Nyáridő


A nap még át sem lépte a horizontot ezen a reggelen. Még csak világosodott az égalja. Csend volt, egyedül egy halk, egyenletes szuszogás hallatszott a szobában, aztán egy kis mocorgás, takarózizegés. Hermione már egyik helyről a másikra vándorolt a hatalmas ágyban. Nyugtalanul mocorgott, mintha valami nyomasztaná, vagy nem találná a kényelmes helyet a matracon, ami egyébként a legkényelmesebb volt, amin eddig pihent. Tehát a gondolatai voltak a bűnösök. A boszorkány kinyitotta a szemét, aztán egy ideig a plafont figyelte. Hagyta az elméleteinek, hogy magukkal vigyék.

Mi is történt? Az igazából nem számított. Egy kellemes este, egy rendezvény után került ide. Erre az ismeretlen, idegen helyre, aminek minden négyzetmétere árulkodóan tükrözte a lakója ízlését. Ha nem lett volna fáradt, és engedett volna a kalandvágyának, akkor nem tudta volna visszatartani magát. De most csak itt feküdt Draco Malfoy mellett. És csak aludtak. Sokáig beszélgettek és csókolóztak. Ha erre gondolt, akkor rögtön eldöntötte a forróság, és valami olyasmi, amivel nem tudott megbirkózni.

Óvatosan oldalra nézett. Draco még mindig aludt mellette. A kedves álomittas arc, ami most olyan sebezhetőnek tűnt. Ébren mindig a kemény, céltudatos ügyvéd szerepében sziporkázott, aki nagyon is tisztában volt a képességeivel és az egójával, de így… aranyos volt, sokkal fiatalabb, sokkal ártatlanabb. Legszívesebben megérintette volna, de félt tőle, hogy felébreszti. Túlságosan korán volt még. Hermione még mindig a tegnapi ruháját viselte, ahogy Draco is, bár ő időközben ledobta az ingét. Nem sokon múlt, hogy az este egészen más fordulatot vegyen. A lány kicsit elpirult, aztán mélyen felsóhajtott. Kényelmetlen volt minden; a ruha, a gondolatai, a kétségek, és… maga a helyzet.

Miközben Hermione mocorgott és saját magával viaskodott, akaratlanul is felkeltette Dracót. A varázsló még félálomban figyelte, ahogy a lány felkel, és átdobja a lábát az ágy szélén. Nem szólt semmit sem, csak nézte őt. A tegnap viselt báliruhája, mostanra összeráncolódott, halk surrogással húzta végig a padlón, hallotta a meztelen talpak hangját, majd Hermione odalépett az ablakhoz. A sápadt reggeli fény megragadta a hátának és a vállának ívét. Draco sokáig figyelte őt, ahogy ott áll.

Fájdalmasan szépnek látta.

Draco szíve összeszorult, miközben a boszorkány profilját figyelte.

– Megint túl sokat gondolkodsz.

A lány kissé összerezzent, és a válla fölött visszanézett az ágy felé. Egyenesen a szürkeszemű mardekárosra szegezte a tekintetét.

– Csak nem tudok tovább aludni – szólalt meg félhangosan Hermione. – Felébresztettelek?

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Miért nem fekszel vissza az ágyba?

– Haza kellene mennem. Ideje lenne.

– Ilyen korán elmész – motyogta még egy kissé álomittasan Draco, ahogy még mindig őt figyelte. Ez nem kérdés volt, hanem egyszerű kijelentés. – Szerintem nem kellene.

– Így is túl sokáig maradtam, Draco – szólalt meg egy kissé rekedtes hangon Hermione. – A tegnap este…

– Jó volt – fejezte be helyette a férfi. Draco visszaemlékezett, és nem látott benne semmi kivetnivalót. Majdnem minden a tervei szerint történt. A lány itt maradt vele a bál után, jól érezték magukat, Hermione mindent és mindenkit elbűvölt, és miért is ne lett volna így? Aztán késő este a karjaiban aludt el. A varázsló nagyon jól tudta, hogy Hermione Granger nem egy kaland, hanem egy igazi kihívás. És mi is bizonyította ezt ma reggel? Az az aggódó arckifejezés, ami ott ült a boszorkány arcán, egy apró ajakrágás mellett. Fel kellett ébrednie ehhez a beszélgetéshez.

– Talán mégsem volt jó? – kérdezte Draco.

Hermione elmosolyodott, majd visszagondolt a tegnap estére. A bál, táncoltak, aztán az édes csókok. Mellette aludt el. Amitől még mindig kissé zavarban érezte magát ma reggel. Meg sem merte volna nézni a tükörképét. Biztosan zilált volt, némiképp kialvatlan, a haja pedig olyan, mint egy madárfészek, nem is beszélve a sminkjéről, ami ki tudja milyen állapotban volt már. Még mindig érezte a vonzódást a varázslóhoz, de habozott. Nem feküdt vissza mellé az ágyba.

– Nem így értettem. Én is jól éreztem magam. Mindig jól érzem magam veled – suttogta Hermione, ahogy visszafordította tekintetét az ablak felé. Ujjai megpihentek a párkányon, mintha az üvegen túl keresne választ a gondolataira. – Nem kellett volna maradnom. Ez…

– Ez?

– Kicsit szégyellem magam, amiért nem tudtam ellenállni.

Draco felsóhajtott, és lassan felült az ágyban. A takaró lecsúszott róla, a hűvös reggeli levegő végigsimította a fedetlen mellkasát, de most ez volt az, ami a legkevésbé sem érdekelte. Csak Hermionét figyelte. A lány feszültnek tűnt, mintha küzdene magával. Nem is ő lett volna, ha nem lettek volna kétségei. Neki is voltak, de a vágy a boszorkányra, valahogy mindegyiket el tudta hallgattatni.

– Mégis miért? – nevetett fel halkan a férfi. – Úgy emlékszem, hogy még csak a közelében sem voltunk a szexnek. Ami szörnyen lerombolná mindkettőnk jóhírét. Bár tudom, hogy te emiatt jobban aggódsz, mint ént.

– Nem… valóban nem erről van szó. De én nem szoktam csak úgy ott aludni valakinél – szólalt meg a boszorkány. – Ez nekem… túlságosan is új dolog. Nem is vagyok ilyesmiben tapasztalt. Nem is vagyok jó… Én…

– Tényleg ezt akarod mondani, vagy csak azt hiszed, hogy ezt kellene mondanod? – kérdezte csendesen a varázsló.

Hermione megdermedt egy pillanatra, majd lassan megfordult. Az arca tele volt bizonytalansággal, de a szemében ott pislákolt valami… valami, amit Draco remélni sem mert.

– Ez… bonyolult – ismerte be végül halkan Hermione.

Draco halványan elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt valami más is. Félelem attól, hogy Hermione el fog távolodni tőle, és ez az éjszaka csak egy múló pillanat volt számára. Nem hagyhatta megszökni, sem az érzései, sem a hirtelen támadt gondolatai miatt. Ez… nem lehetett vesztes ügy. Meg kellett nyernie magának ezt a boszorkányt. Vágyott rá, őrülten és kimondhatatlanul. Mióta elkezdtek együtt dolgozni, és majdnem minden nap látta, ez az érzés csak egyre erősebb lett benne. De a korának legokosabb boszorkányát nehéz volt lebeszélni arról, hogy ne gondolkodjon, és ugorjon bele valami újba, amit nem ismert. Talán, ha sárkányokat hozott volna a Gringottsból vagy valami hajmeresztő helyzetbe hozta volna Hermionét. A lány hirtelen hozott döntései általában működtek.

– Mindig mindent túlgondolsz – mondta gyengéden Draco az első tényt, amivel elkezdte a tárgyalást, ami talán az élete egyik legfontosabbja volt. – És nem hiszem, hogy ezt le kellene tagadnod.

Hermione felhorkant, bár a szája sarkában megjelent egy apró mosoly. Hátrasimította a haját, ami mostanra teljesen zabolázatlanul állt mindenfelé.

– Hiszen ismersz – sóhajtott fel a lány. – De valakinek ezt is meg kell tennie kettőnk közül.

– Nekem ehhez még nagyon korán van – ásított egyet a varázsló, aztán nagyot sóhajtott. Hány forgatókönyvet dolgoztál ki eddig?

– Csak néhányat – vonta meg a vállát a boszorkány.

– És abból mennyiben végződött ez a helyzet rosszul?

– Odáig még nem jutottam el – válaszolta Hermione. – Egyelőre csak gondolkodtam rajtunk.

– Soha ne kövess el semmilyen bűntényt, mert te nem tudsz hazudni, édesem – nevetett fel a varázsló. – Mielőtt hagynálak elmenni, ezt meg kellene beszélnünk.

Draco felállt, megkerülte az ágyat, és lassan közelebb lépett hozzá. Hermione nem mozdult el, csak figyelte őt, és amikor a férfi keze óvatosan megérintette a csuklóját, egy pillanatra lehunyta a szemét. Összefűzték az ujjaikat. Persze a varázslónak esze ágában sem volt valóban elengedni a lányt.

– Maradj – suttogta Draco. – És ezt a lehető legkedvesebben mondom neked.

Hermione szíve kihagyott egy ütemet. Nem bírt ellenállni ennek a mondatnak, ami talán elindított volna köztük valamit. Érezte a szikrát. Fából kellett volna lennie, hogy ne érezze. Nem csak most, hanem mióta elkezdtek együtt dolgozni. Látta a férfi szemében a vágyat, ami lassan-lassan minden ellenállását meg kellett volna törnie. Mintha azt mondta volna, hogy ugorj. Gyerünk! Szeress belém! Ne gondolkodj!

– Nem maradhatok – felelte Hermione, de a hangja nem volt meggyőző. – Mindketten tudjuk, hogy mi lesz ezután.

– Mi lesz? Eszünk egy finom reggelit, ráveszlek, hogy egész nap maradjunk ágyban. Keresünk neked valami kényelmesebb ruhát.

Hermione csak elmosolyodott.
– Nem lehet.

Draco még közelebb hajolt.
– Akkor legalább mondd el, miért nem.

Hermione ajkai elváltak egymástól, mintha válaszolni akarna, de végül csak egy csendes sóhaj hagyta el a száját. Mert az igazság az volt, hogy maga sem tudta biztosan, miért is akar elmenni a nyilvánvaló dolgokon kívül. Tényleg miért is nem akart maradni?

A boszorka továbbra is hallgatott. Tekintete az ablakon túlra révedt, mintha a hajnali fényben keresné a válaszokat, amelyeket önmagának sem mert kimondani. Draco egy hosszú pillanatig csak figyelte őt, majd egy halk sóhajjal áthidalta a köztük lévő maradék távolságot. Karjai óvatosan fonódtak Hermione köré, nem erőszakosan, nem követelőzőn – épp csak annyira, hogy éreztesse: nem akarja elengedni.

A lány teste megfeszült egy pillanatra, de nem húzódott el. Miért nem engedte meg magának, hogy boldog legyen? Lazulj el, mondta magában az elméjének.

– Akkor én elmondom helyetted – suttogta Draco a füléhez hajolva. Hangja mély volt, meleg és őszinte. – Azért akarsz elmenni, mert megijedtél. Megijedtél attól, hogy talán érzel valamit irántam.

Hermione lélegzete elakadt, majd kifújta.
– Draco… – kezdte halkan, de a férfi nem hagyta, hogy befejezze. – Én…

– Túl óvatos vagy. Mindig mérlegeled, mi a helyes döntés, hogy mi lenne a racionális, mi lenne az elvárt – folytatta a férfi. – De talán most, egyszer az életben hagyhatnád, hogy csak úgy megtörténjen valami. Nem azért, mert logikus, nem azért, mert előre megtervezted, hanem mert ezt érzed.

Hermione ujjai összeszorultak a férfi szorításában.
– Ez nem ilyen egyszerű – suttogta. – Ez velünk soha nem lesz olyan, mint mindenki másnak.

Draco elhúzódott annyira, hogy a szemébe nézhessen.
– Én talán örülök ennek. Mi lenne abban a jó, ha olyan lenne nekünk, mint mindenki másnak?

A lány ajkai megremegtek, mintha tiltakozni akarna, de nem jött ki hang a torkán.

– Megérdemeljük, Hermione – mondta halkan Draco. – Mindketten megérdemlünk egy esélyt. Ennyit akarok összesen.

A csend, ami köztük szétterült, szinte tapintható volt. Hermione szemeiben vihar dúlt, kétség és vágy küzdött egymással.

Aztán lassan, mintha egy láthatatlan fal omlana le közöttük, lehunyta a szemét, és a homlokát a férfi vállának támasztotta. Megnyugtató volt ez az érzés. Csak el kellett lazulnia.

– Tényleg megijedtem – vallotta be alig hallhatóan Hermione, aztán halkan és keserűen felnevetett. – Ezt… el se hiszem, hogy kimondtam.

Draco lehunyta a szemét, és óvatosan végigsimított a hátán.
– Én nem – mondta őszintén. – És megpróbálhatjuk.

Draco érezte, ahogy Hermione apró mozdulattal bólint, de nem szólt semmit. Csak tartotta őt a karjaiban, élvezve a pillanatot, amelyről sosem gondolta volna, hogy valaha megtörténik. Egy kósza tincs a lány arcába hullott, és ő ösztönösen végigsimított rajta, finoman a füle mögé tűrve.

– Tudom, hogy aggódsz a barátaid, a családod és az én családom miatt – szólalt meg Draco. – Millió dolog van, amiért azt mondhatjuk, hogy nem.

– Visszatartó tényezők – fújt egyet a boszorkány. – Bár a szüleim szerintem kedvelnének téged. A barátaim… nos, tudod. A szüleid pedig, őket is ismered. Nem akarom, hogy ebben az egészben mindent elveszítsünk, ami mindkettőnk számára fontos.

– A barátaid nem ellenfelek. Meg tudunk küzdeni velük. Szavakkal, természetesen – tette hozzá egy ravasz vigyorral az egykori mardekáros. – Nem véletlenül vagyok a legjobb ügyvéd a szakmában, simán elküldhetem őket az Azkabanba, ha ezt kéred.

– Két aurort?

– Kicsit elragadtattam magam – nevetett fel Draco, mire Hermione kicsit kuncogni kezdett. – De hidd el, hogy Potter és Weasley nem fog tenni semmit sem. Ha igazán a barátaid, akkor meg fogják érteni. A szüleimmel kapcsolatban pedig nem kell aggódnod. Ha meglátják, hogy mennyire undorítóan boldoggá tesszük egymást, akkor nem fognak semmit sem szólni. A korábbi események mindkettejüket megváltoztatták.

– Ezt nehéz elhinni.

– Megszabadultam a múltamtól, Hermione – folytatta a varázsló. – A családom már nem szólhat bele az életembe. Természetesen kéretlen tanácsokat kapok tőlük, de már nem vagyok gyerek.

Hermione mélyet lélegzett, mintha erőt gyűjtene, majd lassan hátrébb lépett, hogy Draco szemébe nézhessen.

– És ha elrontjuk? – kérdezte halkan.

Draco ajka szegletében halvány mosoly játszott, de a szeme komoly maradt.
– Akkor elrontjuk, aztán helyrehozzuk – vont vállat könnyedén. – De legalább tudni fogjuk, hogy megpróbáltuk. Csak egy lépést kell tenned.

Hermione ajkai szétnyíltak, mintha tiltakozni akarna, de végül csak egy halvány sóhaj hagyta el a száját.

– Én nem vagyok olyan, mint te – vallotta be. – Te mersz kockáztatni, én mindig csak…

Draco gyengéden megszorította az ujjait.
– Pedig tegnap este mertél – emlékeztette. – És most itt vagy velem. Ha ez nem egy lépés előre, akkor nem tudom, hogy mi az.

Hermione egy pillanatra lehunyta a szemét, és eszébe jutott minden. A bál, a tánc, a lopott pillantások, a gyengéd érintések. A pillanat, amikor először csókolta meg őt… és az, amikor eldöntötte, hogy marad. Hülyeség volt kétségek között őrlődni.

Nem így tervezte. Nem is gondolkodott rajta. Csak megtörtént.

És most itt állt, Draco karjaiban, és tudta, hogy ha most elmegy, talán örökre elveszíti ezt a pillanatot. Persze képtelen lett volna megszabadulni a férfitól, hiszen még együtt kellett dolgozniuk, de az már közel sem lenne ugyanolyan, mint korábban.

– Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni – vallotta be halkan a boszorkány. – Annyi mindent elszúrok… és ez most… Tudom, hogy lehetne jobb. Tudom, hogy többet érzek.

Draco ujjaival finoman végigsimított az arcán.
– Én sem vagyok tökéletes. Nem kell mindenre tudnod a választ. Nem kell mindent irányítanod. Valami csak úgy halad előre magától.

– Hogy jutottál el idáig?

– Én aludtam, amíg te forgolódtál, és rágtad magad – mosolyodott el finoman a varázsló.

– Áh, csak a ruha – fújt egyet a boszorkány. – Nem arra tervezték, hogy ebben kényelmesen lehessen aludni. És a rágódás se segített.

– Dolgozunk ezen az önbizalmon.

– Neked bőven van – jegyezte meg Hermione.

– Senki sem mondta, hogy ez nem így van.

A lány felnézett rá, és Draco tekintetéből tisztán kiolvasta, hogy ez nem egy könnyed ígéret volt. Ő is épp annyira bizonytalan volt, mint ő maga.

– Akkor együtt? – mondta végül Hermione, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, ujjait összefűzte a férfiéval.

– Természetesen.

Draco szíve hevesen dobogott.
– Akkor maradsz? – kérdezte óvatosan.

Hermione egy pillanatig még habozott, majd végül halvány mosollyal felelte:
– Igen, maradok.

A varázsló szabad kezével óvatosan megérintette Hermione arcát, hüvelykujjával végigsimított a bőrén, mintha minden apró vonását az elméjébe akarná vésni. Hermione ajkai mosolyra húzódtak, ahogy kicsit közelebb hajolt, de nem húzódott el. Draco lassan, szinte kínzóan lassan hajolt hozzá, hogy időt adjon neki, hogy meggondolhassa magát, ha akarja. De Hermione nem hátrált meg.

A csók először gyengéd volt, bizonytalan, mintha mindketten attól tartanának, hogy a pillanat túl törékeny, és ha túl erősen kapaszkodnak belé, akkor darabokra hullik. De aztán Hermione ujjai a férfi tarkójára siklottak, beletúrtak a hajába, és mintha ezzel a mozdulattal minden gátlásukat ledöntötte volna.

Itt volt az esély kettőjüknek, amit nem szalaszthattak el.

Draco közelebb húzta magához, karja erősebben fonódott a dereka köré, ahogy a csók egyre jobban mélyült. Hermione felsóhajtott az érintése alatt, és Draco érezte, hogy többé nem akarja elengedni.

A reggeli fény halványan világította meg őket, a világ még épp csak ébredt, de számukra ez a pillanat volt az egyetlen, ami számított.


***


Két hónappal később egy júliusi délutánon, Draco és Hermione a férfi házától nem messze lévő réten töltötte a napot. A levegő tele volt vadvirágok illatával, az ég kéken és felhőtlenül ragyogott. Sehol egy lélek, csak maga a természet. Nem is lehetett volna tökéletesebb nap egy piknikre. A hatalmas tölgyfa lombjai között átszűrődő napfény apró aranyszínű foltokban táncolt a takarón, amin Draco és Hermione lustán hevertek. Az idő nem is lehetett volna alkalmasabb erre.

Hermione a hátán fekve, egyik karját a feje alá hajtotta, a másikkal pedig egy apró, puha fűszálat forgatott az ujjai között. Lenge nyári ruhája szétterült a takarón, a szandálját már régen levette. Nyugalom szállta meg. Olyan nyugalom, amit ritkán érzett. A szemét lehunyva tartotta, de ajkain egy halvány, elégedett mosoly játszott. Már nyoma sem volt annak a bizonytalanságnak, ami két hónapja még annyira nyomasztotta. Kényelmesen hozzásimult a varázslóhoz.

Draco mellette feküdt, egyik lábát felhúzva, egyik kezével a saját mellkasán dobolt, míg a másikkal Hermione hajtincseivel játszott. A lány nyugalma rá is átragadt, ahogy ott feküdtek a fűben. Sosem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen egyszerű, hétköznapi pillanat lesz az, amitől ennyire teljesnek érzi magát. Legszívesebben mindennap ezt csinálta volna. Remek ötlet volt a piknik. De melyiküké is volt? Nem tudott volna rá válaszolni, és igazából nem is volt lényeges.

Az elmúlt két hónap sok-sok pozitív változást hozott mindkettőjüknek. Minden szabad percet kihasználtak arra, hogy együtt legyenek. Rengeteget sétáltak, közben még többet beszélgettek. Hirtelen mindent tudni akartak egymásról, belsős vicceik lettek. Hermione megmutatta Dracónak a kedvenc helyeit London mugli részén, és bevezette a varázslót a muglivilág rejtelmeibe, amit a férfi lelkesen támogatott. Cserébe Draco elvitte Hermionét minden olyan mágikus helyre, amit ő ismert. Túlestek az első veszekedésen, majd a szenvedélyes kibékülésen. Hermione beköltözött Dracóhoz. És igyekeztek a legjobbat kihozni a kapcsolatukból.

Ez alatt az idő alatt megküzdöttek a családdal és a barátokkal is. Már az első perctől őszintén álltak ki egymásért és a kapcsolatukért. Végül aztán minden jól alakult, és átkok nélkül átvészelték a kezdeti negatív fogadtatást. Valahogy, ahogy teltek a hetek, és mindig együtt bukkantak fel mindenhol, minden visszacsúszott a hétköznapokba, és lassan mindenki megszokta őket. A barátok már nem néztek rájuk rossz szemmel, hanem egyszerűen elfogadták Draco vagy éppen Hermione jelenlétét. (Az egykori mardekáros barátok sem voltak egyszerűbb esetek, mint a griffendélesek.) A család pedig… nos, Malfoyék kifinomult, arisztokrata neveltetésükből eredőden, és talán némi bűntudattól vezérelve, mindig kedvesen fogadták Hermionét. Igyekeztek Draco kedvében járni amennyire lehet. A Granger szülők bizonyultak a legegyszerűbb eseteknek. Draco lehengerlő stílusa egyből megnyerte őket maguknak.

Teljes volt a siker.

A heverésző boszorkány kinyitotta a szemét, és miközben a fák lombját nézte, eszébe jutott valami. Egy apró butaság, amit meg kellett kérdeznie.
– Ha valaki azt mondaná, hogy most azonnal egy hivatalos ügy miatt Londonba kellene mennünk – szólalt meg Hermione álmos hangon –, szerinted mit kellene tennünk?

Draco elmosolyodott, és úgy tett, mintha elgondolkodna, pedig tudta a választ.
– Valószínűleg azt mondanám, hogy fontosabb dolgom van. És csesszék meg magukat. Semmi sem tudna rávenni, hogy elmozduljak innen.

A boszorkány felé fordult.
– Fontosabb dolgod?

A varázsló halkan hümmögött, és egyik ujjával végigsimított a lány arcán.
– Természetesen. Például az, hogy feküdjek itt veled, és figyeljem, ahogy próbálsz nem elaludni. Nekem most ez a legfontosabb.

Hermione halkan felnevetett, és oldalra gördült, hogy szembenézzen vele. Közelebb húzódott, karját a férfi mellkasára fektette, és orrával finoman súrolta az állát.

– Erről egyedül te tehetsz – szólalt meg Hermione.

– Én?

– Pontosan. Mondhatnám azt, hogy minden vádpontban bűnös vagy.

– Szóval bűnös – ismételte meg a szót Draco. – Mégis mik ezek a vádpontok? Csak azért mondom, hogy meg tudjam magam védeni.

– Első vádpont: ellógtunk a Minisztériumból.

– Tiltakozom! Fontos megbeszélést tartottunk.

– Körülbelül két percig tartott, amíg kitöltöttük azt a nyomtatványt – sóhajtott Hermione.

– Tehetek én róla, hogy ilyen gyors és hatékony vagy? – vigyorgott az egykori mardekáros. – A főnököd azt mondta, ha végeztél nálam, akkor elmehetünk. Nekem pedig rugalmas a munkaidőm.

– Jól van. Elfogadom. Második vádpont: iszonyatosan finom ennivalókat hoztál.

– Tiltakozom! Ez még csak közelében sincs egy vádpontnak – magyarázta Draco. – Finomságokkal etetni egy hölgyet sosem bűnös.

– De az, amikor leitatod.

– Egy pohár pezsgő volt, drágám, amit önként hajtottál fel – sóhajtott fel a varázsló.

– Ettől mindig elálmosodom.

– Várom a további vádpontokat – vigyorgott Malfoy ügyvéd.

– Lássuk harmadik vádpont: nem hagytad, hogy könyvet hozzak magammal – jegyezte meg Hermione egy kissé durcás hangnemben.

– Tiltakozom! Ezt csak a saját védelmed érdekében tettem – válaszolt Draco még mindig mosolyogva. – Órákig tart mire kiválasztasz egy könyvet.

– Nem is igaz.

– Dehogynem. Emlékezz, amikor legutóbb kirándulni mentünk. Fél óráig pakolgattad a könyveidet abból az illegálisan tértágított táskádból, és még fél órába tartott, mire kiválasztottad, hogy melyiket akarod elolvasni.

Hermione csak nevetett rajta.
– Jól van. Jól van.

– Mi az ítélet?

– A vádlottat minden egyes vádpontban felmentjük – szólalt meg Hermione, és ásított egyet. – De csak azért, mert sajnálom, hogyha az Azkabanba zárnának.

Draco harsányan nevetett fel.
– Milyen kedves tőled.

– Egyikünk sem volt még ilyen lusta – jegyezte meg Hermione, aztán még egyet ásított. – Tudom, hogy meg kellene írni még azt a jelentést, de egyszerűen nem tudok megmozdulni.

– Én mindig ilyen voltam – felelte Draco vigyorogva, és a hatás kedvéért hatalmasat ásított. – Te vagy az, aki folyamatosan sürög-forog. Meglep, hogy egy órája mozdulatlanul fekszel. Történt valami? Narglik költöztek a füledbe?

– Narglik?

– Tudod, azok a mesebeli lények. Akinek a fülébe költöznek… – Draco csak felciccentett, amikor Hermione elnevette magát. – Most mi van? Miért nevetsz?

– Nem hittem volna, hogy tőled hallok ilyesmit. Még a végén kiderül, hogy hiszel ezekben, és a morzsásszarvú szipirtyóban is. Luna Lovegood óta senkitől sem hallottam a narglikról.

– Ez csak mese – legyintett a varázsló. – Át kell vennünk mágikus meséket is. Sok-sok ilyen kitalált varázslény van, szóval nem árt tudni, mielőtt nekiállsz őket kutatni.

– Mindenképpen.

Hermione megforgatta a szemét, majd lassan, lustán végigsimított Draco kulcscsontján.
– Lehet, hogy rossz hatással vagy rám. Én leginkább erre tippelnék.

– Vagy épp ellenkezőleg – felelte Draco, miközben ujjai finoman a derekára siklottak. – Végre kezded élvezni, hogy milyen az, amikor nem kell folyton zizegned. A közös ügyünket befejeztük, a barátom szabad. Minden rendeződött. Mivel lehetne ezt jobban megünnepelni, mint kellemes semmittevéssel?

– Nem csak ez az egy ügy van, amivel foglalkozom. Ott van még az a…

– Hétfőig eszedbe ne jusson! – figyelmeztette a varázsló. – Ma pihenünk. Aztán hétfőn megbeszéljük hogyan is tudnánk többet együtt dolgozni, de addig egy szót sem akarok hallani a munkáról.

Hermione elgondolkodva pislogott rá, aztán ajkai halvány mosolyra húzódtak.
– Lehet benne valami.

Draco elégedetten hümmögött, és lehunyta a szemét, miközben Hermione óvatosan a vállgödrébe fúrta az arcát. A varázsló ezt a rövid csatát nagyon könnyen megnyerte, és elégedetten pihent a boszorkány mellett. A nyári meleg körülölelte őket, a fák levelei lustán susogtak a gyenge szélben.

És egyikük sem akart máshol lenni, csak itt.

A csend kényelmesen telepedett közéjük. Csak a természet hangjait hallották, a távoli madárcsiripelést, a lenge szelet, de olyan messze voltak a civilizációtól, hogy semmi sem tudta volna ezt az idillt félbeszakítani. Hermione ujjaival lassan köröket rajzolt Draco mellkasára, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy mit csinál. Draco félig lehunyt szemmel figyelte őt, élvezte a lusta, álmos délutánt. De legfőképpen azt, hogy a lány mellette végre teljesen ellazult.

– Ha így folytatod, Hermione, tényleg el fogsz aludni – jegyezte meg félmosollyal a varázsló. – Nem foglak ölben visszavinni a házba. Túl messze vagyunk.

– Hallottál már a bűbájokról? – mormolta Hermione, de a hangja annyira álmatag volt, hogy Draco csak még szélesebben elmosolyodott. – De biztosan élvezném, ha ölben vinnél át a réten, mint egy romantikus regényhős.

– A varázslók az ilyen regényekben tudnak hoppanálni. Gondolom – mondta Draco. – Kissé hiányosak az ismereteim.

– Biztosan, de mugli regényekben nem így van. A hercegeknek lovuk van. De a modernebbek történetekben a főhősnek van autója.

– Hippogriffet vagy pegazust meg tudnám oldani – szólalt meg a varázsló. – Sőt egy seprű is van az egyik zsebemben.

– Ne gondold túl, Draco.

– Szóval, nem alszol?

Hermione szórakozottan felnézett rá, majd vállat vont.
– Csak élvezem a pillanatot.

Draco szíve egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Nem mintha ezt előtte sosem mondták volna neki. De Hermione? Hermione, aki mindig a következő lépést tervezte, aki mindig előre gondolkodott, aki sosem engedte meg magának, hogy csak úgy… legyen?

– Akkor tényleg rossz hatással vagyok rád – jegyezte meg játékosan a férfi. – Már csak az a kérdés mennyire.

Hermione mosolyogva csípte meg az oldalát, amitől Draco felnevetett.
– Inkább jó hatással – helyesbített a lány. – Az igazat megvallva.

Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán Hermione sóhajtva újra a mellkasára hajtotta a fejét. Draco ujjai önkéntelenül siklottak végig a lány karján, egy apró, szórakozott mozdulattal a csuklójától egészen a könyökéig.

– Soha nem hittem volna, hogy egyszer így fogunk itt feküdni – szólalt meg halkan a varázsló.

– Még mindig nehéz elhinni? – kérdezte Hermione.

Draco elgondolkodott, majd kissé elfordította a fejét, hogy ránézhessen.
– Nem. Csak… eszembe jutott mennyi időt megspórolhattunk volna, ha nem ellenségeskedtünk volna egymással.

A boszorkány halványan elmosolyodott, ujjai újra lustán rajzolták a köröket a férfi mellkasán.
– Van még időnk – szólalt meg végül.

Draco bólintott, majd ujjai finoman a lány tarkójára siklottak, és óvatosan beletúrt a hajába.
– És mostantól nagyon-nagyon jóban leszünk? – kérdezte, kissé szemtelen vigyorral.

Hermione elmosolyodott, majd felkönyökölt, hogy közelebb hajolhasson hozzá.
– Akkor azt hiszem… meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a ténnyel, mert már most nagyon-nagyon jóban vagyunk.

Draco ajkai alig érintették az övét, csak egy apró, könnyed csók, amelyben ott lappangott a nyár összes melege és minden ki nem mondott ígéretük.
– Azt hiszem, menni fog – suttogta.

És Hermione, életében talán először, tényleg nem gondolt túl semmit. Csak hagyta, hogy megtörténjen.

A csók egyre szenvedélyesebbé vált. Az ajkak vad tánca egyre ingerlőbb volt. Hermione ujjai beletúrtak Draco hajába, míg a férfi szorosan magához húzta őt, mintha soha nem akarná elengedni. A forró tenyér erősen karolta át a törékeny, kecses derekat. A lány lecsukódó szemhéja, a sötét szempillák rebbenése, és az ajkairól feltörő sóhaj, teljesen megbabonázta a varázslót.

A hátrahajoló fehér nyak és a sima bőr, amit Draco finom érzéki csókokkal hintett be, nem is lehetett volna ennél borzongatóbb és kívánatosabb. Csodálatos. Mohón, telhetetlenül veszett el az cseresznyepiros ajkak izzó csókjában, s ziháló kapkodó volt minden egyes csók viszonzása. Nem is lehetett volna ennél tökéletesebb.

Először egy-egy esőcsepp érintette őket. Majd még egy újabb. És még egy.

Először mindketten figyelmen kívül hagyták ezt, hiszen olyan szép nyári nap volt ez, de aztán hirtelen egy egész zápor zúdult rájuk. Hevesen, borzongatóan, mintha csak az időjárás akarná megviccelni a két szerelmes fiatalt. A nyári eső nem volt hideg, de meglepően gyorsan áztatta át a ruháikat. Az ég is megdörrent.

Draco és Hermione nevetve szakadtak el egymástól, és varázslatokkal gyorsan pakolni kezdtek.

– Ó, Merlin! – kuncogott a boszorkány, miközben egymást szorongatva igyekezte felállni a takartól. – Ezt nem hiszem el!

Draco először káromkodott egyet, majd ahogy Hermione újabb nevetésben tört ki, ő sem bírta visszatartani az övét.

– Az előbb még egy felhő sem volt az égen – morogta az egykori mardekáros.

– Gyere! – ragadta meg Hermione kezét, és futni kezdtek át a réten.

A fű csúszós volt az esőtől. A nedvességtől a ruha mindkettejükre rátapadt, ahogy átvágtak a réten. Az esőcseppek zuhataga elmosta a világot körülöttük, de ez most nem számított – csak ők ketten léteztek, a nevetésük és a szakadó nyári zuhatag.

– Hoppanálnunk kellene – javasolta Draco.

Hermione előre mutatott.
– Ott egy pavilon! Mindjárt elérjük.

Ahogy futottak egyre jobban eláztak. Nem is olyan messze a fák alatt egy ódon, kőből készült kis pavilon állt. A két lépcsőfokon szinte felugrottak, és végre védelmet találtak az eső elől. Mindketten ziháltak a futástól, Hermione pedig a térdére támaszkodva próbálta visszanyerni a levegőjét, miközben képtelen volt letörölni a mosolyt az arcáról. Amikor felegyenesedett, meglátta Draco arcán a széles, önfeledt mosolyt, és hirtelen újra nevetésben tört ki.

– Nézz magadra! – mutatott rá a boszorkány. – Úgy nézel ki, mint aki most jött ki egy tó fenekéről!

Draco letekintett magára – az inge átázott és rátapadt a bőrére, a hajából pedig csöpögött a víz. A cipője beázott a zoknijával együtt. Megrázta a fejét, amitől a haja csapzott tincsekben hullott a homlokába. Hermione mohó tekintettel figyelte, ahogy a férfi mellkasa átlátszott az ing alatt. Megborzongott az érzéstől, ami hirtelen áthaladt rajta.

– Mintha te jobban néznél ki – vágott vissza vigyorogva a varázsló. – A hajad…

Hermione megpróbálta kisimítani a nedves tincseit, de reménytelen volt. Egyszerűen csak összefogta, és kicsavarta belőle a vizet. Egy-két enyhe szárítóbűbájt varázsolt magára, viszont ez csak ártott, mint segített volna.

– Jól van, jól van – sóhajtott, még mindig nevetve a lány. – Legalább rajtad volt cipő.

Draco vigyorogva egy tisztító és egy szárítóvarázslatot küldött a lány lábára.
– Így már jobb?

– Köszönöm. – Hermione rámosolygott, majd kinézett a menedékükből. – Eléggé elkapott minket az eső. Ha eddig azt hitted, hogy el fogok aludni, akkor most már semmi esély rá.

Draco egy lépéssel közelebb lépett hozzá, aztán a kezeit Hermione derekára csúsztatta, és hátulról ölelte át. Az állát a boszorkány vállára helyezte.
– De megérte – mondta halkan, még mindig mosolyogva. – Szerintem mindkettőnknek jól jött ez a kis felfrissülés.

Hermione a szemeit forgatta, és megfordult a férfi ölelésében, de amikor újra találkozott a tekintetük, a levegő hirtelen megváltozott. Az eső dobolása a tetőn, a vizes ruhájuk hűvös érintése, a forróság közöttük… minden más csak lényegtelen apróság volt.

– Hoppanáljunk haza? – kérdezte a férfi.

Mindketten megborzongtak, amikor újra dörögni kezdett az ég, de ez nem a hang miatt volt, nem is az eső miatt.

– Még ne siessünk annyira.

Draco ujjaival végigsimított Hermione arcán, letörölve néhány esőcseppet.
– Folytathatnánk ott, ahol az eső félbeszakított minket – jegyezte meg halkan.

Hermione elmosolyodott, aztán ujjait Draco ingének gallérjába akasztotta, és közelebb húzta magához.

– Szerintem is.

És az esővel mit sem törődve újra összeért az ajkuk.

Képtelenek voltak akár egy percre is elgondolkodni azon, hogy mit tesznek, és ez igazán nem is számított már. Csak ők voltak ott egyedül, és csak ez számított. A fellángoló vágy mindent elpusztító elemként égette az egész testüket, és ha akartak volna, sem tudtak volna megálljt parancsolni neki. A férfikarok a lány csípőjét simogatták, újra és újra, mintha nem tudnának betelni vele.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek. A lány torka teljesen kiszáradt. És ez az izzás Draco szemében. Hermione még sosem látta ilyennek. Egyszerre volt borzongató és féktelen. A férfi alig várta, hogy tovább folytassák. Nem először voltak ilyen intim helyzetben, mégis ez valahogy más volt. Már a varázsló tekintetétől is finom remegésbe kezdett a boszorkány egész teste. Élvezni akarta, minden érintését, csókokat, és viszonozni ezeket pontosan ilyen vad érzékiséggel. Kivételes volt és egyedi.

Draco ki akart élvezni minden egyes percet. Könnyedén lefejtette a lányról a nyáriruhát, ami vizes csattanással landolt valahol a pavilonban, és cseppet sem csökkenő vággyal fedezett fel minden egyes porcikát. Hermione egyszerre érezte a bőrén az eső hideg szelét és Draco forró érintését, amitől libabőrős lett. A férfi a boszorka nyakára, keblére hintette a lágy, izzó csókokat, miközben Hermione a kezét a tarkójára téve, beletúrt a vizes tejfölszőke hajba. Draco az ölelésében érzete a lány testének finom remegését. Vágyott rá. Csillogott a szeme, rá, egyedül csakis rá. A felfokozott érzelmi állapotban kipirult arccal egyedül őt nézte. Ez még inkább feltüzelte.

Hermione kapkodva igyekezett megszabadítani a varázslót a ruháitól, aztán az egyikből gyorsan fekhelyet készített maguknak, amit nehezen tudott kivitelezni Draco csókjaitól, akinek íze édes volt és izgató. De a tekintete. Éteri. Jó volt ezt látni a vágytól csillogó szemekben. Közös erővel megszabadultak a maradék ruháktól is. Az esőtől nedves testük összeért, ahogy ott feküdtek a rögtönzött fekhelyen. A lány reszketett a férfi érintésétől, mindtől remegett. Kifulladva várta az élményt, miközben a varázsló keze egyre feljebb csúszott a meztelen combján. Hevesen küzdött a szemére boruló sötétség ellen. Nagyra nyílt szemekkel nézte a fölé magasodó férfit.

Vad villanás. Izzó tűz és a perzselő tekintetek. Készen állt rá. A boszorkány a lábait a férfi dereka köré fonta, és közelebb húzta magához. Vágytól sürgető csókokat váltottak. Draco olyan szögben emelte meg, hogy Hermionénak teljes egészében be kellett fogadnia. Könnyedén siklott be. Megállás nélkül egyenesen és teljesen. Hermione még nem is érezte magát ennyire vággyal telinek. Képtelen volt nyitva tartani a szemét. Leeresztette a szemhéját, s hangosan felnyögött. Pontosan erre vágyott. Erre a semmihez sem hasonlító érzésre. Semmi előjáték, semmi elhúzódó édes kínzás. Csak a féktelen vágy.

Már egyikük sem érezte a vad vihar tombolásának hűvös szelét, amely összekeveredett a nyögéseik hangjával. Melegük volt a kábulatban, amibe egyre tovább és tovább űzték egymást. Hermione minduntalan felnézett a szürke szemekbe, amiben ki nem oltható tűz égett. Felemelete a kezét, hogy a férfi nyakára tegye, és egy újabb kapkodó, éhes csókot váltsanak. De a lány képtelen volt abbahagyni a nyögést, miközben a kellemes ritmus egyre messzebbre vitte.

Gyorsult a tempó, a vörös duzzadt keblek remegtek minden lökésre. A boszorkány készségesen követte a varázsló mozdulatait. Draco teljesen maga alá gyűrte. Birtokolni akarta, a magáévá tenni, örökre. Így volt, ezt érezte, és akarta. Csak őt, és senki mást. Nem számított a hely, nem számított az idő, ebben a pillanatban az sem érdekelte, ha valaki éppen odatévedt volna és meglátta volna őket. Úgy érezte nincs a világon olyan erő, ami most szétszakíthatná őket. Hermionét akarta. Nem vette le egyetlen pillanatra sem a szemét a lányról. Minden percét ki akarta élvezni, látni akarta, az emlékezetébe vésni, miközben ő maga volt az, aki a boszorkány gyönyörét okozta.

A lány szemei kipattantak, s ismét a fölé magasodó férfi erős mozgását nézte, az izzó szemeket, ami szerelmesen, birtoklóan és vágyakat ébresztően néztek vissza. Férfias mozgása volt, erőteljes. Eleminek tartotta, márpedig ha ez így volt, akkor az az elem nem volt más, mint a tűz. Égetett, perzselt, fájón belemart kegyetlenül és kíméletlenül, elsodróan, minden mást elfeledtetett.

Az orgazmus elsöprő volt. Hullámokban tört rájuk, mintha soha nem akarna elmúlni. Együtt sodródtak a gyönyör tengerében, elveszítve minden kapaszkodót a valósággal. A világ peremén lebegtek, ahol már nem léteztek szavak, csak az érintések, a bőrükön végigfutó forróság és lélegzetük összefonódó ritmusa. Végül mindketten kifulladva, zihálva terültek el a rögtönzött fekhelyükön. Az eső hangja kintről beszűrődött a pavilonba, ahol a két szerelmes összebújva pihent egymás mellett. Draco egy takarót varázsolt magukra, aztán óvón magához szorította a boszorkányt.

A varázsló ujjai lassan, gyengéden csúsztak Hermione derekára. Miközben a boszorka a homlokával finoman a mellkasához simult, és az ujjai lustán köröket rajzoltak Draco oldalán. A béke puhán telepedett rájuk, mint az a meleg takaró, amely óvón körülölelte őket. Hermione lassan felemelte a fejét, és a félhomályban Draco szemeit kereste. Azok még mindig ködösek voltak az iménti mámor után, de ahogy rá nézett, abban ott volt valami más is – valami gyengéd, valami őszinte.

– Szeretlek – suttogta a boszorkány fejebújához hajolva Draco.

– Én is szeretlek téged – válaszolta vissza mosolyogva Hermione.

Draco karjait szorosabban fonta köré, és Hermione érezte, ahogy a férfi ajkai egy pillanatra a hajába simítanak egy csókot. A szívverésük lassan, fokozatosan csillapodott, de még mindig egyszerre dobogott.

Még nem volt szükség szavakra. Nem kellett mást tenniük, csak létezni ebben a pillanatban. Együtt. Miközben kint a vihar tovább tombolt.

hozzászólások: 0