Csokibéka

Az esőfüggönyben egy piros ernyő imbolygó alakja jelent meg ezen a délutánon. Az alatta megbúvó nő nem sietett, csak sétált az esőben, a kezében pedig egy furcsa dobozokkal tömött organza zsákocskát szorongatott. Pántos szandálja már régen elázott, így nem volt oka a sietségre. Első látásra ugyan egy volt a sok járókelő közül, de neki hatalmában állt volna felszárítani a nedvességet akár egyetlen mozdulattal, ám mégse tette. Nem szívesen használt varázslatot a nyílt utcán, inkább élvezte az ernyőre koppanó esőcseppek ütemes ritmusát. A főnöke végre kifejezte az elismerését, ezért az eső sem szeghette kedvét, sőt…


Végül a nő befordult egy mellékutcába, aztán egy félreeső helyen megállt egy pillanatra egy bontásra kijelölt épület előtt és becsukta az ernyőt. Egy varázspálcát vett elő a zsebéből, amivel megérintette a csupasz falat, majd hátrébbhúzódott, és türelmesen várt. Senki sem látta, mit csinált pontosan, szerencséjére arra járót sem érdekelt az a kis mellékutca.
A téglák végül megremegtek, azután megmozdultak és utat engedtek neki. A Mágiaügyi Minisztérium Könyvtár és Levéltár Szekciója egy csodálatos külön épületben kapott helyet, amely hasonlóan lenyűgöző volt, mint Minisztérium. Az előcsarnok tele volt szobrokkal és festményekkel, amik még hangulatosabbá tették a hatalmas teret, de mégsem volt túlzsúfolt. A mennyezetet egy impozáns freskó díszítette, melyet varázslényekről mintáztak – olyan volt, akár egy elvarázsolt erdő. Hermione Granger imádta ezt a helyet, hiszen neki ez maga volt a Mennyország! Csend, könyvek, kényelem… Kell ennél több?



Az épület ezen a délutánon kongott az ürességtől. Egyedül a bejáratnál őrt álló varázsló ült unottan a fülkéjében, és egy Reggeli Prófétát olvasott éppen. Mikor boszorka közelebb lépett, egyből felkapta a fejét és elmosolyosodott.

– Jó napot, Miss Granger! – köszöntött kedélyesen az idősödő, kopasz, alacsony férfi, aztán egy pillanatra letette az újságot. Mindig mosolygott és udvarias volt, ezért mindenki szerette.

– Jó napot, Mr. Crossly! – viszonozta a köszöntést Hermione, s felmutatta a belépőkártyáját, ahogy a szabályok megkövetelték tőle. – Szép időnk van ma, nem igaz?

– Szépnek éppen nem mondanám, de legalább kellően nyugalmas. Ma korábban zárunk, szóval ne merüljön el túlságosan a könyvek között – figyelmeztette az őr kedvesen.

– Így ismer engem? – mosolygott a boszorkány. Mindketten halkan felnevettek rajta. Egy amolyan közös sziporkázás volt ez a közjáték, hiszen ha valaki, hát Hermione Granger aztán megfordult néhányszor a létesítményben, noha Mr. Crossly látott már egynéhány mágust, de ennyire megszállott fiatal hölgyet ritkán. – Csak még pár feljegyzés hiányzik, és már itt sem vagyok!

– Rendben van – bólogatott az öreg somolyogva. – Meerna ma nincs bent, de remélem egyedül is boldogul.

– Igen, köszönöm – mondta lelkesen, aztán öles léptekkel elindult fel az emeletre.


Sehol senki, csend és nyugalom – konstatálta örömmel. Nem is tölthette volna el jobban ezt a péntek délutánt. Nem mintha nem talált volna jobb programot, viszont a mai dicséret annyira feldobta a napját, hogy úgy döntött, nemhogy nem dől hátra ezek után, hanem még több mindennek alaposan utánajár, hogy bizonyítson. A gondolat hatására újra elöntötte a boldogság, és még izgatottabb lett, amikor belépett az olvasóterembe.


A vihar kint újult erővel zendített rá, s a félhomályban csak az olvasólámpák fénye adott némi világosságot. A könyvek plafonig érő polcokon, tökéletes rendben sorakoztak egymás mellett, s izgatott mocorgásba kezdtek, amikor megérezték az új jövevényt. Hermione erre elmosolyodott. Végre kellő nyugalomban állhat neki a munkájának…


Villám cikázott át az égen, amikor megpillantotta a furcsán ismerős tejfölszőke hajú férfit az egyik asztalnál. Láthatólag teljesen belemerült a teendőibe, észre se vette őt, csak szorgalmasan írogatott. Hermione hirtelen megtorpant, de hamar erőt vett magán és elindult a kedvenc helyére. Rögtön felismerte a fekete inget viselő varázslót, aki fel sem nézett, annyira összpontosított az előtte fekvő irományra. Furcsa volt őt ilyen környezetben látni, de vélhetően fontos ügyön dolgozhatott, ha teljesen kizárta a külvilágot. Az arca komoly volt, már-már mondhatni mérges; az elegancia még annak ellenére is sugárzott belőle, hogy az asztalon szerteszét hevert előtte minden, mégis lehetett benne valami rejtett rendszer, amit csak ő tudott követni, ugyanis serényen jegyzetelt. A vonásai férfiasabbak, a tekintete hűvösebb… Draco Malfoy – futott át az név a gondolatain. Ezer férfi közül is képes lett volna kiválasztani. Évek óta nem látta őt, még csak nem is hallott róla semmit, mégis kicsit furdalta a kíváncsiság, hogy a varázsló mégis mi a fenét kereshet itt. Ebben a könyvtárban sosem látta, hiszen ő mindig itt volt, tudott volna róla, ha bejelentkezik…


Malfoy persze továbbra sem figyelt rá, de jobb is volt ez így. Hermione megszaporázta a lépteit, majd helyet foglalt a kedvenc helyén és elkezdte a munkát. Meerna volt olyan kedves, és előre kikészítette neki a megfelelő könyveket, pergameneket, amiket még tegnap kért tőle, ezért hamarabb elkészülhetett a bűbáj tanulmányozásával. Hétfőre kellett kielemeznie egy új varázsigét és annak hatásait, de ehhez még át kellett néznie jó pár tanulmányt. Mindig alapos volt, igyekezett mindenre kiterjeszteni nem csekély figyelmét, és ez most sem volt másképp. Különösen, hogy a legjobb bűbájelemző akart lenni. Ám ezúttal valahogy nem tudott teljesen elmerülni a munkában, egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint máskor, ugyanis túlságosan feszélyezte a tudat, hogy vészesen közel ücsörgött Malfoyhoz. Az is jobban foglalkoztatta a kelleténél, hogy varázsló rá se hederített… Pedig általában ez épp ellenkezőleg történt.


Draco már órák óta dolgozott egy fontos jelentésen, amit Mr. Doyle kért tőle egy igencsak fontos és kényes jogi ügyben. Arca megfeszült, amikor erre gondolt, és még inkább belemélyedt az előtte fekvő szakirodalomba. Egyelőre csupán jogi asszisztens volt, de előre akart lépni a ranglétrán és befolyásosabb pozícióba kerülni. Önerőből, egyedül szándékozott boldogulni, még soha nem volt ennyire motivált, soha nem akart megfelelni senkinek, soha nem akart ennyire küzdeni, mint most. Az öreg Doyle rendes varázsló volt, és sokat tanult tőle, nem is lehetett volna jobb mentora, viszont a könyvtárazás teljesen kikészítette. Csak ülni és görnyedni a papírok fölé cseppet sem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Ráadásul pont a mai napot választotta, amikor kint tombolt a vihar, és a könyvtáros sem volt a közelben. Mintha egy tűt keresett volna egy szénakazalban…De végül mégis boldogult és feleannyira sem volt reménytelen a helyzete.


Megdörzsölte fáradt szemét, s felpillantott a jegyzeteiből. Egyből kiszúrta a boszorkányt. Hermione Granger – a könyvtárak hercegnője – ott ült egyedül, nem is olyan messze tőle. Szinte várta azt a percet, amikor találkoznak itt. A kis griffendéles egy könyvtorony mögé rejtőzött el, de Draco még így is látta őt. Fogalma sem volt, hogy a nő mikor jöhetett, bár ez egyáltalán nem volt fontos. Hónapok óta egyszer sem futott vele össze, pedig jó néhányszor látta már az épületben könyvekkel és pergamenekkel rohangálni. Most mugli ruha volt rajta, amitől sokkal furcsábbnak nézett ki, mint általában. Kék farmer, smaragdzöld blúz és valami szandálféle. Miért érezte úgy, hogy meg kell szólítania? Évek óta nem veszekedett vele… Na nem mintha lett volna neki bármi mondandója neki, csak egyből késztetést érzett arra, hogy megszólítsa. Gyerekes – gondolta mérgesen, aztán elhessegette ezeket képzelgéseket, és visszatért a munkájához.


Hermione igyekezett belemélyedni a munkájába, de ez továbbra sem ment könnyen. Az ebédet is kihagyta és most csak egy halom csokibékát sikerült az utolsó pillanatban szereznie, ráadásul ezeket is ünnepi díszcsomagolásban. A büfés boszorkány már egyedül ezekkel szolgálhatott péntek délután, és mivel a kondéros keksz már teljesen elfogyott, így kénytelen volt ezzel beérni. Még szerencse, hogy Mr.Crossly figyelme nem terelődött erre a jelentéktelen, ám annál felbecsülhetetlenebb értékű csomagra. Ma a könyvtár szabályait meg is szegte ezzel…


Belenyúlt az organza zsákocskába, majd előhúzott egy apró dobozkát. Megint egy újabb csoki adag – gondolt némi bűntudattal az édességre. Meghúzta a nyitószalagot, de nem történt semmi sem. Megragadta két kézzel, majd mohón újra megrántotta, azonban így sem nyílt ki. Félredobta a dobozt, és egy másikért nyúlt, viszont ahogy ez megtörtént, a megbűvölt édesség vadul mocorogni kezdett odabent, majd dúvadként tört ki onnan, átszakítva a csomagolást. A boszorkány ijedten húzta hátra a székét, amikor a vérengző nyalánkság farkas szemet nézett vele, és háromszor nagyobbra dagadt; ezt követően fogta magát és átugrott a szomszéd asztalra. Hermione megrázta a fejét. Mégis mi történt most? Normális esetben ezek a békák csak párat ugranak. Arra nem volt felkészülve, hogy vadásznia kell az ebédjére.

– Merlin szerelmére! – füstölgött fojtott hangon. Elővette a pálcáját, és azonnal csokibéka keresésre indult.

Eközben a béka öblös brekegéssel újra szökkent egyet, majd egyenesen Malfoy asztalára ugrott, mintha tudta volna, hogyan kell bajt keverni. A varázsló továbbra is elmélyülten körmölt, és fel sem nézett az előtte heverő jogi folyóiratból.
Hermione cseppet sem diszkréten, kivont pálcával közeledett felé, és meglehetősen morcos tekintettel meredt maga elé. Draco csak fél szemmel nézett felé, de amikor meglátta a varázspálcát a boszorkány, rögtön cselekedett.

– Hé-hé, Granger, mire készülsz? – kérdezte hetykén a Szőke. Felpattant a székéről és ő is pálcát rántott. Mi üthetett ebbe a boszorkányba? Rátámad egy könyvtárban? Draco nem igazán értette a feléje igyekvő, vérszomjasnak tűnő nőszemélyt, de mivel nála sosem lehetett tudni, elővigyázatosságból ő is kivont pálcával figyelt.

– Maradj ott, ahol vagy! – utasította Hermione kimérten. Semmi másra nem tudott gondolni, mint a szökevény békára, ami ott pöffeszkedett alig pár méterre tőle. Csakhogy azzal nem számolt, hogy Malfoy teljesen félreérti, és hirtelen feltörő agressziónak véli a viselkedését. Ráadásul úgy nézett rá, mintha őrült lenne…

– Inkább te ne mozdulj! – vágott vissza a varázsló, és felkészült a párbajra. Nem akarta elhinni, hogy Granger egy amolyan „bosszúálló” típus, és pont ennyi év után akarja megtorolni, amit a nagynénje tett vele… Arról nem is beszélve, hogy néha ő maga is borsot tört a Granger-lány orra alá. A gyilkos tekintet teljesen megtévesztette. Volt abban is valami ironikus, hogy egy könyvtárban támad rá. – Én soha nem ártottam neked.

– Azt mondtam, ne mozdulj! – sziszegte Hermione, majd még egy lépéssel közelebb került hozzá. Közben a hatalmas, kecskebéka méretűre hízott csokibéka fogta magát, és ráugrott Draco kínkeservvel megírt, majdnem kész jelentésére, utána – jócskán megolvadva – iszonyatosan sok csokinyomot hagyott a pergamenpapíron.

– Petrificus totalus! – kiáltotta a nő mérgesen. A varázslat még némileg súrolta Dracót is, de az átok célt tévesztett, és a béka már rég elugrott, Malfoy papírjai pedig repültek. – Francba!

– Mi a francot művelsz? – kérdezte holtra vált ábrázattal Malfoy, amikor meglátta az asztalán a rombolást. Idegesen mutatta fel a csoki lenyomatos pergament, és éktelen haragra gerjedt. – Granger, te nem vagy normális! Mi ez a csokifolt?


Aztán mindketten meghallották a vidám brekegést egy teljesen másik asztaltól, ám ezúttal már egy hatalmas góliát béka nézett szembe velük. Hermionét kirázta a hideg, amikor meglátta a hatalmas állatot; valójában irtózott a kétéltűektől, épp ezért már nem tudta azzal nyugtatni magát, hogy csokiból van.


Draco csak idegesen forgatta a szemét, majd viharszürke tekintetét Hermionéra emelte, aki most semmi másra nem tudott gondolni, csak a csokibékára. Tudta, hogy nagy bajban van, és ha ez a „kis” incidens kiderül, akkor akár a tagságát is megvonhatják, az pedig egyet jelentett a katasztrófával.

– Hagyj már békén, Malfoy! – nézett rá idegesen. – Most nem érek rá veled foglalkozni.

– Tönkretetted a munkámat, és nem úszhatod meg következmények nélkül! – vicsorogta mérgesen Draco. – Tudod te, mennyit dolgoztam ezen? Neked persze ez csak pergamen, hiszen azt reggelizel minden áldott nap, de nekem ettől függ az előlépetésem…

– Állandóan személyeskedned kell, ha összefutunk egymással? Menj el az utamból, Malfoy! – Granger próbálta ráhagyni a dolgot, bár a lelkiismeret furdalta egy kicsit. Tudta, hogy mennyire fontos egy jó állás a Minisztériumnál.

– Felvágták a nyelvedet, annyi szent! Nem tudtad, hogy nem szabad ételt hozni a könyvtárba? Ráadásul még hangoskodsz is, a káromkodásról meg ne is beszéljünk. Ide vezetett az óriás könyvmolyságod? – tudakolta gúnyosan. Hermione arca megfeszült az elfojtott indulattól. – Különben is, mi az, hogy állandóan személyeskedem? Legalább öt éve még csak nem is beszéltünk.

– Az is kevés lenne, ha hat éve beszéltünk volna utoljára… – tette hozzá Hermione. – De ha megbocsátasz, most meg kell keresnem egy csokibékát, mielőtt még végleg kitiltanak innen. – Azzal félrelökte Malfoyt, és elszánt tekintettel trappolt végig a vörös bársonyszőnyegen.

– Mi van? Granger! Állj már meg! – üvöltötte mérgesen Draco, miután felmérte a károkat, és elindult utána. Hermione rá sem hederített, már egyből a szökevény-édesség nyomába eredt. Nem győzte eltűntetni az olvadó csokoládé nyomait. Lesz egy-két szava az édességet gyártó céghez, és nem teszik zsebre, amit tőle fognak kapni, az biztos – dohogott magában.

– Nem kellett volna olyan nassolni valót vennem, ami mozog – motyogta magában. – Meerna meg fog ölni, ha ezt megtudja.

– Először én fogom kitekerni a nyakad, Granger! – sziszegte mögötte Malfoy dühösen. – Egy egész napos munkám veszett oda. De miért is mondogatom ezt neked, amikor úgysem jut el az agyadig?

– Te hányszor tetted tönkre az én munkámat? – horkant fel mérgesen Granger, miután megunta a Szőke siránkozását. – Petrificus totalus! Oh, a fenébe, ne szórakozz velem! – mondta továbbra is dühösen az édességnek, ami újfent elugrált előle.

– Tehát legyek boldog, amiért tönkretetted az egészet?

– Fogd fel bosszúnak, és essünk túl rajta – morogta Hermione, majd kiszúrta a hatalmas békát, ahogy az egyik asztalon felejtett enciklopédián ült. – Immobilus!


Az átok megint célt tévesztett, a béka ismét az utolsó pillanatban egy hatalmas ugrás és szaltó kíséretében lendült át egy másik asztalra. Hermione mérgesen toporzékolni kezdett, minden varázslatot tökéletesen képes volt elvégezni, de most teljesen analfabétának érezte magát. Ennyire aljas és sunyi csokibékával még sosem volt dolga. Kezdte azt hinni, hogy összeesküdött ellene mindenki… Per pillanat meg akarta fojtani a büfés boszorkányt.

– Ezt nem hiszem el – rázta meg a fejét mérgesen. – Ezek általában csak kettőt tudnak ugrani. Sosem fogy ki belőle a varázslat? – kérdezte végül reményvesztetten.

– Lejárt a szavatossága – szólalt meg Draco egy halk sóhajt után. Egyszerűen édes érzés volt, hogy valamiben Granger fölé tudott kerekedni, még akkor is, ha ez egy köztudott dolog volt. – Nem hiszem el, hogy ezt nem tudtad. Rá is van írva a dobozára: ha lejár a szavatosságuk, akkor fokozottan ügyelni kell a bontáskor. Már ha van olyan megátalkodott, aki kinyitja…

– Ezt hatalmas betűkkel kellene ráírni – sóhajtott nehezen Hermione. Hátravetette a fejét, aztán idegesen megtörölte a homlokát. Erre nem gondolt, és ez roppantmód bosszantotta. Mindig is maximalista volt, és erről nem is kellett többet mondani. Aki ismerte jól tudta, hogy ez mit jelent.

– Ezt mindenki tudja, hiszen pontosan olyan általánosság, minthogy a sisakvirág mérgező növény – közölte fennhéjázóan. – Mégis hol nőttél te fel?

– Ha megint a származásomon akarsz gúnyolódni, akkor téged is elintézlek, nemcsak a békát! – vicsorgott mérgesen.

– Hű, egy halálos fenyegetés Grangertől. Már most iszonyatosan félek! – gúnyolódott a férfi továbbra is, aztán fülelni kezdett. Összeráncolta a szemöldökét, valami nem volt rendben. – Mi ez a hang?


Mindketten abba az irányába fordították a fejüket, ahonnan a nesz jött. A Hermione asztalán lévő zacskó mocorogni kezdett, és először csak halk, aztán egyre erősebb zizegést, pattogást hallatott. Mindketten megindultak az asztal felé, de nem sejtetettek semmi jót… Nos, nem tévedtek.


A boszorkány a szája elé kapta a kezét a csodálkozástól és a meglepettségtől, még egy szót sem tudott kinyögni (na, nem mintha lett volna rá ideje), ugyanis az édességet rejtő zsákocska kiszakadt, majd jó néhány hangos pukkanás kíséretében szétdurrantak a benne rejlő dobozkák… Draco azonnal cselekedett, megfogta Hermione karját és lehúzta maga mellé az asztal alá, mielőtt a harminc megvadult csoki letarolta volna őket. A brekegés hátborzongatón visszhangzott a könyvtár csendjében. A csokibéka horda vidáman ugrott le az asztalról, majd önálló életre kelve egyenként portyázni kezdtek a hatalmas helyiségben, ki-ki a maga útján ugrándozva. – Káosz kezdett kialakulni, méghozzá nem is kicsi.

– Merlinre! – szólalt meg idegesen Hermione. Most már biztos volt benne, hogy többet soha nem teheti be ide a lábát. Segélykérő tekintettel nézett a varázslóra, de a makacssága egyáltalán nem engedte, hogy azonnal megtegye ezt. Tanácstalanul túrt bele göndör hajába. – Hogy a ménkőbe történhetett ez?

– Mégis mennyit vettél belőle? – tudakolta Draco, miközben felgyűrte az ingujját. Kivont pálcával térdeltek a könyvtár padlóján vészes közelségben egymáshoz. A barna és szürke tekintet összekapcsolódott. Legszívesebben elnevették volna magukat, de a helyzet komolyságát figyelembe véve erre nem volt mód.

– Legalább két és fél tucatot. Már csak ez volt a Minisztériumban a büfés boszorkánynál. – Hermione csak megvonta a vállát, mintha a felelősség jó része nem is az övé lenne. Azonban mielőtt Draco szólhatott volna, egy hatalmas dörrenés, majd az azt kísérő villámlás szakította félbe őket, aztán koromsötét lett. Mintha az idő is azt jelezte volna, mekkora slamasztikába kerültek. A csokibéka invázió kellős közepében csak ők ketten vehették fel a harcot a rakoncátlan édességekkel.

– Hogy te micsoda pancser vagy, Granger! – Malfoy hangja valahol szórakozottan és lekicsinylően csengett egyszerre. Közben feltápászkodott a padlóról, de a megvetés továbbra is sütött az arcán. Hermione megfeszült és az ajkába kellett harapnia, hogy ne átkozza meg azonnal. – Évek óta a Minisztériumban dolgozol, és még mindig nem tanultad meg, hogy nála nem szabad vásárolni semmit? Az hagyján, hogy átver, de szándékosan csak lejárt áruval játszadozik… De látom, még van olyan, aki még bedől neki.

– Fejezd be, Malfoy! Tudom, hogy élvezed a helyzetet, de most már tényleg hagyd abba! – csattant fel a boszorkány mérgesen. – Inkább segíts!

– Miért segítenék? – tárta szét a kezét, mintha teljesen tehetetlen lenne. – Én nem csináltam semmit sem. Te ellenben tönkretettél valamit, ami nagyon fontos volt nekem. Kicsit nagyképűségnek tartom, hogy pont te kérsz tőlem segítséget.

– Esküszöm, elégetem azt a pergament az asztalodon, ha most nem segítesz.

Draco a mennyezetre pillantott, majd egy színpadias sóhajt hallatott. Nagyon élvezte, hogy felé billen a mérleg, de azért folytatta: – Most már a fenyegetésnél tartunk?

– Nézd, túl nagy kérés lenne, ha nem csak állnál ott, hanem egyszer végre jót is cselekednél? – fogta némileg könyörgőre a hangot Hermione. – Meglenne a mai napi jócselekedeted, és mindketten nyugodtan mehetnénk haza. Ráadásul hamarabb szabadulnánk innen.

– Nem érzed magad eléggé varázsaltosnak ahhoz, hogy elkapj néhány édességet? Azt hittem, Potterék oldalán megedződtél valamelyest– vágott vissza gúnyosan, de elindult, hogy felderítsen pár elkóborolt példányt. Hermione szorosan a nyomában volt. – A végén még kiderül, hogy egy tehetségtelen vagy, és végig csak a szád járt…

– Szemét vagy! – morogta Hermione, meglökte Dracót, majd dühösen előreiramodott, de a férfi megállította. Megragadta a kezét és szembe fordította magával. Mindketten ziháltak a dühtől, és néhány másodpercig feldúltan meredtek a másikra. Végül Draco vett egy mély levegőt; még mindig képes volt így egy pillanat alatt is lenyugodni…

– Fogalmad sincs, hogyan kell csokibékára vadászni – rázta meg a fejét lemondóan, és felhorkant. – Nagyon egyszerű és olyan üdítő, hogy el se hiszed… Ehhez nem kell okosnak lenni, Granger, elég, ha varázsló gyerek vagy hozzá.

– Az előbb még nagyon nem akartál segíteni – morogta a boszorkány felhúzott orral. Megigazította a vállára csúszott blúz pántját. Draco megfeszült a mozdulat láttán, de nem szólt semmit. Kimondottan élvezte, hogy még mindig képes volt kihozni Grangert a sodrából. Hiába, mindig remekül bánt a boszorkányokkal.

– Azt nem mondtam, hogy szórakozni sem akarok – vigyorgott negédesen. Hermione megvetően ránézett, majd felhúzta az orrát, aztán tüntetőleg hátat fordított neki. Hogy kissé csillapítsa az indulatait, kiválasztott egy békát a sok közül, aztán kimondta az átkot:

– Conglacio!

Eltalálta ugyan a csokibékát, de az átka ellenére nem fagyott meg. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán egyszer csak osztódni kezdett. Draco a mellkasa előtt összefont karral csóválta meg a fejét, és elmosolygott a nyilvánvaló szerencsétlenkedésen.

– Remélem, hogy valóban olyan jól szórakozol – pirított rá szemrehányón Hermione csípőre tett kézzel.

– Egészen mulattató a szerencsétlenkedésedet néznem, Granger, de elárulok valamit: ezt egyáltalán nem így kell csinálni – mondta Draco, és teátrálisan sóhajtott egyet. – Ehhez te egy cseppet értesz, ahogy látom. Még egy gyerek is tudja, hogy ezekkel a bűbájokkal semmire sem lehet jutni.

– Oh persze, te, Malfoy a nagy varázsló, majd tudod a megoldást! – morogta epésen, majd intett neki, hogy övé a terep.

– De nem fogom elmondani csak úgy. Valamit mindenképpen akarok cserébe – ajánlotta fel az alkut a férfi vigyorogva. A boszorkány dühösen villogó szeme cseppet sem ígért jót, de végre igazán feldühítette. – Gondolj csak arra a sok–sok csoki foltra az asztalokon, falakon, és a te drágalátos könyveiden. Hamarosan bekövetkezik az apokalipszis, és csak én tudlak megmenteni attól, hogy büntetést kelljen fizetned a könyvtárnak.

– Mit akarsz tőlem, Malfoy? – tudakolta Hermione kíváncsian. A férfi nem tudta legyűrni kaján mosolyát. Közelebb lépett hozzá, majd kisimított egy kósza tincset az arcából, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Egy egészen apró vallomást. Mondhatnánk bocsánatkérésnek is. – A boszorkány ajka penge vékonyra húzódott az ex-mardekáros vigyorát látva.

– Én kérjek tőled bocsánatot? – csattant fel mérgesen. – Micsoda képmutató gazember vagy!

– Kell a segítségem? – Úgyis tudta a választ, és annyira élvezte a boszorkány feszengő kínlódását, hogy ennél jobb délutáni programot el se tudott volna képzelni. Szerencséje volt ma, ez nem vitás! Veszekedett Grangerrel, sőt még meg is zsarolta. Mardekár sem találhatott volna magának jobb szabadidős tevékenységet.

– Soha nem játszol tisztán, ugye? – Miért is kérdezte? Hiszen tudta a választ.

– Malfoy vagyok, vagy talán elfelejtetted? – nevetett fel harsányan. Most annyira felszabadultnak tűnt, cseppet sem olyannak, mint máskor. – Soha nem játszom tét nélkül, és imádok nyerni. Beadod a derekadat vagy nem?

– Még mit nem! – vágta rá Hermione.


A rakoncátlan békácskák ekkor megint meglódultak, és újra mozgásba lendültek, amire a könyvtár csendjében tompa puffanással landoltak a padlón az értékes kötetek. Hermione egy pillanatra becsukta a szemét, és az ajkába harapott.

– Akkor, viszlát, Granger! Öröm volt ennyi év után ismét összefutni veled. Egy élmény volt a találkozás! Remélem, hogy megoldódik a problémád. – Azzal Malfoy lazán zsebre vágta a kezét, és elindult az asztala felé, hogy helyrehozza a károkat.

– Jó, jó rendben!Várj, Malfoy! Megteszem, amit kérsz – mondta végül még mindig paprikás hangulatban Hermione. Egy cseppet sem volt ínyére a helyzet… Villogó szemekkel nézett a füstszürke színű tekintetbe, ami most ravaszul méregette őt. Draco úgy gondolta, volt valami izgató és csábító Hermione dühtől piros arcában.

– Bocsánat – ejtette ki a szót, mintha méreg volna. Nem volt őszinte, ellenben rettentően kimért. Draco karba tette a kezét, majd finoman nekidőlt az egyik könyvespolcnak.

– Nem… Ne csak mondd, Granger! Gondold is úgy – vigyorodott el ravaszul, aztán intett, hogy várja a folytatást. Hermione megköszörülte a torkát, majd negédesen elmosolyodott.

– Malfoy – kezdte lassan.

– Tessék, Granger! – szólalt meg vidáman a Szőke.

– Kedves Malfoy… – A mosolya kényszeredetten hatott, de Draco így is jól szórakozott.

– Hallgatlak, csupa fül vagyok.

– Volnál kedves megbocsátani nekem, amiért görénynek neveztelek? – ejtette ki a szavakat, amitől a férfinak újabb gúnyos mosolyra húzódott a szája.

– Hát jó, bár nem tetszik a szarkazmusod – vonta meg a vállát a varázsló, és elsétált a másik irányba, közben hanyagul pörgette a pálcát az ujjai között. Hermione magában füstölögve követte őt.

– Finite Incantatem! – harsogta Draco, mintha valamilyen lenyűgöző, sosem hallott átkot mondott volna ki. Hermione dermedten állt mögötte, és gondolatban ezerszer elátkozta a pöffeszkedő mardekárost. A csokibékák az átok hatására mozdulatlanok maradtak, és egyetlen begyűjtő búbájjal össze lehetett szedni őket.

– Merlin szerelmére…

– Invito csokibékák! – ejtette ki a varázsszavakat. Az imént még rakoncátlan csokoládék egyből szép halomba gyűltek az asztalon, aztán Draco elővarázsolt egy dobozt, majd lassan beleirányította az összes elkóborolt békácskát. Végül a saját kezével hajtotta rá a doboztetőt és végleg elzárta őket, majd Hermione kezébe nyomta.
– Tessék! De most aztán vigyázz rájuk! – vigyorgott rá ismét azzal az ellenállhatatlan, pimasz Malfoy-vigyorral.


A férfi végül, mint aki jól végezte a dolgát, visszaült a helyére, és megpróbálta eltűntetni az édességek után maradt rendetlenséget, és a nem kevés csokifoltot a pergamenekről – kevés sikerrel. Hermione még mindig meglepetten pislogott a dobozra, majd odasandított a Szőke mágusra is. Túl sok minden történt az elmúlt fél órában, és Malfoy szarkazmusba burkolt kedvessége letaglózta.


A varázsló egyre idegesebben kezdte rendezgetni az irathalmot, ugyanis a legtöbb pergamen olvashatatlanná vált. Pompás, megint kezdhetem előröl! – gondolta mérgesen, csakhogy nem merülhetett el mélyebben a témában, ugyanis Granger egyszer csak ott termett előtte, és egy apró, fehér, gumi-szerű valamit tett elé az asztalra. A mugli radír alapján készült a kis eszköz, de a nő nem részletezte, csak ennyit mondott:

– Ez segíteni fog.

– Ez micsoda? Egy újabb őrület tőled? – nézett rá félszemmel a Szőke. Kissé kétkedve figyelte hol a pergameneket, hol az új tárgyat. Granger vajon hátsószándékkal ajánlja fel, vagy tényleg ér valamit?

– Csak a szennyeződést szedi le a pergamenről, a szöveget épen hagyja. Új találmány, most teszteljük – magyarázta végül Hermione. Draco felnézett rá, majd odanyújt érte, a kezük egy pillanatra összeért. A férfi csak biccentett, aztán kipróbálta a radírt; Hermione valóban igazat mondott.

– Én… Én tényleg sajnálom, ami történt – szólalt meg végül a nő lesütött szemmel.

– Nem történt semmi – jelentette ki Malfoy, aztán folytatta a munkát. Hermione is visszament az asztalához és leült. – Granger!

–Igen?

– Kapd el! – egy zacskót hajított az asztala felé, a boszorkány pedig el is kapta.

– Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé?

– Ha még mindig éhes lennél – válaszolta a varázsló.

– Te, Malfoy, ennek is lejárt a szavatossága

– Oh, a francba! – Alighogy ezt kimondta, újból elfutotta méreg. No, meg a sápadtságát felváltotta egy zöldes árnyalat…

– Nos Malfoy, mit adsz azért, hogy megtudd az ellenátkot? – Ezúttal azonban Hermione villantott egy magabiztos vigyort.

– Nagyon vicces vagy, Granger!

– Kell a segítség vagy nem? Meg is várhatom, amíg egy egész órára békává változol. Nagyon szórakoztató lesz – nevetett újra a boszorkány.

– Mit kérsz érte?

– Oh, csak egy apróságot – válaszolta gonoszul Hermione.

– Bökd ki végre! – sürgette a varázsló. Nem látszott kétségbeesettnek, de már egyre zöldebb lett.

– Kérj bocsánatot, amiért lapátfogú könyvmolynak csúfoltál a hátam mögött! – Draco, ha lehet, még zöldebb lett a kérés hallatán. Nem volt valami jó a saját vermébe esni, de most némileg szorult helyzetbe került. Békaként tengődni egy óráig cseppet sem tűnt jónak..

– Még mindig a régi sérelmeken lovagolsz? – gúnyolódott tovább, hátha azzal elér valamit. Hogy azt mutassa, mennyire nem érdekli a dolog, hátradőlt a székben és karba tette a kezét.

– Csak azt akarom, amit te kikényszerítettél belőlem – sóhajtott a nő színpadiasan, majd felült Draco asztalára és kérdő tekintettel nézett rá. – Siess már, mert nemsokára béka lesz belőled és akkor már nem fog működni a varázslat!

– Granger… – kezdte fáradtan.

– Igen, Malfoy? Hallgatlak – tette keresztbe a lábát lazán, majd elmélázva a körmeit tanulmányozta.

– Sajnálom – ejtette ki a szót Draco. Hermione lemondóan sóhajtott egyet.

– Tudsz te ennél jobbat is.

– Drága Hermione…

– Na, így már sokkal jobban hangzik. – Draco felállt a székéből, majd a megfogta a boszorkány kezét. Eldöntötte, hogy nem fog revansot venni rajta egy griffendéles. Azt nem engedhette meg magának.


Az egyik pillanatban még egymás szemébe néztek, a következőben már megmozdultak és a testük is összeért. Draco felemelte a boszorka állát, aztán felnyúlt tarkójához és közelebb vonta magához; behunyta szemét és elmosolyodott, mielőtt összeért az ajkuk. Úgy csókolta meg, mintha ez lett volna a legtermészetesebb cselekvés… Hermione persze túl kíváncsi volt ahhoz, hogy elhúzódjon. Még soha nem csókolták meg így, egyszerűen elbűvölte a pillanat. Édes, bűnös, jobb, mint amire bármelyikük számíthatott volna.


Draco először lágyan kényeztette az ajkakat, majd egyre inkább elmélyítette a csókot. Ő sem gondolta, hogy ennyire elsöprő lesz, amire vetemedett, azonban nem bírta abbahagyni. Erősen szorította magához a nőt, aki annyira megdöbbent, hogy felemelte a karját és véletlenül könyéken vágta Dracót, de egyiküket sem állította meg ez az apró malőr. Valami most egyébként is megváltozott közöttük.Valami visszafordíthatatlan történt, és ezt mindketten tudták.


A gyengéd érintés teljesen elvette az eszüket. Kifulladásig csókolták egymást, mindketten elvesztek a kellemes érzésben… Olyan jó volt érezni Malfoy illatát, megkóstolni a szája ízét és megérinteni azokat a kidolgozott izmokat, a forró bőrt. A világ a fejetetejére állt és vadul forogni kezdett. Mindketten elvesztek ebben a forgatagban és együtt sodródtak tovább, biztonságban, egymás karjaiban.


Őrültségnek tűnt, de ahogy Draco magához ölelte Hermionét, úgy érezte ennél jobb dolog nem történhetett vele. Csak egy ártatlan lopott csóknak szánta ezt, de ahogy megérezte a nő ízét, egyszerűen nem tudott megállni. Mindent akart, őt akarta, egyáltalán nem érdekelte más. A csábító, mámorító ajkakkal nem tudott betelni, imádta a selymes mogyoróbarna hajzuhatagot és a boszorkány puha bőrét. Úgy ölelte, mintha tényleg hozzá tartozott volna, s soha nem akarná elengedni. Csak a pillanat elsöprő érzése érdekelte, nem akart semmi másra gondolni. Annyira jó volt, hogy eszébe sem jutott, hogy ez nem helyes vagy valamikor valaki megtiltotta…


A csók nem volt túl lassú, nem volt túl gyors, se túl kemény, se túl puha, csak felülmúlhatatlan és tökéletes. A varázslat megtöréséhez elég lett volna egy apró puszi is Malfoy arcára, viszont a férfi bocsánatkérés helyett inkább csókot lopott tőle. Dühösnek kellett volna lennie, ehelyett iszonyatosan gyengének érezte magát, hogy nem tudott ellenállni neki, az illatának, az erős szorításnak, derekára fonódott karoknak és a vad, követelőző csókjának.


Malfoy, miután kifulladásig csókolta Grangert, egy pillanatra megállt és a füléhez hajolt. Mindketten ziháltak. Hermione arca kipirult, Dracóéról pedig eltűnt a zöld árnyalat és továbbra is mosolygott, de ezúttal nem volt benne semmi gúnyosság.
– Olyan édes vagy, mint a cukor – mondta halkan. Először a homlokát csókolta meg, aztán az arcát, az állát. A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, a szürke szempár pontosan olyan borongós volt, mint a kint tomboló viharfelhők.


Villám cikázott át az égen, s az eső még erősebben verte az ablakokat. Mindketten megborzongtak, de nem a robajtól, hanem a különös bizsergéstől. A következő csók egyszerre volt gyengéd és szenvedélyes, perzselő és édes, követelőző és mégis meghitt melegséggel teli.


Mikor megszakította a csókot, Hermione még mindig Draco ölelésében mozdulatlanul nyomta az arcát az erős vállhoz. Jobb kezét felcsúsztatta a varázsló mellkasára, és a tenyere alatt érezte a szapora szívverését.

– Ez őrültség – suttogta, és még mindig szaporán vette a levegőt. Gyönyörű volt. Bőre ragyogott a borostyán sárga lámpafényben. Egyszerre volt önmaga és valamiféle éteri szépség. Megbabonázta Dracót.

– Nem érdekel – válaszolta a varázsló azonnal, majd egy újabb hosszú csókkal hallgatta el a boszorkányt. – Őszintén szólva teszek rá, hogy őrültség.

– Akkor is elment az eszed, Malfoy! – közölte újra, miután egy kis levegőhöz jutott.

– Mindig elfelejted, hogy mardekáros voltam – szólalt meg a kelleténél rekedtebb hangon Draco, és sejtelmesen elmosolyodott. Hermione megrázkódott, de inkább a nevetéstől, aztán újra ránézett.

– Szóval te is a minisztériumi büfés boszorkánynál vásároltál? – jegyezte meg kajánul, és kihívóan a varázsló szürke tekintetébe nézett.

– Reméltem, hogy ez nem kerül szóba…


Ezen már mind a ketten elnevették magukat, de nem firtatták tovább az édességes témát. Valahol talán örültek is annak, hogy mindketten pórul jártak a büfés asszonnyal… Aznap két, egymásba fonódó alak hagyta el a könyvtárat a piros esernyő alatt, néha meg-megállva egy-egy szenvedélyes csókra a csendes esőfüggönybe burkolózva.

hozzászólások: 0