61. fejezet
Epilógus 1

Hermione

Két hónappal később

Miközben megpróbálta elkapni a bagolytól a leveleket, a karjával felborította a teáscsészét, amely a földre esett. A madár nekicsapódott a vele szemben álló könyvespolcnak, majd visszanyerte az egyensúlyát, és a két pergamenlapot az asztalkára ejtette, ahol korábban a bögréje állt. Egy hangos zaj kintről mindkettőjüket megijesztette, a madár pedig kirepült az ablakon.

A fenébe! Theo épp most vette ezt a szőnyeget, és ha foltot hagytam rajta…

Hermione gyorsan kinézett az ablakon, hogy megbizonyosodjon róla, egyik férfi sem sérült-e meg újra, majd lehajolt, hogy felmérje a kárt. Csakhogy látta, hogy a kedvenc kamillateája még mindig a csészében volt.

Bár a bögre oldalra dőlt.

Úgy tűnt, egy mágikus védőbűbáj akadályozta meg, hogy a folyadék kiömöljön.

Hogy a fenébe…?

Összeszorította a fogát, miközben a képek ellenőrizhetetlenül törtek elő az elméjéből.

Megpróbálta visszatartani őket, szétválasztani, irányítani őket, mintha egymás ellen fordíthatná őket.

Lélegezz, Hermione! Tudod, hogy csak rövid ideig tartanak.

Tarts ki még néhány másodpercig!

Összeszorította az állkapcsát, és tízig számolt, mire a forró fájdalom lassan alábbhagyott, ő pedig úgy érezte, hogy az elméje ismét a sajátja.

Manapság jobban a sajátja volt, mint bárki másé.

Hosszú idő óta először.

Ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben felvette a bögrét és a pergameneket. Fejjel lefelé fordította a bögrét, és elmosolyodott, amikor ismét egyetlen csepp sem folyt ki belőle.

Hónapokkal korábban Draco ugyanezt a mozdulatot végezte Theo könyvesasztala fölött – a kép most kristálytisztán villant fel az elméjében.

Ezt nekem csinálta.

A ház összes bögréjét miattam varázsolta meg.

Biztosan nemrég történt, mert tisztán emlékezett rá, hogy Ginny a minap szándékosan öntötte magára az égetően forró csokoládét, hogy elterelje Theo figyelmét az új ház konyhaasztalán heverő tervrajzokról.

Úgy tűnt, ő volt az egyetlen, aki rá tudta venni, hogy szünetet tartson a ház építésében, amelyet néhány yardnyira Draco otthonától húztak fel.

Főleg azért, mert a feltételes szabadlábra helyezés varázslata csak addig engedte eltávolodni Dracót a háztól. Nem maradt más választásuk, mint a közvetlen közelében építkezni. Theo azonban hajthatatlan volt abban, hogy ez volt a tökéletes megoldás. Az időjárás szebb volt, mint Angliában, Blaise és Pansy pedig a közelben laktak, a családjuk egyik szőlőbirtokán. És ami Theo szemében a legfontosabb volt: a nagy házhoz hatalmas birtok tartozott. Gyönyörű terület. Nagyrészt nyílt mezők, kisebb erdős részek és két apró tó.

Tökéletes a repüléshez.

Ez számára fontos szempont volt, ami Hermione számára teljesen érthetetlennek tűnt, hiszen tudta, hogy Theo ugyanúgy utálta a repülést, mint ő. Ennek ellenére a birtok megtekintése csak még jobban megerősítette legújabb megszállottságát: házat építeni.

Hermione feltörte a viaszpecséteket, miközben ismét kinézett az ablakon. Az építmény jelenleg egyáltalán nem hasonlított otthonra. Inkább egy fából ácsolt káoszra emlékeztetett, amely miatt azok a férfiak, akiket Theo rábeszélt erre a vállalkozásra, szinte minden nap összevesztek egymással.

A veszekedés csak akkor szűnt meg, amikor valamelyikük megsérült.

Ami mostanában nagyjából óránként megtörtént, miközben a tetőgerendákat próbálták a helyükre illeszteni.

– Ne merj rám szegezni a pálcádat, Draco! Hiszen mindannyian rohadt jól tudjuk, hogy semmit sem tudsz vele kezdeni, amíg a tárgyaláson nem születik ítélet! Alaposan utánajártam, hogyan kell ezt megépíteni, és az összes könyv azt írja…

– A tapasztalat felülmúlja az utasításokat, Theo. Megpróbáltuk úgy, és Zabini majdnem összeroppant…

Hermione átfutotta az első levelet. A borítékon lévő kézírásból már tudta, mi áll benne. Még egyszer átolvasta a kérést, majd ugyanabba a könyvbe csúsztatta, amelyben már három hasonló levél lapult.

Még egy napra.

– Ne, Blaise, Neville! Az alsó oldalát! Használd többet a lábaidat, és…

CSATT

– A picsába! Frosty, vidd el innen, mielőtt eldobom az első megbocsáthatatlan átkomat!

– B-b-bocs, Blaise. Elfelejtettem, melyik az alsó oldala…

– Hogy felejthetted el, melyik az alsó oldal?! Hiszen a kibaszott nevedben is benne van: Longbottom!

– A francba, Accio gyógyítócsomag! Ne mozogj, Blaise.

– Eltört, Nott! Mondd meg a boszorkányodnak, hogy most én jövök azzal az ujjal.

A férfiak nevetséges vitájára elmosolyodott, de az arca azonnal elkomorult, amikor meglátta a Wizengamot pecsétjét a második borítékon.

Remegő kézzel letépte a pecsétet, és átfutotta a tartalmát.

Tudták, hogy ez fog történni.

Draco ítélethirdető tárgyalásának időpontját kitűzték.

Pontosan két hét múlvára.

Az elmúlt hónapban rendkívül szigorú titoktartás mellett folyt a vizsgálat. Mindenkit kihallgattak, majd többször is keresztkérdéseknek vetettek alá, de közel egy hete senki sem hallott semmit.

Hermione tudta, mit jelentett ez.

Úgy vélték, minden bizonyíték a kezükben volt.

És bár teljes mértékben bízott mindabban, amit Minervával együtt összegyűjtöttek Draco ártatlanságának és Kingsley bűnösségének bizonyítására, tudta, milyen csábító tudott lenni elfordulni az igazságtól egy könnyebb megoldás kedvéért.

A folyosó végén nyíló ajtó hangjára felkapta a fejét a tárgyalás időpontját tartalmazó levélről.

Hallotta, ahogy a könnyű léptek egyre halkabbá váltak, miközben a folyosón a konyha felé tartottak. Néhány másodperccel később ismét felerősödtek, visszatértek ugyanabba a szobába, majd az ajtó halkan becsukódott.

Hermione végre újra kiengedte a levegőt.

Legalább már eszik.

Ez jó jel.

Ginny már két hete Hermione és Theo szobájában lakott.

Egyetlen lépést sem tett ki onnan.

Amióta megtudta, hogy Harry temetési kívánságai nyilvánosságra kerültek.

Ez volt az árulás egyik legrosszabb formája.

Elkövették mind a temetkezési vállalkozók, akikkel kapcsolatba lépett, mind pedig annak a családnak a tagjai, akiké a Potterék melletti parcella volt – az a hely, ahová Hermione Harryt szerette volna eltemetni.

Egyikük sem tartotta tiszteletben a kérésüket, hogy mindezt tartsák titokban, és nem voltak hajlandók áthelyezni azt a nagynénit sem, aki elfoglalta a Potterék melletti sírhelyet.

Azóta pedig a média egész serege várakozott a temetőben Harry temetésére.

Mindannyian összetörtek voltak, de senki sem annyira, mint Ginny.

Bezárkózott egy szobába, és nem jött ki onnan.

Nem evett.

Nem aludt.

És amikor mégis elaludt, Hermione és Draco a fájdalomtól való sikoltozására ébredtek fel, mielőtt újra megnyugodott volna. Akár rémálomból, akár a valóságból. Az a tény, hogy mindkettő lehetséges volt, rosszul esett neki.

Még Theo sem tudta igazán, mit tegyen, vagy hogyan segítsen.

De ma volt az első nap, hogy saját akaratából merészkedett ki.

Ez jó jel.

– Wizengamot?

Hermione felocsúdott a gondolataiból, és felnézett, hogy lássa, ahogy Draco az inge szegélyével letörölte a homlokáról az izzadságot. A fogságában szerzett összes sebe és sérülése szépen meggyógyult.

Kivéve a nyakán lévő új jelet.

Valahányszor rajtakapta, hogy azt bámulta, Draco kinyújtotta a kezét, és az ujjával megérintette a lány saját, jelekkel borított nyakát.

– Illenie kellett hozzád.

Ilyenkor mindig megpróbált mosolyogni, Hermione pedig felhúzta a szemöldökét, hogy a fiú vigyora egy kicsit tovább maradjon.

– Igen. Két hét múlvára tűzték ki. Blaise jól van?

Draco enyhén bólintott, miközben leengedte a pólóját, és odasétált a levélhez, amelyet a lány felé tartott.

– Rendbe fog jönni.

Csendben átolvasta a levelet, Hermione pedig figyelte őt, miközben újabb kortyot ivott a teájából.

Draco már azelőtt magasabbra emelte a lelki falait, hogy belépett volna a szobába. Hermione látta ezt az arcának kemény vonásain, és azon, hogy a szeme inkább szürkének tűnt, mint ezüstnek, elveszítve azt a megszokott szikrát.

Pontosan úgy, ahogy mostanában mindig, amikor a közelében volt.

Olyan volt, mint amikor Theo hónapokkal korábban távolságtartóvá vált vele szemben, miután kénytelen volt megverni őt.

Csakhogy ez még rosszabb volt.

Mert mindenki más megértette Dracót.

Csak ő nem.

Megpróbált türelmes lenni. A fenébe is, a férfi olyan türelmes volt vele, amikor Theo rátalált. Helyet és időt adott neki, hogy feldolgozza a bűntudatát, és eljusson oda, ahol már nem kellett elzárkóznia előle.

Ő is ezt fogja tenni.

Akármeddig is tart.

Soha nem adom fel veled kapcsolatban.

– Miért nem öltöztök fel ti ketten?

Theo belépett az ajtón, egy ronggyal megtörölte a kezét, majd a folyosó végén lévő ajtó felé intett.

– Elment egyáltalán, mióta dolgoztunk?

Hermione bólintott, és újabb kortyot ivott a teából, amelyet Draco készített neki aznap reggel.

– Igen, elment. Azt hiszem, kivett magának valamit a konyhából, és korábban lezuhanyozott. De mire öltözzünk, Theo?

A fiú sóhajtott, és végigsimított az arcán, hátrasimítva hullámos barna haját. Hermione már felajánlotta, hogy levágja, de Ginny állítólag azt mondta, hosszabban szerette rajta.

– Oké, már lezuhanyozott, remek. Hatra ott kell lennünk, ha ezt véghez akarjuk vinni. Menjetek, öltözzetek át!

Eltűnt az ajtóban, Draco pedig lassan felállt. Hermione figyelte, ahogy előre-hátra forgatta a vállát, kinyújtotta a végtagjait, majd felé nyújtotta a kezét.

– Soha nem építünk házat.

A lány nevetve megfogta a kezét, és hagyta, hogy Draco a hálószobájukba vezesse.

Arra gondolt, hogy elmondja neki, mennyire nem vágyott arra, hogy valaha is elköltözzenek a jelenlegi házból. Amint belépett oda, biztonságban érezte magát. A ház nagy volt, de a szobák olyan otthonos hangulatot árasztottak, amely mindig megnyugtatta.

De Theóval és Ginnyvel ellentétben ők még nem folytatták le azt a bizonyos „utána-beszélgetést”. Ha egyáltalán így hívták.

Nem tudták.

Nem, amikor Draco a legtöbbször ennyire bezárkózott volt.

És addig sem, amíg ki nem került a házi őrizetből, és hivatalosan is ártatlannak nem nyilvánították.

– Gondoskodj róla, hogy fekete legyen! – kiáltotta Theo, éppen mielőtt Draco becsukta volna az ajtót, Hermione pedig belépett a gardróbba.

Levette Draco pólóját, amelyet viselt, majd a szekrény hátsó részéhez ment a megfelelő színű ruháért.

Egy egyszerű, hosszú ujjú fekete ruhát választott, aztán megfordult.

Draco tekintete mély koncentrációval járta végig meztelen testét, amitől a karján felborzolódott a szőr.

Azóta nem nézett rá így, mióta rájött a titokra.

Azóta sok mindenről lemondtak.

Éppen amikor Hermione szája mosolyra húzódott, és egy lépést tett volna felé, Draco felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett.

Az arca azonnal megváltozott.

Keménnyé és óvatossá vált, amint találkozott a tekintetük.

Hermionénak minden erejére szüksége volt, hogy ne sóhajtson fel csalódottan.

Dracónak most nem volt szüksége még erre a nyomásra is.

Neki kellett türelmesebbnek lennie.

Megértőbbnek.

– Miért fekete? Milyen őrült ötletet eszelt ki most? – kérdezte.

Draco vetkőzni kezdett. Hermione gyorsan elfordult, nehogy elkalandozzon a tekintete a férfi mellkasára, az izmaira, és...

KOP-KOP-KOP

Gyorsan belebújt a ruhába, és éppen eligazította rajta az anyagot, amikor valaki kopogott az ajtajukon.

Senki sem szokott kopogni az ajtajukon.

Az első dolog, amit Blaise tett, amikor először meglátogatta őket, az volt, hogy összekötötte a kandallóikat, és azóta ők voltak az egyetlenek, akik rendszeresen átjártak.

És még ha Blaise lett volna is, biztosan nem vette volna a fáradságot, hogy kopogjon.

– Ki az...?

– Egy auror – mondta Draco, miközben mögé lépett, és félresimította a haját a válláról, hogy felhúzhassa a ruhája cipzárját.

– Miért van itt egy auror? Ugye nem használtál varázslatot Theóra?

A lány megfordult, miközben a fiú felhúzta az Oxford-ingét. A kezei az alsó gombnál kezdtek, és felfelé haladtak, miközben megpróbálta megzabolázni a szélfútta fürtjeit.

– Nem. Meghallgatták a külön kérésemet, hogy aurori kísérettel elhagyhassam a házi őrizetet.

Hermione összehúzta a szemöldökét, miközben Draco begombolta az utolsó gombot, majd eligazította a gallérját. Ezután lehajolt, hogy elmozdítsa a szennyeshalmot, amely azóta szolgált a cipőik rejtekhelyéül, hogy Hermione három nappal korábban megtalálta az előzőt.

– Várj, elhagyjuk a házat? Miért? Hová megyünk…?

– Készen vagytok már? Gingersnap, mennünk kell…

– Nem akarok, Theo. Kérlek, te nem érted…

– Nem, Ginevra, te nem érted. Ott kell lennünk… Várj… ne… Ne vedd le a cipődet! Komolyan mondom! Muszáj… A francba, jó… nem hagysz más választást…

– Hé!

Draco a vállára vetette az öltönyzakóját. Hermione szerint furcsán elegáns választás volt, miközben kiléptek a folyosóra, ahol megpillantották Theót, amint Ginnyt a vállára kapva a bejárati ajtó felé sétált.

Ginny játékosan rácsapott a fenekére, majd amikor meglátta, hogy Hermione és Draco egyformán feketébe öltöztek, rögtön megpróbálta a kezét Theo nadrágjának hátsó zsebébe csúsztatni.

– Mi folyik itt?

Miközben megszólalt, Theo kinyitotta az ajtót, és az auror belépett. Elhaladt mellettük, meglengette a pálcáját, majd felvette a feltételes szabadlábra helyezést biztosító dobozt.

A zsebébe csúsztatta.

– Egy órára felmentést kaptatok – mondta.

Draco és Theo egyszerre bólintottak, majd kivezették őket a kis előkertbe, amelyet éppen rendezgettek, és át a védőbűbáj határán.

Theo végül letette Ginnyt, de mielőtt bármelyikük is megkérdezhette volna, mi a fene folyik itt, Hermione érezte, hogy a világ forogni kezd körülötte, ahogyan apparáláskor mindig.

Amikor a hatalmas mágikus örvény megszűnt, Draco mellkasának zuhant.

Nem akaródzott felemelnie róla a fejét.

Nem tetszett neki ez.

Aggasztotta, hogy ennyire nehezére esett elhagyni a házat.

– Ó, istenem…

Hermione végül felemelte a fejét Draco mellkasáról, és döbbenten nézett körül.

Járt már itt korábban.

Egyszer.

Évekkel ezelőtt.

Karácsonykor.

Vele.

A férfival, aki most egy koporsóban feküdt.

A sírgödör mellett.

A sír közvetlenül a szülei mellett volt.

Harry…

Ginny arca csuromvizes volt a könnyektől, miközben Theo alkarjába kapaszkodott, és a fiú válla fölött arra a területre pillantott, ahol mindannyian tudták, hogy a sajtó képviselői erre a pillanatra vártak.

De senki sem volt ott.

– Hogy… mi… nem értem. Azt mondták, nem fognak beleegyezni…

Theo elmosolyodott, és letörölte a könnyeket Ginny arcáról.

– A pénz nem old meg minden problémát, de ezt megoldotta.

Ginny zavartan nézett rá, egészen addig, amíg meg nem látta, hogy Ron, Padma és Neville is apparálnak a temetőbe.

– Te… te intézted el mindezt. Te lefizetted őket, hogy mi… hogy én… – zokogta Ginny, de még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Theo mellkasába borult.

A fiú átölelte, és szorosan magához vonta, miközben a lány tovább sírt.

– De azt mondták, nem. Hallottam, hogy minden pénzbeli ajánlatot visszautasítottak – suttogta Hermione, miközben Draco megfogta remegő kezét.

A saját könnyei is lassan végigcsordultak az arcán.

Ma temették el Harryt.

Végre.

Végre oda került, ahová tartozott.

A családjához.

Az otthonába.

– Theo rájött, hogy a férj régi könyveket gyűjt. Felajánlott neki egyet, amit egyszerűen nem tudott visszautasítani.

Nem.
Nem, nem tette.
Nem tehette.
Nem azt a könyvet.
De már gondolat közben is tudta, hogy igaz volt.

Nem is kellett visszamennie a házba, hogy megnézze, üresen áll-e a hely a kandallópárkányon, ahol korábban mágikus védelem alatt pihent.

Pont úgy, mint Theo szobájában.

Már most tudta, hogy eltűnt.

– Annyira szeretlek, Theo. Köszönöm… köszönöm…

Ginny két kezébe fogta Theo arcát, és mélyen megcsókolta.

Theo mosolygott a csók közben, mielőtt lassan elhúzódott.

– Tudom… már csak…

Felnézett Dracóra.

– Harmincnyolc percünk van – mondta Draco habozás nélkül.

Theo bólintott, majd lassan a sír felé vezette Ginnyt.

Az új sírkő már a helyén állt. A három sírt egyetlen hosszú emlékkő fedte.

Hermione érezte, ahogy Draco keze megfeszült az övében, miközben Ron és Padma közeledtek feléjük.

Gyerekkori legjobb barátja habozva ugyan, de felismerte őt. Egy pillanatra felé fordította a fejét, aztán ismét elfordította a tekintetét, és újra Harry koporsójára nézett.

Lehet, hogy végül helyesen cselekedett. De túl sok fájdalom maradt közöttük. És Draco soha nem fogja igazán kedvelni őt.

Hermione tudta, hogy ezt el kell fogadnia. Ahogyan Draco is elfogadta, hogy Ron valószínűleg soha nem fog teljesen eltűnni az életükből. A cél az volt, hogy képesek legyenek egymás közelében élni. Az a lány, aki évekkel korábban itt állt, már nem létezett. Minden elvárás és minden naiv elképzelés arról, milyen lesz az élete, meghalt. Harryvel együtt temette el őket. És soha többé nem nézett vissza.

Úgy gondolta, Ron valószínűleg ugyanígy érzett. Azokká váltak, akik most már különböző utakon jártak. Más vágyakkal. Más álmokkal.

És ez…

Ez rendben volt. Rendben volt elengedni néhány embert, és hagyni, hogy kevésbé legyenek fontosak.

Vagy ahogy Draco szerette mondani:
Rendben volt kinőni néhány embert, hogy másokhoz közelebb kerülhessen.

Hermione odalépett Padmához, megölelte, majd bólintott Ron felé.

– Hogy van? – suttogta a sötét hajába.

– Ma két hete tiszta. Megint nehéz volt, de jobb, mint legutóbb.

Hermione megnyugtatóan megszorította a vállát.

Tudták, hogy Ron a tárgyalást követő napon visszaesett.

Annyira lerészegedett, hogy Padma egy sikátorban találta rá, a saját hányásában fekve, sürgős orvosi ellátásra szorulva.

A gyógyítók egyetértettek abban, hogy ha Padma csak néhány órával később érkezik, Ron már halott lett volna.

Az új valóságuk súlya nehezen nehezedett rá.

És egyikük sem tudta, ki fogja megnyerni a benne dúló háborút.

De ma már jobban nézett ki.

– Szia, Harry.

Ginny lépett először a koporsóhoz. Rátette a kezét a sötét fára, lassan végigsimított rajta, miközben tovább sírt.

– Mi… végre idehoztunk téged. Ahogy megígértem.

Theo állt a legtávolabb az egész jelenettől.

Teret hagyott neki, hogy ezt megtehesse.

Hermione észrevette a régi koszorú megmaradt darabjait, amelyet évekkel korábban ő helyezett el itt.

Barátjára emlékezve.

A testvérére.

A férfira, aki meghozta a végső áldozatot ezért a befejezésért.

Akinek az élete soha nem lehetett igazán a sajátja.

Bárcsak megismerhettelek volna a háború nélkül.

Bárcsak mindannyian láthattuk volna, milyen emberré váltál volna.

Annyira sajnálom, hogy ezt elvették tőled…

Hermione elcsukló lélegzettel Ginny mellé lépett, aki most már a koporsót ölelte, és szinte érthetetlen szavakat suttogott a fa felületének.

Érezte, hogy Ron is odalép melléjük, és a húga másik oldalán áll meg, miközben a lány fékezhetetlenül zokogott.

– A győzelem soha nem fogja őt pótolni – suttogta Ginny.

– Nem, nem fogja. És nem is kell, hogy pótolja, Gin. – Hermione átölelte, miközben Ginny az arcát a koporsóhoz szorította, Ron pedig könnyes szemmel simogatta a húga hátát.

– Azt hiszem… azt hiszem, ő azt akarná, hogy boldogok legyünk. Amennyire nélküle csak lehetünk. Ha valaki megértette, mit jelent együtt élni a veszteséggel, akkor az ő volt – mondta Ron, hangosan felszippantva az orrát.

– Nála van a szemüvege? Biztosan szeretné, ha vele lenne… és ha megtisztították volna. El kellett volna hoznunk a Cikeszt is… vagy azt a pulóvert, amit anya kötött neki… vagy…

Ginny félbeszakította magát, amikor Ron előhúzta az ismerős aranygömböt.

Rányomott.

A szárnyak kinyíltak, és lassan csapkodni kezdtek.

– Itt az idő, Gin – mondta halkan.

Draco

Két héttel később

Becsukta a könyvet, amelynek lapjai között immár hat egyforma levél lapult, amikor lépteket hallott a folyosón.

Fájt neki, hogy a lány titkolt előle valamit. Hogy nem beszélt róla, sőt még csak tudomást sem vett erről az újabb lehetőségről, hogy találkozhatnának. De tudta, hogy ezért ő volt a felelős. Azért a szakadékért, amelyet ismét közéjük emelt.

Granger besétált a szobába, és ideges mozdulatokkal végigsimított a ruhája elején.

Ideges volt.

Nem is kellett az arcára néznie, hogy tudja: rettegett attól, hogyan alakul majd a mai tárgyalás.

Ahogy annak lennie is kellett.

Draco a nyomozás során szerzett tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy a helyzet korántsem volt megnyugtató.

Igen, a bizonyítékok egyértelműen igazolták, hogy soha nem bántalmazta Grangert, és nem használta fel arra, hogy kiszálljon a háborúból. De azt is megmutatták, mivé formálta őt maga a háború.

Minden cselekedete köré vastag falakat emelt. Pontosan úgy, ahogyan most is falat emelt az előtte álló gyönyörű barna hajú boszorkány és önmaga közé.

– Készen állsz?

– Igen.

Néhány lépéssel mögötte haladt végig a folyosón, majd benézett a szobába, amelyet közös hálószobájukként használtak, hogy megbizonyosodjon róla: a párnája mellett, a padlón megbúvó kis dudor még mindig ott volt.

A dobozban volt néhány dolog, amely jog szerint Grangert illette meg. Ha ő ma nem térne vissza, a lánynak tudnia kellett róluk.

Granger bement a konyhába, hogy magához vegye a papírköteget és azokat a kutatási anyagokat, amelyeken hetek óta fáradhatatlanul dolgozott.

Draco némán figyelte, miközben a lány háttal állt neki. Lassan leengedte a falait, hogy legalább ezt a pillanatot a valódi önmagaként élhesse át.

Granger könyöke nekikoccant a fa szék támlájának. A díszesen faragott székdísz – ahogyan mindig – levált, és az asztal alá gurult.

A lány felnyögött, visszatette a papírokat az asztalra, majd lehajolt érte, miközben morgolódva megjegyezte, hogy ezek a papírok láthatóan képesek lennének felépíteni egy egész átkozott házat, de egyetlen széket sem tudtak megjavítani.

Draco nem tudta visszatartani a szája sarkában megjelenő mosolyt.

Imádta ezt a házat.

Amikor az anyja még az ötödik és hatodik év közötti nyáron először megmutatta neki, az elméje szinte azonnal Granger jelenlétével töltötte meg a helyiségeket.

Emlékezett rá, ahogy szobáról szobára követte Narcissát, miközben arra gondolt, mennyire más volt ez a ház, mint a Malfoy család többi birtoka.

Azok rendszerint hatalmasak és hivalkodóak voltak. Ez viszont melegséget árasztott. Kisebb szobák. Természetes színek. Puha textúrák. Minden falon nagy ablakok, hogy beengedjék a napfényt. Minden apró részlete az anyját tükrözte.

Narcissa akkor megfordult, és észrevette, hogy Draco ugyanazt a helyet bámulta, ahol most ő állt. A tekintete már akkor is az álmaiba révedt.

– Úgy gondolom, új környezetre van szükségünk.

Draco pontosan tudta, mire gondolt.

Az anyja távolságot akart teremteni köztük és a közeledő háború között. Meg akarta védeni őt a Sötét Nagyúrtól, aki az apja kudarcai miatt rajta akart bosszút állni.

Abban reménykedett, hogy ha csendes vidéki életet kezdenek, talán a háború soha nem talál rájuk.

Mindkettejük álma néhány nappal a ház megvásárlása után tört össze.

Amikor Draco kénytelen volt magára venni a Sötét Jegyet.

Amikor megtudta, mit várnak el tőle a következő tanévben.

Attól a pillanattól kezdve már nem volt menekvés.
Nem a karjában lévő tintával.

Granger felegyenesedett, és véletlenül nem vette le róla a tekintetét, mielőtt aranyszínű szemei az övébe fúródtak.

Amint ez megtörtént, felfordult a gyomra, és az epe marni kezdte a torkát.

Mert a lány tudta.

Valahányszor ránézett, látta.

Nem tudta nem látni.

Nem maradt bezárva. Azok az égő szemek lerombolták a védőfalait.

Nézz másfelé!

Még mindig túl nehéz.

Ezúttal jól csináltad. Megőrizted a távolságot. Ma könnyebb lesz neki elengedni téged, mert újra felépítetted a falakat.

A cipőjére szegezte a tekintetét, miközben kilépett a házból. Kinyitotta az ajtót, átengedte a lányt, majd megfordult, hogy becsukja mögöttük. Mielőtt azonban elengedhette volna a kilincset, megérezte Hermione meleg érintését az alkarján.

Az érintéstől elakadt a lélegzete.

Megállt. Hermione közvetlenül elé lépett, ő azonban továbbra is a feje fölötti pontot bámulta.

– Draco, megtennéd… Csak egy percre. Hatvan másodpercre, és egy másodperccel sem tovább, ígérem. Számolhatod is. Kérlek… lehetne egy percünk kettesben, mielőtt…

Elhallgatott, miközben közelebb lépett, lassan karjait a férfi derekára fonta, és a háta mögött összekulcsolta őket.

Meg kellett volna állítania ezt.

Már eddig is csak fájdalmat okozott mindkettőjüknek, mégis hagyta, hogy Hermione arca a mellkasához simuljon, és könnyei átnedvesítsék az ingét.

– Szeretlek – mondta a lány, miközben ujjai ritmikusan doboltak a férfi hátán.

VALÓDI

Draco lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy az arca elvesszen Hermione hajában. Mély levegőt vett, magába szívva a levendula és a vanília illatát.

Én is szeretlek.

Annyira sajnálom, hogy én is szeretlek.

Kilégzés közben karjaival átölelte Hermionét, és szorosan magához szorította. Testével teljesen körülölelte. Megpróbálta egyszerre megfékezni remegő érzelmeit, miközben őt is megtartotta.

Mindkettőjüket akarta.

Arra gondolt, hogy ha lett volna még egy kis idejük, mindkettőjüket megkaphatta volna.

Draco ugyanazt a mintát dobolta Hermione hátára.

Én is szeretlek.

58, 59, 60.

Ahogy megígérte, Hermione elhúzódott, lesütötte a szemét, felvette a táskáját, majd megfordult, hogy odamenjen Theóhoz, Vöröshöz és az aurorhoz, akik a birtokot körülölelő védővonalon túl vártak rájuk. A pajzs ugyanolyan vastag volt, mint azok, amelyek egykor Theo szobáját vették körül.

Minden esetre.

Mindig minden esetre.

– Na, akarsz ma este kártyázni? Vagy megpróbálhatnánk halat fogni azokkal a botokkal, amiket Hermione vett nekünk.

– Horgászbotok, Theo.

Hermione elmosolyodott, amikor odaértek hozzájuk, hogy elteleportáljanak.

– Ugyanaz a dolog. Jól hangzik, Draco? Tudom, hogy szerinted értelmetlen, mert a varázslat feleslegessé teszi az egészet, de sosem lehet tudni, mikor jön jól ez a készség.

Theo félmosolyt villantott rá. Draco pontosan tudta, mit próbált tenni. Oldani a feszültséget. A négyesük jövőjéről beszélni.

Ahelyett, hogy ismét csak hárman lettek volna.

Nyilvánvalóan nem válaszolt, mert Theo megfordult, összefonta az ujjait a két boszorkányéval, éppen amikor Draco kinyújtotta a kezét Hermione felé, ám az auror megragadta a vállát.

A következő pillanatban a Minisztérium épületéhez legközelebbi apparálási pontra érkeztek.

– Maradjatok közel egymáshoz. Ma nagy a nyüzsgés a téren.

Az auror nem habozott, azonnal elindult.

Nem hazudott. Az udvar zsúfolásig megtelt; piacnap volt.

Hermione keze, amely még mindig Draco kezét szorította, visszahúzta, amint kiléptek a nyílt térre.

Anélkül is tudta, hogy hátrafordult volna, hogy Theo ugyanezt tette. valószínűleg szintén megtorpant.

Visszanézett.

Mindannyian mozdulatlanul álltak, előrebámulva.

Theo és Hermione arcán ugyanaz a bénító félelem ült. A Weasley-lány csupán idegesnek tűnt.

Számukra a való világ ijesztő hely lett.

Már nem volt biztonságos.

Nem olyan hely volt, ahol bármelyikük is otthon érezhette magát.

Ezt senki sem értette jobban Theónál, aki egész gyerekkorában így élt.

Most pedig Hermione is.

Az elszigeteltség és a fogság miatt.

Egyetlen szobából tizenegybe, majd egy otthonba került, és bár ez nagyobb szabadságot jelentett, mégsem volt valódi szabadság.

Most, ennyi idő után, a világ egyszerűen túl nagynak érződött számára.

Ezért nem válaszolt arra a hat levélre.

Még nem állt készen.

Draco szerint több időre volt szüksége.

De el fog jutni odáig.

El fog.

Muszáj volt neki.

Akár ő maga még nem hitte el, akár nem.

– Hé! Azt mondtam, tarts lépést!

Draco összeharapta a fogát, majd ujját Hermione álla alá csúsztatta, hogy a lány felnézzen rá. Tekintete megállt az arcán lévő legnagyobb szeplőn.

Az egyik kedvence volt.

– Ne felejtsd el, ki vagy.

Hermione pislogott, mély levegőt vett, majd bólintott.

Draco a válla fölött látta, hogy Theo odadobott neki egy fiolát, majd ő maga is lenyelt egyet. Draco átvette, és Hermione kezébe adta, aki szintén megitta.

– Vörös, varázsolj ránk egy némító bűbájt! Fogd meg a kezem, Granger. Ha szükséged van rá, becsukhatod a szemed.

Hermione arca fájdalmasan megrándult. Draco tudta, mire gondolt. Hogy gyengének érezte magát. Hogy már egy egyszerű séta a piacon is elég volt ahhoz, hogy ne kapjon levegőt.

A világ elcsendesedett körülöttük, amikor Vörös elvégezte a bűbájt. Theo lehunyta a szemét, miközben Ginny előrevezette. Hermione megfogta Draco kezét, de rákényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét.

Elindultak a várakozó auror után, és követték őt a Minisztérium épületébe.

Draco igyekezett előre nézni, de még a tizennegyedik lépést sem tették meg az udvaron, amikor már látta, hogy az emberek feléjük fordítják a fejüket, és megvetően végigmérik.

Mert tudták, ki volt.

Tudtak a karján lévő Sötét Jegyről és a kastélyról, amely egykor a Sötét Nagyúr személyes otthona volt. Ismerték a vezetéknevét, és tudták, hogy valaha osztozott azokban a tisztavérű előítéletekben, amelyek táplálták a közelmúlt népirtását és háborúját.

Draco szerint ezek a pillantások jogosak voltak.

Érthetőek.

De kicsúszott a talaj a lába alól, amikor látta, hogy a megvető tekintetek a mögötte álló nőre siklanak, aki még mindig a kezét fogta, és ösztönösen közelebb húzódott hozzá.

Őt is ismerték.

Csak éppen az ellenkező oldal hősét.

És most mellette állt.

Draco figyelte, ahogy a megvetés döbbent némasággá, majd nyílt haraggá változott az arcokon, amikor felismerték Hermionét. Ez elég volt ahhoz, hogy felgyorsítsa a lépteit; immár az aurornak kellett utána sietnie.

Megérdemlem ezeket a pillantásokat.

De ő nem.

Úgy tűnt, Granger észre sem vette őket. Vagy ha mégis, sokkal jobban leplezte az érzelmeit, mint korábban bármikor.

Gyorsan felmentek a lépcsőn, ahol az ellenőrzőpont végén már egy aurorcsapat várta.

Hogy elkísérjék.

Hogy elválasszák a feltételezett bűnöst az ártatlantól.

Amikor el akart indulni, Hermione egy pillanatra sem engedte el a kezét. Csak akkor lazított a szorításán, amikor Draco megnyugtatóan visszaszorított, és most az egyszer hagyta, hogy az ezüst találkozzon az arannyal.

Szemük összekapcsolódott, és mindketten küzdöttek azért, hogy ne árulják el magukat.

Draco elmosolyodott, még egyszer megszorította Hermione kezét, aztán elengedte.

Így könnyebb, Granger.

Megérdemled a könnyű életet mindazok után, amin keresztülmentél.

Egy velem töltött élet minden lenne... csak könnyű nem.

Kinyitották a zsúfolt tárgyalóterem ajtaját, és a terem közepén álló asztalhoz vezették.

Kingsley Shacklebolt már a helyén ült, amikor Draco kihúzott egy széket, és helyet foglalt mellette.

Az előttük ülő Wizengamot tagjai még az ítélet végső részleteit rendezték.

Ma már nem lesz vita.

Nem lesz több kérdés.

Nem lesz újabb huzavona.

Mindezt már az elmúlt hetekben elintézték.

Draco felpillantott, és látta, hogy Minerva Hermionét, Theót és Vöröst az első sorba vezeti. A tárgyalást továbbra is szigorú titoktartás övezte, legalábbis az ítélet kihirdetéséig. Igyekeztek inkább a gyógyulásra helyezni a hangsúlyt, mint újabb korrupciós botrányokra.

Korábban már ennél kevesebbért is robbant ki háború.

– Te és én már nem is tűnünk annyira különbözőnek, ugye?

Figyelme a mellette ülő férfira siklott, aki öltönye mandzsettagombját simogatta körbe-körbe.

– Engem legalább most nem tartottak napokig egy cellában, és nem vertek félholtra – mondta Draco, miközben megigazította az inge gallérját. – Az öltönyöm pedig még így is kétszer annyit ér, mint az, amit megpróbálsz eleganciának álcázni. Ahogy azok a hamis arany mandzsettagombok is. Nálad minden csak utánzat, nem igaz?

Kinyújtotta a karját, és hüvelykujjával végigsimított az igazi arany mandzsettagombokon.

– Nem csak az én múltamban kutakodtak. A tiedet is darabokra szedték – felelte Kingsley hasonló gúnyos mosollyal. – Szóval mondja csak, Malfoy úr... mit ér egy tucat élet? Mi a megfelelő ára annak, hogy valaki ilyen döntéseket hozzon?

Draco gúnyosan felnevetett, majd hátradőlt a székében, miközben az ismerős kis varázsló komótosan előresétált.

Éppen megszólalt volna, de Kingsley félbeszakította.

– Látja, bizonyos szempontból valóban félreismertem önt. De egy dologban azt hiszem, igazam volt. Az, hogy ebben az új világban kell élnie mindazzal, amit tett, önmagában is elég büntetés. – Közelebb hajolt, hangja alig hallhatóvá halkult. – Mert ön fogja tönkretenni önmagát. Bármit is határoznak ma. Ön, Malfoy úr... soha nem lesz igazán szabad.

Védőfalai megrepedtek.

Az igazságtól.

És a férfi szavai által felszínre hozott személyes félelmektől.

– Ma mindannyian azért gyűltünk össze, hogy ismertessük azokat az ítéleteket, amelyekre a Wizengamot két különálló vizsgálat eredményeként jutott...

Az előtte álló lehetőségek ismét nem voltak ideálisak.

Bár biztos volt benne, hogy sokan nem értenének vele egyet.

Kívülről könnyű választásnak tűnt.

Szabadság vagy börtön.

De az ilyen döntések, az ilyen helyzetek mindig sokkal szürkébbek voltak.

Vagy ezüstszínűek.

Legalábbis Granger szerint.

– ...Először is, a Kingsley Shacklebolt ideiglenes varázsminiszter által elkövetett illegális és rosszhiszemű hatalomgyakorlás ügyében lefolytatott rendkívül alapos vizsgálat során megállapítottuk, hogy...

Mert nem csupán azokról a szörnyű döntésekről volt szó, amelyeket a háború alatt meghozott, hogy túlélje és megvédje a szeretteit.

Ennél sokkal többről volt szó.

A családnevének súlyáról.

Arról, hogy egész életében azt kellett cipelnie.

Arról, hogy élete hátralévő részében is gúnyos megjegyzések, megvető pillantások és valószínűleg még ennél is rosszabb dolgok vártak rá.

És arról, hogy bármit is tett volna azért, hogy megváltoztassa a Malfoy név jelentését...

Soha nem lett volna elég.

Mert ő soha nem volt elég.

– ...ez arra késztetett bennünket, hogy nyomozást indítsunk más, Shacklebolt úrral együttműködő személyek ellen is, köztük Aberforth Dumbledore ellen...

És ez még csak a külső következményeket jelentette.

Mert Kingsleynek igaza volt.

Ami ellen valójában küzdött, az ennek a kereszteződésnek a sötétebb oldala volt.

Hogyan lehetett volna továbblépni mindazzal, ami benne élt?

Különösen vele kapcsolatban.

– …Mi, a Wizengamot tagjai, Kingsley Shacklebolt ideiglenes varázsminisztert bűnösnek találjuk…

Mindazok után, ami történt, megígérte Theónak, hogy megpróbálja.

De belefáradt a próbálkozásba.

Abba, hogy mindig a lehető legjobb ember akarjon lenni.

Hogy mindig a legtöbbet próbálja nyújtani.

Kimerítő volt.

Minden egyes lélegzetvétellel érezte ennek a tehernek a súlyát.

– …huszonöt év az Azkabanban, valamint életre szóló eltiltás a Minisztériumban betölthető bármilyen tisztségtől. Másodszor, a Draco Malfoy ügyében lefolytatott vizsgálat során…

A bebörtönzés könnyebb lett volna.

Az elszigeteltségben mindig egyszerűbb volt szembenézni a valósággal, akár választotta, akár rákényszerítették.

Ha kívül és belül is elzárkózott, minden elcsendesedett.

A magány megadta volna neki azt, ami a legközelebb állt a feledéshez.

Nem lett volna senki, aki emlékeztetné arra, mi minden tört össze benne.

– …Hermione Granger kisasszony ellen emelt valamennyi vádpont alól felmentjük. Térjünk át a háború alatt elkövetett cselekményekre, köztük az emberölésekre…

De szerette őt.

A fenébe is… annyira szerette ezt a makacs, gyönyörű, elképesztően okos nőt, hogy önmaga egy része még mindig harcolni akart.

Az a része, amely mindig felerősödött, amikor nem volt mellette.

Amikor Theo házán dolgozott.

Amikor olvasott.

Amikor repült.

Amikor egy rövid időre elfelejtette, mit tesz vele Hermione tekintete.

Hogyan égette porrá minden védőfalát, amint egymásra néztek.

Lerombolva minden akadályt, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy tovább tudjon lélegezni.

– …figyelembe véve a bizonyítékokat, amelyek alátámasztják, hogy a Rend Malfoy urat kémként alkalmazta és saját céljaira használta fel, kegyelmet biztosítunk számára azzal a feltétellel, hogy a Malfoy-vagyon harminc százalékát a varázslóvilág újjáépítésére fordítja, továbbá személyesen is részt vesz ezekben a munkálatokban…

Tudta, hogy Hermione türelmes.

Próbált az lenni.

De ő nem tudta, hogyan kell ezt csinálni.

Hogyan lehet szeretni valakit, aki még a te bűntudadat is magára veszi.

Hogyan lehet továbblépni mindazon, amit egymással kellett tenniük.

Úgy, hogy mindketten pontosan emlékeznek mindenre.

– …A részletes határozatot bagolypostán küldjük meg. Ezzel a mai ülést lezárom.

És mindehhez még ott volt a világ.

Egy világ, amelyről tudta, hogy előbb-utóbb megpróbálja elszakítani őket egymástól.

Hiába ért véget a háború.

Hiába nem kellett többé rejtegetnie Hermionét.

Most már az emberektől kellett megvédenie.

Attól, amit mondanak.

Attól, amit gondolnak.

Attól, hogy pusztán a jelenlétével is nehezebbé teszi Hermione életét.

Visszatartotta őt.

Ezt nem tehette vele.

Nélküle Hermionét tisztelnék.

Felnéznének rá.

Az emberek támogatnák mindenben, amit ezért a világért tenni akar.

De ha mellette marad…

Mindezt örökre beárnyékolná a Malfoy név.

– Draco! Draco! Hallottál ebből bármit is? Szabad vagy! Megkegyelmeztek neked!

Valaki hátratolta a székét.

Egyszerre többen is megérintették.

Szabad vagyok.

Hogyan?

Soha… soha nem terveztem, hogyan kell szabadnak lenni.

Theo hangosan füttyentett két ujja között.

Vörös újra és újra összeborzolta a haját, miközben vigyorogva szerencsés rohadéknak nevezte.

Minerva néhány lépéssel hátrébb állt, papírokkal a kezében, arcán őszinte mosollyal.

Hermione először megpróbálta visszatartani magát.

Aztán feladta.

Hangosan zokogva tört ki belőle minden.

Draco akaratlanul is Minervára nézett.

Látta, ahogy a nő mosolya lassan eltűnik, amikor meglátta az arcát. Mert ez nem tűnt valóságosnak. Sőt… helyesnek sem.

Nem érezte magát szabadnak. Nem kapott könnyebben levegőt. Nem húzta ki magát. Nem lett könnyebb a mellkasa. Csak állt ott, a tömeg közepén, miközben mindenki ezt ünnepelte.

Mindenki ezt győzelemnek látta.
Neki nem annak tűnt.
Vajon valaha annak fog?
Ennek ellenére elmosolyodott. És visszaölelte Hermionét. Mert most ezt kellett tennie.


***


Theo

Két hónappal később

Egy betörő ablak csattanása miatt megtorpant.

A francba, lefogadom, hogy megint egy cipő volt. Remélhetőleg ezúttal az első emeleten veszekednek. A harmadik emeleti ablakot rohadt nehéz volt megjavítani.

Most már tisztán hallotta a hangos kiabálást. Egymás szavába vágtak, még a zuhanyrózsából rájuk zúduló víz zúgásán is áthallatszott.

– A francba, nem! Nem állunk meg megint a veszekedésük miatt. Dobj rájuk egy némító bűbájt! Már olyan közel voltam, Theo.

A nevében az „o” nyögéssé nyúlt, miközben Ginevra újra magába fogadta. Theo lenézett, figyelte, ahogy teljesen eltűnik benne, miközben két kezével a lány csípőjét tartotta, hogy vezesse a mozdulatait.

A lány tenyere a pontosan Theo elképzelései szerint kialakított zuhanykabin falára simult. Megkereste azt a kapaszkodót, amelynek helyét hosszú kísérletezéssel találták meg.

Theo korábban azt hitte, a zuhany alatt maszturbálni fantasztikus érzés.

Most már tudta, hogy az semmi ahhoz képest, amikor együtt voltak.

Miközben teljesen benne volt, a pultra nyúlt a pálcájáért, gyorsan elmormolta a varázsigét, és a szomszéd szobából átszűrődő Granger–Malfoy csatározás egy pillanat alatt elnémult.

Majd később foglalkoznak velük.

Ezután.

És remélhetőleg a házavató után is.

Ahogy visszatette a pálcát, Ginevra lassan mozogni kezdett rajta. Theo lenézett, figyelte, ahogy a lány átveszi az irányítást, miközben a víz összefolyt a testükön.

Imádom ezt a nőt.

A lány zihálása egyre szaporábbá vált. Theo már felismerte a jeleket. Tudta, mi következik.

Hagyta, hogy Ginevra azt tegye vele, amit akart. De amikor látta, hogy ujjai erősebben szorulnak a kapaszkodóra, és a légzése megtörik, ösztönösen visszavette az irányítást.

Ginevra összerezzent, majd duzzogva pillantott hátra.

– B-bocsánat. Abbahagytam volna. Nem élveztem volna el nélküled...

– Én juttatlak el odáig, Ginevra. Ismered a szabályainkat.

Theo közelebb húzta magához, és a lány a vállára hajtotta a fejét. A nedves haja az arcához tapadt, miközben tovább ringatóztak ugyanabban a ritmusban.

– Teddy... mindjárt...

– Tarts ki még egy kicsit, Gingersnap. Már majdnem ott vagyunk.

Ginevra nyöszörgött, majd megfogta Theo arcát, és mélyen megcsókolta. Pont úgy, ahogy tudta, hogy szereti.

Ez volt az a kis plusz, amire szüksége volt.

Nem szakította meg a csókot. Csak bólintott.

Néhány pillanattal később egymásba kapaszkodva maradtak mozdulatlanul, miközben lassan lecsendesedett bennük minden.

Theo szorosan magához ölelte a lányt.

– Jól vagy? – suttogta a nyakába, miközben lecsókolta róla a vízcseppeket.

Ginevra elmosolyodott.

– Ahogy már mondtam, Theo... nyugodtan szoríts a falhoz. Minél határozottabban, annál jobb.

Nevetve megcsókolta, majd összefogta hosszú, nedves haját, hogy ne tapadjon a hátára.

Theo letérdelt, felvette a törülközőt, és gondosan letörölte róla a vízcseppeket.

Ginevra elégedetten hümmögött, miközben hajat mosott.

– Szerinted most min vesztek össze?

Theo vállat vont.

– Valószínűleg ugyanazon, mint mostanában mindig.

A lány megfordította, és játékosan a fenekére csapott.

– Imádom a hátadon lévő kis gödröcskéket.

– Köszi. Hermione is imádta őket.

Ezúttal valamivel nagyobbat kapott.

Theo felnevetett.

– Mikorra mondta apám, hogy jönnek?

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

Ettől a látogatástól rettegett.

Ez volt az első alkalom, hogy Arthur és Molly Weasley azóta érkeztek hozzájuk, hogy ő és Ginevra hivatalosan is összeköltöztek.

Egy olyan házba, amelyre Theo mérhetetlenül büszke volt.

Régen még arról sem álmodott, hogy valaha tizenegy szobánál nagyobb otthona lehet.

Aztán megjelent Ginevra.

Azóta minden megváltozott.

Bár az utóbbi találkozások a szüleivel sokkal békésebben teltek – különösen azután, hogy bocsánatot kértek, és végighallgatták Ginevra történetét is –, Mrs. Weasley továbbra sem rejtette véka alá, hogy nem örül annak, hogy a lánya házasság nélkül él együtt egy férfival.

És az a gondolat, hogy vendégül látják őket ebben az új otthonban – amelynek beköltözésük óta gyakorlatilag minden egyes felületéhez emlék kötődött –, Theo számára maga volt a rémálom.

Mi van, ha le akarnak ülni a konyhaasztalhoz... ahol tegnap reggel egészen másféle reggelit fogyasztottunk?

Hogy a fenébe nézzek ezek után Arthur Weasley szemébe?

– Azt hitte, miután meglátogatták George-ot és az új boltot – mondta, miközben a nedves, hullámzó haját félretolta a szeméből.

– Erősen kételkedett benne, hogy jól viselné, ha rajtakapnák őket meztelenül a zuhany alatt.

A lány elzárta a vizet, Theo pedig varázslattal felmelegítette a törülközőt, mielőtt köré tekerte.

– Szerinted a bátyád kibérelte az épületet?

Ginevra vállat vont, kinyitotta az ajtót, és ezzel feloldotta a némító varázslatot. A szomszédból továbbra is sikoltozás hallatszott.

– Valószínűleg. Mindig is az volt az álmuk, hogy együtt nyissanak egy tréfaboltot.

– És ha igen, szerinted elfogadod az állást, amit felajánlott neked?

Theo követte őt ki a fürdőszobából, majd átmentek az ágyukhoz, amelyen a ruháik hevertek.

A lány ledobta a törülközőt, Theo pedig nem tudott nem mosolyogni azon a hatáson, amelyet a meztelen teste még mindig gyakorolt rá.

Soha nem akart hozzászokni ehhez.

– Igen, azt hiszem. Szüksége lesz segítségre a bolt szervezésében és kialakításában. Ráadásul csak gondolj bele, mennyi vicces dolgot hozhatok majd haza, hogy mindig ébren tartsalak.

A lány rákacsintott, miközben Theo gúnyosan felhorkant, és a törülközővel átdörzsölte a haját.

– És te meg tudnád ezt tenni? Kint lenni… ott?

Tudta, hogy a kérdés inkább magának szólt, mint a lánynak. Hiszen ő volt az, aki leggyakrabban elhagyta a védett birtokukat. Úgy tűnt, ő volt az egyetlen, aki elég magabiztos volt ahhoz, hogy újra a való világban járjon.

Dracónak úgy tűnt, nem volt személyes vágya semmire, nemhogy kalandozásra.

De neki és Hermionénak más volt a helyzet. Nem idegesség vagy a vágy hiánya tartotta vissza őket, hanem a félelem. Az az érzés, hogy veszély veszi körül őket.

Túl sok ember.

Túl nyílt.

Túl nagy.

Túl sok minden, amitől meg kellett védeniük magukat.

De bár Ginevra jól érezte magát abban, hogy ő szerezze be a szükséges dolgokat, és elutazzon a családja házába, az, hogy újra ténylegesen részt vegyen a világban, már más kérdés volt.

Sóhajtott, miközben arrébb tolta a kalózsapkáját az éjjeliszekrényen, hogy alóla elővegye a pálcáját.

– Azt hiszem. Egyszer mindannyiunknak meg kell tennünk, nem igaz?

– Nem igazán. Tudod, hogy nem kellett dolgoznod, ha nem akartál. Rengeteg pénzem volt, emlékszel? És még azok a szörnyű cipőid sem tették tönkre a vagyonomat.

Viccnek szánta, de a lány kérdő tekintete miatt úgy érezte, biztosan valami rosszat mondott.

– Szóval szerinted még nem állsz készen arra, hogy…

Egy ajtó becsapódásának hangja elhallgattatta. Theo morogva felhúzta az ingét, majd megfordult.

– Megyek, megnézem, mi van velük. Mindjárt jövök.

Lement a lépcsőn, végigment a folyosókon. Szemügyre vette az otthonuk makulátlanul tiszta, gyönyörűen berendezett tereit. Minden sarkon, amerre fordult, és minden helyiségben, ahová benézett, a gyűjteményének egy-egy darabja volt kiállítva.

Ginevra ötlete volt.

Hogy olyan otthont építsenek, amely befogadta és méltóképpen bemutatta a legértékesebb tárgyait. Ő és Hermione végre elkészítették a gyűjtemény teljes táblázatát, és kategóriák, valamint méret szerint rendezték a tárgyakat. Ginevra számos különböző múzeumot és kiállítást kutatott fel szerte a világon, és inspirációként képeket mutatott neki az otthonuk kialakításához.

És tökéletes lett.

Kinyitotta a bejárati ajtót, és elkomorult az arca, amikor meglátta a gonosz boszorkányt, aki a bejárati lépcsőn görnyedve ült. Theo látta, hogy a második emeleten egy árnyék járkált fel-alá.

Kibaszott szociopaták…

Theo végigsétált az ösvényen, és leült mellé.

A nő egy pillanatra sem emelte fel a fejét. Theo nem volt biztos benne, hogy sírt-e, vagy csak elmélkedett, de a zokogásból hamar rájött, mi történt, és pillanatok alatt a zsebébe nyúlt a zsebkendőért.

– Köszi – mondta a nő, mielőtt kifújta volna az orrát. – Bocs, ha megint hallottál belőle valamit…

Theo hátradőlt, és kinyújtotta a lábait maga elé.

– Hermione, olyan közel laktunk egymáshoz, hogy attól tartottam, az egyik átkozott cipő, ami betöri az ablakodat, tovább repül, és betöri az enyémet is. Persze, hogy hallottuk. Megint a levelekről volt szó?

A lány bólintott, és még egyszer megtörölte az orra alatti részt, mielőtt egyenesebben ült volna, és előrenézett.

– Szeretjük egymást – mondta néhány pillanat múlva.

– Tudom.

– De a szerelmünk fájdalmat okozott egymásnak.

Ezúttal Theo bólintott, elővette a cigarettásdobozát, és mindketten kivettek egyet. A lány meggyújtotta a cigarettáikat, és egy-egy slukkot vettek, miközben figyelték, ahogy egy madár leszállt a kertben álló kicsi, egyszerű szökőkútra.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy mindez könnyebbé válik, ha esélyt kapunk arra, hogy ne csak pusztán túléljük a dolgokat?

A szájában forgatta a füstöt, majd egymás után fújta ki a füstkarikákat.

– Igen.

– Nekünk még mindig nem lett könnyebb, Theo. Őszintén szólva szerintem még rosszabb lett.

– Ugyanezt mondtad a házamról is.

A lány megfordult, összehúzta a szemöldökét, miközben beleszívott.

– Mi?

A fiú a ház tiszta, éles vonalú külsejére mutatott.

– Körülbelül egy hónapja, amikor az a nagy visszaesés ért minket, hogy a második emeletet nem úgy építették, hogy elbírja a könyvgyűjteményemet, és az egész összeomlott, azt mondtad, hogy még nagyobb káosznak tűnik megpróbálni rendbe hozni, mintha a semmiből kezdenénk. És igen, nem tévedtél, mert kurvára bonyolult és frusztráló volt. De megcsináltuk. Megjavítottuk. Most már az összes könyvem biztonságban volt.

– Kivéve egyet. Elmondtad valaha Ginnynek, hogy odaadtad az első kiadású Roxfort történetét?

– Elmondtad valaha Dracónak, hogy az anyád gyűrűjét találtad a cuccai között?

Mindketten hallgattak, miközben nézték, ahogy a füst eltűnik a levegőben.

– Fegyverszünet – mondták egyszerre.

Erre egymás felé fordultak és nevetni kezdtek, majd a lány megpöccintette a fiú orrát, és a vállára hajolt.

– Hány betűnél tartasz most?

Érezte, ahogy a lány arca a testéhez nyomódott.

– Tizenötnél.

– A francba.

– Hány Szent Mungo jelentkezési űrlapot rejtett el Ginny a házatokban?

A fiú felnevetett, és a szájába vette a cigarettát.

– Eddig csak hetet. De biztos vagyok benne, hogy több is van. Elég biztos vagyok benne, hogy ha te és Draco nem verekedtetek volna össze, Ginny megpróbált volna rávenni, hogy jelentkezzek.

A boszorkánya sok csodálatos tulajdonsággal rendelkezett, de a tapintatosság nem tartozott közéjük.

– És miért nem jelentkezel? Remek gyógyító vagy, Theo.

– Miért nem vállalod el a második varázslóháború történelmi dokumentálásának és kurátori munkájának vezetését, ahogy már hónapok óta kérnek tőled? Te mindenekelőtt azt akarod, hogy a történelmet helyesen írják meg, Hermione.

Mindketten tudták, miért habozott a másik, hogy éljen ezekkel a lehetőségekkel. Ugyanez volt az oka annak is, hogy úgy döntöttek, nem hagyják el a védővarázslatokat, és annak is, hogy amikor mégis megtették, pánikba estek.

De azt is tudta, hogy a Szent Mungo kórházban találhatók a varázslóvilág legritkább mágikus gyógyászati könyvei. És volt néhány dolog, amit még mindig kétségbeesetten próbált meggyógyítani.

Hermione elméje is ezek közé tartozott.

Hermione nem sokat beszélt róla, de az elmúlt néhány hónapban mindannyian sokszor látták, ahogy egy másik énje jelent meg az arcán, fájdalommal teli kifejezéssel. Draco pedig elmondta neki, hogy amikor az okklumencia-gyakorlás céljából belépett Hermione elméjébe, érezte, hogy valami nem stimmel, valami nincs rendben, valami sötét van ott.

Theo meg akarta tanulni, hogyan segíthetne neki.

De a valós világhoz legközelebb álló élménye a Roxfortban töltött idő volt. Soha nem vett részt a roxmortsi kirándulásokon. Mindig Dracónak adta át a kívánságlistáját, mert túlságosan félt.

– Granger, sajnálom, hogy…

Mindketten megfordultak, amikor Draco kinyitotta az ajtót, majd megtorpant, amikor meglátta őket.

– Én is sajnálom – mondta a lány, miközben felállt, és letörölte a farmerja hátsó részét. – Nem kellett volna titokban tartanom őket, és nem kellett volna fegyverként használnom az irántam érzett szerelmedet, de mégis megtettem.

– Nem játszom el semmit veled, Granger. Ez nem arról szólt. És jobban kellett volna figyelnem arra, hogyan mondom el a dolgokat… Nem tanulok olyan gyorsan, mint te.

A fiú gúnyosan elmosolyodott, és a Hermione arcán megjelenő pír miatt Theo azt gondolta, hogy ez valahogy csak kettőjük közötti titkos dolog volt.

És ahogy a levegő egyre nehezebbé vált, Theo biztosra vette, hogy egy csepp kedve sem volt végignézni, ahogy kibékülnek.

Elmosolyodott, és visszalépett az ösvényen.

– Megtennétek nekünk egy szívességet, és felraknátok egy kibaszott némító varázslatot? Esküszöm, most hangosabban hallunk titeket, mint a régi szobáimban.

Mindketten felnevettek, Draco pedig felmutatta neki a középső ujját, mielőtt besétáltak volna az ajtón.

Theo megrázta a fejét, és megfordult, csakhogy megdöbbenve vette észre, hogy Ginevra szülei őt bámulták.

A francba…

– Theodore – mondta Mr. Weasley hatalmas mosollyal, miközben odalépett, hogy megveregesse a vállát.

Theo felkészült az érintésre. Úgy tűnt, hiába figyelmeztette Ginevra számtalanszor a hatalmas és nyers modorú családját, hogy ő jobban szereti a saját terét, fogalmuk sem volt arról, hogy ez valójában mit jelentett.

– Uram. Asszonyom.

Bólintott nekik, miközben mindketten a legújabb alkotását bámulták. Tágra nyílt, meglepett szemmel nézték a házat, amitől Theo belül melegség öntötte el.

Furcsa érzés volt.

Mintha boldoggá tette volna, hogy láthatóan büszkék voltak rá.

– A ház csodálatos, Theodore. Tudtam, hogy az lesz, azok után, amit alig pár nap alatt sikerült összehoznod abban a szörnyű menedékházban. Na gyere, mutasd meg nekünk a belsejét!

– Köszönöm, uram.

Kiszabadult a szorításából, kinyitotta a kaput a kertbe, és a ház felé indult.

Mielőtt kinyithatta volna az ajtót, Ginevra mosolyogva rohant ki, és a kezeit a feje fölé emelve megpördült.

– Üdvözöllek benneteket az otthonunkban, anya és apa! Hát nem gyönyörű?!

Mrs. Weasley felhorkant, miközben kihúzott néhány gyomot a bejárati lépcsőhöz legközelebb eső virágágyásból.

– Igen, Ginny drágám, nagyon szép, de megtanítottalak arra, hogy ne ültess petúniákat ilyen közel a hortenziához.

Mr. Weasley és Ginevra egymásra néztek, értő pillantást váltottak, majd figyelmen kívül hagyták az asszony megjegyzését, és beléptek az ajtón.

Theo megvárta, amíg Weasley asszony felegyenesedett és ő is bement, mielőtt becsukta volna az ajtót.

Hagyta, hogy Ginevra vezesse a körbevezetést. Mindig elvarázsolta az a tiszta öröm, amely elöntötte a lányt, amikor elmagyarázta a terveket és azt a gondolkodási folyamatot, amely az együtt épített szobák mögött rejlett.

Az anyja csak egyetlen megjegyzést tett a kapcsolatukra vonatkozóan. Amikor Ginevra elhaladt a hálószobájuk mellett, és „a miénknek” nevezte, a kijelentés kényelmetlen köhögést váltott ki az apjából, az anyja pedig megjegyezte, hogy „nem így nevelték fel”.

De ettől eltekintve Theo véleménye szerint a látogatás jól alakult. Igen, Ginevra családja elég sokat jelentett számára, de az elmúlt néhány hónapban egyre nyugodtabbá vált a jelenlétükben, és úgy tűnt, ők is egyre jobban megértették, hogy ő más.

– A házban legjobban az tetszik, ahogy úgy döntöttél, kiállítod a gyűjteményedet. Remélem, az új otthonunkban én is újra felépíthetem a sajátomat. Örömmel fogadnám a segítségedet, ha érdekelne.

– Természetesen, uram – mondta Theo, miközben igyekezett visszafogni magát, nehogy megfulladjon az égett csokoládétól.

Mr. Weasley letette a csészéjét, majd a talárzsebébe nyúlt, hogy elővegyen egy kis, becsomagolt dobozt.

– Egy beköltözési ajándék nektek kettőtöknek.

Odaadta Theónak, aki átvette.

Theo kinyitotta a dobozt, és egy kis sárga állatfigurát talált benne. Nem tudta elrejteni az arcán tükröződő zavart, és hallotta, ahogy Mr. Weasley sóhajtott egyet a látványra.

– Merlinre, azt hittem, talán el tudnád mondani, mi a funkciója…

A hangja elhalkult, miközben felállt, és kivette a kacsát a dobozból.

– Ez volt az egyik azon kevés darab közül a saját gyűjteményemből, amit a feleségemnek sikerült megmentenie.

Theo szeme tágra nyílt. Az egyik olyan tárgyat adta nekik, amely megmaradt abból a mugli gyűjteményéből, amelyre annyira büszke volt? Ez… ez nagyon sokat jelentett. Ő maga is csak egyetlen embernek adott át valaha bármilyen darabot a saját gyűjteményéből, és őbelé kétségbeesetten szerelmes volt.

– Uram, ezt nem fogadhatjuk el. Ha ez az egyetlen megmaradt tárgya, akkor inkább…

– Butaság – mondta a férfi, mielőtt a kacsát Theo kezébe helyezte. – Most már a családomhoz tartozol, Theodore.

Theo hangosan nyelt egyet, miközben a furcsa tárgyra nézett. Fogalma sem volt, mi volt az, vagy milyen célt szolgált a mugli világban. Talán Hermione el tudta volna mondani neki.

De anélkül is, hogy tudta volna, érezte a kezében, hogy értékes volt.

Még ha mások számára talán semmit sem jelentett is.

Theo Ginevrára pillantott, aki ragyogó arccal mosolygott rájuk, miközben kortyolt egyet az italából.

Szóval… nekem is lett családom?

Barátok és egy család…

Elmosolyodott, amikor Ginevra a kezét az övébe fonta. A szülei pedig újra beszélgetni kezdtek. Theo csak ült és hallgatott, olyan kényelmesen érezte magát, ahogyan egyébként soha, kivéve, amikor kettesben volt vele, vagy Dracóval és Hermionéval. Talán így érezte magát az ember, ha családja volt – gondolta.

Remek.

hozzászólások: 0