51. fejezet
Theo

– A francba.

Theo épp időben hajolt le, hogy elkerülje a formátlan árnyékból érkező, célt tévesztett átkot. A földre zuhant, a valamikori külső udvar romjai mögé.

Egy perc.

Két perc.

Bátorságot gyűjtött, és felemelte a fejét a törmelékhalom fölé, de a közelben senkit sem látott. A távolban csak árnyak, felvillanó varázslatok és tompa hangok érzékeltették a harcot.

Ott zajlott a csata.

Ő azonban messze volt tőle.

Theo feltápászkodott a földről, majd háttal a hatalmas kőhalomnak leült.

Semmi baj, Theo fiam. Semmi baj.

Hamarosan vége lesz.

A harc már túl régóta tartott. Sokkal tovább, mint ahogyan azt valaha is elképzelte volna. Nem mintha bármiféle háborús tapasztalata lett volna, de a könyvek alapján a csaták gyorsabbnak és szervezettebbnek tűntek. Ehhez képest most úgy érezte, mintha egy csomó ember csak rohangálna összevissza, megpróbálva megsebezni egymást vagy elkerülni a sérüléseket.

Miközben igyekezett visszanyerni az uralmát a légzése fölött, hogy ne homályosodjon el a látása, és a teste se remegjen irányíthatatlanul, észrevette, hogy már csak ezt hallja.

Az összes zaj, sikoly és káromkodás hirtelen elhallgatott.

Egyszerűen megszűnt.

Nem volt átmenet.

Ez nem tűnik helyesnek.

De mi a fenét tudott ő erről? Még soha nem vett részt csatában. Még azután is, hogy a Sötét Úr mindenkinek megparancsolta, hogy álljanak le, és egy órát adott nekik, odakint, az udvaron továbbra is kisebb összecsapások zajlottak. Folyamatosan megakadályozták, hogy előrehaladjon.

Hogy eljusson hozzá.

Ez volt az első csatája, ha ugyan egyáltalán csatának lehetett nevezni azt, hogy a romok között bujkált, és próbálta elkerülni mások tűzvonalát.

Eddig nagyon jól sikerült kimaradnia ebből az egész átkozott háborúból. Megvolt a maga háborúja, amelyben nemrég végre fölénybe került. Theo épp csak megtalálta a békét és a nyugalmat. Semmi esetre sem akarta újra kitenni magát a gonosznak és a rettegésnek, ha volt más választása.

A világ körülötte még mindig csendes volt.

Nyomasztóan csendes.

És valamiért ez még rosszabb érzés volt.

Valami nem stimmelt.

A csaták nem csendesek.

A végek azok.

A Rendnek győznie kell. Muszáj. Kizárt, hogy ez…

– Harry Potter meghalt.

A francba…

Theo teljes erejéből a nagy kövekhez préselte magát, miközben Voldemort hidegrázást keltő hangját hallgatta, ahogy kihirdette a győzelmüket.

Minden egyes szóval a mellkasa egyre jobban összeszorult.

Most nem volt képes erre.

Ha… ha ennek valóban vége volt, és a Sötét Lord tényleg győzött, akkor meg kellett találnia Dracót.

El kellett jutnia Narcissához.

Tényleg vége… és… és a jó nem győzött.

Hogy jutunk ki ebből, Draco?

– Harry! HARRY!

Theo erősen behunyta a szemét, amikor a Kiválasztott barátnőjének sikolya minden más hangot túlharsogott.

A lány hangjától libabőrös lett. Összeszorította a fogát, és kezét a fülére szorította, hogy kizárja azt a kétségbeesett kiáltást.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Semminek.

Hiszen még gyerekek voltak, Merlin szerelmére.

Egyiküknek sem lett volna szabad egy átkozott csatatéren állnia.

A háború nem a gyerekek helye.

Gyűlölte magát azért, amit ezután érzett. Hallotta, ahogy a hangok ismét felerősödnek, de egyiket sem tudta igazán felfogni. Csak a saját egyre sekélyesebb légzését hallotta, érezte, ahogy a teste kontrollálhatatlanul remeg, és az elméje újra meg újra azt suttogta neki, milyen értéktelen és szánalmas.

Mindenki más harcolt.

A vele egykorúak mind részesei voltak ennek a történelmi pillanatnak.

Ő azonban nem.

Természetesen nem.

Úgy bujkált, ahogyan mindig is a legjobban tudott.

Akár az ágy alatt, akár a romok mögött – nem számított.

Draco hamarosan érte jön.

Muszáj, hogy így legyen.

Ha Voldemort győzött, az azt jelentette, hogy Draco a másik lehetőséget választotta.

Azt, amelyről tudta, hogy talán rá kell majd kényszerítenie a lányra.

– Fuss! Fuss! Mione, mi feltartjuk őket!

– Ron, gyere már, kérlek… gyere…

– Menj! Csak menj! Vezesd át őket a védővarázslatokon! El kell juttatnunk Harryt innen. Ez a legfontosabb, és te is tudod. Menj!

Theo kinyitotta a szemét, és átkukucskált az udvar megmaradt romjai között.

A varázslatok fényei újra felvillantak.

A zaj ismét visszatért.

A sikolyok.

A robbanások.

A sűrű, alig belélegezhető levegő.

Minden kibaszottul újra kezdődött.

Egy eltévedt, hatalmas varázslat csapódott az előtte álló kőívbe, amely a Fekete-tóhoz vezető ösvényt szegélyezte.

– A francba!

Theo karjaival ösztönösen eltakarta az arcát, miközben a kődarabok az alkarjába csapódtak. Valami nagyobb darab a feje oldalát találta el, és azonnal megérezte a végigcsorgó, meleg vért.

Letörölte a vért, próbálta megakadályozni, hogy a fülébe folyjon, amely amúgy is alig hallott, és már képtelen volt feldolgozni, mi történik körülötte.

De nem segített.

Semmit sem látott.

Mindent sötétség borított, és a szétszóródó törmelék pora teljesen elhomályosította a látását.

Theo lenézett, letépte inge egy darabját, majd szája és orra elé szorította. Megpróbálta megakadályozni, hogy a finom por még inkább ellehetetlenítse a légzését.

Még mindig túl sok volt belőle.

Mindenütt körülötte.

És benne is.

Nem tudott mozdulni.

Nem tudott lélegezni.

Nem tudott gondolkodni.

– Ginny! Hagrid! Jól vagytok?

Hermione Granger. Biztosan ő az.

– Igen, Hermione.

– És Neville meg Harry? Ők…

– Még lélegeznek. Mindketten… még lélegeznek, de nem néznek ki jól. Hermione, hol vagy? Merre kell mennünk?

Theo a látómezeje jobb szélén tompa fényt pillantott meg, amely lassan közeledett az udvaron át.

Nem látták őt.

Senki sem látta.

Bárcsak láthatatlan lennék…

Valaki hangosan köhögött, miközben beszélni próbált.

– Azt hiszem… Igen. Erre kell mennünk. Kövessetek, muszáj… – Granger hangját elnyomta egy újabb átok robbanása, amely ismét a kőfalba csapódott. – Fussatok! Fussatok!

A por lassan oszlani kezdett Theo előtt. Épp annyira, hogy meglássa: az az ösvény, amelyen a két griffendéles lánynak és Hagridnak át kellett volna jutnia a nyomukban loholó – úgy tűnt – Halálfalók elől, teljesen eltorlaszolódott.

Az íves átjáró összeomlott.

Elvágta az egyetlen menekülési útjukat.

Csapdába ejtette őket.

A francba…

Megfordult, és figyelte, ahogy három jól kivehető árnyék közeledik. Igen, nekik kellett volna ez az átjáró. Most már két másik alak körvonalát is látta, akik egyre közelebb értek hozzájuk.

Üldözték őket.

Halálfalók.

Theo felült, és előrántotta a pálcáját.

Semmi baj, Theo. Lélegezz be… Lélegezz ki… Nyugodt kezek. Gyógyító kezek. Ki kell jutniuk. Legalább egyszer csinálj valami kibaszottul hasznosat.

– Wingardium Leviosa!

Az utat elzáró sziklák a levegőbe emelkedtek, majd félresiklottak az útból. Theo magasan a levegőben tartotta őket, hogy a sűrű porban senki se vegye észre a lebegő köveket.

– Arrafelé! Arrafelé, Hagrid!

Az óriás árnyéka gyorsan elsuhant előtte, és átfutott a szabaddá vált átjárón.

Hallotta annak a fájdalmas nyögéseit, akit a kertész a karjában cipelt.

– Hála az istennek, hogy végre egyszer a kövek is nekünk kedveztek, Hermione! Még mindig nem hiszel a jóslásban?

– Csak fuss, Ginny!

Theo figyelte, ahogy a két kisebb árnyék is áthalad előtte. Három átok csapódott le körülöttük, de egyik sem talált célba. A lányok átjutottak, majd eltűntek a porban.

A támadók hangjai egyre közelebb értek.

Theo visszaengedte a köveket a helyükre.

Nem nyer vele sok időt.

De talán eleget.

– Hová tűntek?

Lábával visszacsúszott a hatalmas sziklák és törmelék közötti résbe, hálásan azért, hogy a vastag porréteg szinte teljesen beleolvasztotta a romok közé.

– Itt mentek át, tudom.

– Min, Flint? Itt nincs semmilyen átjáró!

– Régen ez vezetett a Fekete-tóhoz. Erre kellett jönniük. Potterrel próbálnak eltűnni.

– Akkor mozgás, Flint! Mozgás!

A sziklák ismét megmozdultak.

Most azonban nem a levegőbe emelkedtek.

Oldalra repültek.

Nem távol az emberektől.

Nem.

Persze hogy nem.

Az a kibaszott Flint valahogy mindig megtalálta a módját, hogy ártson neki, még akkor is, ha azt sem tudta, hogy a közelben van.

Theónak nem maradt ideje fedezékbe húzódni vagy védekezni, mielőtt meglátta a hatalmas sziklatömböt, amely egyenesen felé zuhant.

– A francba!

Felült, és kezeit maga mellé támasztotta.

A hideg, poros talaj helyett puha anyagot érzett az ujjai alatt.

Kinyitotta a szemét.

Néhány másodpercig csak pislogott, miközben próbálta visszanyerni az önuralmát.

A mellkasa…

A szikla a mellkasán volt…

Lenézett, hogy felmérje a sérüléseit, de összerezzent, amikor meglátta a saját meztelen felsőtestét.

A francba… Rendben. Csak egy álom. Csak a csata emléke, Theo.

Végigsimított sűrű haján, és hátrasöpörte a homlokából.

Egy mozdulat mellette megdermesztette.

Lenézett, és érezte, hogy a mellkasát szorító nyomás valamelyest enyhül.

Gingersnap.

Hála Merlinnek, hogy a gonosz boszorkány szinte bármit képes volt átaludni.

Az álommentes alvás, amelybe néhány órával korábban végre sikerült elmerülnie, valószínűleg most is segített.

Theo hátracsúszott, és az ágy támlájának dőlt.

Az éjjeliszekrényhez nyúlt, elővette a cigarettásdobozt, majd rágyújtott.

A nikotin ismerős, kesernyés íze lassan feloldotta az álom utolsó remegéseit.

A mellkasára nehezedő nyomás azonban nem múlt el.

Napok óta ott volt.

És egyre erősebben szorított.

Mélyen belélegzett, és ameddig csak bírta, bent tartotta a beszívott füstöt.

Aztán lassan kifújta.

Figyelte, ahogy szertefoszlik.

Nem ezt akarta.

Azt akarta, hogy ugyanilyen maradjon.

Hogy a füst soha ne tűnjön el.

Hogy ne nyelje el a körülötte lévő levegő.

De esélye sem volt.

Minden megváltozott.

Semmi sem maradt igazán ugyanaz.

Akármennyire is próbálta ezt elérni.

Tegnap tévedett, amikor azt mondta Dracónak, hogy ez az egész olyan, mint a Roxforti csata előtt.

Most rosszabb volt.

Az utolsó csata előtt a szorongás ugyanúgy része volt az életének.

Csakhogy akkor nem a haláltól félt.

Őszintén szólva a halál gondolata inkább békésnek tűnt.

Könnyűnek.

Csendesnek.

Szinte megnyugtatónak.

Amitől rettegett, az az odáig vezető út volt.

A háború.

A csata.

A brutális halál.

Nem így akart meghalni.

Az nem hangzott békésnek.

Nem hangzott gyorsnak.

Egy egész életre elegendő fájdalmat cipelt már magában ahhoz, hogy ne akarjon még egyszer ugyanazon keresztülmenni.

Emlékezett rá, mennyire felháborította, amikor a Rend megtagadta a Halálos Átok használatát, ezzel megfosztva őt az egyetlen igazán gyors távozás lehetőségétől.

Talán rá tudna venni egy Halálfalót.

Talán csak elé kellene állnia.

Már akkor is keserűen felnevetett magán.

Mintha valaha is ő kezdeményezne egy ilyen összecsapást.

Legutóbb csak annyi félelme volt, amennyi az ösztönös önfenntartáshoz kellett.

Most viszont…

Oldalra nézett a mellette alvó lányra.

Régebben könnyebb volt. Akkor még csak magamat veszíthettem el.

Most már van valaki, akit nem.

El sem tudta képzelni, mit érezhetett Hermione.

Ő már együtt élt a veszteséggel.

Legnagyobb félelme valóra vált egy olyan napon, amely valószínűleg kísértetiesen hasonlított a maihoz.

És ez nehezedett mindannyiuk vállára.

Ez határozta meg, hogyan viselkedtek egymással.

– Adnál egy slukkot?

Theo lenézett, és látta, hogy Ginevra álmosan felé nyújtja a kezét.

Az arca már ébren volt, de a tekintetét nehezen tudta megfejteni.

A lány átfordult felé.

Meztelen teste lassan hozzásimult.

Theo tekintete végigsiklott rajta.

Lassan.

Alaposan.

Mindig is figyelmes embernek tartotta magát.

Talán nem a beszélgetések vagy az érzelmek terén.

De a környezet megfigyelésében, a legapróbb részletek észrevételében és örökre való megőrzésében mindig jó volt.

Muszáj volt annak lennie.

Másképp képtelen lett volna kiszűrni a hamis régiségeket azok közül, amelyeket a kétes kereskedők próbáltak rásózni egy gyerekre.


Olyan jól ment neki, hogy mindig észrevette, hányszor próbálta Blaise „megjavítani” azokat az egyedi tárgyakat, amelyeket összetört, még mielőtt Theo megláthatta volna őket. Akkor is kiszúrta, ha csak egy alig látható horzsolás vagy hajszálkarcolás maradt utánuk.

És minden egyes alkalommal megfizettette érte a rohadékkal.

Szerette megjegyezni a részleteket, és mindegyiket ugyanazzal a tisztelettel kezelte, amellyel a mesterségéhez is viszonyult.

De Ginevra teste más volt.

Valahányszor ránézett, mindig talált rajta valami újat. Mintha sosem válhatott volna ismerőssé, pedig a keze, a szája és a nyelve már minden porcikáját bejárta.

Talán tényleg más volt.

Nem… ezt biztosan tudta.

Ő más volt, mint bárki és bármi, akit vagy amit valaha ismert.

Átnyújtotta neki a cigarettát. A lány mélyet szívott belőle, majd úgy tartotta két ujja között, mintha egész életében ezt csinálta volna.

Teljesen meztelenül ült mellette, minden szégyenérzet nélkül. Hosszú vörös haja az éjszakai forgolódástól a jobb vállára gabalyodott, és valami megmagyarázhatatlan eleganciával tartotta azt az átkozott cigarettát.

A gonosz boszorkány szinte könyörgött azért, hogy megcsókolják.

Theo a tarkójára csúsztatta a kezét, és gyengéden maga felé húzta.

A lány szerette, amikor egyszerűen csak megtette, amit akart. Nem kérdezett. Nem figyelmeztetett.

Eleinte kényelmetlenül érezte magát emiatt. Ő ennek éppen az ellenkezője volt. Mindig tudnia kellett, mire készül Ginevra, mielőtt hozzáért volna.

De a lány megnyugtatta.

Egyikük sem csinálta rosszul.

Mindkét mód létezhetett egyszerre anélkül, hogy kioltották volna egymást.

Látta, ahogy halvány mosoly jelenik meg Ginevra ajkán, mielőtt szájuk összeért.

Egész éjjel hiányzott neki.

A javasolt alvásidő biztosan téves volt. Gyűlölte, hogy ilyen sokáig kellett kibírnia a lány íze nélkül.

Ujjai finoman megszorították a tarkóját, pontosan ott tartva, ahol szerette volna.

A lány halk, elégedett hümmögése végigrezgett ott, ahol összeértek. Theo ösztönösen szétnyitotta az ajkát, hogy a rezgést a nyelvén is érezhesse.

Ginevra ugyanígy tett.

Ám ahelyett, hogy a jól ismert, édes íz fogadta volna, amikor a nyelve a szájába siklott, sűrű cigarettafüst töltötte meg az érzékeit.

A lány bent tartotta a füstöt, egészen addig, amíg meg nem csókolta.

A nikotin keserűsége összekeveredett Ginevra illatával.

Theo akaratlanul is felnyögött, amikor elhúzódott tőle.

A lány zavartan pislogott.

Theo csak elmosolyodott, majd vékony füstcsíkot fújt végig az arca mellett.

Nem maradt benne több.

Csak ennyire futotta.

Mindketten nézték, ahogy a lányból származó és az általa kifújt füst összekeveredik, egyre magasabbra emelkedik, majd lassan feloldódik a levegőben.

– A francba… ez dögös volt. Csináljuk még egyszer!

Theo felnevetett, miközben figyelte, ahogy Ginevra újabb hosszú slukkot vesz.

A dohányzás nem volt egészséges.

Finoman szólva sem.

Az összes gyógyítói tankönyve, az anatómiai munkák, sőt még McGalagony professzor is újra és újra elmondta neki, hogy minden elszívott cigarettával éveket vesz el a saját életéből.

Tizenkét éves volt, amikor először rágyújtott.

Apja egyik ismerőse felejtett egy majdnem üres dobozt a kastély könyvtárában.

Theo pontosan tudta, mi az.

Aznap éppen kétségbeesetten próbált megnyugodni, hogy el tudjon menekülni valahová biztonságba.

Mire beleszívott az első cigarettába, már tudta, hogy új megszállottságot talált.

A láng.

Az égő papír.

A lassan kavargó füst.

Mind elterelték a figyelmét a valóságról.

A fejében állandóan egymásnak csapódó gondolatok végre elcsendesedtek egy kicsit.

Könnyebb volt gondolkodni, ha cigaretta volt a kezében.

Vagy a szájában.

Ginevra kivette a cigarettát az ajkai közül, mélyet szívott belőle, majd újra megcsókolta.

Ezúttal ösztönösen szétnyitotta a száját, és átadta neki a füstöt.

Theo érezte, ahogy a nikotin végigáramlik rajta.

A szeme könnyezni kezdett.

A torka égett.

Aztán a lány nyelve végigsiklott az övén.

Lassan.

Gyengéden.

Minden mozdulata elsimította az égő érzést.

Újra mindent neki adott.

Aztán elhúzódott.

Kihívóan felvonta a szemöldökét.

Theo vigyorogva kifújta a lánytól kapott füstöt kettőjük közé.

Ismét együtt figyelték, ahogy a füst egyre magasabbra száll.

Majd beleolvadt valami sokkal nagyobb dologba.

Eltűnt.

Pont így.

Semmi sem maradt belőle.

Csak az üres hely, ahol néhány másodperccel korábban még ott volt.

– Csinálj nekem valamit.

Lenézett.

A lány felé nyújtotta a cigarettát.

Theo a szájába vette, mélyet szívott, majd bent tartotta a füstöt.

Nyelvével és ajkaival lassan formálni kezdte.

Először egy nagy gyűrű úszott ki közéjük.

Aztán még egy.

Valamivel kisebb.

Majd még egy.

És még egy.

Egymásba úsztak, mielőtt mind feloldódtak volna a levegőben.

– Ki akarom próbálni.

Ginevra elvette tőle a cigarettát, beleszívott, majd hősiesen – és teljesen sikertelenül – megpróbálta utánozni.

Theo felnevetett.

A lány köhögni kezdett, a füst pedig apró felhőkben tört elő az orrán.

Ja… ez biztosan nem így működik.

– Ez nem megy könnyen a vörös hajúaknak. Ha így folytatod, nem Dracónak, hanem Sárkánynak fogunk hívni.

Ginevra köhögve felnevetett, majd megtörölte könnyező szemét.

– Sokkal inkább vagyok sárkány, mint az a szőkített görény.

– Te tényleg ijesztőbb vagy. Ezt elismerem.

Theo finoman végigsimított a hátán, hogy enyhítse a köhögést.

– Szeretsz félni. Csak egy kicsit.

A lány sokatmondó pillantást vetett rá.

Theo újra megpróbálta megcsókolni.

Az utolsó pillanatban azonban meglátta rajta azt a tekintetet.

Az utóbbi napokban egyre gyakrabban jelent meg.

Habozás.

Távolság.

Üveges szemek.

Mintha valami messzire ragadta volna.

Theo azonnal visszahúzódott.

Nem értette, mi történt.

Nem tudta, miért történt.

De bármi is volt az, megpróbált lépést tartani azzal, amire a lánynak szüksége volt.

Ginevra már nem rá nézett.

Tekintete elkalandozott valahová.

Visszafordult előre, és újra a szájába vette a cigarettát.

Theo követte a pillantását.

Nem tudta, mit kellene tennie.

Bármi legyen is az, amire szükséged van, Ginevra, megpróbálom megadni neked.

Megpróbálok lépést tartani veled.

Ő is elővett magának egy cigarettát.

Ott ültek egymás mellett, az ágytámlának dőlve, és a zárt ajtót bámulták.

Azt az ajtót, amely mögött ott várta őket az egész világ.

Maradjunk csak itt.

Tegyünk úgy, mintha a mai nap nem is létezne.

Mintha a világnak nem lenne szüksége rád.

Mintha láthatatlanok lennénk.

Csak ketten.

Ennyit akarok.

– Félsz?

– Rettegek.

Habozás nélkül válaszolt.

Nem szégyellte.

Az idegei teljesen felmondták a szolgálatot.

Ha nem lettek volna a bájitalok, a cigaretta és a mellette ülő nő, akinek láthatóan ugyanúgy szüksége volt rá, valószínűleg most az ágy alatt kuporgott volna.

– A haláltól?

– Nem.

Hosszú csend.

– Te félsz, Ginevra?

– Igen.

– A haláltól?

– Nem.

Újabb hosszú csend.

– Megígérsz nekem valamit, Theo?

– Bármit.

Kifújta az utolsó füstöt, majd elnyomta a cigarettát a hamutartóban.

Ginevra tekintete egy olyan pontra szegeződött, ahová ő nem tudta követni.

Végül lassan ránézett.

– Ne felejtsd el, hogy ma te is számítasz. Hogy vannak emberek, akiknek szükségük van rád. Az egész énedre. Én… én nem tudom végigcsinálni…

A hangja megbicsaklott.

Korábbi nyugalma egyetlen pillanat alatt omlott össze.

Lehunyta a szemét.

Theo látta, ahogy mellkasa szabálytalanul emelkedik és süllyed.

Várt.

Nem akarta siettetni.

– Te… te nem lehetsz hiba. Ez nem válhat még egy olyan döntéssé, ami… ami mindent tönkretesz…

Az utolsó szó már szinte összetört a torkában.

Mintha minden erejével vissza akarná tartani azt, ami belül kitörni készült.

– Ez soha nem lesz hiba, Ginevra. Megígérem.

Megpróbált a szemébe nézni.

A lány azonban még mindig nem viszonozta a tekintetét.

– De az lesz. Az lesz, ha téged is elveszítelek. Mert, Theo… nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nincs bennem annyi erő, hogy ezt még egyszer végigéljem.

Most már az egész teste remegett.

Küzdött azért, hogy egyben tartsa magát.

Pedig nem kellett volna.

Theo úgy érezte, ő képes lesz elég erős maradni kettőjük helyett is.

– Túlélted, hogy elvesztetted azt a férfit, akit szerettél, Ginevra. Azt is túl fogod élni, ha engem is elveszítesz.

Abban a pillanatban minden megváltozott.

A lány arca teljesen kisimult.

Lassan hátradőlt.

És végre ránézett.

A francba…

Megint rosszat mondtam.

Mostanában túl gyakran történt meg.

Mindig mondott valamit, amitől a lány eltávolodott tőle.

Valamit, amitől pontosan így nézett rá.

Hidegen.

Távolságtartóan.

És dühösen.

Pedig bóknak szánta.

Megnyugtatásnak.

Az a tekintet azonban egyértelművé tette, hogy pontosan az ellenkezőjét érte el.

A francba… mi volt a baj azzal, amit mondtam?

Hirtelen felült, kimászott az ágyból, felkapta az egyik ingét, félig magára húzta, miközben kinyitotta az ajtót, majd becsapta maga mögött.

Theo hátradöntötte a fejét az ágytámlának.

Napok óta így viselkedtek egymással. Egyik végletből zuhantak a másikba. Egyik pillanatban semmi másra nem vágytak, csak hogy egymásba kapaszkodjanak, a következőben már elhúzódtak, és némaságba burkolóztak.

Theo próbálta hagyni, hogy Ginevra az legyen, aminek lennie kellett. Próbálta megérteni azt, amiről tudta, hogy olyan bonyolult, hogy talán egy egész élet sem lenne elég felfogni.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Lehetetlen volt értelmet találni abban, ami rájuk várt.

Lehetetlen volt kevésbé félelmetessé, kevésbé nyomasztóvá vagy kevésbé reménytelenné tenni.

Nem felejthették el mindazt, amit elveszíthettek.

Túl sok veszteséget éltek már át ahhoz, hogy naivan azt higgyék, ezúttal másképp lesz.

Ginevra pedig mindenkinél jobban.

Theo lerúgta magáról a takarót, felállt, és kilépett a szobából.

Tudta, hogy a lány valahol éppen összeomlik.

Mindig elmenekült, mielőtt megengedte volna magának, hogy valaki előtt sebezhető legyen. Nem akarta, hogy az érzései másokat is magukkal rántsanak. Mindig azt mondta, hogy csak fájdalmat okoz a tetteivel.

Néha hagyta elmenni.

Valahogy ösztönösen megérezte a különbséget azok között a pillanatok között, amikor Ginevrának valóban egyedül kellett maradnia, és azok között, amikor csak azért menekült el, hogy megóvja őt – miközben ezzel mindkettőjüket még jobban bántotta.

Megmutathatod nekem, Ginevra.

Bízhatsz bennem.

Bármit is gondolsz. Bármit is érzel.

Meghallotta a zuhany egyenletes zúgását a folyosói fürdőszobából.

Hermione és Draco ajtaja még mindig zárva volt.

Érthető módon időt hagytak maguknak, hogy ezt a napot ők is valósággá tegyék.

Theo odasétált a fürdőszoba ajtajához, és nekidőlt.

Hallgatta a víz megnyugtató moraját, azt, ahogy megtörik Ginevra bőrén.

Aztán meghallotta.

Alig hallhatóan.

Zokogott.

A francba...

Utálom magam.

Kérlek... ne sírj, Ginevra.

Fogalma sem volt, miért tette.

Miért gondolta egyáltalán, hogy ez jó ötlet.

Mégis lenyomta a kilincset.

Az ajtó hangtalanul kinyílt.

Belépett.

A sírás azonnal abbamaradt.

– Menj, Theo.

– Tényleg ezt akarod?

A zuhanyfüggöny mögül halk, keserű nevetés hallatszott.

– Nem. Semmit sem tehetek meg abból, amit kurvára szeretnék. Egyikünk sem. Ez az átkozott háború már régen elvette tőlünk ezt a lehetőséget. És a mai nap is ugyanolyan lesz, bármi történjen is. Túl késő már győzelemről beszélni, miután ennyi mindent... ennyi mindenkit elvesztettünk.

A szavai egyre gyorsabban szakadtak fel belőle.

Mintha attól félne, hogy ha nem mondja ki őket azonnal, örökre bent ragadnak.

– Gin...

– Menj már, Theo.

– Nem tudok elmenni, miután megint sírásra késztettelek. Nem megy. Ne kérd ezt tőlem.

– Miért? Úgyis el fogsz hagyni. Akkor miért nem mész el most rögtön? Spóroljunk meg magunknak néhány órát ebből a kudarcra ítélt időből. Spórolj meg nekem annyi időt, ameddig még úgy tehetnék, mintha nem ez várna ránk.

Hát basszus...

Ez fájt.

– Inkább azt akarod, hogy hagyjalak itt? Hogy egyedül sírj a kibaszott zuhany alatt? Hogy mostantól távol tartsam magam tőled?

– Nem fogok beszélni valakivel, aki már elment, Theo. Nem még egyszer.

Theo nem értette.

Nem tudta, mire gondolt.

Csak azt érezte, hogy megint valami olyat mondott vagy tett, ami eltávolította tőle.

– Menj.

Minden porcikája azt súgta, hogy egyikük sem ezt akarja.

– Nem.

– Theo...

– Nem megyek, vöröske.

Valami tompán a padlóra zuhant a zuhanyfüggöny mögött.

– De igen, elmész. Mindenkit elveszítek, aki fontos nekem. Mindent tönkreteszek, amihez hozzáérek. Biztosan én vagyok az oka. Biztosan én vagyok a kibaszott oka. Akkor miért tennénk úgy még néhány órán át, mintha nem így lenne? Miért nehezítenénk meg még jobban azt, ami így is elviselhetetlen? Tudhattam volna. Nem kellett volna ezt újra megengednem magamnak, miközben még mindig dúl ez az átkozott háború. Mert soha nem vagyok elég szerencsés ahhoz, hogy engem vigyen el a halál. Az túl könnyű lenne. Túl közel állna ahhoz, amit valójában szeretnék. Ehelyett mindenki mást ragad el... engem pedig itt hagy, hogy egyedül cipeljem az egészet.

A hangja nem emelkedett fel.

Pont ettől vált még rémisztőbbé.

Mintha már meghozta volna a döntését.

Mintha a kimondott szavak véglegesek lennének.

Theo megértette.

Akár bezárkózott, akár megnyílt, ugyanaz a fájdalom várta.

Nem maradt jó választás.

Nem maradt könnyebb út.

– Mit... mit akarsz tőlem, Ginevra?

Mondd el.

Kérlek.

Bármi kell... mondd el.

– Nem kellett volna helyet adnom neked. Te és ő... már túl sok helyet foglaltok el bennem. Egyszer is elég szörnyű volt, de kétszer... kétszer lehetetlen. Ez az egész... szörnyű hiba volt.

A szavak korábban sosem bántották.

Ököl.

Rúgás.

Pálca.

Mindet könnyebben viselte, mint a sértéseket.

Ha az apja életpazarlónak, a család szégyenének, az anyja gyilkosának vagy egyszerűen hibának nevezte, azt kibírta.

Bármit inkább.

Csak ne ezt.

De amikor ez a szó Ginevra szájából hangzott el...

Érezte.

Pont úgy, ahogy Hermione mindig mondta.

A bőrén.

És az elméjében is.

Gyökeret vert.

Mindig is hiba voltam.

Hiba volt beszélni velem.

Hiba volt közel engedni magamhoz.

Hiba volt számítani rám.

És úgy látszik... hiba volt szeretni is.

– Rendben... – suttogta, miközben az ajtó felé fordult.

A látása elhomályosult.

Nem kapott levegőt.

– Ha azt akarod, hogy hiba legyek... akkor az leszek.

Hiszen mindig is csak az voltam...

Egész életében hibának érezte magát.

Miért hitte volna, hogy Ginevra mellett ez megváltozhat?

Nem változott.

Csak fájdalmat okozott neki.

Nélküle könnyebb lenne.

A lánynak így is elég terhet kellett cipelnie.

Nem kellett volna még az övét is rátennie.

Talán mindenkinek jobb lenne nélküle.

Ennek az egész világnak is.

Valami biztosan rossz volt benne.

Valami, amit mindenki más látott, csak ő nem.

Valami, ami miatt végül mindenki elfordult tőle.

Senki sem akar engem.

Még én sem akarom magamat.

A kilincs felé nyúlt.

A teste pedig emlékeztette rá, mennyire gyűlöli saját magát.

Mintha önmaga ellen fordult volna.

– Ne! Theo, ne!

Átázott kezek rántották vissza.

Megfordult.

Ginevra ott állt előtte.

Csuromvizesen.

Az arcán és a mellkasán vörös foltok égtek. Nem tudta eldönteni, a forró víztől vagy a sírástól.

Nem is számított.

Már a látványa is elég volt ahhoz, hogy végleg összetörjön.

A teste önkéntelenül előrebukott.

Nem maradt ereje talpon maradni.

Tönkreteszem magam.

Téged nem tehetlek tönkre.

– Sajnálom. Annyira sajnálom, Theo. Te nem vagy hiba. Soha nem is voltál az. Nem ezt akartam mondani. Kérlek, higgy nekem. Akarlak téged, Theo. Annyira akarlak, hogy a gondolat is... hogy elveszíthetlek... megöl.

Az alvónadrágja a forró víztől a lábához tapadt.

A haja a szemébe lógott.

Nem tudta felemelni a fejét.

Próbálta szabályozni a légzését.

Számolni.

Megállítani a kapkodó levegővételeket, amelyek menekülésre késztették ebből a saját testéből is börtönné vált világból.

Ginevra kitárta felé a karját.

Nem érintette meg.

Csak engedélyt kért.

Theo azonban nem tudott válaszolni.

A szavak cserbenhagyták.

Csak nézte, ahogy a víz összegyűlik a lány tenyerében, majd végigcsorog az ujjai között a zuhanytálcába.

– Soha nem hittem volna... hogy ez még egyszer megtörténhet. A semmiből bukkantál fel... és te lettél a kivételem. A kivételem minden alól, amiről azt hittem, örökké az életem része marad. A legcsodálatosabb meglepetés, amit valaha kaptam. De annak a lehetősége, hogy... hogy ezt újra át kelljen élnem... újra és újra... Theo... nem tudom. Nem akarom. Kérlek... ne kényszeríts rá. Ígérd meg, hogy nem kényszerítesz rá.

Abban a pillanatban egyszerre zuhantak össze.

Theo átölelte.

Olyan erősen szorította magához, hogy tudta, Ginevra alig kap levegőt.

Mégsem tudta elengedni.

Ölelni akarlak.

Örökké.

Soha többé nem akarlak elengedni.

A lány végre hangosan zokogni kezdett a mellkasán. Már nem próbálta visszatartani. Már nem harcolt ellene. Újra megengedte magának, hogy belé kapaszkodjon.

Theo ezt szerette benne a legjobban.

– Annyit segítettél nekem, de most… most az, amivé számomra váltál, fáj. Kurvára fáj. És nincs olyan válasz, amit adhatnál. Nincs olyan magyarázat, amivel meg tudnám akadályozni, hogy megfulladjak, ha elveszítelek. Mert tudom, hogy megtörténhet. Már megtörtént. Mindezt egyszer már átéltem, és most nem leszek ugyanaz a naiv lány, aki azt hitte, hogy elég szeretni valakit ahhoz, hogy megmenthesse.

Ez az egész kibaszottul igazságtalan volt.

Épp akkor kezdték el igazán élni az életüket, amikor újra el akarták venni tőlük.

Egy háború miatt, amelyben egyikük sem akart részt venni.

Már nem valamelyik oldalért harcoltak.

Csak azért, hogy életben maradjanak.

– Ez nem igazságos.

Theo gyengéden elhúzódott, és letörölte a zuhanyvízzel összefolyó könnyeket a lány arcáról.

Ginevra az érintésébe simult.

– Nem. Nem igazságos. Ennek az egésznek semmi kibaszott értelme. És nem tudom, mit tegyek... hogyan értsem meg ezt az egészet. Mert nincs benne semmi értelem. Soha nem is lesz. Én... csak egy esélyt akarok. Egy második esélyt veled.

– Én is csak ezt akarom.

A lány megfordította a fejét, és gyengéden megcsókolta Theo tenyerét. Aztán felemelte a saját kezét, és összefonta az ujjaikat.

Theo tekintete megakadt a lány ujján.

Most már biztosan tudta, hogy Hermione soha nem fogja meginni az általa készített bájitalt.

Bár még mindig furcsa volt látnia azt az oda nem illő tárgyat rajta, végső soron ez az ő teste volt.

És csakis ő dönthette el, mit kezd vele.

Amikor egyszer már helyette hozta meg ezt a döntést, annak nem lett jó vége.

– Szeretném, ha megígérnél nekem valamit, Theo. Ígérd meg, hogy mindent megteszel azért, hogy legyen egy második esélyünk. Én is ugyanezt ígérem.

Theo halványan elmosolyodott.

– Hát... ezt meg tudom ígérni. Így továbbra is őszinte maradok, és a Blaise-zel kidolgozott tervem is érvényben marad.

– Rendben.

Ginevra kinyújtotta felé a kisujját.

– Kisujjeskü.

Theo félresimította a szemébe tapadó, csuromvizes haját, majd ő is kinyújtotta az egyetlen kisujját, ami még megmaradt neki.

– Kisujjeskü.

A lány elmosolyodott, amikor ujjaik összefonódtak.

Theo azzal az egy ujjal is képes volt közelebb húzni magához, majd újra átölelte.

Erre nem létezett jó válasz.

Nem volt olyan beszélgetés, amely lezárhatta volna mindezt.

A végét már nem szavak fogják megírni.

Bármi is történik ezután, az fog értelmet adni ennek a pillanatnak.

Mindketten tudták.

– Mielőtt megismertelek, nem éltem, vöröske. Te tanítottál meg rá, milyen érzés igazán élni.

A lány hajába suttogta a szavakat, miközben érezte, hogy Ginevra a nyakához bújik.

– Te is újra életre keltettél engem.

Theo észrevette, hogy az összefonódó ujjaik már ráncosodni kezdtek a sok víztől.

– Gyere. El kell kezdenünk készülődni.

Hátranyúlt, elzárta a vizet, majd kilépett a zuhany alól, és törölközőt nyújtott a lánynak.

Ginevra hagyta, hogy gyengéden szárazra törölje.

Miután magára húzta Theo pólóját, Theo pedig megszárította a saját hálóruháját egy gyors bűbájjal, a lány megfogta a kezét, és lassan kinyitotta az ajtót.

Ideje volt elindulni.

Tovább kellett menniük.

Akkor is, ha egyikük sem akarta.

Ugyanabban a pillanatban Draco és Hermione ajtaja is kinyílt.

Draco észrevette őket a folyosó végén.

– Készen állsz?

Soha.

De ez már nem számított, ugye?

Theo némán bólintott, és követte Dracót a szobába.

Rengeteg dolguk maradt estig.

Elő kellett készíteniük a bájitalokat és a gyógyító készleteket.

Le kellett írniuk minden fontos utasítást, hogy aki szükség esetén gyógyító szerepbe kerül, legalább az alapokkal tisztában legyen.

Ki kellett próbálniuk a kommunikációra szolgáló galleonokat.

Újra és újra végig kellett venniük az A tervtől egészen a tizenhármasig minden lehetséges forgatókönyvet.

Annyi minden mehetett félre, hogy már az ábécé sem volt elég hozzá.

Ronnak, Neville-nek és a többieknek biztonságban fel kellett jutniuk a szobájukba.

Annyi minden.

Megint túl sok minden nehezedett rájuk.

Amikor beléptek, Hermione már Floo-hívásban beszélt valakivel.

Csak egy rövid bólintással üdvözölte Theót, aztán azonnal visszafordult a beszélgetéshez.

A következő órák komor csendben teltek.

Senki sem viccelődött.

Senki sem próbálta fenntartani azt a látszatot, amely mögé egész háború alatt elbújtak.

Az emberek kétségbeesetten próbáltak ragaszkodni ahhoz, akik voltak.

És ahhoz, akik szerettek volna lenni.

Miközben a világ körülöttük mindent megtett, hogy ezt elvegye tőlük.

Most azonban már túl közel volt a vég.

Nem tudtak tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Nem úgy, ahogy még néhány nappal korábban a sátorban vagy a szeretteikkel töltött utolsó esték alatt sikerült.

Az árnyék már rájuk vetült.

És minden egyes másodperccel egyre nagyobbra nőtt.

Éreztette a jelenlétét.

A rendezvény legalább ellenőrzött terepnek számított.

A Rend pontos képpel rendelkezett a résztvevők számáról, az épület elrendezéséről és a helyszín adottságairól.

Így sokkal nagyobb eséllyel dolgozhattak ki működő támadási tervet.

Úgy vesznek majd részt rajta, mintha semmi sem történt volna.

Közben Ron és Ginny a láthatatlanná tévő köpeny alatt követik őket, magukkal hozva a kardot.

A Rend többi tagja a szobájukban várakozik majd.

Amint megkapják a jelzést a galleonokon keresztül, csatlakoznak a kastélyban zajló harchoz.

– Teddy, szerintem már minden lehetséges kezelési módszert végigvettél.

Theo megrázta a fejét, megfordította a pergament, és tovább írta, hogyan kell eljárni, ha valaki roham közben lenyeli a nyelvét.

– Biztosra kell mennem. Minden ésszerű és valószínű helyzetnek szerepelnie kell benne. Hidd el, még hálás leszel érte, ha egyszer Blaise kezébe kerül az életed.

– Nekem legalább még megvan mind a tíz ujjam, Nott. Csak ezért is, ha eszméletlenül kerülsz vissza ide, levágok még egyet.

Theo felpillantott a gyógyítói jegyzetei fölül.

Blaise, Pansy és Daphne álltak előtte.

Észre sem vette, mikor érkeztek.

Felhúzta a szemöldökét, miközben Hermione odalépett Blaise-hez, és átnyújtotta neki az egyik galleont.

– Ez a kommunikációra szolgál. Csak a legszükségesebb esetben használd. A lehető legkevesebb szóval, ahogy megbeszéltük. Nem mintha Theo szobájában túl sok vészhelyzetre számítanék... de azért legyen nálad.

Blaise bólintott, majd Dracóra és Theóra nézett, mielőtt a galleont Pansy felé dobta.

A lány fel sem nézett a gyógyítói kártyáról, mégis elkapta.

– A kommunikációt inkább Pans intézi.

Theo észrevette, hogy Draco alig láthatóan Blaise felé fordítja a fejét.

Már odaadta neki a másik galleont.

Azt, amely kizárólag az ő saját tervükhöz tartozott.

Egy a Rendnek.

Egy nekik.

Ha minden rosszra fordulna.

Theo ösztönösen a zsebéhez nyúlt.

Megérintette a saját galleonját.

Abban a pillanatban a másik, a Rendhez tartozó érme felmelegedett.

Itt vannak.

Theo szó nélkül elfordult.

Leemelte a láthatatlanná tévő köpenyt a szék támlájáról, majd az ajtó felé indult.

Gyorsan átvágott az üres házon.

És kilépett a szabadba.

Amikor a nagy szikla mögé ért, meglátta a Rend tagjait, akik a galleonok jelzésére vártak. Amint megkapják az üzenetet, a kandallóhálózaton keresztül lépnek be a Malfoy-kúriába.

Ron, Neville, Dean, Padma és két kifejezetten félelmetes férfi állt ott. Theo csak tegnap este tudta meg, hogy természetesen ők is Ginevrához kötődnek.

– Mindenki megérkezett?

Theo odadobta a láthatatlanná tévő köpenyt Ronnak, aki bólintott, majd továbbadta Padmának és Deannek.

– A második csoport Kingsleyvel majd szól, ha befejezték a többi egység felkészítését.

A két egykori évfolyamtárs magára terítette a köpenyt, Theo pedig visszavezette őket a szobájába.

Ezt még számtalanszor meg kell ismételnie a következő néhány órában.

Újra és újra átvezeti a Rend tagjait a védővarázslatokon, majd fel a szobájába, ahol kivárják a támadás kezdetét.

Mintha ezt az egész napot csak azért találták volna ki, hogy minden egyes kényelmi zónájából kirángassák, amit az elmúlt években olyan gondosan felépített magának.

Egyik csoport követte a másikat, mígnem végül újra leért a földszintre.

Már csak Ronald maradt odakint.

Átnyújtotta neki a köpenyt, majd visszaindult a ház felé.

És amikor megérkezik a következő, még nagyobb csoport, kezdhetem elölről az egészet...

Bassza meg az életem.

– Ha ezt túléled, azt akarom, hogy tartsd távol magad a húgomtól.

Theo megtorpant, és balra fordult.

– Tessék? Miért?

Őszintén meglepte.

Ron ugyan távolságtartó volt vele, de a Weasley családi vacsorán sem szólt egyetlen rossz szót sem, ahová Ginevra gyakorlatilag berángatta.

– Mert nincs szüksége rád. Még akkor sem, ha neki ez csak dugás.

Theo nem tudta megállni, hogy ne forgassa meg a szemét.

Hermionénak igaza volt. Ronald még józanul is ugyanazokat a baromságokat hajtogatta.

És úgy tűnt, most már őt is ugyanabba a dobozba rakta, mint Dracót.

– Ronald, higgy, amit akarsz, de pont ma ne kezdj bele ebbe. Sem Hermionénak, sem Ginevrának nincs most erre szüksége.

– Nekik nem fogok semmit mondani. Hidd el, tudom, hogy semmi haszna nem lenne. Éppen ezért inkább neked mondom. Ha ma nyerünk, minden megváltozik. Ők is szabadok lesznek. Nem lesznek többé bezárva a te rögtönzött börtönödbe, és nem kell tovább a háború szerint élniük. Mindketten megérdemlik, hogy végre szabadok legyenek. Hogy új életük lehessen. Szóval hagyd békén Ginevrát. Ugyanezt mondd meg a menyétnek is... bár tudom, hogy nála reménytelen.

Theo gúnyosan felnevetett, kinyitotta a kastély ajtaját, majd a kelleténél egy kicsit gyorsabban csapta be maga mögött.

Hallotta, ahogy Ron felmordul, amikor az ajtó majdnem nekicsapódott.

Hoppá.

– Nem vagy hülye, Ronald. Szóval ne viselkedj úgy. Inkább hallgass Hermionéra. Talán egyszer még visszaenged az életébe.

Nem akarta tovább folytatni ezt a beszélgetést.

Hallotta, hogy Ron még utánaszólna valamit.

De ekkor Draco rohant végig a folyosón.

Az arca mindenkit elhallgattatott.

– Mi történt?

– Megidéztek.

Theo lenézett.

Draco az alkarját markolta.

A gyomra azonnal görcsbe rándult.

A francba.

Ez nem jó.

– Ez lehetetlen. Miért hívná most...

– Nem tudom... a francba... én... én... A FRANCBA!

Draco előregörnyedt, két karjával átölelte a Sötét Jegyet, miközben próbált úrrá lenni a fájdalmon.

Miért most?

A bemutatóig még órák voltak hátra.

Mit akarhatott Voldemort közvetlenül előtte?

A Rend nagy része még meg sem érkezett.

Még nem álltak készen.

Lelepleződtünk?

– Mennem kell… muszáj…

Draco felnézett rá.

– Nott... te...

– Tudom, Draco.

Theo bólintott.

Nem volt szüksége magyarázatra. Hermionéra akkor is vigyázott volna, ha Draco egyetlen szót sem mond. Ginevra nem az egyetlen boszorkány volt, akiért bármit megtett volna. Draco néhány másodpercig nézte, aztán megfordult és elrohant. Theo addig követte a tekintetével, amíg az ajtók be nem zárultak mögötte.

Ne…

Ugye nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam?

Hermione…

Theo végigrohant a folyosón, feltépte a szobája ajtaját, és meglátta Hermionét.

A lány még mindig azt az ajtót bámulta, amelyen Draco eltűnt.

– Hermione... jól vagy?

Kinyújtotta felé a kezét.

A lány pislogott, majd hátralépett.

– Azonnal kapcsolatba kell lépnünk Kingsley-vel. Lehet, hogy lelepleződtünk.

Hevesen bólintott.

Mintha saját magát próbálná meggyőzni.

– Ron! Mondd meg nekik, hogy azonnal ide kell jönniük! Ez most az első számú prioritás.

Kemény arccal elfordult.

Theo ismét utána nyúlt.

– Hermione...

A lány megint kitért előle.

Mi van ezekkel a griffendéles nőkkel? Mindegyik menekül, amikor meg akarod érinteni.

– Ne, Theo. Most erre nincs időm. Nem tudok erre gondolni. Fel kell készülnünk.

Theo lassan leengedte a kezét.

Csak nézte, ahogy Hermione visszasétál a többiek közé.

Ugye nem ennyi volt?

Ugye nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam a bátyámat?

– Mi történt? – kérdezte Dean.

– Tudodki megidézte Dracót a Jegyen keresztül. Ennyit tudunk. Kingsley jelentkezett?

Ron megrázta a fejét.

– Még nem.

Hermione idegesen járkált fel-alá.

Karját maga előtt összefonta, tekintete a padlóra szegeződött.

Mindenki csendben figyelte.

– Dracónak vissza kell jönnie. Muszáj.

Felnézett a nagyapai órára.

– Tudodki kétségbeesetten akarja a csata emlékét... és engem is. Biztosan...

Ebben a pillanatban hangos pukkanás hallatszott a kandallóból.

Mindenki egyszerre fordult oda.

Draco lépett ki a zöld lángok közül.

Sápadtabb volt, mint valaha.

– Hála Merlinnek!

Hermione azonnal a karjaiba vetette magát.

Az előbbi kemény álarca egy pillanat alatt szertefoszlott.

Draco azonban nem ölelte vissza.

Hanem Theóra nézett.

Theo azonnal megértette.

A francba...

– Most már téged is akar.

Draco némán bólintott.

A szobában egyszerre tört ki a pánik.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni.

Mindenki egyszerre mozdult.

Theo tekintete automatikusan Ginevrára siklott.

A lány már a gyógyítótáskáját és a köpenyét kapta fel.

Több időnk kellett volna.

– Most indulnunk kell – mondta Draco. – Hermione, öltözz át. A többiek pedig azonnal szóljanak Kingsleynek. Előrehozzuk az egészet.

– Épp most próbáljuk elérni őket. Még egységeket állítanak fel. Nem tudnak...

– Leszarom a többi támadást. Ide kell érniük. Azonnal.

Hermione eltűnt az öltözőben.

Néhány pillanattal később egy alig takaró ruhában tért vissza.

Ron szemérmesen félrenézett.

Draco azonnal ráterítette a köpenyét.

– Minden marad a terv szerint.

Egyetlen kivétellel.

– Te itt maradsz, Nott.

Theo megmerevedett.

– A francba ezzel. Veletek megyek.

– Erről nincs vita. Neked itt kell maradnod. Te engeded be a második csoportot. Nélkülük nem fog menni.

A francba.

Igaza volt.

Szükségük volt az erősítésre.

De Theo képtelen volt még egyszer végignézni, ahogy a boszorkányai és a legjobb barátja nélküle mennek a harcba.

Nem fog újra elbújni.

Tekintete Ginevrára siklott.

A lány éppen összefogta a haját.

Vagy…

Megtehetném...

Ó, ne már... megint.

Tudod mit?

A francba vele.

Miután meghozta a döntést, kisétált a főcsarnokba.

Felemelte a pálcáját.

És törni kezdett.

Újra.

És újra.

És újra.

Évek munkáját.

Évek bujkálását.

Évek rettegését.

Éveknyi alig élés.

Törtek.

Újra és újra törtek.

Egészen addig, amíg egyetlen akadály sem maradt.

Amíg minden eltűnt.

Amíg már csak egy egyszerű ajtó maradt, amit bárki kinyithatott és becsukhatott.

– Theo… mit csináltál az imént?...

– A házat védő bűbájokkal már végeztem. Blaise, Pansy vagy Daphne most már bármikor be tudják hozni a többieket. Szóval én is veletek megyek.

Beletúrt a táskájába, elővett néhány gyógyító bájitalt, és Draco, Hermione, Ginevra meg Ron felé dobta őket.

A legtöbben úgy meredtek rá, mintha teljesen megőrült volna.

Pont úgy, ahogy korábban csak egyszer.

– Mi az? Nem mintha levágtam volna még egy végtagomat vagy ilyesmi.

Ginevra volt az egyetlen, aki nem próbálta elrejteni a nevetését.

Theo ettől a halk nevetéstől még egy kicsit jobban beleszeretett.

– Rendben – mondta Draco. – A terv nem változik. Amint megérkeznek, szóltok. Addig próbáljuk húzni az időt, ameddig csak lehet. De mondjátok meg nekik, hogy siessenek.

Elkezdődött.

Miközben beszélt, begombolta Hermione talárját.

Theo megfogta Ginevra kezét, és együtt indultak a kandalló felé.

– Teddy… a szobáid... és a...

– Csak tárgyak.

Megszorította a lány kezét, majd felemelte, és gyengéden megcsókolta a tenyerét.

Ki kell jutnod ebből.

Most már értem.

Most már tényleg értem, Draco.

Hogy miért tetted meg mindazt, amit megtettél.

Mellette Draco és Hermione is ugyanebbe a csendes búcsúba merültek, miközben Ron minden erejével igyekezett nem rájuk nézni. A kardot úgy szorította magához, mintha csak abba kapaszkodhatna.

– A második esélyekre? – kérdezte Ginevra halkan.

Theo rámosolygott.

– A második esélyekre.

A lány lépett először.

Lágy csókot nyomott az ajkára, aztán hátralépett, és bátyja mellé bújt a láthatatlanná tévő köpeny alá.

Draco a kandalló felé fordult.

– Mindenki készüljön. Amint a galleonok jeleznek, indulunk. Akár van fedezetünk, akár nincs.

A zöld port a lángok közé szórta.

Egy pillanattal később eltűntek.

Theo követte.

Utána Ginevra és Ron.

Még mindig sikerülhet.

Az időeltolódást megoldjuk.

Semmi baj.

Nem a végzetünk felé megyünk.

Amint kiléptek a kandallóból és végigindultak a folyosón, Theo lehajtott még egy nyugtató bájitalt.

– Mondta, hogy miért...

– Dolohov – vágott közbe Draco. – Az egész az ő kibaszott ötlete. Úgy tűnik, nem akar tovább várni.

– Mire?

– Nem tudom. Csak annyit mondtak, hogy most kell mennem, mert ő már készen áll. Ennyi. Weasley... készen állsz?

Ron felmordult.

– Húzz a francba. Persze, hogy készen állok. Megint teleültetted a fejét hazugságokkal, ugye? Mert az lesz az első, amit ellenőriz.

– Nem a teljes emlékre számít? – kérdezte Hermione.

– Nem – felelte Ron.

A vörös hajú fiú arca megfeszült.

– Draco... igaza van. Ellenőrizni fogja. És ha csak azt az apró darabot találja... lehet, hogy...

– Semmi bajom nem lesz, Granger. Nem fogja megölni azt az egyetlen embert, aki állítólag elvezetheti ahhoz, amit akar.

Megfogta Hermione karját, és közelebb húzta.

– Amint felrobban a galleon, indulunk. Ha nem robban fel, addig várunk, ameddig csak lehet, aztán mi kezdjük el. Értettétek?

Theo és Hermione bólintottak.

Ginevra halkan csak annyit mondott:

– Igen.

A szalon fénye kiszűrődött a nyitott ajtókon.

A bent beszélgető emberek hangja egyre tisztábban hallatszott.

Megtörténik.

Elkezdődik.

Ez az.

Amint beléptek, Theo azonnal észrevette a különbséget.

A rettenetes különbséget.

Az emberek számát.

Korábban csak ugyanaz a maroknyi magas rangú Halálfaló jelent meg ezeken az összejöveteleken.

Most azonban zsúfolásig megtelt a terem.

Az egyik arcot rögtön felismerte.

Flint.

Az epe azonnal felkúszott a torkába, amikor a férfi gúnyosan rámosolygott.

Persze.

A kibaszott Flint és az egysége.

Merlin... most tényleg szükségünk lesz az erősítésre.

– Üdvözöllek, fiatal Draco.

Theo óvatosan felemelte a fejét. És a fenébe is... Voldemort rettenetesen festett.
Az első látványosság óta nem látta ilyen közelről. Akkor is betegnek tűnt. Most viszont...

Már-már groteszk volt. Majdnem olyan rosszul nézett ki, mint azok, akiket Draco átka emésztett. A bőre szinte fehéren feszült a csontjaira. Sötétlila erek kígyóztak végig alatta. Szeme vérvörösen csillogott, mintha örökké könnyes lenne. A keze megállás nélkül remegett.

Hiába próbálta elrejteni.

A Sötét Nagyúr gyengült.

Legalább ennyi előnyünk volt.

Draco a földre lökte Hermionét, majd ő is, Theo is térdre ereszkedett.

– Uram.

– Megtetted? Kielégítettél végre, Draco?

A hangja már csak rekedt suttogás volt. Minden egyes szóért meg kellett küzdenie. A galleon még mindig néma maradt.

Draco felállt.

Theo is.

– Nem, Uram. Az elmúlt tizennégy napban ez volt minden erőfeszítésem középpontjában, de nem sikerült megtalálnom a hiányzó emlék többi részét. Már csak egy apró darab hiányzik. Hiszem, hogy újabb tizennégy nap elegendő lesz.

Balról halk nevetés hallatszott.

Theo odanézett.

Dolohov.

Szélesen vigyorgott.

Mellette ott állt az a férfi is, aki Theo saját rémálmaiban élt tovább. Mereven előre nézett, mintha Theo nem is létezne.

Dolohov azonban csak Dracót figyelte.

Egyik kezében egy edényt tartott. A másikban a pálcáját.

Semmi baj, Theo.
Megvan még az ereje.
Bármit is próbáltak tenni vele... nem sikerült.

Voldemort nem válaszolt. Csak bámulta Dracót.

Draco újra megszólalt volna.

De Voldemort hirtelen előrántotta a pálcáját.

A keze sokkal erősebben remegett, mint korábban.

– Túl sokszor cserbenhagytál.

A hangja hidegen csengett.

– Vége a türelmemnek.

Theo ösztönösen a zsebébe nyúlt.

Draco azonban finoman rálépett a lábára.

MÉG NE.

Theo megdermedt.

Lassan visszahúzta a kezét.

Erősítés nélkül esélyük sem lett volna.

Túl sokan voltak.

És túl erősek.

A francba.

Nem hiszem, hogy ezt megnyerjük.

– Avada Kedavra!

MI?

NE!

Theo Dracóért kapott.

Draco azonban már mozdult is.

Ellökte őt.

Hátra.

Messzire.

Pont onnan, ahol a zöld átoknak el kellett volna találnia.

Csakhogy... Semmi sem történt.

Nem villant fel zöld fény.

Az átok nem hagyta el Voldemort pálcáját.

Nem tudta. Nem maradt hozzá elég ereje. Voldemort döbbenten bámulta a saját pálcáját. Mintha idegen lenne. Mintha az árulta volna el. Néhányat pislogott.

Aztán vicsorogni kezdett.

Felállt.

Újra Dracóra szegezte a pálcát.

– Crucio!

Ezúttal működött.

A vöröses varázslat Dracóba csapódott.

A férfi egy lépést hátratántorodott. Az arca eltorzult. De talpon maradt. Behunyta a szemét. Ökölbe szorította a kezét. Kitartott. Az átok megszűnt. Már épp előredőlt volna. A következő átok azonban azonnal eltalálta.

Aztán még egy.

És még egy.

Theo Hermionéra nézett. A lány mozdulatlanul feküdt a padlón.

Minden erejével azon volt, hogy semmit ne áruljon el magából. Theo nem vette le róla a szemét. Még akkor sem, amikor Draco hallatta az első fájdalmas nyögését.

Majd a másodikat.

Theo látta, ahogy Hermione szeme könnybe lábadt.

Draco térdei hangos puffanással a földre zuhantak.

Majd még egy.

Theo maga is átélt egyszer három egymást követő Cruciót. Az idegkárosodás és a maradandó hatások még órákig kínozták utána.

Majd még egy.

Rájött, hogy nem vett levegőt.

Az első átok óta egyetlenegyet sem.

Lélegeznie kellett.

Levegőt kellett vennie, ha segíteni akart. Nem úgy, mint legutóbb.

Majd még egy.

Draco hangosan felnyögött, Hermione kezei pedig ökölbe szorultak a földön.

Majd még egy.

A galleon még mindig nem robbant fel.

Fel kellett robbannia.

Véget kellett vetniük ennek.

Meg kellett állítaniuk ezt.

Meg kellett állítania ezt.

Bárcsak meg tudta volna állítani.

Bármit megtett volna, hogy megállítsa.

Hallotta, ahogy folyadék fröccsent a padlóra, amikor az utolsó átok elszállt, és Draco teste végre reagálhatott.

Theo arra várt, hogy újabb átkot halljon a szörny szájából.

– Veled később foglalkozom. Antonin, mivel olyan türelmetlenül garantáltad a sikeredet, kérlek, nyűgözz le.

Dolohov már el is hagyta a színpadot Theo apjával, még mielőtt a gonosz varázsló befejezte volna a mondandóját. Hermionéra támadt, hátrahúzta a fejét, a földre vágta, majd testével ránehezedett.

Theo úgy érezte, mindjárt hányni fog.

Draco megpróbálta elmagyarázni, min mentek keresztül a korábbi előadásokon, de ezt látni...

Sokkal rosszabb volt.

Arra számított, hogy a varázsló, mint korábban, rákényszeríti a lányt a bájital lenyelésére, de ehelyett hirtelen oldalra rántotta a fejét, felfedve a nyakának egy részét.

Dolohov előhúzta a pálcáját, amelynek hegye felcsillant, és beleszúrta a sötét tetoválásba.

Hermione fájdalmában sikoltozni kezdett, és megpróbált ellenállni. Draco megpróbált feltápászkodni a padlóról, miközben egyre közelebb került ahhoz a helyhez, ahol a boszorkánya kiterülve sírt.

Meg kellett állítania ezt.

Szólnia kellett azoknak, akik már úton voltak ide.

Nem állhatott ott tétlenül, és nem hagyhatta, hogy ez tovább folytatódjon.

Keze a zsebébe nyúlt.

– Ne! Állj!

Felnézett, és látta, hogy Hermione őt nézi.

A szavak neki szóltak.

Hermione, szeretlek.

Meg kellett oldanom ezt.

Tennem kellett valamit.

Vér folyt végig a tetováláson, amely alatt újra ugyanazok a rúnák rajzolódtak ki.

Dolohov a nadrágszárába törölte a vért, miközben látható élvezettel figyelte az alatta vergődő boszorkányt.

– Tudom, kedvesem. Ez az. Biztosan ezért nem működött eddig.

Újra a sebbe nyomta a pálcáját, és elkezdte mondani a varázsigét.

A picsába... basszus... a fenébe... nem, nem, nem!

Ismerte ezt a varázsigét!

Kutatott utána.

Ez volt az a varázslat, amely megkötötte a mágikus erejét!

A FASZBA!

Mielőtt bármit is tehettek volna, a nyaka körüli rúnákat vakító fény keretezte, Hermione sikolyai pedig még hangosabbá váltak. Dolohov őrjöngve nevetett.

– Tudtam! Kurvára tudtam! A megkötő varázslat biztosan gyengült, ezért nem tudtál belépni, Uram!

A ragyogó kontúr lassan elhalványult.

Theo szinte biztos volt benne, hogy ekkorra már az egész teste remegett.

Elvették a varázserejét...

Már nem volt varázsereje.

Draco ekkorra már talpon állt. Theo odalépett hozzá, hogy segítsen neki egyenesen maradni, és közelebb vezesse Hermionéhoz, aki szorosan lehunyta a szemét, hogy ne lássa a rajta fekvő férfit.

Dolohov kihúzta a pálcáját, és a bájitalos fiolát Hermione szájához nyomta.

– Hamarosan újra az enyém leszel, kedvesem. Teljesen az enyém.

Hermione elfordította a fejét. Teste remegett, apró nyöszörgések törtek fel belőle, mielőtt minden újra megváltozott.

Háta ívbe feszült a rajta fekvő szörny alatt. Szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki rajta.

A Sötét Lord minden figyelmét rá szegezte.

Az arcán kidagadtak az erek, bőre pedig halottsápadttá vált, ahogy behatolt Hermione elméjébe.

Theo érezte, ahogy Draco teste megfeszült mellette.

Legjobb barátja felnézett, és látta, hogy az orr nélküli barom elmosolyodik.

Mosolygott.

Működött.

Bármi is volt az... működött.

Hermionénak nem lett volna jól.

Draco Theóra nézett.

Ő mindenekelőtt jött.

Tudta.

Tudta.

Nem veszíthették el.

Theo alig észrevehetően bólintott.

Draco a zsebébe nyúlt.

Az égés azonnal végigfutott a tenyerén.

Ez volt az első.

Csakhogy a többiek, akiknek velük kellett volna harcolniuk, még mindig nem érkeztek meg.

Túlerőben voltak.

Képességeikben is alulmaradtak.

Ráfaragtak.

Draco előrántotta a pálcáját, és a falnak repítette a Sötét Urat, véget vetve a kínzásnak.

Theo megfordult, és látta, ahogy Ron ledobja magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, majd egymás után szórja a megkövesztő és bebörtönző varázslatokat a mögöttük álló Halálfalókra.

A körülöttük álló Halálfalók mind előrántották a pálcájukat, és előrenyomultak a kis csoportjuk felé.

Az egyik társuknak pedig már nem maradt mágiája a harchoz.

Ginevra még mindig sehol sem volt.

Ahogy a kard sem.

A francba.

Nem volt itt a Vöröske.

Pedig ez a bátyja feladata volt.

Theo az utolsó pillanatban lehajolt, mielőtt egy csúnya átok eltalálhatta volna. A földre ereszkedett, és egymás után lőtte ki a Rend által begyakorolt varázslatokat azokra, akik egyre szorosabb gyűrűt vontak köréjük.

Négyen hány ellen? Tizenheten? Draco volt az, aki szerette a számokat, de Theo tudta, hogy ez az arány szar.

Theo felpillantott, és látta, hogy a kígyó megindult a gazdája felé, aki még mindig próbált felépülni abból, amit Draco tett vele. Tudta, hogy a boszorkánya is oda tartott. De a Halálfalók csoportja egyre közelebb ért, rengeteg pálca szegeződött rájuk.

Éppen amikor Theo már biztos volt benne, hogy mindannyian meghalnak, számtalan varázslat villant fel körülöttük, és csapódott a Halálfalók közé. Megfordult, és látta, hogy a Rend kis csoportja berontott a terembe, kihasználva a meglepetést, és egymás után terítette le az ellenfeleket. Amíg a Halálfalók figyelmét az új fenyegetés kötötte le, Theo elindult a pódium felé.

Közelebb a kígyóhoz.

Közelebb a láthatatlan boszorkányához.

Egy hatalmas robbanó varázslat gyorsabban haladt nála, és Voldemort csak az utolsó pillanatban tudta eltéríteni, mielőtt telibe találta volna. Theo oldalra pillantott, és látta, hogy Ron mellette nyomult előre, pálcáját a Sötét Lordra szegezve. Mögöttük Draco Hermione fölé állt, és varázslatot varázslat után lőtt ki, hogy távol tartsa tőle az embereket, miközben a lány kétségbeesetten próbált felülni, sikertelenül.

A többiek elveszítették a meglepetés előnyét.

Most már nyílt csata folyt.

Minden pontosan úgy nézett ki.

Pont úgy, mint legutóbb.

Amikor veszítettek.

Ron újabb varázslatot küldött Voldemort felé, dühödten ordítva. A Sötét Lord ismét kivédte, de közben hátralépett. Menekülni próbált.

A kígyó nem követte elég gyorsan.

– Most, Ginny!

Theo már majdnem odaért, amikor Ginevra láthatóvá vált. Magasba emelte a kardot, majd teljes erejéből lesújtott a gazdájára figyelő kígyóra.

A penge átvágott a bőrön, a húson és a csonton.

Egyetlen másodperccel később már az acél és a márvány csattanása visszhangzott a teremben.

Nagininak ideje sem maradt felszisszenni.

Feje végiggurult a pódium lépcsőin, teste azonban még mindig görcsösen rángatózott, miközben a vér végigáramlott az izmain.

A farka vadul csapódott oldalra.

Telibe találta Ginevrát.

A lány hátrarepült, és mozdulatlanul zuhant a padlóra.

Theo azonnal irányt váltott.

Már futott is felé.

Ekkor hallotta meg Voldemort fájdalmas üvöltését.

Nem érdekelte.

Nem nézett vissza.

Mert Ginevra előtte feküdt.

Nem tudott felkelni.

Nem kapott levegőt.

És akkor meglátta, hogy az apja megfordult, és a pálcáját a boszorkányára szegezte.

Ne... ne, ne, ne... kérlek... ne őt!

Az átok elhagyta az apja pálcáját.

Theo fülében minden zúgott.

Forrón.

Vörösen.

Futás közben már semmit sem hallott.

Csak futott.

Könyörgött.

Próbálta legyőzni a varázslatot.

Legyőzni a felé száguldó zöld fényt.

Időben odaérni.

Előrevetette magát a lány elé.

Hallotta Ginevra sikolyát.

És érezte, ahogy a varázslat a mellkasába csapódott.

– Theo! THEO!

Már a földön feküdt.

Minden hang tompán jutott el hozzá.

A zajok egyre távolibbnak tűntek.

Egyre halkabbnak.

Egyre halkabbnak.

Kezek érintették a bőrét.

A csúszós, nedves, vértől síkos bőrét.

Aztán már csak a lány arcát látta.

Az is lassan elhalványult.

Nem úgy, mint amikor pánikroham tört rá.

Nem villódzó fekete pontok lepték el a látását.

Inkább olyan volt, mintha egyszerűen elaludna.

Lassan sodródott a sötétség és a csend felé.

A francba... Meghalok.

Ismerte ezt az érzést.

Az apja már többször is majdnem megölte.

Úgy tűnt...

Most végre sikerült neki.

– Ne... ne, Theo! Maradj velem! Maradj! Tartsd nyitva a szemed! Kérlek... nyisd ki a szád!

Ginevra könnyei az arcára hullottak.

Theo megtette, amit kért.

De már érezte, hogy az ujjai és a lábujjai kihűlnek.

Tudom, mit jelent ez.

A lány kétségbeesetten sorolta a gyógyító varázslatokat.

Ő már alig hallotta.

A csata tovább tombolt körülöttük.

Megpróbálta elfordítani a fejét.

Látni akarta.

Látni, hogy győznek-e.

Hogy Ron megölte-e Voldemortot.

Hogy Draco és Hermione még élnek-e.

Hogy megérkeztek-e a többiek.

De nem tudott megmozdulni.

Hiába parancsolt a testének.

– Győzünk?

Tudnia kellett.

Tudnia kellett, hogy Ginevra biztonságban lesz.

A szájából kifolyó vér meleg csíkban folyt végig az arcán.

A bájital keserű íze is felkúszott a torkába.

– Mi? Theo... mi... Incarcerous! A francba! Theo, beszélj hozzám! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, hogyan menthetlek meg! Kérlek!

Ginevra kétségbeesetten kutatta a testét.

Mindenhol megérintette.

De semmit sem tehetett.

Semmit sem tudott megállítani.

– Sajnálom.

Még több vér csordult ki a szája sarkából.

A füléig folyt.

– Ne! Ne, a francba, ne! Theo, ne! Ne már megint! Kérlek, ne már megint! Nem veszíthetek el megint mindent! Gyerünk! Küzdj! Maradj velem! Maradj, hogy legyen egy második esélyünk! Megígérted!

Theo pislogott.

A világ hosszú másodpercekre elsötétült.

Amikor újra kinyitotta a szemét, ismét Ginevra fájdalomtól eltorzult arcát látta.

Ki kell juttatnom innen.

Gondoskodnom kell róla, hogy kapjon egy második esélyt.

– A... zsebben...

Reszkető kezével megérintette a bal zsebét.

Ginevra zokogva bólintott, belenyúlt, és elővette a galleont.

– Már itt vannak, Theo... a többiek nem jöttek el...

– Hajnalka...

Megpróbált levegőt venni.

A mellkasát azonban már megtöltötte a bugyborékoló vér.

– Mi? Theo... én nem értem...

Minden erejét összeszedve felemelte a bal karját, és megérintette a galleont.

– Küldd el... Hajnalkának...

A lány könnyektől áztatott arca megremegett, majd bólintott.

Theo figyelte, ahogy elküldi az üzenetet.

Abban a pillanatban minden megnyugodott benne.

Blaise jön.

Blaise kihozza őket.

A lánynak nem esik baja.

A hideg egyre feljebb kúszott.

A látása lassan elmosódott.

Meglepte, milyen tiszta lett az elméje.

Nem zakatolt.

Nem tombolt benne a szorongás.

Csak csend volt.

És béke.

Ginevra zokogott.

Ajkai mozogtak.

Ő már nem hallotta a szavait.

– Ginevra...

A hangja alig hallatszott.

A lány mégis azonnal felnézett rá.

– Megfoghatom... a kezed?

Ginevra hangosan felzokogott.

Behunyta a szemét.

Majd lassan megrázta a fejét.

Theo szerette volna megmondani neki, hogy nincs semmi baj.

Hogy a halál nem fáj.

Hogy olyan...

Mint az egyedüllét.

És azt az érzést mindig is szerette.

Ginevra gyönyörű, gesztenyebarna szeme újra kinyílt.

Pislogás nélkül nézett rá.

Theo figyelte, ahogy a lány bal keze finoman körbefonta az övét.

Alig érezte az érintést.

De elég volt.

Tökéletesen elég.

Mosolyogva nézte, ahogy a sötétség lassan elnyeli a lány állát.

Aztán a száját.

Az orrát.

Végül a szemét.

Köszönöm.
Köszönöm, hogy olyan életet adtál nekem, amiért érdemes volt küzdeni.
Köszönöm, hogy megmutattad, milyen érzés élni.
Köszön...

hozzászólások: 0