2. fejezet
A város elalszik, a maffia felébred

A város elaludt.

Édes füttyszó visszhangzott, és szétfoszlott a térben. Draco levette a kabátját, és cigarettát szorított az ajkai közé. Az erőszak kibaszott várakozásának íze egyesült a tüdőbe szálló füsttel. Jól érezte magát.

A cigaretta az ujjai között a pálca helyettesítésére szolgált. Malfoy a hamut a padlóra pöccintette, és nézte, ahogy lassan lehullt a Silencio a csukott szájak rekedt, tompa nyögéseinek hangjaira.

Az előtte függő testek fájdalmas görcsökben ringatóztak ide-oda. Az arcuk vörös a fejükbe szökő vértől. Kuncogott, mert viccesnek találta a dolgot. Ezek a szemétládák. A pokol tüze vár rátok.

Draco leguggolt, és széttárta a térdét. Megdöntötte a fejét, hogy belenézzen a kék szemek fehérjének vörös hajszálereibe. Az előtte álló férfi vagy félelemből, vagy azért hunyorított, mert nem akarta látni magát az ördögöt.

– Nem igazán tetszik – szólalt meg a varázsló, miközben a cigarettát ennek a szarházinak az arcához vitte, és néhány milliméterre a bőrétől megállította. A férfi megrándult, és továbbra is kifulladva az orrán keresztül vette a levegőt –, amikor megzavarnak a kollégákkal való vacsora közben. Miért küldtek ide, te szemétláda?

Nem érkezett válasz. Persze, hogy nem. A varázslattal összevarrta a szájukat. Draco elnyújtotta az élvezetet, de végül elnyomta a cigarettát, egyenesen áldozata homlokán.

– A mestered már a világ egy másik részén bujkál, és nem hajlandó felelősséget vállalni a tetteiért. Szóval tőled akarok válaszokat kapni.

Megtörte a varázslatot. A férfi fojtott zihálást hallatott, amit a megégett hamu fájdalom okozott.

– Dögölj meg, te seggfej! – A férfi egyenesen Draco ingére köpött.

Nem volt semmi hatása.

Malfoy lassan lehajtotta a fejét, tekintete a vérvörös nyálra tapadt. Felállt, kigombolta az ingét, és a földre dobta.

Kinyújtózott, kiegyenesítette a vállát, láthatóan élvezve a pillanatot. Összecsapta az ujjperceit, hüvelykujjával lenyomta őket. Imádta ezt a hangot. A csontok és ízületek ropogásának hangját. A közelgő fájdalom hangját.

Anélkül, hogy megfordult volna, Draco kinyújtotta a kezét, és Leon a másodperc töredékével később egy pár rézből készült bokszereket helyezett a nyitott tenyerébe.

– Mint kiderült, aznap nem csak te voltán ott – tette fel a sárgaréz bokszereket, összeszorítva és kinyújtva az ujjait –, hanem Lions is. Ők valami másért jöttek, míg te értem jöttél. Milyen szerencse, hogy az útjaink keresztezték egymást…

A mágia a kezében mágneses mágiába csapott át, amitől a rézbütyökben lévő kövek szikrázni kezdenek.

– Megismétlem a kérdésemet.

Draco áthelyezte a súlyát, kissé megmozgatva a vállát. A régi sérülés még mindig fájt.

– Mi a francért küldött téged a mestered, hogy megölj? Ha jól emlékszem, a törvényeink szerint ez az egész klán halálával járhat.

Malfoy hátrált egy lépést, és színpadiasan hangosan számolta az előtte lógó testeket.

– Egy – lépett közelebb –, kettő, három…

És a „négy” számolásnál teljes erejéből lecsapott a májra, a Crucio teljes erejét a vaskarikából egyenesen a célpontra irányította.

A férfi felsikoltott. Elfojtotta a zokogását egy újabb pontos ütés a szoláris plexusába. Egy reszelős kilégzés. Egyhamar nem fog tudni levegőt venni.

Draco az arcához emelte az öklét, és megvizsgálta a vörös köveket, rájött, hogy jó ötlet volt megvenni ezt a leletet. És Istenem, ez a dolog kurva szép volt.

A belégzés valahonnan elölről inkább csak egy hosszú levegővétel volt. Malfoy megforgatta a szemét. Dühös volt, hogy ezek az idióták megszegték a szabályokat.

Újra lecsapott az áldozata állkapcsára, roppanósan eltörve azt. Kellemes hangja volt. Egy letört metszőfog a padlóra hullott. A test megremegett a fájdalomtól. Taknyos sikolyok és köpködő hangok hallatszottak.

Draco két ujjával intett Leonnak. Biccentett az előtte lévő véres rendetlenségre, és várta, hogy valaki varázslattal visszahelyezze a férfi állkapcsát. Még nem törte meg. De Malfoy kezdte érezni az izgalmat. Ott volt az ereiben, ahol a láva folyt.

Úgy verni kezdte az előtte álló férfit, mint egy bokszzsákot, szüneteket tartva, hogy rágyújtson és megfigyelje a többi foglyot. Kényszeresen nyitva tartották a szemüket, hogy ne maradjanak le erről az előadásról.

Draco úgy megijesztette őket, mint maga a pestis.

Amikor a válla fájni kezdett, és elhatalmasodott rajta a vágy, hogy pálcát vegyen a kezébe, leguggolt a nagydarab, zúzott és felszakadt arcú fickó elé, és megismétli a kérdését.

– Miért küldött téged a mestered, hogy megölj? – bökte meg Draco pálcájával az ütéstől véres homlokát a férfinek.

Egy zihálás. Egy suttogás.

Malfoy elmosolyodott, és megdöntötte a fejét. Megragadta a férfi fülét, és közelebb húzta magához az arcát, próbált hallani, mit mond.

– Nem… – mondta alig hallhatóan a férfi. – No-nomura…

Draco a nyelvével csettintett. Összeszorította az állkapcsát. Kifújta a levegőt, miközben nézte, mit tett a felfüggesztett férfi arcával. Tetteinek eredménye szinte gyönyörű volt.

– Folytasd – követelte Draco, és megérintette a férfi tarkóját.

– Mindenki azt hiszi, hogy nálad van Nomura…

A férfi köhintett egyet.

Draco felegyenesedett, és észrevette a mellkasán a fattyú szájából származó vért. Bassza meg!

Leon szemébe nézett, ahogy türelmesen állt, kezeit a háta mögé téve. Ez kezdett érdekes lenni. A gondolatok gyorsulni kezdtek, zakatoltak az agyában.

Malfoy egy díszes kanapéhoz lépett, ami nem egy elhagyatott fészerbe való volt. Kimerülten a tüdejéből forró levegőt kifújva dőlt le rá. Keresztbe tette a lábait, és meggyújtott egy cigarettát.

– Nomura – ismételte meg Draco, miközben füstöt fújt ki.

Egy kézmozdulat. A parancsot kiadták.

Zöld villanások világították be a félhomályt. A foglyok halottak voltak.

Malfoy mögött óvatos léptek hallatszottak. Leon megállt a mestere mögött.

– Mi a francért válik ez ilyen bonyolulttá? – Draco a kanapé háttámlájára hajtotta a fejét, és Leonra nézett.

– Nálunk van Mr. Grey holtteste – mondta az alárendelt. – Gondolom, az összes klán úgy véli, hogy Nomura most már a rendelkezésükre áll.

Draco felkacagott. A megszáradt vér megfeszítette az öklén az ujjbegyeket.

– Hogy van a látásod, Leon? – Malfoy talpra állt, és kiegyenesedett, két ujjával előre dobta a cigarettacsikket.

– A látásom rendben van, Mr. Malfoy.

Draco széttárta a karját, ugyanúgy, ahogy korábban reggel az aurorok irodájában tette, fitogtatva a testét.

– Látod rajtam Nomurát? – kérdezte dühösen.

– Nem, Mr. Malfoy.

Átnézett a válla fölött, a hullákat lesve. Ujjaival összeszorította az orrnyergét, érezte a vérszagot. Minden idegesítette őt.

– Takarítsatok itt – parancsolta Draco, majd felkapta a kabátját a kanapéról, és a meztelen felsőtestére terítette. A kijárat felé indult, hogy…

– Mik a tervei Hermione Grangerrel?

…hogy Grangerre gondoljon…

***

Az északi szél csípős hideg volt. Megnyugtatta az elmét. Az üvegkorlátnak támaszkodva Draco előre nézett az erdőre. Éles hószilánkok szúrták át a bőrét, gyorsan olvadtak a hőségtől. Malfoy az erkélyen állt, csak a nadrágját viselve, és gondolatban megtapsolta magát, amiért ezt a helyet választotta.

Az éles sziklát, amelyhez a ház több tíz méter magasan csatlakozott, egy keskeny folyó választotta el, amelyen túl kezdődött az erdő. Reggelente különösen szép volt itt. A víz zajosan csapódott a sziklákhoz, miközben köd borította be a fák lombkoronáit. A természet hangjai összemosódtak, hogy kényelmet nyújtsanak. Ma azonban nem. Draco nem tudta, hogy a hó vagy a Grangerre vonatkozó gondolatai tehetnek-e róla.

De a második lehetőségre fogadott.

Amikor befejezte a cigarettát, megfordult, a csikket a kandallóba dobta, és leereszkedett a veranda lépcsőjén, mélyebbre a sziklába, az alsó szintre.

Valószínűleg ideje nagy részét az otthoni edzőteremben töltötte. Hány bokszzsákot cserélt már át? Malfoy igyekezett mindenben erősnek lenni, függetlenül attól, hogy milyen erős volt a mágia benne. Már gyerekkora óta. Ahogy az apja tanította neki.

Emlékezett arra az időre, amikor véres ujjpercekkel látta Luciust. Draco akkor kilencéves volt. Egy héttel Narcissa temetése után az apja hazatért. A halál és a fekete mágia szaga áradt belőle, amikor ujjai megérintették a fia fejét.

– Leon hamarosan itt lesz – mondta Lucius halkan és rekedten. – Mész tanulni.

– Micsoda? – kérdezte Draco, de a válasz hamar kiderült, amikor Leon és Hunter belépett a kastélyba a kandallón keresztül.

Aznap találkoztak először a ringben. Dracót kíméletlenül megverte egy tizenegy éves fiú. Az erők egyenlőtlenek voltak. Malfoy most először szorította ökölbe az öklét, míg Leonnak láthatóan volt némi tapasztalata.

Az első törött orr. Az első ütés a gyomrába. Az első ficam. Az első vereség. Az első szégyenteljes könnyek a takaró alatt. És az első apai „Ne nyafogj”.

Draco depressziós volt és összetört a szíve. Nemrég veszítette el az édesanyját. Nagy fájdalmai voltak, és magányos volt. Szüksége lett volna az apja segítségére. Az ő szavaira. A jelenlétére. Lucius viszont még csak a szemébe sem nézett. A párbeszédek összefüggéstelenek voltak. Ritkák. Apja egész nap dolgozott, és este véresen tért haza.

Leon a nyár minden napján eljött, és Draco azt kívánta, bárcsak minél hamarabb beköszöntene az ősz, hogy új ismerőse elkezdhesse az iskolát. Egyszerűen csak ki akart lélegezni, és kipihenni a szüntelen verést. Persze Leon megtanította valamire, de az igazi edző hétvégén jött. Draco úgy emlékezett rá, mint a legelvetemültebb varázslóra, akivel valaha találkozott.

Kopasz, aranyfogú, a homlokán heggel, vaskos karokkal és tetoválásokkal. A kis Draco akkoriban nem sokat gondolt rá…

Ráadásul beceneve is volt a valódi neve helyett. Akárcsak egy kutyának.

– Shaggy – mondta Lucius, amikor belépett az alagsori rögtönzött edzőterembe.

A kopasz férfi meghajolt előtte, hátratett kézzel. A szemében egyszerre volt tisztelet és félelem.

– Hogy mennek a dolgok? – Az apja a kanapén ült, és a ringet nézte.

A fiúk a szoba különböző részein pihentek. Leon mélyet lélegzett, visszanyerve a lélegzetét, miközben Draco fuldoklott. Azt akarta, hogy minél hamarabb véget érjen ez a kínzás. Még a kesztyűben is fájt a keze, forrónak és fájdalmasnak érezte magát.

– Van előrelépés, uram – felelte Shaggy udvariasan. – A fia jól van.

Draco még sosem hallotta, hogy az apját „uram” -nak szólítsák, de Luciust ez nem hatotta meg. Felállt, és ingerülten a ringhez lépett, a kötelekbe kapaszkodva.

– Ne nyalj nekem! Nem kell kiforgatnod az igazságot, és hazudnod nekem a képességeiről, csak mert a fiam. Nem ezért béreltelek fel!

A kopasz férfi lesütötte a tekintetét, miközben a padlót bámulta. Draco pedig, akit a düh és az adrenalin hajtott, egyszerűen belehalt az igazságtalanságba.

– Apám! – kiáltotta Draco, és a ring közepére lépett. Reszketett. – Miért kell mindezt nekem csinálnom? Nem értem!

Lucius megszorította a köteleket. Draco hátrált egy lépést, amikor a bennük lévő reszelő nyikorgása túl hangossá vált, ami elviselhetetlenné tette a pincében való tartózkodást. Az apja nem nézett rá. A padlót nézte, a szemöldökét összeráncolva. De néhány másodperc múlva a figyelme visszatért a kocsira.

– Addig folytasd, amíg már nem kapsz levegőt – parancsolta Lucius, és gyorsan elsétált.

Draco azt kívánta, bárcsak sírhatna, mint egy kisbaba. Semminek sem volt értelme számára. Fogalma sem volt róla, hogy az apja miért távolodott el tőle, és miért kényszerítette arra, hogy megtanuljon harcolni. Azt hitte, a varázslók jobban szeretik a mágiát, mint a fizikai erőt. Nem, semmit sem értett.

Csak az ajtó nyikorgását hallotta éjszaka, amikor az álom könnyedén megérintette a meggyötört tudatát. Érezte apja óvatos lépteit. Érezte, hogy mellé ül, és szeretettel simogatja a fejét. És Draco minden alkalommal kontrollálatlanul zokogott. Vágyott az anyjára, a szeretetre, és arra az életre, ami Narcissa halála előtt volt.

– Nem leszek mindig itt – mondta Lucius halkan. – Te vagy a legértékesebb dolog, ami maradt nekem… Az egyetlen dolog, ami maradt…

Draco a hátára gurult, és az apja arcát kereste az árnyékban.
– Miért teszed ezt velem? – motyogta, és remegett az ajka.

A fejüket némán lehajtották. Az apa kifújta magát, és előrehajolt, ujjait a hajába temetve.

– Eljön majd a pillanat, amikor mindent megértesz, fiam – szólt halkan Lucius. – Addig is azt akarom, hogy erősebbé válj. Azt akarom, hogy pálca nélkül is meg tudd védeni magad. Nem hagyom, hogy ugyanaz történjen veled, ami vele történt…

Anya…

Az anyjáról beszélt.

Draco visszapörgette az időt, és felidézte azt a napot, amikor az apja zokogva jött ki a kandallóból. Üvöltött, nem törődve a torkában tátongó fájdalommal. Átölelte a fiát, és rekedten közöltött:
– Elment. Elment… Bocsáss meg, bocsáss meg…

Több százan vettek részt Narcisssa temetésen. Egy tucat magas férfi vette körül Dracót, védelmet nyújtva neki a tömeg elől. Az apja fogadta a részvétnyilvánításokat, Hunter, a legjobb barátja pedig mindig ott volt valahol a közelben, készen arra, hogy támogatást nyújtson.

Hunter a mai napig itt volt a közelben. Ő lett Draco nagybátyja. Leon pedig barátjává vált, aki most Malfoy jobbkeze lette. A tanácsadója.

Minden nyáron újraindultak az edző meccseik. Shaggy maga tanította Dracót azokon a napokon, amikor Leon távol volt. A szigorú edzés, az elszakadt izmok és a bőséges tejsav ellenére Leon szinte mindig győzött. De gyakran nevettek utána, egymást ugratva. Biztosították egymást arról, hogy az ő iskolájuk a jobb. Leon a Durmstrangban tanult, és gyakran írt Dracónak az ott használt varázslatokról, és megígérte, hogy megtanítja őt botokkal harcolni.

Eközben Lucius évről évre érzéketlenebb lett. Gyakran nem jelent meg otthon. Amikor pedig sikerült találkozniuk, akkor felvilágosította Dracót a családi ügyekről. Üzleti ügyekről.

A bankot a tervek szerint a fiú örökölte volna, valami mással együtt…

Tizenhat évesen Draco rájött az igazságra. Pontosabban, látta azt.

A hálószobájából hallotta, hogy valami dörömböl a folyosón, majd hangosan becsapódott az ajtó. Kopogtatás nélkül lépett be apja hálószobájába, és nyelt egy sóhajt.

Lucius csak a nadrágjában ült, görnyedten, háttal neki. Egy sárkány nézett Dracóra. Apja egész hátát egy vörös-fekete szörnyeteg tetoválása keretezte. A kezét vér borította, akárcsak a haját.

– Ez meg mi? – kérdezte Draco, miközben érezte, hogy a talaj megadja magát a lába alatt.

Maffia.

Az igazság úgy tárult fel, mint évek óta felgyülemlett tályog. Az undorító, hátborzongató és véres igazság.

Lucius Malfoy volt a Sárkányklán feje.

Az apja az alvilág egyik legfontosabb embere volt, akárcsak a nagyapja, és így tovább. Az átkozott családi biznisz nem a drágakövekkel végződött, hanem az illegális tevékenységekben vette az alapját.

A bankjuk az egyik legjobb volt a drágakőkereskedelem és -raktározás terén. A legértékesebbek a csiszolatlan rubinok voltak, amelyekből port nyertek a legtisztább drogok előállításához.

Vörös jég.

Nem volt titok, hogy a drogok mind a mugli, mind a varázsvilágban elterjedtek. Az utóbbiak termékei azonban jobbak voltak. És a klánok többsége részt vett az eladás és a csere folyamatában.

Draco mindezt a fejét rázva hallgatta végig. Nem hitt a fülének.

A Malfoy-klán a varázsvilág illegális tűzhelyeinek nagy százalékát is ellenőrizte, amelyeket a vörös jég válogatására, eladására és elrejtésére használtak.

És minél többet tudott meg Draco, annál dühösebb lett. Az anyjára vonatkozó kérdés volt az utolsó csepp a pohárban.

– Ő tudott róla?

A fogait csikorgatta. Draco a sebesült apja fölé tornyosult, ökölbe szorított kézzel, készen arra, hogy bevethesse mindazt az erőt, amit az apja kívánt neki néhány évvel ezelőtt.

– Igen – bólintott Lucius. – És megígértem neki, hogy megtudod, ha betöltöd a tizennyolcat. De…

– De? – Draco nekirontott, és vállon lökte. – Mondd el az igazat! Meggyilkolták? Valóban? Nem szívbetegségben halt meg, ahogy te mondtad? Igazam van?

Csend.

Bassza meg.

Draco a kanapén ült, a szemét szorosan behunyva.

– A törvényeink szerint tilos bántani a klánfő családját – folytatta Lucius –, de őt megölték.

– Te voltál az… – Draco felállt, és a szeme tele volt haraggal. – Ez az egész a te hibád!

Úgy tűnt, mintha egy hónapja nem beszéltek volna, mire Hunter elárulta az összes részletet. Egy nap Hunter, amikor vacsorára érkezett, és érezte, hogy hatalmas szakadék tátong apa és fia között, a kertben találta Dracót, ahol már nem virágoztak a rózsák. Nem volt, aki gondozza őket. Lucius megtiltotta a kertészeknek, hogy megközelítsék a virágokat. Narcissa szokott mindent megcsinálni.

– Leon alig várja, hogy újra veled bokszolhasson – csapta meg Hunter Draco vállát, és leült mellé a padra. – Hallottam, hogy döntetlenre állsz.

Malfoy hallgatott. Perifériás látásával észrevette, ahogy Bloodrain összehúzta a zakóját, és elővett egy doboz cigarettát, egyet pedig Draco felé nyújtott.

– Én nem dohányzom.

– Ne hazudj.

Malfoy elvigyorodott. A nagybátyja átlátott rajta. Az első slukk a füstből a legmegnyugtatóbb dolog volt aznap. Az ujjai enyhén megremegtek.

– Mindennél jobban szerette őt a világon – kezdte Hunter halkan, amitől Draco megforgatta a szemét.

– Miatta halt meg. Biztos vagyok benne, hogy az egyik klán szándéka az volt, hogy ártson neki.

– Igazad van – felelte a nagybátyja egyenesen, habozás nélkül a hangjában. Malfoy érezte, hogy a szíve a mellkasában dobog. – Több száz éve senki sem szegte meg a szabályokat. Van fogalmad róla, hogy miért tűnik el minden nap, és miért marad olyan sokáig a bankban?

Malfoy megrázta a fejét.

– Minden nap anyád gyilkosa után kutat. Minden egyes nap. Faggatózik, kutadik, minden nyomot megkeres, amit lehet. Azt hiszed, hogy csak úgy őrség vesz téged körül? Attól fél, hogy téged is elvesznek tőle. Még jobban meggyengítik, és akkor nem lesz miért harcolnia.

Draco a pálcájával meggyújtotta a félig elszívott cigarettáját. Nem akart több kifogást hallani, ezért befejezte a beszélgetést. Mielőtt azonban felállhatott volna, Hunter a botjával megragadta Malfoy ujját, és megállította. Az acél holló megcsillant a napfényben.

– El kell fogadnod. Közénk tartozol. Ha eljön az idő, te leszel az üzlet és a klán örököse. És nem hagyhatod el élve a maffiát. Csak holtan.

Hunter keményen beszélt, és nem nézett Dracóra. Újabb szippantást szívott, miközben egyenesen előre bámult. Malfoy azon tűnődött, vajon Leon hogyan reagált, amikor megtudta, hogy a mentora a Hollóklán feje.

– Szeret és őriz téged. A családod az egyik legbefolyásosabb odakint, és valaki úgy döntött, hogy elveszi mindenedet. Hidegháború folyik a kandallókért. Senki sem meri ezt a szemébe mondani, úgy döntött, hogy sunyi, mocskos módon gyengíti Luciust. Valaki elvette Narcissa életét.

Draco nyelt egyet, amikor meghallotta a lány nevét. Tele volt dühvel.

– Tudtad, hogy Lucius fiatalon elutasította őt? Bár fülig szerelmes volt?

Malfoy a homlokát ráncolta. Soha nem hallott még ilyen kinyilatkoztatásokat az apjától.

– Az apád aggódott, hogy ha Narcissa rájön, ki is ő valójában, elhagyja őt, és összetört szívvel hagyja ott. A fenébe is, milyen fiatalok voltunk akkoriban…

– És mi történt ezután? – Draco nem tudta féken tartani a kíváncsiságát.

– Mindent megtudott. És nem ijedt meg. Épp annyira szerette őt, mint amennyire ő szerette őt. Narcissa bátor és erős nő volt.

A nagybátyja melegen beszélt róluk.

– Biztosíthatlak, ha megtaláljuk a gyilkosát, szenvedni fog. – Hunter abbahagyta a beszédet, felállt, Draco szemébe nézett, és a vállára tette a kezét. – És te… Adj esélyt az apádnak, hogy mindent elmondhasson neked.

És Draco jobban érezte-e magát beszélgetés után? Igen. De nem sokáig. Mert a legrosszabb még csak most következett.

Egy évvel később Lucius két kandalló őrzőit bízta meg egy japán klán felügyeletével. Draco az apja és Hunter beszélgetéséből értesült erről.

– Nem kellett volna ezt tenned! – Bloodrain dühösen köpött. – Ezek csupán fenyegetések! Nem fogják teljesíteni őket!

Draco kikukucskált az ajtó mögül, a folyosó árnyékába rejtőzve. Észrevette, hogy apja néhány jegyzetet szorongat az öklében.

– Ezek a szemetek azzal fenyegetőznek, hogy megölik a fiamat! – Hunter arcába vágta az összegyűrt lapokat – Akkor kezdtek el őrülten viselkedni, amikor megtudták, hogy Grey nekem akarja adni Nomurát.

– Mindenki Nomurára vágyik – mondta nyugodtan a nagybátyja, miközben átnézte a leveleket. – Nem ölhetsz meg minden mestert. Halálra fognak ítélni. És nincs bizonyítékod, Lucius!

Draco apja a kandalló felé fordult, mindkét kezét a háta mögé téve. A vállai gyorsan megemelkedtek.

– Kérd meg Greyt, hogy hívja a tanácsot. Hadd állítsa le ezt az egészet. Az ő szava törvény – támaszkodott Hunter a botjára, és lassan az ajtó felé fordította a fejét, észrevéve a hallgatózót, de nem árulta el. – Elvégre már csak Draco maradt neked. És jelenleg ő a legfontosabb.

Nomura…

A maffia fő tetoválása. Az összes Mester és beosztottjaik főnöke. A leghatalmasabb mind közül, akinek a szava megkérdőjelezhetetlen, és akinek a parancsait feltétel nélkül végrehajtják. A klánok vezetői hozzá fordultak viták rendezése, földek felosztása és egyéb gondok megoldása végett. Nomura mindenki számára alkotmány volt. A törvény. Tabu.

Draco csak egyszer látta Greyt a kastélyban, miután kihallgatott egy beszélgetést az apja és Hunter között. Egy idős, kedves mosolyú úriember. Első pillantásra nem lehetett tudni, hogy maffiózó. Draco még aznap elutazott a Roxfortba az utolsó évére.

A leveleiben az apja azt írta, hogy mindent megoldott. Sokat kérdezősködött Draco tanulmányairól és barátairól, amitől a fia szíve megfájdult. Apja még soha nem mutatott ekkora érdeklődést iránta. És úgy érezte, ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen melegséget mutat. Olyan volt, mintha megpróbálná jóvátenni minden hibáját, amit Draco nevelésében elkövetett.

Amikor karácsonykor találkoztak, Malfoy megtudta Leontól, hogy valami nincs rendben. Lucius órákat töltött munkával, de mint Draco később megtudta, az apja nem tartotta be a szavát, és bosszút kezdett állni, amikor a fenyegetések folytatódtak.

Az apja még hét kandallót veszített el. Draco csak a halála után tudta meg ezt. Amikor még élt, ezek a hiénák darabokat haraptak le belőle. Lucius kezdett megőrülni, mert félt, hogy elveszíti Dracót. Kész volt bármire.

Grey megfosztotta őt az örökösödési tisztétől, amikor megtudta ezt. Megfosztotta Luciust az érinthetetlen státuszától. És azon a napon, amikor a sorsdöntés történt, amikor Dracónak segítenie kellett volna az apjának, Granger, a kibaszott Granger megállította.

Vágyott Lucius közelségére, hajtotta a félelem, hogy elveszíti őt. Mellette állni és megvédeni őt, ahogy Lucius tette egész Draco életében. Még akkor is, ha a köztük lévő kapcsolat hideg volt. Gondoskodott róla. Szerette őt.

Nehéz volt. Nehéz volt egy több oldalas levelet kapni az apjától. Most először volt ennyi írott szöveg, ami azt vázolta, amit Draco évek óta hangosan szeretett volna hallani.

Arról írt, hogy mennyire szereti őt, mennyire szereti Narcisszát, és hogy a legjobbat akarja nekik. Meg akarta védeni őket, és minél távolabb akarta tartani őket a klánügyektől. Az apja bőségesen bocsánatot kért tőle. Mindenért, amit tett és amit nem tett. Az anyja haláláért és azért, hogy nem tudta megmenteni. Amiért veszélybe sodorta Dracót, amit csak úgy lehetett volna megakadályozni, ha megtalálják ezeket a fattyakat.

Az üzletről mesélt, hogy Dracónak keménynek és érzéketlennek kell lennie. Érinthetetlennek. Nyomatékosította, hogy Dracónak mindig az eszével kell gondolkodnia.

– Légy erős, fiam, és én megvédelek.

Draco összeomlott, ahogy mindezt elolvasta, érezte, hogy düh, fájdalom és zavarodottság gyűlik benne. Úgy érezte, hogy ez a levél az utolsó. Hogy most olvassa apja szavait utoljára.

Nem volt elég a levegő.

Kiverte a hideg verejték. Remegett a keze.

A felismerés, hogy az apját meg fogják ölni, súlyként nehezedett rá. Ott kellett volna lennie mellette. Muszáj. Nem veszíthetett el még egy szülőt. A vérét.

De, ami történt, megtörtént.

Hermione Granger, aki nem tudott minden traumatikus részletről, akadály lett közte és az apja között. Megőrült. Draco gondolkodás nélkül azt akarta, hogy valaki átélje mindazt, amit akkor érzett.

A fájdalmat.

A kegyetlenség kimondatlanul maradt.

Aznap este Draco volt az első, aki megtudta, hogy az apja meghalt. Egy külön hálószobába zárva érezte, hogy valami égeti a hátát. Kétségbeeséssel és bánattal teli felismerés zihálása tört ki fel a torkából.

Lucius meghalt.

Lucius öngyilkos lett.

Megölte magát, különben nem lett volna sárkánytetoválás Draco hátán. Nemzedékek örökségét adta át neki.

Draco Malfoy tizennyolc évesen lett a Sárkányklán feje.

Másnap reggel, amikor lesétált a Nagyterembe, jól tudta, hogy mi fog történni. Hogy minden szem rá szegeződik majd. Hogy mindenki sajnálni fogja. És műsort akarnak majd tőle. De nem vették észre, hogy Draco már most is híján volt minden olyan érzelemnek, amit a közönség kíván. Lesújtotta a hirtelen átmenet az új valóságba.

Évekbe telt, mire visszanyerte a vezetékneve erejét. Draco az apja legjobb változata lett, kilépve az árnyékából.

Érzéketlenné, hideggé és megfontolttá vált.

Üzletbe kezdett, visszaszerezve mindent, amit elvettek tőle. Elvették a családjától. Visszaadta azt, amit az apja gyengeségét megérző söpredék darabonként kiharapott. Draco mindent visszakövetelt. De ez még azelőtt volt…

Most a múlt visszhangja újra erősödni kezdett.

Nomura…

Grey meghalt, Grangerre hagyva az utód nevét. Most klánok tucatjai vadásztak rá az egész bolygón. Micsoda találkozás. A fenébe is, micsoda sors…

Miért nem adta át az öregember személyesen a tetoválást valamelyik mesternek? Dracónak fogalma sem volt róla. A maffiából senki sem tudta, hogy Archibald Grey miért tette ezt. Főleg olyasvalakire bízta ezt, aki nem fogja fel a téma jelentőségét. És most már egyáltalán nem is emlékezett rá.

Draco nekiesett a bokszzsáknak, aztán megint. Váltogatta az ütéseket, minden erejét beleadva. Ettől az izmai felmelegedtek, megfeszültek és égtek.

– Gondoltál már arra, hogy ahelyett, hogy így kieresztenéd a gőzt, szerezz egy kurvát? Gyere el a klubomba. Az ottani lányoknak hiányzol.

Malfoy tovább ütögette a bokszzsákot anélkül, hogy hátranézett volna. Zabini előre lépett, és megállt előtte. Öltönyben volt, mint mindig, nyakkendőnek használt selyemkendővel.

– Mit tudtál meg? – Draco élesen kifújta a levegőt, öklét a kemény párnába nyomta.

– Nem számítottam rá, hogy tíz évvel később részletes információkat fogok keresni a volt osztálytársaimról – forgatta a szemét Blaise, és kinyitotta a mappát. – Hermione Jean Granger, huszonnyolc éves, nos, ezt már tudod… bla-bla-bla-bla – lapozgatta Zabini. – A Rejtélyek Osztályán dolgozik, de mint tudjuk a hallhatatlanok szervezték be. Ki gondolta volna? Egyedül él, van egy… – hunyorogva nevetett – egy Volkswagen Bogárja. Mardekár, miféle mugli szörnyszülött az? Nem házas. Nincsenek gyerekei. És szeretői sincsenek. És nincsenek problémái a törvénnyel sem. Röviden szólva, unalmas.

Blaise becsukta a mappát, és egy lapos, fémpárnázott fémszékre dobta.

Draco az orrán keresztül lélegzett be, és a száján keresztül lélegzett ki, anélkül, hogy elveszítené a ritmust. Ki akarta engedni a gőzt vacsora előtt, hogy később ne törjön össze.

– Készítsetek elő mindent Grey temetésére – állt meg végül Draco, érzékelve Zabini felháborodását. – Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek. A klánjában amúgy sincs senki. Senki sem fogja rendesen eltemetni őt.

A barátja feszültté vált. Összeráncolja a homlokát, kezeit a háta mögé teszi. A behódolás póza.

– Minden klán jelen lesz. Tudod, mit fog mindenki gondolni. – Blaise hangjában most már nyoma sem volt a humornak. Csak szolid acélosság.

– A vadászat elkezdődik. Már elkezdődött – mondta Draco, felvett egy törülközőt a padlóról, és megtörlte az arcát. Megpróbálta visszaállítani a normális légzését.

– Mit fogsz csinálni vele?

Malfoy egész éjjel ezen gondolkodott. És semmi jó nem jutott eszébe. Az emberei már megkínozták a lányt. És ő maga is ott volt, a saját szemével látta, hogy Granger nem emlékszik a jegyzetfüzetbe leírt szavakra. Ha valamelyik klán elrabolja, nem fognak túl sok időt vesztegetni rá. Nem fogják megadni neki a szabadságot, ahogy Draco tette, amikor rájött, hogy a lány haszontalan. A maffiát senki sem hagyja el élve…

– Ha Nomura átment valamelyik mesterhez, akkor nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezt a tényt eltitkolja. – Draco megmozdította egy kicsit a vállát. Fájt. – Még mindig nem értem, miért. Ha megnyílt volna, a Granger utáni vadászat azonnal leállt volna. Szóval ennek a „valakinek” megvan az oka, hogy titkolózzon.

– Még mindig várom, hogy megtudjam, mit tervezel vele.

Bassza meg.

Zabini képes volt a bőr alá beférkőzni.

– Tartozom neki – vágta a barátja arcába a törölközőt Draco. – Megmentett engem, és én is megmentem őt.

***

Hermione ötpercenként ellenőrizte a faliórát, miközben szüntelenül dobolt a lábával. Mr. Chase szürcsölgette a fél órával korábban elkezdett ebédjét. Nem az állkapocsmozgás hangja irritálja, hanem az, amire készül.

Pontban kettőkor a Green Palace Hotelben kellene lennie. A harmincadik emeleten, egy étteremben. Egyedül. Biztonságiak nélkül. Egyrészt hülyeség, hogy nem figyelmeztette Harryt, mert ő volt az, aki az ügyével foglalkozott. De őt ismerve, sosem engedné el egyedül. Elment volna vele, de akkor a Malfoyjal való találkozás katasztrófába torkollott volna.

Volt egy jellemhibája: mindent be kell fejeznie. Minden kérdésére ki kellett találnia a választ. És Draco volt az egyik ilyen. Granger rágalmazta őt. Igen, az adrenalin, a félelem és a rossz látás kegyetlenül megtréfálta aznap este, de ő volt az, aki az egész aurori hivatalt figyelmeztette a tetoválásról, amit látott. Az elméje egy képet alkotott az agyában, és azt adta ki igazságnak. Szégyellte magát? Egy kicsit.

És most, ha a férfi nem jött időben, egy kérdés megválaszolatlan marad. Ez szörnyű volt neki. Hiszen úgy tűnt, nem tudta kiverni a fejéből.

Mit akart a férfi?

Kártérítést? Furcsa, de Granger biztos benne, hogy az Egyesült Királyság leggazdagabb emberének nincs szüksége a pénzére…

Bocsánatkérést várt? Inkább az igazságra. De ez is messze áll az igazságtól, mert Malfoy büszke. És az a vágya, hogy hallja a lánytól, hogy „sajnálom”, nem egyezett egy elfoglalt ember képével.

Talán inkább a férfi részéről kellett volna keresnie az okokat, mint a saját részéről. Elvégre ő világosan elmondta az okait.

A múlt. Egy újabb megoldatlan kérdés, amire szerette volna hallani a választ. A büszkesége. A vágya, hogy megvédje magát. Megérte az varázsló Cruciója mindezt?

Húsz perc múlva kettő.

Granger az alsó ajkába harapott, és azon kesergett, hogy a varázsvilágban a hoppanálás csak rövid távolságokra lehetséges. A kandalló az egyetlen módja a távozásnak. És akkor mi lesz? Elmegy a kocsijához, aztán tíz percig vezet.

Másik előnye, hogy a minisztérium csak akkor bízta meg a biztonsági szolgálatot, amikor a munkanapnak vége volt.

Remélte, hogy Paulo az első próbálkozásra elindul, és nem fogja cserben hagyni…

– Jó étvágyat, Mr. Chase, én most lemegyek ebédelni. Utána befejezem a feladatom.

A férfi abbahagyta a rágást, kissé összenyomta a szendvicsét, de nem válaszolt, csak bólintott. Az elrablása után szelídebb lett vele szemben, talán még mindig bűntudata volt. Nos. Jó neki.

Hermione anélkül távozott, hogy felvette volna a kabátját, hogy ne keltsen feltűnést. A kandallóhoz sétált, kezében egy marék Hop-port szorongatva. Halkan kiejtette a címet, hogy ne derüljön ki a hazugsága, majd kisétál a lakásában, amit a miniszteri kandalló segítségével felvett a kivételes helyek listájára, ahová innen elmehetett. Ezeket a kandallókat a protokoll szerint nem lehetett személyes célokra használni, csak a minisztériumban való közlekedésre.

Odasietett az éjjeliszekrényéhez, elővette a kocsikulcsát és a kabátját, és kirohant a lakásból. A „bogárkája”, amelyet csuromvizesen borított a latyak, egy lakótelep járdáján parkolt. Hermione megfordult, és észrevétlenül intett a pálcájával, hogy megtisztítsa a kocsit.

Ahogy az ajtó nyikorogva becsukódott, Granger beszívta kedvenc faillatát a visszapillantó tükörre akasztott autó légfrissítőből. Imádta a kocsiját, amely valaha az édesanyjáé volt. Amikor Jean és a férje Ausztráliába költöztek, a lányára hagyta ezt.

– Gyerünk, kis Paulo, ne hagyj cserben! – A kulcsok elfordultak a gyújtásban. Ziháló hang hallatszott. – A francba!

Kockázatos volt varázslatot használni az autó beindításához. A varázslat bármelyik pillanatban szétoszolhatott. Ez pedig balesethez vezethetett.

– Bébi, kérlek!

A második próbálkozás sikerrel járt.

Az autó hangos berregéssel indult, amitől Hermione elmosolyodott.

– Jó fiú – mondta, és megsimogatja a bőrkormányt.

Az öreg autórádió bármilyen típusú kazettát képes feldolgozni, még a félig törötteket is. A mai nap hangulata feszült volt. És Granger a hangulathoz illő dalokat választott. Miközben Hermione sávot váltott, hogy a főutcára kanyarodjon, egy spanyol énekesnő mély, szomorú hangon énekelt. A műszerfali óra szerint tíz perc múlva kettő.

Amint leparkolt a főbejárat közelében, egy egyenruhás fiatalember lépett oda hozzá, kinyitotta neki az ajtót, és elvette a kulcsokat.

– A jegye, kisasszony.

Hermione mosolyogva bólintott, és gyorsan besétált az épületbe.

A muglik és a varázslók egyaránt tudtak a szállodáról. Az első húsz emelet azoké volt, akik nem értettek a mágiához, de a maradék tíz a varázsvilágé, pontosabban a leggazdagabb varázslóké, akik megengedhették maguknak, hogy ott legyenek.

Egyszer már járt itt, amikor Harry és Ginny az évfordulójukat ünnepelték. Potter azzal lepte meg a feleségét, hogy asztalt foglalt az összes barátjuk és családtagaik számára. Hermionénak még mindig volt egy fénykép róluk a lakásában. Boldogok és gondtalanok voltak rajta.

A felsőbb emeletekre külön lift közlekedett kényelmes tempóban. Hermione nem érezte a sebességet, és a liftben játszott nyugtató zenének elméletileg meg kellett volna nyugtatnia, de minél közelebb kerül Granger a céljához, annál gyorsabban vert a szíve.

A liftajtók kinyíltak. A körfolyosó látszólag üres volt. Egy fekete öltönyös férfi azonnal odalépett hozzá. A lány felismerte őt.

– Miss Granger – bólintott az ördög ügyvédje, és egy asztalra mutatott a panorámaablakok közelében, amelyekből lélegzetelállító kilátás nyílt a londoni tájra.

Potterék évfordulójának napján a bárpultnál ültek, távol az ablakoktól. Mindent előre lefoglaltak, és minél közelebb voltál a lenyűgöző kilátáshoz, annál magasabb volt az ár. Hát…

A férfi háttal ült a nőnek. Lassan az asztalhoz sétált, Leon mellette. Kihúzott neki egy széket Malfoy jobbján, akinek láthatóan esze ágában sem volt felállni.

A varázsló a füstöt a lány arcába fújta.

– Granger.

– Malfoy.

Csodálatos.

Az ügyvéd gyorsan eltűnt, és egy pincér átvette a helyét.

– Jó napot, kér valamit inni, amíg megismerkedik az étlappal?

Hermione keresztbe vetette a lábát, megrázta a fejét.

– Levendula teát kérek, azt, amit sütivel szolgálnak fel. Valamint tonhalas salátát, vajas pirítóst és egy pohár vizet kérek. – A pincért meglepve félretette az étlapot anélkül, hogy kinyitotta volna.

Malfoy felkuncogott. A pincér átvette az étlapot, és átadta a férfinak.

– Ugyanezt – mondta a varázsló, és megkocogtatta az ujját egy alacsony whiskys pohár peremén. Rossz modorra vallott, hogy napközben ivott. De hát ő volt Malfoy.

A boszorka a másodperc töredékére felnézett, és találkozott a férfi hideg tekintetével. Azzal a metsző tekintetével. Mintha a szemével fejezte volna ki a felsőbbrendűségét. De Granger nem hagyta magát megvezetni. Draco nem a bank vezetőjeként volt ott, de Hermione előtt az Egyesült Királyság egyik leggazdagabb embere ült, aki az idegesítő osztálytársa volt.

– Azt hittem, szerényen rendelsz egy csésze kávét – mondja fanyarul a férfi.

Elhibázta.

– Nem akarok lemondani az ebédemről.

És megint ez a nehéz csend. Egy szakadék tátongott közöttük, amely arra várt, hogy mindkettőjüket elnyelje. Granger nem volt mentes a rosszindulattól. Kipillantott az ablakon az emberekre, a felvonóhídra és a szürke felhőkre. Úgy nézett ki, mintha hamarosan havazni készülne.

Dracónak elképesztő illata volt. Az ilyen férfiaknak nem szabadna ilyen illatuknak lennie. Egy újabb adalék az amúgy is e világból származó elbűvöltségéhez. Gazdagság, rang és hatalom. És a felsőbbrendűség érzése a hozzá hasonlókkal szemben. Granger biztos volt benne, hogy az ő hajának olyan szaga van, mint a motorolajnak és a 24 órás benzinkút olcsó illatosítójának.

Egy csésze jelent meg előtte az asztalon, tele teával. A levendulaszirmok lesüllyedtek az aljára.

– Ma nincsenek veled őrök – pöckölte Draco a cigaretta hamuját a hamutartóba, és megnyalta az ajkát.

– Tudják, hogy itt vagyok, szóval semmi trükk. – Hermione hazudott.

Draco szélesen elmosolyodott, és megrázta a fejét. Elnyomta a cigarettát, és a lány szemébe nézett, miközben felkönyökölt az asztaltra, és az állát az öklével támasztotta meg. Összenyomta a lányt az erejével. Érződött a levegőben.

– Hazudsz.

Hermione a férfi ingének fehér mandzsettáit nézte, amelyek kikukucskálnak a zakója alól. Fényes arany mandzsettagombok egy zöld kőből kirakott „M” betűvel. Észrevette a részleteket. Benne minden a tökéletességig volt finomhangolva. A testtartása, a szokásai, a tartása, és még az is, ahogyan rá nézett.

– Térjünk a lényegre – mondta Hermione témát váltva. – Biztosan nem azért hívtál meg, hogy az iskolás időkről beszélgessünk. Akkor miért?

A varázsló nevetve hátradőlt a székében, és ujjaival végigsimított a haján, hátrafésülte a frufruját.

– Még mindig éles nyelvű vagy.

– Te teszel engem ilyenné.

A fenébe is.

Milyen kétértelműen hangzott.

Granger összeszorította a lábujjait, hogy a következő szavak ne hagyják el a száját. Próbálta összeszedni magát, de nehéz volt, amikor nem tudott szabadulni a szúrós tekintet elől, ami arra késztette, hogy elbújjon.

Malfoy poharában újabb adag whisky jelent meg, Hermione elé pedig egy tányér meleg saláta került. Az illat ínycsiklandó volt. A gyomra görcsbe rándult a boros mártásba mártott, enyhén édes tonhal utáni várakozástól.

Malfoy arckifejezése ünnepélyesre változott, amint a lány felkapta a villát.

– Véletlenül aznap este merényletet követtek el ellened és ellenem – kezdte Draco anélkül, hogy a lányra nézett volna. Valószínűleg azért, mert így elkerülte a kellemetlenkedést az étkezés során. – És az információim alapján a maffia téged keres.

Granger megdermedt, miközben egy szelet tonhalat vágott. Megráncolta a homlokát. És az étvágya egy pillanatra eltűnt.

– Szóval hallottál a maffiáról?

Amint letette a villát, Draco folytatta:
– Sok mindent tudok. És itt a jóslatom: egy héten belül halott leszel.

Granger fuldoklott a levegőtől, és forgatta a szemét. Felállt volna, ha lett volna hozzá ereje. Az azonban meglepte, hogy a férfi mennyire érzéketlenül beszélt az állítólagos haláláról, mintha az semmit sem jelentene neki.

– Mi az? – A férfi a szemébe nézett, és vigyorgott. – Elment az étvágyad?

– Ezt most komolyan mondod, baszd meg? – ugrott vissza a nő ez előző témára, ujjaiban egy szalvétát szorongatva. Az arca vörösen izzott, és a nyakát hideg verejték áztatta. A szíve hevesen vert. – Mi a faszról beszélsz?

– Tényekről – válaszolt a varázsló egyszavasan. Még mindig undorítóan érzéketlen volt. – A vadászat már elkezdődött, és te vagy az őz, akit el akarnak kapni. Ezek az emberek megtalálnak téged, függetlenül attól, hogy hol vagy, vagy ki őriz.

– Te most fenyegetsz engem? – kérdezte a lány, és megrándult az ajka. – Tudod, hogy két őr van hozzám beosztva, és hogy ezt a beszélgetést átirányíthatom az Auror Parancsnokságra?

Egy manipulációs kísérletet tett. Egy ostobát, de mégis…

És kudarccal végződött.

– Egyszerűen csak feltételeztem – vonta meg a vállát Draco, és rágyújtott egy cigarettára. A lány arcába fújta ki a füstöt. – És ezek fenyegetések? Ezek fenyegetések, Leon?

Hermione elfordította a tekintetét, és észrevett, hogy az ügyvéd most mögötte állt.

– Nem, Mr. Malfoy. Ezek nem fenyegetések. A törvény szerint…

– Pofa be! – emelte fel Granger a kezét, megállítva Leon monológját.

Válaszokat keresve jött ide, de még több megválaszolatlan kérdést kapott. És ez elég bosszantó volt. Malfoy tudott valamit. Persze, a pénzével és a kapcsolataival mindenhol ott volt. Ördög. Harryvel kellett volna jönnie. De vajon Draco beszélne-e valaha is Potterrel? Micsoda kényszerhelyzetbe került.

– A szavaidból ítélve nem véletlenül csinálod ezt – mondta végül Hermione, a dühét nyugodt hangnemmel leplezve. – Ugye nem a semmiért csinálod ezt? Nem a régi iskolai barátságtalanságunk miatt?

– Tíz pont a Griffendélnek! – emelte Draco a szájához a cigarettát, de nem szívta el. Meggondolatlanul elbűvölten vizsgálgatta a lányt. A frizuráját, a kócos kontyot, a szemüvegét, az ingét, amely fölött kötött mellényt viselt, a karóráját. – Segíthetünk egymásnak.

Hermione nem fogta vissza magát. Egyszerűen kitört belőle a nevetés. Először úgy érezte, mintha kifújná magát. Aztán teli tüdőből nevetni kezdett. Idegessége elérte a töréspontját.

– Segítség? Segíteni fogsz nekem? És én fogok segíteni neked? – Még rá is mutatott a férfira, majd magára. És miután a férfi bólintott, a nevetése egy szörnyű dühös grimasszal ért véget. – Cruciót vetettél rám! Egész iskolai éveim alatt végig piszkáltál! És most segítséget kérsz? Emlékeztess, mi a faszért kéne segítenem neked?

– Tudsz káromkodni? – nevetett fel Draco.

Granger nem bírta tovább. Felállt, és felkapta a táskáját. Leon azonnal megállította, kissé kinyújtva a kezét. A férfi elkomorult, tekintete a lányról Dracóra vándorolt.

– Miss Granger, kérem, hallgasson Mr. Malfoyra!

A próbálkozása kudarcba fulladt. Kitért az ügyvéd elől, és egy pillanatra megfordult.

– Annyi éven át azon gondolkodtam, mi történt volna, ha nem állítalak meg téged azon az éjszakán. Engem hibáztattál a haláláért. Én pedig… – Hermione hunyja le a szemét. – Magamat hibáztattam. De miért? Mert azt a parancsot kaptam, hogy állítsalak meg, ha megpróbálsz elmenni? Mert veszélyes volt, ha el akartál volna menni? A kísérletem, hogy megmentselek, sikeres volt. Neked nem volt sikeres, elvégre kicsaptak az iskolából. De mi a fene, Malfoy, miért kéred a segítségemet?

A nő a lifthez ment. Megnyomta a gombot, és hangos csörömpölést hallott maga mögött. Drága parfüm szállt az orrába. Szeme sarkából észrevette, hogy a férfi keze ugyanarra a gombra nyúlt. Aztán Malfoy a kezét az övére tette, és megszorította. Fájdalmasan.

– Van fogalmad róla, milyen veszélyben vagy? – Hermione érezte a férfi leheletét a nyakán. – A maffia mindenhol keresni fog, még az óceán fenekén is. Semmi sem tabu számukra. A zsarolás hamarosan elkezdődik. A szeretteid… a barátaid, a szüleid… akik Ausztráliában vannak, nem igaz?

Valami üvöltött a boszorka a férfi mellkasában, és hallotta, hogy a szíve a fülében dobogott, miközben lassan szembefordult vele, és felemelte a fejét. A férfi erődítményként tornyosult fölötte, tekintetére a lány összezúzta magát.

– Megvan benned, amit akarnak. Ha téged nem tudnak elkapni, akkor a hozzád legközelebb állókkal kezdik, Granger. Tudod, hogyan akarnak értesíteni téged erről? Egy nap a küszöbödön találsz majd egy dobozt, amelyben az egyik rokonod feje lesz.

Beteg. Fuldoklott.

– Szóval igen, felajánlom a segítségemet. Akkor megmentettél engem. Most én mentelek meg téged.

A tekintetével több lyukat is égetett a lány arcába. A szürke írisz hidegen égette, mint a jég. Veszélyes közömbösséget mutatott. És a szavak, amiket kimondott, bevésődtek az agya agykérgébe.

A liftajtók kinyíltak mögötte. Hermione hátrált egy lépést.

– Granger.

– Malfoy…

***

Úgy tűnik, Grey búcsúceremóniája mindenkit összegyűjtött a maffia világából. Draco a koporsó mellett áll Blaise-zel, aki egy nyitott fekete esernyőt tartott a kezében. A hó nagy pelyhekkel hullott. A koporsó oldalára virágokat helyeztek.

Érezte, hogy mindenki őt figyeli, de úgy tűnt, nem zavarja. Ezek a képmutató barmok kizárólag azért jöttek ide, hogy információkat szerezzenek Nomuráról. Mindenki állandóan róla beszélt. De csak suttogva.

– Jól csinálod, ahhoz képest, hogy itt úgy tűnik, mindenki ellened van – mondta Hunter közelebb lépve hozzá.

Draco elvigyorodott.

– Egyszerűen csak találgatnak. Ha nincsenek konkrét tények, a pletykák gyorsan terjednek. – Malfoy virágokat helyezett a koporsó fedelére, megérintette annak lakkozott felületét. Aztán odébb lépett, hogy távol tartsa magát a suttogásoktól.

Blaise némán követte őt az esernyővel a kezében. Elindultak a fő tömegből, és megálltak egy kőkerítés mellett. Bloodrain elővett egy doboz cigarettát, és az egyiket Dracónak, a másikat Blaise-nek kínálta.

– Mi van az iskolai barátoddal? – kérdezte halkan Hunter.

– Dolgozom rajta.

A „barát” erős szó volt.

A keserű füsttől égett a tüdeje. A nagybátyja csak erős cigarettát szívott. Malfoy a tömegbe nézett, újra és újra észrevéve, hogy a klánok vezetői őt keresik a tekintetükkel, és amikor megtalálják, az arcuk megvetően elkomorult, de csak egy másodpercre, mielőtt összeszedik magukat, és biccentve üdvözölték őt. Kibaszott szabályok.

Megvetették Malfoyt. Az apját árulónak és gyávának látták. Olyannak, aki megszegte a maffia törvényeit, és bosszút akart állni. Sokan úgy vélték, hogy Lucius egyszerűen megőrült. Azt hitték, hogy a fiát védi a képzeletbeli veszélyektől. És néhányan ezt ki is használták, és elvették a kandallóit.

Draco elmosolyodott. Mint egy ragadozó. Vadállatiasan. Mindent elvett tőlük. Mindent, a kurva életbe. A törvényeket követve. Egyre erősebb lett, és növelte a befolyását.

– A klánok nyugtalanok. Ez az első alkalom a történelemben, hogy a Nomura nem öröklődik sem az utódra, sem az elődre. – Hunter undorodva fordult el a szertartástól. Megvetette Greyt, amiért nem védte meg Luciust. – A lány volt az utolsó, aki beszélt vele. Csak te ismered a részleteket. A többiek csak találgatnak.

– A lány tiszta – közölte Draco gyorsan, és eldobta a cigarettacsikket. – Nem emlékszik a névre vagy arra, amit Grey jegyzetfüzetében olvasott. Valami védekező varázslat, gondolom.

– Nos, sok szerencsét kívánok a lánynak. Mindenki a fogát csikorgatja miatta. De azt hiszem, már mindent átgondoltál, ugye?

Draco nem válaszolt. Felhúzta az ajka sarkát. A nagybátyja épp olyan éleslátó volt, mint mindig.

A maffia megdermedt a várakozástól, hogy Nomura örököséről halljon. A vihar előtti csend. Mindenki a név megjelenésére várt, amelyet egyelőre csak Granger ismer. Kevesen vannak itt, akik türelmesek voltak. Nem, biztosan nem a klánok, akik készek voltak egymás torkát rágni, hogy megszerezzék Nomurát – a hatalom szimbólumát minden Mester felett. És mindenki kész volt bármire, főleg, ha Grey halott, és nem tudta megoldani a helyzetet.

– Szeretnél velem ebédelni? – Hunter Draco és Blaise vállára tette a kezét. – És te is.

Malfoy visszautasította a meghívást, mert az általa kigondolt tervet azonnal végre kellett hajtani. Kísérete védelmében elhagyta a temetőt. Végigsétált egy folyosón, amely férfiakból és nőkből állt, lehajtott fejjel, hátratett kézzel. Meghajlással kísérték Gazdájukat, miközben ő eltűnt az épületben, hogy a kandallót használja.

A reggeli újság megdöbbentő főcímmel indult.

Egy aurort öltek meg London központjában. A Mágiaügyi Minisztérium vizsgálatot indított.

A képen egy letakart holttest volt látható Granger háza előtt.

– Mr. Malfoy – lépett be Leon a tornaterembe, és meghajolt. A kezében egy borítékot tartott.



Minél előbb találkoznunk kell!
H.G.



Draco ujjbegyével végigsimított a díszes kézíráson. És egy bátor mosoly ragyogott fel az arcán. Az őzike lebukott.

hozzászólások: 0