Nősül a Vén Denevér

Lágy szellő lengedezett a fekete kastély barátságtalan falai között. Az ég tiszta volt és azúrkék. Rajta pár lomha felhőgomolyaggal, amik különböző alakokat felvéve úsztak a tengernek tetsző kékségben. Virágok illatát vitte a szél messze, ám nem felejtett el lesüvíteni a kastély egyik nyitott ablakán, meglebegtetve a fehér csipkefüggönyt és megsimítva egy markáns arccsontú komoly férfi arcát.

A férfi sötét szemei a távolt kémlelték. Érzelmek egyetlen apró vonásán sem látszottak. Ám belül a szívében cseppet sem volt nyugodt. Érzelmek viharában vergődött éppen, de mint ahogy mindig nem mutatatta ki őket. Így erősnek és megtörhetetlennek érezte magát. A háború és a természete miatt volt ilyen.

Sóhajtott egyet. Ellépett az ablaktól és a közelben lévő tükör elé lépett. Kifejezéstelen arccal futta végig tekintetét a fekete taláron, ami most valahogy másképp festett, mint a megszokott. Hosszú fekete haja – amibe néhol egy-egy ősz hajszál is vegyült– hátra volt fésülve és egy smaragdzöld vékony szalaggal rögzítve lógott. Arca fakó volt, ami mostanában nem igazán látott napfényt. De volt az egész megjelenésében valami elegancia, arisztokratikus tartás és elszántság.

Perselus Piton éjfekete szemében különös fény csillogott. Szája mosolyra húzódott. Ritka kincs volt ez. Szinte évek óta nem is látta senki, még talán ő maga sem mosolyogni saját magát. De most már nem olyan semmi sem, mint régen, amikor még megannyi veszély miatt kellett ésszerűen és komolyan viselkednie. Felszabadult a szíve a nagy terhek alól, és szabadon szárnyalhatott, talán először életében. Végre megtalálta azt a nőt, akit egész roxfortos diákévei óta szeretett. És most eljött a nagy nap, mikor összekötheti vele az életét örökre. Boldog volt, de ebbe az idillbe vegyültek más érzések is.

Félelem és kétségek. Nem érzette, miért, de nem volt biztos magában sem abban, hogy Loreen Malfoy – Lucius Malfoy húga – tényleg szereti-e. Lelke mélyén természetesen nagyon jól tudta, hogy Loreen szereti őt. Oh, hogy ne tudta volna, hiszen hányszor mondták egymásnak e szavakat. De a pillanatnyi kétség nem hagyta nyugodni. Mély levegőt vett és lassan kifújta.

Elnevette magát falfehér önmagát látva. Komikusnak érezte a helyzetet. Ő a bájitalok mestere – avagy a Vén Denevér, ahogy a háta mögött hívták – sosem volt ilyen helyzetben. Pedig az ő élettapasztalatával kevés dolog maradt még felderítetlenül. Mégis voltak olyan dolgok, amiket csak hírből ismert csupán. Ám most ebben a pillanatban rádöbbent arra, hogy életében először nagyon izgul. Újabb sóhaj hagyta el ajkait.

Megfordult és a szoba közepén álló fekete zongorához sétált. Végighúzta hosszú vékony ujjait a sárguló öreg billentyűkön, éppen csak lágyan érintve őket. Aztán leült a székre és játszani kezdett. A régi dallam szárnyra kelt, s betöltötte a szobát. Nem volt szomorú, se nem vidám ez a játék, csupán megnyugtató és lágy. Emlékek százai jutottak ekkor eszébe…

Tavasz volt ekkor, kellemes virágillatot hordott magával a szél. Ám a hely ezúttal nem a Piton kastély volt, hanem a jó öreg Roxfort. A parkban milliószámra nyíltak a százszorszépek. A smaragdzöld fű, még sosem volt ilyen gyönyörű. A Tiltott Rengeteg fáinak lombja halkan suttogott. Az egyik hatalmas, széles törzsű vén fának támaszkodva Perselus Piton nézte a parkot. A tizenhét éves fiú komoly tekintettel kémlelte a messzeséget. Ekkor arcvonási még nem voltak olyan kemények inkább lágyak. Fekte szemében különös fény csillant, szíve pedig a szerelem érzéstől hevesen dobogott.

Távol tartotta magát a többi diáktól, hiszen sosem szerette a zajos társaságot, ő a csend és nyugalom híve volt. Elmerengve szegeződött a szeme a tópart irányába.

Ahol nem mást, mint Loreen Malfoy figyelte. A fiatal lány egyedül ült a tóparton, egy könyvet olvasott éppen. De tekintete a tó kéklő szelíd hullámaira vetődött. Perselus messziről csodálta a számára angyalnak tetsző szőke szépséget. Ahogy ezüstszőke tincseivel a szél játszott.
Úgy érzete itt az idő, meg kell tennie, amit szülei óhajtanak. Bár nem volt ez számára kényszer inkább a tiszta szerencse, mivel az a nőt vehette feleségül, akit mindig is szeretett. Lassan megfontolt léptekkel közeledett a lányhoz. Elszánt volt és teljesen biztos önmagában. Még sosem érezte ennyire eltökéltnek magát. Tudta, hogy szülei ezt várják tőle. Halálfalóvá válás és egy elrendezett házasság. Ez volt a két legfontosabb dolog, amit szülei feladatul adtak ki neki. Az elsőt már teljesítette, most eljött a pillanat, hogy teljesítse a második kötelességét is.
Vészesen fogyott Loreen és Perselus közötti távolság, majd teljesen elenyészett. Loreen felnézett a könyvéből, és hunyorítva Perselusra tekintett.

- Szia! – köszönt a lány. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ide jöttél hozzám?
- Beszélnünk kell! – mondta színtelen hangon.
- Mondd csak, miről? – kérdezte a lány kíváncsian. – De előtte, ülj le, kérlek!
- Köszönöm nem inkább állnék.
- Szíves joga kedves Perselus, de így nem fogok veled beszélni, olyan lealacsonyító ez a helyzet.
Piton alaposan mérlegelte a helyzetet, majd sóhajtott egyet, és letelepedett a lány mellé. Ahogy megpillantotta Loreen kék szemeit azonnal heves dobogásba kezdett a szíve.
- Tehát miről is akarsz velem beszélni?
- Nos, arról lenne szó, hogy a szüleink…
- Oh, ne is folytasd… – legyintett a lány.
- Most ne szakíts félbe, kérlek! Sokat gondolkodtam ezen az egész dolgon és arra jutottam, hogy mi összetartozunk.
- De Perselus…
- Hiszen kijövünk egymással, a családjaink is kedvelik egymást, de van itt még valami.– Perselus mélyen belenézett Loreen szemébe, s megfogta a lány kezét– Már régóta el akarom neked mondani. Mióta először megláttalak, azóta valamiféle megmagyarázatlan erő vonz hozzád. Minden este ott vagy az álmaiban, gondolataimban és a szívemben. Szeretem minden mozdulatod, a szemed csillogását, ahogy korholsz, mert valamiben nem engedek neked. Lényed minden egyes részét szeretem. És más vágyam nincs, csak az, hogy örökre együtt lehessünk.
Loreen szólni sem tudott, de erre nem volt semmi szükség, mivel Perselus azonnal megcsókolta. A lány meglepődve hőkölt hátra és gyengéden eltolta magától a fiút.
- Nagyon sajnálom – suttogta, szemiben apró könnycsepp csillant, ám erőt véve magán visszafojtotta–, de nemet kell mondanom. Nem lehetek egy halálfaló felesége, megvetem ezért az apámat és a bátyámat.
A lány elfordította a fejét, felállt és könnyekkel a szemében elrohant. Perselus egyedül maga elé meredve ült a fűben.

Sosem felejtette el a visszautasítás érzését, ami haragot és gyűlöletet szült a szívében, emiatt mások számára nem nyílt meg újra. Kemény halálfaló képében élte tovább életét, de nem tudott megszabadulni lelkiismeretétől, ami egyre azt suttogta, hogy rossz úton jár. Végül megtette a lépést, segítséget kért és kapott is. Ravaszságával és leleményességével megmenekült, és apránként törlesztette azt a rosszat, amit másoknak okozott. Érzéketlen bájitaltanárt képében járt Roxfort falai között.

De sok-sok évvel a visszautasítás után, történt valami. Egy komor őszi estén a Grimauld tér 12-es szám alatt rejtőző Rendbe új tag érkezett. Perselus becsukta a szemét, és újra átadta magát a merengésnek. Ujjai továbbra is játszottak a zongorán.

Mély csönd ereszkedett az éjszakai tájra. Perselus Piton a Rend főhadiszállásának kertjében állt. S hallgatta a fák lehulló leveinek suttogó zizegését. Hideg szél borzongatóan ölelte körbe a testét. De ő nem törődött vele, mivel saját magát is ridegnek és fagyosnak érzete. Semmi boldogság, csak mély fájdalom, amit a komorság mögé rejtett. Némán tűrve a múlt még fájó sebeit, s a rossz döntések következményeit. Mennyi idő kellett, hogy rájöjjön, rosszat cselekszik? Évtizedek. Mennyi ártatlan embert kellett megölnie? Rengeteget. De már megbánta őket, s minden erejével azon volt, hogy minél több embert mentsen meg Voldemorttól. Vajon elnyeri az üdvösséget, és megszabadulhat bűneinek nehéz béklyóitól? Talán. Hosszú ébenfekete hajába belekapott az őszi szél, s kisimította a tincseket a homlokából. Mint egy lágy kéz érintése… Elgondolkodva hunyta le a szemeit. Valami különöset érzett belül, valami egyedit, valami titkosat. De nem tudta mi az. Hangokat hallott bentről.
- Mama! – hallatszott Leslie Malfoy hangja.
- Loreen néni! – kiáltotta Draco.
- Szervusztok, drágáim! – nevetett rájuk Loreen.
- Loreen! – futott le a lépcsőn Narcissa.

Perselus megdermedt egy röpke pillanatra, szíve hatalmasat dobbant, de arca kifejezéstelen maradt. „Itt van”– suttogta halkan. Dumbledore professzor mondta neki, hogy kapcsolatban van Loreennal, de azt nem tudta, hogy ide is fog jönni. Érzete, hogy jéggé fagyott szíve olvadni kezd, s heves dobogásba kezd. Elindult a nappali felé, ahonnan már csak pár lépés volt az előszoba.

- Annyira örülök neked, Narcissa – mondta mosolyogva. – Már olyan régen nem láttuk egymást.
- Igen, de most már végre újra sikerült találkoznunk.

Nem tudta mit tegyen, odamenjen-e vagy ne? Ám a következő mondat meg, s annak tulajdonosa megadta a választ.

- Loreen Malfoy, hát hol késtél eddig? – szólt mosolyogva Lupin.
- Remus! – kiáltott fel Loreen.
- Hát hogy van a hollóhátasok gyöngye? – mondta Lupin kibontakozva az ölelésből
- Köszönöm nagyon jól – mosolygott.

Határozottan kilépett a nappaliba. Arca megkeményedett, kihúzta magát.

- Elnézést, hogy megzavarom ezt a csevelyt – szólt fagyosan Piton.– De lenne valaki, aki szeretne beszélni önnel – és itt jelentőségteljesen nézett Loreenra.
- Ugyan Perselus semmi szükség a túlzott udvariasságra, nyugodtan tegezz, mint régen.
Oh, az a csengő hang. Milyen rég hallotta már? Az a kék tekintet. Milyen rég nem látta már? De büszkesége legyőzte gyengéd érzelmeit. Eldöntötte nem fog megbocsátani neki. Érzelemmentes arccal vezette ekkor a nő a testvéréhez a sötét folyosón át.

Perselus Piton elmosolyodott az emlék hatására. Nem is gondolta volna akkor, hogy Loreen Malfoy, milyen hatással lesz életére. Elhozta lelke sivatagára az enyhülést. Szívéről a vastag jégpáncél felolvadt, s érezte a –régen meggyűlöltnek hitt– szerelmet. Boldog volt, repkedett ettől az euforikus érzéstől. Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madár, aki sérüléseiből felgyógyulva újra szárnyra kap és vitorlázik az azúr kék égen.

Hónapok teltek el, míg Perselus teljesen megváltozott. Ez érezhető volt, s egyben látható is. Régi elnyomott tulajdonságok kerültek előtérbe. Mosolygott újra. Ahogy most is, így a zongoránál ülve a fehér és fekete billentyűkkel játszva. De még maradt egy emlék, amire szívesen emlékezett vissza. Amikor megkérte Loreen kezét.

<i>Álmosan susogott az esi szellő, lágyan ringatva a fák lombját. Az éj sötétjében apró csillagok gyúltak. Szentjánosbogarak fénye tükröződött vissza a sötéten hullámzó tó felszínéről. A Roxfort parkjának füvén két felnőtt sétált kézen fogva. Mint két kisiskolás diák, akik a tilosban járva találkoznak az éj leple alatt, amikor mindenki alszik. Bár a helyzet cseppet sem volt olyan, mint diákkorukban. Felnőttek lettek maguk mögött hagyták a gyerekkor gondtalan világát. A fehér taláros Loreen, s a fekete taláros Perselus oly különböző volt, és még is egyet alkottak, kiegészítették egymást. Perselus ébenfekete hajában néhány ősz hajszál vegyült, és az arcán ráncok barázdái emlékeztettek az idő múlására. Loreent sem kímélte az idő, de Perselust ez egyáltalán nem érdekelte. A szeretett nő szemébe nézve az egész világot látta, és ez volt a lényeg.

Loreen fejét Perselus vállára hajtotta, aki elmosolyodott. Mikor odaértek a régi jól ismert helyhez. A nő elpirult a sötétségben, de a mellette álló férfi lágyan homlokon csókolta, mondván ez csupán a múlt, egy történet, amely szomorú, de már senkinek sem fáj. Megérintette a nő kegyes kezét, s egy apró csókot lehet rá. Majd egy gyűrűt húzott a Loreen ujjára. Ajkaik szavak nélkül egyesültek. Nem volt szükségük semmilyen felesleges beszédre, hiszen ismerték egymás minden rezdülését, s érzéseit.

A zongora hangjai lágyan hangzottak a csendben. Perselus Piton lassan a dallam végére ért és lenyomta az utolsó billentyűt. Ám nem vette észre, miközben ő játszott valaki őt figyelte.
- Gyönyörű volt – szólalt meg Leslie.
- Köszönöm! – mondta és elmosolyodott. – Itt az idő?
A varázsló bólintott.
- De előtte még szerettem volna beszélni veled.
- Hallgatlak.
- Először is szeretném előre bocsátani, hogy ha bármiféle fájdalmat okozol anyámnak, azt nem úszod meg. Másodsorban tudom, hogy szeretni fogod és melletted boldog lesz. Igaz nem olyan boldog, mint az apámmal lehetett volna, de nem így hozta a sors.
Perselus arcán egy mosoly jelent meg.
- Oh és mielőtt még kifelejteném. Remélem, jó apám lesz – ezen a kijelentésen mindketten elnevették magukat.
- Ígérem, jó apád leszek.
- Helyes! – mondta Leslie, és hátba veregette újdonsült apját. – Na, még a végén ránk kell várni. Menjünk!
Perselus Piton bólintott egyet. Elindultak, észre sem vette pár perc múlva már az oltárnál állt, s várta az arát. Nem kellett sokáig várnia, mert megjelent a fehér ruhás szépség. Mint egy tündér úgy haladt végig a padsorok között. Hosszú kibontott hajával lágyan játszott a lenge szél. Fehér ruhájában úgy közeledett felé, mintha felhőkön lépkedne. A vőlegény körül megszűnt a világ, a tér, és idő egyszerűen megállt.

Nem látott mást csak Loreent. Tekintetünk összekapcsolódott, ahogy egymás szemébe néztek. Boldogok voltak mind a ketten. Végre beteljesült a végzetünk, s hátralévő napjaikat egymás mellett fogják leélni, tökéletes harmóniában. Gondolkodás nélkül igent mondtak és felhúzták a gyűrűket. Egy csókot váltottak, mint férj és feleség.

A násznép mosolyogva nézte a párt. Harry Potter meglökte a mellette ülő Ron Weasleyt.
- Végre bekötötték a Vén Denevér fejét.
Ezen csak nevettek, de volt olyan is, aki nem nézte ezt jó szemmel.
- Harry! – szólt rá a feleségre.
- Most meg mit mondtam?
- Inkább ne mondj semmi! – javasolta Ashley.

hozzászólások: 0