40. fejezet
Theo

Jól van. Rendbe fog jönni, Theo. Nem is olyan sok a vér. Nem… nem is olyan nagy a tócsája… Ami most átáztatja a taláromat, és pár méterre tőlünk eltűnik a lefolyóban.

Nincs is olyan sok vörös. A legtöbbje a haja, igaz? Igen, igen, a haja. Nem csak vér és egy villogó, rossz hírű diagnosztikai varázslat. Nem, ez tévedés. Tévedésnek kell lennie. Néha késnek. Igen, ez az. Néha a mágia egy pillanatig tart, mire utoléri a testet. Persze. Ezért csökkennek az életjelei – le, le, le, le, le...

Letépte a blúzának az egész bal felét.

A hatalmas és rendkívül mély sebek mind a bal oldalán voltak. Az egész karján, a mellkasán, a… nyakán.


A nyaka, a nyaka, a francba, a főartéria.


Theo mindkét kezét erősen a felhasadt bőrre nyomta. Túl nyitott. Túl nyitott.

Az életjelek egyre csak csökkentek-csökkentek-csökkentek-csökkentek-csökkentek.

– Ginny!! / – Mi történt? / – Kibaszott sötét varázslatok és átkok a kastély egyes részein. Belesétáltál egybe, és elkezdett, elkezdett…

Forró és máris ragadós vére folyamatosan szivárgott át az ujjai között, amelyek a nyakán lévő sebet nyomták. Meg kellett állítania a vérzést. Vért kellett juttatnia a lányba.

Három árnyék vette körül. Rá leheltek, megérintették, lebegtek a környezetében.

– Húzzatok a picsába! Nekem... koncentrálnom kell. Kell a táskám. Vérpótló, pálca, boszorkányfű, a francba…

Érzett valamit az ujjai alatt a lány nyakán, amit nem szabadott volna.

Az életjelek egyre csak csökkentek-csökkentek-csökkentek-csökkentek.

– Meg kell állítani a vérzést. Meg kell állítani a vérzését. Neki, nekem, nekem kell, hogy ne vérezzen tovább.

Ránézett az arcára. Nem kellett volna ezt tennie. A bőr sápadt, vérszegény, élettelennek tűnik.

– Theo, mondd meg, mit tegyünk.

– Tedd a kezed az enyémre, nyomd erősen. Kurvára erősen. Én, a francba, ki kell vennem a kezem, és szükségem van a pálcámra. És szükségem van boszorkányfű kivonatra és egy átkozott bájitalra, és…

Draco kezei erősen nyomták az övét. Látta Hermionét a gyógyító készletével, ahogy elővette a kellékeket. Ron megragadta a talárja gallérját, és lehúzta róla, miközben Theo lecsúsztatta csúszós, vörös kezeit a lány nyakáról. Ron átadta neki a pálcáját, amint megszabadult a nagy, mozgását korlátozó talártól.


Nem csinálok neked emléktáblát.
Kérlek, a francba, kérlek, ne törd össze magad előttem.
Kérlek, ne ess szét a kezeim között.


Már járt itt korábban. Már érezte ezt korábban. Már látta ezt az egészet, a francba. De legutóbb Draco vérzett el pontosan ezen a rohadt padlón. Legutóbb Draco nem vérzett olyan sokáig, mire odaért hozzá. Legutóbb… legutóbb a diagnosztikai táblázat nem villogott így.

Az életjelek egyre csak csökkentek-csökkentek-csökkentek-csökkentek.

– Oké, amikor mondom, vedd le a kezed, Draco. Ti ketten kezdjétek el önteni a bájitalt a torkába.

A nőből kicsordult vért a nadrágjára törölte, hogy jobban meg tudta fogni a pálcáját. Koncentrálnia kellett. Pontosnak, precíznek és nyugodtnak kellett lennie.

Pont az ellenkezője volt annak, amit érzett.

Theo a pálcáját közvetlenül a lány nyakán lévő lyuk fölé tartotta.
– Most!

Draco elhúzta a kezét, és a vér felcsapódott, kísérteties bugyborékoló hangot keltve.

– Vulnera Sanentur… – A pálcáját a seb fölé tartotta, miközben lassan, szinte énekszerűen mondta ki a varázsigét. A bőr a nagy seb széleinél kezdett összehúzódni. Lassan.

Felnézett a diagnosztikai varázslatra.

Túl lassan.

– Vulnera Sanentur… – Ahhoz, hogy a legjobban működjön, háromszor kellett megismételni. Draco megmentésénél bevált. Korábban is bevált.

Működnie kellett. Ennek működnie kellett. Kérlek, kérlek, hadd működjön ez!


Látta, ahogy a bájital sárga folyadéka a vérrel együtt szivárgott ki a sebből, miközben Hermione a folyadékot Ginevra torkába öntötte.

Ennek nem szabadott volna megtörténnie.

– Várj! Várj, Hermione! Amíg a seb össze nem zárul. Amint összezárul, adj neki újra mindent.

A seb tovább zárult, de a bőr, a belső szervek, a vér… az összes vér, ragadós, hideg, és a keze redőiben összegyűlt, jelezve neki, hogy vérveszteség történt.

– Vulnera Sanentur… – A seb szinte teljesen bezárult.

– Most, Hermione!

Ginevra szíve leállt.

Látta, ahogy a vonal lapos lett; látta a 0-át.


Ne, ne, ne, ne, ne, a francba, a picsába, a fenébe, ne, ne, ne


Felállt a térdéről, rá hajolt, kezeit a lány szívére helyezte, és ritmikusan, erősen nyomta.

– Egy – BUM – varázslat – BUM – sokk – BUM – varázslat – BUM.

– Tudom! – Hermione mellé lépett, és felemelte pálcáját, miközben Ron újabb fiolát öntött le a húga torkán.

Theo felemelte a kezét, miközben a lány Ginevra mellkasára varázsolt, majd folytatta a nyomást.

A szívleállásnak biztosan a vérveszteség volt az oka. Talán nem jutott oxigén az agyába. A bájitaloknak hatniuk kellett. Hatniuk kellett, ha a szíve újra verni akart. Hamarosan hatniuk kellett, mielőtt… mielőtt túl késő lenne.

– A francba, gyerünk, Vöröske. Gyerünk, gyerünk…

– Ver. A szíve magától ver, Theo.

Draco szavaira felnézett, hogy megnézze a kórlapot.

Az életjelek emelkedtek… emelkedtek… lassan… emelkedtek…

De emelkedtek. Emelkedtek. Emelkedtek. A bájitalok hatottak.

Oké, oké, a többi sebéből még mindig vérzett. Kellett neki egy élénkítő bájital, futkárlobonc, és rengeteg-rengeteg boszorkányfű, hogy ne maradjon heg.

Nem maradhatott heg.

Nem szennyeződhetett be.

Nem lehetett. Nem ő. Nem ő.


– Mennyi boszorkányfűesszenciám van?

– Három üveg.


A francba, nem tudom, hogy elég lesz-e… csak a legnagyobb sebekre és vágásokra használd. A többihez futkárlobonc kell.


Theo bólintott.
– Önts egy egész üveggel a nyakára. Adj neki egy élénkítőt is.

Theo lenézett a lány testének többi részére.

Rossz volt a helyzet. Pont olyan rossz, mint Dracóé volt hatodikban.

A vállát olyan mélyen vágták meg, hogy látszott a csontja és a porc. Egy hosszú seb húzódott a könyöke hátsó részétől egészen a hónaljáig. Több tucat vágás volt az alkarja külső részén, olyan közel egymáshoz, hogy úgy nézett ki, mintha a bőr lehúzódott volna. És a keze…


A francba.

– Ron, hol van az ujja?

– Mi?

Theo a négy ujjra nézett. Ötnek kellett lennie. Ezt mindenki tudta. Egy kéznek öt ujja van. De, amikor harmadszor is megszámolta őket, csak négyet talál. Négyet. Kibaszott négyet.

Hiányzott a kisujja.

Az egész hiányzott.

Eltűnt.

Csak egy véres, üres hely maradt.

Theo felemelte a hangját miközben beszélt.
– A kibaszott ujja. Eltűnt. Te fogtad meg? Ha, a francba, ha te fogtad meg, vissza tudnám tenni. Össze tudnám varrni. Újra össze tudnám illeszteni a…

– Nem fogtam meg a kibaszott ujját, Nott – gúnyolódik Ron. – Alig tudtam kihúzni, mielőtt megvágta a fejét. Idehozni és feltakarítani a vérnyomokat már kurvára elég lehetetlen volt. Nem is tudtam, hogy elvesztette az ujját.

A mellkasán lévő súly egyre erősebben nyomta.

Szüksége volt az ujjára. Minden ujjának meg kellett lennie. Nem veszíthette el azt a darabot magából. Nem ebben a háborúban. Nem ő. Egyben kellett maradnia. Az egésznek egyben kell maradnia.

Feláll, lábai a lány teste két oldalán.

Az életjelek emelkedtek… emelkedtek… emelkedtek…

A combjához nyomta a kezét, hogy abbahagyta a remegést.
– Hol történt ez? Megszerzem. Talán van időnk, hogy…

– Kizárt dolog, Theo. El kell tűnnünk innen.

Egy magas hangú, vihogó nevetés visszhangzott a mosdóban. Theo felnézett, és látta, ahogy az idegesítő női szellem lebegett ki az egyik fülke felett.

– Drakey-nek igaza van. A folyosók sötétedés után nem biztonságosak. Túl sok diák próbált megszökni, ahogy közeledik a félév vége.

– El kell tűnnünk innen. Aktiváltad a zsupszkulcsot? – kérdezi Ron.

Theo újra Ginevrára nézett. A kezére. A testrészre, ami már nem volt meg.

Az életjelekre, amelyek még mindig villogtak. Nem volt jól. Már nem állt a halál küszöbén, de még mindig nincs jól.

– Még nem vihetjük el. Legalább sárgára kell hoznunk az életjeleit, mielőtt elmozdíthatjuk. – Letérdelt mellé, és Ferula-varázslatokat kezd el mondani a karján lévő sebekre. A vérveszteség volt a legaggasztóbb.

Hermione leült vele szemben, és elkezd tisztítani, majd futkárloboncot és kötést varázsolt a sérült területekre.

Theo a táskájára mutatott, miközben megpróbálta összezárni a sebeket az alkarján.
– Adj neki még egy vérpótlót.

– Theo, a zsupszkulcs csak rövid ideig aktív. Most azonnal el kell tűnnünk innen.

– Ilyen állapotban nem utazhat zsupszkulccsal, Draco! Meghalna! – kiáltotta Theo, miközben a diagnosztikai varázslatot figyelte.

Az életjelek emelkedtek… emelkedtek. Emelkedtek. Emelkedtek

A narancssárgában lettek.


Köszönöm a kibaszott Merlinnek. A narancssárga az új kedvenc színem.


Mind a négyen csendben kezdték el kezelni. Csak Theo szólalt meg, hogy utasításokat adjon, ahol szükséges, míg a nyikorgó szellem őrködött felettük.

A furcsa barátsága Dracóval meghozta gyümölcsét.

Theo átvizsgálta Ginevrát. Külsőleg minden rendben volt. Minden olyan jó, amilyenre csak a helyzethez képest lehetett, kivéve a kibaszott ujját.

A többi rajta múlt.

Ez volt a gyógyulási folyamat egyik legfontosabb része, amit túl korán tanult meg az életben. Hogy a hozzáállása, az állóképessége és a hajtóereje hogyan befolyásolta a gyógyulását.

Fizikailag a teraszos incidens sokkal kevesebb kárt okozott, mint néhány dolog, amit az apja tett vele a bal oldali szobában vagy az évek során. Gyorsan meg kellett volna gyógyulnia. Néhány napon belül vissza kellett volna térnie a normális állapotba. De egy része meghalt azon a napon. Az a része, amely harcolni akart, élni akart, hitt abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Az apja mindezt tönkretette.

És kiderült, hogy ez a seb gyógyult a leghosszabb ideig, mind átvitt, mind szó szerinti értelemben.

Szüksége volt Ginevrára, hogy harcolhasson. Szüksége volt rá, hogy a lány lélegzetet akarjon venni. Hogy fel akarjon ébredni. Hogy tovább tudjon menni.

Én… nem tudom, hogy akarja-e…

Látta az elmúlt pár hétben. A bűntudatot. A fájdalmat. Az ürességet. A szórakozás iránti vágyat. A szeretetet valaki iránt, aki már nem volt itt. A félelmet, hogy a dolgok soha nem lesznek jobbak, soha nem lesznek könnyebbek, soha nem szűnik meg a fájdalom.

Felismerte, mert őbenne is ott él. Majdnem elvette tőle régen.

De őt nem vehette el.

Kérlek, kérlek, kérlek, ne legyenek emléktáblák, Ginevra. Én… nem akarok mindig rád emlékezni.


– Most mi lesz?

Theo hátradőlt, lábait maga alá húzva.
– Mi… várunk. A bájitalok, a varázslatok, a kötések, mind azt teszik, amit kell. Most csak rá várunk.

Draco a látómezejébe lépett, a diagnosztikai varázslat mögé.
– Talán három percünk van, Theo, aztán mennünk kell. Ha nem, mindannyian meghalunk.

Theo nem válaszolt a tervérének. Nem tudott. Nem tudott beszélni, és nem tudta feldolgozni a jelenlegi helyzetüket. Hogy mennyire el voltak cseszve mindannyian, megint.

Dolohov őt kereste.

Őt.

Vöröskét.

Ott volt a folyosó végén, arról beszélt, hogy kiszívja belőle a vért, miközben a lány pár ajtónyira tőle vérzett el.

Még ha túl is élte ezt, most ezzel kellett megbirkóznia. Mindannyiuknak ezzel kellett.

– Különösen őt kell kihoznunk innen, Nott.

– Mi? Miért pont őt, a kis menyétet?

Theo látta, hogy Ron egy hatalmas kardot tartott mindkét kezével.


Hát, legalább ez jól sült el.


– Dolohov láthatóan elsődleges prioritásként kezeli a megtalálását. Úgy véli, felhasználhatja a varázserejét vagy a vérét, hogy visszahozza Granger emlékeit, így visszaszerezheti őt.

Ennek a beszélgetésnek véget kellett vetni. A hirtelen megugró diagnosztikai értékek igazolták.

– Ne beszéljetek erről a szarról a közelében! Most éppen harcol, ti idióták! Az életéért küzd, nem tudjátok, mit hall, mit vesz észre. Szóval hagyjátok abba ezt a beszédet azonnal! – Theo elhúzta a szakadt ingét a sebek kezeléséhez felfedett területről, és ráterítette a talárját.

Pálcáját lengetve védő és melegítő varázslatot bocsátott rá.

Az életjelek emelkedtek, emelkedtek, emelkedtek, emelkedtek.

Majdnem sárga. Majdnem megvolt.

– 25 másodperc, Nott.


Bassza meg az egész.
Bassza meg ezt a szar életet.

Lehajolt, és óvatosan a kezeit a vérrel borított teste alá csúsztatta, magához húzta, miközben felemelte a padlóról.

Jobb lett volna, ha valaki tartotta volna. Biztonságosabb lett volna így – kisebb az esélye, hogy a sebek újra felszakadnak, vagy rosszabb történik.

Theo kissé átpozícionálta a karjaiban, megpróbálva megtámasztani a lány nyakát.

– Nott.

Theo felnyögött, és nem vette le a szemét a boszorkányról.
– A francba, oké, oké, menjünk.

– Kösz, Myrtle. Tartozom neked még eggyel. – Draco kinyújtotta a darab szövetet, amelyen a kő feküdt, és mindannyian egyszerre kaptak utána.

A mosdó és a szellem kuncogása elkezdett forogni és kavarogni, miközben beszívta őket. Theo a vörös hajú lányt olyan szorosan szorította a mellkasához, amennyire csak tudta.


Tartsd össze az egészét.
Kérlek, kérlek, maradj egyben.


A lába alól kicsúszott a talaj, és hátraesett a szobája fa padlójára. Vissza a biztonságos helyére. Itt biztonságban volt.

– Nekem, nekem vissza kell mennem a menedékházba. Majdnem lejárt az időnk. Szólnom kell a szüleimnek és Kingsleynek. Ő tud…

– Ő nem megy sehova, Ronald! Majd én elintézem. Meg tudom gyógyítani. – Theo lassan felállt, berohant a szobájába, és az ágyára fektette a lányt.

Ahogy hátralépett, meglátta a diagnosztikai varázslat sárga fényét.

Visszavonom; a sárga a legjobb szín.

– Jól van, jól van. – Biztosította magát.

Hermione átkúszott az ágyra vele szemben, és elkezdte lehúzni Ginevra arcáról a haját, ami odatapadt és vérrel volt borítva.

Néhány kötés már átvérzett. Valószínűleg azért, mert el kellett mozgatnia.

Theo elkezdte leszedni őket, míg Draco újakat tett mellé, hogy kéznél legyenek.

Ron belépett a látóterébe, és aggódva nézett le a húgára.
– Jól van, jól van…

– Rendbe fog jönni, Ron. Menj, mondd el a szüleidnek. Menj, értesítsd a Rendet.

Ron egy pillanatig a húgát bámulta, majd felnézett Hermionéra, bólintott, és kifelé menet megragadta a köpenyt, miközben továbbra is szorosan fogta a kardot.

Theo éppen néhány sebet kötözött, amikor hallotta, hogy Ginevra torka ziháló hangot adott, miközben a teste kissé megrándult.

Felébredt. A megnövekedett oxigénszintnek köszönhetően visszanyerte az eszméletét.

Mindez jó jel volt. Mindez remek jel volt.

Theo fájdalomcsillapítót öntött a szájába, amely szórványosan nyílt és csukódott, miközben a lány a fájdalom ellenére próbált lélegezni.

Ginevra nyögni kezdett, és előre-hátra forgatta a fejét, ahogy a bájital hatni kezdett.

A feje felé fordult, miközben kinyitotta a szemét, és lassan pislogott. A mogyoróbarna szeme homályos volt, és gyorsan mozgott, annak ellenére, hogy a szemhéja alig nyílt ki.

– Harry…

A kibaszott négyujjas kezével felé nyúlt.

A francba, azt hitte, én vagyok ő.

Sok vért vesztett. Majdnem halálos mennyiségű vért. A fülétől lefelé a nő vére borította, ahogy őt is. A nő biztosan delíriumban volt.

Ginevra felnyúlt az arcához, lassan simogatta az arcát, és mosolygott rá.
– Hol van a szemüveged?

Hagyta, hogy megérintse. Nem szólt semmit a nő hallucinációs szavaira.

– Hol… hol voltál? Hiányoztál.

Theo felnyúlt, a nő arcát simogató kezét a sajátjába vette, és lassan simogatta a tenyerét a hüvelykujjával, eltakarva a kibaszott hiányzó részét.

– Nekem is hiányoztál, Ginev… Ginny – nyögte ki kényelmetlenül.

A nő mosolya szélesebbé vált, és ő figyelte, ahogy a nő szemei elfordultak, majd visszatértek hozzá. Aludnia kellett. Időre volt szüksége. Szüksége volt az ujjára.

– Még mindig szeretlek. De… de kedvelem őt. Rendben van, Harry? Rendben van?

Fogalma sem volt, mit mondott a nő. De nem akarta tovább növelni a stresszét, nem akarta, hogy a teste kiboruljon. Úgy tett, mintha semmi baj nem lenne, ha a nőnek erre volt szüksége. Bármilyen szerepet eljátszott volna, amire a nőnek szüksége volt.

– Jól vagy, Ginny. Jobban leszel, mint jól – mondta Theo.

– Azt hiszem, fuldoklom. Segítenél… nekem?

Bólintott, és kinyújtotta a kezét az álommentes altatóitalért, amit Hermione nyújtott felé.

– Igen, segítek neked. Megígérem. Kiemelek a vízből, Ginny. Rendbe fogsz jönni. Kinyitnád a szádat nekem?

A lány engedelmeskedett, és ő beleöntötte a folyadékot.

A szemei kezdtek lehunyódni, de a mosoly megmaradt az arcán.

Theo tekintete visszatért a boszorkány kezére.

Minden más rendbe jön.

Minden összeáll majd, és a boszorkányfű mennyiségének köszönhetően nem marad heg.

De… a keze… az a rohadt ujja.

– Szüksége van az ujjára.

– Rendbe fog jönni, Theo. Nélküle is rendbe fog jönni.

Nem, nem fog. Nem szabadna. Egésznek kellett lennie. Megérdemelte. A háború már eleget elvett tőle. Ezt nem vehette el tőle is.

Bárcsak nála lett volna.

Tudta, hogyan kell visszatenni. Hogy hogyan kell összerakni. Meg tudta volna csinálni. Csak az a darab hiányzott, amit…

Vagy…

Meg tudnám…

A francba, Theo fiú…

Igen.

Igen.

Meg tudta csinálni.

Meg akarta csinálni.

Csináljuk!

Theo mosolygott, és a pálcáját a bal kezéhez emelte.

……

A zöld lett az új kedvenc színe, az öt pedig az új kedvenc száma.

Zöld, mert a Ginevra teste felett lebegő diagnosztikai varázslat az elmúlt 14 órában folyamatosan ezt a színt mutatta. Soha nem ismerte volna be Draco előtt, de korábban mindig a piros színt kedvelte.

Az ötös, mert ennyi ujja volt a kezén – mind az öt.

Mosolygott a saját keze munkáján – a szójáték szándékos volt –, miközben lenézett a kötésre.

Merlin, de vicces volt.

Theo nem volt biztos benne, hogy a nő bőre a vérveszteség miatt halványabb volt-e a szokásosnál – amiből még mindig lábadozott –, vagy az ő bőre sokkal barnább volt, mint amit eddig észrevett, de a különbség megdöbbentő volt.

Ezt is megpróbálta kijavítani.

Hogy az ujj úgy nézzen ki, mintha oda tartozna. Mintha illeszkedne.

Eddig soha nem vette észre a különbséget a férfi és a női kéz között.

Az ujjai vékonyabbak, sápadtabbak voltak, igen, de valahogy kecsesebbek is, amit nem igazán tudott szavakba önteni. A nő sportoló volt, és a kezei is ezt mutatták. Nagy bőrkeményedések voltak a hüvelykujja tövén, a keze külső szélén, és az ujjhegyeinek nagy részén a repülés és a kviddics során a seprűjét tartva. Mégis, a kezei, az ujjpercei, a bőre és a körmei mind nagyon nőiesnek tűntek.

A kisujja viszont nem. Az barnás volt, másképp épült, izmosabb, és az ízületei durvábbak voltak. Néhány helyen meg volt jelölve a használattól és a túlterheléstől.

Ezt meg kellett oldania.

Megpróbálta megoldani.

Volt néhány ötlete bájital-kombinációkra, amikkel kísérletezhetett. Draco mindig segített neki az összetevők felkutatásában és megvásárlásában, és visszhangként szolgált minden ötletének, ami az agyába pattant.

Mindketten abban a hitben voltak, hogy ez egy egyszerű főzet lesz. Még nem létezett, valószínűleg azért, mert a szükséglet annyira rejtett volt.

Mármint, milyen gyakran kellett valakinek testrészeket egy testhez illesztenie?

De egyelőre be kellett érnie a boszorkányfű esszenciával az összevarrt szöveteken, hogy ne maradjon heg a varratnál, valamint egy illúzióeltüntető varázslattal és egy kozmetikai varázslattal is. Nem tartottak sokáig.

A testét borító illúzióvarázslat is csak nyolc órán át tartott, mielőtt újra kellett varázsolnia.

De amíg ő és Draco nem tudtak dolgozni a bájitalon, ez volt a legjobb, amit tehetett.

– Hogy van?

Theo felemelte a fejét a keresztbe tett karjairól, miközben az ágyon feküdt, és látta, hogy Hermione besétált a szobájába.

Hermione megrázta a fejét, és odament mellé, miközben átnézte a Ginevra felett lebegő kórlapot. Remélhetőleg Draco hamarosan visszatér majd a főzethez szükséges hozzávalókkal.

– Ronald is jön…

– Nem. Rábeszéltem, hogy menjen vissza a Rendhez. Azzal az ígérettel, hogy óránként Hop-hívásunk lesz neki és a szüleinek, amíg a kislány fel nem ébred, és nem tud önállóan Hop-hívni. Nem igazán tudott ellenkezni. Úgy tűnik, mindent el kell mesélnie nekik, és ő vezeti a tárgyalásokat az Amerikai Egyesült Államok Varázslókongresszusával.

A Rend gyorsan dolgozott; ezt el kellett ismernie. És Theo tudta, hogy szükségük is volt rá, ha alig több mint két hét múlva, amikor a következő látványosságnak kellett megtörténnie, cselekedni akartak.

Hermione a figyelmét rá fordította. Ajkai vékony vonallá szűkültek.
– Ki kell cserélned a kötéseidet.

Theo felhúzta a szemöldökét. Nem, nem cserélte ki. Varázslattal gyönyörűen vágta be a sebet. Pontosan az ízületnél, egy milliméterrel sem jobbra vagy balra, rossz irányba. Valóban, ez volt a legtisztább vágás, amit valaha látott. És amint a bemetszés megtörtént, gyorsan kauterizálta a bőrt.

Nem vérzett. Összevarrták, fájdalommentes volt, és jóval Ginevra sebei előtt meggyógyult volna. Talán legfeljebb két-három nap alatt.

Theo izgatottan vette észre, hogy ez máris nem igazán gátolta a mozgásában. Még mindig tudott főzni. Jobbkezes volt, így nem zavarta a varázslatait vagy a mágiáját. Még a gyógyító képességeit sem látszott, hogy nagyon befolyásolta volna. A géz kezelése és a fiolák kinyitása kicsit más volt. És párszor elrontotta, mire rájött, hogy ha a bal kezét kicsit lejjebb tartja, az megoldja a problémát, de miután rájött erre, mind könnyedén kinyíltak.

Nem volt nagy ügy.

Messze nem indokolta azt a reakciót, amit Hermione tanúsított, és amit még mindig minden alkalommal kifejezett.

– Nem, nem aggódom, Hermione. Tudom, hogy okos vagy meg minden, de én többet tudok a gyógyításról, mint te. A kezem rendben van.

– Nem a kezed miatt aggódom.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Theo elővett egy fájdalomcsillapító bájitalt és egy új tekercs gézt, és letette őket az éjjeliszekrényre a szék mellé, amelyben ült.

Hermione csalódottan felszisszent.
– Ó, hagyd már, Theo! Ne viselkedj úgy, mintha ez az egész normális lenne! Mintha normális lenne mosolyogni, miközben levágod a saját ujjadat! Mintha normális lenne viccelődni azzal, hogy egy ujjal közelebb kerültél ahhoz, hogy szükséged legyen Langster Hughes kampójára! Mintha, mintha, mintha ez nem lenne nagy ügy!

Te és Draco a drámai jelenetekkel…

Theo vállat vont, és hátradőlt a székében. Lefelé nézett a bekötözött bal kezére. Nem volt nagy ügy. Ugye? Az a meggyőződése és az az érzése, hogy ez nem nagy ügy, nem volt téves, nem volt elcseszett. Hermione csak túlzottan védelmező volt, ennyi az egész. Korábban Draco biztosan csak viccelt a sokkjáról és a meglepetéséről.

Bárki megcsinálta volna.

Normális volt.

Teljesen normális.

Igen, semmi baj. Normális. Én normális voltam.

– Ez nem nagy ügy. Szüksége volt egy ujjra. Nincs neki ujja. Szóval adtam neki egy ujjat, ami nekem volt. Probléma megoldva. Nagyon ügyes vagyok, mint tudod.

Nevetett, miközben Hermione morgolódott, hátat fordított, a matracnak dőlt, karba fonta a kezét, és dühösen bámult rá.

Viccből felemelte a bekötözött kezét:
– Ugyan már, pacsi, Hermione!

A lány láthatóan elfordította a tekintetétől, és undorral nézett rá, miközben ő újra nevetett.

– Eddig még soha nem akartalak megütni, Theo. Ez komoly dolog; a humorral való elterelés nem fog ezen változtatni.

– Ja, hát, de az sem, ha tovább rágódsz rajta. Ami történt, megtörtént.

És büszke volt a döntésére.

Ő ép volt.

Számold meg őket.

Egy, kettő, három, négy, öt.

Nem egy, kettő, három, kibaszott négy.

Hülye négy. A legkevésbé kedvelt számom.

– A picsába.

Theo felnézett, amikor Hermione Ginevra felé fordult, aki még mindig a hosszan elnyújtott káromkodás szótagjait mondogatta, miközben a feje előre-hátra mozgott.

Összeszorította a szemét, és halkan felnyögött, miközben a nyakában megfeszültek az inak, és megpróbált levegőt venni.

Az biztosan fájt. A torka bal oldalán minden felrepedt, és még mindig gyógyult.

Valahogy sikerült levegőt vennie, de megdermedt. A szeme hirtelen kinyílt, és megpróbált hirtelen felülni, de csak pár centiméterre emelkedett a párnáról, mielőtt nyomást gyakorolt a bal kezére és visszaesett.

– Merlin, a francba! A rohadt életbe, auuuuch!

A hangja illően rekedt és gyenge volt, még akkor is, ha durva szavak hagyták el a száját.

Hermione felkúszott az ágyra mellé, és a vállainál fogva tartotta.

– Semmi baj. Semmi baj, Ginny. Jól vagy. Csak pihenned kell, és…

– Minden lélegzetvétel ég, és a karom és a kezem úgy érzem, mintha épp most mennének keresztül egy cruciatus-átokon, szóval a fenébe is, hogy vagyok jól. Baszd meg a pihenést. Mi történt? Megszereztük a kardot? Ron jól van? Mi a…

– Feküdj vissza, Ginevra. Vedd be ezt; segít az égésen.

A vörös hajú lány felé nézett, ahogy ő felállt, és fölé hajolt, hogy ráöntse a bájitalt. A lány engedelmeskedett, és köhögött, miközben a folyadék küzdött, hogy leérjen a gyógyuló torkán.

Theo a bekötözött kezével nyúlt előre, majd eszébe jutott valami, és a jobbjára váltott, hogy letörölje a szájszéléről lecsúszó bájitalcseppet.

A lány gyorsan végigmérte, aztán Hermionét, majd újra őt.

– Mi történt veled? Mi van, a Szükség Szobája után nem emlékszem semmire.

– Várj egy kicsit a bájital hatásával, mielőtt újra megpróbálsz beszélni. Éhes vagy? Bólints, ha igen.

Vöröske csak bámult rá. Átnézte, a szeme egy kicsit tovább a kezén maradt, majd még egyszer átvizsgálta a többi testrészét, mielőtt újra lefelé nézett magára, hogy felmérje a sérüléseket.

– A nyakam…

– Az volt a legsúlyosabb sérülésed. Szépen gyógyult, de legalább néhány napig kellemetlen lesz, mielőtt újra normálisnak érzed majd.

Elkezdte emelni a bal kezét, megmozgatta az ujjait, majd elszisszent és abbahagyta a mozdulatot, helyette a jobb kezét nyújtotta ki, egészen a nyaka felét borító, halvány és izgatott rózsaszínű területig.

– Kaphatnék egy tükröt? – kérdezte.

Theo bólintott, majd felállt, hogy kimenjen a folyosói mosdóba.

Hermionének el kellett majd mondania neki, mi történt. És őszintén szólva, Theónak is érdemes lett volna meghallgatnia. Amikor Ron összefoglalta nekik az eseményeket, ő túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy odafigyeljen. A diagnosztikai táblázat, a kötések, valamint a lány mellkasának emelkedése és süllyedése kötötte le teljes figyelmét.

Theo levette a törülközőt a fürdőszoba tükréről, leemelte a kampóról, és visszavitte a szobájába.

Hermione segített Ginevrának felülni, a súlyának nagy részét a jobb oldalára helyezve, miközben a lány nyögdécselt és élesen lélegzett.

– Szörnyen érzem magam…– nyögdécselt, miközben Theo a tükör elé helyezte és felfelé döntötte.

A francba, én még rosszabbul nézek ki. Szent ég…

Megfordult, így láthatóvá vált a nyakán lévő seb teljes kiterjedése. Theo figyelte, ahogy a nő tekintete leereszkedett a bal oldalát borító egyik kötés tetejére.

Jobb kezével megragadta a pólója szélét, és mielőtt Theo pislogni tudott volna, felhúzta a fejére, majd letépte a bal oldaláról.

A francba!

A mellei.

Merlin szerelmére, a mellei.

Úgy tűnt, nem csak arra volt kárhoztatva, hogy olyan nőket lásson meztelenül maga előtt, akiket nem akart látni.

Valószínűleg be kellett volna csuknia a szemét, de Vöröske tudta, hogy közvetlenül mellette áll. Tudta, hogy Theo látta a hasát, a melltartója felett kilátszó melleinek tetejét, és a halvány, tökéletes bőrén elszórt, festékhez hasonló vörös és narancssárga foltokat. A nőt ez nem érdekelte, vagy nem zavarta.

Ketten… az első alkalom után még párszor eljátszották a dolgot a hálószobájában. Soha nem mentek tovább a csókolózásnál. A mellkasán lévő nyomás mindig erősödni kezdett, minél közelebb kerültek egymáshoz, minél többet érintette meg. Az élvezetből félelem lett, valahányszor a nő megmozdult, vagy a kezeivel nagyobb nyomást gyakorolt rá anélkül, hogy előbb szólt volna neki.

A lány megpróbált levetkőzni a Roxfort-küldetés előtti napon, de Theo – mint a dühöngő idióta, aki volt – megállította. Nem állt készen. Nem… nem volt felkészülve a bőrre, az érzésekre és arra a tudatra, hogy ő nem fogja viszonozni a szívességet.

Nem. Volt idejük, igaz? A habozására a nő megnyugtatta, és megkérdezte, mielőtt könnyedén megcsókolta a száján, és megígérte, hogy könnyebb lesz.

Azt akarta, hogy könnyebb legyen. Élete során először akart valakit megérinteni, és azt, hogy ő is megérintse őt, és élvezze. Hogy átadja magát neki. De végül mindig a félelmének és a pánikjának engedett.

De ugyanakkor bizonyos dolgok könnyebbé váltak. Képes volt elviselni, hogy a lány megfogja az arcát, beledugja a nyelvét a szájába, és megharapja az ajkát. Mindig előbb megkérdezte. Mindig közölte vele, mielőtt megteszi.

Ez előrelépés volt; ezt mondogatta magának, mosolyogva azon a gondolaton, hogy egyre könnyebb lesz, ahogy ketten egyre több időt töltenek együtt. Ahogy egyre többet megtudott Ginevráról. Ahogy egyre jobban megbízott benne, és egyre jobban megkedvelte.

Kedvelte őt.

Tényleg.

Tényleg kedvelte.

– Tetszik, amit látsz, Teddy?

Pillantott, és megrázta a fejét, majd felnézett, és látta, hogy a lány szeme a lába között járt, majd diadalmasan oldalra kacsintott. Hermione is észrevette, ami őt mélyen megalázta, és elpirult, miközben elfordult.

– Ugh… bocs. H-hozok neked valamit enni. – Megfordult, és megpróbálta átigazítani magát, hogy kényelmesebb legyen a járás, miközben igyekezett másra gondolni, mint a bőrére, a testére, a mellére, és…

A francba… gyerünk már. Gondolj villákra. Igen, ijesztő, éles, hideg villákra.

Az érzés, ahogy a vére a körmeid alá szorult, és az az ín, amit érzett, miközben a torkát szorította… Igen, arra gondolt.

Arra, nem pedig arra a puha, tökéletes, érintetlen bőrre, amit megengedett volna, hogy megérintsen, ha túl tudott volna lépni ezen a szaron.

Öntött neki egy kis hideg levest egy tálba.
Az kevésbé irritálta volna a torkát. A szülei és Ron megpróbálták rávenni őket, hogy vigyék a lányt a menedékházba, de miután Hermione beszélt nekik Theo gyógyító képességeiről, még Ron is egyetértett abban, hogy itt jobb helye volt. Úgy tűnt, a gyengélkedőjük nem volt túl steril.

Theo visszatért, és látta, hogy Hermione segített Ginevrának levenni néhány kötést, hogy megvizsgálhassa a sebeket.

– Ron azt mondta, hogy valaki a kijelölt úton sétált felétek, ezért átirányultatok az F útvonalra, ami elvezetett titeket a főfolyosókról. Úgy gondoljuk, hogy a Halálfalók nemrég sötét átkokat helyeztek el néhány kevésbé ismert átjárón, miután néhány diák megpróbált elmenekülni, és ti belefutottatok egybe. A bal oldaladat érte, mielőtt Ron ki tudott volna húzni titeket.

Theo leült az ágy szélére, és egy kanál levest emelt a szájához. Figyelme a kulcscsontján lévő nagy vágásról a kanálra, majd rá, aztán vissza a kanálra vándorolt, mielőtt kinyitotta volna a száját, hogy etesse.

– Kösz, Teddy.

Bólintott, és adott neki még egy kanálnyit.

– Hát, legalább a kardot megszereztük. Az a rohadt szoba azt hitte, rengeteg cuccra van szükségünk. Örökké tartott megtalálni azt az átkozott dolgot. A te részed viszont jól ment, ugye?

Theo hangosan nyelt. Hermione keze remegett, miközben levette a kötéseket Ginevra alkarjáról.

Nos.

Micsoda szörnyű szó, és milyen sötét igazság rejlett benne, még azután is, hogy mindent megtettek, elmondtak és láttak a bemutató során – Draco még inkább, mint bármelyikük.

Minden célkitűzést teljesítettek. Megtartották a bemutatót. Elég meggyőzőek voltak. Elterelték Ron és Ginevra figyelmét. Senki sem nyúlt Hermionéhoz. Dracónak nem kellett tovább mennie abban a szerepben, amit vele játszott, mint amennyire akart.

Technikailag minden jól ment.

De ezt kimondani rosszul esett.

Nem volt rendben.

Egyik sem volt rendben.

Látni Hermionét, ahogy egy háborús fogoly ribanc szerepét játssza, és kénytelen a testét olyan módon mutogatni, ami biztosan nehéz volt neki. Ott ülni és hallgatni, ahogy életének egy ilyen személyes, intim és sötét pillanatát osztják meg az ő engedélye nélkül, mintha valami csevegés lett volna, az nem volt rendben.

Nézni, ahogy Draco hazudott, beszélt és úgy viselkedett, ahogyan mindenki mindig is címkézte. Ahogy mások próbálták ráerőltetni rá, mióta tizennégy éves volt. Egy szerep, amiről Theo tudta, hogy nagyon összezavarta, az nem volt rendben.

Aztán azt kellett végignéznie, ahogy az átka megcsonkított egy ártatlan nőt.

Az… Az majdnem kihozta Theót a sodrából.

Az a személy, aki sikeresen megidézte azt az átkot, nem az öccse volt. Nem az igazi Draco volt, de ugyanakkor az átok működött. Hatékony volt, pont úgy, ahogy a gyilkos átka is hatott Lunára. Komolyan gondolta. Tényleg hajlandó volt megtenni és az lenni, akinek szerinte lennie kellett, hogy Hermione biztonságban legyen. Azok a cselekedetek részévé váltak, egyre nagyobb, erősebb és mindent felemésztő részekké. Ez megijesztette Theót. Ez megijesztette Hermionét. Ez megijesztette Dracót.

Hermione lenyelte a nyálát.
– Mi… nem futottunk össze olyan problémával, ami veszélybe sodorta volna a küldetést.

Bólintott. Hermione a legjobban fogalmazott. Igen, a küldetésnek nem esett baja, csak nekik. A nagyobb cél még mindig elérhető volt, bár annak a valószínűsége, hogy élvezni tudják, csökkent.

Talán… Talán, ha mindannyian felváltva hozták volna meg a nehéz döntéseket, tették volna a fájdalmas dolgokat és törtek volna össze dolgokat, talán nagyobb esélyük lett volna. Hogy minél többet megőrizzenek abból, akik voltak és akik lenni akartak.

Nem volt a legrosszabb ötlet.

És a tegnapi nap után Dracónak és Ginevrának is szükségük volt egy kis szünetre.

– Akkor miért van a kezed teljesen bekötve, Teddy?

Lassan lenyelte a következő kanál levest.

– Mert levágtam az ujjamat.

Újabb kanállal nyúlt felé, de a lány nem vette el.

– Levágtad az ujjadat?

– Igen.

– Miért?

A férfi vállat vont, és visszatette a kanalat a tálba, nehogy lecsepegjen a frissen kicserélt ágyneműre.

– Mert szükséged volt rá.

Szünet.

Hosszú szünet.

Egy szünet, amely elvezetett ahhoz a pillanathoz, amikor Hermione kibontotta Ginevra kezét.

– Mi a…

Theo figyelte, ahogy a lány szemügyre veszi a kezét. Nem pislogott, és nem fordította el a tekintetét, miközben felemelte a kezét, és szétterítette a négy ujját és a hüvelykujját, a szeme pedig teljes mértékben azon az egy ujjon maradt, ellentétben a többivel.

Theo ismét hangosan nyelt egyet.

A francba… talán el kellett volna varázsolnom a varázslatot, mielőtt esélye lett volna meglátni. Hagyni, hogy megeméssze, mielőtt ránéznie kellett. El kellett volna magyaráznom, hogy hamarosan illeszkedni fog. Megígérem. Senki sem fogja tudni megmondani, hogy nem illik, vagy hogy nem normális, vagy hogy kevesebb, mint a többi részed. Megígérem. Megígérem Ginevrának, hogy…

Megszakította a saját gondolatait.
– Draco, Hermione és én készítünk egy bájitalt, hogy illeszkedjen a többihez. Megígérem, a hét végére nem is fogod tudni megmondani, hogy nem a te ujjad. Meg akartam keresni, de csak korlátozott időnk volt a portálon, és te majdnem elvérztél, és a többi sebed is...

– Ez a te ujjad. – A szavak rövidek és érzelemmentesek voltak, miközben továbbra is a testének nem illő részét bámulta. – Ez… Te… Ez a te ujjad. Az én kezemen. Mert az enyémet levágták. És te… és te… bassza meg Theo; ez a te ujjad.

Nem tűnt boldognak. A francba, egyáltalán nem tűnt boldognak. Undorodónak, sokkoltnak, talán egy kicsit dühösnek tűnt.

A francba, igaza volt Hermionénak? Ez olyan nagy dolog volt? Talán nem kellett volna megtennem. Úgy értem, miért akarna valaki más ujját a testén, főleg az enyémet, a fenébe is.

A francba, a francba, a francba.

Rátette a törött, sebhelyes és minden szempontból tönkrement teste egy darabját. A gyönyörű, kivételes, szennyezetlen testére.

Theo, fiam, mit gondoltál?!

Meg kellett oldania ezt.

– Miért? Theo, mi a fenéért tetted… Miért, miért?

Theo összehúzta magát, lecsúszott az ágyról a székre, és a lábai közötti padlót bámulta. Elcseszte.

Nagyon.

– Sajnálom. Én… nem kellett volna…

Ginevra megrázta a fejét.
– Nem teheted… nem adhatod ezt nekem… nem teheted… Vedd vissza.

Kinyújtotta a kezét közéjük, visszaadva neki. A súly kezdett nyomni; a pontok kezdtek megjelenni, és a belégzés és kilégzés egyre nehezebbé vált.

Nem akarta. Persze, hogy nem akarta. Senki sem akarna soha…

A férfi lehunyta a szemét, ahogy a pontok mozogni kezdtek és egyre nagyobbak lettek, miközben a pánik elhatalmasodott rajta.
– Oké…

– Ne! Ne, ne, ne, ne, mindketten álljanak le! Csak… mindkettőjüknek le kell nyugodnia. Ginny, ülj vissza. Már megtörtént. Theo, elveszem a pálcádat, mert nem fogod megtenni, amit tenni akartál.

Érezte, ahogy a lány kihúzza a pálcáját a zsebéből, és csukva tartotta a szemét, miközben a mellkasa összeroskadt. Egyre nehezebb és nehezebb és nehezebb lett.

Theo nem szeretett elrontani dolgokat. Nem szeretett megsérteni semmit, vagy tönkretenni dolgokat, vagy olyan tisztító varázslatokat vagy polírozó bájitalt használni, amelyek kárt okoztak.

Soha nem akart kárt okozni.

Hallotta, ahogy a lány sírni kezd.

A francba, miatta sírt. Valami miatt, amit ő tett. Még soha nem rígatott meg senkit. Soha. Nem igazán. Ő volt az első.

Az egész teste remegni kezdett.

Az erős és félelemtelen nő egyszer sem sírt ebben az egész szar helyzetben, nem sírt, amikor végigmérte a testét, a nyomokat és sebeket, amelyek hatalmas fájdalmat okoztak neki. Olyan nagyot, hogy a sírás ésszerű reakció lett volna.

De nem sírt.

Az, ami sírásra késztette, ami fájdalmas lélegzetvételek között zokogásra és nyöszörgésre késztette, az valami volt, amit ő tett.

Szörnyeteg voltam…

Az alma nem esett messze a fájától.

– Nem bírom ezt. Nem bírom… Le kell venned! Vedd le rólam! Vedd le rólam! Vedd vissza, kérlek, kérlek!

Aztán a lány sírni kezdett, és valami Theo belsejében, amiről nem is tudta, hogy létezik, kettészakadt.

Még számolni sem tudott. Nem tudott eléggé összpontosítani a testét elárasztó hő és nyomás miatt, és ez nem a jó fajta volt. Nem tudta irányítani a teste egyetlen részét sem. Nem az övé volt. Semmi sem volt soha az övé, soha nem volt olyan, amiben biztonságban érezte volna magát. A teste már teljesen önállóan támadta meg; az apjának nem kellett semmit tennie. Ő maga pusztította el magát.

És úgy tűnt, a körülötte lévőket is.

Már nem hallotta a sírást. Theo nem volt benne biztos, hogy azért, mert a perzselő pánik, a lüktetés és a nyomás elnyomta, vagy azért, mert Hermione tett valamit, de aztán hallotta a hangját közvetlenül az arcához közel.

– Kiütlek, Theo. Sajnálom, annyira sajnálom, de muszáj.

……

– …Hát, ő egy ribanc, Granger. És amíg nem lesz más, addig így fogom hívni.

– Nem az! Csak túlterhelt, és zavarodott, és fájdalmat érez, és…

– És mint a görény testvére, úgy dönt, hogy azokon tölti ki a dühét, akik törődnek vele. A távozás biztosan családi dolog.

– Nem azért ment el, hogy fájdalmat okozzon neki! Ő levágta az ujját miatta. Ez nagyon sok. Ez nincs rendben, és nem is normális. Senki sem csinál ilyesmit…

– Én megtenném érted.

– Ó, fogd be, Draco…

– Nem, megtenném. Egy pillanat alatt. Bánat nélkül. Megtenném. Pont úgy, ahogy Theo tette. Mit gondolsz, mi késztette Theót ilyesmire, mi? Tudod; tudod, miért tette ezt érte. Ő is tudja, miért tette ezt érte, és kibaszottul elment. Tudom, hogy a barátnőd, de Theo a testvérem, és nem érdemli ezt. Hogy így bántsa őt. Ott voltam az egésznél, az isten… Ott voltam, amikor az apja a halál szélére sodorta. Anyámmal megpróbáltunk közbeavatkozni. Megpróbáltuk rávenni azt a rohadékot, hogy hagyja, hogy velünk maradjon, velünk éljen, de soha nem egyezett bele, mindig…

Theo felült az ágyon, és látta, hogy kinyílik a hálószoba ajtaja, és egy dühös Draco Malfoy mered le egy ugyanolyan dühös Hermione Grangerre. A kettő természetesen még jobban egymás felé hajolt, ahogy a vita egyre hevesebbé vált.

Rohadt szociopaták…

A kezét a lüktető halántékára tette. Hermione kiütötte. Megakadályozta, hogy a pánikroham elborítsa. Rávette Ginevrát, hogy ne sírjon tovább.

Ginevra…

Várj, mondta Draco…

Várj.

– Hol van? – suttogta Theo.

A két forrófejű felnézett és megfordult. Mindketten rábámultak, egyikük sem szólt egy szót sem, mígnem Draco könyökkel oldalba szúrta Hermionét, nyilván nem akarva elsőnek megszólalni.

– Ő… Ő a menedékházban van, Theo. Egy darabig ott fog maradni.

Nem.

Nem. Nem. Nem.

Miért? Miért ment volna vissza abba a katasztrofális lakókörnyezetbe? Amelyet, ahogy ő is tudta, utált. Ahol a lépcsők halálos csapdák voltak. És a szobák olyan kicsik voltak, hogy inkább börtöncelláknak tűntek. Ahol az ágyak csak gyermekágyak voltak, és az étel szűkös. Miért választana bárki is ilyet?

Nos, Theo fiú, mert a tested egy részét hozzáerősítetted anélkül, hogy előbb megkérdezted volna.

A francba. Ez az ő hibája volt. Ő késztette a lányt a menekülésre azzal, hogy képtelen volt normális lenni. Normálisan viselkedni. Olyan ember lenni, akivel az emberek szívesen vannak együtt. Mindig elriasztotta az embereket azzal, hogy túl sok volt… túl sok volt belőle valami, amit nem igazán tudott kontrollálni. Túl sok volt belőle, bármi is volt az. És elriasztotta őt is. Őt.

– A francba, persze. – Visszaesett az ágyára, és karjaival eltakarta az arcát.

Most megint ő volt a harmadik kerék a saját rohadt házában.

Megint egyedül volt.

Megint magányos volt.

Teljesen egyedül.

Nem az a jobb fajta magány, amikor vele volt.

Basszus… Mostantól emlékeznem kell rá… a francba.

– Ő, ő nem azért ment el, mert haragszik rád, Theo. Azért ment el, mert szerintem minden, ami történt, túl sok volt neki, és magára haragszik.

– Leveszem, ha akarod. Megmondanád neki? Hogy meg tudom és meg is fogom tenni, ha akarja, oké?

Theo érezte, ahogy a matrac megsüllyed mellette, ahol Hermione biztosan ült.

– Ő nem akarja ezt, Theo. Bízz bennem. Befolyásolná a repülését, és az megölné a lelkét, ha nem tudna olyan jól repülni, mint régen. Még azt a varázslatot sem akarta megtanulni, amivel el lehetne rejteni. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy ő az, akinek sajnálnia kell. És hogy… hogy nem akart bántani téged.

Theo nem tudta visszatartani a helytelen nevetést, ami elhagyta a száját. Sajnálta.

Ó, igen, – annyira sajnálom, hogy kiborultam, mert felvarrtál egy ujjat anélkül, hogy előbb megkérdeztél volna.

Milyen eltorzult volt ez?

Hogy ő volt az, aki bocsánatot kért azután, amit ő tett?

– Szóval elment – mondta Theo a mennyezet felé.

– A francba, nem, nem ment el. Csak egy kicsit… Van pár saját problémája, amivel foglalkozik.

Theo megmozdította a karját, és felnézett a szőke lányra, aki az ágyának a fejrészéhez támaszkodott, nyilvánvalóan nagyon bosszús volt a helyzet miatt.

– Nem, Draco, elment. Elijesztettem. Ahogy mindenkit elijesztek azzal, hogy ilyen elcseszett vagyok.

A bátyja megrázta a fejét.
– Mindannyian elcseszettek vagyunk, Nott. Aki idáig eljutott, az elcseszett, beleértve őt is.

Theo dühösen ránézett. Nem tetszett neki, ahogy a lányról beszélt. Persze, sok mindennel kellett megbirkóznia. Átélte a saját személyes poklát, akárcsak a többiek.

Sokat vesztett.

A testvéreit, a barátját, a legjobb barátnőjét.

Az otthonát.

Az ujját. Nos, technikailag elvesztette az ujját, de most már más volt a helyén. Egy nem olyan jó, az biztos. Egy másodosztályú kisujj, kétségtelenül.

Meg kellett oldania ezt.

Javítania kellett a helyzeten, össze kellett raknia. Legalábbis meg kellett győződnie róla, hogy a lány jól van. Hogy biztonságban van, kényelmesen érzi magát, és úgy bánnak vele, ahogy megérdemli.

Igen.

Igen, meg tudta csinálni.

Az elfogadható volt, igaz?

– Mennyi az idő? – kérdezte.

Hermione felnézett a falra, ahol az óra volt.
– Kicsivel múlt 6 óra.

Oké, szóval korán volt. Nagyon korán. Ginevra nem szeretett korán kelni. Inkább éjszakai típus volt. Pontosan neki az ellentéte. Theo felült, és leszállt az ágyról. Több mint fél éve élt abban a szarházban, és őszintén szólva, Theo fogalma sem volt, hogy volt ez lehetséges. Még a szarház minden aspektusáról szóló folyamatos panasza sem érte el azt a szintet, amit ő saját szemével látott azokon a pár alkalmakon, amikor ott járt.

Végigment a folyosón, bement a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.

Utálta az ételt, az alvási körülményeket, a levegőt, amiről meg volt győződve, hogy szinte minden hónapban megfázást okozott neki, a rá szegezett tekinteteket, a minden felületen lerakódott koszt és port.

Az nem volt hely Vöröskének.

Többet érdemelt ennél.

Tehát, ha ott akart lenni, a legkevesebb, amit tehetett, az volt, hogy gondoskodik róla.

Meg tudom csinálni. Jobban tudok gondoskodni a dolgokról, mint mások. Olyan hellyé tudnám ezt tenni, ami méltó hozzá, Ginevrához.

Meg tudom.
Meg tudom.
Meg fogom.

hozzászólások: 0