Sisterhood


Az éjszaka fekete szárnyaival már betakarta a tájat. A Hold is feljött az esti égboltra, s fényével átsejlett a felhőfátylon keresztül. Az ezüstös sugarai megvilágították a hatalmas kúria ódon falait, amit itt-ott borostyán nőt be. Csend volt, mély, baljóslatú hallgatás. Lágy, esti szellő susogott a fák között, finoman megrezzentve a zöld lombkoronákat. A légáramlat kinyitotta az erkélyajtót. Bent a hálószobában egy nő aludt egyedül, egy hatalmas baldachinos ágyban. Suttogás hallatszott, ősi szavak, varázsigék, elfeledett, régi titkok.

A nő szemei hirtelen megrezzentek és kipattantak, megérezte a hideg légáramlatot, és fázósan húzta magára a takarót, de nem tudott visszaaludni. A szívére tette a kezét. Valami készült, valami váratlan. Egész testében megborzongott a hidegtől. Oldalra fordult, de így sem találta a helyét. Ismét hallotta, azt a megmagyarázhatatlan hangot. Elfogta az aggodalom. Felkelt az ágyából, és felvette a székről a fehér selyem köntösét. A nyomasztó érzés nem múlt el csak még inkább felerősödött.

Elindult a nyitott ajtó felé, majd kilépett az erkélyre. A Hold felé fordult, az álmos égi vándor körül szabályos kör derengett. A boszorkány ajka pengevékonyra húzódott, tudta, hogy ez nem jelent jót. Megfogta a korlátot, s halkan felsóhajtott. A finomvonású arca alabástromfehérnek látszott a holdfényben. Szemeinek hideg kéksége csak úgy tündöklött a sötétségben, s ahogy ott állt az erkélyen, alakja tündéri tüneménynek tetszett. Hosszú, szőke hajával a lenge szél játszadozott, lágyan lebegettet a sötét éjszakában. Narcissa kifejezéstelen tekintettel nézte az ezüstös fényben fürdő parkot. De a látvány nem foglalkoztatta, hanem egészen más dolog, egy érzés, amit nem tudott volna leírni. Mély levegőt vett, és halkan sóhajtott egyet. Furcsa dolgot érzett, tudta nagyon jól, hogy ez maga a valóság, mivel férje sincs itthon ezen az estén. Készül valami, ami megszabadít egy rab meggyötört embert az azkabani cellák kínzó rabságából.

Aztán egy emlék rémlett fel előtte, ami már sok-sok éve történt, akkor még csak tizennyolc éves volt. Pontosan így ragyogott akkor is a Hold, mint most, akkor is felkelt az éjszaka közepén. Bár a helyszín nem a Malfoy kúria volt, hanem szülei háza. Valami megmagyarázhatatlan, ok miatt furcsa érzése támadt akkor este is, de nem tudta miért. Sétálni indult a kertbe, hogy nyugtalanságát eloszlassa. A virágzó késő augusztusban nyíló rózsák között járva, próbált megnyugvást találni. Már napok hosszú során keresztül kísértette egy gondolat, amit se elfogadni, se felfogni nem tudott. Gondolataiból hirtelen visszatért a valóságba, amikor egy fekete, szaténköpenyes alakot pillantott meg a kapu felé igyekezni. Szíve heves dobogásba kezdett, testét jeges félelem öntötte el. Hát mégis megtörténik, amiről eddig csak sejtette, hogy bekövetkezik. Megszaporázta a lépteit. Tudta kit rejt a köpeny és még utol akarta érni mielőtt az illető távozna.

– Bellatrix! – szólította meg a távozni készülő alakot.

– Narcissa, menj vissza!– szólt rá Bellatrix és levette a fejéről a csuklyát.

Gyönyörű fekte haja laza hullámokban hullott a vállára, finomvonású hófehér arcára, kemény, határozott kifejezés ült ki, szemeiben pedig különös fény villant, ami megijesztette Narcissát. „Pont, mint egy bukott angyal”– gondolta magában a boszorkány. Egyszerre volt gyönyörű és ördögien gonosz. A szemei árulták el szándékát, amit Narcissa más napok óta sejtett, de nem akart elfogadni.

– Hová mész? – kérdezte, bár nagyon is jól tudta kérdésére a választ.

– Beteljesítem a sorsom – mondta a feketehajú lány eltökélten és érzelemmentes hangon.

– De nem mehetsz el, nem lehetsz…

– A Nagyúr számít rám.

– Ha halálfaló leszel, többet nem élhetsz úgy, ahogy te akarsz. Biztos, hogy ezt akarod?– kérdezte Narcissa.

– Kész vagyok szolgálni a Nagyurat, halálom napjáig– mondta Bella határozottan, tudta neki ez a sorsa, ezt várják el tőle. Így hát meghajolt a szülők akarata előtt, akár egy frissen vágott fűzfaág, ami meghajol, de soha el nem törik.

Narcissa ijedten nézett rá, nem tudta mit mondjon testvérének, nem akarta elveszteni. Még ha olyan nagy dicsőség is a Nagyurat szolgálni, mégsem engedheti el a nővérét. Bellatrix volt az egyetlen, aki valaha is törődött vele. Szüleit csak az érdekelte, hogy aranyvérűhöz méltóan menjen férjhez. De Bellára mindig számíthatott és most, hogy eljött az indulás ideje, nem engedhette el őt, így nem. Gondolatok ezrei cikáztak a fejében, és nagyon tanácstalannak érezte magát. Mindenképpen tennie kellett valamit, együtt kell maradniuk.

– Én is veled megyek – mondta hirtelen és olyan eltökélten, hogy még testvérét is meglepte ezzel.

– Nem lehet – rázta meg a fejét Bellatrix, gyilkos fény minden szikrája kialudt a szeméből, és félelem jelent meg a jég kék tekintetben, nem engedhette, hogy húga ugyanarra az útra lépjen, mire őt kényszerítik a szülei. – Nem lennél képes gyilkolni és a Nagyúr ezért kivégeztetne. Ezt pedig nem hagyhatom! Neked itt kell maradnod a te érdekedben. Te soha nem lehetsz halálfaló, nem engedném.

– Ne hagyj itt egyedül! Nélküled nem érek semmit, te vagy az egyetlen, aki megért, és tényleg törődik velem – rimánkodott.

– Sohasem hagylak el!– szólt Bella és őszinte, határozott hangja, félelmetesen csengett a sötétségben. – A testvérem vagy, összetart minket a vér.

Bellatrix egy tőrt vett elő a ruhája ujjából és egy vágást ejtett a jobb kezén. Narcissa habozás nélkül nyúlt a tőrért és követte a példát. A következő pillanatban már ő is vérző tenyérrel állt testvére előtt. A fájdalom cseppnyi jelét sem mutatta arcuk. Csupán egymás szemébe fürkészték mély elszántsággal. Aztán a két kéz összekulcsolódott, jelezve az elválaszthatatlan kapcsolatot a két testvér között.

– Mindig veled leszek! – suttogta Bellatrix.

Szorosan átölelte húgát. Mikor kibontakoztak az ölelésből, Narcissa megszólalt:

– Vigyázz magadra!

– Te is vigyázz magadra! – mosolygott. – Ne félj, hamarosan még találkozunk.
Aztán újra felvette a csuklyáját és eltűnt a sötétségben…

Narcissa az erkélyen állva hosszasan tanulmányozta a régi forradást, ami egy cseppet sem halványult el az évek során. Mindig gondolt az Azkabanban sínylődő nővérre, akit ő nem tudott megszabadítani, a vastag fekete falak fojtogató rabságából. Azt kívánta bár elég ereje lenne hozzá. Gyűlölet támadt a szívében, mikor eszébe jutottak azok, akik nővére bebörtönzéséért felelősek.

„Megfizettek mindannyian. Ha egyszer Bella kiszabadul, vége az életeteknek. Már nem sok idő van hátra, közeledik a szabadulás pillanata. Minden percben egyre erősebben érzem, hogy az idő egyre csak közeleg.” – gondolta magában. Szeméből egy könnycseppet fújta ki az esti szellő, és a messzi távolba vitte.

Távol a kúriától, az Azkaban sötét falai közt, egy koszos cellában, Bellatrix ült egy sötét sarokban, ahova a holdfény is alig tudott magának utat törni. Megtörten, öntudatlanul ült ott egyedül, és motyogott valamit, ami már nem volt hasonlítható értelmes beszédhez sem. Piszkos kezeit a kócos hajába túrta és ültében előre hátra hintázott. Néha fájó nyöszörgést hallatott és fülére tapasztotta a kezeit, majd a mocskos vászonruhájához nyúlt.

Csont soványan ült ott egyedül a sötétben térdeit átkarolva és szánalomra méltóan, akár egy gazdátlan kóbor kutya. Hova tűnt az a dicsfényben fürdő halálfaló, akitől rettegett mindenki? Már nem létezik többé, egy rossz emlék csupán. Akár régi, angyalinak tetsző szépsége is már a múlt árnyékéba veszett, gyilkolás vágytól csillogó szemei, most már fénytelenül a semmit fürkészték. Gyötrő emlékek kínozták nap, mint nap, amitől már nem volt képes gondolkozni sem. Az állandóvá vált sikolyok és halálhörgések, már elviselhetetlené tették a magányt, ami felemésztette a józan ítélőképességet is. A dementorok kiváló munkát végeztek, soha nem engedték neki, hogy felejtsen, hanem napról napra, egyre erőteljesebben hozták elő az emlékeket, amiket a múlt homálya mögé akart söpörni és lelkiismeret nélkül, tovább lépni felettük.

De mikor már az öntudatát is elveszette, magára hagyták a kínzó őrületben.
Aztán, hirtelen furcsa dolog történt Bellával. A sikolyok a fejében tompulni kezdetek, már nem furdalta tovább a lelkiismeret. Csönd hatalmas, csönd, semmi beszéd. Érzékei felébredtek a hosszú álomból, és újra felébredt az öntudata. Visszatértek az emlékei, amiket már eltűntnek hitt. Már nem érezte a kínzó önvádat, hanem most valami egészen mást: gyűlöletet bebörtönzői iránt. Hinni sem mert a hirtelen, hogy mindez igaz és nem valami reménnyel kecsegtető illúzió, ami csak sejteti, hogy közeleg a halál, ami egy utolsó táncra hívja.

Majd kattant a zár, a rács megcsikordult és az ajtó teljesen kitárult. Bellatrix dobogó szívvel állt fel és sugárzó mosollyal köszöntötte urát. „Végre eljött értem és megszabadat, óh Merlire, add, hogy ne csak álom legyen”– gondolta magában. Érőtlenül felállt és lassan közeledett megszabadítója felé, akik a holdfényben még hatalmasabbnak és félelmetesebbnek látott, mint eddig bármikor. Szemében a régi gyilkos tűz újra feléledt. Kilépett a cellából, kint a folyosón egy sötét köpenyes alak és még néhány másik halálfaló várta.

– Nagyuram! Boldog vagyok, hogy épségben látlak– mondta alázattal és lehajtott a fejét.

Örömtől sugárzott a sovány és piszkos arc. Az erőtlen test a Nagyúr lábai elé rogyott. Bellatrix szeméből a könnyek patakzottak és tisztelettel, mély alázattal nézett a fölé magasodó alakra. Akkor Voldemort varázslattal talpra állította hű szolgáját, hideg kezével a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy Bellatrix a szemébe nézhessen.

– Bocsáss meg, Nagyuram, a gyengeségemet, nem vagyok méltó a kegyelmedre! – rebegte elcsukló hangon és felkészült a kínok átkának kínzó fájdalmára.

De nem történ semmi, nem érzett semmi fájdalmat. Voldemort szótlanul letörölte a könnycseppeket, majd újra belenézett kedvenc alattvalója szemébe és kifürkészte lelkének összes apró titkát. Bellatrix alázattal tűrte, hogy izzó szemek, mélyen a lelkébe vájjanak. Aztán megszólalt a jeges hang:

– Bellatrix – kezdte –, bizonyítottad hűségedet irántam, ezért jutalmat érdemelsz. Most pedig hagyjuk el azt a helyt – adta ki az utasítást.

Bella és az összes társa, egy szó nélkül követte Voldemortot, aki szemükben megdicsőülten haladt előre a nyirkos folyosón, suhogó éjfekete talárban. Aznap az éjszaka leple alatt, az összes rabságban sínylődött halálfaló elhagyta a varázslók börtönének vastag, visszatartó akadályt jelentő falait, és elindultak urukkal együtt, hogy bevégezzék sorsukat és győzelemre vezessék a sötét oldal seregeit.

Bellatrix, mikor újra szabad lett és feltekinthetett a sötét égboltra, holdat kezdte nézni, ami éles fénybe volta a környéket. Neki is eszébe jutott a régi emlék, ami nem sokkal ezelőtt Narcissának is. Elmosolyodott a fáradt arc és egy gyöngyházfényű könnycsepp folyt végig rajta. Végighúzta az ujját a forradáson, ami a legerősebb kapcsot jelképezte közte és a testvére között. Aztán halkan suttogni kezdett az esti szélben, ami lágyan simogatta a meggyötört vézna arcát.

– Hamarosan találkozunk, Narcissa! A vér összeköt minket, bármi történjék is.
Nem időzött soká az emlékek között kutatva, hanem a többiekhez sietett, majd egytől egyig hoppanáltak a halálfalók főhadiszállására. Alakjuk nyomtalanul elveszett a sötétségben, mintha ott sem lettek. A Hold egyre halványabban kezdett világítani, keleten pedig némi hajnalpír jelezte, hogy az éjszaka ideje már nem tart soká.

hozzászólások: 0