Santa Malfoy

– Erre nem veszel rá – morogta Draco Malfoy, miközben durcásan nekidőlt az asztalának. Mondott volna még mást is, de nem akart megint káromkodni. Inkább csak karba tette a kezét és szúrós szemmel az előtte álló egy fekete hajú, Kleopátra frizurás boszorkányt méregette. Pansy csípőre tett kézzel, felszegett fejjel állta a mérges auror tekintetét. Hosszú percekig ment ez a farkasszemnézés, mert egyikük sem akart meghátrálni. Az állhatatos boszorka le sem tudta volna tagadni az áldott állapotát.

– Na, de, Draco, ne csináld már ezt, nem olyan nagy dolog – alkudozott tovább nyafogva. De Dracónak eszében sem volt alkudozni. Már vagy negyedórája folytatták ezt a képtelen beszélgetést, ami eddig nem vezetett sehová. Pansy a karácsonyi parti miatt kereste meg a varázslót, de még mindig nem sikerült meggyőznie, hogy vállaljon szerepet benne.

– Pansy, te is tudod, hogy mi az álláspontom – jegyezte meg a férfi nyugodtan, és mélyen felsóhajtott. – Hülyét nem csinálok magamból. Ehhez az egy dologhoz tényleg tartom magam.

– Szóval ilyen barát vagy? – kezdte a szokásos érzelmi zsarolást Pansy, majd kissé remegő hangon folytatta: – Engem itt mindenki utál, és most ez…

– Nem utál senki, ne beszélj hülyeségeket! – nyögött fel Draco, majd beletúrt a tejfölszőke hajába. Ennél rosszabbat nem tudott volna elképzelni se: egy sírás határán álló, várandós boszorkány, aki meg akarja lágyítani a szívét. De nem szabadott elfelejtenie, hogy Pansy ráadásul mardekáros is. Vett egy mély levegőt, s elhatározta, hogy nem fogja senki sem megtörni. – Egyéként már most megmondom, ezt nem teszem meg. Felejtsd el!

– Nem gondolsz az érzéseimre? – jegyezte meg szemeit törölgetve Pansy. – Ennyi év barátság után? Mondhatom szép dolog ez tőled, Draco Malfoy. Meg vagyok döbbenve.

– A férjed dolga, hogy az érzéseiddel foglalkozzon. Én most nem értek rá erre – replikázott és gúnyosan elmosolyodott. Megkerülte az asztalát, aztán leült a bőrfotelba. Tűntetőleg belekezdett a jövőheti beosztás tervezésébe. – Tényleg rengeteg dolgom van, Pansy. Keress mást!

– Ez az egyetlen kívánságom, Draco – fűzte tovább a tervét a boszorkány. Mindenáron meg akarta győzni barátját, és ehhez mindent be kellett vetnie. Mélyen felsóhajtott. Lebiggyesztette az ajkát. A varázsló csak morgott valamit, de nem válaszolt azonnal. – Kérlek, kérlek, kérlek!

– Más nem juthatott volna eszedbe vagy valaki mást nem tudnál helyettem megkeresni? – kérdezte a férfi. – Különben sem vagyok aranyhal, nem szoktam kívánságokat teljesíteni, sem jótündérkeresztanya nem vagyok.

Pansy barna tekintetét belefúrta Dracóéba, mintha a farkasszemnézés eldöntötte volna a kettejük vitáját. Dracónak már rémesen elege volt a beszélgetésből, de még nem tudta hogyan szabaduljon meg tőle.

– Most az egyszer kivételt tehetnél – erősködött Pansy, aztán lebiggyesztette az ajkát. – Te vagy az utolsó reményem.

A drámai hangvétel nem hatotta meg Dracót, sőt kezdett igencsak kijönni a béketűrésből. Aurorként rengeteg dolga volt, ebbe pedig Pansy már nagyon akadályozta.

– Ez hatalmas pech neked – csóválta meg a fejét, miközben a megigazította az egyik papírnehezéket az asztalán. – Ismétlem, keress más!

– Draco! – vágott a szavába a boszorkány.

– Nem.

– Kérlek! – rimánkodott tovább a boszorkány. – Nem olyan nagy dolog ez, szóval egy rövidke időt, maximum fél órát igazán áldozhatnál erre.

– Ne nézz így rám! – szólította fel Draco. – Ez nincs rám hatással, szóval hiába próbálkozol.

– Ne legyél ilyen! Olyan érzékeny és sérülékeny állapotban vagyok – kezdte Pansy, majd jelentőségteljesen megsimogatta a pocakját. – Lehetnél kedvesebb is. A leendő gyermekem érdekében.

– Nem, nem, nem – csóválta meg a fejét a férfi. – Nem kaphatod meg az utolsó szelet csoki tortámat ugyanazzal az indokkal, mint amivel rá akarsz venni arra, hogy húzzak piros gatyát és játsszam el, hogy én vagyok a Télapó.

– Gondolj a születendő gyermekemre! Mit szólna, hogy ha…

– Szüntelenül gondolok arra a kölyökre, ha már Blaise engem kért fel keresztapjának – közölte Draco, majd vett egy mély levegőt. – Lehet, hogy mégsem vállalom a feladatot.

Bár a férfi ezt nem gondolta komolyan. Normál esetben kedvelte Blaiset és Pansyt. Habár a boszorka mostanában sokszor idegesítette. A karácsonyi műsorról nem is beszélve. Sokkal fontosabb dolgai voltak, mint eljátszani a télapót mindenki előtt, és hülyét csinálni magából.

– Kérlek, Draco!

– Nem – vágta rá egyszerre a férfi. – Csinálj másból hülyét!

– Potter és Weasley persze egyből beleegyezett. – Pansy fél szemmel Dracóra nézett, aki a két név hallatán olyan képet vágott, mint egy szagot fogó kiméra. A boszorkány mindenttudóan elmosolyodott. Talán ezzel a betalált? Még nem mert inni a mantikór bőrére, viszont barátja elgondolkodó arca jó jel volt. – Még örültek is a feladatnak. De, ha téged ez nem érdekel…

– Nem hiszem, hogy ilyen könnyen beleegyeztek – nézett rá gyanakodva a férfi. – Ennyire nem hülye egyik sem. Nem szép dolog becsapni másokat.

– Pedig de – mondott ellent Pansy, majd közelebb ment Dracóhoz, és megérintette a karját. – Őket nem kellett győzködni, mint téged, kedves barátom.

– Marhaság – szűrte a fogai között.

– Hát, ha nem hiszed… Nekik számít a családi karácsonyi parti, amit olyan nagy gonddal szerveztünk. Nem foglalkoznak olyan apróságokkal, mint te.

– Az nem apróság, hanem a hírnevem. Már megmondtam, nem fogok neked pirosba öltözni és parádézni, mint egy hülye.

– Az a bajod, hogy piros?

– Nem.

– Akkor?

– Mi a fenének kell pont a munkahelyre behozni a családot? – morogta tovább a varázsló. – Itt dolgozunk, nem játszunk. Egyébként már Halloweenkor beöltöztem a kedvedért, Pansy.

– Muglinak öltöztél – húzta el a száját megvetően, aztán csak sóhajtott. – Ennyire még nem szégyenkeztem miattad. Olyan iszonyatosan nagy jelentősége van annak, hogy mi mardekárosok képviseltessük magunkat. Te pedig ilyen egyszerű jelmezben jelensz meg.

– Mi a bajod azzal, hogy muglinak öltöztem? – vágott egy fintort Draco.

– Hogy nincs ebben semmilyen fantázia, drágám – forgatta meg a szemét a boszorka. – És tönkretetted az egész bulit.

– A karácsonyit nem fogom, szóval megnyugodhatsz. Éppen ezért maradok a lehető legtávolabb lenni a sűrűjétől – jelentette ki édesen mosolyogva. – Legjobb lesz így, nekem elhiheted.

– Csapatépítés lesz.

– Aurorok vagyunk, Pansy. Csapatban dolgozunk. Minek ezen még építeni, és bevonni a családunkat? – kérdezte Draco unottan. – Sosem értettem az ilyesmit. Marhaság az egész.

– Éppen ezért kell ez a program. Lazítani és nevetni együtt. Te nem akarod megismerni a kollégáid családját?

– Nem – fintorgott a férfi. – Minek?

– Jaj, Draco, néha olyan szűklátókörű vagy. Nem is értem, pedig tőled többet vártam. Borzasztó ez a heves ellenállás.

– Megmondom Blaisenk, hogy váltson állást, és ha lehet akkor járasson nőegyletbe. Talán nem jutnak ilyen hülyeségek az eszedbe – közölte a férfi komoran, majd elnevette magát. – Merlinre, ez egy agyrém.

– Draco – Pansy figyelmen kívül hagyta a férfi megjegyzését, s még kedvesebb hangnemre váltott –, a régi barátságunk emlékére, kérlek, tedd meg ezt nekem!

– Na, ezt az ütőkártyát két éve eljátszottad – ciccentett fel a varázsló. – És ne nézz rám így! Nekem nagyon is jó a memóriám, szóval nem felejtettem el.

– Tényleg? Mikor kértem tőled bármit a régi barátságunk emlékére? – kérdezett vissza a boszorkány összeráncolt homlokkal. – Nem is emlékszem ilyesmire.

– Igen, tényleg eljátszottad. Meghívattad magad anyám tavaszi báljára, és felszedted a legjobb barátomat – mesélte ráérősen Draco, nem mintha bánta volna a dolgokat. – Úgy gondolom, hogy a régi barátságunk emlékére bőven megkaptad azt, amit szerettél volna. Persze szép pár vagytok Blaise-zel, de nélkülem össze se jöttek volna.

– Hmm… erre nem is emlékszem. Mellesleg nem kellett a segítséged. Egyedül is boldogultam.

– Elég, ha én emlékszem – morogta Draco –, de áltathatod magad tovább.

– Mi lenne, ha most is segítenél? Granger már így is pikkel rám – vett egy mély levegőt Pansy.

– Nem csodálom. Meg tudom érteni. Őt mivel idegesítetted? Öltözzön angyalnak vagy manónak?

– Nem idegesítettem, csak egyszerűen mindig szúrós szemmel méreget. Nem is tudom, te hogyan tudod elviselni. Állandóan olyan kimért, merev és biztosan ki nem állhat engem.

– Ez nem az én problémám.

– Draco! Minimális együttérzés sincs benned.

– De van, csak nagyon mélyen. Veled szemben pedig még annyi sincs. Áu! – méltatlankodott, amikor Pansy egy apró átokkal eltalálta a vállát. – És még itt ez a tettlegesség is. A végén még le foglak tartóztatni. Aurort átkozni súlyos vétség.

– Akkor ez esetben remélem, hogy fájt.

– Annyira azért nem.

– Draco, kérlek! Hagyod, hogy itt szenvedjek? Van neked szíved?

– Igen, hagyom, hogy szenvedj, és nem, nincs szívem – mosolygott a varázsló. – Rengeteg papírmunkám van.

– Addig nem megyek el, amíg igent nem mondasz.

– Akkor jövő karácsonyig itt ülhetsz, én nem fogom meggondolni magam – jelentette ki Draco szilárd eltökéltséggel.

Pansy mély levegőt vett, majd elmosolyodott. Draco nem szerette ezt a mosolyt, sőt ilyenkor a bizseregni kezdett a tarkója, és rosszat sejtett.

– Nem akartam ezt, de rákényszerítesz.

– Mire?

– Lássuk csak mit is fogok mondani Potteréknek? – váltott taktikát Pansy. – Nagyon sok dolgot tudok rólad, amit ők szívesen meghallgatnának. Sőt hinnének is nekem.

– Ne merészeld! – sziszegte az egykori mardekáros.

– Mi lenne, ha kiderülne, hogy Weasley ki miatt nem tudta egy hétig lemosni az arcáról a szemüveg és villám alakú sebhely mintát?

– Pansy! – figyelmeztette Draco ismét.

– Vagy talán Potterrel kapcsolatos titokzatos csuklásos ügy kerüljön napvilágra? Esetleg az, hogy miért nem volt képes egy hétig levágni a szakállát, amibe beleköltözött egy mókus? Esetleg Weasley szerezzen tudomást, hogy nem is volt olyan véletlen támadták rá a méhek? De azt is biztos szívesen hallanák, miért is kerültek az alsógatyáik ki az Átriumba?

– Elég! Most meg már zsarolsz is? – nézett a szemébe Draco. Pansy mindenttudóan elmosolyodott. – Ez nem szép egy régi baráttól.

– Mardekáros vagyok, Draco.

– Micsoda átok – szakadt fel belőle a fáradt nyögés.

– Ugye nem akarod, hogy Potterék rád szálljanak, mert ezek után…

– Jó, vállalom, de egy szót se többet! – figyelmeztette a férfi.

– Lakat a számon.

– Szegény kölyök…

– Mi van? – húzta el a száját Pansy. – Ezzel mégis mit akarsz mondani?

– Állandóan szégyenkezni fog – kezdte teátrálisan a varázsló.

– Miért?

– Mert ilyen anyja van – nevetett fel Draco.

– Kac, kac. Ismerd el, hogy briliáns az elmém.

– Az. És most menj!

– Csak így kidobsz? – húzta el a száját a nő.

– A tea és a teasütemény elfogyott, és a türelmemről ne is beszéljünk – morogta a férfi. – Menj, és macerálj mást, Pansy!

– Szörnyű vagy, Draco.

– Tudom.

– Holnap találkozunk.

– Alig várom.

– El ne felejtsd a szakállt! – figyelmeztette a boszorkány.

– Egész este növeszteni fogom – csikorgatta a fogait a varázsló.

– Komolyan beszéltem.

– Én is. Menj már!

– Jól van, jól van megyek már! – nevetett fel Pansy. – És Draco.

– Igen?

– Jól fog állni a piros.

– Menj a francba, Pansy!

– Megyek már.

***

Másnap késő délután három Mikulásnak öltözött varázsló zsörtölődött a különteremben. Mindhárman kissé feszengtek, és fél szemmel méregették egymást. Ron éppen azzal bajlódott, hogy minél tökéletesebb álpocakot varázsoljon magának, Harry a haját igazgatta a bojtos sapka alatt, Draco pedig a frissen növesztett szakállát vakargatta, ami rémesen viszketett.

– Soha többet – mormolta Harry félhangosan.

– Mit mondtál, Potter?

– Azt, hogy többet nem fogom hagyni, hogy meggyőzzenek egy ilyen marhaságról – váltott normál hangnemre a varázsló. – Nem is tudom, miért hagytam magam? Ez a jelmez szörnyű.

– Pansy… – morogta Draco, majd a fejét csóválta. – Az a nő egy istencsapása. Mindegyikünket behúzott a csőbe. Neked mit mondott?

– Semmit. Neked?

– Semmit – válaszolt vissza Draco. Mindketten tudták, hogy egyikük sem mond igazat.

– Már most utálom ezt az egészet – sóhajtott a fekete hajú varázsló. – Soha még csak nem is szerettem az ilyesmit. Eszembe se jutott volna beöltözni.

– Akkor minek vállaltad el?

– Nem akarok róla beszélni – köhécselt Potter, aztán zavarában újra megigazította a sapkát, ami alól még mindig kikandikált a fekete haja. – Túl hosszú lenne. De ha parancsnok leszek akkor az első dolgom lesz ezeket a hülyeségeket betiltani.

– Rád szavazok – sóhajtott a mardekáros, miközben a viszkető állát vakarta. – Nekem azt mondta Pansy, hogy önként vállatátok.

– Egy nagy mantikór farkat – hördült fel megint Harry.

Időközben megjelent Ron is a színen. A három varázsló közül ő nézett ki a legboldogabbnak.

– Ne legyetek már ennyire savanyúak! – szólalt meg Ron is, majd folytatta a karácsonyi dalt, amit egyre hangosabbat dúdolt.

A két aurortársát nem kellett volna győzködni, hogy fogjanak össze, és hallgattassák el a Weasley fiút.

– Valami rohadtul nem stimmel – morogta Harry. Belenézett a tükörbe, s felhúzott orral méregette magát.

– Legközelebb elrejthetnéd a sebhelyedet – mutatott Draco a kollégája homlokára. – Nagyon látszik. Remélem, hogy a gyerekek nem ismernek fel.

– Oh, a francba! – morogta Harry, aztán elővette a pálcáját, s igyekezett eltűntetni a sebhelyet, de persze ez nem ment olyan sikeresen. Egy rövid káromkodás kíséretében ferdén a fejébe húzta a sapkát.

– Mindegy, talán senki sem veszi észre – vonta meg a vállát a tejfölszőke varázsló. Megpróbált nem nevetni a ferde sapkás Potteren, aki most úgy nézett ki, mint aki összekeverte a tejet és a tojáslikőrt. – Ha jobban meggondolom, akkor nem is fogja a gyerekeket érdekelni.

– Remélem – sóhajtott fel.

– Srácok, na milyen lett a hasam? – lépett hozzájuk közelebb Ron, akit láthatóan nagyon is fellelkesített ez a szerep. – Úgy remeg a hasam, mint a kocsonya.

Harry varázspálcájával megbökte a nagy dudort, amikor valóban remegésbe kezdett. Ron nevetve és elégedetten figyelte a varázslata eredményét. Eközben Draco megpróbálta elfojtani a fájdalmas vinnyogását, ami megpróbált feltörni belőle, így inkább ivott a poharából.

– Most mi van? – kérdezte a vöröshajú varázsló.

– Semmi – válaszolta a másik kettő egyszerre.

– Egy kis lelkesedés? Végre lazíthatunk. Karácsony, puncs, jó zene? Semmi sem ráz fel titeket? Ennyi savanyú képet… Szörnyűek vagytok!

– Ez neked lazítás? – horkant fel Malfoy. – Ez inkább kínzás.

– Nekem sem éppen az volt az álmom, hogy Mikulásnak öltözzek – húzta el a száját Harry.

– Látod? Potter legalább normális.

– Nem értitek a tréfát…

– De – mosolyodott el gonoszul Draco. – Én nagyon is értek a tréfához.

– Jó buli lesz! – nevetett fel Ron, s közben hullámzott a hasa jobbra-balra, fel, s le, mintha önálló életet élne. – Örömöt okozunk a gyerekeknek. Hol a fenében van belőletek a karácsonyi szellem?

– Egy karácsonyi pofont kaphatsz tőlem, Weasley – csikorgatta a fogait Draco, majd ismét megvakarta a szakállát, ami már egészen leért a köldökéig.

– Ezzel egyet kell értenem – csatlakozott Harry, miközben még mindig a sebhelyét akarta eltakarni a sapkával.

– Rémesek vagytok – zárta le a vitát Ron. – Mit gondoltok sok lenne, ha a sapkám bojtja világító csillagokat szórna?

– Túl sok.

– Ünneprontók! Ennyi erővel dementornak is öltözhettetek volna.

– Milyen jó ötlet. Dementor pirosban – lelkendezett Draco. – De nem akarom fogdában tölteni a karácsonyt. Még terveim vannak ma estére.

– Van benne valami – nyögött fel Harry reményvesztetten.

Ekkor Pansy lépett be a helyiségbe, elegáns, sötétzöld ruha volt rajta, és rémesen elégedettnek látszott. Először összecsapta a kezét, és vinnyogó hangon adta tudtukra mennyire tetszik neki a látvány. Ron kivételével a másik két varázsló csúnya fintorral köszöntötte a boszorkányt.

– Merlinre, de jól néztek ki mindhárman – lelkendezett sugárzó mosollyal a boszorkány, aztán közelebb lépett. – Ron ez a pocak nagyon jól áll.

– Köszönöm! – húzta ki magát Weasley elégedetten. – Saját varázslat. Ha nagyon rázom, akkor cukorkákat is tudok belőle kivarázsolni, mint egy szökőkút.

– Jól sikerült – simogatta meg a karját Pansy. – Harry remekül festesz pirosban. Nem is gondoltam volna. Bár mint griffendéles…

– De legjobban a sötétzöld dísztalárom ált volna – morogta a varázsló –, amit ma fel kellett volna vennem.

– Tudom, tudom – helyeselt Pansy. – Később felveheted.

– Aha – tette karba a kezét a férfi.

– És te, Draco – lelkendezett tovább a boszorkány –, irtózatosan jól nézel ki. Ha nem tudnám, hogy te vagy, akkor meg sem ismernélek. El kellene gondolkodnod, hogy gyakrabban öltözz be Télapónak.

– Megmondanám mit gondolok erről – kezdte egy mély levegővétel után a mágus –, de tudod mit, inkább azt kívánom nekem karácsonyra, hogy dobáljanak meg a tündérmanók egy egész zacskó mályvacukorral.

– Milyen kedves tőled – bazsalygott, és vágott egy fintort a nő. – Idén egyetlen egy tündérmanót sem hívtunk.

– Milyen kár – horkantott fel Draco. – Jövőre majd gondoskodom erről.

– Meg ne próbáld!

– Igazad van, szerintem jövőre ez a kis összejövetel elmarad. Ha Potter lesz a parancsnok, akkor semmi ilyen marhaság nem lesz.

– Tudod, Draco, minek hívnának a muglik, ha köztük lennél? – kérdezte Pansy édes mosollyal.

– Mégis minek?

– Grincsnek.

– Aha, biztos…

– Szerintem menjünk! – intett nekik Ron, mielőtt még parázs vita alakult volna ki köztük. Pansy gyorsan távozott, majd mindhárom Télapó elindult a terembe. Egyikük sem volt felkészülve arra a figyelemre, amit a kollégáik és azok gyerekeik nekik szenteltek. Már nem tudtak menekülni. A három Télapót azonnal megrohamozták.

***

Borzalmas két óra következett. Pansy valószínűleg nem csak a közvetlen családtagokra és gyerekekre korlátozta a meghívást. Valahonnan több tucatnyi gyerek rontott rájuk. A három télapó iszonyatosan kevésnek tűnt. Visítás, sírás, őrjöngés és nevetés. Nem is beszélve a véletlen varázslatokról. Az est háziasszonya elégedetten masírozott a teremben, miközben élénken beszélgetett a szülőkkel, kollégákkal, és jelentőségteljesen kerülte a három varázsló körül kialakult tömeget, amit mikulásmanójának öltözött házimanók terelgettek.

Az utóbbiról Dracónak fogalma sem volt, hogyan érte el a fondorlatos, mardekáros boszorkány. Ruhát adni a manónak? Végül is mindegyik házimanó elégedetten mosolyogva terelgette a lurkókat, majd egy-egy lebegtető bűbájjal ültette fel a gyerekeket valamelyik mikulás ölébe. Egyedül Weasley élvezte a mókát, aki nagy mosolyt csalt az arcokra. Harry és Draco nem volt ennyire sikeres, de legalább egyik lurkót sem rígatták meg.

Miután Dracót egy csapat gyerek megtépázta, és a maradék türelmét is elvesztette, úgy döntött inkább kimegy a teraszra, és szív egy kis friss levegőt. Elhúzta maga mögött az ajtót, az éjszaka csendje nyugtatóan hatott az idegeire, kizárta a bentről kiszűrődő hangokat. Itt biztonságban volt. Mély levegőt vett, de mielőtt még tovább ment volna megpillantotta őt.

A boszorkány haja laza hullámokban omlott a hátára, egy fekete, hosszú, szaténruha volt rajta, ami kiemelte nőies idomait. Gyönyörű – gondolta a varázsló. A nő a korláton támaszkodva figyelte a karácsonyi fényekbe öltöztetett kertet. Draco elmosolyodott. Hevesen dobogó szívvel közelebb ment hozzá. Most már tudta, hogy az este újabb, szerencsésebb fordulatot vett.

– Mióta cigizel? – kérdezte hirtelen, majd ő is megtámaszkodott a korlátban.

– Jesszusom! – sikkantott fel Hermione, ijedten vette ki a szájából a cukorpálcát, megfordult és egyenesen szembe találta magát egy magas, szakállas, piros ruhás férfival, aki erősen hasonlított a Télapóhoz. – A frászt hoztad rám… Tél… Télapó?

– Ennyire megijedni… Biztos, hogy jó kislány voltál az idén? – lépett hozzá egy kicsit közelebb Draco. Hermione kissé megborzongott a hideg levegőtől. Akármennyire is működött melegítő bűbáj idekint, azért néha egy-egy hűvösebb fuvallat keresztülszáguldott a tájon.

– Mindig jó vagyok.

– Én nem így tudom – vigyorodott el kissé ravaszul. – Nem szép dolog füllenteni.

– Te pedig itt bujkálsz a gyerekek elől, Télapó? – kérdezett vissza mosolyogva a boszorkány, miközben megrázta a fejét. – Ez sem túl szép dolog.

– Lebuktam – sóhajtott fel a varázsló. – A kis ördögfajzatok teljesen kikészítettek. Öreg vagyok én már ehhez.

– Teljesíthetetlen kérések karácsonyra? – érdeklődött Hermione kíváncsian. – Vagy valami varázsvilágpukkasztó kívánságok?

– Az egyik unikornisokat akar tenyészteni – mondta Draco, miközben a szakállát vakargatta, szörnyen utálta a már ezt a mikulásosdit. – Nem is beszélve arról, hogy némelyik olyan dolgokat mondd.

– Például?

– Csillaghulló 3002-es verseny seprű.

– Hűha.

– Magamnak sem venném meg – horkantott fel megvetően a varázsló. – Majdnem tizenötezer galleon. Hol én ez a gyerek?

– Igaz is. Neked ott van a szán és a nyolc rénszarvas – helyeselt a boszorkány. – Nincs is szükséged seprűre.

– Valóban – bólogatott Draco. – De csak sajnos karácsony környékén használhatom, így muszáj olykor seprűre is ülnöm.

– Most már minden világos – bólogatott a lány.

– És csak így egyedül, magányosan?

– Néha, előfordul – vonta meg a vállát Hermione. – Keresek valakit, de úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg majd ő megtalál.

– Lehet, hogy engem vártál?

– Draco Malfoy vagy?

– Ki lenne más? A Télapó vagyok különben is – mosolyodott el végül a varázsló.

– Merlinre! – nevetett fel jóízűen, aztán megfogta a férfi vállát. – Ezt nem hiszem el. Tényleg te vagy az. Meg sem ismertelek ebben a szerelésben.

– Elrontod a játékomat – sóhajtott fel a varázsló. – Különben is egész eddig téged kerestelek, hogy megtudjam mit szeretnél karácsonyra. De az a sok vásott gyerek annyira lefoglalt, így nem tudtam elszabadulni. Hála az égnek, hogy Weasley elkezdett cukrot dobálni, aztán homlokon találta a parancsnokot.

A boszorkány csak kuncogott.

– És komolyan? Engem kerestél? – harapott az ajkába Hermione. – Mire ez a nagy figyelem?

– Az összes kis boszorkány elmondta nekem mit szeretne. Potter barátnője talán egy kicsit többet is elárult, mint kellett volna – nevetett fel huncutul Draco. – Összetévesztett Potterrel, nem mintha normális esetben ez megtörténhetett volna. Nagyon pajzán a haverod, ha ez bejön neki. Akarod tudni mit kért Ginny karácsonyra?

– Nem akarom – rázta meg a fejét Hermione, aztán fázósan megdörzsölte a karját. – Van abban valami szép, ha nem tudom mit csinálnak a barátaim a zárt ajtók mögött kettesben, ha érted mire gondolok.

– Ha ilyet mondanál nekem, akkor olyan piros lenne az arcod, mint ez az átkozott kabát – fűzte tovább a témát Draco.

– Én nem mondok neked semmit – rázta meg a fejét boszorkány, majd elmosolyodott. – Szóval mi is ez, hogy ennyire megnyílnak neked ma este az emberek?

– Biztos csak a ruha teszi. De fontos munkánk van nekünk mikulásoknak.

– Többen is vagytok?

– Hogyne. Ma este három is, de én biztosra akartam menni, hogy téged csak én talállak meg. Nehogy kellemetlen helyzetbe kerülj – mondta előzékenyen Draco. – Nem szeretném, ha véletlenül Potterre vagy Weasley-re vetnéd rá magad.

– Bolond vagy! – nevetett fel jóízűen. – Lehetek őszinte?

– Hogyne.

– Nekem nem jönnek be a Télapónak öltözött varázslók – harapott az ajkába Hermione. – Sajnálom. Semmit sem mozgat meg bennem.

– Ez ellen tehetünk ám – mosolyodott el a hosszú bajusza alatt Draco. – Térjünk vissza az eredeti témára. Hallgatlak. Mit kérsz karácsonyra?

– Hmm… nem is tudom. Esetleg van ötleted?

– Népszerű az unikornis, a verseny seprű, csalipálcák, csillagszóró készletek, a Weasley Varázsvicc Vállalat összes terméke, a csipkés, piros fehérnemű, harisnyatartóval…

– Így már nehezebb – nevetett fel Hermione.

– Ajánlhatok valamit én is?

– Kérlek!

– Egy pasit esetleg – közölte nagy komolyan. – Magas, jóképű, kicsit mardekáros, de belül szeretnivaló.

– Komolyan? Rá lenne szükségem?

– Egy szőke mardekárosra pontosabban – folytatta tovább Draco. – Draco Malfoyra. Piszok jó auror, és egészen évvégig sorolhatnám a jó tulajdonságait.

– Tényleg? – nevetett fel a boszorka. – Miért van nekem pontosan rá szükségem?

– Bizonyos nyomós okokból – közölte komolyra váltott hangon. – Szóval úgy gondolom, hogy jó választás lenne őt kérned karácsonyra.

– Pedig azt hittem, hogy már az enyém.

– Sosem lehetünk biztosak ebben.

– Én pedig biztos vagyok – nevetett fel a boszorkány, aztán közelebb lépett egy apró puszit nyomott a férfi arcára. – Ez a szakáll borzalmas.

– Hiányoztál, Hermione! – ölelte meg a férfi a barátnőjét. – Egész nap nem láttalak.

– Te is hiányoztál nekem! – emelkedett lábujjhegyre, majd megcsókolta. – Szúr egy kicsit a szakállad.

– Egész este ezt növesztettem – morogta Draco. – Alig várom, hogy végre eltűntethessem.

– Ki vett rá erre?

– Pansy. Ki más? Meg kellene végre tanulnom, hogy egy mardekárosnak se dicsekedjek a csínyekről, amit elkövettem a barátaid ellen – sóhajtott fel, aztán még szorosabban vonta össze a karját Hermione körül, és mélyen beszíva a kellemes illatát.

– Nem hittem, hogy sikerülni fog neki – ölelte át a boszorkány is a varázslót. – Téged nem lehet ilyesmikre rávenni.

– Tud a viselt dolgaimról, mint említettem.

– Mert mindig fecsegsz.

– Én nem fecsegek – húzta el a száját durcásan.

– Bocsánat – simogatta meg a szakállas arcát Hermione. – Hencegsz.

– Én?

– Igen, te, Draco Malfoy. Legalább egy tucat hőstettedet tudom visszaidézni – szólalt meg bujkáló mosollyal a boszorkány. – Remek zsarolási alap mindegyik.

– Ilyennel kábítottalak? – kérdezte Draco. – És te még velem jársz?

– Sok mindent mondtál nekem is – válaszolt Hermione. – De nem a hőstetteiddel kápráztattál el.

– Nem? Akkor mivel?

– Már nem is emlékszem. Lehet, hogy csak valamilyen varázslat volt – találgatott a boszorkány mosolyogva.

– Szépen vagyunk, már nem is emlékszel… Akkor mégis csak mesélnem kell neked valamiről. A hőstetteimről kell mégis beszélnem.

– Nem félsz, hogy bajba kerülsz?

– Van egy tervem.

– Igen?

– Többet senkivel sem beszélek, csak veled – jelentette ki Draco, majd összeérintették a homlokukat. – Mit gondolsz?

– Úgy gondolod, hogy nálam biztonságban vannak a titkaid? – kérdezett vissza Hermione.

– Merem remélni, hogy igen – mondta halkan a férfi, majd lágyan megcsókolta a lányt.

– Sosem tudhatod.

– Benned biztos vagyok – mosolyodott el Draco. Újra megcsókolta, hosszan, mélyen és szenvedélyesen. Hermionét átjárta a bizsergés, odaadóan simult a férfi karjába. A varázsló rekedten szólalt meg: – Cseresznyés cukorpálca?

– Igen.

– Honnan szerezted?

– Egy másik Mikulástól kaptam – válaszolt mosolyogva Hermione.

– Oh, tényleg?

– Aha.

– Kitől?

– Már nem emlékszem.

– Ugye nem Weasley-től?

– Még az is lehet. Annyira nem figyeltem meg, csak egy pillanatra találkoztunk – rázta meg a fejét Hermione. – Téged kerestelek, de senki sem tudta hol vagy.

– Ez szép.

– Nekem se árultad el, hogy miért nem találkoztunk tegnap.

– Meglepetésnek szántam.

– Meg is lepődtem.

– Egyébként két barátod tudta, hogy mire készülünk – húzta el a száját Draco. – Nincs mese, megint ki kell találnom hogyan bosszuljam meg a viselkedésüket.

– Draco…

– Nem fognak karácsonyra semmit se kapni tőlem.

– Ez eddig is így volt – nevetett Hermione.

– Akkor mégis kapnak tőlem valamit – vigyorodott el. – Egy kellemes kis viszkető bűbájt szépen becsomagolva és piros masnival átkötve.

– Milyen ördögi.

– Csak egy picit.

– És mi a terved mára?

– Valóra váltom a karácsonyi álmodat – húzta ki magát Draco.

– Hű, milyen ambiciózus cél – bújt hozzá közelebb Hermione.

– Gyere lépjünk le innen!

– Most?

– Van bent két Télapó, most már nincs szükségünk ránk.

– Jó rendben van.

– De előbb keres egy kabátot – simogatta meg a karját Draco.

– Jól van.

– Aztán kint a kertben a szökőkútnál találkozunk. Siess!

Hermione még egyszer megcsókolta Draco, aztán elindult a ruhatár felé. Bent a teremben nagy volt a zsivaj, mindenki jól érezte magát. Éppen valamilyen játékot játszottak a karácsonyfa körül, ami egészen felért a plafonig. A boszorkány elmosolyodott, majd folytatta az útját. Igyekezett mindenkit kikerülni. Gyorsan magához vette a kabátját, lecserélte a cipőjét és melegítő bűbájokkal látta el a ruháit. Mire kiért a teraszra Dracót már nem találta ott. Lesietett a lépcsőn, aztán elindult a megbeszélt helyre.

A parkban sétálni olyan volt, mintha egy téli csodavilágba cseppent volna. Különleges jégszobrok, feldíszített hófedte bokrok, fák, álmos, narancsos karácsonyi fények. Csend volt, csak a saját léptei hangját hallotta a térkövön. A hó apró pelyhekben hullott az égből. Hermione fázósan fonta össze a karját maga körül. Egy pillanatra megállt, s hallgatta a puha némaságot. A fehér zaj annyira megnyugtatta, hogy képes lett volna órákat eltölteni ott, de most más tervei voltak. Miután befordult a sarkon és megkerült néhány magyalbokrot, megpillantotta Dracót a szökőkútnál. A varázsló már megszabadult a télapójelmeztől, és a szakálla nagy részétől, amiből már csak némi borosta maradt. Egy pegazus tárasásában várt rá. Hermione megtorpant.

– Oh, Draco, ez most komoly? – nevette el magát. A varázsló megfordult, aztán győzedelmes mosollyal nézett a boszorkányra.

– Rénszarvast vártál?

– Seprűt – kuncogott, majd közelebb menet és megsimogatta a fehér, szárnyas ló orrát. – Honnan szereztél egy pegazust?

– Apámtól – válaszolt a férfi, miközben megsimogatta az állat nyakát. – Van néhány ilyen szépség a családi ménesben.

– Lucius komolyan odaadta?

– Elkötöttem – pontosított Draco. – Mi a különbség? Különben is rénszarvast szerezni az évnek ebben a szakaszában, ráadásul nyolcat… képtelenség.

– Olyan gyönyörű!

– Szikrának hívják – mondta a varázsló –, és nem kellett sokat noszogatnom, hogy eljöjjön velem egy kis kirándulásra.

– Ezért sem láttalak egész nap?

– Többek között.

– Azt hittem, hogy a seprűt jobban szereted – váltott témát a boszorkány.

– Amikor le akarlak nyűgözni, akkor sokkal, de sokkal frappánsabbnak kell lennem – vigyorgott elégedetten.

– És mi lett a Télapó jelmezzel?

– Komolyan azt hiszed, hogy Télapó jelmezben, pegazuson ülve, együtt veled repkednék a levegőben? Nem, nem, hülyét a muglik előtt sem vagyok hajlandó csinálni magamból.

– Oh, igen a muglik…

– Nem kell aggódnod – csitította le Hermionét Draco, majd egy apró csókot nyomott az ajkára. – Szóval, akkor megszökünk?

– Egy hófehér, szárnyas lóval? – nevetett fel csengő hangon Hermione. – Néha tényleg csodálkozom az ötleteiden.

– Ültél már pegazuson?

– Nem, még nem. De volt már hippogriff, thesztrál, sárkány – sorolta egy mély levegővétel után a lány.

– Ühüm, akkor nem lesz olyan ismeretlen.

– Komolyan le akarsz lépni?

– Igen, már elég volt a mai partiból és végre veled szeretnék lenni.

– Rendben.

– Először én szállok fel, aztán segítek neked.

– Jól van.

Miután mindketten elhelyezkedtek a pegazus a levegőbe emelkedett. Draco szorosan ölelte magához Hermionét, és magához húzta. A hó apró pelyhekben hullott rájuk. A pegazus sörényében megcsillanó hópelyhek úgy néztek ki, mint az apró gyémántok A boszorkány ámulva figyelte az éjjeli és karácsonyi fényeket London felett. Annyira csodálatos volt, mintha apró lámpások hada sorakozott volt mindenfelé. Átsuhantak a város fölött, majd néhány perc múlva már a vidéki táj fölött repültek tovább. Nem is lehetettek volna ennél boldogabbak.

hozzászólások: 4

by Aglent @ 24 Dec 2024 04:16 pm

Köszönöm ezt a kis történetet. Nagyon jó volt olvasni.
Békés, boldog ünnepeket kívánok!

by Nyx @ 24 Dec 2024 04:48 pm

Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki, hogy tetszett a történet. Boldog és Békés Karácsonyt Kívánok Én Is Neked!

by Neola @ 28 Dec 2024 07:26 am

Nagyon kis kedves történet volt. Pont olyan Draco karácsonyos.
Üdv: Neola

by Nyx @ 30 Dec 2024 05:46 am

Köszönöm! Nagyon örülök, hogy tetszett