A Vicodin révületében

Az őszi nap gyenge fénye táncolt a férfi arcán, némi melegséget hozva a csípős hidegben. Szeme csukva volt, s némán hallgatta, ahogy a megsárgult, halott levelek lehullottak az aludni térő fák ágairól. Ő csak feküdt magányosan egy kőasztalon – amit egy parkban helyeztek el kirándulók számára –, úgy látszott, mintha feláldozná magát az elemeknek, várva egy jobb, szebb jövőt, ahol a keserűséget felváltja az öröm és a boldogság. Tudta, hogy csak áltatja magát, a képzelgései elveivel ellentétben cseppet sem racionálisak, mégis valahol egy-egy pillanatig megnyugtatta az álmodozás.

Nem törődött a hideggel, sem a csípős széllel, csak egy dolog érdekelte: a fájdalom, ami mindenét átjárta. Sokkal erősebb és intenzívebb – állapította meg, de nem aggódott, hiszen vele volt valami, ami segít majd, elnyomja a kínt és örömöt hoz az életébe. Öröm – egyáltalán honnan ismerte ezt a szót? Volt valaha egyáltalán ebben része? Lisa Cuddyval – való kapcsolata csak egy emlékkép volt, mintha nem is valóság lett volna, csupán a régmúlt árnyképe. Nap, mint nap kísértette ez a kép, józan ítélőképességét teljesen elhomályosította, úgy, hogy már csak egy lehetősége volt. Vicodin – suttogta egy gonosz hang a fejében, szinte maga előtt látta a gonoszan vigyorgó pirulát.
Emlékezett a napra, amikor bemutatták őket egymásnak. Addig ő csak felírta más betegeknek enyhítés gyanánt, nem kellett ismernie első kézből áldásos hatásait. Aztán a lábfájdalom mindent megváltoztatott. Évtizedekig együtt, kéz a kézben vészelték át a mindennapok göröngyös útját. Igen, egy időre, Lisa miatt lemondott erről az élvezetről, de túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy ez örökké tartson. Visszaeső volt, akár egy szerencsétlen drogfüggő. A kicsiny fehér pirulák újra lecsusszantak a torkán, és ő szemrebbenés nélkül tagadta jelenlétüket. Viselkedésére nem volt mentsége, többé már nem is kellett ilyesmit keresnie magának.

Szerette Cuddyt, sokkal jobban, mint eddig bárkit is, mégsem maradhatott mellette. Mindent elrontott, egyetlen esélyét a változásra csúfosan elszúrta. Miért tett ilyet? Mert túl bonyolult volt minden ebben a kapcsolatban, túl sokat kellett dolgozniuk, hogy működjön és ő erre nem volt képes, makacsul elutasította az együttműködést, sőt hazudott is. Nagy volt a nyomás, hatalmas terhek nehezedtek rá, kellett az enyhülés, kellet az aprócska pirula. Lisa már sehol sincsen, csak ő, House – maradt egyedül, újra magányosan. A nő hiánya fájt olyan átkozottul, jobban, mint a nyomorék lába. Egyik énje vissza akarta kapni, de a másik inkább elengedte és még inkább Vicodinhoz édesgette.
Lisával mindketten ugyanazt keresték a másikban, vágytak a közös jövőre, de ez nem volt elég. Hazudnia kellett, muszáj volt, a Vicodin és az ő kapcsolata sokkal komolyabb volt, mintsem egy nő közéjük álljon. Kellett neki a gyógyszer, meg akarta szerezni, végül meg is kapta, amit akart, ellenben mindent elrontott. Lisa nem akarta őt… így biztosan nem, ami jól működött a kapcsolatukban már az sem számított. A közös jövő már nem létezett többé. Úgy illant el, mint a jódtinktúra egy nyitva felejtett üvegcséből. Valahol mindig is tudta, hogy ők ketten nem maradhatnak együtt örökké. Vicodintól nem lehet véglegesen megszabadulni. Mindig is ott maradt, még a legboldogabb percekben is, meglapulva egy-egy gondolat között.

House csendesen egy doboz Vicodin társaságában merengett a kihalt, őszi, halálra ítélt növények társaságában és úgy érezte ő is haldoklik, szívét elevenen tépték ki a mellkasából. Ellenben a természettel, ami minden tavasszal újjászületik, újjáéled, őrá már nem vár több tavasz. Élete évek óta egy kiszámíthatatlan ősz, mely ki tudja mikor csap át zord télbe, aminek soha nem lesz vége. Várta az isteni beavatkozást, persze eredmény nélkül, amin természetesen meg sem lepődött. Nem hitt egy felsőbb hatalomban, semmi olyasmiben nem, ami nem tényeken alapszik vagy nem lehet alátámasztani a létezését. Mégis miért várt akkor erre? – igazából maga sem tudta megmondani. Összehúzta magán a szürke kabátot, habár alig védte meg a hideg széltől.

Lisa Cuddy volt az egyetlen, aki nyári napfényt csempészett az életébe. A fagyos, keserű érzékeket azonban nem űzte el teljesen. A szívét fedő vastag jégtakarót áttörte, de nem űzött el minden fájdalmat. Szerette őt, tiszta szívéből, mégis megbántotta. Vele kevésbé fájt az élet, egy rövid ideig tényleg élt, lelkét nem érezte sivárnak, ám a fájdalom a boldogság közé keveredett és erősebb volt. Talán nem adott a szerelemnek elég teret, hogy tényleg lerombolhassa az összes falat, amit évek hosszú során keresztül gondosan felépített maga köré. Lisa mellett ugyan feltámad, mint egy halálraítélt, függőségben szenvedő beteg.
Ám a kór, ami testét és lelkét is emésztette, kiújult, akár egy áttétes rákos megbetegedés. Elvesztette őt, örökre, visszavonhatatlanul. – A fájdalom egyre nagyobb és nagyobb lett, de nem kapott enyhülést. A nappalok újra sötétek lettek, s többé nem kelt fel a Nap. A kezében tartotta a megoldást, az áldott gyógyszert, ami évek óta vele volt, s soha nem hagyta cserben. A szenvedést enyhítő hű társ, baljósan csörgött a kicsiny, narancssárga tégelyben. Némán azt suttogta, hogy enyhíteni fog minden fájdalmon. Csalóka, negédes hangja bűnbe csábította House-t.

Az aprócska pirula mindent elűzött, Lisa Cuddy arcával együtt, s ő sem kísérthette tovább. Az édes sóvárgás a gyógyszer iránt egyre jobban a hatalmába kerítette. Egy vágy, egy függőség – ez határozta meg az egész életét. Erről nem tudott lemondani, nem tudott tőle megszabadulni. A veszteség elkerülhetetlen volt, némán búcsút intettek egymásnak, aztán a szeretett nő eltűnt a múlt ködében. A függősége pedig, aki titokban meglapult a sötétségben, várva, hogy újra felszínre törjön és helyet követeljen magának, gonosz vigyorral vette át az irányítást.

House látszólagos nyugalommal tárta szét karjait és lábait, akár a Vitruvius – tanulmány. Markában még mindig ott lapultak az enyhülést ígérő pirulák. Szinte könyörögtek neki, hogy vegye be őket. Mély levegőt vett, és hasztalanul igyekezett megszabadulni a sóvárgástól. Tudta, hogy engednie kell neki, az akaratereje nem volt már az övé. Kattant a kicsi doboz teteje, s a pirulák katonás rendben csusszantak a tenyerébe. Nem a szokásos adag volt, hanem sokkal több annál. Mit számít? – gondolta keserűen.
A szájához emelte őket, majd gyorsan eltüntette. A kesernyés íz égette a torkát, de ez már cseppet sem érdekelte. Vicodin soha nem hagyta cserben, mindig hűséges volt hozzá, nem igényelt törődést, nem vágyott semmire és még csak beszélgetniük sem kellett. Vicodin örök barát volt, aki mindig segített a bajban, csak önzetlenül adott, de bőségesen elnyerte jutalmát, s elindulhatott, hogy egyetlen funkcióját beteljesítse: csillapítani a férfi fájdalmát. House-nak csak erre volt szüksége és semmi másra. A boldogság, szerelem érzése olyan lényegtelennek tűnt, csak egy csalfa ábrándnak.

A férfi egy örvénybe került, amiből nem volt menekvés. Színes árnyak sziluettjei száguldoztak körülötte, melegség töltötte el az egész testét. A fájdalom csillapodott és könnyűnek érezte magát, soha elmúlni nem látszó révületben úszva tündöklő nyárban találta magát. Tompa dallammá szelídültek a környezetében fellelhető zajok. Mosoly jelent meg az arcán, hetek óta nem volt ez így. Lisa Cuddy hiányának és lábának őrjítő fájdalma eltűnt a színes forgatagban.
Azzal nem számolt, hogy ez nem tart örökké, hanem csak egy múló állapot. Ám mikor a varázslat, illúzió elillan, nem marad más, mint a valóság, melyben a hiány kínzóan gyötrő fájdalma újra feléled, a keserűség újra mardossa a lelkét. Nem maradt neki más csak a Vicodin révületbe űző függősége. Csábító, édes sóvárság egy pirula után, ami mindent elűz.

House csak szárnyalt ebben a pillanatban, s nem érdekelte semmi sem. Agyát elbódította a gyógyszer áldásos hatása, a külvilágot már nem érzékelte. Csak feküdt, magányosan a kőasztal tetején, nem várva már semmit sem a jövőtől. A remény megszűnt létezni. A halott, ősz színeiben pompázó levelek csak hullottak, némán a fák ágairól, hogy aztán hamvaikat a csípős szél messze vigye tovább.

hozzászólások: 0