alatt.

– Örülök neki… – mondta.

Mindenkinek szüksége volt egy második esélyre.

Visszaforgatva az időt, Malfoy sosem gondolta volna, hogy így fog végződni. Hogy ez a göndör hajú nő lesz a felesége. Lehet, hogy ez egy színlelt házasság volt, de az érzések valódiak.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy szerelmes legyél?

Hogy a gondolatok, amelyek akkoriban elhomályosították az elméjét, eltűnjenek?

Mit is szokott mondani Draco? Nincsenek érzések, csak fizika?

Szellemileg elnevette magát.

A félelem, hogy átlépi a határt, legyőzte. Valószínűleg olyan volt, mint egy ujjcsettintés. Először a vonzerejére gondolt. Az egyszerűségében rejlő szépségre.

Aztán akarta őt. Engedte magad elé képzelni őt meztelenül. Elképzelni magát benne.

És amikor ez megtörtént, nem akar véget vetni ennek a szarnak.

Minden, ami közöttük történt, az egymás iránti vad agresszivitáson alapult. Az apró dolgok voltak azok, amik ezt az agressziót kioltották. A beszélgetéseik. A tekintetük. A helyzetek, amik összehozták őket.

Granger megmentette az életét. Kétszer.

Belevetette magát a hőségbe. Olyan oldalát mutatta meg, amire Draco teljes szívéből vágyott. Hermione tudott hidegvérű, erős, őrült lenni. A férfi egyenrangúnak látta őt. De mindezek ellenére annyi gyengédség és melegség volt benne. Annyi gyengeség. Ezt nem lehetett leírni vagy megmagyarázni.

Egyszerűen csak megtörtént.

A kör, amit egymás elől futottak, napról napra szűkült, míg végül össze nem ütköztek egy ölelésben.

Undorodott, ha a múltbeli önmagára gondolt. Arra, hogy a lányt az alvilágba akarta küldeni. Hogy végigjárja vele az utat, hogy visszatérjen. Elsősorban neki fájt. Gyűlöli magát érte.

Egyszer azt mondta neki, hogy egyszer majd visszavág. Fájdalmasan, amikor ő még nem áll készen.

Hát…

Draco beletörődött a vereségébe.

Ott volt. A szívében. A lány nevét dörömbölve.

Mintha falak dőltek volna le közöttük, városok omlottak volna össze, csontok ropogtak attól, hogy nem kaptak levegőt, mintha mindkettejüknek szüksége lett volna rá.

Megőrülni félelmetes volt. De elveszíteni, ami a kezedben volt, még jobban fáj.

Malfoy minden erejével próbálta megmenteni mindazt, amit felépített. Mindent, amit eddig tettek. Törékeny volt az egész. Sebezhető.

De lüktetett. Ott, a bordái alatt. A mellkasában. Egyszerre dobogott a szívével. Malfoy a tenyerével érezte, ahogy a lányt olyan erősen magához húzta.

Hány éve maradt hideg? És most először nem félt elfogadni az érzéseket, visszanézni egy igazi ember szemével. Nem egy szörnyetegét.

Minden, amit oly sokáig gyűlölt, egyik napról a másikra összeomlott, és saját tükörképét tárta elé.

Ott volt ő maga.

Most már az igazi…

***

A sikoly visszhangzott a hideg szobában. Visszapattant a falakról, elárasztotta a fülét a maradék félelem.

Draco az öklét gyúrta, próbálgatta az ujjperceit.

Nyaka roppant, mint a fejjel lefelé lógott ember első törött bordái.

– Megismétlem a kérdést – húzta meg magát Malfoy, és az áldozat mögött álló Shaggyre nézett. Ő tartotta a testet, hogy az ne dobja vissza. – Mit adott még neked Bloodrain a tetováláson kívül?

– Semmit! Esküszöm, hogy semmit! Nézd meg az emlékeimet! – A férfi torka kiszakadt a sikolyoktól.

Izzadt, izzadt háta csillog a feje fölött lévő halvány izzó fényében.

– Az emlékeket el lehet távolítani – mondta Draco dühösen. Saját tapasztalatból tudta. Most már tudta, mire volt képes Hunter. – Hagyott neked leveleket? Jegyzeteket utasításokkal? Volt veled valaki más is?

A megbilincselt férfi vért és kiesett fogakat köpött a padlóra. Megrázta a fejét, próbálta látni a hóhérját. Draco, a kibaszott kényelme kedvéért, még le is guggolt, hogy megragadta a haját, és magához húzta a fejét.

– Várok.

– Én… Én csak egy átlagos zsoldos vagyok. A berlini feketepiacon vett meg. Megígérte, hogy a Holló klán mestere leszek. Te magad is láttad, az isten szerelmére!

Draco felegyenesedett. Az egyenesen a szoláris plexusra mért ütés nem hagyta várakozni az áldozatot.

Malfoy látta a töredékes emlékeit – Hunter ügyelt arra, hogy eltörölje a nyomait.

Minden bizonnyal egyértelmű volt, hogy a férfi nem tudott semmit. Malfoy egyszerűen nem tudott túllépni a vágyon, hogy kieressze a gőzt a Hunter iránt felgyülemlett gyűlöletből. A Hollók lán mesterének elkapása ezúttal New Yorkban történt, amikor a férfi úgy döntött, hogy a Mester egyik bordélyházába megy, és elkezdte felhajtani, hogy ingyen lányokat kapjon.

Draco egy hollót küldött egy üzenettel a kandallón keresztül.

Draco csak most értette meg tökéletesen a nagybátyja kívánságát, hogy ne legyenek vele csatlósai. Mindig is azt mondta, hogy tökéletesen képes egyedül is elintézni a dolgokat.

Persze, ha sokan voltak, nagy volt a lebukás veszélye. Akármilyen volt a gazdája, a kutya is megharaphatta.

Hunter Leonra támaszkodott. Aztán Aquamarine-t. Vezette, és kerülőutakkal zavarta össze a nyomát.

Találat.

Ziháló zihálás a törött orrától, amibe belerepült egy cipő orra.

– Kegyelem! Nem csináltam semmit! Könyörgöm!

Malfoyt őszintén szólva nem érdeklte, hány nőt kínzott már halálra a fattyú. Ez mind benne volt az emlékeiben. Draco még a nevére sem akart emlékezni, annyira undorító és jelentéktelen volt. Csak meg akarta ölni, és előtte még őt is félholtra akarta kínozni.

Draco úgy verte a testét, mint egy bokszzsákot, miközben Huntert képzeli a helyére. Aquamarin. Bill. A vadak. Mindenkit, aki keresztezte az útját. Fulladozott a dühtől. Agresszió gyűlt fel a tüdejében. Aztán amikor elfogyott az ereje, amikor a keze leért, elfordult, és lerázta magáról a vért.

Le kellett hűlnie. Össze kellett szednie magát. Kilélegezni.

A fenébe is…

Miért volt itt?

Draco csak akkor tért magához, amikor meghallotta az üveg ropogását a lába alatt, ami a kastély fő nappalijában lógó kristálycsillár maradványából állt.

A tűz sok mindent elpusztított.

Valószínűleg jobb volt így.

A múlt összes legrosszabb szelleme most élve eltemetve feküdt ezeknek a falaknak a kormában.

Draco a pusztítás közepén állt. Lépések ropogását hallotta maga mögött. Nem fordult meg. Tudta, hogy ki volt az.

Mindenkinek szüksége volt egy második esélyre.

– Hogy érzed magad, Leon?

Malfoy csak ekkor fordította el a fejét, hogy találkozzon barátja tekintetével.

Akármennyit gondolkodott Draco, akármennyit töprengett, nem tudta kivágni őt a saját életéből. Vajon Leon bűnös volt?

Abszolút.

Tagadhatatlanul.

De minden kibaszott jó felülkerekedett most, arra kényszerítve őt, hogy adjon Leonnak még egy esélyt. Kényszerítette Malfoyt, hogy megbocsásson neki, és megpróbálja megérteni.

Leon egy tengerészkék garbót viselt. Az ujja fel volt gyűrve, és az egyik alkarján Draco fehér csíkokat látott egy korábbi, Hunterrel tett Törhetetlen fogadalomból. A halála után a fogadalom felbomlott, hátborzongatóan mély sebeket hagyott maga után.

Leon szíve aznap néhány percre leállt, és Steve, Draco dühének súlya alatt, egy úgynevezett „kísérlethez'” folyamodott.

A közvetlenül Leon mellkasába dobott Crucio elindította a szívét. A fájdalomtól vonaglóan kómába esett, és hosszú lábadozásba csúszott.

Hány egymást követő napon látogatta meg őt Draco, mielőtt felébredt volna? Valószínűleg csak Steve számolta.

Malfoy mindvégig gyengéden végigjárta az elméjét, az emlékek borzalmaitól remegve.

Minden, amivel Leon találkozott, egy tömör, borzalmas valami volt, amit Hunter teremtett neki.

A nagybátyja szavaiból Leon úgy vélte, hogy az anyja a születése után meghalt. Bloodrain egy öncélú tervet eszelt ki, arra számítva, hogy lány születik. Egy jövendőbeli menyasszony Draco számára. Ettől még undorítóbb volt a dolog.

Amikor Hunter rájött, hogy fiú lesz, örült. Sok kiskaput látott már, hogy a Malfoy család bőre alá férkőzzön.

De előbb a kutyát kellett betanítani.

Te vagy az én kutyám – szólította Hunter.

Egy kisgyerek, aki szeretetre vágyott. Egy kisfiú, aki halálra rémült attól, ahogy Bloodrain megdorgálja őt minden érzésért. Megmutatta a szolgákon, kínozva és nevetve. Azt mondaná:
– Veled is így lesz, amint megengeded magadnak, hogy érezz.

– Te egy senki vagy.

– Neked engem kell szolgálnod.

– Csak gyűlöletet kell érezned a Malfoyok iránt.

Ötéves korában Leon kezét megégette a Törhetetlen fogadalom fonalának karkötője.

Öt kibaszott éves volt Leon, amikor a „pórázt” rátették.

Draco nem tudta, hogyan nem vesztette el az eszét. Hogy maradt egyáltalán épelméjű. Milyen erős volt Leonnak az élni akarása.

Élni…

Az a nap, amikor bemutatták őket egymásnak, emlékezett vissza Draco az ő oldaláról. Emlékezett a dühére, amikor vesztett a ringben, emlékezett arra, hogy a folyton győztes Leon nem mutatott sem örömet, sem izgalmat a párbaj miatt. Üres volt az érzelmektől.

De most, hogy belenézett Leon fejébe…

Malfoy elborzadva figyelte, ahogy barátja szíve vadul kalapál. Hogy amikor hazaért, bezárkózott a fürdőszobába, hogy csak egyetlen mosolyt engedjen meg magának a tükör tükörképében. Hogy megengedje magának, hogy megjegyezze ezt az érzést, és elrejtse az apja elől. Ez volt az ő titka.

A kibaszott titka volt.

Malfoy megremegett attól, amit látott. Nem tudta megállítani magát.

Amikor megtörtént a barátság, amikor Draco kapcsolatba került ezzel a rideg fiúval, Leon egyre nehezebben tudta elrejteni az érzelmeit Hunter elől.

– Tegyél meg mindent, amit kér. Beszélj bármiről, amit ő javasol, megértetted, Leon?

– Megértettem, Hunter.

Soha nem szólította apának. És Bloodrain erőszakkal kiütötte.

Az edzés napján, amikor Shaggy adott egy kis időt a fiúknak a pihenésre, Draco a szőnyegen ült, a ring párnázott oldalának támaszkodva. Leon rajta tartotta a szemét, valószínűleg arra számított, hogy Malfoy ostobaságokról kezd el beszélni.

Csak most, ahogy Draco az emlékeket figyelte, hogy izzadtan ázott ettől a pillanattól, amire figyelnie kellett. De mivel fiú volt, egyszerűen elfelejtette. Nem tulajdonított neki jelentőséget.

Bármennyire is utasította Hunter, hogy folytassa a beszélgetést Dracóval, Malfoy maga kérdezte meg tőle, hogy mit szeretett a Durmstrangban.

– Szereztél ott barátokat? – Draco még mindig gyermeki hangon kérdezte, látva Leon arcán az azonnali megrökönyödést, amit azonnal elrejtett.

A válasz elmaradt. Shaggy visszatért, és folytatták az edzésüket.

Leon még sosem járt a Durmstrangban. Hunter maga tanította őt a sötét varázslatokra, a tiltott mágiára, az okklumenciára, a legilimenciára és a párbajozás művészetére.

Harcosnak nevelte őt.

Csakhogy történt valami, amire Hunter sosem számított – egy Törhetetlen eskü Draco és Leon között, ami nagyon megnehezítette, hogy a Bloodraint szolgálja.

Hogy elkerülje az eskü megszegését, Hunter talált egy módot: éjjelente meglátogatta Leont, és alvás közben a fejébe hatolt. Nem tudott az invázióról. Nem érezte meg apja ügyes legilimenciáját, és így nem szegte meg a Dracónak tett fogadalmát: hűségesnek lenni hozzá.

De Huntert sem árulta el. És nem is szegült ellene. És az apjához is hűséges maradt…

A barát undorító életét Draco nem ismerte.

Még ha kérdezte volna is, nem válaszolt volna. Milyen vak volt Malfoy.

És most ott álltak egymás előtt a legtisztább igazságtól megfosztott idegekkel. Draco tekintetéből sajnálkozás sugárzott. Megbocsátás. Megértés. Alázat. Leon tekintete a teljes fájdalomról árulkodott, amit most nem is titkolt.

– Újjáépíted a házat? – kérdezte a barátja, és tett egy lépést, és körülnézett.

Leégett függönyök, a tűz által tönkretett bútorok. És még mindig égett szag van. Draco megrázza a fejét.

– Ez a múlt temetője. Hagyd, hogy úgy nyugodjon itt, ahogy van.

– Tovább kell lépned? – kérdezte Leon, és Draco nyelt egyet. Erre a kérdésre nem kellett válaszolni. Ez nyilvánvaló volt. – Sajnálom…

Malfoy elfordult, ökölbe szorítva a kezét. Túl késő és nem a megfelelő volt az idő.

– Mikor jöttél rá, hogy Hunter megpróbál megölni téged? – Draco válasz helyett ellenkérdést tett fel.

– Az életed elleni merénylet után. A lövöldözés után.

Draco összeszorította az állkapcsát. Megroppantotta a nyakát, kissé elfordította a fejét, és megpróbálta visszatartani a kirobbanó dühöt.

– És egész idő alatt arra vártál, hogy hátba szúrjanak? – Draco megfordult, és nem látott egyetlen érzelmet sem Leon arcán. Egyszerűen csak bólintott. – Felkészültél a halálra?

– Nem gondoltam, hogy ez lesz a cigaretta. Úgy értem, hármat is elszívtam belőle, mielőtt odaadtam volna neked. Azt hittem, brutálisabb módon fog megölni.

Malfoy visszaemlékezett Leon emlékezetéből arra a napra, amikor elájult. Amikor Hunter a tolószékében ült, és gondoskodó nagybácsiként viselkedett, megdorgálva Leont a botlásáért.

Mi lett volna, ha elveszítelek? – mondta akkor a fiának. Milyen könnyen ment neki ez a hazugság.

A valóság csúfsága. Milyen érzés tudni, hogy az apád meg akar ölni? Hogyan birkózott meg Leon ezzel? Hogy nem vesztette el az eszét?

– Mindig is tudtad, hogy Hunter Abraxas fia?

Leon lassan megrázta a fejét. Megráncolta a homlokát. Bloodrain soha nem említette ezt az emlékeiben. Túlságosan óvatos volt.

Bizonyára őt is sokkolta, hogy rokonok voltak.

Bloodrain összezavarta Luciust és Dracót azzal, hogy elmesélte nekik, hogyan vette el a fiút az árvaházból, amikor ő maga nemzette, hogy engedelmes katonát neveljen belőle. Amikor Hunter maga is az árvaházban volt, ahonnan a Hollók mestere elhozta őt. Alibi minden alkalomra.

Mi történt volna, ha képes lett volna erőt venni magán, hogy elnyomja a szívében évek óta lappangó bosszúvágyat? Mi lett volna, ha Hunter bevallja Luciusnak, hogy ő a testvére?

Draco el sem tudta képzelni, hogy az apja ezért gyűlölte volna Bloodraint. Egyszerűen nem tudta elképzelni. Az apja nem volt ilyen. Hunter maga is mindent megtett, hogy eltitkolja, továbbra is Lucius veszteségeiben gyönyörködött.

A gyerekek felelősek a szüleik hibáiért?

Draco Leonra nézett, akinek sosem volt élete.

Ő csak azt a szót ismerte, hogy „szolgálni”.

Olyan érzéseket rejtegetett, amiket megtiltottak neki. De a fenébe is. Mennyire örült Malfoy, hogy Blaise-nek, az egyetlennek, akinek sikerült feltörnie a páncélját…

– Láttad őt? – kérdezte Draco azonnal, amikor eszébe jutott a barátja.

– Meglátogatott engem. Úgy tettem, mintha aludnék…

– Megszólalt?

Leon nevetve fújta ki magát. Hosszú idő óta először.

– Steve-nek ki kellett lépnie, és megkérni, hogy halkabban káromkodjon.

Lassan, vállvetve sétáltak végig a pusztulás folyosóin. Draco körülnézett a házban, és ami megmaradt belőle. De a kastélyban még mindig védekező mágia volt. Draco belépett a könyvtárba, és tett néhány lépést előre, majd megfordult, hogy Leonra nézzen. Az az ajtóban lógott, kezeit a háta mögött összefonva. Várta őt, bizonytalanul…

Draco döntött.

Nyugodt, magabiztos hangon szólalt meg:
– Ez a te házad is – biccentett neki. – Gyere be, testvér…

A kastélya könyvtára mindkét Malfoyt beengedte. A család törvényes képviselőit.

***

– Ne nyisd ki a szemed!

Hermione mosolyogva nézte, ahogy Draco zsupszkulccsal elszállította őket a helyre, ahogy mondta:

– Imádni fogod.

A nyár elején kegyetlenül forrók voltak a nap sugarai. Granger hunyorgott, ahogy lehunyta a szemét, és felemeli a tenyerét, hogy eltakarta a homlokát. Érzte, ahogy Draco maga mögött vezette őt. A föld puha a lába alatt. Megbotlott.

– Ez egy kúp – magyarázta a férfi, és vigyorgott az ügyetlenségén.

– Az erdőben vagyunk? – Idióta kérdés volt. Érezte a meleg levegőben az illatát – fenyőillata volt.

Draco a lány mögé állt, és eltakarta a szemét.

– Ha nem tetszik.

– Mi nem tetszik? – Hermione neheztelt, és a szemét elvakította a nap, amint Draco levette a kezét.

Újra a homlokához kellett szorítania a tenyerét, hogy elkerekítse a tekintetét. Kifújta az áporodott levegőt a tüdejéből, ámulva mindenen, ami a látóterébe került.

– Te… te építettél házat?

– A mugliktól vettem. Tovább tartott volna építeni – mondta csalódottan, figyelve a lány reakcióját.

Egy elragadó egyemeletes kúria, elveszve egy magas fenyőkből álló erdőben. Kőfalak, hatalmas betonlapokkal kirakott sétány. Hermione visszanézett Dracóra, és látta, mennyire tetszik neki a lány reakciója.

– Akarod látni az új házunkat?

– Istenem… Egyébként is, hol vagyunk? – A lány gyorsan a ház felé lépkedett, izzadt tenyerét a farmerjába törölve.

– Washington államban. USA. Azt mondják, télen különösen szép itt…

Granger belépett a házba, és meglepődött, milyen masszívak az ajtók – több, mint tíz láb magasak voltak. És hogy mennyi fény volt odabent.

Padlótól a mennyezetig érő ablakok, még a nappali mennyezete is üvegből volt. Még mindig ugyanaz a belső tér, amit Draco szeretett. Kő, fa, üveg. A pasztellszínekben pompázó bútorok tökéletesen beleolvadnak. Szőrmék, festmények. Egy ember nagyságú kandalló.

– Miért nem mondtad el nekem?

– Meg akartalak lepni – lépett a férfi a hosszú bárpult mögé, és kinyitotta a pezsgőt.

– Draco, a ház elképesztő! Imádom! Tényleg imádom.

Granger gyors léptekkel körbejárta a házat. Négyzet alakú, középen egy kültéri kert volt, kis tavacskával, virágokkal és hortenzia bokrokkal. Annyi fény töltötte be.

Megszámolta a hálószobákat. Egyet. Kettő. Három. És a legtávolabbi kiderült, hogy a legnagyobb, amelyikből valószínűleg a legszebb kilátás nyílt a fák lombkoronáin túli hegyekre. Hallani lehet a madarak csicsergését, ha elhallgatott és megállt. Ha megparancsolod a szívednek, hogy nyugodjon meg egy kicsit.

Hermione elterült az ágyon, és kinézett a hálószoba verandájára. Az agya tele volt lehetőségekkel, hogy hol álljon meg, hogy mindent megnézzen.

– A medence a ház egy másik részében van – jelent meg a férfi az ajtóban, egyik kezében egy üveg pezsgővel, a másikban két pohárral.

Az elmúlt három hónap olyan békés volt, olyan tiszta a negatívumoktól, hogy Hermione félt felébredni, és rájönni, hogy az egész csak álom volt. De most mégis itt van. Boldog. És úgy tűnik, a dolgok egyre jobbra fordulnak.

Egy pohár lebegett felé, és Granger ügyesen megragadta a szárát anélkül, hogy ránézne. Minden figyelme az apró dolgokra irányult.

– Gondolom, egyedül fogsz berendezkedni itt. Rengeteg dolgot kell beszerezni, ezt rád bíztam, az engedélyeddel. Ez fárasztó. – Draco leült az ágyra, egyik lábát átvetette, a másikat a földön hagyta.

Koccintottak a poharakkal, belekortyoltak a pezsgőbe.

– Nézz csak oda. – Malfoy kinyújtotta a kezét, a poharát szorongatva, ujjával az ablakon kívülre mutatott. – Látod a házat, kicsit feljebb a hegyen?

Hermionénak fel kellett húznia magát, hogy odanézzen, és meglássa a kétemeletes, kicsit kisebb méretű, de nem kevésbé szép kastélyt.

– Ez Pansy új otthona.

A szíve dobogott a fülében. Felugrott az ágyról, felszaladt az erkélyre, és kinyitotta az ajtókat. Kilépett a verandára, hogy a korlátnak támaszkodva lábujjhegyen álljon, és végiggondolja, milyen közel voltak most Ammához és Pansyhez.

Egy zizegés hallatszott.

Draco lépett ki hozzá. A hátával érezte a férfi jelenlétét, majd fizikailag is megérezte. Átkarolta a derekát, és megcsókolta a nyakát.

Parkinson nem akart visszamenni a régi házba, ahol a legszörnyűbb dolgok történtek vele. Malfoy mindent megtett a családjáért… Mindenkit kényelembe és oltalomba burkolt.

– Draco… Én…

Megfordította a lányt maga felé, elvette a poharat, és a korlátra tette. És mielőtt a lány még bármit is mondhatott volna, a férfi odahajolt hozzá, hogy csókkal takarta el a száját. Granger felnevetett, de minden egyes kilégzés lágyabbá tette a mosolyát, és ekkor kinyitotta a száját, beengedve Draco nedves, forró nyelvét.

Egy hosszú nyögés hallatszott. Egyenesen az ajkára.

Draco húzódott vissza először, hogy felfelé vezesse a kezét, és felhúzza a pólóját a feje fölé. Milyen szépen vetkőzött, milyen szépen öltözött. Hermione nem tudta megszokni, hogy minden alkalommal őt nézte.

Az alkarján fekete tetoválások voltak. A hátán lévő sárkány lávát okádott, és Hermione látta őt a homályos ablak tükörképében.

A férfi megragadta a combja alatt, és visszavitte a hálószobába. Az ágyra tette, és visszamosolygott rá. Az övcsatja csattogott, ahogy Granger lehúzta a felsőjét, majd felemelt a csípőjét, hogy a férfi lehúzza a farmerját. Mindez valamiféle érzelmes nevetéssel történt.

De a nevetés abbamaradt, amikor Malfoy Granger fölé hajolt, megcsókolta az arccsontját, egyre lejjebb és lejjebb haladva, egészen a nyakáig. A lány kulcscsontján lévő bőrt harapdálva hallotta a lány elégedett kifújását.

Draco a kezével megszorította a lány mellét, amitől ő megfeszült, és még szélesebbre tárta a térdeit. Pontosan ezt akarta. Csókjait lejjebb kúsztak, leheletével megperzselte a mellbimbóját.

Egy impulzus száguldott végig a lány testén. Éles. Kézzelfogható. Mint egy görcs. Végtelenül jólesett neki ez az elhúzódó kínzás.

Hermione kinyitotta az ajkát, hogy egy kifújást engedjen ki, amikor Draco megérintette őt a fehérneműje szövetén keresztül. A lány vonaglott az ujjai súrlódása alatt, bordái feszítik a vékony bőrt, kidudorodnak, mint a vékony erek.

Könyökét a ruganyos matracra kellett támasztania, hogy végignézte, ahogy a férfi levetkőzteti a testét borító utolsó szövetdarabot is. Nézte a mohóságot, amellyel Grangert vizsgálta.

Draco megállt a lány széttárt lábai előtt, és lenyúlt, hogy megérintse. Hogy vigyorra húzta az ajkait, látva, hogy a lány forgatja a szemét.

Két ujja lassan behatolt.

Kínzóan lassan, ami arra késztette a lányt, hogy maga is belelökje magát, hogy felgyorsítsa.

De a férfi lassított.

Simogatta a kezével, állkapcsát szorosan összeszorítva. Alig tartotta magát.

Hermione felsikoltott, amikor Draco a földre került, és megragadta a csípőjét, élesen magához húzta. Hogy letérdeljen a magas ágy elé, és egy sóhajtással megcsókolja a combja belső oldalát.

Granger oldalra mozdította a fejét, hogy beleharapjon a saját kezének bőrébe. Ettől felt akar üvölteni a gyönyörtől. És így is tett, amikor a férfi forró nyelve közvetlenül a csiklója fölött haladt el.

A combját Draco ujjai összeszorították, csak hogy a lábait nyitva tartsa. Erővel nyomta őket, hogy szétfeszítse. Nyelvével simogatta a lányt, kezével segítve magát, két ujját behelyezve. Nem egészen belé. Csak néhány ujjpercnyit.

Még levegővételre sem marad ereje.

Granger nyögve kapkodta a levegőt. Volt ereje felemelni a fejét, hogy meghaljon a pillantástól, amivel találkozott. Vadul, mohón nézett rá. Perzselően.

Mámorosan izgatott kábulatában Draco hajába markolt, összetéve a lábait, és elélvezett a férfi ujjaival magában.

Nem látta és nem hallotta, hogy a férfi levette a nadrágját, felmászik az ágyra, és Grangernek háttal.

– Térdre – zihálta Draco valahol a lány füle fölött.

Hermionénak csak térdelnie kellett, kezeit maga előtt tartva, miközben ujjai a tarkóján feszítik a bőrt, a haját szorongatták, és magához húzták.

Draco megdugta, a hátát a mellkasához szorítva. Kezével a lány melleit szorította, nyakát csókolgatta. Úgy tűnt, mintha suttogna valamit. Lehetetlen volt elsőre kivenni.

– Nézz előre – lassított a férfi. Időt adva a lánynak, hogy kinyissa a szemét. – Milyen szerencse, hogy a tükör ide került…

Hermione ekkor döbbent rá, miről beszélt a férfi. A lány a hatalmas, egész falat betöltő tükröt bámulta. Nézte magukat, nézte önmagát. Az arca égnek meredt. A mellbimbói vörösek voltak attól, ahogy Malfoy szorította a mellét.

Bámulták egymást, miközben Draco hátulról megdugta.

Igazán mocskos és helytelen volt így nézni.

Malfoy ritmikusan mozgott benne, miközben Granger erősebben meggörbítette a hátát, és csodálkozott azon, hogy nem tört össze. Annyira elment az esze.

Draco a vállába harapott, a mellbimbóit csipkedte, és amikor a légzése végre elakadt, ahogy a nyögései rekedtté váltak, lelassult, és gurgulázva nyögött, és egyenesen belé élvezett.

Hermione kimerülten, a forróság hullámaiban remegve esett össze, és érezte, ahogy Draco a háta mögé fekszik, magához húzza. Megcsókolta a feje búbját.

Csettint a nyelvével, amikor Hermione hallotta, hogy a cigarettáját a férfi az ajka közé emelte, ahogy Draco meggyújtotta.

– Tényleg? – kérdezte, miközben hasra fordul.

Malfoy egy takarót csavart köréjük, elrejtve meztelenségüket. Az ágy puha kordbársony szegélyű fejtámlájának támaszkodott. A homloka nedves volt az izzadságtól, amitől az egyik szál rátapadt. Hermione felnyúlt, hátrasimította a frufruját.

– Ne dohányozz az ágyban – mondta sóhajtva.

– Tizenöt éves korom óta dohányzom. Nem hiszem, hogy a figyelmeztetésed miatt leszoknék róla.

– Arra kérlek, hogy ne az ágyban dohányozz, hanem bárhol máshol, Draco!

A lány a karjára támaszkodott, és homlokráncolva nézett a férfi szemébe. Bosszúsan, hogy egy vigyor jelent meg a férfi ajkán.

– Ez az első veszekedésünk? – nevetett fel, és füstöt fújt a plafonra.

– Kiderül, hogy igen – lökte meg a vállánál a férfit.

***

– Bassza meg!

Blaise lettette az utazótáskákat a földre.

– Micsoda? Mi van benne? – Amma felsikolt örömében. A szemei, akárcsak Pansyé, szalaggal voltak átkötve.

– Csak hadd találjalak meg, elátkozlak – fújt Parkinson dühösen, ahogy Blaise reagált.

Hermione Pansy mögött állt, és az a vágy hajtotta, hogy minél előbb lekapja róla a szalagot. Blaise odasétált a lányhoz, és Grangerre pillantva bólintott.

Becsukták a szemüket, és várták a reakciót.

Draco és Leon mögöttük állt, és eldobták a cigarettájukat, mielőtt belépnének Parkinsonék új otthonába.

Amma csodálattal nézte a házat, de nem értett semmit. Hermione sietett, hogy felvidítsa őket.

– Ti vagytok az új szomszédaink! – mosolyogva nézett a barátnőjére.

Pansy arca áthatolhatatlanná vált. Durva. Összeszorította az állát, és Malfoy felé fordult, pár lépés alatt utolérte. Mindenki megdermedt a várakozástól, és a lány az ugató kutyákkal együtt berohant a házba.

De egy másodperccel később Pansy egyszerűen átkarolta Draco nyakát, lehajtotta a fejét, és gyorsan, alig érintkezve csókolta ajkait. A hangja megremegett.

– Köszönöm… – suttogta.

– Szívesen, kicsim – felelte Draco, és biccentett a ház felé. – Isten hozott itthon.

Pansy utolérte a lányát, miközben mindenki lassan a ház felé sétált. Blaise-nek sikerült megfognia Malfoy kezét.

– Kaphatok én is az ajándékokból?

– Menj a pokolba – forgatta a szemét Malfoy.

– Még egy bódéba is beleegyezem!

Nevetve léptek be az új Parkinson-házba. Csupa fa, fenyőillata volt. Padlóig érő ablakok, fehér bútorok. És akárcsak Malfoyéknál, sok fény.

A kutyák szobáról szobára szaladgáltak, szimatoltak.

Granger Leonhoz fordult, és megölelte, köszöntötte. Blaise a múlt hónapban követte Pansyt egy kirándulásra, anélkül, hogy szólt volna neki, és bejelentés nélkül jelent meg a villában, természetesen Leont is magával vitte.

Így nyaraltak, körbeutazták a szigetet, amíg Pansy végül úgy döntött, hogy hazamegy, mert úgy érezte, hogy a mellkasában lévő lyuk mégiscsak kezdett begyógyulni.

Amma ajándékokat talált az új hálószobájában. Most már tízéves volt. A születésnapját Balin ünnepelték Pansyvel és Blaise-zel, de az ünneplés csak most kezdődött a kislány számára – a családjával.

Draco és Hermione mindent megvett neki, amire szüksége lesz a következő évben a Roxfortban. Természetesen egy új seprűt, Malfoy nem tehetett mást, minthogy megörvendeztette unokahúgát, miután csak egyszer meghallotta, hogy szeretne repülni.

Blaise megígérte, hogy megtanítja, így az iskola a szabályok ellenére azonnal bevette a csapatba.

Most minden olyan volt, mintha ünnep lenne. Cen, ahogy szaladgált, és próbálta kihúzni az ajándék masnit, amit Blaise a fenekére ragasztott, és letépte az ajándékról.

Amma, ahogy kipakolta a dobozokat, és elbűvölten nézegette mindazt, amit kapott. És minden egyes alkalommal, amikor kibontott egy újabb ajándékot, odaszaladt mindegyikhez, hogy megölelje őket. Hihetetlenül gyengéd és kedves lány volt. Pansy csodálatos lányt nevelt.

Pansy, amint letépte a tapétát a hálószobájában, és felkiáltott.

– Egyébként ki választotta ennek a tapétának a színét? Az egész lakást átrendezem! Milyen undorító szín!

Zabini a bárpult mögött állva koktélt kevert, és szelíden figyelte a vele szemben ülő Leont. Mintha szavak nélkül kommunikálnának, és olyan meghitt volt nézni.

Hermione megtalálta Dracót a verandán állva. Kisétált hozzá, miközben beszélgetést, nevetést és ünnepi zenét hallott a házból.

Átkarolta a férfi derekát, homlokát a lapockái közé támasztotta, és kifújva suttogta.
– Olyan boldog vagyok.

– Én is… – mondta félénken.

Mintha attól félne, hogy elriasztja ezt a megszerzett boldogságot.

Az egész életük előttük állt. A félelem nem tehette tönkre mindazt, amit oly fájdalmasan elszenvedtek. A családjukban senki sem fogja hagyni, hogy még egyszer bármi rossz történjen…

***

A nyár végén Mr. Chase befejezte a munkát a projektjén, amelynek a címet adta:

K. Kulcsrecept a
L. Lényegi bájitalhoz, ami
Y. Yelling átok ellen,
A. Amit a varázslóvilág valaha
K. Ismert

Egy hónapon belül Chase riporterek segítségével önkénteseket talált, egy tucatnyit, akiket megátkoztak ezzel a szörnyű betegséggel. Harmadik próbálkozásra felfedezett egy olyan formulát, amelynek hatására az átkok közvetlenül a torokban blokkolták az átkokat, így az illető nem káromkodott, hanem egyszerűen csuklani kezdett.

A Szent Mungó kórházban a gyógyítás területén végzett találmányáért kitüntették egy érdemrenddel. Chase még aznap átadta ezt a rendet Grangernek.

Nem szólt egy szót sem, csak óvatosan az asztalra helyezte a lány elé az aranyozott rubintkeretes Rendet.

– A barátod emlékére – mondta. – Bárcsak időben tudtunk volna segíteni neki…

Az érdemrend, amelybe a K.L.Y.A.K. betűket vésték, most egy keretben lógott Pansy házában. Egy nagyon jól látható helyen. Az ő emlékéért.

Harry és Hermione barátsága megszűnt. Érezte a férfi hideg tekintetét rajta. Nem értette a tetteit vagy a motivációját. Minden alkalommal, amikor Hermione az új, fényűző üzleti megjelenésében megérkezett a Minisztériumba, újabb pletyka látott napvilágot.

„A néhai férje öröksége.”

Ritkán vezette a kocsit. Most már csak kandallóval járt át, országról országra. Valaki még a minisztérium mögött parkoló Bentley szélvédőjét is megpróbálta betörni, és a riporterek felkapták a dolgot, a hír a lapok harmadik oldalára került.

Másnapra az autó olyan volt, mintha új lenne, még jobban bosszantva ez az embereket.

Elvihette volna máshová is, de a büszkeség erősebb volt. Nem akart engedni nekik, hogy ezt mindenkinek megmutassa: Igen, hallom, amit mondasz. Igen, addig mérgezlek benneteket a rólam szóló újabb és újabb beszélgetésekkel, amíg fel nem faljátok magatokat a gyűlöletetekben.

Nem törődött senkivel.

Minden joga megvolt hozzá, miután felépítette a prioritásait.

Egy nap, kora ősszel, amikor Hermione belépett a bankba a hátsó bejáraton, Draco irodája felé tartva, rajtakapta, hogy Leonnal beszélget.

– Ezt nem bírom tovább – fordult meg Leon, amikor Hermione kinyomta az ajtót, besétált az irodába, és üdvözölte a férfiakat.

Tudta, hogy miről van szó. Nemrég beszéltek erről Dracóval.

Malfoy most az egész maffia feje volt, az emberei, akik a Sárkány klánban voltak, elvesztették a tetoválásaikat, amint felébresztette az erőt. Szükségük volt egy mesterre.

– Már nem vagy a consigliere – nyugtatta megint Draco. – Minden jogod megvan ahhoz, hogy saját klánt alapíts. Különösen, hogy mindenki úgy ismer téged, mint az egykori Sárkányok egyikét.

– Ez túl sok …– mondta Leon.

És ekkor Draco bekattant.

– Túl sok, hogy egy halott ember árnyékában bújkálj, aki visszanéz! Elég! – kiabálta durván. – Elég volt!

Leon behódoló pózban hátratett kézzel állt, mire Malfoy megvonta a vállát, elrejtve a dühét.

– Leon – szólalt meg kicsit nyugodtabban –, már jóval azelőtt felkészültem a helyzetedre, hogy ez megtörtént volna. Ez parancs volt.

Az idősebb Malfoy Draco felé emelte a tekintetét. Áthatolhatatlan arca semmit sem fejezett ki, csak teljes alázatot.

– Nem akarsz egy új kezdetet? – Malfoy hangja remegett, dühből mondta.

Leon bólintott.

– Akarom…

***

Miután Draco átvette a főnöki posztot, Pansy és Blaise a klánjaik mesterei lettek, a tetoválásokat a hátukra költöztették.

Zabini klubüzlete egyre nőtt, fiókokat nyitva szerte a varázsvilágban. Pansy pedig a művészetben találta meg magát.

Mindig is jól rajzolt. Nevetve emlékeztek vissza az iskolai élő karikatúráira a professzorokról és diákokról, amelyek sikert arattak a társaik körében. Most a háza egyik szobája műteremként funkcionált. Amma, Klyak és Granger portréit rajzolta.

Blaise megmaradt vázlatos vicces arcokkal.

Parkinson még mindig távolságot tartott maga és Leon között. Hermione azt mondta, időre van szüksége, hogy megbocsásson neki. Idő kellett ahhoz, hogy megértse a fájdalmát és az életét, amelyben élt. Senki sem sürgette őt.

Makoto egy kiállítást rendezett a nőnek, ajándékként a két hónapos kapcsolatukért. Zabini cikizte, hogy Parkinson mennyire elmerült az új kapcsolatában. Cukkolta a könnyed hangulatát, amikor Pansy Makotóról beszélt.

Azon, hogy melyikük a vezető a kapcsolatukban, Blaise és Draco vitatkoztak, hangosan érvelve, minél jobban felbosszantották Parkinsont.

A kiállítást Japánban tartották. A tíz eladó festményt még aznap este felvásárolták. Dracónak sikerült egyet megvennie, mielőtt a másik kilencet egy névtelen vásárló felvásárolta volna.

– Biztos vagyok benne, hogy Makoto az – suttogta akkor Blaise.

Amikor Pansy eljött vacsorázni Ammával a Malfoyok házába, és a barátnőjéről beszélt, a hangjában hallatszott valami könnyedség.

Hermione érdeklődve hallgatta, és minden alkalommal bólintott, bármit is mondott Parkinson.

– Tényleg olyan vicces – mondta Pansy.

– Nekem zárkózottnak és csendesnek tűnt – ráncolta a homlokát Draco, miközben belekortyolt a whiskyjébe.

– Akkor ilyen, amikor velem van…

Ez elég volt Draco számára – hallani, ahogy Pansy kezdett élni, kezdett lélegezni, valószínűleg hosszú idő óta először.

Ő is megérdemelte ezt, mint bárki más.

– Tudtad, hogy Blaise erőszakkal beköltözött Leon padlására? – Parkinson letette a poharát az asztalra.

Visszafordult a nappali felé, és a földön fekvő, tévét néző Ammát és a kutyáit nézte.

– Ő kezdeményező – folytatta. – Én nem ezt mondtam neki! Amikor úgy értettem, hogy előbb cselekedjen.

– Segítesz Leonnak és Blaise-nek… – Ez váratlanul érte Dracót. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.

Pansy nem válaszolt. Egy korty bor mögé bújt.

– A szertartás holnap lesz – dőlt hátra Draco a székében. – Nem kell eljönnöd.

– Mi mást rendelnél? – Parkinson felháborodott ezen. – El fogok menni érte, még akkor is, ha…

Nem fejezte be. Erre semmi szükség nem volt. Malfoy bólintott, és Hermionéra terelte a tekintetét.

– Te otthon maradsz, ugye?

A lány megrázta a fejét.

A tekintete olyan komoly volt. Bámult maga elé, gondolataiba merülve. A karján lévő tetoválás mozogni kezdett, és Malfoyt átjárta a Nomurával való egység érzése. A hátán lévő sárkány tüzet okádott. A lapockáival érezte, hogy a lába…

– Ott leszek neki. Megérdemli…

Éjjel, ahogy Hermione az oldalára fordult, és átkarolta Draco derekát, a férfi rájött, hogy ő sem tudott aludni.

– Mire gondolsz? – kérdezte, miközben végigsimított a lány göndör haján.

– Folyton Gray jóslatán jár az eszem. Megváltoztathattuk volna az események menetét?

Draco kinézett az ablakon, a csillagos égboltra. A csillagok vigyorognak az égről, éles széleikkel beleharapnak a feketeségbe.

– Azt hiszem, igen – fújta ki a férfi. – Sem az apám, sem én nem kaptuk meg Nomurát. Abból, amit a triász mond, a tetoválásokat nem lehet kombinálni.

Egyetértően hümmögött. Szorosabban betakarózta a takaróba, a combját Draco térdére támasztotta.

Most már csak arra vágyott, hogy egyszerűen csak éljen. Ez a sors, ami mindent a helyére tett.

Megszokni a Százfűlé bájital állandó ivását könnyűnek bizonyult. A mellzsebében lévő végtelenített flaska egy doboz cigarettát helyettesített.

A Vörös Jég szállítmányai a tavalyihoz képest megnövekedtek. A kerekasztal-beszélgetéseken nem volt halálos áldozat. Draco szabályozta a dolgokat, fejjel előre belevetette magát a munkájába.

Már csak annyi volt hátra, hogy Leon életét adja vissza. Megadni neki a klánt anélkül, hogy aggódnia kellene a jövője miatt. Malfoy remélte, hogy a Hunter által keltett múltbeli rémálmok elhagyják a bátyja fejét.

Testvér…

Nehéz volt megszokni.

De milyen könnyedén hajtogatta az ajkai azokat a betűket.

Testvér.

***

Reggel Berlin központi terén reggeliztek, mielőtt a csarnokba mentek volna.

A kerek asztaluk az étteremben kicsi volt. A szűkös térben nem volt semmi kellemetlen érzés. Pansy intett Blaise-nek, Hermione pedig Leont hallgatta, miközben az állatokat sorolta.

– Még mindig nem döntöttetek a klánotok ragadozójáról? – szólt Blaise közbe. – Egész éjjel volt időd!

– Fél éjszaka – mondta Leon színtelenül, ami félmosolyt vált ki Pansyből.

Granger elrejtette a tekintetét, elfordította fejét a kínos helyzetről. Egyikük sem akart többé részt venni kettejük civakodásában, a kapcsolatuk kitalálásában.

Amma Shaggy mellett maradt, arra kényszerítve, hogy nézze, hogyan tud már repülni a seprűjén. A férfi örült a lány fejlődésének, és dadogva biztatta.

Most mind az öten teljes öltözékben ültek, és arra készültek, hogy elinduljanak a Kerekasztal terembe, hogy bejelentsék mindenkinek az új klán megalakulását Malfoy mester vezetésével.

Leont még mindig kissé zavarta az új vezetéknév, ami jogosan illette meg.

Negyedórával később beültek a kocsijukba, miután nem sikerült olyan helyet találniuk, ahonnan diszkréten, zsupszkulccsal tudnának elindulni.

Pansy, Leon és Blaise autója megelőzte Draco és Hermione kocsiját.

Granger keresztbe tette a lábát, és a sarkával a padlóra koppintott, ezzel is mutatva izgatottságát.

Nem tervezte, hogy megint ott lesz, de Leon miatt ott akart lenni. Semmi baj… Majd ő megbirkózik vele.

Draco megérintette a kezét, megszorította az ujjait. Elhallgatott. Nem mondott semmit, csak bámult ki az ablakon, ahogy a lány is.

De még így is érezte a meleg támogatását. Az erőt, amit ebbe az érintésbe fektetett, a jelentést:
– Itt vagyok.

– Veled vagyok.

Nem maradt más hátra, mint mély levegőt venni, megvárni, amíg a kocsi megállt, és Draco kinyitotta neki az ajtót, kinyújtotta a kezét.

Hermione hangokat érzett magában. Sosem hagyták el. Csak megtanulta elnyomni őket. Azt hazudta Dracónak, hogy képes megbirkózni vele. A suttogások mindig vele voltak. És hogy mi történik ezután, azt nem tudta… A tetoválás vékony szalagokban lebegett a bőrén, ahogy beléptek a kastélyba.

A kobold, aki nem számított a lány megjelenésére, egy pillanatra megdermedt, de mély meghajlással korrigálta magát.

– Mindenki önre vár, mesterek – nyújtotta a kezét.

Pansy Leon és Blaise között sétált, ők lépnek be elsőként. Még a folyosóról is hallatszott a talárok és ruhák zizegése. Mindenki felállt, és ahogy Granger belépett a terembe, több száz szempár szúrós tekintete kísérte. Mesterek, consigliereik és segítőik.

Sarkának csattogása visszhangot vert a falakról.

Minden egyes lépéssel valami erős erő növekedett benne, ami arra késztette, hogy kiegyenesedjen a válla, felemelje az állát, és büszkén sétáljon a trónhoz, amely közvetlenül az asztal végén állt. Mintha tetszett volna neki, amit érzett. Ez volt az erő…

Draco megállt mellette. Leon a jobb oldalán. Pansy és Blaise kicsit hátrébb állt.

Granger a trónon ült, suttogást és csodálkozó sóhajokat váltott ki belőlük. Nomura trónján kékes ragyogás lebegett.

Hallotta maga mögött, ahogy Draco halkan kérdezte a bátyját.

– Döntöttél már?

– Holló – válaszolt Leon. És tisztázva hozzáteszi: – Azt mondtad, hogy kezdjük elölről az egészet… Nem hagylak cserben.

Hát…

Hermione keresztbe tette a lábát, könyökét a szék karfájára támasztotta. Gyors pillantást vetett a szobára. Nomura benne erőt sugárzott. Nomura élt benne. Suttogva.

– Foglalj helyet – szólalt meg a nő. – Megkezdjük a megbeszélést…

hozzászólások: 0