2. fejezet
Hermione


Minden fájt. Már olyan régóta fájt minden, hogy nem is emlékezett arra, mikor nem volt minden lélegzetvétel egy folyamatos küzdelem.


Ne csináld! A tüdőd még kibír egy kicsit. Még 60 másodpercet sem telt el.

Emlékszel? 60 másodperc után levegőt vehetsz, ha akarsz.

De miért akarnál?

Hagyd abba!

Úgyis fáj.

Mindig fáj…



Érezte, hogy valami megérintette a bőrét, és a többi testrészénél intenzívebb fájdalmat okozott. De a bőr újra megérintette a bőrét; ezt a fájdalom ködén keresztül is érzékelte. Nem akarta érezni.



Kérlek, csak ájulj el újra. Kérlek, tudod, hogy így könnyebb.



Elhatározta, hogy megadja magát a fájdalomnak, de mindig is makacs volt. A bőre, ami hozzáért, kissé megmozdult, és ő rekedt nyöszörgést hallatott, miközben a jobb oldalán érezhető fájdalom a koponyájába és az orrlyukaiba hasított.

– A francba, Granger, sajnálom, sajnálom… a francba… miért nem csináltam ezt eleve…

A hozzáérő bőr eltűnt, és a lázas bőre megfagyott a hideg felületen, miközben újabb kis nyöszörgés hagyta el a száját.

Csak egy másodpercig feküdt a hidegen, amikor valami puha anyagba burkolták, és úgy érzte, mintha lebegne.



Megint el fogok ájulni. Kérlek, Merlin, hadd ájuljak el újra…



De persze, hogy nem történt így. A fájdalom továbbra is áthata a testét, miközben úgy érezte, mintha lebegne.



Ideje levegőt venni.

Megsimogatsz?

Nem. De tudod, hogy rá fogsz venni…



Belélegzett és a fájdalom fokozódott. Felnyögött, és érezte, ahogy a feje oldalra dőlt.

– Már majdnem megvagy, már majdnem megvagy, Granger. – A hang áthatolt a ködön.

Ismerősnek hangzott. Nem tudta hova tenni, nem tudott arcot társítani hozzá. De sok hang ismerős volt neki. Tudta, hogy férfihang. Más volt, mint az előbbi. Ki volt az a férfi? Tudta, tudta, ki volt. Ott volt a nyelvének hegyén, de nem jött ki…

Érzte, hogy valami puha felületre teszik. A törött teste körül formálódott, ahogy egyre mélyebbre süllyedt.

Ez egy ágy volt.



Nem…



Hirtelen felemelte a fejét, és túl gyorsan kinyitotta a szemét.



A földre! A földre!



Fülében fájdalmat érzett, miközben szeme alkalmazkodott a teljes sötétséghez, majd a természetes fényhez, ami most a szobát töltötte be.

– Ne, kérem…– Nem tudta befejezni, mert állkapcsa összezárult, és fehér fény borította el bal szemét, túl sokáig ahhoz, hogy normális legyen.

Zaj hallatszott balról, és egy árnyék került a látómezejébe.

– Semmi baj, semmi baj, Granger, nyisd ki a szád…

Nyisd ki a szád…

Nem, nem, nem, nem…

Könnyek töltötték meg a szemét, és a teste remegni kezdett, miközben engedelmeskedett.

– Jól van, jó, pár másodpercig bizsergést fogsz érezni, de az… a francba, ezt már tudod. Békeital, Granger, ezt használom.

Nem tudta, miről beszél a férfihang. Csak a fájdalmat érzett. Meleg folyadék ömlött le a torkába, és ő visszatartotta a lélegzetét, és a mennyezetet bámulta, amelynek egyik sarkában egy furcsa folt látszott. Nem emlékezett, hogy már eljutott volna idáig.


Ha akarod, már majdnem vége. Csak nyeld le.


Továbbra is visszatartotta a lélegzetét, és a meleg folyadékot a torka hátsó részében tartotta.

– Granger, le kell nyelni.


Nyeld le…


Összehúzta a torkát, és érezte, ahogy a meleg folyadék a gyomrába ömlött. Hideg rázta meg a testét. Ez nem volt normális. Nem tudta, ez jó jel-e vagy rossz.

– Jó, rendben. Most… A francba… A francba… Miért halnak meg körülöttem az emberek állandóan?

A semmiből érezte, hogy a tüdeje könnyebben telt meg. A teste már nem remegett.

Furcsa.

– Jól van, most a vérpótló bájital, Granger.

Még több meleg folyadék volt a torkában. Volt ott még valaki? Ez az egész túl gyorsan történt. Elvesztette az eszméletét közben? Régóta nem érezte magát ilyen nyugodtnak, akkor miért vesztette el az eszméletét? Talán ilyen volt megérezni a halált.



Végre…


– Granger, gyerünk, nyeljed le.

Lenyelte.

– Oké, most itt van a boszorkányfű, a Pótcsont-Rapid, a furkárlobonc és… a francba… igen, először a Pótcsont-Rapid. Igen, igen. Ne, a francba, először a fájdalomcsillapítót, te barom.

Újabb meleg folyadék került a szájában. Valahogy a fájdalom ellenére is érezte, hogy hányni fog ettől.

– Nyeld le.

Megtette.

Másodpercek alatt a köd, amelyben olyan régóta érezte magát, kezdett visszahúzódni.


Mi történt?


A látása visszatért, és az elméje tisztán látta a gondolatait, ahogy már régóta nem érezte.


Mi történt?


Biztosan hangosan kimondta, mert a férfihang válaszolt.

– Szörnyen nézel ki, Granger. Azok a bájitalok enyhítik a fájdalmat. Jobban érzed magad?

Ismerte ezt a hangot. Igen, ugyanaz a név, mint a korábbi férfinak, de másik személy volt.

– Theo? – A hangja rekedt és torokhangú volt, és őszintén megijesztette. De továbbra is a mennyezetet bámulta. Nem mert ránézni a férfira.

Nem kellett volna meglepődnie. Tényleg nem, de Theo? Az iskolában mindig olyan csendes volt, soha nem volt olyan zaklató, mint a többiek, és rendkívül okos. Ha jól emlékezett rá, második volt az osztályban, közvetlenül mögötte. A könyvtárban a kedvenc asztala hárommal az övétől állt, és mindkettejüknek szokásukká vált, hogy bólintanak egymásnak és gyorsan mosolyogjanak, amikor elhaladtak egymás mellett. Több időt töltöttek a könyvtárban, mint bárhol máshol, így elég gyakran csinálták. Soha nem beszéltek egymással. Mindig azt hitte, hogy lesz idejük megismerni egymást, amikor együtt laknak, mint a iskolaelsők. Mint sok más dolog, ez az idő sem jött el soha.

– Igen, én vagyok. A fájdalomcsillapító biztosan hat, ha tudsz beszélni… a francba, Granger…– A lány megfeszült a szavakra, és behunyta a szemét, nem akarta látni, mi jön ezután.

– Oké, először a csont, aztán a boszorkányfű, aztán… ezek a külső sebek. Igen, belső, aztán külső… – A férfi félbeszakította a mondatot, és mozdulatlanná dermedt mellette. – A francba, a francba, a francba…

Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, Theo biztosan kilépett a folyosóra.
– Fritzy!!

Egy pukkanó hang hallatszott.

– Igen, mester? Ó, megtaláltad az új játékot. Karbantartásra szorul?

– Mi? A francba, Fritzy, komolyan? Ő egy ember, ő egy… Tudod mit, nincs idő… Menj, keress…

A teste újra remegni kezdett, és elmosódott a látása. Folyadék töltötte meg az arcát. Érzte, ahogy a folyadék csorgott a szája sarkából és az orrán keresztül. Próbált lélegezni, de a folyadék miatt nem tudott.

– Mondd meg neki, hajnalka! Ő tudja, mit jelent, és… a francba, menj, menj már!

A testét oldalra nyomták, és azonnal érezte, ahogy a folyadék a szájából és a torkából kifelé nyomult.

– Nyugodj meg, Theo, nyugodj meg. – Lihegte, miközben a légutai elég szabadok lettek. – Oké, Granger, most ki kell vennem azt a bordát a tüdődből. Fájni fog, de a csontgyógyító, a fájdalomcsillapító és a nyugtató ital segít utána, oké? Oké, velem vagy, Granger? Granger? Ezt a szádban kell tartanod. Harapj rá, oké? Granger, pislogj kétszer, ha érted.


Egy nagy kandallót bámult, amelynek oldalán egy hatalmas viktoriánus szék állt. Az egész kandallópolc apró, egyedi tárgyakkal volt tele.

Ez az első kiadású a Roxfort története?


– Granger? Hermione, velem vagy? A francba… Oké, oké. Sajnálom, Hermione.

Száját kinyitották, és valamit tömtek bele. A tárgy elnyomta a rémületét.

Theo mögé lépett. Érezte, ahogy a férfi keze becsúszott a ruha alá, és megérintette a hasát, azt a területet, amely még a bájitaltól is fájdalommal lüktetett.


Ne Theo… kérlek, ne Theo.


– Gondoltam. Oké, most pedig, ahogy mondtam, ez fájni fog.

A férfi keze visszacsúszott a ruha alá, és a lány érezte, ahogy az ujjai megérintették a túlforró bőrét.

Valami elpattant benne, és ő megrándult, minden erejét összeszedve a fájdalom rövid szünetében, hogy elhúzta magát tőle. A lökés a földre repítette az ágy széléről. Könnyek csorogtak le az arcán. Kezei elérték a kandalló előtti hímzett szőnyeg szélét.

– A fenébe, Granger, jól vagy?

– Kérlek, Theo, kérlek, ne… ne csináld ezt velem. Kérlek, kérlek…

A kétségbeesett könyörgése után bekövetkező csendben tovább próbálta magát elhúzni tőle. Nem érdekelte, hogy könyörgött. Nem érdekelte, hogy a többiek többségét jobban izgatta a túlélési kísérlete. Nem érdekelte, hogy már nincs büszkesége, ami megállíthatná. El kellett mondania. Az a része, amely hinni akart abban, hogy az emberek nem gonoszak, kényszerítette rá, hogy kimondja.

– Bassza meg.

Egy árnyék vetült rá, és először nézett fel rá. A haja hosszabb volt, mint régen. Göndörebb is. Hasonlított az övére, de kevésbé göndör és rendezettebb. A férfi már nem volt olyan vékony, az iskolában mindig olyan nyúlánk volt, de úgy tűnik, az idővel hozzánőtt a magasságához. A szeme ugyanolyan olíva zöld volt. Legalábbis az egyik. A másikra egy elég csúnya monokli díszelgett.

Egyáltalán nem hasonlított az apjára.

Azok a szemek azt sugallták, hogy… ártatlan.


– Ne csukd be a szemed, Granger! Kérlek, csak nézz rám! – A lány kinyitotta a szemét, és bámulta. A férfi olyan intenzitással nézett vissza rá, hogy a lány megrémült. – Megígérem. Nem foglak bántani. Csak annyira érlek hozzád, amennyire a gyógyulásodhoz szükséges. Granger, nézz rám! Megszakadtunk, hogy megtaláljunk és biztonságba helyezzünk, rendben? Rendben? Granger, hallasz? Gyógyítalak. Meg akarok menteni.



Meg akar menteni? Meggyógyítani? Ez biztos valami trükk. Egy újabb játék.


Mégis teljesen kétségbeesett és őszinte tekintettel nézett rá.


Bízhatok benne…


Ez az, amit a megérzése súgott neki, de az agya másképp gondolta.



A bájitalt hatott. Régóta nem érezted magad ilyen tisztának. Lássuk, mi lesz a vége. Milyen más lehetőséged van?

Fuss… Ha…

Harcolj… HaHa…

Add fel… Ez az, kedvesem.



A lány újra felnézett rá, és halványan bólintott, hogy meggyőzze, hallotta őt. Ennyi elég volt neki. A férfi kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott, és térdre ereszkedett a lány előtt.

– Oké, maradj így, és tedd ezt vissza a szádba. Ahogy mondtam, ez fájni fog, de amint vége, adok még egy adag fájdalomcsillapítót és csontnövekedést serkentőt, rendben? Utána pedig szükségem lesz a segítségedre, hogy kiderítsük, mi az, amire a leginkább figyelni kell.

A nőre ránézett, és két nagy sötét fürt hullott közéjük. Balra hajtotta a fejét, hogy eltolta őket.



Jól jönne egy hajgumi.



Egy pillanatra eltűnt, majd egy maréknyi bájitallal és hozzávalóval tért vissza.
– Azt hiszem, minden megvan, ami kell. Talán még kell egy kis boszorkányfű, de szerintem…

Theo nyilván ideges volt, amikor beszélt, vette észre a lány. Ő idegesítette a férfit. Nos, a teste idegesítette. Ez egy kellemes változatosság volt. A teste másokat ijesztett meg, nem fordítva.

Ahelyett, hogy mások ijesztették meg őt.

Közelebb jöttek hozzá.

Megkötözték.

Kiképezték.

Rúgták.

Pofozták.

Megérintették.

Fojtogatták.

Kihasználták.



Ó, ne.



– Theo!

A félelemmel teli felismerés miatt teste újra remegni kezdett. A férfi a fejéhez közeledve elrendezett bájitalok közül felnézett rá. A nő felemelte a kezét, hogy megragadja a varázsló ingének elejét, és közelebb húzta magához.

– Varázsolj rám fogamzásgátló varázslatot, most!

Az arca aggódóból zavarttá, majd megdermedt szégyentől. Bal karja a lány remegő teste mögé került. A mellkasához szorította, miközben a szavai hatottak rá.

– Én, én… a francba, nem tudom, hogyan.

A lány újra sírni kezdett, és legyőzve elengedte a férfi ingét, de ő továbbra is szorosan magához húzta. A szeme messze révedr.

– Tudnom kéne. Azok a rohadt éjszakák, amikor megtanultam… De soha nem gondoltam… A francba, tényleg úgy beszélek, mint egy rohadt szűz, a francba…

– Sokat káromkodsz.

Nem tudta, miért suttogta ezt. Talán mert ez az első beszélgetése valakivel egy jó ideje volt már. Az első interakció, amikor újra embernek érezhette magát.

– Idegesség. – Theo még mindig egy pontot bámult a feje felett, gondolatai máshol jártak. A szája mozgott. Próbált rájönni, mi a probléma.

– De ő tudni fogja…

A hangja alig hallható volt, de a tekintete visszatért a semmiből. Hirtelen lehajtotta a fejét, hogy ránézzen, de még mindig szorosan magához ölelte.

– Granger, valaki más is jön segíteni. Valaki, aki neked is segíteni akar, bízz bennem, oké? Varázsolhat neked fogamzásgátló bűbájt, hamarosan itt lesz. De most meg kell gyógyítanom a bordáidat és a tüdődet.

A lány bólintott, a férfi óvatosan fektetette vissza az oldalára, mögé állt, és egyik kezét a ruha alá csúsztatta.

– Oké, a szádban van… oké, jó, akkor kezdjük…

A lány halvány zajt hallott, olyan halványat, mintha egy párna esett volna a földre. A hang jelentéktelennek tűnt, de a hang hallatán a teste olyan fájdalommal telt meg, amilyet még soha nem érzett.

Sikítani kezdett. A hang fájdalmas nyögés és sikoly keveréke lett. Mielőtt levegőt vehetett volna, a szövetet kihúzták a szájából, és meleg folyadék ömlött a torkába.

– Nyeld le!

Megtette.

Újabb meleg folyadék.

– Nyeld le!!

Megtette.

Újabb meleg folyadék.

– Nyeld le!!!

Megtette.

Még mindig nem tudott lélegezni. Érezte, hol volt a tüdeje. Eddig soha nem vette észre, hogy érezte azt a helyet, ahol a tüdeje életet adó oxigénnel volt tele, de most, hogy az eltűnt, soha nem volt még ennyire nyilvánvaló.

– Ne ess pánikba, ne ess pánikba, még pár másodperc, és érezni fogod. Nézz rám, Granger, még pár másodpercet.

A varázsló szemei az övébe fúródtak.



Szép szemei voltak. Nem a legrosszabb, amit haldoklás közben látni lehetett.



Sok kérését szerette volna elmondani neki, amit halála után teljesítenie kellett.



Gondoskodjon róla, hogy Csámpás az Odúba kerüljön. Amúgy is az a második otthona.

És Harry… nem az ő hiába volt.

Mondja meg Ronnak, hogy ő szereti őt.

Adja a könyvgyűjteményét a Roxfort könyvtárának.

Az oxfordi pulóverét küldje el a szülei ausztráliai címére. Még ha nem is emlékeznek rá, önző módon azt akarta, hogy legyen egy darabka belőle az új életükben.



Száját kinyitotta, hogy beszéljen, de a tüdeje összeesett, és képtelen volt megszólalni. Így csak visszanézett azokba a zöld szemekbe, és felhúzta a szája sarkait.



Készen állok.



A Hop-por hangja Theo mögött felugrasztotta a férfit, és a tüdeje teleszívta levegővel magát.

hozzászólások: 0