Santa House

Sűrűn hullott a hó, s vastagon befedte az egész környéket. A főutak latyakosak és csúszósak voltak, alig lehetett haladni a városban. Mint mindig a karácsony most is csúcsforgalmat eredményezett. Mindenki igyekezett a szeretteihez, de voltak, akik éppen a munkába próbáltak beérni. A pelyheket jegyes szél fújta és alig lehetett látni. Egy autó fényszórója világította be a kihaltnak tűnő parkolót. Az aszfaltot finom jégpáncél fedte.

A járműből jazz zene szólt. A kerekek enyhén megcsúsztak néha, de a tapasztalt sofőr tudta miként kell a jószággal bánni. Hamarosan meg is találta a számára kijelölt helyet, majd lekapcsolta a fényszórót és megállította a motort. Kattant a kesztyűtartó zárja, s a férfi kivett belőle egy gyógyszeres üveget, amin egy Vicodin felirat díszelgett.

Gregory House – hirdette a tábla, amire már kisebb mennyiségű hó rakódott rá. Nyikorogva nyílt ki az autó ajtaja és House botjával együtt kikászálódott belőle. Hanyagul becsapta az ajtót, mondván úgyis befagy mire újra idejön érte. Megigazította a sapkáját és elindult a kórház felé. Utálta ezt az időszakot, persze nem konkrétan a havat, inkább az ünnepet és a vele járó felfordulást. Az utóbbi években egyetlen karácsonyt sem töltött a családjával, de nem zavarta ez. Egy–egy telefonnal elintézte a karácsonyi jókívánságokat, viszont ennél többre nem is vágyott.

Legszívesebben otthon szeretett lenni ilyenkor. Ha lehetett volna, akkor be sem jön, de a parancs az parancs. Hiába volt nappal, mégis alig találta meg az utat, amit már – a gondos takarítás ellenére is– befedett a finom hóréteg. House érezte, hogy sapkája kezd átázni és a megolvadt hólé a hátán csorog végig.

Megborzongott, majd megszaporázta a lépteit, ami igen csak nehéz volt ebben a ronda időben. Alig pár lépés megtétele után, észrevett egy sietősen haladó nőt. A rossz látási viszonyok ellenére mégis sikerült kivenni mégis ki lehet az a személy. Elmosolyodott, ahogy az ismerős és egyedi hátsófertályt vizsgálgatta. Nincs még egy nő, akinek ilyen meghatározó ismertetőjele lenne. A hölgy nem lehet más, mint a kórház vaskezű ladyje – Lisa Cuddy.

House fejében a gondolatok dervis táncot jártak és nem kellett több néhány röpke pillanatnál máris kész volt a terv. Még gyerekkorából emlékezett a hógolyózás művészetére, amit már akkor is tökélyre fejlesztett. Már csak azon gondolkodott, vajon fel tudja–e ezen emlékeket ébreszteni. Elmosolyodott, és egy hógolyót formált, célzott, dobott, no meg talált is. Diadalmas és ördögi vigyor terült szét a borostás arcon.

Cuddyt – aki előzőekben vigyázva sétált, nehogy véletlenül elessen, de időben odaérjen a megbeszélésre és eközben az újra gondolta az előadásának anyagát – teljes mértékben váratlanul érte a hóval való találkozás. Az meg pláne, hogy a lábai alól kiszalad a talaj és teste találkozott még több hóval, ami teljesen rátapadt az új kabátjára, amire alig egy napja talált rá teljesen véletlenül. Természetesen néhány keresetlen szó is elhagyta ajkait. Nem így akarta kezdeni a mai reggel az biztos.

House eközben igazán remekül szórakozott, de próbálta magát visszafogni, mivel terve még nem ért véget. Inkább tetszelgett egy nőket megmentő hős szerepében, mint egy alávaló gazemberében, aki a saját főnökét dobálta meg. Teljes nyugalommal közeledett a földön fekvő Cuddyhoz, akinek még mindig nem sikerült felállni.

– Szép napot! – köszönt House.

– Ühüm – válaszolta Cuddy.

– Láttam azt a sí maszkos huligánt, aki eltalált. Utána akartam rohanni, de tudod a lábam… – sóhajtott, majd bűnbánó tekintettel nézte főnökét.

– Ismerlek már annyira, hogy ne higgyek neked – nézett rá gyanakodva Cuddy és feltápászkodott.

– Várj, segítek lesöpörni a havat! – mosolyodott el House, rácsapott egyet-kettőt a nő hátára.

– Köszönöm – mondta és elhúzott Housetól.

– Ha elengedsz pár órát rendelésemből, azzal megköszönheted – vágott ártatlan képet House.

– Amennyi elmaradásban vagy, egy órát sem engedhetnék el neked.

– Akkor módosítsa a szerződésemet – javasolta a férfi. – Hiszen én egy specialista vagyok.

– És mi lenne ez a módosítást?

– Dr Gregory House-t felhatalmazom, hogy ne rendeljen és kap egy külön tv-t is, meg egy extra programcsomagot. Minden nap háromtól négyig ne zavarja senki.

– Nagyon szellemes – fintorodott el a nő, majd belépett a fotocellás ajtón. – Rengeteg a beteg. Láss munkához!

– Ne kínozz folyton!– kiáltotta el magát színpadiasan, mire mindenki tekintete egy pillanatra feléjük vándorolt. – Nem akarok lefeküdni veled egy kórházi szobában sem.

– Ne legyél nevetséges!– hajolt közelebb hozzá Cuddy, majd a lift felé vette az irányt.

House vállat vont. Az ambulancia felé nézett, de semmi kedve nem volt bemenni és rendelni. Hiába volt reggel, már most nyüzsögtek a betegek. Undorodva nézett végig a karácsonyi díszítéseken. Fényes, csillogó és undorító – ez volt az összes mondanivalója a karácsonyról. Hiányzott az ilyenkor szokásos meghittség az életéből, de ez őt cseppet sem zavarta.

Egy fiút vett észre, aki egy gitárral a kezében egy dalt gyakorolt. House ismerte ezt a dallamot, régen ő is játszott. A fiú ránézett a kifejezéstelen tekintetű doktorra. Houset váratlanul érte a felismerés, fiatalkori önmagát látta benne. Nem is értette, hogy miért történik vele ez. Néhány nővér halad el előtte, s egy pillanatra elfordult és a srácnak már csak a hűlt helyét látta. A doktor hiába nézett körbe mégsem találta.

– Szellemet láttál? – szólalt meg egy hang a férfi mögött.

– Láttam egy gitáros srácot – támaszkodott a botra House.

– Mi ebben a furcsa? – húzta össze a szemöldökét az onkológus és felemelt néhány kórlapot a nővérpultról.

– Semmi. Mit keres nálad ez az öltöny?

– Cuddy meghívott a karácsonyi jótékonysági estre – vonta meg a vállát Wilson.

– Engem meg kifelejtett? – vágott elképedt arcot House.

– Biztos a posta elkeverte a meghívódat.

– Neked meg személyesen kézbesítette.

– Honnan tudod?

– Nem tudtam, de ráhibáztam – szólt House, majd elindult a folyosón.

– Biztos azért nem hívott meg, mert nem hiszi, hogy téged érdekelne. Amúgy is úgy viselkednél, mint egy gyerek.

– Nem is igaz – mondta méltatlankodva és elővett egy nyalókát a zsebéből.
Újra hallotta a gitár hangját, de mire a hang irányába fordult nem látott senkit, csak egy ajtócsapódást hallott. Körbenézett a folyosón.

– Megcsinálom az MR-det, ha gondolod – ajánlotta fel Wilson.

House nem válaszolt, hanem elindult az ajtó felé. Hallotta még mindig a gitár hangját, viszont nem látott senkit.

Amennyire tehette megszaporázta a lépteit. Olyan volt, mint egy kopó, aki szagot fogott. Ennek eredménye azt lett, hogy nem vette észre az egyik beteget, aki történetesen egy joghurttal sétált. Az összeütközés elkerülhetetlen volt és a doktort beterítette a joghurt.

– Nem tud vigyázni! – ripakodott rá a beteg.

– Inkább egyen legközelebb korpás kenyeret – vágott vissza House.

– Ne oktasson ki! – House nem figyelt oda rá, csak bement az egyik raktárhelyiségbe, ahol nekiállt valamiféle ruhát keresni. Hirtelen kihunyt a fény a helyiségben. Káromkodás és nagy csörömpölés hallatszott, ahol feltételezhetően valami polcféle lehet. Aztán végül megtalálta, amit keresett, vagyis azt hitte. Levetette magáról a nadrágot és a zakót, majd belebújt a talált ruhadarabokba.

Javítottak kicsit a műtősruha minőségén? – morfondírozott magában. Valahogy olyan másnak érezte, de úgy gondolta megteszi egészen addig, amíg Chaset el nem küldi néhány ruháért. Csak az a kötő zavarta egy kicsit, viszont most nem igazán válogathatott. Felhúzta az edzőcipőt és kilépett az ajtón.

Rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel. A ruha piros volt, az ujján fehér csík és erősen emlékeztette egy általa nagyon is utált illető hagyományos viseletére. Morgolódva elindult egy tükör keresésére, végtére is nem nézhet ki úgy, mint egy idétlen hülye, aki karácsony idején maskarát húz és parádézik a sok hülye kölyöknek. Végül aztán talált az egyik kórterem ajtaja mellé feltett tükröt és megszemlélte magát.

Mint egy nyúzott, piás mikulás képe nézett vissza rá. Remek– gondolta magában, majd igyekezett eltűnni a folyosóról, amikor az órája jelezni kezdett. A kedvenc sorozata kezdődött és elvont a figyelmét a mikulásjelmezről. Már csak azt kellett megoldania, hogy egyáltalán hol fogja megnézni. A mai rész igencsak ígéretesnek hangzott. Nem akart lemaradni egyetlen percről sem. De hova menjen, hova menjen? Nagy dilemma volt ez, bár amit eltervezett azt rendszerint végre szokta hajtani. Nem hiába áldotta Cuddyt, aki beköttette a kórtermekbe a kábeltévét. Persze az igazgatónő inkább a betegek kényelmét részesítette előnyben és nem House–ét, de ez ebből a szempontból mindegy is volt.

Az immáron mikulásjelmezbe bújt doktor fütyörészve bandukolt végig a folyosón, majd benyitott egy kórterembe, amiről azt hitte, hogy üres, de tévedett. Legalább tíz szempár meredt rá megrökönyödve. A kisgyerekek éppen egy fiatal férfit ültek körül, aki gitározott és énekelt. A szeme elkerekedett. Saját magát látta maga előtt, még fiatal korában. Mintha visszautazott volna az időben. Mi történik vele? Nevetés, öröm és boldogság– akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Emlékezett erre a jelenetre. Elsőéves korában történt mindez. Felkérték arra, hogy szórakoztasson beteg gyerekeket a kórházban. Abban az évben nem ment haza karácsonykor, de nem is bánta. Sokkal jobban érezte magát, mintha hazament volna. Persze anyjával szeretett volna találkozni, viszont így csak telefonon beszéltek. Mégsem volt annyira keserű és magányos, mint akkor. Rengeteg barátja volt, sokat nevetett és cseppet sem volt szarkasztikus.

Ugyan mind is legendás volt az egyetemen, éles eszével és briliáns logikájával lenyűgözött mindenkit. De sosem volt ilyen, mint amilyen most. Furcsa, hogy ennyi minden eszébe jutott. Mégis mi történik vele? Hirtelen elhomályosodott a kép és egy fehér korteremben találta magát.

– Engem keresel? – kérdezte a fiatalkori mása.

– Mi ez az egész?

– Nem tudom. Talán csak egy hallucináció – vonta meg a vállát.

– Nem hiszek a szellemekben – mondta House és körbenézett a szobában.

– Én sem.

– Hiszen én, te vagyok, és te én. Léteznie kell valahol egy racionális magyarázatnak is.

– Emlékezned kéne néhány régi dologra.

– Mindenre emlékszem, ami fontos – bizonygatta House határozottan.

– Igen? Akkor miért vagy magányos, egyedülálló és cinikus? Nem ilyen voltál. Nem ilyen vagyok. Én élvezem az éltet, de te pedig inkább pusztítod magad – pengetett egyet a gitárján, majd vádlón alteregójára meredt.

– Senki nem kért, hogy ítélkezz felettem – morogta.

– Talán igen, talán nem. De gondolj bele, te minek tartottad azokat az embereket, akihez hasonlatosan élsz most. Mondd csak ki.

– Szánalmas – válaszolt kelletlenül.

– Pontosan így van – helyeselt a fiatalkori énje. – Talán én azt akarom jelezni, hogy ideje megváltozni. Túllépni a problémákon, és nyitottnak lenni a boldogságra.

– Ez nem olyan egyszerű.

– De igen, csak el kell engedned mindazt, ami fogva tart. Akkor megtalálod mindazt, amire szükséges van.

– Nem vagyok ebben biztos – húzta fel a szemöldökét House.

– Csak próbáld meg. Próbálj meg másképpen látni dolgokat. Próbálj mást csinálni, mint a megszokott dolgokat.

– De hogyan?

– Tudni fogod – mondta a fiatalkori énje, aztán hirtelen eltűnt. House meglepetten nézett körbe. A fehér kórterem eltűnt és egy folyosón találta magát mikulásjelmezben, gitárral a kezében. Még egy kicsit kótyagos volt, de legalább tudta, hogy vége van a hallucinációnak.

– Oh, Dr House? – szólt hozzá egy nő.

– Igen – válaszolt House, de nem értette miért szólította meg a nővér.

– De jó, hogy be tudott ugrani. Istenem, nem is tudja, mennyire hálásak vagyunk magának.

– Elnézést, de miért is?

– Jaj, Angela, nem mondott el ezek szerint mindent. Mikulásunk elkapott valamiféle fertőzést, rókázik, mint egy lakodalmas kutya. Sajnos, ez csak ma reggel derült ki. Még szerencse, hogy Angela tudta, hogy ön tanult zenét. Remélem, nem bánja, ha be kell mennie a gyerekekhez? – A nő meg sem várta a választ, hanem belekarolt a férfiba és elindultak a lift felé.

– Nem. – House engedett a szelíd erőszaknak és követett a nővért a gyerekosztályra. Furcsa mód mosoly ült az arcán. Talán ez jelenti az első lépést az új élet felé? Nem tudta, de most némi melegség öntötte el a szívét. Úgy lépett be a kórteremben, hogy mosoly ült az arcán. Olyan volt ez, mintha egy kicsit felszabadult volna.

Eközben a kórházigazgató, Dr Cuddy, az éppen a gyerekosztály nővérpultjánál állt és egyeztette teendőket. Fáradt volt és elcsigázott. Megint egy újabb karácsony egyedül és csak a munkával foglalkozott. Ugyan volt egy randevúja Wilsonnak, de ez nem csigázta fel. Gondterhelten tanulmányozta a jelentést, aztán felsóhajtott.

– Így már jó lesz – nyugtázta. – Köszönöm, Joy!

– Örülök, hogy sikerült végre ezt is elrendeztük. – Cuddy hálásan mosolygott rá, amikor is zenét hallott az egyik kórteremből. Karácsonyi dalok? House hangja? A kettő tény valahogy nem állt össze.

– Olyan ismerős ez a hang. Ki van bent a kicsikkel?

– Dr House – mondta a nővér, mintha ez természetes lenne.

– Nos, ez furcsa. Remélem, nem akarja rossz útra téríteni a kicsiket – aggodalmaskodott Lisa. – Ellenőrizte, hogy nem áll-e Vicodin hatása alatt?

– Ugyan dehogy. Megkértem, hogy ugorjon be Télapónak, mert Steve megbetegedett és ő elvállalta.

– Ő semmit sem tesz csak úgy.

– Pedig nem kért érte semmit sem – magyarázta a nővér.

Cuddy otthagyta a nővérpultot, majd benézett kórterembe. House és a gyereket önfeledt kacagása megmelengette a lelkét. Valahogy a férfiban még volt olyasmi, amit Lisa becsülendőnek tartott. Nem bírta megállni mosolygás nélkül. Talán House mégsem az, akinek mutatja magát, már nem érezte úgy, hogy le kellene mondania róla. Most először gondolta Houset normális emberi lénynek, aki képes a szeretetre. Szíve megtelt torokszorító boldogsággal és még akkor is mosolygott, amikor már régen elhagyta a kórházat.

hozzászólások: 0