57. fejezet
Hermione

A kezek, amelyek a matracba szorították, nem a Mester kezei voltak. Ezt még ő is tudta. Még a testét elárasztó félelem ellenére is biztos volt benne, hogy nem azok voltak. Nem voltak olyan érdesek, mint a csiszolópapír a bőrén, nem hagyták maguk után azt a súrlódó érzést, amelyet – sajnos – már kívülről ismert. Nem. Egyrészt több mint két kéz markolta meg, miközben ő továbbra is sikoltozott.

Kezek borították az egész testét, egyre mélyebbre nyomva a puha matracba.

Egy matracba, amelyből a teste könyörögve próbált kiszabadulni.

De a kezek nem hallgattak rá.

– Állj! Kérlek, ne! Engedj el! Kérlek, engedj el! Draco!

A félelem összezavarta. Hermione nem tudta pontosan megmondani, miért volt benne minden kétséget kizáró bizonyosság, hogy ha továbbra is ezen az ágyon marad, szörnyű dolgok fognak történni. Az elméje remegett, kaotikus volt, és éppúgy menekülési utat keresett, mint a teste.

– Biztonságban van, Granger kisasszony. Segíteni próbálunk! Kérem, ne álljon ellen. Ha nem teszi, kénytelenek leszünk…

– A feje újra vérzett. Az életjelei gyengültek.

Egy erős, de gyengéd kéz, amely a vállára nehezedett, feljebb csúszott, és rászorult a nyakára.

A fájdalomtól a szeme fehérre villant, és összeharapta a fogait, miközben felnyögött, és megpróbálta kiszabadítani a fejét a kezek közül.

A szörnyek győztek…
Csak hagyd, hogy játszanak veled, kedvesem.
Ha ellenállsz, csak tovább fog tartani.

– Figyeld a nyakát, Andrews! A zúzódások és sebek frissek, és a…

– Nem szándékosan történt! Nem hagyta abba a küzdést. Meg fogja sérteni magát. Tudom, hogy azt akarta, hogy ébren legyen, hogy elmondja nekünk, mi történt, de szerintem nincs más választásunk, mint hogy…

– Egyetértek, Frazier gyógyító, ha lenne szíves…

Nem tudta mozgatni a karjait. Még mielőtt rájött volna, hogy ébren van, máris érezte, hogy a csuklóit megkötözték.

A csuklójára nehezedő nyomás ismerős volt, de általában a kezeit a fejtámla fölé kötötték össze, vagy a baldachinos ágy oszlopaihoz emelték a levegőbe.

Soha nem kötötte a kezeit az oldalához.

Ez új volt.

A szoba is sokkal világosabb volt, mint szokott. Biztosan tett valamit előző este, amivel tetszett neki. Ez volt az egyetlen ok, amiért valaha is félrehúzta volna a függönyöket az ablakokon. Ez jó jel volt. Azt jelentette, hogy jó kedve volt. Bár a jókedve nem mindig jelentette azt, hogy könnyebb lesz elviselni, ahogyan bánt vele, de legalább jobb esélyeket adott.

A szeme még mindig csukva volt, miközben teljesen mozdulatlanul feküdt, és a környezete hangjait hallgatta.

Rettegett attól, hogy felébreszti, ha éppen aludt.

A férfinak a jobb oldalán kellett volna lennie. Mindig az ágy jobb oldalán aludt, amikor megengedte, hogy vele aludjon.

Nem mintha ő akarta volna. Egyetlen porcikája sem akart azon a matracon lenni, ahol ő…

Lenyelte a nyálát, és figyelmesen hallgatta a férfi rekedt belégzéseit és kilégzéseit. Vagy a toll sercenését a pergamenen balra, ahol az íróasztala állt. Vagy az üvegek egymásnak csengő hangját a feje fölött, ahol általában a bájitalok, fiolák és egyéb szörnyű kísérletek sora kezdődött.

Várt.

Tovább várt.

Egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét, tudva, hogy ha sikerül kitartania a következő levegővételig, akkor a férfi nagy valószínűséggel nem lesz itt.

Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el, mire végül levegőt kellett vennie, de a szoba végig csendben maradt.

Hála Merlinnek…

A felismerés, hogy egyedül volt, pillanatok alatt könnyeket csalt az arcára. Az önkéntelen remegés csak néhány pillanattal később kezdődött.

Mert az ő ágyában feküdt. Érezte.

És tudta, mit jelentett ez. Tudta, hogy a férfinak terve volt. Valamit tartogatott számára. Valamit, amit vele fog tenni.

És kénytelen volt várni az elkerülhetetlenre.

Bajban vagyok… vagy jutalmat kapok?

Megpróbált visszaemlékezni, mi történhetett, ami ide vezetett, de amint felidézte a férfi arcát, minden összeomlott körülötte.

Villanások.
Szőke haj.
Barna fürtök.
Egy fog.
Fiolák.
Bájitalok.
Előrehajolt.
Súly.
Pézsma.
Menta.
Nyomás.
Szakadás.
Fájdalom.
Gyönyör.
Nyomok.
Száj.
Kedvenc.
Szerelem.

– Mi a…

– Varázslattal rögzítették a…

– Granger, állj le!

Hűvös kezek ragadták meg a fejét, és megakadályozták, hogy teljes erőből előre-hátra rázza. Az érintéstől könnyek csorogtak végig az arcán, és nem tudta visszatartani magát attól, hogy hangosan zokogni kezdjen,
ahogy a kínzás megkezdődött.

– Rosszul vagyok, Mester, a fejem… Kérem, fáj a fejem. Megígérem, hogy…

– Dolohov meghalt, Hermione. Te ölted meg…

– Most nem alkalmas, Weasley. Granger, veled nem fog történni semmi. Segíts a kötözésben. Kibaszottul megkötözték…

Megint kezek nyúltak hozzá.

Megint több, mint kettő.
Újabb játék, kedvenc.
Tedd őket mind boldoggá…

Megpróbálta visszatartani a zokogást, de semmi sem volt képes benne ellenállni a reakciónak. Teste és elméje egyaránt elveszítette az irányítást. Úgy érezte, mintha minden egyszerre történne, egyszerre érnének hozzá, egyszerre gondolna és emlékezne mindenre. Összefonódtak, ütköztek és felemésztették oly módon, hogy kizárólag saját magára maradt.

Saját pusztulására.
Csukva tartotta a szemét. Nem akarta látni, mi fog vele történni.
Ne már megint.

Talán nem kényszerítik, hogy nézze. Talán nem kényszerítik, hogy részt vegyen benne. Néha nem tették. Úgy érezte, mintha már adtak volna neki valami delíriumot kiváltó bájitalt.

A csuklójára nehezedő nyomás eltűnt, miközben abban reménykedett, hogy csak gyorsan megteszik, amit akarnak.

– Granger, figyelj, biztonságban vagy, rendben? Gyere vissza!

Hogy lehetett volna ez igaz? Egy ágyban feküdt. Soha nem volt biztonságban, amikor ágyban feküdt.

Gondolatait megszakították a karok, amelyek a teste alá csúsztak. A karok felemelték, és még arra sem talált erőt, hogy megakadályozza, hogy a feje holt súlyként oldalra billenjen.

– Fogd meg a… a gyógyító készletét. A jobb oldali elülső zsebben van két fiola. Vedd ki őket.

A karok egy szilárd felületre tették le.

Padló.
A padlón vagyok.
A padló biztonságos.
A padló a legbiztonságosabb hely, ahol lehetek…

Valami puha anyagot tettek a feje alá. Melegség vette körül, és a nyakáig betakarták. És már nem voltak kezek, amelyek hozzáértek.

Talán mindez alatt elájult. Talán elkábították, hogy ne emlékezzen semmire.

Akárhogy is, nem érdekelte, csak legyen már vége. Az egyetlen dolog, ami érdekelte, az volt, hogy az elméje végre megnyugodjon. Hogy bármit is adtak neki, ne töltse tovább az agyát egyszerre teljességgel és ürességgel.

Mert ez túl sok volt.

Ez az egész túl sok volt. Egy fiolát nyomtak az ajkaihoz. Folyadék került a szájába.

– Nyeld le.

Megtette. Még egy fiola. Még egy folyadék.

– Nyeld le!

Megtette.

– Kérlek… maradhatok a padlón?

Hermione máris érezte, ahogy az elméje egyre nyugodtabbá és csendesebbé vált a biztonságosabb felületen fekvés kényelmétől.

– Igen, igen, Granger. Neked többé nem kell ágy. Annyira sajnálom, hogy elmentem. Mennem kellett. El kellett hoznom Red köpenyét és Th… Az életjelei máris romlanak. Kibaszott idióták. Lefogadom, hogy nem hallgattak rám…

– Miért villog még mindig ez a terület?

– Az az ő elméje. Szólnunk kell nekik, hogy ne tegyék matracra…

– Gondolod, hogy Theo már kijött a beavatkozásból…?

– Nem tudom, Red, de nem juthatunk be oda még a láthatatlanná tévő köpennyel sem…

A szavak, amelyeket mondtak, semmit sem jelentettek neki. Azt akarta, hogy végre lezáruljon, bármi is fog történni. Mert ha ott maradtak és beszélgettek, akkor nagy valószínűséggel még nem végeztek vele.

– Kérem… tegyenek velem, amit akarnak, csak kérem, ájítsanak el. Ez… ez már így is túl fájdalmas.

A körülötte hallható hangok elhallgattak, és egy pillanatig senki sem szólt semmit. Megfeszítette az izmait, felkészülve arra, hogy újra kezek érjenek hozzá, és újra elvegyék tőle.

– Most téged kért… Azt hiszi…

– Ez már megtörtént korábban. Amikor először találtuk meg. Neki… neki csak időre van szüksége.

A férfi hangja nem hangzott magabiztosnak. Bármit is mondott, a lány hallotta a kételyt, ahogy a hangja megremegett és lihegővé vált.

Úgy érezte, ismerte azt a hangot. Még a fülzúgás közepette is érezte, hogy a teste másképp reagált rá, mint ahogyan azt az egyik szörnyétől várta volna.

Talán ő nem is szörny…

***

– Hogy érzi magát ma, kisasszony?

Hermione lábai mozogtak, hogy lépést tartsanak azzal a személlyel, aki gyengéden előrehúzta.

Léptei bizonytalanok voltak. Izmai és csontjai fájtak a fejében zúgó fájdalomtól, amely fokozódott, valahányszor kinyitotta a szemét.

Tudta, hogy valaki éppen most kérdezett tőle valamit. Hallotta a szavakat, de a fájdalom és a kellemetlen érzés közepette nem tudott rájuk figyelni. Minden energiáját arra fordította, hogy a fájdalom közepette rákényszerítse magát egy újabb lélegzetvételre. Nem pedig arra, hogy választ fogalmazzon meg.

A karján nyugvó apró, gyengéd kezek lassan elfordították a testét, majd oldalra vezették. Óvatosan leültették valamibe, ami egy nagy széknek tűnt.

– Így ni. Egy kicsit felemelünk a padlóról. Megint elkezdődött a zúgás?

Hermione megpróbált bólintani, de a mozdulattól villámcsapásszerű hő futott végig a nyakán. Összerándult és felnyögött, amit a személy biztosan válasznak vett.

– Hmm… Megkérdezzük a főgyógyászt, hogy a gyógyszeradagolást hat óráról négy órára változtassuk-e. Az segíthet enyhíteni a fájdalmat. Nyissa ki a száját, kisasszony!

Nyissa ki a száját…

A teste ösztönösen megmerevedett. Epe gyűlt a torkába, égető érzést hagyva maga után. Kiszabadult a kezek közül, miközben azok a szavak, amelyeket hallott, minden idegét riadóba állították.

Biztosan az egyik szörnyeteg.

Biztosan az volt, ha ilyen érzést keltett benne.

– Jaj, jól van, jól van. Sajnálom, kisasszony. Többé nem használom azokat a szavakat. Kérem, ha készen áll, igya meg a bájitalt, amit a kezébe adok! Segíteni fog enyhíteni a fájdalmat.

Egy hűvös, sima tárgyat nyomtak a tenyeréhez.

Egy pillanatra megállt.

Lehet, hogy ez is csak egy játék. Lehet, hogy ez is valami új, szörnyű kísérlete. Valószínűleg az volt. Mikor adott nekem valaha is olyasmit, ami tényleg segített volna? Nem érdekel. Abba kell hagynia mindezt. Megbillentette a fiolát, és lenyelte a tartalmát, és még ötször megismételte a mozdulatot.

– Hogy érzi magát most, kisasszony?

– Kevésbé…

A fájdalmas zúgás még mindig ott volt. Még mindig égett, de mintha háttérbe szorult volna. Inkább sajgássá vált. Helyet teremtett valami másnak is a fájdalom mellett.

De abban a térben most nem volt semmi.

Megpróbált előhívni egy gondolatot, érezni, ahogy kialakul, és látni a hozzá tartozó képeket, de úgy tűnt, azok a területek is háttérbe szorultak. Mintha közte és aközött a hely között, ahol a gondolatai valósággá válhattak volna, hatalmas szakadék tátongott volna.

Közel voltak egymáshoz. De nem eléggé ahhoz, hogy újra eggyé váljanak.

Egy ajtó kinyílásának hangjára összerezzent, és végül megmerészelte kinyitni a szemét.
Egy szoba.
Nem az a szoba.
És egy férfi, aki rámosolygott.
Nem az a férfi.

Ez idősebb volt. Fekete hajába több ősz hajszál vegyült. Szemüveget viselt, amelyet feljebb tolt az orrán, miközben odasétált a szék mellé, felpillantott a lebegő diagnosztikai táblázatra, majd visszanézett a kezében tartott pergamenre.

Gyógyítóköpenyt viselt. Másképp volt szabva, mint a megszokottak. Több belső zsebbel készült, könnyebb anyagból, és varázslatokkal látták el, hogy ne akadályozza a munkáját.

Összeszorította az ajkát, újra felnézett a diagnosztikai táblázatra, enyhén bólintott, majd teljes figyelmét Hermionéra fordította.

– Örülök, hogy ébren van és tudatánál van. Hogy érzi magát ma?

– Mi folyik itt?

A hangja elcsuklott, és enyhén köhögött, miközben elfordította a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a helyiséget. Észrevette az oldala mellett álló ételtálcát, a csupasz falakat és a levegőben érződő steril tisztaságot.

Az a nő, aki valószínűleg segített neki leülni a székbe, az asztalon álló pohárért nyúlt.

– Tessék, igyon egy kicsit.

Hermione figyelte, ahogy a gyógyító felemelte a poharat. Látta, hogy a nő megáll, majd lehúzott róla valamit, ami egy darab pergamennek tűnt.

Egy cetli…

A gyógyító zavartan nézte, miközben a kezében összegyűrte.

– Ne! Ne tegye!

Hermione felkiáltott, és kinyújtotta a kezét, hogy megakadályozza a cetli megsemmisítését.

Valamiért…

Valamiért a gondolat, hogy az a darab papír megsemmisül, felkavarta a gyomrát.

A gyógyító megijedt a hirtelen mozdulattól. Meglepte Hermione hangereje és az az elszántság, amely az arcán tükröződött, miközben kitépte a pergament a kezéből.

A mellkasához szorította, ujjaival kisimította a gyűrődéseket és a néhány helyen megjelent apró szakadásokat.

Meg kellett védenie.

– Kisasszony, szinte biztos vagyok benne, hogy a konyha elfelejtette levenni a rendelési lapot a tálcáról, mielőtt…

– Nem. Ez… ennél többről van szó. Kérem… hadd tartsam meg!

Kezével eltakarta az egész lapot, miközben könnyes szemmel felnézett a gyógyítókra, akik óvatosan figyelték.

A férfi megrázta a fejét, majd még egy lépést tett felé.

– Semmi gond. Senki sem fogja elvenni öntől, rendben? Ez az öné. William Frazier vagyok.

Pálcát húzott elő a köntöséből, egy Invitó varázslattal odahívott egy széket, újabb megnyugtató mosolyt villantott rá, leült, majd átlapozta a kezében tartott pergament.

– Van néhány kérdésem, amit szeretnék feltenni. Azért is vagyok itt, hogy megválaszoljam a ön kérdéseit is, de kezdjük az enyémekkel, ha ez önnek is megfelel.

A másik gyógyító odanyújtotta neki a pohár vizet. Hermione elvette, és néhány kortyot ivott belőle. Egy pillanatig a szájában tartotta a vizet, hagyta, hogy benedvesítse a kiszáradt szájpadlását, amelyhez a nyelve folyton hozzátapadt.

– Rendben.

William bólintott, majd a tollát a tintába mártotta.
– Mi a neve?

A keze megdermedt, miközben a poharat a szájához emelte. Komolyan gondolja? Miféle kérdések ezek? Miért kérdez tőlem ilyen alapvető dolgokat?

– Hermione Granger.

A férfi bólintott, ő pedig figyelte, ahogy valamit feljegyzett az űrlapokra.

– Tudja, hol van, Granger kisasszony?

– A Szent Mungóban.

A toll ismét a pergamenhez ért, és néhány másodpercig sercegett rajta.
– Tudja, milyen nap van ma?

Hermione kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem jött ki hang a torkán.

Mert…

Fogalma sem volt, milyen nap volt.

– Én… nem tudom.

A férfi újra elmosolyodott, és tovább írt.

Mintha amit mondott, egyáltalán nem lett volna aggasztó.

Pedig még akkor is, amikor az erdőben rekedtek egy sátorban, hónapokig távol a civilizációtól, mindig tudta, milyen nap van.

Most viszont, ahogy megpróbálta összerakni az időt és a közelmúltat, semmit sem talált.
– Emlékszik arra, mi történt, ami idehozta, Granger kisasszony?

Erősebben szorította a mellkasához a megőrzött pergamenlapot, miközben hüvelykujjával fel-le simított az ismerős textúrán.

Próbált emlékezni.
Próbálta előhívni azokat az eseményeket, amelyeknek meg kellett történniük ahhoz, hogy idejusson.
Érezte őket.
Érezte, hogy ott voltak az emlékek.
Annyira sok volt belőlük, és mind túl közel voltak egymáshoz.

De nem tudta őket előhívni.

Nem tudott átlépni azon a láthatatlan szakadékon, amely megakadályozta, hogy kézzelfoghatóvá váljanak.

Hermione felpillantott, és látta, hogy Frazier türelmesen vár, azzal az átkozott mosollyal az arcán.

Úgy nézett rá, ahogyan Hermione gyűlölte.

Szánalommal.

Teljes, leplezetlen szánalommal amiatt, hogy képtelen volt gondolkodni.

– Tudom!

Felkiáltott, és egyenesebben ült fel. Erőltette magát, hogy előhívjon valamit.

– Tudom, hogy valami… valami nagy dolog történt. Érzem. Olyan, mint amikor egy szót próbálsz kigondolni, és…

– …ott van a nyelve hegyén, de nem tudja kimondani? – fejezte be William a gondolatát.

Úgy viselkedett, mintha ezt már hallotta volna tőle korábban.

Ez is bosszantotta. A leereszkedő nyugalom, amellyel William beszélt hozzá, arra késztette, hogy megforgassa a szemét.

Valamiért William felnevetett ezen. Ez pedig csak még jobban felbosszantotta. Úgy tűnt, az agya nem működött. Mi a Merlin nevére lehetett ebben vicces?

– És itt van a szemforgatás… – morogta maga elé, miközben tovább írt. – Rendben. Egyelőre ennyi kérdésem volt. Van valami, amit te szeretnél tőlem kérdezni?

– Miért nem emlékszem semmire?

Válasz helyett odatartotta a papírokat, amelyekre írt. Hermione átvette őket, és lenézett, hogy megnézze a nevét, korát és egyéb alapvető adatait a lap tetején. Átfutotta a szöveget, amíg el nem érte a prognózist.

A sajátját.
Ó, istenem…
Egy ujj a lap alján található szakaszra mutatott.

– Amit átélsz, az valójában a memóriavesztés ellentéte. Inkább egyfajta emléktúlterhelésről van szó, ami akkor jelentkezik, amikor a bájitalok hatása elmúlik. Úgy tűnik, az elmédnek okozott összes trauma és károsodás miatt mindent egyszerre élsz át. Az a tény, hogy okklumentor vagy, nagy valószínűséggel megmentett a visszafordíthatatlan károsodástól. Mi őszintén szólva még soha nem láttunk ilyet, és veled együtt tanulunk.

Kihúzta az első oldalt, és egy másik szakaszra mutatott. Az leírta, amit épp elmagyarázott. Hogy a grafikonok azt mutatták, az elméje pánikba esett, ha nem kapta meg az alább felsorolt bájitalkúrát.

Aztán a következő oldalra lapozott.

Majd a következőre.

Majd a következőre.

A gyógyító újra megszólalt, miközben különböző területekre mutatott. Tapintatosan felsorolta mindazt, ami látszólag nem stimmelt vele.

Pszichés trauma.
Emlékek manipulálása.
Emlékeltörlés.
Rohamok.
Támadások.
Sebhelyek.
Sebek.

Sorra vette, mit tettek vele. Hermione úgy gondolta, jobban meg kellett volna lepődnie a szexuális trauma említésén. Vagy az égési sérüléseken. Vagy azon, hogy az elméje széttöredezett állapotban volt, de nem így történt. Mintha a teste már mindezt tudta volna. Mintha még a tudata nélkül is volt volna benne valami, ami emlékezett, és már túllépett volna azon a szakaszon, hogy mindez megdöbbentse.

Vagy talán csak a bájitalok tették érzéketlenné…

Hermione hallotta, ahogy a hangja megváltozott, amikor a gyógyító abbahagyta a beszámolót, és újra kérdéseket kezdett feltenni.

Olyan dolgokat kérdezett, amelyeknek tényleg nem volt értelmük.

Olyan kérdéseket tett fel, hogy ki volt a felelős? Emlékezett-e arra, ki tette ezt vele? Voltak-e olyan nevek vagy konkrét emberek képei, amelyek folyamatosan elárasztották az elméjét?

Hermione egyikre sem válaszolt. Csak röviden megrázta a fejét.

Tudta, hogy nem ezt akarták, és nem is erre számítottak.

A gondolatai beigazolódtak, amikor látta, hogy a gyógyítók egymásra néztek, mielőtt William újra felhúzta a szemüvegét az orrára.

– Szólok neki, hogy úgy tűnik, még mindig nem képes…

Még halkabban suttogni kezdett, miközben felállt a székről, így Hermione már nem hallotta a mondat többi részét. A nő bólintott, ő pedig újabb mosollyal fordult vissza hozzá.

– A világ határtalanul örült annak a felfedezésnek, hogy ön még életben van, Granger kisasszony, még ha mindannyian továbbra is gyászoltuk is Harry Potter elvesztését. Az a tény, hogy ön valahogyan túlélte az elmúlt évet, mindenkinek visszahozta a reményt.

– Harry meghalt.

A szavak suttogásként hagyták el a száját. Nem mintha szándékosan így akarta volna mondani. De valahogy úgy érezte, mintha titok lett volna. Mintha mindig suttogva kellett volna kimondani, ha egyszer hangosan elhangzott.

– Igen, a végső csatában halt meg. Elnézést kérek. Nem kellett volna említenem, de úgy tűnt, mintha emlékezett volna… Emlékszik valamire ebből, Granger kisasszony?

Még mielőtt befejezhette volna, a nő máris rázta a fejét. Ez nem hangzott jól. Valami… valami abban, amit az imént mondott, egyáltalán nem stimmelt.

– Hmm… Nos, hagytunk önnek néhány újságot, hogy könnyebben feldolgozhassa mindazt, ami történt.

Ismét a padlóra mutatott, és a lány meglátta azt a kis halmot, amelyre utalt. Egy halmot, ami furcsán nézett ki. Mintha már átnézték volna.

Talán már sokszor is.
És hirtelen rájött, miről volt szó.
Mi is történt valójában.

– Ezt a beszélgetést már lefolytattuk korábban, nem igaz?

A gyógyítók ismét gyengéden mosolyogtak rá.

– Igen, Granger kisasszony. Lefolytattuk. Az elmúlt három napban naponta kétszer.

A kezei dörzsölni kezdték a kis pergamenlapot, miközben összeesett a székben. Egyik alkalomra sem emlékezett. Egyáltalán nem.

Ezzel az új tudással ismét körülnézett a szobában. Biztosan a második emeleten volt, ugyanabban a kórteremben, mint Neville szülei. Mert oda helyezték az összes olyan beteget, akinek az elméjében nem lehetett megbízni.

Ha a saját elmémben sem bízhattam, akkor miben bízhattam?

– De ez nem ritka súlyos traumák vagy agyi sérülések esetén, és nagyon reménykedtünk abban – tekintettel az ön tudatosságának folyamatos javulására –, hogy ez csak átmeneti probléma lesz.

A gyógyító odasétált, és az újságköteget a tálcára helyezte, miközben egy másikat előhúzott a köntöse alól, és átnyújtotta neki.

– Kérlek, ne tölts túl sok időt olvasással. Az elmédnek alapos pihenésre van szüksége, ha meg akarjuk gyógyítani. Este visszajövök, és akkor megbeszélhetjük az esetleges további kérdéseidet.

– Nem ugyanazok lesznek, mint minden más átkozott alkalommal?

A férfi felnevetett, majd közelebb tolta a tálcát a székéhez, hogy könnyebben hozzáférhessen az információkhoz és az ételhez. A nő észrevette, hogy a pudingja már majdnem elfogyott, de a többi ételhez még nem nyúlt.

– Lehetséges. De ma reggel sokkal inkább… önmagadnak tűntél. Jobban, mint bármikor korábban. Remélem, ez annak a jele, hogy a tested és az agyad is kezd gyógyulni.

A férfi újabb, sajnálattal teli mosolyt vetett rá, amitől a lány eltorzította az arcát, mielőtt a varázsló elfordult volna, hogy távozzon.

– Kicsit rendbe hozom a szobádat, de szeretném, ha ezt bevennéd, mielőtt elmegyek, rendben? – A női gyógyító letette a fiolát az asztalra, elővette a pálcáját, kicserélte az ágyneműt és a padlón lévő szőnyeget, majd átment a szobához tartozó mosdóba.

Hermione a halom aljáról elővette a legrégebbi újságot, amelynek egész címlapját Voldemort holttestének hatalmas képe töltötte be. Gyorsan átfutotta az oldalakat, magába szívva azokat az információkat, amelyeknek megdöbbentőnek kellett volna lenniük.

A Sötét Nagyúr végre meghalt.
Ron volt az, aki megölte.
A háborút hivatalosan is lezárták.
Hamarosan megkezdődtek a tárgyalások néhány letartóztatott Halálfaló ellen, míg másokat egyszerűen az Azkabanba zártak nyilvános tárgyalás nélkül.

Alecto Carrow valahogy megszökött.

Sok minden történt. Rengeteg, a világot megváltoztató hír.

De miközben olvasott, úgy érezte, a szavak csupán alátámasztották vagy megerősítették azt, amit ő már régóta mélyen tudott. Mintha felébresztettek volna benne egyfajta felismerést, anélkül, hogy magyarázatot adtak volna arra, miért is érzett így.

– Rendben, Granger kisasszony, igya meg ezt a bájitalt, hogy könnyebben elaludjon. A székben szeretne pihenni, vagy inkább… a padlón?

– A székben.

A gyógyító bólintott, és átnyújtotta neki a fiolát, amit Hermione gyorsan megivott. Kinyújtotta a kezét, hogy visszaadja az üres fiolát, de a nő a papírfecnire mutatott, amelyet még mindig szorosan a mellkasához szorított.

– Ha szeretné, eldobhatom ön helyett.

– Nem, meg akarom tartani.

A szeme máris nehezebbnek érződött, miközben a gyógyító újra bólintott, mondott valamit arról, hogy pár óra múlva visszajön, majd becsukta az ajtót.

Csend telepedett a szobára.

És nyugalom.

A hangok és a jelenlét szinte teljesen eltűntek, ettől pedig Hermione még soha nem érezte magát ennyire egyedül.

Még az emlékei sem voltak meg, hogy társaságot nyújtsanak neki.

Mi történt velem?

Levette a kis pergamenfecnit a mellkasáról, és addig simogatta, amíg csak tudta. A felülete üres volt. Nem volt rajta üzenet, parancs, semmi.

Teljesen mentes volt mindattól, ami miatt érdemes lett volna megtartani.

Pont mint én…

Megfordította, és máris szidalmazni kezdte magát, amiért megtartotta ezt a hülye szemetet, amikor valami megállásra késztette.

Közelebbről megnézve észrevette, hogy valójában jelek sorozata borította. Különböző méretűek és alakúak voltak. Néhányuk nem volt több egy apró pontnál, míg mások hosszú vonásokra hasonlítottak. És mind egy sorban álltak. Mintha egy mondat lett volna. Volt szerkezetük. Volt céljuk. Mert a jelek mondtak valamit.

– Valódi…

A szó olyan súlyt hordozott, amit ösztönösen megérzett. Olyan érzést ébresztett benne, amely felszínre hozta az érzelmeit, még akkor is, amikor a bájital éppen le akarta állítani a testét.

Ennek az egésznek volt értelme, érezte. Még ha nem is látta, vagy nem is értette teljesen, érezte.

Hermione megérezte, ahogy egy könnycsepp végigcsordult az arcán, miközben továbbra is a cetlit bámulta, amikor zajt hallott a szoba másik oldaláról.

Épp időben emelte fel a fejét, hogy lássa, amint két ember bukkant elő abból, ami csak Harry láthatatlanná tévő köpenye lehetett.

Két embert, akiket azonnal felismert.

– Draco… Ginny?

– Hé, legalább most felismertél minket – mondta Ginny, miközben odasétált, és leült a Hermione melletti székre. Ránézett az ételtálcára, felvette a megmaradt desszertet, és belemártotta a kanalat. – A fenébe, tényleg utálom a vaníliát.

Draco viszont nem mozdult.

A tekintetük találkozott, és Ginny észrevette, hogy Draco kezei folyamatosan mozogtak az oldala mellett, mintha őrködne, és úgy viselkedne, mintha Ginny valami veszélyes lenne.

– Miért bújkáltatok mindketten?

– Mert úgy tűnik, csak a közvetlen családtagokat engedték be. Felváltva jártunk a te szobádba és Teddyébe.

– Theo.

A név és a súlya egyszerre csúszott ki a száján.

Ginny megnyalta a kanál szélét, és rámosolygott.

– Te is emlékszel Theóra? Még nem ébredt fel, és… azt mondják, most már rajta múlik. Szóval csak várunk. A várakozás kurvára szar.

Nem. Nem arról volt szó, hogy emlékezett rá. Hanem – ismét – inkább úgy érezte, hogy érezni tudta őt. Érezte azokat a részeit, amelyekbe ő illett. Hogy jelentett neki valamit. Pont úgy, ahogyan akkor is érzett, amikor Ginny az ujjával letisztította a pudingos tálka falát. Pont úgy, ahogyan akkor is, amikor újra összekapcsolódott a tekintete a férfi szürke, szikrázó szemével.

Ő is jelentett valamit…

Hát, Hermione, ő mindig is jelentett neked valamit…

– Szia!

Látta, ahogy a férfi vállai ellazultak, és hallotta, ahogy a szoba másik végében kifújta a levegőt.

A nyaka már alig bírta egyenesen tartani a fejét, ezért hagyta, hogy a teste mélyebbre süllyedjen a szék háttámlájába. Draco egy pillanatig figyelte, majd odasétált, és útközben felvette a padlóról a takarót.

– Egyébként a gyógyítónak igaza volt. Ma reggel sokkal inkább önmagad voltál, mint máskor – mondta Ginny, miközben még mindig tele volt a szája.

– Máskor… Szóval nem emlékszem rá, hogy ti ketten itt lettetek volna…

Ginny gúnyosan felhorkant, félbeszakítva.

– Még nem tudsz sokra emlékezni rólunk. De még csak pár nap telt el. Görény szerint az első alkalommal, amikor ez történt, tovább tartott.

Hermionénak egyre nehezebb volt nyitva tartania a szemét. A szemhéjai néhány pillanatra lecsukódtak, mielőtt újra kényszerítette volna őket, hogy felnyíljanak.

És egyenesen Draco Malfoyra esett a tekintete, aki egy takarót nyújtott felé.

– Megengeded?

A lány bólintott, Draco pedig óvatosan köré tekerte a takarót. Az oldalainál is betűrte, hogy a lehető legmelegebben tartsa.

Leült mellé, és néhány kócos hajtincset a füle mögé simított.

– Örülök, hogy még élsz, Granger.

Mosolyát elnyomta a nevetés, amely hirtelen kitört belőle.
De miért nevetett?
Semmi sem volt vicces abban, amit a férfi mondott. Mégis, amikor visszanézett rá, és látta, hogy ő is mosolyog, arra gondolt, talán ennek is volt valami jelentése.

Talán…
Talán bízhatott abban, amit érzett.
Hogy az segít majd neki mindent megérteni.
Kinyújtotta a kezét, és megmutatta neki a papírfecnit, amelyet elrejtett. A mosoly Draco arcán még szélesebbé vált, amikor meglátta, és enyhén bólintott.

– Te? – suttogta.

– Igen.

A lány újra lehunyta a szemét, és kezdte elveszíteni a harcot, hogy nyitva tartsa.

– És a cetli… a kód… az…

– Valódi. Igen, valódi, Granger.

A feje mellett lebegő diagram újra villogni kezdett. Nem mintha látnia kellett volna ahhoz, hogy tudja: a szó hatással volt rá. A remegés és a bőre felszínére törő meleg elég bizonyíték volt.

– Jól vagy, Hermione? Szeretnéd, ha abbahagynám?

– Nem, folytasd.

Képes volt kezelni ezt.
Képes volt rá.
Ha ez a világhírű gyógyító úgy vélte, hogy ez a kísérlet segíthet nekik képet kapni arról, hogyan kezdjék el gyógyítani az elméjét, akkor ő megtette, ami szükséges volt.
Kortyolgatta a bájitalt, hogy stabilizálja az életjeleit.
Behunyta a szemét.
Figyelte a szavakat és a neveket, és azt is, hogyan reagált rájuk a teste.
Ez volt a kiindulási pont, ahogy a gyógyító nevezte.

Hogy segítsen elkülöníteni, mi volt valós, és mi nem az elméjében, miközben az továbbra is elárasztotta olyan emlékekkel, amelyek ugyan a valóságon alapultak, de összekeveredtek és eltorzultak a zavarodottságban.

– Rendben, készen állsz?

Hermione bólintott, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

– Ágy.

Ujjai megfeszültek a szék karfáján, miközben az idegrendszere pánikba esett. A remegés és a hőhullám másodpercek alatt jelentkezett. Erősen összeszorította a szemhéját, miközben a félelemmel átitatott képek utat törtek maguknak az agyában zúgó hangok közé.

Az elmúlt néhány napban, amióta a Szent Mungóban volt, csökkentették a bájital adagját, hogy megfigyeljék, milyen természetes fejlődésre volt képes az elméje önmagától.

– Igyál, Hermione… A tizennegyedik állítás ötvennyolcas pulzusemelkedést és huszonkilenc per ötös vérnyomás-emelkedést eredményezett. Jelentős reakció. A jelentőség igazolása.

A megvarázsolt toll tovább írt, miközben Hermione újabb kortyot nyelt a bájitalból. Ismét csendben kivárták a két percet.

Tetszett neki ez az új gyógyító.

Más volt, mint William, Helen, Wendy és a többi gyógyító.
Nem mosolygott rá úgy, hogy attól kicsinek és gyengének érezze magát.
És nem is beszélt vele úgy, hogy az az idegeire menjen.
Emberként nézett rá, és úgy beszélt vele, mintha egy közös projekten dolgoznának.
Mintha egyenrangú lenne, nem pedig valaki kevesebb.
Valaki őrült.

– Rendben, készen állsz?

A lány újra lehunyta a szemét.

Az olyan szavak, mint a lenyelni, a simogatni, a szeretet, a mester, a boldoggá tenni, a menta, a cigaretta, az eper, a fog, a fasz, a pina, az ezüst, a láncok és a sárvérű, mind jelentős vagy rendkívüli reakciót váltottak ki. A jelentés igazolása.

Ezzel szemben az olyan szavak, mint a párna, a kávé, a láb, a naplemente, a ruha és az alkohol, alig vagy egyáltalán nem váltottak ki reakciót.

– A testedből merítünk útmutatást – mondta, miközben elmagyarázta a tudat gyógyítására alkalmazott eltérő megközelítését. – Mit tud elmondani nekünk a tested, még akkor is, ha az elméd nem tud? Abban a meggyőződésben dolgozom, hogy az embereket és az eseményeket nem csupán az emlékeinkben tároljuk, hanem a lényünk legmélyén is. A fontos pillanatok és kapcsolatok bizonyos értelemben a részünkké válnak. Érthető ez, Hermione?

A lány ösztönösen bólintott. Az elmúlt néhány nap során nagyon hasonló dolgokat mondott magának, miközben a teste egyértelműen reagált az emberekre és a helyzetekre.

Még akkor is, ha az elméje nem tudta pontosan, miért.

– Rendben, most elkezdem a neveket…

Bill Sanders: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Shelly Jamison: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Harry Potter: jelentős reakció. A jelentőség igazolása.

Ronald Weasley: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Dean Thomas: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Bellatrix Lestrange: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Antonin Dolohov: rendkívül erős reakció. A jelentés igazolása.

Ginevra Weasley: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Theodore Nott Jr.: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Barty Crouch: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Padma Patil: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Draco Malfoy: rendkívüli erejű reakció. A jelentés igazolása.

Amycus Carrow: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Narcissa Malfoy: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Gilderoy Lockhart: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Alecto Carrow: jelentős reakció. A jelentés igazolása.

Nancy Steele: alig vagy egyáltalán nem váltott ki reakciót.

Voldemort: rendkívüli erejű reakció. A jelentés igazolása.


****

Arcát a feje alatt lévő puha párnába nyomta. Mély lélegzetet vett a jól ismert mentolos illatból.

Egy illatból, amelynek volt értelme.

Hermione lassan kinyitotta a szemét, és meglátta a csúnya, kifakult kék csempepadlót. Még nem nézett fel.

A fény túl erős volt.

Nem számított, hogy nyitva volt-e a szeme vagy csukva, a fény túl élesnek bizonyult a fejének.

A feje még mindig lüktetett a nyomástól, miközben egyszerre érezte üresnek és zavarba ejtően telinek.

Újra belenyomta az arcát a párnába. Megpróbálta enyhíteni azt a teltségérzetet, amely feszítette belülről. Talán, ha elég erősen nyomta meg pont a megfelelő helyen, akkor minden elmúlt volna.

Minden abbahagyta volna a küzdelmet a fejében.

Adott volna neki egy pillanatnyi békét.

Egy kis helyet, hogy végre egyetlen valódi gondolatot formálhasson.

Csak egyet…

Kérlek… csak adj nekem elég teret, hogy gondolkodhassak…

Hermione felemelte az arcát a párnáról, és jobbra fordította a fejét.

Aztán összerezzent.

Mert nem volt egyedül.

Nem a padlón.

Ő is ott feküdt mellette.

Mélyen aludt, legalábbis erre utalt az a vékony platinaszőke hajszál, amely minden kilégzésénél felemelkedett, néhány másodpercig a levegőben lebegett, majd visszahullott, és az arcára simult.

– Draco Malfoy… – suttogta.

Ez a név is természetesen gördült le a nyelvéről.

Pedig nem kellett volna.

Miért érezte ennyire helyénvalónak ebben a pillanatban a barát-ellensége nevét?

Az arca még álmában is keményebbnek tűnt, mint általában. Mintha a vonásai feszesebbek és élesebbek lettek volna. Porcelánfehér bőre is sápadtabbnak látszott, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Tekintete lassan végigsiklott az arcáról a testére. Ekkor vette észre a kezében szorongatott pálcát. Az ujjai szorosan köré fonódtak, a pálca hegye pedig a szoba zárt ajtajára mutatott. Valahogy idősebbnek tűnt. Nem feltétlenül a kora miatt. Hanem mintha a testét nem az idő, hanem a történtek öregítették volna meg. Gondolatait az szakította félbe, hogy a hajtincs már nem mozdult az arca fölött.

Felnézett.

És találkozott az ezüstös szemekkel, amelyek egyenesen az övébe néztek.

– Granger.

A férfi átfordult az oldalára, és továbbra is óvatosan figyelte.

Mintha nem tudta volna, mit tegyen.

Vagy hogyan reagáljon.

Nem sokszor találkozott bizonytalan Draco Malfoyjal.

Általában olyan magabiztosság és határozottság áradt belőle, amitől Hermione legszívesebben csak a szemét forgatta volna. Most azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint önmaga.

Valamiért elveszettnek tűnt.
Talán még mindig aludt.
Talán ez csak egy különösen valósághű álom volt.

Nem mintha ezt valaha is beismerte volna az előtte fekvő férfinak, de nem ez lett volna az első alkalom, hogy róla álmodott.

Az évek során Draco sokféleképpen beférkőzött a tudatába.
Sokkal több helyet foglalt el benne, mint bárki sejtette volna.
Vagy mint amennyit Hermione valaha is szeretett volna bevallani.
Ez volt a titka, hogy egy osztálytársakkal teli teremben a tekintete valahogy mindig rátalált.

Még akkor is, amikor nem akarta. Még akkor is, amikor Draco kegyetlen és gonosz volt vele. Még akkor is, amikor dühös volt rá, és mindenáron távol akarta tartani magát tőle. Valamiért a szeme mindig az ezüstös tekintetet kereste. Hogy megbizonyosodjon róla, még mindig ott volt.

És ezért gyűlölte magát.

Minden reggel gyűlölte magát, amikor azzal az emlékkel ébredt, hogy azok a szemek egy olyan Dracóhoz tartoztak, aki csak a fejében létezett.

Az évek során összemosódtak a fantáziái és azok az apró pillanatok, amelyeket kettejük között elég fontosnak érzett ahhoz, hogy megőrizze őket.

Ezek segítettek neki racionalizálni mindent. Elhinni, hogy azok a pillanatok jelentettek valamit. Hogy nagyobb súlyuk volt, mint a róla őrzött szörnyű emlékeknek. Újra és újra lejátszotta őket. Néha újra. És újra. És újra.

Egészen addig, amíg végül sikerült kikapcsolnia az agyát, és elaludnia. És még akkor is folyton rá gondolt.

Talán most is ez történt.

Nem jutott eszébe más ésszerű magyarázat arra, hogy Draco Malfoy miért feküdt mellette a padlón. Vagy arra, miért érezte így a fejét.

– Máshogy nézel ki…

A férfi abbahagyta a nyújtózkodást, és felé fordult.

– Hogy érted?

A lány vállat vont, majd behajlította a karját, és a feje meg a párna közé csúsztatta. Elhúzta sűrű haját izzadt nyakáról, miközben újra lehunyta a szemét.

Csukott szemmel jobban érezte magát.

– Fáradtabbnak tűnsz, mint általában az álmaimban.

Csend telepedett közéjük. Hosszú csend.

– Rólam álmodtál, mi?

Francba…
Miért mondtam ezt?
Ennek a szemétládának aztán igazán nem kellett volna még nagyobb egót adnom.

Hermione felhorkant, próbálva visszanyerni némi büszkeségét.
– Ne áltasd magad, Malfoy.

– Nem is kellett, te már megtetted helyettem.

Hermione érezte, hogy a férfi ránézett, de csukva tartotta a szemét. Nem akarta látni azt a mosolyt, amelyről biztos volt benne, hogy ott ült az arcán, miközben érezte, ahogy a pír lassan felkúszott az arcára.

– Szóval, mióta álmodsz rólam, Granger?

Mennyire legyen őszinte?
Úgyis mindegy – gondolta.
Hiszen ez biztosan csak egy álom.

– Jóval azelőtt, hogy egyáltalán akartam volna.

A férfi halk, humor nélküli nevetést hallatott.

– Még egy dolog, amiben egyformák voltunk.

Ezek voltak a leggyengédebb szavak, amelyeket eddig mondott, mégis sokkal nagyobb hatással voltak Hermionéra, mint bármi más.

Vajon most ismerte be, hogy ő is róla álmodott?
Granger, ne felejtsd el, ez csak egy álom.
Ő nem létezik.
Igen, de ez sokkal szórakoztatóbb volt, mint a fájdalom, Hermione.

– Szóval te is álmodtál rólam? – kérdezte, miközben még mélyebbre bújt a könyökhajlatába.

– Egyszer-kétszer.

– Hazug.

A férfi gúnyosan felnevetett.

– Melyik részét?

– Az egyszer-kétszer részt. Több volt ennél.

Hallotta, ahogy a férfi újra felnevetett, és közelebb húzódott hozzá.

– Akkor hány lenne egy ésszerű szám?

– Ötvennyolc.

A férfi lélegzete elakadt. Egy ideig nem szólt semmit.
Talán valami rosszat mondott?

– Granger… Miért pont ez a szám? Miért éppen ezt mondtad?

A lány vállat vont.

– Nem tudom. Ez volt az első szám, ami eszembe jutott.

Furcsa álom volt. Általában egészen másképp alakultak azok az álmok, amelyekben Draco szerepelt. Bár a tréfálkozás meglepően hitelesnek tűnt.

– Mesélj el egy olyan álmot, amit rólam álmodtál!

Amióta beszélgetni kezdtek, a feje valamivel jobban lett. Mintha a figyelmét inkább Draco vonta volna magára, mint a fülében zúgó hang, amelytől már lüktetni kezdett a feje.

Hallotta, ahogy a férfi helyezkedett, és úgy mozdult, hogy a karja végigsúrolta az oldalát.

– Emlékszel azokra a jegyekre, amiket… a Weasley adott neked? Arra a kézirat-kiállításra Olaszországban?

A szavak valódinak hangzottak, de semmilyen kép vagy emlék nem kapcsolódott hozzájuk.

– Azt hiszem. Ez… stimmel. De nehezen tudom elképzelni. Hatodik évfolyamon volt, ugye?

– Igen. Hatodik évfolyamon. Régen gyakran álmodtam arról, hogy ott látlak. Hogy az arcod és a szemed felragyog mindattól, amit magadba szívsz. Hogy hallgatlak, miközben olyan dolgokról beszélsz, amelyekről mindketten tudjuk, hogy én is ismerem őket, mégis végighallgatlak, mert látni, mennyire élvezed a tudást… nos, az álomra méltó volt.

Hermione érezte, hogy újra melegség öntötte el az arcát. Ez sokkal intimebb volt annál, mint amire számított. Örült, hogy nem az egyik visszatérő álmáról kérdezett. Ahhoz képest az, hogy megtanította Dracót seprűn repülni, már-már jelentéktelennek tűnt.

– Lesz egy egész terem, amelyet a Hogwarts: A History elkészítésének szentelnek. Azt álmodtam, hogy a legtöbb idődet ott töltöd.

– Az az egyik kedvenc könyvem.

– Igen, tudom.

Hermione elmosolyodott az álom hallatán.
Szép álom volt.
És valahogy reális is.
A jegyek valóságosnak tűntek.
Maga a kiállítás azonban nem.

– Nem mentem el, ugye?

Hallotta, ahogy a férfi mély levegőt vett.

– Nem. Nem mentél el. Úgy tűnt, Potternek szüksége volt rád és arra a seggfejre, hogy Roxfortban maradjatok, és erről valamiért senki sem szólt nekem. A francba… azt hittem, elmentél. El kellett volna menned.

– Miért volt ez fontos? Miért akartad, hogy elmenjek?

A férfi nem válaszolt. Hermione kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy Draco valamit forgatott a kezében. Közelebbről nézve azonnal felismerte.

A kitűzőt.
A gyermeki kézírással ráírt négy betűt.
A színeket, amelyeket olyan gondosan választott ki.
És azt az átkozottul éles tűt a hátoldalán, amely legalább egy tucat alkalommal megszúrta az ujját, amikor aktivista lelkesedésében erőszakosan feltűzte a barátai talárjára.
Hogy került hozzá egy ilyen?

Én… azt hiszem, nemrég odaadtam neki.

– Hermione…

A lány pislogott, amikor meghallotta, hogy Draco a keresztnevén szólította.

Soha nem hívta így.

Még az álmaiban sem.

A fülzúgás újra felerősödött, és szinte teljesen betöltötte a fejét, miközben a férfi szemébe nézett.

– Nem álmodsz. Ez a valóság.

Valamiért könnyek gyűltek a szemébe.

Mert ha ez valóban a valóság volt… akkor semmi sem volt rendben.
Ha ez volt a valóság, akkor az elméje valóban nem működött megfelelően.
Ez az érzés sokkal ismerősebb volt számára, mint amennyire valaha is be akarta volna ismerni. Tudta, hogy Draco igazat mondott. Csak nem akarta elfogadni mindazt, ami ezzel együtt járt. Mindazt, ami benne valóban tönkrement ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön.

Megpróbált visszaemlékezni. Hagyta, hogy a csengés teljesen betöltse a figyelmét. Megadta neki azt a teret, amelyet mintha követelt volna magának, és megpróbált körülnézni benne. Abban a pillanatban minden egyszerre tört rá.

Draco.
Theo.
Dolohov.
Ginny.
Ron.
Voldemort.
Blaise.
Pansy.
Daphne.
Harry.
Kingsley.

Arcok keveredtek össze szavakkal és eseményekkel.
Varázslatok felvillanásával.
A tűk okozta fájdalommal.
A rothadó kísérletek ízével.
Az égett csokoládé keserűségével.
Az erőszakos birtoklás érzésével.
A meghitt intimitás melegségével.
A bőrén és a szájában égő cigarettákkal.
A sikoly hangjával.
Aztán a nevetéssel.
Azzal a mozdulattal, ahogy egy lepedőt tekert a nyaka köré.
És ahogy azt egy szék támlájára dobta.
A kezét a feje két oldalára szorította.
Megpróbálta megállítani.
Szüksége volt rá, hogy mindez véget érjen.

– Hogyan? Mi… De hát mindez megtörtént, nem? Mindez a fejemben zajlik. Most. Az egész… újra és újra…

Érezte, hogy valaki megragadta, és magához húzta.

Karok fonódtak köré.

Szorosan.

Egész testét frissítő hűvösség öntötte el, amely biztonságérzettel és nyugalommal töltötte meg, ahogy belélegezte Draco illatát, és az arcát a mellkasának nyomta.

– Pszt… Semmi baj, Granger. Még ne próbáld. Adj magadnak egy kis időt.

Draco kezei lassú, megnyugtató köröket rajzoltak a hátára.

Hermione szerette azt az érzést, hogy a férfi karjai körülölelték.

Az érintése olyan volt, mint egy horgony.

Mintha ide kötötte volna.

Hozzá.

– Elmesélnél még egy történetet?

– Persze.

– Elmesélnéd az enyémet? Tudod… ismered az enyémet?

Talán könnyebb lett volna, ha valaki végigvezette volna az összes emlékén. A kezek, amelyek eddig gyengéden simogatták a hátát, megálltak.

– Ez nem egy túl vidám történet, Granger.

A lány a mellkasába sóhajtott.

– Nem is gondoltam… De vannak benne boldog pillanatok, ugye?

– Igen. Néhány.

– Azok a részek, amelyekben veled vagyok… azok a pillanatok boldognak tűnnek. Valódiak voltak?

Látta őket.

A káosz és a törések között. Apró szeleteit az örömnek és a boldogságnak. És szinte mindegyikben Draco is ott volt. A férfi az arcát a feje búbjához nyomta, és mély levegőt vett.

– Több mint valósak voltak. Ők jelentették az egészet.

– Szerinted… szerinted boldog vége lett?

– Muszáj volt.

A férfi olyan tárgyilagos hangon mondta, mintha más befejezést egyszerűen nem lett volna hajlandó elfogadni.

– Hogyan, Draco?

– Mert a háború véget ért. A Sötét Nagyúr halott, és senki…

– De a bennem dúló háború nem.

Ki lett volna ő a saját gondolatai nélkül?

Hogyan élhette volna le az élete hátralévő részét az üresség és a túlterheltség között vergődve?

Elzárva minden értelemtől…

vagy éppen annyira elárasztva vele, hogy alig kapott levegőt?

Nem ilyennek kellett volna lennie.

Nem ilyenné akart válni.

– Akkor harcolunk. Egy csatát egyszerre. Már megtetted egyszer.

– Tényleg?

A férfi a feje tetejére hajtotta a sajátját, és Hermione megesküdött volna rá, hogy érezte, ahogy az ajkai finoman a hajához értek.

Talán csak képzelődött.

– Segítettél nekem?

– Remélem, hogy igen.

– Úgy érzem, igen. Van egy új pszichológusom, aki azt mondta, bíznom kell az érzéseimben.

– Szerintem ez remek ötlet.
Szüksége volt erre.

Valami megerősítésre, hogy bízhatott a saját belső érzéseiben.
Hogy nem tévedt el.
Hogy nem ragadt ebben a testben, amely legtöbbször még csak nem is tűnt a sajátjának.
Legalábbis addig nem, amíg ő itt nem volt.
Vagy Ginny.
Mert…
Már jártak itt korábban.
Igen.
Tudta, hogy mindketten jártak már itt korábban.

– Ginny mellett is így érzem magam. Hol van ő?

– Theo felébredt. Kerekesszékben van, mert a gyógyítók helyrehozták azokat a sérüléseket, amelyeket az apja bántalmazása okozott, és amelyeket ő maga próbált meggyógyítani, amikor még fiatalabb volt, és kevesebb tudással rendelkezett. Szóval Ginny valószínűleg összefutott vele, és most a folyosón tologatja, hogy egy kis friss levegőt szívjanak.

Ez mosolyt csalt Hermione arcára.

A kép, ahogy ketten együtt voltak, melegséggel töltötte el valahol a gyomra mélyén.

Nagyon hasonló érzéssel ahhoz, amit az a férfi váltott ki belőle, aki most átölelte.

– Nekem is segítettek. Ugye?

– Igen, segítettek. És mindannyian továbbra is segíteni fogunk neked. Red elment Notthoz, hogy megszerezze azt a bájitalt, amely segít visszaállítani a varázserődet. Én pedig megpróbálom megtalálni a pálcádat.

Hermione felemelkedett a mellkasáról, hogy felnézzen rá. A férfi karjai hagyták, hogy eltávolodjon tőle, de nem engedték el a derekát. Enyhén megremegtek. Mintha Draco azon vívódott volna, hogy elengedje-e… vagy még egy kicsit magánál tartsa. Hermione azt szerette volna, ha nem engedi el. Régóta nem érezte magát ilyen biztonságban, mint a férfi karjai között.

– Te tanítottál meg az okklumenciára?

A férfi gyengéden elmosolyodott, majd bólintott.

– Segítenél… emlékezni rá? Vagy újra megtanulni? Azt hiszem, könnyebb lenne, ha újra képes lennék irányítani mindent.

– Természetesen.

A férfi kezei a kusza hajába siklottak, finoman félresimították a nyakából a tincseket, hogy szabadabban lélegezhessen. Mintha pontosan tudta volna, hogy alvás közben mindig átforrósodott az a terület.

Mert ismert téged.
És te is ismerted őt.
Még akkor is, ha nem emlékeztél mindenre.

– Mennem kell. A gyógyítók bármelyik pillanatban megérkezhetnek a vizitre, és biztos vagyok benne, hogy Vörös már megint bajba keveredik. De utána visszajövök, és elkezdhetjük a gyakorlást, rendben?

Hermione bólintott.

Draco lassan kicsúszott mellőle, de a hajában pihenő kezei és a derekát ölelő karjai még egy pillanatig haboztak, mielőtt végül elengedték.

A tekintete egyetlen szívdobbanással tovább időzött Hermione ajkain, mint kellett volna.

A lány érezte, hogy ettől a teste minden idegszála beleremegett.

Másképp, mint azok az érzések, amelyekhez az utóbbi időben hozzászokott.

Jó értelemben.

– Oké… maradj életben, Draco.

A férfi lélegzete láthatóan ismét elakadt, miközben felállt.

De nem válaszolt. Csak megfordult, gyorsan rákacsintott, majd eltűnt a láthatatlanná tévő köpeny alatt.

– Esküszöm, te kis görény, ha leejtesz, olyan átkot szórok rád, hogy neked is szükséged lesz egy ilyen szobára!

Hermione pislogva figyelte a maga előtt zajló jelenetet. Nehezen tudott lépést tartani a mozgással, a hangokkal és az érzelmekkel.

– Ne tekeregj, és maradj nyugton, a fenébe is! Ha leesel, a te hibád lesz. Még Grangernél is rosszabb vagy.

Igen…

Rájött, hogy Ginnyt Draco Malfoy vállán ülve látni semmilyen körülmények között nem lett volna hihető.

És mégis…

Valahogy teljesen helyénvalónak tűnt.

– Vöröske, ne! Minden második izzót. Ne kettőt egymás után. Tedd vissza azt! Szüksége van egy kis fényre.

Egy csavarodó hang, amelyet egy éles visítás követett, arra késztette Hermionét, hogy ismét behunyja a szemét.

A fejében zúgó hang a zajjal együtt egyre erősödött. A fény már önmagában is elviselhetetlen volt számára. A szemhéjai összeszorítása azonban semmit sem segített. Csak azt érte el vele, hogy a szemhéja mögött vibráló, narancssárga statikusság jelent meg, amely fájdalmasan lüktetett.

– Au! A fenébe, Malfoy, vedd ki a kezed a seggemből! Én személy szerint nem ellenzem a seggjátékot, de te biztosan nem leszel az első.

– Hidd el, véletlen volt. Csak igazságos, mivel Nott kezei már jó ideje a boszorkányom seggén jártak.

A boszorkányom…
Nem tetszett neki, ahogy ez hangzott.

– Tessék? Teddy, megfogtad a seggét?

– Egyszer! Egyszer, és minden másodpercét utáltam. Hidd el, Gingersnap, a tiéd jobb.

Draco gúnyosan felnevetett.

– Nem, nem az.

– Oké, gratulálok! Mindketten helyesen válaszoltatok. Most pedig tegyél le óvatosan, Görény.

A vibráló narancssárga fény lassan eltűnt a szemhéja mögül. Helyét tompább, kevésbé bántó sötétség vette át. Hermione kinyitotta a szemét, és azonnal megkönnyebbülést érzett.

Bizonyára az arcára is kiült, mekkora különbséget jelentett számára a megváltozott világítás, mert Theo elégedetten bólintott, majd leemelte a gyógyítói táskáját a kerekesszéke háttámlájáról.

– Beszélek Wendyvel, és gondoskodom róla, hogy így hagyják a világítást. Neked is szólj róla később, amikor jönnek a vizitre. Ne hagyd, hogy másról győzzenek meg, rendben? A szobának sötétebbnek kell maradnia, különben a fejfájásod elviselhetetlenné válik.

Beszéd közben több fiolát is előhúzott a zsebéből, és sorban lecsavarta a kupakjukat.

Ginny az utolsó izzót is a szoba sarkában álló szemetesbe dobta, majd Theo kerekesszéke mögé lépett, és átfutotta Hermione jegyzeteit.

– Ó, Wendy? Szóval már a keresztnevén szólítod azt a fiatal szőke gyógyítót?

Theo átnyújtott Hermionénak egy fiolát, és láthatóan fel sem tűnt neki Ginny hangsúlya.

– Igen. Elég kedves.

Hermione letette a tollat és a pergament, majd felhajtotta a fiola tartalmát. Amióta Theo elkezdte adni neki ezeket a bájitalokat, egyre könnyebben tudta kezelni a gondolatai szilánkjait és a pánikszerű állapotokat. Most éppen ezeket a rövid, tiszta időszakokat próbálták kihasználni.

– Hogy érzed magad? A gyógyítók még legalább egy óráig nem jönnek vissza. Ha szeretnéd, folytathatjuk.

Theo félmosolyt villantott rá, majd elővette egyik vaskos könyvét, és az üres ágyra tette, amelyet már régóta inkább íróasztalként használtak. Oldalra billentette a fejét, hogy barna fürtjei ne hulljanak a szemébe, majd a könyvet a hátsó oldalán nyitotta ki.

A mozdulat felismerést ébresztett Hermionéban.

Gyorsan felkapta a tollat és a pergament, miközben a fülében újra megszólaló csengéssel együtt képek villantak fel az elméjében.

Egy erkély.
A nap melegen simogatta a bőrét, miközben körbe-körbe forgott.
Egy olló.
Apja egyik kedvenc dalát dúdolta.
Theo és Draco kiléptek hozzá.
Theo leült elé, és nevetett.
Az anyja híres forró…
Nem.
Égetett csokoládéjának illata.
Várjunk csak… égett csokoládé?
Miért akarom így nevezni?
A lehető legpontosabban leírta a képeket a három előtte állónak.

Theo és Draco figyelmesen végighallgatták, miközben Ginny közben elvette a pudingos tálkát a tálcáról.

– Szóval? Valós vagy nem valós?

– Valós. De szerintem legalább két különálló emlék keveredett össze.

Theo bólintott, jelezve, hogy egyetért Dracóval, majd a papíron a valós oszlopra mutatott.

– Igen. A nap és a forgás az első emlék. Majdnem belehaltam, mert csak bámultalak, ahogy forogtál.

Dracóra pillantott, majd újra Hermione felé fordult.

– A többi pedig abból az időből származik, amikor levágtad a hajamat. Egyébként hamarosan újra szükségem lesz rá. Miután kiszabadítunk ebből az őrültekházából.

Hermione feljegyezte a két emléket a valós oszlopba. Hogy segítsen magának emlékezni. Ő és Draco azon dolgoztak, hogy megerősítsék az okklumenciáját.
Újra képes volt valamiféle rendszert kialakítani az elméjében.
A csend azonban soha nem tartott sokáig. Előbb-utóbb mindig visszatért a csengés.

És vele együtt a káosz.
Ezért készítette ezt a listát. Hogy segítsen magának emlékezni, amikor az emlékek újra felszínre törtek, és összekeveredtek a valósággal, az egymásba olvadt emlékekkel és azokkal, amelyek egyáltalán nem voltak valósak.

A gyógyítók továbbra is minden nap hagytak neki újságokat, hogy átolvassa őket.
Csakhogy azok furcsa reakciókat váltottak ki a testéből.
Olyanokat, amelyeket képtelen volt megérteni.

Amikor megkérdezte a többieket, miért érezte magát ennyire zavartnak a Harryről szóló cikkek olvasása közben, Theo és Draco egyetértettek abban, hogy jobb lenne, ha egy időre abbahagyná az újságolvasást.

Mindketten tudták a magyarázatot.
Csakhogy az… nehéz volt.
Sokkal nehezebb annál, mint amire szerintük még készen állt.
Theo mélyen belenyúlt a táskájába, és előhúzott egy újabb vaskos kötetet.

– Teddy, hagyd abba! A gyógyítók azt mondták, ne emelj nehéz dolgokat.

Ginny letette a nasiját, kivette a könyvet Theo kezéből, majd átnyújtotta Dracónak.

Theo gúnyosan felnevetett, megfogta Ginny kezét, és összefonta az ujjaikat.

– Az a normális emberekre vonatkozik. Nem azokra, akik gyerekkoruk óta évente többször is a halál szélén álltak. Hidd el, Ginevra, őszintén szólva már nagyon régen nem éreztem magam ilyen jól.

Hermione figyelte, ahogy Theo arca egészen másfajta ragyogással telt meg, amikor a mellette ülő vörös hajú lányra nézett. Ezt a tekintetet ő is ismerte.

– Szerettelek, ugye?

Ahogy látta Theo arcának változását, hirtelen rájött. Kimondta neki ezeket a szavakat. Tudta.
Az iránta érzett szeretete olyan volt, mint amit egy családtag iránt érez az ember. Theo elfordította a fejét, majd széles mosollyal nézett rá.

– Igen, kimondtad. És én is szeretlek. Tudod, hogy te vagy az egyetlen ember, aki valaha ezt mondta nekem?

Ez nem lehetett igaz. Valami rossz érzést keltett benne. Mintha ez a mondat inkább a nem valós oszlopba tartozott volna.

– Ez… ez nem stimmelt… – suttogta.

Lassan átírta a Theo iránt érzett szeretetet a valós oszlopba.

Ahogy Theóra gondolt, egyre több dolog tört elő a zúgásból. Néhány kép túl gyorsan suhant el ahhoz, hogy értelmet nyerjen belőlük, de itt-ott sikerült elkapnia egyet-egyet, mielőtt újra ki kellett lépnie a káoszból. Vett néhány mély levegőt, mielőtt tintába mártotta a tollát. Érezte, ahogy mosoly kúszott az arcára a kevésbé nyomasztó, ugyanakkor meglepő emlékek láttán, amelyeket sikerült megragadnia.

Kimondd?
Gyerünk, Hermione, muszáj.
Tudnunk kell, melyik oszlopba kerüljenek.

– Ginnyre maszturbáltál a zuhany alatt, mielőtt megismerkedtetek?

A humor egy csapásra eltűnt Theo arcáról, és átvándorolt Ginnyére, miközben a lány kiköpte a pudingot az előtte lévő tiszta ágytakaróra.

– Most mit csináltál?!

– Gonosz boszorkány – mondta Theo anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

Ginny és Draco hangos nevetése arra késztette Hermionét, hogy ő is velük nevessen. Theo füle egyre vörösebb lett, ami kétséget kizáróan megerősítette benne, hogy ez az emlék a valós oszlopba tartozott.

Draco szájából feltörő nevetés szinte megbabonázta, és közben újabb emlékeket hívott elő benne, amelyek ehhez a hanghoz kapcsolódtak.

Megrázta a fejét.
Egy olyan emlék miatt, amelyről biztosan tudta, hogy nem lehetett valós.
Kizárt dolog. Kizárt, hogy ebben a varázsvilágban, amelyet ismerek, ilyen információm legyen Draco Malfoyról.

– Csiklandósak a mellbimbóid?

Draco nevetése azonnal elhalt.

A szobára egy pillanatra csend telepedett, majd Theo és Ginny ismét fékezhetetlen nevetésben törtek ki. Theo olyan erősen dőlt hátra a székében, hogy majdnem felborult, de Ginny időben elkapta, miközben továbbra is a hasát fogta a nevetéstől.

Draco viszont egyáltalán nem tűnt szórakozottnak.

– Nem.

– Haver, a mellbimbóid…

– Fogd be, Nott. Kurvára nem csiklandósak. Ez a nem valós kategóriába tartozik, Granger. Írd le rögtön.

Hazug.
De honnan tudta ezt?
Mikor érinthette volna meg valaha is a mellbimbóit, hogy tudja, csiklandósak, hacsak…

– A Görénynek csiklandós a mellbimbója! Ó, Hermione, tudom, hogy ez az emléktúlterheléses baromság nem vicces, de a fenébe is, imádom felfedezni ennek a kígyónak az összes titkát! – mondta Ginny, miközben nevetéstől fuldokolva az ágyra csapott.

Hermione azonban már nem tudott a többiek szórakozására figyelni.

Az elméjét elárasztotta a bőr.
Meztelen bőr.
Egy sziklafalnak feszülve.
A tükörből visszanézve rá.
Rajta.
Mögötte, miközben odakint dörgött az ég.
Alatta.
Pézsma és menta illatával körülvéve.

– Van…

Gyorsan elhallgatott, mielőtt befejezhette volna a kérdést.

Mert míg néhány emlék kellemes felismerést ébresztett benne, mások arra késztették, hogy ki akarjon bújni a saját bőréből.

El akart menekülni az érintések és a képek elől.
Ez volt az egyik terület, amely továbbra is a legnagyobb zavart okozta neki.
És a legnagyobb fájdalmat.
Pislogott, és egy könnycsepp gördült végig az orrnyergén.
Egy hűvös kéz finoman az álla alá csúszott, hogy felemelje a tekintetét.

– Kérdezd meg, Granger.

Félt megkérdezni.
Ebben a kérdésben könnyebbnek tűnt nem ismerni az igazságot.
Ez volt az egyik olyan része a történetének, amelyről a lelki gyógyító azt mondta, talán soha nem akar majd emlékezni.

Pedig éppen ezek voltak azok az emlékek, amelyeket a legfontosabb volt szétválasztania. Hogy idővel meg tudja különböztetni a jót a rossztól. És egyszer majd feldolgozhassa őket.

– Én… nem tudom, hogy készen álltam-e már.

Draco arca egy pillanatra elkomorult, majd teljesen érzelemmentes maszkká vált. Hermione szerint túlságosan is könnyedén vette fel ezt az arckifejezést. Az elmúlt napokban gyakrabban látta ilyennek, mint mosolyogni.

– Rendben.

Csak ennyit mondott, miközben elhúzta a kezét, és kinyitotta a könyvet.

Közösen kutatták, milyen következményei lehettek a Voldemort által az elméjében okozott sérüléseknek, valamint a rengeteg traumának.

Draco már belépett az elméjébe, és érezte Voldemort varázslatának maradványait. Egyetértett a gyógyítókkal abban, hogy talán ki lehetne szűrni azokat. Így csökkenhetnének az elméjében keletkezett repedések és ütközések. Theo korábban elmesélte neki, hogy nem is olyan régen valami hasonlót végeztek el Dracón is. Úgy gondolta azonban, hogy Hermione elméje sokkal összetettebb volt, ezért még több kutatásra volt szükség, mielőtt bármit megpróbáltak volna.

Addig is több ideje maradt arra, hogy megerősítse az okklumenciáját.
De ha valóban jobban akart lenni, el kellett kezdenie feltenni a nehezebb kérdéseket.
Szembe kellett néznie a legfájdalmasabb emlékekkel is, amelyek továbbra is elárasztották és meggyengítették.

Ki kellett derítenie, mi volt valós.
És mi nem.
Gondolatait az szakította félbe, hogy az ágyon fekvő pálca rezegni kezdett.

– A francba… korábban jönnek.

Az előtte álló hármas sietve kezdte összeszedni a holmiját.

– Nem férünk el mindannyian a köpeny alatt. Mit csináljunk…

– Te és Draco bújjatok be a sarokba. Én itt maradok. Mit tehetnek? Kirúgnak a Szent Mungóból, ahogy már annyiszor kértem őket?

Theo beszéd közben egy intéssel visszavarázsolta a tárgyakat a táskájába, majd a kerekesszékét az ágy körül tolva közelebb gurult Hermionéhoz.

Dracónak és Ginnynek már nem maradt idejük vitatkozni, mert a rezgő riasztás egyre hangosabb lett.

Hermione még látta, ahogy Draco drága cipője eltűnt a láthatatlanná tévő köpeny alatt, éppen mielőtt az ajtó kinyílt.

– Ó!

Wendy gyógyító kezéből kiesett a tálca, amikor meglátta, hogy Hermione nem volt egyedül a szobában. Theo gyorsan ráirányította a pálcáját, és még időben megállította a levegőben a zuhanó tálcát. Lassan visszahelyezte rá a leesett tárgyakat, majd óvatosan Wendy még mindig kinyújtott kezébe adta.

– Mr. Nott, köszönöm, de valójában… nem szabadna itt lennie. Hogy jutott be ide?

Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, miközben egy – a helyzethez egyáltalán nem illő – mosollyal küzdött, amitől Hermione csak felhúzta a szemöldökét.

– Kerekekkel. Lehet, hogy hiányzik egy ujjam, de a másik kilenc még mindig remekül működik.

Theo félmosolyt villantott rá, mire a fiatal gyógyítónő elpirult, miközben letette a tálcát az asztalra.

– Nos, bár sikerült engedélyt szereznem, hogy közlekedhess a folyosókon, a betegek szobáiba továbbra sem léphetsz be. Hogy van ma, Granger kisasszony?

Hermione nem hagyta figyelmen kívül a hangnem változását, amikor Wendy Theóról rá váltott. Úgy tűnt azonban, hogy Theo ezt észre sem vette, mert egyetlen pillanatra sem kereste a nő tekintetét. Hermione még válaszra sem méltatta. A nő ezt észre sem vette; inkább felvette az új bögréjét, és belekortyolt.

– Talán, ha elég bajt okozok, végre elengedsz, ahogy kértem.

Wendy túl hangosan nevetett.
Theo valóban vicces volt.
De ez a megjegyzés egyáltalán nem indokolta azt a harsány kacagást.

– Miért is engedném el a kedvenc páciensemet?

A régi tálcát a szemetesbe dobta, majd Theo kerekesszéke mögé lépett.

– Visszaviszlek a szobádba, mielőtt valaki meglátna. Ó, és Granger kisasszony, Frazier gyógyító már úton van, és hoz önnek egy meglepetést.

Hermione bólintott, majd finoman intett Theónak, mielőtt Wendy megfordította a kerekesszéket.

– Wendy, gondoskodnál róla, hogy a világítás így maradjon? Megszereztem neked azt a könyvet, amelyről tegnap beszéltünk, és amely részletesen ír az ilyen környezeti változtatásokról. Rengeteg más területet is találtam, ahol a Szent Mungót javítani lehetne, különösen a…

Az ajtó becsukódott, és elnyelte a mondat végét.

Alig telt el egyetlen másodperc a kilincs kattanása után, amikor Ginny dühösen lerántotta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt.

Haragosan meredt a csukott ajtóra.

– Micsoda ribanc. Láttátok azt a szánalmas flörtölési kísérletet? Flörtölt az én Teddymmel!

Ginny dühösen elindult az ajtó felé, de Draco elkapta a karját, és megállította, mielőtt kinyithatta volna.

– Nem láttad, hogy Theo észre sem vette, Vöröske? Nyugodj meg. Nincs mitől tartanod. Adj nekik egy percet.

Ginny gúnyosan felhorkant, és kirántotta a karját Draco szorításából.

– Ja, mintha neked lenne jogod ezt mondani. Megyek, és véget vetek ennek a szarságnak, mielőtt az a csaj elkezdi kérdezgetni tőle, mekkora a könyvtára. Tartsd meg a köpenyt!

A vörös hajú lány tisztelgett Hermione felé, majd résnyire kinyitotta az ajtót. Mindkét irányba körbenézett, mielőtt hangtalanul kicsusszant a szobából.

Így ismét kettesben maradtak.

Ő és Draco.

Az elmúlt néhány napban már sokszor voltak egyedül. Az a tévelygő tekintet, amely mindig megjelent Draco arcán, amikor nem rejtette el az érzéseit, egyre kétségbeesettebbé vált. A szeme körüli ráncok mélyültek, a kezei pedig megrándultak valahányszor Hermione megszólalt.

Mintha félt volna attól, mit fog mondani.
És mégis úgy nézett rá, mintha tőle várná a válaszokat.
Hermione annak ellenére, amit korábban mondott, felvette a tollát, és a valós rovatba beírta: Draco Malfoynak csiklandósak a mellbimbói.

– …persze, hogy erre emlékeztél, és nem arra, hogy szeretsz…

– Mi?

Draco felhorkant, és végigsimított a haján, miközben Hermione befejezte az írást.

– Semmi. Miután a gyógyító végzett, akarsz gyakorolni az okklumenciát, vagy inkább pihennél?

Hermione visszatette a tollat a tintatartóba, majd átfutotta a listáját. Megpróbálta megjegyezni az összes új emléket.

– Nem. Amíg a gyógyítónak nincs valami…

– A francba. Jön.

Draco ismét a láthatatlanná tévő köpeny alá bújt, de megbotlott annak a szélében, amikor megfordult. Előrebukott, és mielőtt megtámaszthatta volna magát, hangosan nekicsapódott a falnak.

Újabb káromkodás hagyta el a száját. Hermione pedig nevetni kezdett. Valami teljesen jelentéktelen dolgon. Éppen abban a pillanatban, amikor Frazier gyógyító belépett a szobába. A férfi megdermedt. Csak állt, és őt bámulta. Hermione megpróbálta visszatartani a nevetését, de minél jobban küzdött ellene, annál erősebben tört fel belőle.

Néhány másodperccel később már hangosan nevetett. Látszólag minden ok nélkül.

– Mi olyan vicces, Granger kisasszony?

Frazier átvágott a szobán, egyik kezében egy vaskos aktatartóval, miközben a másikkal egy Invito bűbájjal magához hívta a széket.

– Semmi… csak eszembe jutott valami vicces.

A nevetéstől könny csillant a szeme sarkában. Letörölte, mielőtt ismét felnézett rá.

– Wendy azt mondta, van egy meglepetése számomra.

Frazier abbahagyta a pergamenek lapozgatását, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán.

– Igen. Van. Úgy gondolom, a folyamatos fejlődésed azt bizonyítja, hogy készen állsz.

Ez jól hangzott.
Talán kiengednék. Ha sikerülne bebizonyítania nekik, hogy ez csupán idő kérdése volt.
Nem pedig az elméjének végleges állapota.
Nem kellett volna itt lennie.

Ebben biztos volt.

Az elmúlt napok bebizonyították neki, hogy ez nem marad így örökre. Hogy segítséggel újra össze tudja rakni az elméje darabjait. Akármennyire is fájt. Akármennyi időbe is telt.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljünk önnel néhány dolgot, amit az elmúlt hetekben megtudtunk, Granger kisasszony. Néhány igazságot a helyzetéről. Olyan dolgokat, amelyek segíthetnek önnek eligazodni… és nekünk is abban, hogy helyreállítsuk az elméjét.

Megfordult, és egy pálcaintéssel résnyire kinyitotta az ajtót.
Hermione felnézett.
Nem igazán értette, mi történik.
Aztán egy ismerős alak lépett be.

– Ron…

Ő is fáradtnak tűnt.
Nem.
Ennél sokkal rosszabbul.
Úgy nézett ki, mintha az egész teste lassan összeomlana, és minden egyes lélegzetvétel hatalmas erőfeszítésébe kerülne. Ez nem egyszerű kialvatlanság volt. Valami hiányzott belőle. Pedig nem lett volna szabad így kinéznie. Főleg nem azután, hogy legyőzte Voldemortot.

– Szia, Mione!

A hangja hatással volt rá. De egészen másképp, mint várta. Nem érzett melegséget. Nem érzett félelmet. Nem égett belül.

Talán… egy kis izgatottságot.

Igen. Talán ez volt rá a legjobb szó.

– Én… azt hittem, csak a közvetlen családtagok…

– A varázsügyi miniszter elintézte, hogy módosítsák az előírásokat. Úgy gondoltuk, segíthet, ha ezt valakitől hallod, akit ismersz, és aki közel áll hozzád. Azt is reméltük, hogy ha valaki, aki sokat jelent neked, részt vesz ebben a folyamatban, az segít majd neked.

Hermione bólintott, miközben a legjobb barátja közelebb lépett.

Ron láthatóan ugyanúgy küszködött azzal, hogyan viselkedjen mellette.

Hermione gyűlölte ezt. Gyűlölte, amikor úgy bántak vele, mintha törékeny lenne. Vagy mintha már nem is önmaga volna.

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a bosszantó érzést.
Ez Ron volt.
Ron biztonságot jelentett.
Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az övét.

– Megcsináltad, Ron.

És valóban megcsinálta. Az újságok tele voltak a hőstetteivel. Azokkal a cikkekkel, amelyek arról szóltak, hogyan győzte le a Sötét Nagyurat Harry halála után. Mindig is bátor volt. Erre nem egyszer kellett emlékeztetnie a múltban.

Már az első év óta.
Látta benne azt a hajlandóságot, hogy bármit feláldozzon azokért, akiket szeretett.
A keze majdnem elérte Ronét. A férfi azonban visszahúzta a kezét.
Csak a közöttük tátongó üres térre meredt.

– Én…

Végül felnézett. Tekintete idegesen cikázott Hermione szeme között. Az ajkai vékony vonallá préselődtek.

– Tudnod kell… haragszol rám.

Valamiért ez mosolyt csalt Hermione arcára. Haragudni Ronra. Na, ez ismerős érzés volt. Talán ezért reagált rá így a teste.

– Ez úgy hangzik, mintha igaz lenne – mondta, miközben hátradőlt a székben. – Megérdemelted?

– Igen.

A választ habozás nélkül adta.

Végigsimított a szakállán, majd a folyosó felé pillantott, amikor kintről zaj hallatszott.

– A legrosszabb dolgokat mondtam neked, amiket valaha mondtam. Olyanokat, amiket nem úgy akartam kimondani, ahogy végül kijöttek. Rosszabbakat, mint harmadikban, amikor megfenyegettelek, hogy megölöm azt a szőrös kis dögödet. Rosszabbakat, mint a bál után. Rosszabbakat, mint az a rémálom, ami a hatodik év volt mindkettőnk számára.

Hermione arca elkomorult.

Merlin…

Ha valóban rosszabb volt annál, amit Ron hatodikban művelt, akkor szörnyű dolgokat mondhatott.

– És még mindig nem bocsátottál meg nekem. Azt gondoltam, ezt tudnod kell… mielőtt ez megtörténik.

– Mielőtt mi?

A folyosóról érkező zaj egyre hangosabb lett.

Hermione felpillantott.

Három férfi nyomult be a nyitott ajtón.

Mindegyikük kezében egy-egy nagy, fekete fényképezőgép volt.

– Ron, mi a…

A hangja elhalt. Ron elé lépett. Letérdelt. Magához húzta. És erősen átölelte.

Hermione nyugtalansága hirtelen megnőtt. Valami sötétebbé változott.

Ron egyre erősebben szorította magához.
A fényképezőgépek pedig villogni kezdtek.

– Ez mind a te érdekedben történik, Mione. Megígérem. Minden, amit teszek, azért van, hogy segítsek neked – suttogta az arcába, miközben egy pillanatra sem lazított az ölelésén.

Akkor miért éreztem, hogy ez az egész nagyon nem volt rendben?

Nem szólt semmit. Csak behunyta a szemét, miközben a vakító villanások tovább folytatódtak, és egyre jobban fokozták a fejében lüktető fájdalmat.

Karjai a saját teste és Ron teste közé szorultak. Esélye sem volt ellenállni.

– Oké, megkaptátok a képeket. Most pedig kifelé!

Ron gyorsan elhúzódott tőle, és csak néhány másodpercet hagyott a fotósoknak, hogy kivonuljanak az ajtón, mielőtt egy gyors Invito varázslattal becsapta volna azt.

Mély levegőt vett.
Felállt.
Ujjait a szeméhez nyomta, és fáradtan végigdörzsölte rajtuk.

Hermione pedig teljesen elveszettnek érezte magát. Frazier gyógyító, aki az egész jelenet alatt egyetlen szót sem szólt, egy széket varázsolt Ron mellé.

– Granger kisasszony, amit most el fogunk mondani önnek, részben nehéz lesz hallania. De mindannyian egyetértünk abban, hogy ön elég erős ahhoz, hogy elkezdjük irányítani az elméje helyreállítását.

– Irányítani…

– Igen. Irányt mutatni azokban a dolgokban, amelyekre nehezen emlékszik. Azért vagyunk itt, hogy támogassuk ebben. És ha bármikor szeretné, hogy megálljunk, vagy szünetre lenne szüksége, kérem, szóljon.

Frazier benedvesítette a hüvelykujját, és addig lapozta a pergameneket, amíg meg nem talált egy bizonyos oldalt. A többit hátratolta.

Mi történt?

Ők…

Azt hitték, megtalálták a megoldást?

Hermione tudta, hogy a külsős elmegyógyítóval együtt dolgoztak, és folyamatosan megosztották egymással az eredményeiket.

De valami ebben nagyon nem stimmelt. A két férfi csendben figyelte. Arra vártak, hogy valamilyen jelét adja annak, készen áll.

Hangosan nyelt egyet.

Magához húzta a saját kezűleg összeállított jegyzeteit, és ösztönösen a mellkasához szorította őket.

– Rendben.

Frazier bólintott.

Ronra nézett, jelezve neki, hogy kezdje.

– A Roxforti csata során Antonin Dolohov elrabolt téged, amikor Harryt, Ginnyt és Neville-t próbáltad megvédeni. Több mint hat hónapra eltűntél. Voldemort fogva tartott abban a reményben, hogy rajtad keresztül beépülhet a Rendbe, ugyanúgy, ahogy egykor Mógus professzort használta. Hat hónap elteltével átadott egy másik halálfalónak. Draco Malfoynak.

Hermione tekintete ösztönösen arra a sarokra siklott, ahol tudta, hogy Draco rejtőzött.

Ron elhallgatott.

Követte a pillantását.
Az állkapcsa megfeszült, miközben az üres sarkot nézte. Aztán újra Hermionéra. Majd ismét oda.

Tehát hosszú időt töltöttek együtt.

Ez megmagyarázta, miért bukkant fel Draco olyan sok emlékében.

– Hermione…

Ron keze finoman az övére simult, és megnyugtatóan megszorította.

– Ők… lelkileg… fizikailag… és…

Nagyot nyelt.

– Szexuálisan is bántalmaztak.

A szavak mélyen belehasítottak. A teste is összerezzent tőlük. Azonnal kirántotta a kezét Ronéból.

Nem.

Ez tévedés volt.

Minden, amit mondott.

Nem.

Nem. Nem. Nem, nem, nem…

A feje hevesen rázkódni kezdett, miközben megpróbálta kiszabadítani magát az érintésből.

Nem akarta, hogy bárki hozzáérjen.

A teste az övé volt.

Az elméje az övé volt.

A szíve is az övé volt.

Senki sem irányíthatta ezeket.

A fenébe is…

Éppen azért volt itt, mert úgy tűnt, még ő maga sem tudta őket irányítani.

Az aktái, amelyeket már számtalanszor átolvasott, egyértelműen leírták, hogy szörnyű dolgok történtek vele.

De most először hallotta…

hogy Draco neve is ezekhez a dolgokhoz kapcsolódott.

– Draco… Draco nem tette. Nem. Nem tehette.

– De igen, Mione. Kihasznált téged. Arra használt fel, hogy túlélje a háborút.

Frazier az aktájából előhúzott egy vizsgálati lapot, és Hermione elé tette.

Az eredményekre mutatott.

– A teste reakcióit vizsgáljuk, és összevetjük azokkal az információkkal, amelyeket Mr. Weasley és a Rend többi tagja megosztott velünk. Voldemort, Antonin Dolohov és Draco Malfoy neve egyaránt szélsőséges testi reakciókat vált ki önből, Granger kisasszony. Minden jel arra utal, hogy mindhárman súlyosan kihasználták önt, és ez vezetett a jelenlegi állapotához.

Hermione kezei remegni kezdtek az ölében.

Az alsó ajkát a fogai közé szorította, miközben próbálta visszatartani a könnyeit.

Ez szörnyű volt.

Nem egyszerűen helytelen.

A tudat, hogy sokféleképpen bántalmazták, már nem volt új számára.

Igen.

Még mindig nehezen viselte a konkrét emlékeket.

És még nehezebben a kérdéseket.

De mindig tudta, hogy ez igaz.

A teste azonban erre a tudásra soha nem reagált így.

Most viszont… amikor Draco nevét ugyanabba a sorba állították a kegyetlenséggel… a gonoszsággal…

– Nem. Nem… Draco nem. Ő segít nekem. Ő nem tartozik a szörnyeim közé.

Ron hátradőlt.

Lehunyta a szemét, és a mennyezet felé billentette a fejét.

Frazier közben egy újabb pergamenre kezdett jegyzetelni.

– Az elméje súlyos manipuláció nyomait hordozza, Granger kisasszony. Ezt ön is tudja. Nem támaszkodhatunk arra, amit az elméje mutat önnek.

– Ez nem az elmém!

Hermione hirtelen felegyenesedett. Készen állt harcolni. Mert ez nem volt igaz. A teste nem ugyanúgy reagált arra a három névre.

Draco neve egészen más érzést váltott ki belőle.
Intenzívet.
Magával ragadót.
Olyat, amely biztonságot adott. Semmi sem ijesztette meg benne. Még azok a részei sem, amelyektől talán félnie kellett volna.

– Ez nem ugyanaz! Nem rettegést érzek. Hanem lángolást. Jó értelemben. A lehető legjobb értelemben.

Fel akart állni. Sétálni. Elmenekülni attól a valóságtól, amelyet rá akartak erőltetni. De újra kezek nyomták vissza.

Megint irányítani próbálták.

Elegem van ebből…

– Granger kisasszony, kérem, hallgasson meg. Igen, a teste reakciói rendkívül értékesek. De az a manipuláció és elszigeteltség, amelynek ki volt téve, idővel torzíthatta az ön róla alkotott képét. Véleményünk szerint pontosan ez volt a célja.

Hermione tovább feszítette magát a visszatartó kezek ellen. Bárcsak lett volna pálcája. Bárcsak lett volna varázsereje, hogy harcolhasson.

Akkor őrült vagyok…
Akkor ide tartozom.
Nincs semmi, amiben bízhatnék magamban.

A tekintete ismét a sarok felé vándorolt. Tudta, hogy ott volt. Azért jött ide, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig hamis bizalmat táplált iránta? Most is manipulálta őt?

A csengés ismét elhatalmasodott az elméjén. Elviselhetetlenné tette a fájdalmat, miközben a testét lefogó kezek ellen küzdve kiabált.

– Ne! Ne! Ez nem igaz! Nem lehet igaz! Mondd, hogy nem igaz, Draco! Kérlek… kérlek!

Érezte, ahogy egy varázslat a csuklóira fonódott, a szék karfájához szegezve őket, így képtelen volt kiszabadulni.

– Ne fogják le!

Draco dühös hangja betöltötte a szobát.

Hermione felrántotta a fejét, és látta, ahogy a férfi ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, majd ráemelte a pálcáját.

Ha valóban az ellensége volt…

Ha valóban az egyik szörnye volt… akkor nem kellett volna rettegnie tőle?
Nem kellett volna a látványától ugyanúgy pánikba esnie, mint amikor Voldemort vagy Dolohov neve elhangzott?

– Mondtam, hogy ide fog osonni! Aurorok!

A világ lassan elmosódott körülötte. Mintha minden lassított felvételben történt volna.

Az ajtó kivágódott. A varázslatok fénye bevilágította a szobát.

Az emberek.
A zaj.
A vakító fény.

Minden egyszerre zúdult rá, mígnem teljesen betöltötte az elméjét.

Túl sok volt.

Képtelen volt feldolgozni.

Látta, ahogy Dracót megbilincselték.

A földre rántották.

A férfi dühösen és kétségbeesetten üvöltött, amitől Hermione olyan erősen összeszorította a fogát, hogy már fájt.

Ő is kiabált.

Valamit.

Olyan szavakat, amelyeknek még számára sem volt értelmük.

Bármit megtett volna, hogy megállítsa.

Hogy véget vessen ennek.

Hogy ne kelljen végignéznie, ahogy újra elveszik tőle.

Mert elvitték.

Letartóztatták.

Miatta.

– Granger, hallgass rám! Bízz magadban! Bízz abban a ragyogó elmédben és a szívedben! Valódi volt! Az egész valódi volt! Szeretlek! Szeretlek…

A hangja hirtelen megszakadt.

Egy ajtó csapódott. És elvitték tőle.

Megint.

Megint.

Megint.

Ez már megtörtént korábban…

A többi szörnyem is elvette tőlem korábban…

A könnyek végigáztatták az arcát, miközben érezte, hogy valaki gyengéden simogatni kezdte.

– Ron… kérlek… Ez nem helyes. Hidd el… a lelkem mélyén tudom, hogy valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel!

Ron hüvelykujja lassan végigsimított az arcán.

Bólintott.

A saját könnyeit a vállába törölte.

– Tudom, Hermione. Tudom, hogy annyi minden nincs rendben ezzel az egésszel. De helyre fogjuk hozni. Rendben? Ezt az egész összetörtséget… én… újra össze fogjuk rakni. Megígérem. Akármennyi időbe is telik.

Azok a hangok, amelyek elhagyták Hermione torkát, már alig emlékeztettek emberi hangokra.

A bőre remegett Ron érintése alatt.

Valaki egy fiolát nyomott a szájához.

A hideg bájital lecsúszott a torkán, még mielőtt egyáltalán eszébe jutott volna ellenállni.

A világ lassan elcsendesedett.

Felnézett Ron kék szemébe.

– Ugyanazt csináltad… amit ők… Ugyanazt… pontosan ugyanazt… mint… a… szörnyeim…


***

A szoba mostanra sötétbe borult. Biztosan éjszaka volt. Üres is. Már egy ideje üres volt. Csak ő maradt. Egyedül a gondolataival. Amennyire vissza tudott emlékezni, most először volt valóban teljesen egyedül. Mert elvitték őt. Mindent elvettek.

Nem tudta, mit tegyen most.

Nélküle.
A varázsereje nélkül.
A pálcája nélkül.

Olyan emberek fogságában, akik valami olyasmit próbáltak ráerőltetni, ami minden porcikájában helytelennek érződött.

Ez nem volt igaz.

Nem lehetett igaz.

Ébren volt.

Már nem is tudta, mióta bámulta mozdulatlanul a mennyezetet. Próbálta kitalálni, hogyan szerezhetne vissza valamennyi irányítást. Hogyan vehetné ki a hatalmat mások kezéből… és helyezhetné vissza a sajátjába.

Hiszen ez az ő élete volt.
Az ő elméje.
Az ő teste.
Az ő szíve.

És mindaz, amit mondtak neki, semmilyen értelmet nem nyert, amikor megpróbálta összeilleszteni mindazokat a darabokat, amelyeket összegyűjtött… és megérzett.

Theo darabjait.

Ginny darabjait.

A többi kígyó darabjait.

És…

Draco darabjait.

Ők sem ismerték a teljes történetet. Csak azt használták fel, amijük volt, hogy felépítsenek belőle valamit. Valamiért.

Az ajtó lassan kinyílt.

Még mielőtt meglátta volna, már hallotta.

A kerekesszék kerekeinek halk surrogását a padlón.

– Elvitték.

Hermione bólintott.

Theo odagurult mellé, a székhez, amelyhez még mindig hozzászíjazták. Hiszen valahányszor megpróbálták kiszabadítani a karjait, rátámadt mindenkire. Megpróbált megszökni.

Theo meglengette a pálcáját. A csuklóit szorító kötések meglazultak, majd teljesen eltűntek. Eltűnt a zúzódásokat okozó nyomás is.

Theo mély levegőt vett.

– Elhiszed nekem, ha azt mondom, hogy csapdába csalták?

– Igen.

– Miért?

– Mert… egyszerűen tudom.

Néhány pillanatig egyikük sem szólt.

– Nos… készen állsz felvenni a harcot a gonosz boszorkánnyal? Remélhetőleg most már utoljára, a francba.

Hermione felnézett rá. A szemébe nézett.

– Természetesen.

Félmosoly jelent meg Theo arcán. Előhúzott egy fiolát. Olyat, amely egészen másnak tűnt, mint a többi. Hermione átvette.

Figyelte, ahogy Theo kiegyenesedett a kerekesszékben, majd színpadiasan a tenyerébe köhögött, hogy megtisztítsa a torkát.

Mintha éppen élete legfontosabb előadására készülne.

– Nos akkor… hadd meséljem el neked Hermione Jean Granger történetét. A Griffendél hercegnőjének, az Aranylánynak, korunk legokosabb boszorkányának… és az Aranyhármas kedvenc tagjának a történetét.

Mosolyogva finoman megpöccintette Hermione orrát, mire a lány ösztönösen a vállára hajtotta a fejét.

– És azt is, hogyan mentette meg a világot… és hogyan szeretett bele egy olyan seggfejbe, aki történetesen nem barna hajú.

hozzászólások: 0