A jégszívű mágus


A decemberi éjszakát hópelyhekkel köszöntötte a komor égbolt. Táncoló pihék kavarogtak a szélben, ami vidáman röpítette őket kénye kedve szerint. Az ódon kúria magas tornyai között üvöltve vitte őket, néha-néha beleütközve egy-egy ablakba, aztán végigsüvöltött a magas fenyőfák keretezte parkon, melyek örökzölden ellenálltak a hideg vasfogú télnek. Ellenben lombhullató társaik csupasz ágait dér csípte ezüstösre. S lassacskán fehér köntösbe burkolózott a táj.


Fény gyúlt a kúria egyik ablakában, éppen csak egy pici, derengő álmos fény, melyben szikráztak az apró jégkristályok. Egy aprócska orrocska nyomódott a hideg ablaküveghez, ami szinte azonnal bepárásodott. A kislány pizsamája ujjával törölte le a párát, majd kezét rátapasztotta az ablaküvegre, s figyelte a hópelyhek táncát, ahogy zizegve, jegesen szálltak a szélben. A kicsi elmosolyodott és alig várta, hogy kimehessen a szabadba. Apukája hóembert fog varázsolni neki, ahogy tavaly tette, anyukája pedig finom karácsonyi süteményeket fog sütni, aztán együtt ülnek majd a karácsonyfa alatt és dalokat énekelnek. Alig várta a holnapot.

– Még nem alszol, Ava? – kérdezte édesanyja kedvesen. Belépett a szobába és leült az ágyra. Hosszú mogyoróbarna haját összekötötte, kezét a domborodó pocakjára helyezte. A kislány megfordult és elszakadt a kinti látványtól. – Már késő van, ideje lenne lefeküdni.

– De nem tudok még aludni – méltatlankodott a kislány, de ennek ellenére visszasétált az ágyhoz. Megölelte anyukáját, aki szeretetteljesen simította végig a tejfölszőke loknikat. – Esik a hó. Ki szeretnék menni és megnézni.

– Holnap megnézzük. Ma már késő van ehhez – ígérte, majd felemelte a paplant, hogy Ava alámászhasson, aztán mikor a kicsi kényelmesen elhelyezkedett, anyja betakargatta. – Így ni, és már alszol is.

– Mesélj nekem valamit! – kérte kedvesen, aztán még jobban magára húzta a takarót. – A jégszívű mágust meséld el nekem.

– Jégszívű mágus? – hallotta édesapja mély baritonját. A magas, tejfölszőke férfi az ajtófélfának dőlve állt és mosolygott rájuk. – Érdekesnek hangzik.

– Ezerszer hallotta már – legyintett az édesanya mosolyogva.

– De én még egyszer sem. Milyen volt az a mágus? Egy szegény, ostoba, ágrólszakadt fajankóról, aki megfagyott a hő hűtő bűbájtól a télen?

– Nem, apu – rázta meg a fejét a kislánya és színpadiasan sóhajtott egyet. Apja nem tudta hogyan működnek a mesék. – Ő egy bátor varázsló, aki megment egy bajbajutott, csodaszép boszorkányt.

– Oh, nem mondod. Ez így sokkal érdekesebbnek hangzik. Most már érdekel a történet.

– Elmeséljem neked, apu? – kérdezte a kislány, majd intett neki, hogy jöjjön be.

– Alig várom – mondta izgatottan, aztán belépett a szobába. Intett egyet a varázspálcájával és hamarosan meleg hópelyhek kezdtek el szállingózni a plafonról.

– Megígérted, hogy ezt nem csinálod – figyelmeztette felesége.

– Karácsony van, drágám. Ilyenkor essen a hó itt bent is. – A varázsló befészkelte magát a baldachinos ágyba és puszit nyomott Ava homlokára. – Mindenkinek tetszik.

– De nincs szükség olyanra, amitől minden ragadós lesz – sóhajtott a nő, majd a két szülő befészkelte magát Ava ágyába. – Áh, nem bánom, így is illik a meséhez.

– Valóban? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét a férj.

– Igen, mert minden egy hatalmas hóviharral kezdődött – bólogatott a felesége mosolyogva.

– Nekem nagyon tetszik – mondta Ava és egy nagy puszit nyomott apukája arcára. – Elkezdhetem a mesét?

– Igen, kicsikém, már alig várom – búgta kedvesen.

– Volt egyszer egy fiatal varázsló, aki egy ódon kastélyba zárkózva élt egy falu határában. A varázsvilág kivetette magából sötét bűnei miatt és száműzték messzire. A családja vagyonos volt ugyan, de nem tudták megmenteni őt. A sötét varázslatok jégbe zárták a szívét és soha nem volt képes többet senkit sem szeretni. A szolgálói, akik gondoskodtak róla, szánták, amiért a boldogság soha nem érintette meg a szívét.

Egyedül élt, mogorva volt és gyakran varázserejével fenyegette az embereket. Uralkodott a birodalmában, mégis szánni valóan magányos volt. Az emberek elkerülték őt és a lakhelyét is. A falu mugli közössége azt beszélte, hogy átok ül az erdőn és kastélyon. Ha időnként zord mágus lejött a faluba mindannyian elkerülték őt, nem is szóltak hozzá. Az bizonyos, hogy sűrű, sötét erdő tele volt mágiával. A göcsörtös ágú fák reményvesztettek sóhajtoztak a szélben, a virágokat riasztó, szúrós növények ölelték körbe és lidércek járták az ösvényeket.

– Félelmetes hely lehetett – jegyezte meg a varázsló érdeklődve, miközben szürke tekintetet találkozott felesége barna tekintetével. Ava szélesen elmosolyodott.

– Igen, de hallgasd tovább a mesét – szólalt meg felesége. A boszorkány pálcájával felerősítette a hóesését, majd szürke hófelhővé változtatta férje varázslatát. – Hogy is folytatódott?

– Egyszer egy fagyos téli délutánon, sötét, ijesztő felhő förgeteg kerekedett és hóvihar támadt, amilyet emberemlékezet óta nem is láttak. Mégis a jégszívű varázsló ezen a napon magányosan indult útnak. A zord hóesésben haladva a mágus kétségbeesett női kiáltást hallott. Összeráncolta a szemét. Mégis ki járhat itt? – gondolta komoran. Elővette a sötét galagonya pálcát, s haragos tekintettel szaporázta meg a lépteit. – A kislány kimászott a paplan alól, és a hatás kedvéért elővette a csalipálcát, amit az egyik keresztapjától kapott. – A varázsló könnyedén haladt át a méteres hórétegen, amit varázserejének köszönhetett. Meg akarta büntetni a betolakodókat és elkergetni őket.

– A szél zúgott – folytatta édesanyja a mesét –, jegesen süvített keresztül a tájon. Megtépázta a mágus fekete köpenyét, de nem tehetett kárt benne. Fejéről lerántotta a csuklyát, s összeborzolta a tejfölszőke haját, jeges hódara csapott az arcába, ami olyan volt, mint ezernyi tűszúrás, de őt ez nem érdekelte. Elszánt, kegyetlen arccal folytatta az utat tovább.

Az apa vidáman elmosolyodott, mintha előre tudta volna, hogy mi fog történni. Ennek ellenére feszült figyelemmel várta a folytatást csengő hangon beszélő lányától, aki nem is késlekedett.

– Egy tisztásra érkezett, amit egy forgószél tépázott meg. Először nem látott semmit, de aztán ekkor megpillantotta: tizenkét varázsló állta körbe egy boszorkányt a fákkal szegélyezett tisztáson. Mindannyian sötét csuklyát viseltek, borzalmas maszk takarta az arcukat, sértegették a boszorkányt. A nő kétségbeesetten szorította a pálcáját és remegve próbálta megvédeni magát. A lába már megsérült és bíborvörös vérfoltok szennyezték a fehér havat. – Ava zengő hangja betöltötte a gyerekszoba kellemes csendjét, amit csak a kandalló meleget adó mágikus tüzének pattogása zavart csak meg. – A mágus éktelen haragra gerjedt. Ugyan soha nem állt senki oldalára sem, nem védett meg egy ártatlan sem, most mégis másképpen döntött. A fekete sötétség, ami körülölelte a lelkét egyszeriben elszürkült, mintha valahol fényt gyújtottak volna benne.

– Mit kerestek itt? – mennydörögte dühtől csöpögő hanggal. – Ez az én birodalmam. Hordjátok el magatokat!

– Ne avatkozz bele! – csattant fel a sötét varázslók vezetője. – Ez a mi ügyünk.

– Betolakodtatok a földemre – vetette ellen a mágus és még dühösebb lett. – Most meglakoltok érte!

Ártások, átkok harsantak fel a sűrű, sötét erdőben. Kék, piros és zöld fénycsóvák villantak fel a hóesésben. A mágus derekasan küzdött, jártas volt a pálcaforgatásban, ám ekkora túlerővel még ő sem bírt volna el egymagában. A boszorkány sérülten is, de a segítségére sietett.

Ava megsuhintotta a pálcát, majd apró szikrákkal szórta be a szobát, szülei mosolyogva figyelték lányukat. A kicsi szürke szeme csillogott, majd visszamászott szüleihez és folytatta a mesét.

– Harcoltak, átkozták az ellenséget, akik egyszeriben visszavonulót fújtak. De az utolsó pillanatban egy kék színű átok eltalálta a boszorkányt. A mágus könyörtelenül megbosszulta őt. Az ellenség visszavonulót fújt és azonnal eltűnt. Aztán a hóvihar szelídülni kezdett, majd már csak lassan szálingózott a hó. A jégszívű mágus zihálva, dühtől remegve állt a tisztáson, legszívesebben a férfiak nyomába eredt volna, de volt valami, ami megállította. Nem messze tőle a boszorkány ájultan feküdt hóban. Most először érezte, hogy meg kell mentenie, hiszen derekasan küzdött mellette és nélküle nem tudta volna elkergetni a betolakodókat. A fiatal varázsló leguggolt hozzá, majd felemelte és magával vitte a kastélyba.

– Milyen kedves tőle? Akkor még sem volt olyan jégszívű? – kérdezte, majd feleségére sandított.

– Még nincs vége a mesének – figyelmeztette a boszorkány.

– Igen, apu. Még hátra vannak a legjobb részek – mosolyodott el a kislány.

– Akkor nagyon fogok figyelni – ígérte a férfi kedvesen. Ava közelebb bújt apjához, akitől hamarosan kapott egy puszit az arcára.

– A boszorkány a melegben és biztonságban tért magához, mintha egy hosszú álomból ébredt volna. Először nem tudta hol van, csukott szemmel csak a kandalló pattogó tüzét hallotta, ami fölött egy üstben bájital főtt. Megpróbált felkelni, de a lába még mindig fájt.

– Ne kellj fel! – hallotta a parancsoló hangot. A mágus nem nézett rá csak az ablakból kikémlelve figyelte a kavargó hótömeget. – Még felszakad a sebed.

– Add vissza a pálcámat! – kiabálta a boszorkány mérgesen. – Meg tudom magam gyógyítani.

– Ezt a sebesülést nem – vágott vissza a mágus. – Feküdj vissza!

Mit volt mit tenni, engedelmeskednie kellett neki. Valami láthatatlan erő kényszerítette erre, amit nem tudott megmagyarázni. A mágus a puszta kezével intett az ónüst felé, majd a merítőkanál kevergetni kezdte bájitalt. A főzet fanyar illata eközben betöltötte az egész helyiséget. A tapasztalt mágus meggyógyította a sebet, rátette a kezét a sérülésre, és a boszorkány számára ismeretlen varázsigét mormolt, aztán kiment a szobából. A nő hitetlenkedve figyelte, ahogy sebe teljesen eltűnik, de ennek ellenére rosszat sejtett. A varázsló megrendült attól a jócselekedettől, amit a boszorkányért tett, ezért nem akart a közelében maradni. Gyűlölte magát azért, hogy nem csak fájdalmat volt képes érezni. A következő napokban a mágus nem került elő, de az ajtót a boszorkányra zárta, aki dühöngve követelte, hogy engedjék ki.

Ugyan mindennap reggel, délben és este étel jelent meg az asztalon a boszorkány eldöntötte, hogy addig egy falatot sem fog enni, amíg a mágus ki nem engedi. A harmadik napon a mágus éktelen haraggal rontott be a szobába.

– Nem dacolhatsz az akaratom ellen! – üvöltötte haragosan, mintha mindenki neki tartozna számadással. Puszta gondolatával és elemi dühével törte össze az ablakokat a szobában. Az üvöltő szél jeges hópelyheket hozott a szobába. – Ez egy átkozott hely és nem mehetsz el innen.

Megszokta már, hogy mindenki engedelmeskedik neki, de most ez egyáltalán nem volt így. A boszorkány dacolt ellene, nem hajolt meg előtte és ez felkeltette figyelmét. Hirtelen más szemmel nézett rá. Látta szépségét, a benne lakozó erőt, amivel képes volt szembeszállni üldözőivel. Megrendítette a felismerés, ami tiszteletet követelt a vendége iránt.
Marasztalni akarta, de már nemcsak önös indokból.

– Nem engedelmeskedek neked! – jelentette ki a nő céltudatosan. A boszorkány félrelökte magától az indulatos varázslót, egy ütéssel lelassította, és kiszökött a kastélyból, s messze bemenekült az erdőbe. Itt már nem volt hó, sőt különös módon tavaszias idő volt az úr. Körülnézett, de nem látott senkit sem. Érezte a földből áradó mágiát és a vibráló, különös borzongást. Kinyitotta a tenyerét, amiben egy fénygömb jelent meg. A Lumos varázsigére gondolt és megjelent a fény a tenyerében. Ijedten csukta be újra. Sokat tudott a mágiáról, de ez még őt is meglepte. Pálca nélkül még soha nem volt képes varázsolni. Ekkor tudatosult benne, hogy a varázsló nem is használt pálcát a jelenlétében.

– Oh – szólalt meg apja meglepetten. – Ez hogyan tehetséges?

– Varázslat – mondta halkan Ava. – Az erdő buja volt és eleven, mintha nyoma sem lenne itt semmilyen évszaknak. Hirtelen egy ősz hajú, csuhás, öregember jelent meg a tisztáson. Egy hosszú botra támaszkodott.

– Ne ijedj meg, kis boszorkány! – szólalt meg illedelmesen. – Én a mágia Őrzője vagyok. Nem foglak bántani.

– Miféle hely ez? – kérdezte elképedve.

– Egy titkos hely – mondta az öreg. – Ősidőkből való. Nyugodj meg és akkor meg fogod érteni.

– Ki akarok innen jutni! – rimánkodott kétségbeesetten. – Vissza kell mennem.

– Hova is mehetnél innen? Itt vagy a földön a legnagyobb biztonságban – nevetett az Őrző kedvesen. – Én nem mutathatom meg neked a kiutat.

– De én igen – hallatszott a jégszívű mágus hangja. Ott állt mögötte zihálva és indulattól csillogó szürke szemmel, amihez fogható még soha nem látott.

– Veled én nem megyek sehova – kiabálta a boszorkány. Kezéből tűzcsóvák pattantak ki, de a mágus egy mozdulattal elfojtotta azt.

– Ha ki akarsz jutni, akkor megteszed és velem jössz.

– Nem bízom benned!

– Nem vagy veszélyben.

– A fekete mágiát gyakorolsz – jelentette ki szent meggyőződéssel. – Látom rajtad.

– Vezeklek érte. Ez igazán nagy különbség – morogta a mágus. – Nem akarlak bántani.

Veszekedtek, üvöltöztek egymással, mindenféle átkokkal, bűbájokkal ijesztgették egymást, villámlásokat mennydörgést idéztek elő, hogy megrémisszék a másikat. Időközben az ősz hajú Őrző eltűnt a közelükből. A boszorkány éppen azzal fenyegetőzött, hogy rászabadítja a mágusra az összes démont, amikor a varázsló megragadta és szenvedélyesen megcsókolta. Nem ismert más varázslatot, amit használhatott volna ellene. Mindkettőjüket meglepte a csók ereje.

A boszorkány tiltakozott, de a haragja megszelídült és melegséggé változott. A mágus jégbe burkolt szíve megrepedt, s életében először igazán megdobbant. Együtt töltötték a karácsonyt és megismerték egymást. Teltek a hónapok és a két fiatal szívében szerelem ébredt egymás iránt. Sokat harcoltak együtt, néha egymás ellen vívtak szópárbajokat, de végül megértették egymást. Aztán egy álmos, nyári hőségtől terhes délutánon végre összeházasodtak. Azóta is boldogan élnek, míg meg nem haltak. Ugyan a sötét erdőben továbbra is lidércek jártak, de már nem uralkodott rajtuk a jégszívű mágus.

– Nagyon szép mese volt, kicsikém – dicsérte meg apja a kislányt. Ava nagyot ásított, aztán magára húzta a takarót. A varázsló intett a varázspálcájával és a hóesés abbamaradt.

– Jó éjszakát, Ava! – búcsúztak tőle a szülei, majd hangtalanul becsukták a szoba ajtaját. A szülők egymásra mosolyogtak. Majd a mágus megcsókolta az ő boszorkányát.

– Valóban így történt? – kérdezte a mágus csendesen. – Drake bácsikám igencsak hízelgőnek találná, hogy mint a mágia Őrzője jelent meg ebben a történetben.

– Van benne némi igazság. Hiszen tudod, a meséknek mindig van némi igazságtartalma – válaszolt felesége boldogan. – De engem inkább a fiatal mágus fogott meg.

– Szóval jégszívű varázsló? – incselkedett vele kedvesen. – Valóban az lennék?

– Most már cseppet sem – mosolygott rá szerelmesen.

– Nem kell a gyereknek rémtörténeteket mesélni – fedte meg a férfi, de semmi harag nem vegyült a hangjába.

– Tudod, mennyire imádja ezt a mesét.

– Tudom, hiszen anyja lánya.

– Majd a következőt nem rontom el ennyire – simogatta meg a kerek pocakot. Majd megfogta a férfi kezét és rátette. Mindketten érezték, ahogy a kis fejlődő élet mocorog bent. Leírhatatlan boldogság lett úrrá rajtuk.

– Igen valóban. Én fogok belőle rettenthetetlen mágust faragni.

– Szeretlek téged, Draco.

– Én is szeretlek, Hermione. Te vagy az én csodálatos boszorkányom, aki végre felolvasztotta a szívemet.

Nevetve, egymást átkarolva indultak el a közös hálószobájuk felé. Útjukat hópelyhek kísérték melyek megcsillantak a karácsonyi fényekben. A kastély mesébe illő tornyait már jócskán befedte a hó, és sok örömöt ígért a kicsi lánynak, aki másnap reggel óriási hóembert varázsolt az udvarra. De addig is mélyen aludt a biztonságos melegben, miközben a jégszívű mágusról és az ő boszorkányáról álmodott.

hozzászólások: 1

by palmainé ildi @ 01 Jul 2023 03:40 pm

Aranyos történet. Sajnos sokat nem tudok megnyitni nem tudom miért.