Fejezetek

írta: haironmylip

4. fejezet
4. fejezet
A támadás

Ötödéves volt akkor.

Hermione éppen a bagolyházba tartott, hogy elküldjön egy levelet a szüleinek, amikor hangos csattanást hallott, amit a bagoly huhogása és szárnycsapkodása követett. Elővett a pálcáját, közelebb szaladt az ajtóhoz, és feltartotta, hogy lássa, amint Pansy Parkinson mindent összezúz maga körül, főleg madáretető oszlopokat és székeket. Ennek a nőnek elment az esze.

Látszottak, hogy izzadsággyöngyök képződnek a homlokán, és a haja a könnyes arcára tapadt. A száján keresztül lélegzett, kifulladva.

– Pansy? – Granger egy pálcaintéssel próbálta helyrehozni a rendetlenséget. – Mit csinálsz?

A mardekáros megdermedt, háttal állt Grangernek. A vállai időről időre fel- és leemelkedtek. Remegett. Hermione előrelépett, közben a törött üveg ropogott a lába alatt. Most látta először ilyen állapotban a lányt.

– Mindent elmondhatsz McGalagonynak – mondta Parkinson rekedten. – Ebben az istenverte iskolában nincsenek titkok!

Megpördült, a haja eltakarta az arcát, és megpróbált Hermione mellett elsétálni. De a lány észrevéve Pansy véres kezét, finoman megrántotta, és megállította.

– Pansy, te vérzel!

Parkinson megrándult. Felemelte a karját, hogy megvizsgálja a kezét. Hermione feltételezte, hogy véletlenül megvágta magát egy üvegszilánkkal, miközben ezt a felfordulást okozta. Másodpercek alatt elővette az iskolatáskáját, kihúzott belőle egy Griffendél-emblémás zsebkendőt, és odaadta Pansynek.

– Tessék – szólalt meg Hermione, és közelebb lépett hozzá. Félt, hogy még jobban megijeszti vagy feldühíti a lányt. Istenem, mi történt vele? – Nem mondom el senkinek, ígérem. Én csak…

Hermione a homlokát ráncolta, miután ránézett a kezében lévő levélre.

– Meg tudnál várni engem? Adj egy percet! – Granger megfordult, a szokásos baglyát kereste, de az nem volt a közelben, így egy másikat kellett használnia.

Miután megnevezte a címzettet, és finoman megsimogatta a madár fejét, a csőrébe tette a levelet. A szíve kihagyott egy ütemet, amikor megfordult, és meglátta, hogy Pansy még mindig ugyanott áll. Kezét Hermione zsebkendőjébe csavarta.

– Veled megyek, jó? Sétálhatunk egy kicsit, hogy friss levegőt szívjunk – javasolta Granger. – És nem fogok kérdezősködni.

Ez volt az első alkalom, hogy így látta őt, aki mindig megőrizte a hidegvérét a nyilvánosság előtt, most pedig teljes lelki összeomlásban szenvedett. Pansy mindig visszafogott volt. Igen, egy kis karizmával, de még mindig visszafogott. Soha nem engedte meg magának, hogy felemelje a hangját, és mindig ördögi mosoly ült az arcán. Ez most eltűnt. Helyette a sírástól duzzadt szemei maradtak, és Hermione szíve szinte sajgott a látványtól. Senkinek sem szabadna egyedül lennie a nehéz időkben. Senkinek.

Granger tehát ezt tette. Társaságot nyújtott neki. Hermione megtartotta a szavát, és nem kérdezett semmit. A tanulmányairól fecsegett, és arról, hogy mennyire nem szereti a jóslástan órákat, mert haszontalannak tartja, közben Pansy végig hallgatott. Addig beszélt, amíg el nem értek a Fekete-tóhoz, és meg nem álltak a stégnél.

A tónak dohos, rothadó algaszaga volt. A vízfelület felett ködös fátyol lebegett. A békák kuruttyolása, a meleg szellő és a levelek zizegése hallatszott. Békés volt.

– Öt év óta először mondtál nekem ennyit.

Hermione megfordult. Pansy éppen egy véres zsebkendőt tisztogatott a pálcájával. A sebe nem volt komoly, és már nem is vérzett.

– Amikor szorongok, mindig sokat beszélek – magyarázta Hermione, a füle mögé tűrve egy hajtincset.

Pansy felkacagott.

– Ideges vagy miattam?

Granger megigazította a táskája pántját, és közelebb lépve a lány szemébe nézett.

– Mi történt veled?

Parkinson ajkai megremegtek, miközben Hermionét tanulmányozta.

– Azt ígérted, hogy nem kérdezel semmit

Annyi fájdalom volt a hangjában, ami a nyelve hegyén ült. És bár Parkinson emelt fővel beszélt, ez az alig észrevehető részlet elárulta az állapotának valóságát. Egy perc sem kellett hozzá, hogy a szeme ismét könnybe lábadjon.

– Gyere ide! – suttogta Hermione, miközben ölelésbe vonta a lányt.

Pansy meg sem próbált ellenállni. Ujjaival megszorította Hermione blúzát, és zokogni kezdett, képtelen volt visszafogni magát. Hangosan. Kétségbeesetten. Rekedten.

Hermione érezte, hogy a válla nedves lett a könnyektől, és a lány minden egyes zokogásával libabőrhullám csapódott a bőrébe. Granger mindig is úgy gondolt Pansyra, mint egy erős és akaratos emberre. Mint olyasvalakire, aki képes visszavágni. De ebben az állapotban látni őt…

Most a legőszintébb és legbensőségesebb részét látta. Még a legkeményebbek is hajlamosak megtörni.

Amikor a nyöszörgés és a zokogás alábbhagyott, és mindkettőjüknek könnyebbé vált a légzés, lopakodva elindultak a Roxfort felé. Hermione Pansy mögött sétált, és nézte az egyenes tartását. Szó nélkül, utolsó pillantásokat váltva váltak el egymástól a Nagyteremben.

Hermione úgy gondolta, helyesen cselekedett. Nem hagyta Parkinsont egyedül egy ilyen pillanatban. Nem tudta, hogy a jelenléte segít-e, de mégis. És nem tudta, hogy ez még csak a kezdet…

Hermione néhány nappal később a könyvtárban csinálta a házi feladatát – egy házi dolgozatot és egy pluszfeladatot, amivel McGalagony bízta meg. Forrt az agya, de élvezte ezt az érzést.

Tollával éppen a pergament karcolta, amikor perifériás látásával észrevette, hogy egy alak sétálgatott az íróasztal körül.

– Szia!

Pansy a csípőjét az asztalnak támasztotta Grangertől jobbra, a tekintete rámeredt. Egy fognyomokkal tarkított almát tartott a kezében.

– Szia! – Granger megdermedt.

Természetesen gondolt Pansyre, és arra, ahogyan kezelte, bármi is volt ezekben a napokban. De látva őt a Nagyteremben és néhány órán, rájött, hogy nincs miért aggódnia. Mintha semmi sem történt volna. Pansy ugyanaz az erős akaratú lány maradt. Együtt nevetett Blaise-zel, kigúnyolta Malfoyt, és leszidta a mellette elszaladó fiatalokat. Úgy viselkedett, ahogy szokott, senkinek sem adott célzást arra, hogy valami szokatlan történt a bagolyházban.

– Nem szóltál senkinek – szólalt meg Pansy, miközben beleharapott egy falatba.

Hermionénak összeszorult az ajka. Nem szerette a zöld almát. Savanyúak voltak.

– Nem szeretek túl sokat beszélni – védekezett Hermione.

– Tényleg? Ó, szóval ezért nem hagytad abba a csacsogást egész úton a tóhoz.

Szünetet tartott.

Granger nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, amikor Pansy felkacagott. Olyan hangosan nevettek, hogy Madame Cviker megdorgálta őket.

Ezután Pansy elkezdte rendszeresen látogatni Hermionét a könyvtárban. Leült mellé, és megcsinálta a házi feladatát. Utána mindketten lementek vacsorázni, és egész úton beszélgettek. Granger meglepődve tapasztalta, mennyire kedveli Pansy társaságát.

A lánynak éles humorérzéke, erős képzelőereje, tudásigénye és menekülési vágya volt.

– El akarok tűnni Franciaországban, miután lediplomáztam. Megszakítani minden köteléket, és szabadon élni.

– Ki elől menekülsz? – Hermione egy takaróba burkolózott, és egy magazin lapjait lapozgatott.

A dokknál ültek, és a naplementét nézték.

– Magam elől – felelte Pansy titokzatosan, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a fák mögött rejtőző kerek napot.

Granger kérte, hogy fejtse ki bővebben. Rájött, hogy Parkinson minden komoly kérdésre viccel válaszolt. Vagy témát váltott. Nem szeretett őszinte lenni.

– Szeretem a franciát. – Hermione letette a magazint, lehunyta a szemét, és felidézte, mit tanult gyerekkorában. – La météo d'aujourd'hui est chaude. (Ma meleg van.)

– Vous-parlez français, Madame? (Beszél franciául, asszonyom?)

Hermione döbbenten nézett Pansyre.

– Beszélsz franciául? – csodálkozott a griffendéles lány. – Merlin, és milyen szépen! Akcentus nélkül! Hogy tanultad meg?

– A nagyapám francia, és gyerekkorom óta tanulom – magyarázta Pansy mosolyogva. Szavaiból büszkeség áradt, hogy sikerült meglepnie Hermionét. – Szeretnéd, ha megtanítanám neked? Napi gyakorlatokat tarthatnánk.

Granger megforgatta a szemét, és a vállával megbökte a lányt.

– Több mint boldog lennék.

Épp hozzá akart tenni valamit, hogy még többet kérdezzen Franciaországról, az ottani finom ételekről, és hogy Pansy járt-e már valaha Párizsban, amikor egy srác épp közéjük préselődött, helyet keresve magának a szőnyegen.

– Utálom megzavarni a randevút. – Blaise egy kartonzacskóból előkotort egy szőlőt, és a szájába pattintotta.

Parkinson a térdére tette a kezét, teljes erőből megszorította, majd elmosolyodott.

– Leharapom a fejedet.

Amikor Zabini észrevette, hogy Hermione és Pansy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, megpróbált beilleszkedni a társaságukba. Néhányszor meglátogatta őket a könyvtárban, amikor a fiú megpróbálta lemásolni Parkinson elkészült házi feladatát. De a lány sosem engedte, és elégette a pergamenjét.

Hermione nem érezte magát kényelmetlenül Blaise közelében. Hallott róla néhány pletykát, mert a híre, hogy korlátok nélküli ember, messze megelőzte őt. A diákok azt mondták, hogy egy végzőssel randizik, ami igaznak bizonyult, amikor a szerencsés lány rajtakapta Blaise-t, amint valaki mással csókolózik. Hetekig ez volt a fő beszédtéma, amíg a diákok meg nem unták, és más iskolai intrikák felé fordították a figyelmüket.

De szerény véleménye szerint Blaise tisztességesen viselkedett vele. Granger számára nem volt világos, hogy ezt Pansy társaságának köszönhette-e.

– Mik a terveid a nyárra? – Zabini levette a cipőjét, és kényelembe helyezte magát a lányok közötti takarón, miközben tekintetét Hermionéról Pansyre terelte. – Gyertek el hozzám Olaszországba, rengeteg titkos hely van ott…

Az utolsó szavakat pajkos arckifejezéssel mondta, Pansyre kacsintva. A lány figyelmen kívül hagyta a próbálkozását.

– Köszönöm a meghívást, Blaise, de én Ausztráliába megyek a szüleimmel. Ott keresünk új házat. – Hermione elmosolyodott, észrevéve Pansy rá irányuló figyelmét. Valami megváltozott az arckifejezésében.

– Elköltözöl?

– Nem tudom, a szüleim mindig is ott akartak élni, de én…

Nem fejezte be. Zabini szakította félbe, néhány szőlőszemmel a szájában.

– Gondolod, hogy jobb lesz az íze, ha bort iszol hozzá? – Éppen egy fürt szőlőt tartott a kezébe, amikor Pansy belerúgott a lábával.

Blaise nevetve esett vissza a fűbe, és fekve maradt, az eget bámulva.

Ezek voltak a nyári szünet előtti utolsó májusi napok. Az iskolában mindenki extázisban volt, akár a vizsgák miatt, akár a hazamenetel kilátása miatt. Granger viszont valami irracionális félelmet érzett. Arra várt, hogy valami rossz történjen.

És ez meg is történt.

Az utolsó napon.

McGalagony irodájába kellett mennie, hogy felvegye a nyári pótfeladatokat, és megtudja, milyen könyvekre lesz majd szüksége. De ahogy felment az emeletre, egy rekedt férfihangot hallott. Valaki franciául beszélt.

A sarokból kikukucskálva Hermione visszatartotta a lélegzetét. Meglátta Pansyt Piton tanterme mellett, vele szemben pedig két embert: egy nőt és egy férfit. Pansy annyira hasonlított az anyjára…

– Tu me fais honte! (Zavarba hozol!) – Egy férfi megszorította Parkinson vállát. – Úgy viselkedsz, mint la Pute! (…mint egy ribanc!)

Granger kifújta magát. A szörnyű szó vörösen izzó késként hasított az elméjébe, miközben vigyorogva figyelte Pansyt, aki felemelte a fejét, hogy válaszoljon az apjának.

– Je suis identique à toi, Papa. (Ugyanolyan vagyok, mint te, apa.)

Egy nagyon erős pofon csapott az arcába. Pansy meg sem mozdult, Granger viszont igen. Odaszaladt Parkinsonhoz, és finoman félrelökte.

– Hogy tehette? – kérdezte, tekintetét a férfira szegezve, aki megvetéssel nézett a lányára és Grangerre.

– Ő volt az, aki először bevezetett téged ezekbe a nevetséges ötletekbe? – Az anya hangja hirtelen csengett. Választ sem várva távozott Pansy apjával, végül azt mondta: – Odakint várunk rád.

Hermione megragadta Pansyt a vállánál fogva, és megfordította, láthatóan kivörösödött arccal nézett rá. Ujjaival megérintette, és észrevette, hogy Parkinson mennyire ragaszkodik az érintéséhez.

– Hidegek az ujjaid…

– Pansy, mi folyik itt? Hogy mondhatott ilyet rólad? – Hermionénak kiszáradt a szája. Remegett attól, hogy mindezt végignézte. Hogy bánhatnak így a szülők a gyerekeikkel?

Parkison felsóhajtott, és hátrált egy lépést. Kiolvashatatlan pillantást vetett rá, mielőtt lassan azt mondta:
– Ne ráncold a homlokodat.

Mielőtt elment volna, hozzátette:
– Szeptemberben találkozunk. Ne vous ennuyez pas trop, ma belle! (Ne unatkozz túlságosan, szépségem.)

A mélység visszatért. Egy óriási, feneketlen mélység. Amikor Hermione a következő évben találkozott Pansyvel, meg akarta kérdezni, miért nem küldte vissza a leveleit. De valahányszor megpróbálta megszólítani, a lány szó nélkül elsétált.

– Blaise! – Hermione látta, ahogy a sötét varázslatok kivédésre óráról távozik. Malfoy, aki mellette állt, megforgatta a szemét, amikor észrevette Grangert, és magára hagyta barátját. – Miért kerül engem Pansy?

Zabini mély levegőt vett, és kínosan megvakarta a fejét.

– Felejtsd el. – Ujjaival megérintette a lány állát. – Segíthetek ebben…

Hermione megragadta a férfi mutatóujját, és elhúzta a kezét az arcától.

– Öt pont a Mardekártól! – A megjegyzésétől Hermione elérte a forráspontját. Ennek következtében Blaise és a viccei váltak céltáblává, amelyen levezette a dühét.

Később aznap Pansy megtalálta Hermionét a stégen ülve – a helyen, ami az övék lett.

Szeptember eleje volt, és az időjárás még mindig lehetővé tette, hogy a tó stégjét használja. A hely csendes és kihalt volt. Granger egy vastag könyvet olvasott egy pokrócon, amikor oldalról csoszogó lépteket hallott a fűben.

– Blaise dührohamot kapott. Petrificus Totalust kellett használnom, hogy leüssem. – Pansy leült mellé. – Azért kezdett el remegni, mert nem értetted a viccét.

Granger becsukta a könyvét, és félretette. Mindent el akart neki mondani. Kiabálni. De ezek a módszerek használhatatlanok voltak Parkinsonnal szemben. Ő ismerte őt.

– Visszajöttél? – Ez volt minden, amit mondani tudott.

– Vissza hozzád.

Semmi személyes kérdés. Megint. Hermione félt, hogy megijeszti a lányt.

Valószínűleg ez is hozzátartozott ahhoz, hogy Parkinson barátja volt. Nem volt szabad túl közel kerülnie hozzá. Ehelyett meg kellett várnia, hogy a lány a saját tempójában megnyíljon neki. Nem volt más lehetőség.

Minden visszatért a normális kerékvágásba. Folytatódtak a könyvtári találkozóik, valamint a késő esték az üres tantermekben, ahol együtt tanultak franciául. Hermione jó volt benne. Pansy pedig tanárként jeleskedett. Még pergamen tanulókártyákat is készített Hermione számára ismeretlen szavakkal, amelyek nem szerepeltek az iskola tankönyveiben vagy szótáraiban.

Minden visszatért a normális kerékvágásba…

A hatodik év más volt – mindenki felnőtt. Mindenki érezte, ahogy a hormonok és a vágyakozás beindul. Granger rengeteg párt ért tetten késő éjjel szenvedélyek viharában. Eleinte próbálta figyelmeztetni őket azzal, hogy pontokat vont el a házaiktól, de a Pansyvel folytatott beszélgetése után rájött, hogy ez felesleges, és abbahagyta.

– Elegem van abból, hogy randevúkról, csókokról és arról hallgatok, hogy ki kit szeret – mondta Granger halkan, tekintetét a pergamenre szegezve.

A könyvtár zsúfolt volt, de még ott is talált a könyvespolcok mögött csókolózó embereket.

– Még Ginnynek is volt már első csókja, pedig még csak tizenöt éves! – folytatta, miközben rájött, hogy túl sokat mondott, és túl későn. A fenébe is!

Pansy, aki úgy tett, mintha a tankönyvet olvasná, közelebb lépett hozzá. Hirtelen felnevetett, és aztán megkérdezte:
– És te? Sajnálod, hogy még nem kaptad meg az első csókodat?

– Mi? Én… – Hermione arca forróvá vált. Parkinson átlátott rajta. – Egyszerűen nincs időm erre.

– Vagy talán attól félsz, hogy az első csókod olyan kellemetlen lesz, mint egy rohadt paradicsom szopogatása. Hallottam, hogy McLaggen lehelete büdös.

– Pansy! – Hermione megbökte a vállával. – Fogd be a szád!

De a mosolya elárulta őt. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte volna McLaggent. Egyszerűen csak nem volt az esete. De azért néha-néha odafigyelt rá.

– Az első csók nagyon fontos – mondta Parkinson, miközben átfutotta a tankönyvet. – Hidd el, ez a legfontosabb dolog odakint. És ha elszúrod…

– Miből gondolod, hogy csókolózni akarok? – A lány arca skarlátvörös volt.

– Hát, valamikor úgyis meg fog történni. De most éppen csak egy „tesztelőre” van szükséged – állapította meg Parkinson titokzatosan.

– Mire van szükségem?

Pansy elvette Hermione tollát, majd megfordította. Granger térde most Parkinson combjai között volt.

– Megtaníthatom neked. Biztosíthatlak, hogy az első csókod egy fiúval felejthetetlen lesz. És elakad a szava tőled.

Hermione összerezzent. Tanácstalan volt attól, amit az imént hallott, konkrétan Pansy javaslatától. Zavarba jött.

– Ne légy szégyenlős. A lányok nem számítanak. Sokan így tanulják meg. A barátnőjükkel.

– Badarság – mondta félénken Hermione, és megpróbált hátrafordulni, de Pansy Granger vállára tette a kezét, és odahajolt hozzá.

– Nézd. Még az érintésemtől is megborzongsz. Mi lesz, ha a barátod megérint? El fogsz ájulni? Hermione, hol a griffendéles bátorságod? Hadd találjam ki… Ron, ugye?

Grager döbbenten csukta be a száját, amikor meghallotta a nevét.

– Honnan tudod?

– Mardekárra, ez nyilvánvaló. Úgy néztek egymásra, mint két szerelmes bolond, de nem mersz mást mondani, csak azt: – Ronald, tanulnod kell, a vizsgák mindjárt itt vannak a sarkon – szólalt meg Pansy Hermione hangját utánozva.

Ennyire nyilvánvaló volt?

– Ennyire feltűnő? – hangoztatta a gondolatait Hermione, mert jobban bízott Parkinsonban, mint bárki másban. Hermione kifújta a levegőt, és megcsípte az orrnyergét.

– Akarod, hogy segítsek neked randizni? – Pansy Hermione térdére tette a kezét, és kissé megmasszírozta. – Hé, nyugi.

Kár, hogy a Ron iránti érzései sokak számára nyilvánvalóak voltak. Hermione úgy döntött, hagyja, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják. Elvégre nem tudta, hogy a férfi érez-e iránta valamit. De, amikor Parkinson mindent hangosan kimondott, egy kis tűz gyúlt Hermionéban.

Egy hónappal később Ron meghívta őt egy roxmortsi sétára. De mielőtt elindult volna, Pansy megpaskolta a fenekét. Az ajkai elégedett mosolyra görbültek.

– Mondtam, hogy elintézem

– Pansy! – Hermione elmosolyodott, és az arca rózsaszínűvé vált. – Mit mondtál neki?

Parkinson megvonta a vállát.

– Az igazat – mondta nyugodtan. – Ha továbbra is így viselkedik, McLaggen előbb kap meg téged. Vagy talán valaki más fog…

– Elnézést, mit mondtál? – Hermione döbbenten kiáltott fel.

– Csak vicceltem. Minden rendben van. Menj, érezd jól magad az első randin. Majd később mindent elmondasz nekem.

És így történt …

Szörnyű volt. Kínos. Kellemetlen. Ron még Hermione kezét is megpróbálta megfogni, de a lány meglepetten hátraugrott, és valamiért bocsánatot kért. De nem érdekelte, mert látta, ahogy Ronald nyaka kipirult, ahogy megnyalta telt ajkait, és ahogy szerelmes arckifejezéssel nézett rá. Ezek finom dolgok voltak. De elég volt neki.

Eltartott egy ideig, amíg jól érezték magukat egymás közelében. Az első hónap után már könnyebb lett. A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, és az érintések egyre merészebbek. Weasley még arra is rábeszélte a lányt, hogy lovagoljon vele seprűnyélen. Milyen nagyot nevetett, miközben a férfi gúnyolódott a tériszonyán.

Minden a legnagyobb rendben alakult.

Decemberben Blaise „Csókolj, igyál, és vegyél el mindent, amit akarsz” vulgáris elnevezéssel bulit rendezett a hatodikosoknak. Természetesen mindenki el akart menni. A titkos bulikat minden évben a Szükség Szobájában tartották. Ez az eset sem volt kivétel.

– Szerintem a bulin fog megtörténni – súgta Hermione Pansy fülébe.

– El fogod veszíteni a szüzességedet?

– Pansy! – Hermione megfordult, hogy megnézze, hallotta-e őket valaki. – Én a csókról beszéltem.

Parkinson egy almát hámozott, miközben a lábát az asztalra tette. Azért kezdte el, mert Hermione nem szerette a savanyúságát.

– Megtennéd… – Hermione letette a tollát, és szembefordult a barátnőjével. – Megtennéd…

– Igen – mondta Pansy, miközben felállt a helyéről, és kezet nyújtott Hermione felé. – Nagy örömmel.

Az elhagyatott tanteremben sötét volt. Csak két gyertya az asztalon világította meg a termet. Hermione nyugtalan volt. A szíve szapora dobogása mindent megrezgett benne. A szája kiszáradt, és szomjas volt.

Már egy ideje gondolkodott rajta. De, amikor meghallotta, hogy a hugrabugos lányok gyakorolják a csókolózást egymással, döntött. Ez így normális. Ugye? Nem számít, ha egy lánnyal csinálja.

Nem akarta elveszíteni az esélyeit. Azt akarta, hogy az első csókja Ronnal tökéletes legyen, mert tudta, hogy tavaly megcsókolta Lavendert. A fiúnak volt némi tapasztalata, míg neki nem.

Hermione az ablakpárkánynak támaszkodott. A holdfény beszűrődött a dolgozószobába, kiemelve a lányok árnyékait. Tekintete Pansyre szegeződött, aki lassan közeledett felé.

– Te reszketsz. – Pansy megérintette Hermione vállát, közelebb lépett. Magasabb volt barátnőjénél, ahogy így állt.

– Hát persze. Én…

– Ne félj, az én kezem nem olyan durva, mint a fiúké. – Parkinson megsimogatta Hermione vállát, követve azok ívét. Ujjai Granger hajára vándoroltak. Megmasszírozta a fejbőrét, próbálta ellazítani. Granger lehunyta a szemét.

Ez jól esett.

– Gyönyörű vagy – suttogta Pansy.

– És olyan egyenes vagy, mint mindig – mondta idegesen kuncogva a boszorkány, és kinyitotta a szemét.

Parkinsonban valami megváltozott. Erőt, magabiztosságot és elszántságot sugárzott a tetteiből. Úgy bámulta Hermionét, ahogy még soha senki nem nézett rá. Simogatóan. Gyengéden. Érezni lehetett az arcán, a nyakán és a kulcscsontján. A tekintete tele volt melegséggel.

Pansy közelebb húzta Hermionét, kissé megszorította a tarkóját. Granger meglepetten kapaszkodott az ablakpárkányba. De a meleg ujjak ismét masszírozni kezdték a fejét.

– Ne félj – suttogta Pansy az ajkába, majd egy puszit nyomott rá.

Hermione megnyalta az ajkát, és véletlenül a nyelvét is hozzácsapta Parkinson ajkához. A lába remegni kezdett, de nyitva tartotta a szemét, és Pansyt bámulta.

Parkinson azonban nem mozdult. Ehelyett Hermione ajkát a sajátjával fedte be.

– Kövesd a mozdulataimat – suttogta a lány szájába. – Igen, így, jól van.

Hermione gyengéden viszonozta a csókot, és megpróbálta megismételni a mozdulatokat. Nem hunyta be a szemét. Félt, hogy rossz reakciót vagy undorodó kifejezést lát Pansy arcán, de mindkettő elmaradt. Pansy nyelve végigsimította az alsó ajkát, és mélyebbre engedte, hogy megízlelje.

A csókjuk nedves volt, forró, és ó, Uram, szexi.

Granger nem tudott nem arra gondolni, hogy Ron van előtte, hogy a kezei olyan gyengéden simogatják a hátát. Hogy ő volt az, aki megcsókolta őt.

Ezek a gondolatok arra késztették Hermionét, hogy becsukja a szemét, kicsit szélesebbre tárja a száját, és a nyelvét Pansy szájába dugja.

Pansy elmélyítette a csókot. Megcirógatta a nyakát, és továbbhaladt a kulcscsontja felé. A keze a mellkasára vándorolt. Gyengéden megszorította a lány kezét. Ó, Istenem! Hermione hátralépett, elnyomva egy nyögést.

– Bocsánat, elragadtattam magam. – Pansy Hermione szemébe nézett, miközben megérintette az arcát. – Látod? Egyáltalán nem ijesztő.

Granger még mindig mosolyogva felállt, és enyhe kellemetlenséget érzett a lapockái között. Megmozdította őket, és zihált.

– Kigomboltad a melltartómat?

– Ez egy szokás. – Parkinson elfordult, ökölbe szorított kézzel. – Kiváló tanuló vagy. Biztos vagyok benne, hogy a vörös hajú nagyon fog örülni…

De volt egy „de”.

Ron borzalmasan csókolt. Visszataszítóan nyalogatta Hermione ajkait, szopogatta őket, és a nyelvét lenyomta a torkán. Durván. Magabiztosan. Nem úgy, mint Pansy…

Granger következett a tanítással. Kijavította a hibáit, és megpróbálta megváltoztatni a csókolózás módját, ami többnyire arconnyaló mozdulatokból állt.

Pansy az év végére egyre ingerültebb lett. Hermione tudta, hogy gyakran látogatja a bagolyházat. Valami nem stimmelt. Várta, hogy valami rossz történjen. És így is történt.

Pansyt áthelyezték egy magántanulói programba. A szülei összeszedték az összes iratot és a lányukat, majd eltűntek. Még Blaise-nek sem volt fogalma arról, hogy Parkinson hová tűnt. Egyetlen levélre sem válaszolt.

Hermione pedig egész idő alatt nem látta őt… egészen máig.

***

Megváltozott.

Most éppen egy gyönyörű nő ül előtte egy karosszékben, három dobermannal körülvéve. Pansy keresztbe tett lábakkal cigarettázott, a hamut egy lebegő hamutartóba pöckölte. Meztelen combja kilátszik a magasan kivágott szoknya alól.

Egyedül voltak.

Draco, Leon és Blaise eltűntek, így egymás társaságában maradtak, és valamit emlegetnek az üzletről.

– Remekül nézel ki – mondta Granger félénken, és a háziasszony előtt ülő kutyára néz. Nem veszi le a szemét Hermionéról.

– Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. – A könyökét a karfára támasztva elnyomta a cigarettáját. Megnyalta az ajkait, amitől piros rúzsa még élénkebb lett.

Vajon ő tudta? És ha igen, akkor mennyit? És mi történt vele? Kérdések. Annyi kérdés.

– A helyedben én az ellenkező irányba futnék, mint Draco. De sajnos ő az egyetlen, aki megvédhet téged.

– Hogy érted ezt? – Granger összehúzta magát.

Pansy intett a kezével, és elmosolyodott, felfedve fehér fogainak egyenletes sorát.

– Ki álmodik arról, hogy hozzámegy Malfoyhoz? – Erről beszélek. Mindig is rossz ízlése volt a férfiakkal kapcsolatban.

– Nem volt más választásom. – Hermione felemelte a hangját, próbálta igazolni magát. De tudta, hogy ez badarság. Mindig volt választás.

Az egyik dobermann vicsorogni kezdett, és kivillantotta a fogait. Pansy a kutya fejére tette a kezét, és enyhén megsimogatta a bundáját.

– Semmi baj. – Mintha meg akarná nyugtatni a kutyát. Vagy talán mindannyiukat.

Kínosan érezte magát.

Több mint tíz év telt el az utolsó találkozásuk óta. Hermione szerette volna tudni, hogy Parkinsonnal mi történt ez idő alatt. Mi történt vele akkoriban? Miért vitték el a szülei? Hol volt ezalatt az idő alatt?

– Anya!

Léptek hallatszottak. Hermione tágra nyílt szemmel, élesen fordította a fejét a Pansy felé futó kislányra. Amikor észrevette a látogatót, lelassított, és meghajolt.

– Helló…

– Helló! – felelte Hermione automatikusan.

A kislány nagyon hasonlított az anyjára. Körülbelül nyolcéves lehet. Hosszú, sötét szőke haja volt, amelyet szalagokkal fontak be. Odasétál Pansyhez, és az ölébe ült, a fülébe suttogott, miközben Parkinson megsimogatta a lánya haját.

– Kérdezd meg magad, ne légy szégyenlős – nógatta Pansy halvány mosollyal.

A lány leugrott az anyja öléből, és kényelmesen elhelyezkedett a két dobermann között, apró kezével megsimogatta őket.

– Az én nevem Amma, és téged hogy hívnak?

– Az én nevem Hermione. Örülök, hogy megismerhetlek, Amma. Nagyon szép vagy.

A lányt elöntötték az érzelmek. Granger nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, ahogy a kilányra nézett, aki a kutya nyaka mögé próbálta elrejteni az arcát.

– Nem is tudtam, hogy van egy lányod. Hol van az apja?

Parkinson arckifejezése megváltozott. Távolságtartóvá vált. Mintha Hermione valami tiltott dolgot említett volna.

– Özvegy vagyok.

– Sajnálom.

– Blaise bácsi! – A lány felsikolt, és felállt, amikor Zabini kinyújtott karral belépett a nappaliba.

A kislány a karjába vetette magát, amitől a férfi felnevetett, majd egy csókot nyomott a kicsi feje búbjára.

– Megígérted! Megígérted, hogy ha havazik, elmegyünk korcsolyázni! – könyörgött Amma. Észrevéve Zabini homlokráncolását, folytatja: – Kérlek! Blaise bácsi! Kérlek!

Hermionét elöntötték az érzelmek. Mintha valaki más életének függönye mögé lesett volna be, és megpillantott valamit, amit nem neki szántak. Minden elmosódott. A szíve valamiért hevesen kezdett dobogni.

Nem érezte, ahogy a kanapé meghajlott a súlya alatt. Pansy a kezét Hermione mögé téve, közelebb tolta, és azt kiabálta Zabininek, aki Ammát már a kijárat felé vezetette:
– Ha bármi baja esik, megöllek!

– Pans, mi csak korcsolyázni megyünk! – Blaise segített a kislánynak felöltözni, a szőrmebundáját tartotta neki.

Mielőtt azonban eltűnt volna az ajtók mögött, Amma kiszaladt a nappali közepére, és rámosolyogott Hermionéra.

– Örültem a találkozásnak!

– Én is örülök, hogy megismerhettelek.

Azután is hallhatták, miután Blaise és Amma elhagyták a házat, a kislány nevetését, és azt, ahogy egyre távolabb és távolabb kerültek.

Hermione érezte, hogy egy hajszála felemelik. Pansy játszani kezdett vele, az ujjai körül forgatta.

– Folytasd csak, érzem, ahogy a feszültség felgyülemlik benned.

Hermione szembefordult Parkinsonnal, és kényelembe helyezte magát a kanapén. Óvatosan vizsgálgatta volt barátnője arcát, felidézve a régi emlékeket.

– Mi történt?

– Emlékszem, megígérted, hogy nem kérdezel semmit – mondta Parkinson szomorú mosollyal.

– Pansy – suttogta Hermione –, tíz év telt el! Elmentél anélkül, hogy elköszöntél volna. Anélkül, hogy bármit is mondtál volna. Nem válaszoltál a leveleimre. Elvesztettelek! Annyira aggódtam!

– Még mindig idegesítelek?

Ó, Uram.

Granger kifújta magát, és végül átölelte Parkinsont, érezte barátnője kezét a hátán. Hirtelen minden sokkal könnyebbé vált.

– Mit mondjak neked? – Pansy lazított a szorításán, és eltolta a tekintetét. – Hogy a szüleim megvetették a lányukat, aki nem volt hetero? Hogy zaklattak az iskolában, és amikor rájöttek, hogy lányokkal randizom, elvesztették az eszüket? Hogy apám megvert a klubhelyiségben, kitépte a hajamat, és elvette az irataimat? Hogy magántanuló voltam? Vagy hogy kényszerítettek, hogy hozzámegyek egy idegenhez? Mit akarsz tudni?

– Istenem… Pansy…

Granger megfogta a kezét, és összefonja az ujjaikat. Az igazságot többé már nem titkolta előle. Természetesen tudta, hogy Pansy szereti a lányokat. Azután jött rá, hogy Pansyt elvették tőle. De nem akarta elhinni a pletykákat.

– A lányod csodálatos – szólalt meg Hermione, és ezzel áttér beszélgetésük újabb témájára. Tudja, hogy előbb-utóbb vissza fognak térni rá. De nem most. Nem kell mindent egyszerre megtudnia.

– Köszönöm. – Pansy felállt, és magával húzza Grangert. – Gyere, megmutatom a vendégszobát. Ott megpihenhetsz, ha elfáradtál.

De természetesen nem kapott lehetőséget a pihenésre.

Miután hazaértek a sétából, Blaise és Amma leültek vacsorázni. Mindenki csatlakozott hozzájuk, és az ebédből vacsora lett. Végül Pansy lánya felment a szobájába, de a volt osztálytársak tovább beszélgettek az életükről.

Granger rájött, hogy Pansy és Blaise nem sokat osztottak meg magukról, csak triviális dolgokról beszélgettek. De ők mindent tudni akartak Hermionéról.

– Sosem gondoltam volna, hogy Potternek és Ginnynek ennyi gyereke lesz – mondta Pansy, miközben bort kortyolgatott egy pohárból.

– Ginny csodálatos anya. Sokat utazik, de minden hónapban találkozunk nála.

Hermione kinézett az ablakon a hulló hópelyhekre. Hegyek és erdők. Nem tudta, Franciaország melyik részén volt.

– És mi a helyzet veled? Megházasodtál? Vannak gyerekeid? – Hermione a kanapén elterülő Blaise-re nézett. A férfi felnyögött és összerezzent válaszul.

– Szüksége van egy olyan a lányra, aki erős, és kemény kezeivel megszorítja a golyóit – válaszolt Blaise helyett Pansy, mire Granger felnevetett. – Egy olyanra, aki soha nem lazít a szorításán. Igazam van, Blaise?

– Ó, baszd meg! – vigyorodott el férfi, és a levegőbe csapott.

Lépések hallatszottak. Mindenki az ajtó felé fordult, amikor Leon és Malfoy besétáltak. Hermione hangulata rögtön a mélybe zuhant.

– Látom, jól érzed magad. – Draco bement, leült Grangerrel szemben, és lesöpörte Zabini lábát a kanapéról. – Nemsokára indulunk.

– Ördög… – mondta Hermione, miközben felállt.

Draco elvigyorodott.

– Levágom neked a szarvaimat. De csak mára. – Ahogy a férfi a doboz cigarettáért nyúlt, Pansy lebegtetéssel elvette tőle, és magának is vett egyet.

– Segítek neki elkészülni. – Parkinson lehajolt, és Malfoy arcába fújta a cigarettafüstöt. – Megmutatom neki, milyen érzés, ha jól bánnak vele.

Miután még egy utolsó slukkot szívott, a befejezetlen cigarettát odaadja Leonnak, anélkül, hogy ránézne.

– Befejezheted.

A kapcsolatuk mérgező volt. De ahogy kiegyensúlyozták egymást. Az iskolában is ilyenenk voltak. A mardekárosok egyenrangúak voltak abban, hogy tudtak kötekedni, viccelődni, egymás fejébe férkőzni, és ott mindent szemetelni. De ez nem befolyásolta azt a képességüket, hogy közeli barátok legyenek.

Hermione átöltözött egy paraván mögött, miközben Pansy franciául káromkodva válogatott a ruhatárában. Utálta Hermione ruháit.

– Észrevettem a kebleidet még ez alatt a sok ruha alatt is. Miért rejtegeted?

Granger átlépett a ruha szövetén, és bosszúsan fújtatva magára húzta. A ruha ma piros volt. Csillámgyöngyök karcolták a bőrét.

– A minisztériumban dolgozom. Nincs szükségem arra, hogy mutogassam a mellkasomat, Pansy!

Hermione meg sem hallotta, amikor barátnője közeledett, és a paraván mögé kukucskált. Csak akkor kapja el a tükörképét, amikor kiegyenesedett. Ettől összerezzent.

– Hadd segítsek! – Parkinson közelebb lépett, a vállára simította Hermione haját, és finoman elkezdte begombolni a ruhát, ügyelve arra, hogy mindent nagyon lassan végezzen. Az ujjai a meleg bőrhöz érnek. – Ha nekem ilyen melleim lennének, egy számmal kisebb ruhát hordanék, egyszerűen azért, hogy kiemeljem őket.

Hermione sóhajtott egyet.

– Ez nagyon provokatív. Pontosan ezt szeretik a férfiak. És ez dehumanizáló.

Pansy átkarolta Hermione vállát, lezárva a köztük maradt távolságot, és a fejét Granger vállára hajtotta. Egymásra néznek a tükörben.

– Nem érdekel, hogy a férfiak mit szeretnek.

Erőteljes és erős akaratú. Mégis…

– Bárcsak én is ilyen temperamentumos lennék. – Hermione lehajolt a magassarkújáért, és az ágyhoz ment, hogy felvegye.

– Ahhoz, hogy megkapd, előbb össze kell törnöd magad, és ezt nem kívánom neked – mondta titokzatosan Pansy. – Mennem kell lefektetni Ammát, különben Blaise valami olyasmit kezd el olvasni neki, ami biztosan nem mese. Holnap találkozunk?

Hermione bólintott, és megszólította Pansyt, mielőtt elhagyja a szobát.

– Pansy?

A lány megfordult.

– Örülök, hogy újra látlak. Nagyon hiányoztál. Tényleg.

– Au revoir – mosolyogott, és becsukta az ajtót. (Viszlát!)

Az eltelt tíz év egy másodpercnek tűnt. Hermione elégedettnek érezte magát, hogy régi barátja közelében lehetett. Félelmetes volt belegondolni, hogy Pansy min ment keresztül. Granger azt kívánta, bárcsak ott lett volna vele azokban az időkben. De ő nem tudott mindenkin segíteni. Bármennyire is igyekezett. De most, hogy újra találkoztak, Hermione be akarta pótolni mindazt, amit elvesztettek. És nem hagyhatta, hogy a távolság újra elnyelje őket. Remélte, hogy ez kölcsönös volt.

***

Draco egy újságot tartott a kezében, rajta Granger és az ő fotójával. Azt a pillanatot örökítették meg, amikor a férfi keményen magához szorította a lányt, és a szemébe nézett. Tökéletesen játszott. Meglepte őt.

– A bankár új szeretője, vagy valami több?

Átfutotta a szöveget, és elvigyorodott, amikor meglátta annak a szemétládának a nevét, aki megragadta Hermione karját. Majd kicsit később megtanítja illemre, amikor már kevésbé lesz nyilvánvaló az oka. Draco bosszúálló volt. Soha nem felejtett el semmit.

In Malfoy lábainál feküdt, és amint a férfi megmozdult, a kutya pofája azonnal felemelkedett, jelezve, hogy szüksége van a szeretetre. Imádta ezeket a kutyákat. A feketepiacon vásárolta őket, miután másodszor is kiterjesztette a klánja határait. És ezúttal nehezebb volt. Gyötrelmesebb…

Mert akkor találták meg Pansyt.

Az emlékek tűszúrásként szúrták az elméjét. Arra késztették, hogy úgy menjen át az egész horrorisztikus történeten, mint ahogy a hús átmegy a húsdarálón. Miután barátjuk eltűnt a Roxfortból, hiábavaló kísérleteket tettek a felkutatására. Még Lucius sem tudott akkoriban segíteni a pénzével és a kapcsolataival.

Pansy maga találta meg őt.

Megjelent Malfoy bankjának kandallójában, és abban a pillanatban a földre zuhant, ahogy kilépett belőle. Malfoy először nem ismerte fel őt. Képtelen volt meglátni régi iskolatársát ebben a véres összevisszaságban. Az arca súlyosan megégett, ahogy a testének nagy része is. A lány haldoklott. És csak azt tudta suttogni:

– Öld meg… kérlek… öld meg. Amma, a lányom vele van…

A gyógyítói egy hétig próbálták őt észhez téríteni. Alig volt egy egészséges pont a testén. Régi sérülések. Rosszul összeforrt csonttörések. Sebhelyek. És a legrosszabb – a testének megégett fele. Az orvosok azt mondták, hogy a sav okozta. Nem bocsátkoztak jóslatokba sem Pansy túlélési esélyeiről.

Draco halálosan megfenyegette őket. Megígérte, hogy megöli a szeretteiket. Azt mondta, hogy ugyanazt teszi velük, amit Parkinsonnal tettek, ha nem mentik meg a lányt.

Blaise mindig vele volt. Éjjel-nappal Pansy ágya mellett ült, remélve, hogy a lány felébred. Draco először látta Zabinit ilyen komolynak és dühösnek. És ezt a dühöt együtt halmozták fel.

Barátjukat, akivel első év óta olyan közel álltak egymáshoz, majdnem megölték. Az egyetlen információ egy név volt: Amma. Pansy azt mondta, hogy ez a lánya neve.

Egy héttel később Leon berángatott egy házimanót Draco irodájába.

– Szemétláda! Elnézést… Söpredék! – A manó kiabált: – Megölöm a kurvát!

Leon felemelte a kezét, észrevéve, hogy Malfoy pálcája készenlétben volt.

– A bank körül lézengett. Már három napja figyelem őt. Szerintem ő segített Pansynek megszökni – mondta Leon, miközben az iroda közepére tolta a manót.

A lény lehajtotta a fejét, elfordította a tekintetét az emberektől.

– Elnézést, Mr. Malfoy – suttogta. A vállai megremegtek.

– Tudod a nevemet? – Draco megkerülte az asztalt, és megállt a manó előtt.

– Dögölj meg, te szemétláda! Dögölj meg! – A manó felsikoltott, és azonnal összenyomta a tenyerét, bólintott a fejével. – Elnézést. Sajnálom, ez egy betegség. Nem tudok uralkodni a szavaimon. Bocsásson meg, uram.

Malfoy érezte, hogy a dühe egyre nő. Reszketett. Két lépéssel megelőzte a manót, a fülénél fogva megragadta, leguggolt elé, és a barna szemébe nézett. Pálcáját a halántékához szorította.

– Megöllek, ha nem kezdesz máris beszélni!

Ekkor tudta meg azt az undorító igazságot, miközben a síró házimanó káromkodva kiabálva mindent elmondott neki az úrnőjéről.

Hogy Pansy tizenhét évesen hozzáment a Kígyó klánfőhöz. Hogy a Klyak nevű manót azért adták neki, hogy ne tudjon megszökni. Leírta, milyen szörnyűségek érték a rémült lányt, aki egy horrorisztikus börtönben találta magát.

Elmesélte, hogyan terrorizálták és kínozták Pansyt. Hogy a Mester hogyan osztotta meg őt a beosztottjaival, hogy kijavítsa „veleszületett hibáját”.

Draco megütötte a manót, és a földre lökte. Fölé hajolt, és habozás és engedély nélkül átvette a lény gondolatait, hogy a saját szemével lássa a poklot.

Figyelte, ahogy a manó ellátja Pansy sebeit, ahogy énekelt neki egy dalt, próbálta megnyugtatni az úrnőjét. Hogyan sírt vele együtt.

Látta, milyen szörnyen bántak Pansyvel. Hogy a házimanó hogyan próbált segíteni az úrnőjén, miközben az a kibaszott idióta ott lebegett fölötte, és egyre erősebben és erősebben nyomta magát belé. Draco törésig összeszorította az állkapcsát, amikor meglátta a férfi csupasz hátán a kígyótetoválást.

Augustus Trood.

Draco vérrel vájta ki ezeket a betűket a fejében, látva, ahogy ez a szemétláda megüti a terhes feleségét.

Figyelte, ahogy Pansy énekel a lányának, a karjában ringatja a gyermeket, miközben a manó varázslattal alakokat varázsol a fejük fölé. Figyelte, ahogy a részeg Augustus tönkreteszi a kis világukat a jelenlétével. Ahogy Pansy megpróbálta eltakarni saját testével a lányát, végül átadta a manónak, és könnyes szemmel azt mondta:
– Rejtsd el. Csak rejtsd el, amíg kijózanodik.

Újabb sikolyok a zárt ajtó mögött.

A Kígyók klánja.

Egy új klán, amelyet csak néhány éve hoztak létre.

Draco íróasztalát mindenféle idiótáról szóló dossziék borították, a legfontosabb közülük Augustus volt.

– Magad ellen fordítod az összes klánt! Grey megfoszt a védettségi státuszodtól! – Leon megrántotta Draco karját, amikor az a kandallóba akart lépni. – Pansy engedélyére van szükséged ahhoz, hogy a nevében cselekedj. Ha nincs meg, akkor a törvény ellen cselekszel!

– Abban a pillanatban, amikor megjelent itt, engedélyt adott, hogy megvédjem a becsületét –mondta hűvösen Draco. Lehajolt Leon füléhez. – Egészen világosan fogalmazott: öld meg.

Ezt tette a klánja. Egy éjszakába telt, hogy eltakarítsa a rothadást, elszigetelve mindenkit, akit nem kedvelt. Az emberei szétszóródtak a főbb helyeken, ahol a Kígyó klán minden tagja letelepedett. A harc egyenlőtlen volt. Malfoynak több embere volt. Csak a legmeghatározóbb maradt.

Malfoy részegen talált rá a férfira a házában. Klyak segített Dracónak eljutni hozzá. A klánfőnök saját hányástócsájában feküdt, mellette a sarokban egy monoklis szemű ribanc sírt. Draco utasította a manót, hogy vigye ki a nőt a házból, és végre kettesben maradtak.

Egy másodperccel később a házimanó visszajött, és valahol a hálószoba irányába futott, ahonnan egy gyerek síró hangjai hallatszottak. A kislányt Pansy és Blaise elé vitte.

Draco letérdelt, és megvizsgálta az eszméletlen testet. A kígyónak tátva maradt a szája. Hamarosan az övé lesz.

Malfoy gondolkodás nélkül beledöfte a pálcáját a férfi szemébe, amitől az felsikoltott a fájdalomtól, és kettéhasadt.

Malfoy erőteljes rúgása az arcába közvetlenül ezután következett. Draco félredobta a pálcáját, és a testsúlyát arra használta, hogy a földhöz szorítsa a rohadékot, miközben nem állította meg az ütéseket. Addig nem állt le, amíg a hangok nedvesek, sőt, buborékosak nem lettek a sok vértől. Ez a szarházi fuldoklott és köpködte a saját vérét.

Nem tudta, meddig tartott a kivégzés. Kellemes fájdalmat érzett az öklében, és egy éles csont állt ki Augustus megrepedt állkapcsából. Egyenletesen zúzott arccá változtatta a pofáját, miközben a másik kezével Trood ádámcsutkáját fogta.

És amikor már teljesen kimerültnek érezte magát, amikor a saját reszketése is rekedtté vált, Draco megszorította Augustus ádámcsutkáját, és kitörte a nyakát.

A vállán égni kezdett a bőr. Az előtte lévő véres testnek már nem volt tetoválása. Draco elvette, és ezzel ő lett a Kígyó klán jogos mestere. És ezt csak egyetlen nőért tette. Egy nőért, aki végre egyedül maradt.

Pansy két héttel később arra ébredt, hogy Blaise kétségbeesetten próbálta ringatni a karjában lévő babát.

Mindennek vége volt.

Ez a pokol örökre bezárult előtte.

***

A kutya morogva mutatott a pofájával az ajtó felé. Draco egy széken ülve vizsgálgatta Grangert, ízlelgetve az utolsó cigarettát.

– Készen állok.

Amikor a két dobermann két oldalról közeledett hozzá, és leült mellé, megrándult. Hátralépett, de a kutyák követték. Ez a maga módján mulatságos volt. Draco elvigyorodott, és kifújta a füstöt az orrán keresztül.

– Szerinted ez vicces? – mondta Hermione felháborodva. – Félek tőlük!

– Ezek a kutyák könnyen széttéphetnek téged. Acél van az agyaraikon, ami lehetővé teszi számukra, hogy egy harapással megrágjanak egy combcsontot.

Szerette bosszantani a nőt. Viccesnek találta. Ahogy a lány arca megváltozott. Ahogy a légzése szaporábbá vált. Igen… Malfoy mulatságosnak találta ezt.

Kétszer csettintett a nyelvével, magához hívta a kutyákat. Azok helyet foglalnak mellette, anélkül, hogy visszanéznének a lányra. Granger nem tudta, hova menjen. Draco elfoglalta az egyetlen széket a szobában. Cigarettájával a padlóra mutatott, a dobermann mellé.

– Ide is leülhetsz.

– Elmehetsz a pokolba.

Megfordult, hogy távozzon, amikor Draco háromszor csettintett a nyelvével. A kutyák felálltak, és megelőzték a lányt, a mancsaikkal csattogtak a márványpadlón, és elzárták előtte a kijáratot.

– Nem, most viccelsz velem? – suttogta a lány, a kezét a levegőbe dobva.

Egy érintés a pálcával. Egy taps a tapsviharra. Mindezt azért volt, hogy közvetlenül mögötte álljon fel, hogy meghosszabbítsa a bosszantás élvezetét. Most Hermione csapdába esett. Előtte a dobermannok, mögötte pedig Malfoy mellkasa.

– És most mit fogsz csinálni? – A férfi lehajtotta a fejét, hogy a fülébe suttogja ezt.

Draco ösztönösen cselekedett. Egyik kezével elkapta a könyökét, amit a lány visszarántott, és a férfi hasát célozta meg. Draco másik keze még mindig a cigarettát szorongatta, és nem hagyta ki az alkalmat, hogy ne szívjon egy slukkot. Hermione megfordult, kiszabadítva magát a férfi szorításából.

– Egyszer még elhibázod a csattanót, és az nagyon fájdalmas lesz neked. Ezt megígérem neked – mondta Hermione, és óvatosan körbejárja a kutyákat.

Draco nem fogja vissza a mosolyát.

– Már alig várom, kedvesem.

– Nem a nyilvánosság előtt vagyunk! – Hermione megállt, és megfordult vele. Amikor észrevette, hogy Leon közeledett feléjük, halkabbra vette a hangját. – Nem kell ilyeneket mondanod, amikor senki sem figyel.

A viselkedésében bekövetkezett változás annyira nyilvánvaló volt, hogy a férfinak nem kellett megnéznie, mi okozta ezt. Természetesen Leon volt az. Kezd ez egyre érdekesebbé válni.

– Mindent előkészítettem. Mehetünk. – Meghajolt Draco előtt, és átadta a bundát Hermionénak, és segít neki felvenni.

Miközben Hermione a kandalló felé tartott, Draco megállt, és halkan kérdezte Leontól:
– Mi van az állatkertben? Milyen állatok várnak ránk?

– Medvék, rókák…

– Aquamarine csak úgy szaladgál – nevetett fel Malfoy, miközben eszébe jutott a rókák mesterével folytatott beszélgetése.

Sokkos állapotban volt. Ráordított, a nyál szabadon hagyta el a száját. Azzal vádolta, hogy rátenyerelt arra, akinek mindenre van válasza. Azt kiabálta, hogy nem tartja be a kódexben foglalt szabályokat. Azt mondta, hogy össze fog hívni egy gyűlést. De hogy őszinte legyek, Malfoyt ez nem érdekelte. A kódex egyetlen szabálya sem tiltotta, hogy elvegyen valakit, aki tud Nomuráról.

– Nomurát akarod illegálisan megkapni? – zihált az öregember.

– Iskolai barátok vagyunk. Ki tudna szembeszállni a szerelem mindent elsöprő erejével? – Közelebb lépett Aquamarine-hoz, szemtelenül megigazította a nyakkendőjét. Olyan erősen húzta, hogy a polgármester felnyögött. – Ez csak véletlen egybeesés.

Leon hozzátette:
– Mr. Bloodrain is ott lesz.

– Nos, végre fellélegezhetek. A nagybátyám már régóta találkozni akart vele…

***

Hermione a fürdőszobában kicserélte a kontaktlencséit. Ez a pár volt az utolsó. Leon, aki elkísérte őt, kint várakozott. A paparazzók kíméletlenül fotózták az új látogatókat; a fényképezőgépek vakui egész este nem álltak le. Granger arra gondolt, hogy ezúttal mindent jobban fog kezelni. Még egy mosolyt is sikerült kierőszakolnia, miközben érezte Malfoy ujjait a fenekén.

Mérges volt rá. Enélkül is át tudtak volna menni mindenen. Most már csak a fogadást kell túlélnie.

Leon, aki észrevette, hogy kilépett a mosdóból, pár lépéssel odaért hozzá. Beléptek egy hatalmas, aranyoszlopokkal, freskókkal és festményekkel díszített díszterembe. Az asztalok kaotikus rendben elszórva álltak a terem közepén. Mindenütt pincérek, aki italokat és harapnivalókat kínáltak.

– Hermione – szólította meg Draco, miközben átkarolta a lány derekát. Udvariasan a magas, idős férfira mutatott. Bajuszt viselt. – Ő itt Mr. Park, ő az alapító…

Hermione láthatóan meglepődve nyújtott a kezét kézfogásra.

– Ó, Istenem, mekkora megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt! – Megrázta a kezét, miközben a férfi esetlenül biccentett neki. – Az építészeti projektjei egyszerűen fenomenálisak! Annyi apró részlet van bennük! Nagy figyelmet fordít a homlokzatokra, és ezek a szobrok mind… – húzta el a kezét a lány, bűntudatosan mosolyogva. – Sajnálom.

– Nem, nem kell – vakarta meg Mr. Park a tarkóját. – És nagy megtiszteltetés számomra, hogy az alkotásaim ilyen gyönyörű fiatal hölgyekhez szólnak!

Malfoy körbevezette a lányt a teremben, és bemutatta őt a hozzájuk közeledőknek. Neveket és vezetékneveket, amelyeket Granger könnyen elfelejtett. Mindent összekeveredett. Úgy érezte, mintha mindenki őt nézné, és miközben próbálta elnyerni Draco kegyeit. És amikor ezek az emberek befektetéseket vagy más, pénzügyekkel kapcsolatos témákat kezdetek felhozni, Leon megjelent, hogy segítsen nekik befejezni a beszélgetést. Javasolta, hogy Draco menjen a következő csoporthoz egy találkozóra.

A színpadon egy karmester állt. A pálcáját a levegőben mozgatta, és ezzel egy időben a hangszerek kellemes dallamot játszott emberek nélkül.

Fél óra elteltével Hermione kezdett nyugtalankodni. Kezdte unni, hogy Draco az üzletről, a bankról és a drágakövekről beszélt. Még Tseka kikötővárosát is megemlítette néhányszor – valamit kobold sztrájkjáról, és arról, hogy ez gondokat okozott az áruszállításokban.

A sarokban kuporogva leült az egyetlen szabad asztalhoz, remélve, hogy távolabb került Malfoy társaságától. Mindenki más inkább a középpontban szeretett lenni. A dolgok sűrűjében. De ő nem.

Nem Leon közeledett hozzá, hanem valaki, aki a közelben állt, tekintete a lányra szegeződött. Hermione nem fogta vissza magát, és mosolyogott rá. A férfi válaszul bólintott. És a hangulat azonnal emelkedni kezdett.

– Jó estét, Miss Granger!

A lány először egy hollófej alakú gombbal ellátott botot vette észre, majd egy férfit, aki arra támaszkodott. Az arca ismerős volt. Különösen az egyik szeme. Vak volt.

– Ön… – ráncolta a homlokát a boszorka, és próbált visszaemlékezni.

– Hunter Bloodrain, a Malfoy család közeli barátja. Szinte rokon, mondhatni.

Fekete öltönyt és ugyanolyan színű nyakkendőt viselt. A férfi Hermione előtt állt, és körbenézett a teremben.

– Nem vagyok híve az ilyen rendezvényeknek – mondta a lány.

– Tényleg? Hogy őszinte legyek, én sem szeretem őket. – Összegyűrt egy szalvétát az ujjaival.

Hermione nem értette, miért nem tudta megállni, hogy ne nézzen a férfi szemébe. Elbűvölte őt.

– Engedje meg, hogy ön mellett dohányozzak. – A férfi a cigarettatárcára mutatott. – Nem akarom zavarni a füsttel.

Bárcsak Malfoy is ilyen modoros lett volna.

– Nem, persze, nem bánom – mosolyodott el a lány.

Hunter kivett egy barna cigarettát, meggyújtotta, és összehúzta a szemét. Hermione tanulmányozta a vonásait, és rájött, hogy fiatalon nagyon jóképű volt.

– Szeretnék gratulálni az eljegyzéséhez. Az igazat megvallva sosem gondoltam volna, hogy Draco megállapodik, hogy családot alapítson. De, amikor önre nézek, a kérdéseim eltűnnek.

– Ön hízeleg nekem, Mr. Bloodrain.

Tehát tudott az esküvőről. De mi a helyzet a részletekkel?

A lány érdeklődése egyre nagyobb lett. Ha Hunter közel állt a Malfoy családhoz, akkor jól ismerte Dracót. Mindenről ki akarta kérdezni őt. Hogy teljes képet alkosson róla a fejében. Mert most egy szakadék választotta el őket.

– Régóta ismeri Dracót?

Hunter felvonta a szemöldökét, és szívott egy slukkot, a hamut pedig a hamutartóba pöccintette. Oldalra fordította a fejét, hogy belélegezze a füstöt, és amikor a tekintete ismét megtalálta Grangerét, lágy mosoly ült ki az ajkára.

– Az egész életében. Én voltam a legjobb barátja az apjának.

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Ez egy tiltott téma volt. Luciusszal kapcsolatban minden az volt. Mekkora zajt csapott a hír a mágikus Londonban a bankár halála után. Mennyi pletyka keringett.

– Részvétem a vesztesége miatt – nyelt egyet Granger.

Hunter bólint, szomorú mosollyal ajándékozza meg, és kifújja a levegőt.

Nem vette észre, hogy Leon közelebb jött, már csak néhány lépés választotta el őket. De ahelyett, hogy őt figyelné, inkább a folyosót pásztázta a szemével, próbálta megtalálni Dracót.

– Leon – emelte fel kissé a kezét Hunter, intett, hogy csatlakozzon hozzájuk –, kérlek, ne hagyd egyedül a hölgyet. Gondolom, most már unatkozik, hogy az öregember a társasága.

– Ugyan már – sietett a magyarázkodással Hermione. – Nem, egyáltalán nem!

– Kérem, bocsásson meg, még beszélnem kell másokkal, ami még jobban elnyújtja ezt az unalmas estét – mondta a férfi, és meghajolt. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss Granger…

– Én is örültem a találkozásnak – köszönt el a boszorkány mosolyogva, és a férfi hátráló hátát nézte.

Leon előre húzta a kezét a háta mögül, és az asztalra tette. Hermione észrevette a kezén a vágásokból származó hegeket. Az ujjbegyein száraz, régi bőrkeményedések nőttek ki. Nem teljesen volt tudatában a tetteinek, amikor ujjaival óvatosan megérintette az egyik heget.

– Mungóban megszabadulhatsz tőlük – szólalt meg Hermione, és találkozott Leon tekintetével. A férfi a háta mögé tette a kezét. – Sajnálom. Semmi közöm hozzá.

– A menyasszonyom mindenki előtt megérint egy másik férfit? – Draco hirtelen jelent meg. – A riporterek imádni fogják ezt.

A hangulata a mélybe zuhant. Draco mellé állt, és megérintette a vállát a sajátjával. A lánynak fel kellett emelnie a fejét, hogy a férfi arcába nézhessen. Ennyire magas volt férfi.

– Befejezted? – kérdezi tőle Hermione. – Mehetünk már?

De Draco hirtelen elkomorult, és egész testével a lány felé fordult. A szemébe nézett, és kinyújtva a kezét gyengéden megérintette az arccsontját, kissé megdöntve a fejét.

Egy villanás oldalról. Hermione megpróbált az irányába nézni, de a férfi nem hagyta, megszorítja az állát. Leon elintézte a riportert, és magára hagyta őket.

– Kontaktlencsét viselsz? – kérdezte komoly hangon Draco a homlokát ráncolva. A férfi szorítása a lány állán egyre szorosabbá vált.

– Igen – válaszolt a boszorkány dühösen. – A szemüvegem nem illik a ruhámhoz.

– Vedd ki! – mondta a férfi. – Vedd ki azonnal!

A hangja meglepte Hermionét. Hideg és dühös volt. A lány hátrált egy lépést, megdöbbenve a férfi arckifejezésétől, és tekintetével Leont kereste.

– El akarok menni! – megrántotta Leon ingujját, miközben Malfoyt nézte. – Azonnal!

Visszatért Pansy házába Leonnal. Levette a bundáját. Mi a fenéért kezdett el fájdalmat okozni neki? Mi a fenéért engedte meg magának, hogy ilyen tetteket hajtson végre? A kandalló zöld lánggal világított, és Draco kiviharzott belőle, utolérve őt.

– Vedd ki a kontaktlencsét.

– Elment az eszed? – A lány hátrált egy lépést, és megkérdezte: – Mit csinálsz?

Elakadt a lélegzete, amikor Malfoy meglengette a pálcáját. A lencsék kirepültek a szeméből, és meg kellett dörzsölnie a szemhéját, és pislognia kellett néhányszor. Hermione megsértődött. Ezerszer erősebbé vált benne a vágy, hogy mindent megállítson.

Malfoy megvizsgálta a kontaktlencséket, és megvilágította őket a Lumosszal. A szobában még mindig sötét volt. Csak a padlótól a mennyezetig érő magas ablakokon beáramló holdfény világította meg a kis teret.

– Színesek?

– Igen! Mert kifogytam a világosakból!

A lánynak egy másodpercbe telt, mire megfordult. És egy másik, hogy a kálvária bekövetkezzen. A férfi ismét elállta az útját, és megragadta az állát, hogy a szemébe nézzen. Érezte a férfi meleg leheletét az ajkán. Minden elmosódott. A lány pislogott.

– Barna…

– Hát persze, hogy barna a szemem! – Hermione megpróbálta ellökni magától a férfit, de a kísérlet hiábavaló volt, a férfi sokkal nagyobb nála. Bárcsak megragadhatná a pálcáját.

– Azt hittem, megmérgeztek, és a szemed színe elkezdett megváltozni. Ez az, Granger! –krákogta a férfi. – Én vagyok a felelős érted!

Az igazság fejbe vágta a lányt. Hátralépett.

– Valaki meg akart mérgezni? – suttogta Hermione.

– Az egyik lehetőség. Ki tudta, hogy színes lencsét viselsz? Most ellenőriztem le még egyszer.

Az éles fájdalom átvágta a lábát. Hogy felejthette el, hogy mindig veszélyben volt, bárhol is volt? Súlyos fáradtság nyomasztotta. Sírni akart, de nem az emberek előtt. Elhagyta a nappalit anélkül, hogy elbúcsúzott volna bárkitől is, a kezével kereste az utat a hálószobája felé.

A szobája ajtaja mellett egy dobermann ült. A vérében lévő adrenalin eltiporta a félelmét. Ránézett a kutyára, majd kinyitotta az ajtót, és megkérdezte:
– Bejössz vagy sem?

A kutya felült, belépett a hálószobába, és Granger becsukta maga mögött az ajtót.

Bassza meg az egészet!

***

Reggel egy gyerek suttogása ébresztette fel. Óvatosan kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Amma a kutyát simogatta.

– Anya azt mondja, hogy nem szabad bámulni egy alvó embert – súgta a dobermann fülébe. – Menj innen, In!

A kutya nyüszítve az ajtóhoz trappolt, és a lány összerezzent, amikor észrevette, hogy Hermione mosolyogott.

– Jó reggelt, Amma!

A kislány elpirult. Összeszorította az ajkait, zavarban érezte magát. De mozdulatlan maradt egyhelyben, a kezében lévő kötött takarót babrálta, mintha félne megszólalni. Granger a könyökére támaszkodva felkelt az ágyról, és felkapta a szemüveget az éjjeliszekrényről.

– Rosszul látsz? – kérdezi Amma közelebb lépve. Láthatóan érdekelte a téma.

Hermione nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Imádta a gyerekeket. Meglepően könnyű volt számára a velük való kommunikáció. Bólintott, és megkocogtatta a keretet.

– Csak sokat olvasok – hazudta Hermione.

A lány arckifejezése megváltozott.

– Én is sokat olvasok! Ugyanez fog történni a látásommal is?

Granger halkan felnevetett, visszadobta a takarót, felállt, és helyet foglalt Ammával szemben.

– Ne aggódj, a látásoddal nem lesz semmi baj – nyújtotta ki óvatosan a kezét Hermione, nem tudta, hogyan reagál majd a lány az érintésre. De azért megengedte magának, hogy megveregesse a kislány fejét.

– Hermione? – Amma megvonta a vállát.

– Mhm?

A mosoly nem hagyta el az ajkait. A lány imádnivaló volt. Még gödröcskéi is voltak.

– Korcsolyázol velünk? Blaise bácsi nem tud egyensúlyozni a jégen. Folyton elesik – mondta Amma, és közelebb hajolt Hermione füléhez. – És rondábban káromkodik, mint Klyak!

– Klyak? – Hermione meglepődve félrenézett, és újra megkérdezte, éppen akkor, amikor egy öltönyös házimanó jelent meg az ajtóban.

A szabad házimanó, aki Parkinsont szolgálja?

– Jó reggelt, Miss Granger! – köszönötötte a manó meghajolva. – Az én ne-vem…

Kezét az ajkára szorította, próbálta visszatartani a szavait. Érthetetlen hangokat produkált, miközben mozdulatlanul állt. Amma Hermione felé hajolt.

– Kérlek, ne a betegségére koncentrálj. Nagyon zavarban van miatta.

A lány a homlokát ráncolva rázta a fejét, de amikor Hermione bólintott, mosolyogni kezdett.

– Klyak! – szólalt meg végül a házimanó megkönnyebbülten. – Kérem, csatlakozzon a többiekhez a földszinten reggelizni. Van valami kívánsága? Szuka! Söpredék! Dögölj meg!

Amma arckifejezése nem változott, ahogy a megdöbbent Hermionét figyelte. Erről beszélt a lány?

– Klyak, te… – Hermione akart kérdezni tőle valamit, de meggondolta magát, és a karjánál megragadta a manót a fülébe súgott valamit.

– Hermione, eljönnél velünk korcsolyázni? – Amma kipirulva nézett rá, és amikor Hermione igent mond, gödröcskék ragyogtak az arcán.

Amma, Pansy és Granger együtt reggeliztek a nagy ebédlőben. A hó beborította a mennyezet széleit, amely teljes egészében ferde ablakokból állt. A reggel felhős volt. Hallották, hogy odakint süvített a szél.

– Emlékszel, hogy ma edzésed lesz? – Pansy kortyolt egy korty kávét a csészéjéből, és a lányát bámulta. – A korcsolyázás várhat.

– De anya, Hermione…

Pansy felvonta a szemöldökét, mire lánya azonnal elhallgat, és a tányért bámulja.

– Hermione nem megy sehova. Te pedig nem hagyhatod ki az edzést. Te magad kérted, hogy vegyek neked egy lovat. Akkor szabaduljak meg tőle?

Ez durva volt. Éles. De Hermione nem engedte meg magának, hogy közbeszóljon.

Amma, miközben kortyolt egy korty tejet a pohárból, megigazította a vállát. A változás lenyűgöző volt. A lány egy pillanat alatt komoly lett.

– Très bien, Maman. Tu as raison. (Jól van, anya. Igazad van.)

Letette a poharat az asztalra, rámosolyogott Hermionéra, és felpattant a székéről, hogy odalépjen Klyakhoz. Egy pukkanással eltűntek.

Hermione vajat kent a pirítósra, szemöldökét felvonta. Ez nem maradt észrevétlen Parkinson számára sem, akinek máris sikerült rágyújtania egy cigarettára, és füstöt fújt Granger irányába.

– Ne oktass ki!

– Egy szót sem szóltam. – Hermione elvigyorodott, és beleharapott a pirítósába.

Pansy kinézett az ablakon, és szívott egy slukkot. Egy percig hallgatott, amíg Hermione befejezte a reggelijét.

– Még csak nyolcéves, de már most érzem, hogy manipulál engem – szólalt meg Parkinson kedvesen. – Pont úgy, ahogy én is tettem gyerekkoromban. Kivéve, hogy a szüleim nem vettek nekem lovat.

A hangja tele volt vágyakozással. Annyira valóságos, hogy Granger meg tudta volna érinteni. Ott kavargott a levegőben. Hermione kezdett nyugtalankodni. Finom határvonalon kell járnia. Pansy egy óvatlan szóra visszalépett.

– Mi történt a házimanóddal? – kérdezte Hermione végül. – Ő…

– Ribancnak nevezett? – Pansy nevetve nézett Grangerre, aki megrázta a fejét. – Nem? Ó, akkor megpróbált mindent megtenni, hogy visszafogja magát.

– Ez egy káromkodó átok?

Egy szörnyű betegség volt, amit szinte lehetetlen kezelni. Nem halálos, de rendkívül kellemetlen. Egy átok, ami arra készteti az embert, hogy akaratlanul is káromkodjon. A személynek fájdalmat okoz, ha ezt visszafogja. Ennek következtében könnyebb sikítani, mint elviselni az agyat megégető, görcsös fájdalmat.

– Egy olyan nőt szolgált, akinek a férje… – Pansy megnyalta az ajkát. A rúzs azonnal fényesebbé vált. – Egy kibaszott idióta volt. Egy férj, aki szerette kínozni a feleségét, szenvedtetni. Az asszony azonban nem sikoltozott. Nem mondott semmit. Addig tűrte, amíg ez a szemétláda nem élvezte a szenvedését. Aztán egy nap a részeg férj úgy döntött, hogy megátkozza a feleségét. Mit tegyen az asszony, ha nem tudta megállni, hogy ne sértegesse a férfit? „Eltöröm az egyik ujjadat, ahányszor csak így nevezel” – szokta mondani neki a férje. És amikor az átok elhangzott, Klyak megjelent előtte, és ő lett a célpont.

Pansy befejezte a történetét, és megfordult észrevette, hogy Hermione szemében könnyek csillogtak. Granger a szájára téve a kezét, visszafojtotta a zokogást. Egy bolond is tudná, kiről beszélt. De a lány megremegett.

– Pansy…

– Merlinre, Hermione – mondta Parkinson remegő hangon, hamis mosolyon keresztül. – Nem szeretem a könnyeidet!

Meg akarta ölelni a lányt. Szorosan a karjába zárni. Meghallgatni az élettörténetét, megosztani a fájdalmát, hogy Pansy ne legyen egyedül ebben. Bárcsak…

– Oh-oh-oh.

Blaise az ajtófélfának támaszkodva vizsgálgatja a körmeit, és egy zsebkendővel fényezi őket.

– Csak most találkoztatok, és máris szinkronizálódtak a ciklusaitok? Most van PMS-ed?

Pansy alig ért a pálcájához, amikor Blaise elhajolt, és útközben lesöpört az asztalról egy kis harapnivalót.

– Igen, értem! – Nyögdécselve állt fel, amikor valaki segített neki.

Leon a tökéletes pillanatban ért oda.

– Már megint megmentettél, barátom. – Zabini megfordult, és vállon csapta Leont. – Játszunk biliárdot? – Pajkos vigyorral az arcán hozzáteszi: – Gurítjuk a golyókat?

Pansy felnevetett, Hermione pedig diszkréten letörölte a könnyeit, és megköszörülte a torkát. Ivott néhány kortyot a keserű kávéból, hogy kiheverje a történetet.

– Blaise, Leon fog nyerni. Ő határozottan jobban bánik a jelzőkkel, mint te.

Zabini leengedte vászonkabátja szegélyét, és meghajolt Parkinson előtt, keze az ajtó felé nyúlt.

– Csatlakozol hozzánk?

Meg sem várva Hermione válaszát, Pansy megragadta a kezét, és magával rántja. Néhány lépés után a vállára tette a kezét, és azt suttogta:
– Szereted a popsikat?

– Mit? – elfordította Hermione a fejét. Pansy arca olyan közel volt. A barátnője elmosolyodott.

– Majd meglátod…

A ház alagsorában volt egy nagy terem, ami inkább egy szórakoztató szobának tűnt. Voltak pókerasztalok, néhány bűvös biliárdasztal, egy gramofon, egy bárpult és egy csomó ülőhely.

Minden sötét színekben pompázott, ami jelentős különbség a felsőbb emeletekhez képest. Sötétzöld falak, fekete szőnyegek. Sötét lakkozott fából készült bútorok.

– Milyen italt szeretnél inni? – Pansy már kevert valamit a pult mögött, miközben Blaise és Leon előkészültek.

– Pansy, még délelőtt fél tizenegy sincs! – jegyezte meg Granger, és azonnal választ kapott Parkinsontól és Zabinitől is:
– Unalmas!

Hermionét egy nagy visszaemlékezés fogta el a roxfortos évekből. Mindig egyszerre gúnyolódtak rajta. Mintha tényleg szinkronizáltak volna. És bizonyos szempontból megkönnyebbült, hogy Blaise mindig Pansyvel volt.

Granger eltolódott a bárszéken, nem tudta, hova nézzen. A pult mögött dolgozó Pansyre vagy a játékra készülő férfiakra. Hirtelen hangos puffanást hallott maga mögött. Hidegség kúszott a bőre alá.

– Duplázd meg!

Látta, hogy Draco kinyújtott ujjával a whiskys üvegre mutat. Újabb gyomorcsapást várt tőle szavak formájában. Egy újabb durvaságot. Amit mindig is tett. Amit tegnap is tett. Granger még mindig haragudott rá.

– Te nem játszol?

Granger először észre sem vette, hogy őt szólította meg. Oldalra hunyorgott, ahogy a székében megfordult, és a pultba kapaszkodott. Draco fekete garbót viselt. Feltűrte az ingujját, és egyik kezével a szájához emelte a poharat, de aztán megdermedt, és Hermione felé fordította a fejét. Felvonta a szemöldökét, mintha kérdezne valamit.

– Emlékszem, hogyan tépted szét az asztal szövetét azon az estén, amikor Weasley ajkai a tiédhez értek – szólalt Pansy, miközben tölt magának egy pohár whiskyt.

Ó, istenem!

– Fogd be! – mondta Hermione halkan, és a szemöldöke alól a barátnőjére nézett.

Malfoy felnevetett. Blaise közeledett hozzájuk, és átkarolta Draco vállát.

– Granger, gyere már. Aznap este mindenki tanúja volt a kudarcodnak. És Weasley kudarcának. Mardekárra – lökte meg Dracót, hogy felhívja a figyelmét –, emlékszel, hogy majdnem megette az arcát? Hogy tudták valakivel egyáltalán így csókolózni?

Hermione úgy érzete, hogy legszívesebben eltűnne. Oh, Merlinre.

– Ó, nagyon figyeltem az egészet – közölte a férfi vigyorogva. – Kíváncsi voltam, hogy hányni fogsz-e vagy sem.

Malfoy felállt a helyéről, és elsétált a lány mellett az asztalhoz, tekintete Grangerre szegeződött. Úgy tűnt, élvezte, ha láthatja, amikor a boszorkány elpirult vagy nyugtalankodott.

Hermione kezdett dühös lenni.

Egy nagy kortyban kiürítette a poharát, és hangosan letette a pultra, majd megtörölte az ajkát, mielőtt felpattant a székről.

– Megyek játszani. Egy csapatban vagyok Pansyvel!

De Grangernek nulla tapasztalata volt bármilyen stratégia kialakításában. Miután alkalma nyílt kicsit jobban megismerni Malfoyt, rájött, hogy minden egyes akcióját kiszámítja. Hogy nem hagyja, hogy az emberek lehagyják őt. És most kihívja őt. Hangosan, megfélemlítő arckifejezéssel hirdeti a szándékát, pedig fogalma sincs, mit kellene tennie.

Parkinson mindenki által észrevétlenül Hermione segítségére sietett, hátulról közelít felé. Könnyedén igazított egyet Hermione szoknyáján, és a fülébe súgja:
– Mindenki szereti a jó popsikat, erre teremtették a medencét.

A szoknya anyaga rövidebbé vált. A combja közepéig emelkedett. Még egy érintés kellett, hogy Granger combját felfedje a ruha, és csupaszon hagyja a lábát.

– Pansy…

Válasz helyett Parkinson könnyedén megcsípte Hermione combjának külső oldalát, és végül azt suttogta:
– Már nem vagy a Minisztériumban. És ez helyénvaló.

A szabályok egyszerűek voltak: A mágikus biliárdban minden golyó fekete. Az első ütésnél, amely megtörte a piramist, mindenki kiválaszt egy golyót, és varázslattal megjelöli. Csak ez a játékos láthatja a színválasztását.

Ha az ellenfél kitalálta, hogy melyik golyó a tiéd, és a lyukba lövi, akkor nyer. A célod pedig az legyen, hogy összezavard a többi játékost, és ne tudják kitalálni, melyik golyó a tiéd. A játék során más labdákat is használhatsz. Akkor nyersz, ha a te golyód marad az utolsó az asztalon.

Blaise az ajkába harapott, miközben krétával dörzsölte a dákó hegyét, és az asztalt nézett, amelyen golyók sorakoztak. Motyogott valamit. Granger lehajolt, hogy felvegye a dákóját, és amikor felegyenesedett, rögtön érezte…

A csábító izgalom belerántotta a játékba.

A szerencsejáték izgalma.

Pansy az asztal szélére tette a poharat, és felszólítás nélkül lehajolt a dákóért.

– Hölgyeké az elsőbbség – közölte vigyorogva, és megtörte a piramis.

A lánynak csak ki kellett választania a golyót, és a pálcájával megérinteni, megjelölve azt. Mindenki figyelte egymás cselekedeteit. Ez hasonlított a mugli „maffia” nevű játékra. A megtévesztés képessége kritikus volt ebben a helyzetben.

Granger a Draco balján lévő labdára hunyorogott, és megérinti a pálcájával. És amikor felnézett, Malfoy tekintetével találkozott. Vajon mindent észrevett?

A férficsapat következett. Pansy kicsit hátrébb húzta Hermionét. Csípőjüket a kanapé háttámlájának támaszkodtak. Parkinson pedig, anélkül, hogy levette volna a szemét Leónról, halkan azt mondta:
– Látod?

Ó, Istenem!

Hermione nyelt egyet. Persze, hogy látta.

Olyan ostobaság lett volna, ha megigazította volna a szemüvegét, de nem bírt magával. A bézs színű nadrágba öltözött Leon felhajtotta fekete inge ujját, felfedve az erekkel teli alkarjait. Hermione nem vette le róla a tekintetét. Az ügyvéd megragadta a jelzőt, és hátat fordított a nőnek…

– Gyere, bébi! – mondta Parkinson boldogan.

És Leon, az isten szerelmére, lehajolte.

Granger félrenézett, de Pansy azonnal meglökte.

– Szóval erről beszéltél – mormolta Hermione halkan. – A fenékről…

A barátnője nem válaszolt. Elégedetten bólintott.

Egy találat. Leon belevágott egy labdát a lyukba. Kiderült, hogy nem nyert.

Hermione felállt a kanapéról. Úgy tűnik, észrevette, melyik labdát jelölte meg Blaise. Egy kifújást hallatott, miközben felvette az ütéshez szükséges pozíciót. Ez azt jelentette, hogy igaza volt.

A szerencse úgy hozta, hogy Draco pont mögötte volt. Le kellett hajolnia. Nem volt más választása. A benne felébredt bestiális izgalom azonban valamiért megtörte a jellemét. Megfordult, és szembesítette Dracót:
– Nem akarsz mozogni?

Egy hosszú, figyelmes pillantással és egy ferde mosollyal jött a válasz.
– Nem vagyok az utadban.

Hermione felkuncogott. Lehajolt az asztal fölé. Fogta a dákóját, visszacsúsztatta, és megfordult, hogy megnézze. A hegy tompa vége majdnem megérintette Malfoy ágyékát. A lány felnézett.

– Ahogy óhajtod… – kacarászik, keményen leütötte a golyót, és felegyenesedett, érezte a forróságot a háta mögött. Malfoy tett egy lépést előre.

– Nem rossz.

– Nem, nagyon is rossz! – kiáltott fel Blaise. – Hogy találtad ki?

Granger megvonta a vállát, egy energiahullám futott át rajta. Nagyon jól érezte magát.

Malfoyon a sor. Már csak négyen maradtak. Krétával dörzsölte meg a dákója hegyét, egy pillantást vetett az asztalra, és könnyedén lehajolt, az ujjait a dákó állványaként használva, hogy egy másik játékost is kizárjon a játékból.

Pansy kuncogva nézte, ahogy Leon a dákóját tördeli. Malfoy kivágta a saját csapatából a játékost. Hermionénak fogalma sincs, hogy ez véletlenül történt-e vagy sem.

Pansy leütotte a golyót, amellyel nem nyert, és Draco követte a példáját.

Ez így folytatódott néhány percig; az asztalról eltűntek a jelöletlen golyók. A dolgok kezdtek felforrósodni. Most már minden ütés magában hordozta annak lehetőségét, hogy egy játékost levesznek a pályáról.

– Először is ki kell iktatnod a versenytársakat, hogy eljuss a legfontosabbhoz… – Ezt Draco mondta, miközben lehajolt az asztalhoz. Majdnem eltalálta Hermion labdáját, de aztán megváltoztatta a röppályáját, és eltalált egy másikat. Ez nem jelölelten.

Pansy távozott.

Grangernek fogalma sem volt, hová tűnt Blaise, Leon vagy Pansy. Egyedül maradt az asztalnál Dracóval. Egymással szemben álltak. Négy biliárdgolyó választotta el őket egymástól.

– Üsd a bal oldalt! – Zabini hangja eljutott hozzá. – Hermione, üsd a bal oldalt!

A lánynak nem kellett volna sok, hogy felnézzen Dracóra. A férfi az asztalnak támaszkodik, és az ő mozdulatait tanulmányozta. Érezte ennek a nyomását a bőrén. Tudta, hogyan kell nyugtalanná tenni az embert.

De Hermionét nem lehetett megzavarni. A győzelem az övé volt, ha elsőre a megfelelő labdát választja. És ez a napja fénypontja. Hermione le akarta győzni Dracót.

Lassan körözött az asztal körül, miközben eldöntötte, hova lehetett a legjobb ütést mérni. Miután mindent átgondolt, arra jutott, hogy a legjobb helyet jelenleg Draco foglalta el, aki úgy támaszkodott az asztalra, mintha védené a területet. De ez csak találgatás volt.

– Megengeded? – kérdezte Hermione, de nem nézett a férfira.

Csakhogy ő a kibaszott Malfoy volt. Hátrált egy lépést. De olyan kicsit, hogy szinte lehetetlen volt közte és az asztal közé kerülni. De ördögi. Hermione győzni akart.

A szoknyája zizegése a férfi nadrágjához simult. A feneke a férfi ágyékának. Draco kilégzése elveszett a boszorkány hajában.

Csak le kellett hajolnia.

– Okos vagy – suttogta a lány fülébe.

Hermione libabőrös lett. Uram. Ez forró. Legszívesebben lehajtotta volna a fejét, hogy védje a nyakát. Azt a helyet, amelyet a férfi lehelete érintett.

Nem adhatta fel. Mert a kezét az asztalra tette Hermione két oldaláról, és lenyomta.

– Akarod emelni a tétet? – Draco beszívta a lány hajának illatát, és közel hajolt a vállához.

A lány szíve a mellkasában dobogott. A tenyere izzadt. A hátával érzte a férfi mellkasát.

– És mire akarsz fogadni? – Elfordította a fejét, hogy lássa a férfi arcát.

Ami most huncut volt. Elégedett. Arrogáns.

– Hadd gondolkozzam… – nyomta előre a csípőjét Draco.

Hermione viszont visszahúzta a dákót, egyenesen az ágyékába, és egy rekedt kifújást hallott a fülébe. Egy gyors nevetést.

– Egy kívánság? – tette hozzá gyorsan.

És csak ennyi kellett ahhoz, hogy a lány észrevegye a férfi tekintetét egy bizonyos golyóra szegezve. Hunyorított, de nem mutatja ki.

– Semmi közönséges, Malfoy – egyezett bele, mielőtt lehajolna.

A férfi még mindig az asztalnak támaszkodott. Ahogy ott álltak, oldalról nézve hihetetlenül illetlennek tűnt. Hermione úgy sejtette, hogy Zabini csak erről beszélt a pult mellett állva. De a férfi tartózkodó maradt.

– Amíg magadtól nem kéred – mondta Draco, és hátrált egy lépést.

A lány leütötte a labdát.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx|2024. Oct. 11.

Powered by CuteNews