3. fejezet - Halloweeni álarcosbál
A csókcsata után a két fiatal úgy döntött elég volt már a Halloween-i buliból. Hermione gyorsan elköszönt Samtől és Harrytől, aztán visszasietett Dracóhoz. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy hoppanáljanak, noha a boszorkány szíve szerint a vonatot választotta volna, hogy legyen ideje átgondolni a történteket, ugyanakkor a sok órás vonatút egyáltalán nem hiányzott ilyen későn. Végül elfogadta Draco ajánlatát, aki készségesen visszahoppanált Hermionéval Londonba a Foltozott Üst elé. Ugyan már jócskán elmúlt egy óra is, de nem akartak elválni még egymástól. Hermione nem mondta meg, hogy merre lakik, s kinevette Dracót, amikor a férfi megjegyzte, hogy akkor kísérje inkább ő haza a varázslót. Így aztán végül a séta mellett döntöttek a környéken. Persze a lány nem kötötte Draco orrára, hogy két sarokra lakik a Foltozott Üsttől.
A boszorkány fázósan beburkolózott a kabátjába és a sálját is a szája elé húzta, ami igazából nem a hideg ellen védte, hanem valami egészen más ellen, ez igazából hasztalan volt, és ezt ő is tudta. Már egy jó ideje sétáltak a néptelen utcákon. Draco zsebre tett kézzel haladt a boszorkány mellett. Csak arra tudott gondolni, hogy mikor csókolhatja meg Hermionét, de valami azt súgta, kicsit levegőhöz kell jusson. Egy pillanatra visszagondolt a roxmortsi bulira és elmosolyodott. Mélyen felsóhajtott az emlékek hatására.
Szótlanul, néha-néha egymásra nézve sétáltak egymás mellett. Draco lelassított egy pillanatra, majd kivette a zsebéből a kezét, aztán megfogta a boszorkányét. Hermione meglepetten nézett rá, mire a férfi elmosolydott. Aranyosnak tűnt így ebben a fényben, a kócos hajával és a fekete keretes szemüvegével.
– Lehet ezzel kellett volna kezdenünk – szólalt meg rekedten Draco. – A kézenfogva sétálás kevésbé ártalmas az egészségre.
– Gondolod?
– Aha. Határozottan nem ver annyira a szívem – nevetett fel. – És mi a helyzet a tiéddel.
– Normális a pulzusom.
– Ezt örömmel hallom. Tudod elmúlt már egy óra – jegyezte meg az órájára pillantva. – Még nem tört meg a varázslat, nem tudom még mindig ki vagy és még mindig rajtad van az álarc.
– Maradjon így.
– Miért?
– Add meg nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem akarom-e ezt folytani.
– Rád bízzam?
– Igen. Nem bízol bennem?
– Túl sokat jár az agyad – válaszolta Draco. – Lehet mégis inkább hollóhátas vagy? Nem tudtam eldönteni.
– Griffendél stimmelt – sóhajtott fel Hermione.
– Át kellene néznem azt az évkönyvet – csóválta meg a fejét a férfi. – Nem is emlékszem mindenkire az évfolyamból.
– Rám biztos emlékszel – nevetett fel a boszorkány.
– Igen? Hmmm… miért is emlékeznék rád? Mégis randiztunk?
– Dehogy – csóválta meg a fejét. – Velem tuti biztos nem randiztál.
– Miért, nagyon jól nézel ki – húzta mosolyra az ajkát Draco. – Talán valami baj volt a szememmel?
– Inkább az elveiddel.
– Ezzel sem kerültem közelebb az igazsághoz. Már nem tudom mit kérdezzek, hogy rájöjjek. Kezdek egy kicsit elfáradni.
– Menjünk haza, Draco.
– Én nem akarlak Gonosz Nyugati Boszorkánynak hívni – nézett rá mosolyogva. – Legalább valami nevet mondj.
– Nem jut eszembe egy kamu név sem.
– A Tom Felton nekem bevált.
– Én nem lehetek Tom Felton.
– Igaz, igaz – bólogatott a férfi. – Legyél mondjuk Luna.
– Luna? Nem vagyok Luna Lovegood. És ő hollóhátas volt.
– Fenébe – nyögött fel a férfi. – Ez a második tippen, és nem jön be.
– Második? Mi volt az első.
– Neville Longbottom.
– Ja igen – nevetett fel a boszorkány. – Mindegyikkel messze jársz az igazságtól.
– Ez szörnyű.
– Az.
– Demelza Robins.
– Nem, nem, nem. Emlékszel rá?
– Nem – csóválta meg a fejét Draco. – Nem is tudom honnan jutott eszembe a neve.
– Ki tudja…
– Meg fogok lepődni, ha megtudom?
– Az biztos – kuncogott fel Hermione.
– Addig is adnom kell neked egy nevet.
– Jól van.
– Emma Watson – mondta ki Draco. – Ez igazán hozzád illő név.
– Szebb, mint az igaz. Ezt könnyebb kimondani.
– Hát mégis te vagy Demelza?
– Nem, dehogy vagyok – húzta fel az orrát. – Láttam valamikor őt. Három gyereke van és bűbáj kutatóként dolgozik. Sajnos lemaradtál róla.
– Hát nem minden griffendéles évfolyamtársammal akartam randizni – közölte Draco. – Lavender Brown?
– Nem.
– Hála Merlinnek Weasley csaja volt és tisztára kattant – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
– Zavar, hogy Ron csaja volt?
– Inkább az, hogy kattant volt.
– Hát ő volt mandragóra jelmezben…
– Az ő volt? – kérdezte meglepetten. – Atyavilág a történelem megismétli önmagát.
– Van ilyen.
– Ezek szerint.
– Elmegyek haza, Tom.
– Hazakísérhetlek az ajtóig? Szigorúan addig. Úriember leszek, megígérem.
– Egyezzünk meg.
– Ez már jobban tetszik.
– Hétfő, fél nyolc, Foltozott Üst, ha döntöttem, akkor ott találkozunk – mondta Hermione. Örült, hogy a szája előtt volt a sál, mert annyira vacogott a foga, amikor ezt kimondta. Draco elmosolyodott.
– Rendben. És hogy üzensz nekem?
– Ahogy szokás. Bagolyt küldök.
– Jól van – mosolyodott el Draco.
– Akkor ez így rendben lesz?
– Igen – bólogatott a férfi, majd megállt egy pillanatra, aztán közelebb húzta magához Hermionét, megsimogatta a derekát, s lejjebb húzta az egyik ujjával a vastag sálat. A boszorkány felnézett Dracóra.
– Megint meg akarsz csókolni.
– Csak egy búcsú puszira gondoltam – vigyorodott el a férfi. – De ha már csókot említettél…
– Nem, nem… Ennyi csók igazán elég volt.
– Kikészültél? – kérdezte nevetve a varázsló, majd megsimogatta a boszorka arcát. – Remeg a lábad.
– Mert fázom.
– Miért nem szóltál? Remek melegítő varázslatokat tudok – ajánlotta Draco. – A leghatásosabb, ha magamhoz ölellek.
– Draco… vagyis Tom, vagy már magam sem tudom hogy hívnak…
– Elengedlek mára – mosolyodott el kedvesen a férfi.
– Milyen kedves vagy.
– És a zöld szín?
– Mi lenne vele?
– Hogy foglak megismerni, amikor találkozunk?
– Egyszerű lesz – mosolyodott el Hermione. – Keresd azt a griffendéles lányt, akitől leginkább meghökkennél, hogy megcsókoltad.
– Ginny Weasley?
– Nem – kuncogott fel a boszorka. – Nem vagyok Weasley.
– Hála az égnek, akkor már olyan nagy meglepetés nem érhet.
– Jó éjszakát, Tom!
Draco közelebb hajolt Hermionéhoz, aztán egy apró puszit nyomott a boszorkány arcára. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe nézett.
– Jó éjszakát, kedves Gonosz Nyugati Boszorkány! – mondta, majd megfogta a lány kezét és az ajkához emelte.
A boszorkány még egyszer rá mosolygott a varázslóra, aztán elindult a másik irányba. A karjával átölelte magát, mintha csak a hideg széltől óvta volna magát, de ez egyáltalán nem így volt, még mindig égett az arca, ott ahol Draco ajka hozzáért. Tétován tette a kezét az arcára. Túlságosan is intenzív volt ez az érzés.
Draco zsebre tette a kezét. Minden erejére szükség volt, hogy ne menjen utána. Az utcai lámpák fényében még egy ideig figyelte, ahogy a boszorka ringó csípővel tovább haladt. Mielőtt még hoppanált volna Hermione visszanézett egy pillanatra, intett egyet, aztán ott sem volt. A varázsló felnyögött, majd a kezébe temette az arcát, s ő is követte Hermione példáját.
***
A hétfő cseppet sem indult olyan zökkenőmentesen, mint azt Hermione gondolta. A hétvégén mindent megpróbált, hogy enyhítse a zöld bőrszínét, de igencsak mérges volt, amiért minden kétségbeesett próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Így kénytelen volt kóros zöldülést jelenteni a munkahelyén, aminek egy rivalló lett az eredménye a főnökétől. Most valóban egészen közel került ahhoz a bizonyos kirúgáshoz. Miért nem ment rögtön a Szent Mungóba – csengett a fülében még mindig a főnöke iszonyatos hangja. Úgy gondolta, hogy ő maga is képes az öngyógyításra, ugyanakkor be kellett látnia, hogy ez nem megy olyan egyszerűen, mint gondolta. Ránézett a kezére, ami még mindig zöld volt, majd a hamura, ami az előszobaszőnyegre hullott. Mélyen felsóhajtott. Remélte, hogy a mugli szomszédok nem figyeltek fel a hangzavarra, ami tőle jött. Éppen a rivalló elszenesedett darabkáit tüntette el, amikor kopogtattak az ajtón.
Hermione kisimított egy tincset az arcából, aztán kinézett a kukucskálón. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Sam várakozik az ajtó előtt. Jókedvűnek tűnt. A boszorkány felsóhajtott, aztán szélesre tárta az ajtót.
– Na, még mindig zöld vagy?
– Neked is, szia, Samatha – húzta el a száját Hermione.
– De harapósak vagyunk ma – jegyezte meg a barátnője, majd végignézett a boszorkányon.
– Csodálkozol? – előzte meg kissé dühösen. – Még mindig frankón zöld vagyok. Ettől pedig nem vagyok annyira boldog.
– Látom, de hadd kérdezzek valamit.
– Micsodát?
– Neked nem mugli szomszédaid vannak? – vetette fel a jogos kérdést. Hermione felnyögött. – Ma már nincs Halloween, így egy kicsit nehéz megmagyarázni a tartós zöld színt.
– Fenébe! Gyere be, és helyezd magad kényelembe – lépett el az ajtótól elkeseredetten.
– Hoztam egy kis vajas croissantot és egy kis eper lekvárt. A kedvenced – emelte fel a zacskót, majd bíztató mosollyal megrázta.
– Pedig ma nem ünneplünk semmit – kezdte Hermione egy fél mosollyal. Sam nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el és kissé elpirult. – Nincsen születésnapon sem. Mire ez a nagy felhajtás?
– Csak szerettem volna megköszönni, hogy segítettél Harryvel – kezdte kissé szégyellősen. – Bejött neki az aranycikesz jelmez.
– Bármiben lehetettél volna – legyintett a lány, majd felnevetetett. – De kétségkívül nagyon jól állt a jelmezed.
– Köszönöm. Azért nem lett volna mindegy, hogy milyen jelmezt veszek fel – folytatta tovább a beszámolóját.
– Mire gondolsz?
– Láttad volna, amikor Ron megtudta, hogy ki rejtőzik a mandragóra jelmez alatt.
– Nekem egyből leesett, hogy Lavender az.
– Neki sajnos fél óra csókolózás után… – szisszent fel Sam. – Szívás. És elég nagy jelenetet rendeztek, de még idejében leléptünk Harryvel. Apropó és mi volt veled és a… muglival?
– Beszélgettünk – vonta meg a vállát a boszorkány, közben feltűnően kerülte a szemkontaktust. – Jó volt.
– Hermione – tette csípőre kezét Sam.
– Igen? – kérdezte kissé zavartan.
– Mióta is ismerjük egymást?
– Ezer éve.
– Szerinted ez idő alatt megtanultál hazudni?
– Nem.
– Akkor minek próbálkozol? – tárta szét a karját Sam. – Mondd el mi volt!
– Táncoltunk, beszélgettünk, halálra rémültünk az elvarázsolt kertben. Aztán megint táncoltunk és hazakísért.
–A-ha. És?
– Mit és? – vonta meg a vállát ismét. – Nem történt semmi.
– Semmi?
– Semmi – rázta meg a fejét.
– Ne már, Hermione, ne csigázz már!
– Malfoyról beszélünk és rólam. Mi nem passzolunk egymáshoz – mondta ki azt, ami még mindig zavarta. – Ez az egész… Ahh annyira zavaros.
– Aztán miért nem? – tette a csípőre a kezét. – Draco felnőtt, rengeteget változott, és te is. A sötét múlt, már csak sötét múlt, az ellenségeskedés…
– Az komoly volt, orrba vágtam érte.
– Merlinre – nevetett fel Sam. – És hogy érezted magad?
– Jól.
– Hermione…
– Nagyon jól – mondta ki kényszeredetten, aztán beletúrt a hajába. – Most biztosan hülyének tartasz…
– Dehogy – legyintett a boszorkány. – Ismerem jól Dracót… Én nem akarlak rábeszélni, hanem csak azt mondom, hogy gondold meg.
– Még csak nem is kedveltem régen.
– Mondj valamit ezen kívül, ami még hátráltat?
– Gyűlölet.
– Ohh a kölcsönös gyűlölet… és a múlt… a sötét múlt – ironizált tovább Sam. – Mindketten makacsok vagytok, önfejűek.
– Sárvérűnek hívott.
– Aljas alávaló szörnyeteg. Ha esetleg mégis jóban lesztek a legjobb lesz, ha ezzel kizsarolsz belőle néhány dolgot.
– Ez nem vicces.
– Kérdezek valamit.
– Micsodát?
– Az bulin volt egy perc is vagy mondott bármit is, amivel tiszteletlen volt?
– Nem. De nem tudja ki vagyok – sóhajtott fel Hermione, majd lerogyott az egyik fotelbe. – Ez kész tragédia.
– Miért lenne az? Majd nevettek egy jót rajta.
– Megcsókoltam… párszor.
– Az jó.
– Nem, nem jó. Megbeszéltem vele, hogy este találkozunk. És még nem tudom egyáltalán elmenjek-e.
– Figyelj, ha azt mondod, hogy Draco Malfoy nem néz ki jól és nem vett le a lábadról, akkor komolyan mondom, kimegyek az ajtón és… Oh a fene – nézett az órájára. – Rohannom kell.
– Még van egy perced?
– Persze.
– Kéne egy nagy szívesség – nézett rá Hermione.
– Jó, rendben van – bólogatott Sam.
– Nem boldogulok ezzel a zöld színnel – fakadt ki reményvesztetten. – Semmivel sem tudom eltűntetni és… Egyszerűen megőrülök.
– Oh, és hogy néznél ki zölden egy randin?
– Nem erről van szó…
– Persze értem.
– Kellene egy időpont egy gyógyítótól. Nem akarok csak úgy odamenni.
– Tudok valakit, aki tudna segíteni – mosolyodott el Sam mindent tudóan.
– Tényleg?
– Igen.
– Ez igazán nagyszerű – húzta mosolyra a száját végre megkönnyebbülten Hermione. – Szólnál neki?
– Hogyne – bólogatott továbbra is. – Úgyis tartozik nekem egy halom szívességgel.
– Ezzel igazán lekötelezel. Jó lenne, ha ma estére már eltűnne ez a zöld szín.
– Hát persze a randi.
– Nem a randi – rázta meg a fejét Hermione. – Gondolhatod, hogy mennyire jó ilyen színűnek lenni. Akkor?
– Elintézem az időpontot, aztán bagolyfordultával megírom.
– Köszönöm.
– Szívesen – mosolyodott el Sam mindent tudóan, majd elindult a Szent Mungóba.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2020 Jul 31