63. fejezet
Epilógus 3



Hermione

Három hónappal később

A tiszta, vadonatúj pergamen illata betöltötte az érzékeit, amikor a könyvet az asztalára tették. A bőrborító – tökéletes arany- és fekete dombornyomásával, valamint a még soha igazán próbára nem tett gerincével – kellemes érzést keltett az ujjai alatt.

Csapattársai az asztala körül álltak, és izgatottan vártak. Régóta vártak már erre a pillanatra.

De ez még mindig csak a kezdet volt.

Ezt a gondolatot erősítette az a bőrbe vésett egyes szám, amelyet újra meg újra végigsimított. A kötet pontosan 817 oldalnyi információt tartalmazott a Második Varázslóháborúról.

817 oldal, tele a lehető legpontosabb információkkal.

A huszonhárom oldalt kitevő hivatkozásjegyzék önmagában is bizonyította ezt a pontosságot.

Hónapok óta dolgoztak ezen az első köteten, és most végre ott feküdt előtte. Kézzelfogható bizonyítéka volt mindannak, amit megpróbált létrehozni, és amit végül sikerült is megvalósítania.

Hermione mindig is imádta a könyveket és a bennük rejlő szavakat. Akár tudást közvetítettek, akár erőt adtak, változást idéztek elő vagy egyszerűen csak szórakoztattak, minden egyes szó a maga helyére illeszkedett egy történetben.

Most pedig ott állt, és a saját szavai révén maradandó nyomot hagyott a társadalomban.

A saját történetével és még oly sok más ember történetével együtt.

Abban reménykedett, hogy a jövőben másoknak nem kell majd ugyanazokat a hibákat elkövetniük és ugyanazt a fájdalmat átélniük.

– Ööö… Hermione, jól vagy?

Felemelte a tekintetét, és a még mindig rá várakozó emberekre nézett. Zavartan elmosolyodott, majd megfogta a keménytáblás borítót, és a varrás irányát követve úgy nyitotta ki a könyvet, hogy a gerinc a tervezett módon engedjen.

Maradandó.

Érzelmeket keltő.

Remény.

– Én vagyok az első!

Egy tollat tartó kéz nyúlt a címlap felé, és gyorsan ráfirkantotta a nevét. Négy másik kéz követte, és egymás után írták alá a könyv első példányát, amelyet kinyomtattak, majd elküldtek minden varázslókönyvesboltba, iskolába és egyéb oktatási intézménybe.

Minerva már gondoskodott róla, hogy a kötet bekerüljön a tantervbe, és minden új rész ugyanígy helyet kapjon majd, ahogy egyre mélyebben feltárták az utolsó háború összetett részleteit.

– Rád várunk.

Hermione kinyújtotta a kezét, átvette a tollat, és a főcím alá írta a nevét. Amint a tollhegy utolsó vonása is a papírra került, az irodát üdvrivalgás, vakuvillanások és tapsvihar töltötte be.

Hermione általában soha nem egyezett volna bele, hogy egy valódi könyvbe írjon, különösen egy ilyen értékes példányba. A csapata azonban túlerőben volt, így végül vonakodva beleegyezett, hogy mindannyian aláírják az első nyomtatott példányt, amelyet a kiadó alig néhány perccel korábban adott át neki.

Most azonban, ahogy lenézett a neveikre, úgy gondolta, talán mégsem volt olyan rossz ötlet. Személyesebbé tette az egészet. Sokkal jelentőségteljesebb volt látni mindannyiuk nevét abban a kutatási munkában, amelynek elkészítésére életük jelentős részét szentelték.

Felvette a könyvet, és odasétált a könyvespolchoz. A kamerák újra felvillantak, miközben úgy helyezte el a vaskos kötetet, hogy a borító teljes egészében látható legyen. Nem tolta vissza a többi könyv közé, hogy csak a gerince látszódjon.

Nem.

Ez a kötet büszkén állt majd a polcon, pontosan úgy, ahogyan megérdemelte.

– Granger kisasszony, milyen érzés, hogy megjelent az első könyve?

– Ez nem az én könyvem. Sok történet, ténybeli bizonyíték, emlékmű és nehezen megtanult tanulság gyűjteménye, amely remélhetőleg biztosítja, hogy társadalomként továbbra is előre haladjunk, ahelyett hogy visszalépnénk. Hogy megmutassuk: az előítéletek és számos más, kultúránkban természetesnek tekintett meggyőződés nemcsak sértő, hanem káros is a társadalmunk fejlődésére nézve.

– Most a könyvéről beszélünk, vagy Mr. Malfoyjal való kapcsolatáról?

A lány felvonta a szemöldökét, de tekintetét továbbra is a könyvespolcon tartotta.

– A Draco Malfoy-al való kapcsolatom nem valamilyen ügy előmozdítását vagy politikai üzenet közvetítését szolgálja. Szeretem őt. Minden más, amit ezzel a kapcsolatunkkal elérünk, csupán kellemes mellékhatás, nem pedig a cél.

Tekintete az íróasztalára siklott, ahol vörös griffendéles bögréje állt, rajta még mindig a reggeli üzenettel.

A cetli szerint munka után Theo laborjában kellett találkoznia vele. Az órára pillantott, és látta, hogy a megjelenés hetére engedélyezett heti hatvanórás keretből már az összes pluszóráját felhasználta.

– Ezzel befejezem a mai kérdések megválaszolását.

– Várjon! Csak még egyet! Mikor várható a sorozat következő kötetének megjelenése?

Hermione az íróasztala mögé sétált, és távozásra készülve elkezdte a helyükre rakni a dolgait.

– Összesen három kötetben tervezzük feldolgozni a gyanúsítottak feltérképezését. Számunkra a minőség és a pontosság fontosabb, mint a gyors megjelenés. Emellett csapatként lassabb ütemben dolgozzuk majd fel az archívum további anyagait is.

A fotósok varázstollai szorgalmasan rótták a sorokat, miközben továbbra is fényképeket készítettek róla és a csapatáról az irodában. Hermione elmosolyodott, amikor mindenki megkapta a saját példányát, és úgy ölelte magához a könyvet, ahogyan ő maga is tette volna.

Ez az anyag képes lett volna megváltoztatni a világot, ha a társadalom hajlandó volt meghallgatni. Ha az emberek valóban fellapozták volna, és megértették volna, mi vezetett ehhez a háborúhoz, hogyan élte meg azt mindkét oldal, és hogyan ért véget valójában.

Az első kötet elsősorban az első háborúra összpontosított, valamint azokra a kisebb és nagyobb társadalmi struktúrákra, amelyek elősegítették ezeknek a hatalmi rendszereknek a kialakulását. A következő kötet már magát a háborút mutatta volna be. Abban Hermione egy lépést hátralépett volna, és a személyes történetek feldolgozását a munkatársaira bízta volna, hiszen a saját története túlságosan szorosan összefonódott az eseményekkel. Ő inkább a tényellenőrzésre és az érdekérvényesítésre kívánt összpontosítani.

Arra a folyamatos nyomásra, amelyet neki és másoknak újra meg újra gyakorolniuk kellett, hogy rávegyék az embereket az igazság elfogadására.

Hermione lehúzta a cetlit a bögréjéről, majd kihúzta a fiókot, amely tele volt apró pergamendarabokkal, mind ugyanazzal a kézírással. Azzal az ismerős kézírással, amelyben az „a” és az „i” betűk mindig összekapcsolódtak a mellettük álló betűkkel. A cetlit a többi tetejére tette, finoman lenyomta a halmot, hogy semmi ne akadjon össze, majd becsukta a fiókot, és óvatosan a táskájába csúsztatta a bögrét.

A fotósok eközben már a munkatársaival beszélgettek. Mindannyian sokkal jobban élvezték a figyelmet, mint ő.

Hermione csak biccentett, majd kisétált az irodából, hagyva, hogy ők élvezzék a reflektorfényt, amelyben ő a szükségesnél egyetlen perccel sem akart tovább maradni.

Hadd beszéljenek helyettem a szavak. Inkább azokra emlékezzenek, mint rám.

Az iroda hopp-hálózatához lépett, egy marék hopp-port dobott a lángokba, majd tisztán kimondta:

– Theo laborja!

Csak néhány ember rendelkezett belépési engedéllyel a laborba, és ő közéjük tartozott.

Kilépett a zöld lángok közül, leporolta a ruháját, és rögtön meglátta Theót, aki három üst fölé hajolva dolgozott.

Sűrű barna haja a szokásosnál is dúsabbnak tűnt, mivel a főzetekből felszálló gőz nedvességgel telítette.

Hermionét egyáltalán nem lepte meg, hogy Ginny a háta mögötti hatalmas munkapulton ült, lábait előre-hátra lóbálva, miközben valamit majszolt. Hermione biztos volt benne, hogy vagy egy zacskó chips, vagy azokból a gyomorforgatóan édes kekszekből evett, amelyekért az utóbbi időben valósággal rajongott. Terhessége óta ez volt a két legnagyobb kívánóssága, és egyben az egyetlen két dolog, amit úgy tűnt, gond nélkül meg tudott emészteni.

– Nézz csak magadra! Már megint pontosan érkeztél! Még a bemutató napján is! – kiáltott fel Ginny.

Theo felnézett, megtörölte izzadt homlokát, és megpróbált félrehajolni az előtte gomolygó gőztől, hogy lássa Hermionét.

– Jó, hogy itt vagy. Milyen volt a sajtótájékoztató?

– Inkább a kapcsolatunkról akartak beszélni, mint a munkáról. Szóval a szokásos. Na és milyen volt az árvaház?

– Lakóintézet – javította ki Theo. – Tudod, hogy Draco teljesen kiakad, amikor így hívod.

Hermione felvonta a szemöldökét, odasétált Ginnyhez, és felült mellé a munkapultra. Ginny újabb kekszet tömött a szájába, miközben Theo fájdalmas nyögést hallatott, mert Hermione ezzel még több helyet foglalt el az amúgy is zsúfolt munkaterületéből.

– Szemantika. De milyen volt? Még mindig ott van?

Theo bólintott, óvatosan távolabb tolta a munkáját a két nőtől, majd odanyúlt, hogy leseperje a morzsákat Ginny felsőjéről. Keze egy pillanatra megállt Ginny alhasán, gyengéden végigsimított rajta, aztán visszahúzódott.

Mindketten esküdöztek, hogy már látszott a pocakja.

Hermione azonban még mindig semmit sem vett észre. Legalábbis ruhában nem.

– Igen, még ott van. De pont olyan borzalmas volt, mint vártam. A gyerekek utálnak.

Ginny gúnyosan felhorkant, majd nagyot nyelt.

– Nem utálnak titeket. Egyszerűen idegenek vagytok nekik. Ha gyakrabban jársz oda Malfoyjal, idővel megbarátkoznak veletek.

Theo egy kupacba rendezte a mágikus terhességről és szülésről szóló könyveket a többi anyag mellé, amelyeket tudta, hogy haza fognak vinni.

– Nem akarom, hogy megszeressenek. Egyetlen órát töltöttem ott, és máris néhányan rám másztak meg össze-vissza tapogattak. Ragadt a kezük, Ginevra! Merlin tudja, mitől.

Hermione és Ginny egyszerre nevettek fel.

– Egészen más lesz, ha a saját gyerekedről lesz szó. Legalábbis anyám mindig ezt mondja. – Ginny megvonta a vállát.

– A miénk sem fog szeretni.

– Dehogynem fog.

– Ne hívd már „ő”-nek. Még azt sem tudjuk, fiú lesz vagy lány.

Ginny végigsimított a hasán.

– Van egy megérzésem.

Theo felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.

– Jobb, ha reméled, hogy tévedsz, mert még mindig nem találtam kiskaput abból az átkozott esküből. Blaise pedig semmilyen formában nem hajlandó segíteni.

Ekkor riasztó szólalt meg, éppen amikor Hermione el akart venni egy kekszet Ginny csomagjából. Theo meglengette a pálcáját, mire kinyílt a labor ajtaja.

Ron lépett be rajta. Amint megpillantotta Hermionét, egy pillanatra megtorpant.

– Szia! – Hermione intett neki.

– Öö… szia! Bocs. Theo azt mondta, most lenne a legjobb alkalom, és…

– Semmi baj, Ron. Milyen volt a nászút?

A kérdés hallatán Ron láthatóan ellazult. Belépett a laborba, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Jó volt. A paparazzik egyszer sem találtak ránk, úgyhogy még egyszer köszönöm azt az esküvői ajándékot.

Hermione bólintott és elmosolyodott. Tudta, hogy működni fog. Ő, Ginny és Theo mindannyian gondosan felépített hazugságokat szőttek, és hitelesnek tűnő nyomokat hagytak maguk után arról, merre indult nászútra a „Weasley-harcos” és újdonsült felesége. Ezek a helyszínek azonban mind távol estek attól, ahol Ron és Padma valójában jártak. Ők egy eldugott üdülőhelyen rejtőztek el, messze a világ zajától, hogy kettesben élvezhessék a házasságuk első napjait.

– Csináltál anyának még néhány unokát, ahogy kérte?

Ron megrázta a fejét, odalépett Theo mellé, és segített megtartani a fiolát, miközben Theo óvatosan beleöntötte az új bájitalt.

– A fenéket! Már korábban is megmondtam neki, hogy tőlünk ilyesmit nem fog kapni.

Theo gúnyosan felnevetett, miközben átnyújtotta neki a dugót.

– Akkor jobb, ha használod azt az új fogamzásgátló bűbájt, amit Draco meg én fejlesztettünk ki. Különben legközelebb egy olyan boszorkánnyal találod szembe magad, aki kétóránként hány, állandóan lángol a melegtől még akkor is, ha egész nap hűtőbűbáj borítja, télen is nyitott ablaknál alszik, és kizárólag fogszuvasodást okozó édességeken él, hogy megőrizze a...

Egy keksz csapódott a tarkójába, és azonnal elhallgattatta.

– Csodás vagyok terhesen! Vond vissza, Teddy!

Ginny újabb kekszet hajított felé. Theo könnyedén elkapta, félmosolyt villantott rá, majd a szájába dobta.

– Hé! Az volt az utolsóm!

– Akkor nem kellett volna hozzám vágnod.

Ginny sértődötten bámulta az üres dobozt, mire Theo nevetve egy szekrény felé mutatott.

– A harmadik fiók alulról.

A lány értetlenül nézett rá, aztán odament, kihúzta a fiókot, és felkiáltott, amikor elővett egy bontatlan doboz ugyanabból a kekszből, valamint két zacskó chipset.

Theo elmosolyodott.

– A viccbolt készleteit is figyelemmel kísérem. Gondoltam, felkészülök, mert mostanában több időt töltesz itt, mint a munkahelyeden.

Ginny visszamászott a munkapultra, az egyik zacskó chipset Hermionénak nyújtotta, majd egyszerre tömött a szájába egy chipset és egy kekszet. Hermione, Ron és Theo egyszerre fintorogtak az ízkombináció láttán, míg Ginny elégedetten nyögött egyet.

– George mostanában mindig korábban hazaküld. Azt mondja, a terhességi ragyogásom és a viselkedésem árt az üzletnek. Most, hogy ti visszajöttetek Padmával, többet fogtok segíteni?

Ron bólintott, miközben előhúzott egy ládát az asztal alól, Theo pedig sorban belehelyezte a megtöltött fiolákat.

– Igen, legalábbis egyelőre. Ausztriában néztünk egy házat. Remélhetőleg ott több magánéletünk lesz.

– Ha megint segítség kell a védőbűbájokhoz, csak szólj. A mieink még mindig bírják a támadásokat – mondta Theo, miközben átvette a ládát Rontól, és a másik három tetejére tette, várva, hogy valamelyik gyógyító érkezzen a Szent Mungó készleteinek feltöltéséért.

– Szólok, köszi. Igazából azért ugrottam be, hogy vigyek még egy adag függőség elleni bájitalt.

Theo szeme elkerekedett. Hátradőlt Ginny lábai közé, aki közben újabb kekszet nyomott a szájába. Theo előhúzta a gyógyítói köpenye belső zsebéből a jegyzetfüzetét, amelyben barátai és családtagjai adatait vezette – ők szolgáltak ihletként legtöbb találmányához.

– A francba, haver, máris elfogyott? Több mint négy hónapja adtam az előző adagot.

Invitóval magához hívott egy tollat, gyorsan feljegyzett valamit, majd odament a kész bájitalokkal és gyógyászati eszközökkel teli polchoz.

– Büszke lehetsz magadra. Nagyon hosszú idő telt el anélkül, hogy szükséged lett volna rá. Sokkal hosszabb, mint ameddig én bírtam.

Átnyújtotta a fiolát, Ron pedig elkapta, miközben halvány mosoly jelent meg az arcán.

Ez volt az első bájital, amelyet Theo kifejlesztett, és amely végleg bebizonyította tanárainak és a varázsvilág gyógyítóinak, hogy Theo Nott neve hamarosan megkerülhetetlen lesz a mágikus gyógyászatban.

Miután értesült Ron visszaeséséről Draco tárgyalása után, majd az azt követő hónapok újabb botlásairól, megszületett benne az ötlet, hogy olyan bájitalt készítsen, amely enyhíti az elvonási tüneteket.

Mivel Ginny révén továbbra is Ron közelében maradt, kapcsolatuk idővel valódi barátsággá alakult.

Hermione azonban továbbra is megtartotta a köztük lévő távolságot. Részben Draco iránti tiszteletből, részben pedig azért, mert úgy érezte, ez mindkettőjüknek jobb.

Így jobb nekünk.

Ron megdörzsölte a tarkóját, miközben zsebre tette a bájitalt.

– Köszi. Egyre könnyebb.

Theo újra elővette a jegyzetfüzetét, és gyorsan feljegyezte Ron válaszát.

– Remek. Csak kérlek, továbbra is számolj be mindenről. Nem használhatom saját magamat kutatási alanynak.

Mintha csak erre várt volna, előhúzott a zsebéből egy kis csomagot, kivett belőle egy vékony fapálcikát, és a fogai közé tette. Lassan rágcsálta, nyelvével megszokott ritmusban forgatta körbe: háromszor körözött vele, majd kétszer fel-le mozdította, mielőtt újrakezdte volna ugyanazt a mozdulatsort.

Ez lett az új pótcselekvése a régi rossz szokás helyett, amelyről Ginny terhessége és az azzal járó egészségügyi kockázatok miatt végleg lemondott. Úgy tűnt, a fapálcikák segítettek neki, hogy mindig legyen valami a szájában, amivel elfoglalhatta magát.

– Na, Mione, milyen volt a bemutató?

Hermione elmosolyodott.

– Jól sikerült. Senki sem kérdőjelezte meg a hitelességemet. Úgyhogy köszönöm a hangos támogatásodat.

– Mindig. És... hogy vagy mostanában? Neked is könnyebb már?

Hermione minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy bármi kiüljön az arcára. Nem bízott eléggé a hangjában ahhoz, hogy megszólaljon, ezért csak halványan bólintott, és elfordította a tekintetét.

Élete bizonyos részei valóban könnyebbé váltak.

A munkája.

A kapcsolata Dracóval.

A külseje.

Kívülről könnyű volt észrevenni ezeket az apró győzelmeket, és azokba kapaszkodni. De ahogy Theo jegyzetfüzete is bizonyította volna, a lelke egészen más történetet mesélt. Az állapota romlott. A rosszabb időszakok már mindenféle kiváltó ok vagy figyelmeztetés nélkül is rátörtek. Nem hirtelen zuhant össze, hanem lassan, szinte észrevétlenül halványult el benne minden, míg a sötétség hosszú időre be nem borította a létezését.

Sötét mágia volt. Mindannyian tudták. Csak a sötét mágia hagyott maga után olyan maradványokat, amelyek roncsolták és tovább rothasztották a testét. Megpróbáltak végrehajtani egy hasonló kísérletet, mint amit Draco esetében tettek, amikor ő a foglyokra mért átka hatásaival küzdött. Azonban rájöttek, hogy a rituálé nem úgy működött, mint korábban, mert a mágikus maradványok nem tőle, hanem valaki mástól származtak.

Már néhány hónapja nem próbálták meg. Az utolsó kísérlet után a lány a padlón összekuporodott, lehúzott redőnyök mellett, a fejét párnába temetve, hogy enyhítse az állandó fájdalmat.

Theo kétségbeesett volt.

Nincs más, amit eltávolíthatnék az életemből, hogy kevésbé legyen stresszes, hacsak nem hagyom abba teljesen azt, ami igazán számít.
És azt nem vagyok hajlandó feladni.
Főleg nem most, hogy épp csak visszakaptam az életemet.


Ron éppen folytatni készült, amikor kinyílt az ajtó, és mindannyian odafordultak, hogy lássák Dracót besétálni. Tekintete azonnal Ronra szegeződött a sarokban, Hermione pedig észrevette, ahogy a férfi keze megfeszült, mielőtt odalépett volna hozzá.

A szobára hirtelen kellemetlen csend telepedett, amelyet végül Ron tört meg.

– Na jó, én megyek. Pads már vár rám. Még egyszer köszi, Theo. Jövő héten találkozunk nálatok, anyánál és apánál.

Ginny integetett felé, Theo biccentett, Draco azonban továbbra is Ronra szegezte a tekintetét, és egészen addig nem fordított hátat neki, amíg az ajtó be nem csukódott mögötte.

Mély levegőt vett, majd olyan halkan motyogott valamit, hogy csak Hermione hallotta.

– Kellett volna…

A mondat vége már érthetetlenül elhalt, aztán felé fordult.

– Csak azért jött, hogy elvigyen még egy adag bájitalt. Semmi másért – mondta Hermione.

Draco bólintott, miközben közelebb lépett hozzá. Hűvös, mentolos lehelete megcsapta a lány arcát.

– Örülök, hogy élsz, Draco.

Megcsókolta, ujjait a férfi hajába fonta, Draco pedig szórakozott horkantással viszonozta a csókot, mielőtt elhúzódott volna.

– Alig.

Theo gúnyosan felhorkant.

– Persze. Olyan borzalmasan alakult minden, hogy Minerva egyenesen követelte, hogy legyél a főtanácsadója az árva…

– …elhelyezési intézménynek – javította ki Draco.

– Rendben, az elhelyezési intézménynek. Meg az iskolának is. Tényleg szörnyű lehetett.

– Csak azért kérte, hogy előmozdítsa a saját és Granger társadalmi céljait. Azt akarják, hogy olyanná váljak, ami nem vagyok.

– És mi lennél az?

Draco gúnyosan elmosolyodott.

– Hős.

Hermione mosolyogva kissé szétnyitotta a lábait, hogy Draco közéjük léphessen, majd a vállára tette a karjait.

– Te vagy az én hősöm.

A férfi halkan kifújta a levegőt, szája sarka felfelé görbült.

– Csak ez számít.

Homlokon csókolta, aztán Theo felé fordult.

– Elmondtad neki?

– Mit kellett volna elmondania? – kérdezte Hermione.

Theo a labor másik végében álló asztalhoz sétált, amelyet ugyanúgy rendezett be, mint régen, a Roxfortban.

– Nem. Meg akartalak várni. Gyertek ide!

Draco finoman a derekánál fogva leemelte Hermionét a pultról. Útközben még lecsent egyet Ginny kekszeiből, amiért azonnal kapott egy határozott rúgást a fenekére. Néhány másodperccel később már mindannyian Theo körül álltak.

Hermione tekintete rögtön a jegyzetfüzetre esett, amely tele volt a horcruxokról és a sötét mágiáról szóló kutatásokkal, ugyanazokkal, amelyeket évekkel korábban Draco rituáléjánál is felhasználtak. Felismerte a régi könyveket is, amelyeket Theo bizonyára Minerva engedélyével hozott ki az iskola könyvtárából. A leginkább azonban az asztalon gőzölgő kis üst ragadta meg a figyelmét, benne a groteszk zöld folyadékkal, valamint a mellette heverő, rúnákkal és jegyzetekkel teleírt pergamennel.

Az a kézírás.

Évek óta bárhol felismerte volna.

– Min dolgoztatok ti ketten?

Theo végigsimított a haján.

– Kibaszott sok mindenen. De leginkább ezen… – Egy pillanatra Hermionére nézett, és bocsánatkérően elmosolyodott. – Nyilvánvaló okokból.

– Többnyire jól vagyok. Már nem tör rám a semmiből – válaszolta Hermione védekezően, miközben érezte, hogy mindenki őt figyeli.

– Tudom. Tényleg tudom. Szerintem az is segített, hogy többet pihensz. De változik a dolog, és ez aggaszt. Régen hirtelen és erőszakosan tört rád. Most viszont lassan kúszik be. Órákig tart, sőt, mostanában már egy teljes napig is.

Hermione lesütötte a szemét. Nem akart egyikükre sem ránézni.

Eszébe jutott a két héttel korábbi reggel, amikor úgy ébredt, mintha csak félig lenne jelen a saját testében. Először azt hitte, hamar elmúlik, de a másik énje – és a vele érkező sötétség – egyre csak növekedett. Tudta, hogy nem valóság. Tudta, hogy az elméje játszik vele. A teste azonban nem tett különbséget valóság és képzelet között. A váratlanul rátörő rettegés és érzelmi kimerültség teljesen megbénította, egészen addig, amíg másnap fel nem ébredt. Akkor már jobban volt… ugyanakkor valahogy mégis kevesebbnek érezte magát.

– Azt hisszük, ezúttal sikerült – mondta Theo, miközben a jegyzeteibe pillantott. Az arca komorrá vált. – De… csak akkor, ha te is akarod.

Draco hűvös keze finoman végigsimított Hermione felkarján, majd gyengéden megszorította.

Az előző alkalom borzalmas volt.

Majdnem végzetes.

Egyikük sem szeretett beszélni róla.

Hermione újra a pergamenekre nézett, és figyelmesen olvasni kezdte a jegyzeteket. Lépésről lépésre végignézte, mit változtattak az eredeti rituálén, milyen elemeket adtak hozzá, és miért voltak meggyőződve arról, hogy ezúttal működni fog.

– Legalább hat hónap, mire elkészül. Talán még több is. – Theo felemelte a bájital hozzávalóit. – Azt hiszem, eddig rossz helyen kerestük a probléma gyökerét. Hasonlít arra, ami Dracóval történt, de mégsem ugyanaz. Ami benned van, az következmény, nem pedig az eredeti ok. Nem te használtad a sötét mágiát. Ellened használták. És azt hiszem… – Elhallgatott, miközben rápillantott a betegek listájára, amely a jegyzetek mellett feküdt. Hermione a lista elején több ismerős nevet is felismert. – …ha ez nálad működik, akkor sok más embernek is segíthet, akik még mindig a háború következményeitől szenvednek.

Mint azoknak, akiknek a neve a háromoldalas listán szerepelt.

Mint Neville szüleinek.

– De ez kockázatos, Hermione. És a legutóbbi után nem tudom garantálni, hogy nem fog fájni…

– Megteszem.

Mindannyian felnéztek rá.

– Biztos vagy benne?

A karján pihenő hűvös kéz arra késztette Hermionét, hogy felnézzen.

Látta Dracón az aggodalmat. Az utolsó kísérlet után azonban már mindent megbeszéltek. Beszéltek arról, milyen lehetőségeik maradtak valójában, és milyen döntések közül kellett választaniuk.

Draco teljesen kétségbeesett volt, mert ismét egyik út sem ígérkezett különösebben biztatónak. Nem akarta végignézni, ahogy a lány szenved.

Fájdalomban.

Elveszve.

Összetörve.

Egyikük sem akarta ezt.

De ha nem próbálták megérteni és megállítani azt, ami a széttört elméjében zajlott, az állapota csak tovább romlott volna.

Meg kellett tenniük ezt a lépést. Ha sikerrel jártak, rengeteg embernek segíthettek volna, köztük Hermionének is. Talán más területeken is képesek lettek volna megtörni a sötét mágia maradandó hatásait. Talán egyszer harcolhattak volna az Imperius-átok következményei ellen, meggyógyíthatták volna a Cruciatus okozta idegkárosodást, és még számtalan más sebet is.

Könnyű volt felismerni, amikor egy ötlet valódi fordulópontot jelenthetett.

És ez ilyen volt.

Hermione felnézett, a kezét Draco kezére tette, majd megszorította.

– Biztos vagyok benne.


***


Draco

Két hónappal később

Amint felébredt, megérezte a lány ajkait a nyakán. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul feküdt, arra várva, hogy kiderüljön, álmodik-e, vagy mindez valóban megtörténik. A mellkasán kopogó kéz ismerős ritmusa azonban azonnal emlékeztette rá, mi is a valóság.

VALÓS.

VALÓS.

VALÓS.

Nem váltott át.

Nem a másik énje volt.

Ez Granger volt.

Az ő Grangerje, aki meleg, puha testével hozzásimult, és már tökéletes pontossággal tudta, hol kell végigcsókolnia a bőrét ahhoz, hogy egész testében végigfusson a borzongás.

Basszus… ez az én csajom.

Ne hagyd abba…

A lány végignyalt az állán, ő pedig hátradöntötte a fejét, hogy még könnyebben hozzáférjen. Ahogy ösztönösen úgy igazította magát, hogy Hermione felfedezhesse minden érzékeny pontját, hirtelen megérezte maga alatt a matracot.

És akkor eszébe jutott.

Szinte azonnal kipattant a szeme. Megragadta Hermione vállát, finoman eltolta magától, majd felült a matracon.

Mert újra ágyban aludtak.

Pontosabban csak egy matracon.

Nem tartozott hozzá ágykeret, sem fejtámla. Csak egy lepedővel letakart matrac feküdt a szobájuk közepén, közvetlenül a padlón.

De ez így is győzelem volt.

Mindketten tudták.

Az elmúlt években többször is megpróbálkoztak ezzel, de egyik próbálkozás sem tartott tovább egy-két éjszakánál. A rémálmok és az átváltozások mindig visszakényszerítették őket a régi megoldásokhoz – azokhoz a borzalmakhoz, amelyeket Draco először akkor látott, amikor Theo rátalált Hermionére.

Ezúttal azonban minden másképp alakult.

Hamarosan már két teljes hónapja ezen a matracon aludtak. Az első hetek ugyan nehezek voltak, de az utóbbi hónap meglepően nyugodtan telt. Sőt, őszintén szólva Hermione sokkal jobban aludt, mint ő. Persze ezt Draco soha nem ismerte volna be. Már azt sem szívesen vallotta volna be, hogy a nő valahogy elérte nála, hogy inkább egy padlóra tett matracot válasszon, mint egy rendes ágyat.

Hiába tűnt úgy, hogy Hermione megnyerte ezt a csatát, és bebizonyította, hogy a matrac már nem jelentett veszélyt számára, egy dolgot továbbra sem tettek.

Soha nem szeretkeztek rajta.

Biztos átváltott.

Még ha utánozza is a szavait… ez akkor sem lehet igaz.

– Granger, ébredj fel. Nem vagy teljesen itt, rendben? Én vagyok… én…

Hermione álmos kuncogása félbeszakította. Esze ágában sem volt elhúzódni a nyakától; inkább még mélyebben a bőréhez simult, és az orrát is odafúrta. Draco karján felborzolódott a szőr, és egész testén végigfutott a libabőr.

– Itt vagyok, Draco. Én vagyok az, aki kíván téged. Te nem kívánsz engem?

Draco lehunyta a szemét, amikor Hermione finoman visszanyomta a matracra, és még közelebb simult hozzá. A lány egy pillanatra elhúzódott, arcán játékos mosoly jelent meg, miközben lassan végigsimított a férfi meztelen mellkasán.

– Mindig kívánlak… de… az ágy. Még nem…

– Pont ezen szeretnék változtatni. Szeretném, ha ez is a miénk lenne.

Hermione lehajolt, és gyengéden megcsókolta. Draco résnyire nyitotta a száját, hagyta, hogy a lány vezesse a csókot, majd újra végigcsókolja a bőrét, mígnem ismét elérte a nyakát.

Amikor az ajkai a tetoválásokhoz értek, lelassult. Előbb minden egyes jelre finom csókot lehelt, majd nyelve hegyével szinte alig érezhetően követte végig ugyanazt a mintát.

Draco gondolatai lassan elhomályosultak. Érezte, ahogy a teste ösztönösen reagál Hermione érintéseire, miközben a kezei is önkéntelenül végigsiklottak a lány testén. Olyan erővel húzta magához, hogy ujjainak nyoma lassan kirajzolódott a bőrén.

Az enyém.

– Theo azt mondta…

– Ne említsd Theót, amíg meztelen vagy, Granger.

A lány újra felkuncogott, és még jobban oldalra billentette a férfi fejét, hogy több helyet adjon a szájának.

– Rendben… Akkor csak annyit mondok, hogy… – Nyelve ismét alig érintette a bőrét, mire a férfi teste azonnal reagált. – …azt mondták, szereted ezeket a számokat. Hogy jelentésük van.

Draco követte a nyelve útját, és felismerte a kirajzolt alakzatot.

– Igen.

– A hármas?

Ártatlan hangon kérdezte, miközben lassan megmozdította a csípőjét, és hozzásimult a hasának feszülő erekcióhoz.

A francba veled, te boszorkány…

– Sok mindent jelentett – préselte ki magából, mielőtt halk nyögés szakadt volna fel belőle, amikor a lány ismét megmozdult, majd gyengéden szopogatni kezdte a nyakán lévő tetoválást. Pontosan azt a számot, amelyről éppen beszéltek.

– Meséld el…

Te és a szavak iránti megszállottságod, Granger…

– A cipőid. A Roxfortban mindig ugyanazt a három párat hordtad. A tüsszentéseid. Mindig hármasával tüsszentettél. Az Amortentiám. A három illat, amelyet belőled éreztem, és amelyből összeállítottam a bájitalomat.

Hermione meleg levegőt lehelt a nyakára, majd újra végighúzta rajta a nyelve hegyét.

– És a hatos?

– Azt mindig a következő számmal együtt nézem.

Draco hagyta, hogy a csend kitöltse a köztük lévő teret, miközben élvezte a tetoválásán végigsikló nyelv bizsergető érintését – azt a jelet, amelynek valaha el kellett volna ítélnie őt.

– Hatvankettő?

Elmosolyodott.

– Szeplők.

– Szeplők?

– Régen hatvankettő volt a jobb kezeden. Azon, amelyiket mindig felemelted órán.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Megszámoltam őket.

Hermione hátradőlt, meleg combjai közé szorította a férfit, majd kissé meglepetten emelte fel a jobb kezét, hogy megnézze.

– Hatvannégy.

Felnézett rá.

– Tessék?

Draco elengedte a csípőjét, és a kezét finoman Hermione kézfejére csúsztatta.

– Most már hatvannégy van. Kettővel több, mint régen.

Ujjbegyével végigsimított a bőrén, miközben a mosolya egyre szélesebbé vált.

Valamiért ez jelentett számára mindent.

Azt, hogy Hermione élt.

Hogy változott.

Hogy tovább növekedett.

Hogy végre úgy létezett, ahogyan mindig is szerette volna.

Másnak talán semmit sem jelentett volna ez a két apró új szeplő.

Neki azonban egy egész életet.

Lélegzete elakadt, amikor Hermione ujjai ugyanazt az utat kezdték követni a mellkasán, amelyet korábban a nyelve járt be. Lassan végigsimítottak a bőrén húzódó, heges, elszíneződött vonalakon.

– Harminchét.

Most rajta volt a sor, hogy elgondolkodjon.

Figyelte, ahogy Hermione ujjai végigkövették a testét borító hegeket. Egy testet, amely ugyanúgy őrizte a múltjuk emlékeit, mint Hermione sajátja.

Nem volt szép látvány.

A hegek megtörték azt, ami valaha ép volt.

Hermione tekintetében azonban semmi undor nem tükröződött.

Csak szeretet.

– Harminchét heg van a mellkasodon.

Lehajolt, és egyenként csókkal illette őket, a mellkasa felső részétől haladva egyre lejjebb. Mire elérte az alsó hasát, a vékony lepedő már csak a lábuk alsó részét takarta.

Draco lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt.

Basszus…

Ujjai gyengéden Hermione hajába siklottak, miközben próbált a légzésére figyelni. Nem akarta elsietni. Nem akarta elveszíteni azt a biztos tudatot, hogy a lány valóban jelen volt vele.

Ezért újra és újra a tekintetét kereste.

Látni akarta a szemét.

Meg akart győződni róla, hogy Hermione most is őt látja.

Hogy azért közeledett hozzá, mert ezt akarta.

Mert szerette őt.

És mert ő is szerette Hermionét.

Nem a múlt emlékei vagy a fejében kavargó zavaros gondolatok vezették.

– Draco…

A férfi lenézett rá.

Hermione felpillantott rá, egyik kezével megtámaszkodott rajta, és halkan megszólalt.

– Itt vagyok. Ezt akarom. Nem akarom, hogy visszafogd magad. Kérlek… ne emelj falakat közénk. Engedj be.

A haját a tövénél az öklébe szorította, és összeharapta a fogait.

Mert meg akarta dugni. Olyan keményen és olyan jól akarta megdugni, hogy a lány tüze az övé legyen. Hogy úgy tegye magáévá, hogy abból a lány is megértse, milyen erős valójában.

– Kérlek, Draco, kérlek, mutasd meg, mit szeretek.

A lány felnézett rá. Tágra nyílt, könyörgő szemekkel bámulta a férfit, és ez volt egyszerre az egyik legédesebb és legerotikusabb látvány, amit Draco valaha látott. Többé nem tudta visszafogni magát.

Az enyém.

A hajánál fogva húzta fel magához, mire a lány élvezettől felkiáltott. Egyetlen mozdulattal megfordította őket, majd nagyobb testével teljesen ránehezedett.

Hermione lábai a csípője köré fonódtak, miközben Draco mohón csókolta, szinte felfalva minden apró hangot, amely kiszakadt belőle. Kezeik egymás testén vándoroltak, miközben a férfi óvatosan újra ráengedte a testsúlyát, figyelve a lány arcát. Látni akarta, hogyan reagál a teste a matrac rugalmasságára.

Félelmet várt.

Ehelyett Hermione ajkai mosolyra húzódtak, szemöldöke pedig gyönyörtől rándult össze.

Ez az én kislányom. Hadd segítsek elfelejteni mindent. Legyünk csak mi ketten.

Kezét közéjük csúsztatta, és pontosan úgy simított végig rajta, ahogyan tudta, hogy Hermione szereti. A lány háta megfeszült, melle a férfi mellkasához simult, miközben halk nyögés szakadt fel belőle. Csípőjét amennyire csak tudta, megemelte alatta, és még többet akart.

Draco lehajtotta a fejét, ajkai közé fogta a fülcimpáját, nyelve pedig ugyanabban az ütemben körözött rajta, ahogyan a kezével is mozgott.

– Igen… igen, Draco… istenem… szeretlek.

– Tényleg? Nézz csak magadra. Annyira mohón vágyod az érintésemet. Többet akarsz?

Hermione megrázta a fejét, mire Draco játékos bosszúból finoman a fülcimpájába harapott.

– Nem, Granger. Emlékszel? Szavakkal mondjuk el. Mondd ki. Mondd el, mit akarsz.

Már szinte fájt neki a vágy, mégis kivárt. Megvárta, hogy a lány a maga módján vegye át az irányítást.

– Azt akarom, hogy belém gyere. Kérlek, Draco. Mindenhol téged akarlak.

– Basszus… imádom, amikor a farkamért könyörögsz. Nyisd ki a szemed. Ne vedd le rólam a tekinteted.

Megemelte a csípőjét, és a lányhoz igazodott. Gyomra összerándult, miközben lassan végighúzta magát rajta, magára véve minden bizonyítékát annak, mennyire kívánta őt.

Hermione akarta.

Hermione szerette.

Mindjárt a magáévá tette.

Lassan hatolt belé, közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét, figyelve minden rezdülését.

– Jól vagy?

Bármelyik pillanatban kész lett volna visszahúzódni, ha a legkisebb jelét is látta volna annak, hogy Hermione átvált, vagy már nem akarja ezt. Tekintete egy rövid pillanatra a kandallópárkányon sorakozó bájitalokra siklott, amelyeket a lány az elmúlt hónapokban alig használt. Az átváltozások ugyan még mindig előfordultak, de Hermione szerint lassabban érkeztek, így volt ideje biztonságos helyre vonulni, vagy kapcsolatba lépni vele. Theo ragaszkodott hozzá, hogy a legtöbb ilyen epizódot természetes módon élje át, hogy pontosabb feljegyzéseket készíthessen a közelgő kísérlethez.

Hermione halkan felmordult, két kezébe fogta Draco arcát, és maga felé fordította.

– Maradj velem. Ne zárj ki, rendben? Tudod, hogy szólok, ha nem vagyok itt. Ne fogd vissza magad. Kérlek. Akarom ezt.

Rendben. Ennyi elég volt.

– Kapaszkodj.

Hermione szeme egy pillanatra elkerekedett, mielőtt Draco visszahúzódott volna, majd egyetlen határozott mozdulattal újra beléhatolt. A lány teste hátrahanyatlott, feje majdnem lecsúszott a matrac széléről, de Draco azonnal a csípőjénél fogva húzta vissza maga alá.

Oda, ahová tartozott.

Újra magára húzta, egészen addig, amíg teljesen össze nem simultak. Hermione szája gyönyörtől nyílt ki, lábait pedig szorosabban fonta a férfi dereka köré, bokáit is összekulcsolva.

A lány melege szorosan körülölelte. Draco egész teste megfeszült.

Még ne… A francba, még ne. Ez az ő csatája. Hadd nyerje meg előtted. Sőt… talán kétszer is.

A férfi a feje mögül kihúzta a párnát, és Hermione csípője alá csúsztatta. Az új szögnek köszönhetően minden mozdulata pontosan ott érte a lányt, ahol a legjobban reagált rá. Hermione körmei mélyen a vállába vájtak, apró félhold alakú nyomokat hagyva a bőrén.

– Tetszik?

– Imádom… – zihálta könnyes szemmel.

– Tudom. Kimondanod sem kell. A tested így is elárulja, mennyire szereti, hogy benned vagyok.

Pont azt a pirulást csalta elő belőle, amelyet látni akart. Hermione mellkasa és arca egyaránt kipirult, légzése egyre szabálytalanabbá vált. Draco még közelebb húzódott hozzá, mozdulatai mélyebbek és lassabbak lettek.

– Élvezz el nekem, Granger. Élvezz el rajtam. Mutasd meg, mennyire szeretsz. Gyerünk… gyerünk…

A férfi a szájába húzta a lány alsó ajkát, és gyengéden szopogatta, miközben Hermione lábai remegni kezdtek körülötte. Olyan szorosan ölelte körül, hogy Draco kezében elszakadt az összegyűrt lepedő.

– Máris… máris… igen… igen, Draco…

Draco úgy tett, ahogy a lány kérte, és az orgazmusa alatt sem lassított. Egyetlen pillanatra sem állt meg.

Mert a boszorkányt neki teremtették.

Minden lehetséges értelemben.

Hermione még próbálta a lábait a dereka köré fonva tartani, de azok végül erőtlenül lecsúsztak a hátáról a matracra.

– Ez… ez intenzív volt.

Mélyen megcsókolta, Draco pedig az ajkaiba mosolyodott, mielőtt újra megcsókolta volna.

– Ez még csak a kezdet volt. Jó kislány leszel, és adsz még egyet?

A vörös pír még mélyebbé vált Hermione arcán, teste pedig ösztönösen reagált rá. Az orgazmus után minden érintése még érzékenyebbnek tűnt.

– Én… nem tudom…

– Gyerünk, Granger…

Lejjebb hajolt, ajkait gyengéden a mellére nyomta. Mindig óvatos volt ezen a ponton. Mindig ügyelt rá, hogy ne hagyjon nyomot.

Hermione felnyögött, ujjai végigsimítottak a haján.

– Csak érted.

Draco egy pillanatra megállt, és kissé felemelkedett, hogy láthassa a lány őszinte mosolyát.

Ezek a szavak többet jelentettek neki, mint szinte bármi más.

Érezte, ahogy az utolsó maradék önuralma is szertefoszlik.

– Kurvára igaz.

Karját Hermione térde alá csúsztatta, közelebb húzta magához, mire a lány feje hátrabillent, és minden mozdulatára apró remegéssel válaszolt.

Mert Hermione csak az övé volt.

Csak az övé.

Minden mozdulatukkal egyre közelebb sodródtak a matrac széléhez, mígnem Hermione feje majdnem lecsúszott róla. Draco egyik kezével megtámasztotta magukat, hogy ne veszítsék el az egyensúlyukat.

Fogai finoman Hermione combjához értek, mire a lány hangosan felnyögött.

– Mondd ki. Mondd el, amit tudod, hogy hallani akarok.

Közel járt a végéhez. Hermione közelsége, a pillanat intenzitása és az a tudat, hogy a lány valóban vele volt, rég nem érzett erőt adott neki.

– Szeretlek, Draco. A tiéd vagyok. Minden porcikám a tiéd. Szeretlek…

– Az enyém… basszus… igen… az enyém vagy.

Homlokát Hermione homlokának támasztotta, miközben átölelte. A lány egész testében megremegett, ő pedig hosszú másodpercekig csak ott maradt vele, amíg lassan mindketten visszanyerték a lélegzetüket.

– A francba, Granger… – lihegte halkan.

– Tönkretettük, ugye?

Hangjában játékos él csengett. Draco csak akkor értette meg, mire gondolt, amikor felemelkedett, és körbenézett.

– Atyaég…

A lepedő több helyen is elszakadt. A korábban használt párna széthasadt, tollai mindenfelé szétszóródtak a szobában. A világos anyagon néhány apró vércsepp is látszott, amelyek a Hermione körmei által ejtett karcolásokból származtak.

Hermione halkan felnevetett, hozzábújt, és együtt nézték végig a káoszt.

– Tönkretettük az ágyat.

– Nem. Meghódítottuk.

Draco megcsókolta a feje búbját, Hermione pedig elégedetten sóhajtott fel.

– Annyira büszke vagyok rád.

– Inkább legyél büszke ránk.

Draco bólintott, végigsimított Hermione hátán, és csak magába szívta a közelségét.

Hosszú utat tettek meg.

Mindketten.

És bár tudta, hogy soha semmi nem lesz tökéletes, ez még így is több volt annál, mint amit valaha remélni mert.

Hermione az elszakadt lepedőt simogatta, ő pedig a nyitott ablakon beáramló szellőben kavargó tollakat figyelte.

Mindig gyönyörű volt, amikor együtt dolgoztak. Amikor valódi csapatot alkottak. Amikor a lány megengedte neki, hogy mellette álljon, és együtt haladjanak előre.

A varázsvilág továbbra sem állt készen rájuk. Arra, amit a kapcsolatuk jelentett, képviselt és megkérdőjelezett. Mindkét oldal gyűlölte őket. Hermionét azért, mert szerette őt. Dracót pedig azért, mert szerette Hermionét. A puszta létezésükkel kérdőjelezték meg mindkét ideológiát.

– Akarsz még valamit tönkretenni? – kérdezte halkan.

– Hogy érted?

Az ötlet egyetlen pillanat alatt állt össze a fejében, még mielőtt megakadályozhatta volna. Valójában már évek óta ott motoszkált benne. Tudta, hogy nem halogathatja örökké, de eddig nem volt kész arra, hogy lezárja.

Most azonban, ahogy a szétszakadt ágyra, majd Hermionéra nézett, rájött, hogy elérkezett az idő.

Ideje volt továbblépni.

Elengedni.

Megnyerni a saját csatáját.

– Bízol bennem?

Homlokát a lány homlokának támasztotta, és figyelte az aranyszínű csillanást a nagy barna szemekben.

– Mindig.

– Akkor öltözz fel, és gyere utánam. Hozd a pálcádat is.

Hermione szó nélkül megtette, amit kért. Miután mindketten felöltöztek, Draco megfogta a kezét, és együtt kiléptek a szabadba.

Útközben gyorsan odaintettek Theónak és Ginnynek. Theo hátulról átkarolta Ginny már szépen gömbölyödő hasát, mire a lány elégedetten felsóhajtott.

– Hová mentek? – kérdezte Theo.

– Tönkretenni valamit – felelte Draco röviden.

Nem akarta megmagyarázni.

Ez olyasmi volt, amit csak nekik kellett megtenniük.

Együtt.

– Theo, nem csináltál egy varázslatot, ami segített önmagában megtartani a hasát?

Theo elmosolyodott, miközben Red a kezét az övére tette, amely a babájuk súlyát tartotta.

– Igen, de úgy tűnik, inkább így szerette.

Igen.

Elbűvölő.

Nem volt idejük erre.

Draco megrántotta a karját, a lány pedig követte, érzékelve a férfi hangulatának változását.

Átsétáltak a védelmi varázslatokon, majd a férfi magához húzta a lányt, és elteleportálta őket a bejárati lépcsőhöz.

Amint elengedte, Red megdermedt.

– Draco… mi… mit keresünk mi itt?

Draco felpillantott, és érezte, ahogy testhőmérséklete csökkent, miközben szemügyre vette a Malfoy-kúriát.

Az ablakok sötétek voltak. A lépcsőket és az előteret levelek és törmelék borította, a kert pedig elburjánzott, és már nem volt olyan gondozott, mint régen.

Amint megnyerték a háborút, a helyet elhagyták. De a sötétség maradványai, amelyek ott éltek és történtek, minden lélegzetvételnél érezhetők voltak.

A szörnyű emlékek – mindkettőjüké, és még sok másé is – még mindig ezekben a kövekben rejtőztek.

Annyi minden a múltból és abból, amin keresztülmentek.

Annyi minden, amit a családja képviselt, és amit neki kellett volna képviselnie a varázslóvilágban, ebben a kastélyban testesült meg. A portrékban, a történelemben és az eseményekben.

A tiszta vérű státuszukban és a hitrendszerükben, amely nem teremtett mást, csak megosztottságot és teret az üldözésnek.

Soha nem leszek az, akivé próbáltál tenni.

– Gyújtsuk fel!

– Mi?

Lenézett, és nem tudta visszatartani a mosolyt a lány megdöbbent arckifejezése láttán. Előhúzta a pálcáját, és elindult felfelé a bejárati lépcsőn.

– Gyújtsuk fel! – ismételte, miközben belépett a főbejáraton.

– Azt akarod, hogy… felgyújtsuk a Malfoy-kúriát?

– Igen. A Minisztérium már elvitte onnan a könyveket és az egyéb értékes tárgyakat. Nincs ott semmi, aminek fenn kellene maradnia.

Várta, hogy a lány elárulja, mire gondol. Talán ez túlzás volt. Talán ostobaság volt. Talán nem kellett volna visszahoznia arra a helyre, ahol annyiszor megsebesült, és…

– Imádom.

A lány megfordult, és vigyora elárasztotta az egész arcát.

– Nézzük meg, nem felejtett-e ott valamit a Minisztérium.

A férfi már a szájára vette a szót, hogy vitatkozzon, mert tudta, hogy a Minisztérium alaposan átkutatta a helyet. De visszafogta magát.

Nem tudod, hányszor jártam itt, Malfoy.

Ne mutass többet ennek az okos boszorkánynak.

Ez maradjon titok.

Követte őt az egész házban. Szobáról szobára haladtak, és gyorsan átvizsgálták őket, hátha találtak valami értékeset vagy fontosat. Néhányat kihagytak. A hálószobáját, a szalont és azt a szobát, ahol a többi… esemény történt, mielőtt Theo rátalált.

A lány éppen lefelé indult a lépcsőn a börtönök felé, amikor Draco kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.

– Mit csinálsz?

– Megnézem itt lent, hogy biztos legyek benne…

– Nincs semmi értékes a börtönökben, Granger.

Hagyd annyiban.

Hagyd annyiban.

Hadd legyen az enyém.

– Igen, de ha fel akarod gyújtani egy kőépületet, és olyan hőt akarsz elérni, ami elpusztíthatja, akkor kisebb tüzeket kell gyújtanunk mindenhol, különösen az alsóbb részeken, ahol kevesebb a levegő. Ez segíteni fog a Fiendfyre-nek.

Megfordult, és miközben beszélt, eltolta a kezét. Gyorsan leereszkedett a lépcsőn, és egy Lumos varázslattal megvilágította az utat.

Nem tudta megállítani.

Ebben a helyzetben túl gyanús lett volna.

Draco követte, és a bal oldalán maradt. Lementek a lépcsőn, és visszatértek a hosszú folyosóra, amely a kastély teljes hosszában húzódott.

Granger gyorsan haladt, nem figyelt a környezetére; hála az égnek. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy valami mozgott az egyik ajtó mögött. Azt sem, milyen érzés volt a saját védelmi varázslatai mellett elhaladni. Draco az arcát figyelte, hátha felismert valamit, de semmit sem látott.

– Itt a végén meggyújtunk egyet, aztán a főelőcsarnokban varázsolunk Fiendfyre-t. Ott a legbiztonságosabb.

Elvégezte a varázslatot, és a folyosó végén lévő fa parázslani kezdett, majd sárga-narancssárga lángok csaptak fel a felületén.

– Oké, menjünk.

Megragadta a lány kezét, és gyorsan elhúzta a folyosón.

– A sajtó nagy napot fog ünnepelni, amikor…

Hangját egy enyhe puffanás szakította félbe oldalról.

A francba.

Granger megállt, és összehúzta a szemöldökét, miközben a zárt ajtóra nézett. A füst elkezdett körülöttük terjedni, ő pedig továbbra is az ajtót bámulta. Draco nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mit mondjon. Ez az ő szörnye volt. Az ő problémája. Az a bosszú, amelyre a benne lakozó sötétség vágyott.

Újabb halvány hang hallatszott az ajtó mögül, de a füst miatt egyre nehezebb volt lélegezni.

Megpróbálta előrehúzni a lányt, de a léptei lassúak és tétovák voltak.

– Biztos valami állat.

Ez egy szar hazugság volt. Olyan, amelyről már a szavak kimondása előtt tudta, hogy a lány nem fogja elhinni.

De ahelyett, hogy megállította volna, kinyitotta volna az ajtót, és meglátta volna azt a részét, amely messze állt attól az ezüsttől, aminek a lány nevezte, Granger csak felsóhajtott. Érezte, hogy ő is visszatartotta a lélegzetét, miközben tekintetük összefonódott.

Várakozás.

Félelem.

Aztán a lány kissé bólintott, és elfordította a tekintetét.

Kiengedte a levegőt.

Köszönöm, Granger.

Gyorsan felmentek a lépcsőn, ő pedig néhány szobában apró tüzeket gyújtott, mielőtt a bejárati ajtónál újra találkozott volna a lánnyal.

– Készen állsz? – kérdezte a lány, miközben egy lépést hátralépett.

Draco gúnyosan elmosolyodott, megragadta a lány csuklóját, és maga elé rántotta. Felemelte a lány pálcáját a sajátjával együtt, majd gyengéden megcsókolta a füle alatti pontot.

– Együtt. Egy csapatként. Égessük el az egészet, Granger.

A lány felsóhajtott, és elszántan szorította meg a pálcáját.

– Az egészet.

Kimondták a varázsigét, és a tűz kitört előttük. Az előző alkalommal történtekkel ellentétben ezúttal nem engedte el a lányt, miközben kirohantak a kastélyból, majd a tó partján a földre zuhantak.

Mindketten ziháltak, miközben a fekete füstfelhő elborította az eget, és az ablakok, amelyek korábban sötétek voltak, most aranybarnán ragyogtak, szikráztak és mozogtak.

Égett.

Mindent elégetett.

Úgy, ahogyan már régen meg kellett volna történnie.

Oldalra pillantott, és meglátta saját tükörképét a lány szemében, ahogy az némán figyelte, mit tett.

Hogyan égette ki magából mindazt, amit soha nem akart tovább cipelni. Hogyan teremtett helyet a hamvak között valami újnak. Valami jobbnak.

Mert ezt tette a remény.

Egyikük sem szólalt meg, miközben nézték, ahogy az épület összeomlott. Mindketten áhítattal és tisztelettel hallgatták a pusztítás hangjait.

Draco azonban nem hagyta figyelmen kívül Granger testének enyhe remegését, amikor egy halk, egyértelműen női sikoly visszhangzott a lángok között.

Mégis mindketten tovább hallgattak.

Mert tudta, hogy a lány is tudta.

Tudta, hogy Granger összerakta a darabokat arról, akit rejtegetett. Akit bántott. És akivel beteljesítette azt az ígéretet, amelyet évekkel korábban annak a ribancnak tett.

Draco arra várt, hogy a lány kimondja. Hogy megkérdezze, miért. Hogy rádöbbenjen: amit éppen most romboltak le, sokkal több volt, mint egy kastély, amelyet ő elárult.

De a lány nem tette.

Nem.

Az ő hihetetlen, tökéletes, aranyos lánya csak felsóhajtott, megszorította a kezét, és nem szólt semmit.

Nekem teremtettek téged.

Hosszú ideig ültek ott némán.

Nézték, ahogy a kastély lassan hamuvá vált.

Csak akkor fordították el a tekintetüket, amikor meghallották maguk mellett az apparálás jellegzetes pukkanásait. A sajtó egymás után készítette a fényképeket a kastélyról, amelyet addigra már teljesen elborítottak a lángok és a fekete füst.

Ideje menni.

Draco felsegítette Grangert a földről, miközben a sajtó észrevette őket, és feléjük kezdett rohanni.

Granger felhúzta a szemöldökét.

– Adjunk nekik egy fotót, aztán teleportáljunk el.

Draco beleegyezően bólintott, a lány pedig megfogta a kezét.

Ám ahelyett, hogy a tömeg és a vakuk villanásai felé indultak volna, Granger letérdelt, Draco pedig felnevetett a lány nyilvánvalóan gúnyos ötletén.

Követte a lány játékos mozdulatát, és meghajolt, miközben Granger pukedlit csinált, majd kitartotta a pózt a fényképek kedvéért.

Teljes felelősséget vállalva a mögöttük tomboló tűzért.

Hogy a világ is tudja:

tovább akartak lépni.

Együtt.

***


Theo

Három hónappal később

– Teddy, ha megtalállak, az istenre esküszöm…

Csapódott az ajtó a folyosón. Theo kiengedte a visszatartott levegőt, és elengedte a halálos szorítását az anyagon, amelyet görcsösen markolt.

Úgy tűnt, a lány az ellenkező irányba indult.

Jó.

Hamarosan érkezett az erősítés, ami majd segített elterelni a rettegett boszorkány figyelmét.

Addig nem jövök elő. Kizárt.

Túl ijesztő.

Theo a szoba sarkának dőlt, ahol bujkált. Láthatatlan volt a praktikus köpeny alatt, amiről szeretett viccelődni, hogy félig-meddig ez volt az oka annak, hogy elvette Gingersnapet.

Gyakran használta, ahogy közeledett a szülés ideje, és még gyakrabban azután, hogy elérkezett.

Mert bár a nő sok szempontból valóban kivételes volt, és Theo nagyon szerette, terhesen nem volt túl kedves.

És ez még enyhe kifejezés volt.

Theo megpróbált megértő lenni. Az elmúlt néhány hónapban rengeteg könyvet elolvasott, hogy segítsen mindkettőjüknek felkészülni arra, ami hamarosan bekövetkezett.

Megtudta, milyen bonyolult és valóban csodálatos folyamat a szaporodás, és milyen kifinomultan működik a női test az élet fenntartása érdekében.

Azt is megtudta, hogy ezek a dolgok látszólag őt is éppolyan elviselhetetlenné tették, mint a feleségét.

Legalábbis ezt mondta mindenki más.

De mi a fenét kellett volna tennie? Csak hátradőlni, és nézni, ahogy a felesége teste minden erejét beleadta abba, hogy fenntartsa azt a gyermeket, akit ő ültetett a méhébe?

Nem tenni semmit azért, hogy kellemesebbé tegye a felesége várandósságát?

Nem megpróbálni a legjobb tudása szerint orvosolni a helyzetet?

Ez nem volt jellemző Theóra. Mások problémáit is a sajátjának tekintette. Különösen, ha a feleségéről volt szó.

Így amikor a felesége gyomorpanaszokra kezdett panaszkodni, majd rendszeresen hányni kezdett, megszállottan kutatta, miért történhetett ez, végül pedig kitalált egy gyógyteát, amely úgy tűnt, segített.

Ettől kezdve sok boszorkány járt a St. Mungo's-ba a főzetért.

A felesége azonban legtöbbször továbbra is rosszkedvű és ijesztő maradt.

Aztán, amikor a méhe a növekvő gyermektől egyre jobban kitágult, és a háta állandóan fájni kezdett, módosította a Wingardium Leviosa varázsigét, hogy az felemelje a baba súlyát, és megtartsa a hasát, ahelyett hogy minden nyomás a hátára nehezedett volna.

A gonosz boszorkány azonban továbbra is méltó maradt a becenevéhez.

Theo egyre növekvő zavarodottságára pedig minél inkább próbált segíteni, a boszorkány annál ingerültebb lett.

Hermione gyakran mondta neki, hogy éppolyan rossz, mint Ginevra, amit egyszerűen nem értett. Hogy lehetett ugyanaz az, hogy ő megpróbálta jobbá tenni a dolgokat, mint amikor a boszorkány panaszkodott, és egyetlen éjszaka alatt négyszer kibaszott alkalommal cseréltette ki az ágyneműt? Vagy amikor leszidta azért, mert szóba hozta a szülési tervet, amelyet alapos kutatással állított össze a boszorkány biztonsága és a lehető legjobb kimenetel érdekében? Még akkor is, ha az utóbbi hónapban minden egyes nap át akarta beszélni vele.

Az nem volt ugyanaz.

Ő segíteni próbált.

Hermione dühös akart lenni.

A fenébe is, még ma reggel is rákiabált, mert állítólag rosszul lélegzett, most pedig a házban rohangált, őt keresve, mert azt akarta, hogy tegyen meg valamit, amiről mindketten tudták, hogy lehetetlen.

Biztonságosabb volt nem az útjába kerülni.

Szóval itt húzta meg magát a sarokban, a köpeny alatt, amíg…

– Theo! Akárhol is bujkáltál, már nyugodtan előjöhetsz! – kiáltotta egy női hang.

Hermione.

Ne dőlj be neki, Theo, férfi.

Azok a boszorkányok néha összefogtak…

– Nott, gyerünk! Zabini már megitta a felöntött, odaégett csoki felét.

Az a hang Dracoé volt.

Draco volt a bátyja.

Ő biztosan nem csalta volna csapdába.

Ugye nem vett volna részt egy Theo ellen szőtt összeesküvésben?

De említette az égett csokoládét is.

Az egyetlen gyengém…

Miért nem érkezett meg a baba akkor, amikor kellett volna? Amikor ő megtervezte? Theo nem szerette a meglepetéseket, de egy dolgot megtanult az összes könyvből és kutatásból: a terhesség és a gyermeknevelés tele lesz velük.

Már a gondolat is arra késztette, hogy naponta egy egész doboz fa fogpiszkálót elhasználjon. Ez lett az új szokása, hogy ne kelljen a többi pálcikáját rágnia, amelyek légzési problémákat okozhattak volna a gyermekének.

A francba ezzel.

– Jól van. Addig fogom hajtogatni a könyveid lapjait, amíg te…

– Oké! Oké! Jövök.

Felállt, és a köpenyt a feje kivételével mindenre maga köré tekerte, majd kikukucskált, és meglátta Dracót és Hermionét a lépcső tetején állni.

– Hol van?

A háta mögül érkező hang úgy megijesztette, hogy azonnal megfordult. Félig arra számított, hogy Gingersnap veti rá magát, de csak a falióra ketyegését hallotta.

– Valószínűleg beszorult egy babzsákba, és segítségre szorult, hogy felálljon – mondta Hermione, könyökkel oldalba bökve Dracót, aki felnevetett.

– Szóval tényleg itt vannak? – kérdezte Theo, miközben lassan odasétált hozzájuk, a köpenyt pedig a kezében gyűrte össze.

– Igen, épp most készítik elő a kártyákat – felelte Hermione, miközben hármasban lefelé indultak a ház másik oldalán lévő játékszoba felé. – Miért bujkáltál? Ginny azt mondta, már két órája téged keres.

Theo elfordította a tekintetét, és kissé gyorsabb léptekkel elindult előttük. Nem fogta elárulni nekik, miért bujkált a boszorkánya elől. Anélkül is tudta, hogy őrültnek tartották, de nem tehetett róla. Nem tudta megtenni, amit a lány kért tőle. Számára a bujkálás mindig könnyebb volt, mint a konfrontáció.

– Valószínűleg azért, mert olyan szemét volt az elmúlt héten.

– Egy felnőtt csecsemő van a hasában, Draco. Persze, hogy kényelmetlenül érzi magát és rosszkedvű. Bárki az lenne. Remélem, nem veszed magadra, Theo. Tudod, hogy imád téged.

– Tudom, de könnyebb elkerülni őt.

Hagyta, hogy Draco és Hermione lépjenek be elsőként a szobába, ő pedig akadályként álljon közte és a Gingersnapje között. Ellentétben a korábbi szerencsejáték-estékkel, a szobában nem terjengett füst, mivel Ginevra terhessége miatt az otthonukban betiltották a dohányzást.

A hét babzsák, amelyeket több ezer galleonért próbált megsemmisíteni, az alacsony kártyaasztal körül hevert. Nyilván Blaise ismét rátalált arra, hová rejtette őket. És Draco feltételezése helyesnek bizonyult: Ginevra valóban beleült az egyikbe.

Theo alig tudta visszatartani a félmosolyát, miközben figyelte, ahogy a lány frusztráltan sóhajtozott, előre-hátra forgolódva, hogy megtalálja azt a szöget, ahonnan ki tudott volna szabadulni.

A nyögéseiből ítélve nem járt sikerrel. A nagy, kerek hasa megremegett minden mozdulatnál. A mellei kipirultak, akárcsak a bőre az utolsó trimeszterben. A haja is megnőtt, és most a pocakjára omlott.

Gyönyörű volt terhesen.

Nos… amíg meg nem szólalt.

– Valaki segítsen ki ebből a sziklából, kérem! – sziszegte, miközben mindegyikükre dühösen pillantott. A fájdalmát tükröző tekintetét azonban rajta tartotta a legtovább.

Senki sem mozdult.

Theo hangosan nyelt egyet, és rájött, hogy ő volt a felelős ezért a helyzetért. Lehajolt, hogy megfogja a karját és felsegítse. Ahogy közel ért hozzá, és kinyújtotta a kezét, a nő hirtelen elrántotta a karját, és az ujjával felé mutatott.

– Nem! Te nem! Te már eleget tettél, és nagyon világossá tetted, hogy undorodsz tőlem.

Theo felhúzta a szemöldökét, miközben a nő megpróbálta keresztbe fonni a karját, de a hasa az útjába került, mire csak ingerülten felmordult.

– Soha nem tudnék undorodni tőled. Most pedig ne legyél már ilyen makacs!

Lassan felsegítette, miközben a nő a kezét a háta ívére szorította, és összeszorította a fogait. Theo odavarázsolta az asztalhoz azt a széket, amelyet a legkényelmesebbnek találtak számára a leüléshez és a felálláshoz. Amint a nő helyet foglalt, Theo odahozta a párnáját, valamint a vékony és a vastag takarót is. A nő előrehajolt, hagyta, hogy Theo a párnát a háta mögé igazítsa, majd a vékony takaróba burkolózott.

Biztosan hőhulláma volt.

Theo félrehúzta a takarót, és eltöprengett rajta, hogy rátegye-e a kezét a hasára, hogy megnézze, mozog-e a babájuk.

Amikor először érezte, hogy megmozdult, a lány az éjszaka közepén riadt fel, és örömében felkiáltott, miközben a férfi kezét a domborodó hasára tette. Theo éppen valami ellopott zsákmányról vagy hasonló ostobaságról álmodott, amikor a tenyerét belülről érő finom lökés azonnal felébresztette.

Azóta megszállottan figyelte a hasát és azt a kis embert, akit együtt hoztak létre benne. Amikor csak tehette, megérintette. Gyakran úgy aludt el, hogy mindkét tenyerét a feszes bőrre simította. Lehúzta róla a takarót, felhajtotta a pólóját, hogy egész éjjel nézhesse, ahogy a gyermekük mozgása apró domborulatokat és hullámokat keltett Ginevra hasán.

Hipnotizáló látvány volt.

– Szóval… a kis névrokonom még mindig nem akar kijönni, mi?

Mindenki Blaise-re pillantott, miután elhangzott a gúnyos megjegyzése, miközben Pansy egy pohár alkohollal leült mellé.

Ma este.

Remélhetőleg ma este lesz az utolsó szerencsejáték-est a baba születése előtt.

Ez azt jelentette, hogy ez volt az utolsó esélye megszabadulni attól a kibaszott Törhetetlen Eskütől.

Próbált megoldást találni, de mindenki és minden arról biztosította, hogy semmit sem tehetett.

Az egyetlen lehetősége az volt, hogy megpróbálja rávenni Blaise-t egy újabb esküre, amely felmentené a korábbi feltételek alól.

Mintha az a rohadék valaha is hajlandó lett volna erre.

Ráadásul tudta, hogy azok a rohadékok mind arra fogadtak, vajon a gyereküknek tényleg el kell-e viselnie egy ilyen nevet és egy ilyen katasztrófa névrokonát.

Draco és Hermione Ginevra másik oldalán ültek, Hermione pedig átnyújtott neki egy bögre alkoholmentes, odaégett csokoládét és egy zacskó chipset.

Ginevra olyan mosollyal nézett a rágcsálnivalókra, amilyet az elmúlt hónapokban szinte kizárólag étel láttán mutatott, majd belekortyolt az italába.

– Hol van Daph? – kérdezte Draco, miközben felvette a kártyákat, amelyeket Blaise osztott ki nekik.

– Az új barátnőjével utazik. A hónap végéig nem lesznek itt – felelte Pansy.

Hermione elrejtette a lapjait, miközben Blaise hátradőlt, és úgy tett, mintha nyújtózkodna.

– Ugyanaz a lány, aki két hónapja eljött a szerencsejáték-estre? Mi is volt a neve?

Pansy néhány zsetont dobott az asztal közepére.

– Clara. Igen, gyönyörűek együtt. Amikor legutóbb együtt ebédeltünk, Daph azt mondta, szerinte ő az igazi. Nem lepne meg, ha már házasként jönnének vissza.

Theo lapjai szörnyűek voltak. Mostanában szinte mindig azok voltak a szerencsejáték-estéken, amióta bejelentették Ginevra terhességét.

Micsoda véletlen…

Csaló rohadék.

Hermione tágra nyílt szemmel nézett rájuk.

– Tényleg? De még öt hónapja sincsenek együtt.

Blaise vállat vont, miközben mindenki felfedte a lapjait, és kiderült, hogy Pansy nyert.

– Daph azt mondja, ha tudod, akkor tudod. Vagy valami hasonló érzelgős baromság.

Theo egy fogpiszkálót dugott az ajkai közé, és arra koncentrált, ahogy a fa a nyelvéhez és a szájpadlásához ért. Lassan ide-oda mozgatta, miközben összeszedte a kártyákat, és keverni kezdett.

– Daphodil hamarabb megy férjhez, mint ti. Mi tart vissza benneteket attól, hogy tudjátok?

Theo remélte, hogy ezzel érzékeny pontra tapint, és egy kis zavart kelt Pansy és Blaise kapcsolatában. Elvégre a férfi már így is elég sok zűrt okozott az övében.

Pansy gúnyosan felhorkant.

– Soha nem fogunk összeházasodni.

Theo meglepetten felpillantott, majd Blaise-re nézett, aki védekezően felemelte a kezét.

– Mi van? Nem kényszerítettem rá, hogy ezt mondja. Megegyeztünk, hogy soha nem házasodunk össze.

– Miért?

Theo közelebb húzta Ginevra kezét az asztal széléhez, hogy ne kelljen előrehajolnia.

– Mert értelmetlennek tűnik. Mi van, mintha egy darab papír bizonyítaná, hogy ő az igazi nekem? Baromság. Végig együtt maradtunk a háború poklában. Ha ez nem odaadás, akkor nem tudom, mi az.

Blaise megcsókolta Pansy arcát, majd gyengéden előre-hátra dörzsölte az orrát az övéhez.

– Ez egyszerűen nem nekünk való. Nincs rá szükségünk.

– Nem, nekünk tényleg nincs rá szükségünk. Na és ti ketten?

Pansy az asztal túloldalán ülő másik párra mosolygott, közben azonban ügyesen kihúzta a kártyáit Blaise látómezejéből.

Theo gyorsan odapillantott, és látta, hogy Draco pislogás nélkül bámulta a lapjait, míg Hermione kényelmetlenül fészkelődött a székén. Még nem ivott eleget ahhoz, hogy ez az alkohol számlájára legyen írható, így Theo tudta, hogy a viselkedésüknek más oka volt. A francba… még nem beszéltek erről?

Évek óta nálad van az a rohadt gyűrű, Draco. És ő tudja.
Ti ketten és a rohadt titkaitok… Az ember azt hinné, mostanra már megtanultátok volna.

Ginevra váratlanul lecsapta a kezét az asztalra, mire mindannyian összerezzentek.

– Nos, akár összeházasodtok, akár nem, ne ess teherbe. Mert akkor a férjed többé nem akar majd hozzád érni.

Theo füle lángolni kezdett, amikor mindenki döbbenten Ginevrára nézett a kitörése miatt.

Ahelyett, hogy kisegítette volna, Ginevra arra koncentrált, hogy egyensúlyban tartsa a bögréjét a hasán, majd elégedetten elmosolyodott, amikor sikerült.

Theo azonnal témát akart váltani.

– Ööö… én jövök. Pansy, mit akarsz…

– Baj van a paradicsomban, ti ketten? – Blaise felhúzta a szemöldökét, és érdeklődve előrehajolt.

– Kevesebb baj lenne, ha beleegyeznél egy újabb Törhetetlen Eskübe, ha megnyerném a következő leosztást.

Blaise felnevetett.

– Már századszor mondom, hogy nem fog megtörténni, Nott. De miért gondolja azt, hogy nem akarsz hozzáérni?

– Mert egész nap előlem bujkált ahelyett, hogy lefeküdt volna velem, ahogy szerettem volna.

A francba…

Theo az asztalra hajtotta a fejét.

Nem akarta, hogy mindannyian tudjanak a házasságuk intim részleteiről. Vagy azokról a problémákról, amelyeken éppen keresztülmentek.

– Mit csináltál, Nott?

– Ma reggel jöttünk vissza a gyógyítónktól, akinek a vizsgálatát megint megpróbálta átvenni…

– Mert az az idióta nem tudta, miről beszélt. Még a méhnyakat sem tudta rendesen kiejteni, a francba.

– …és javasolt néhány természetes gyógymódot, amelyek segíthetnek rávenni ezt a kis embert, hogy végre kibújjon belőlem…

– Ginevra, kérlek, hagyd abba…

– …Sétáltunk. Ettünk fűszeres ételeket. De azt mondta, a leghatékonyabb módszer…

Anélkül, hogy felnézett volna, Theo érezte, hogy a lány rámutat.

– …az lenne, amit ő nem hajlandó megtenni. Mert gondolom, már túl terhes vagyok ahhoz, hogy kívánatos legyek.

Remek. Ennek most már soha nem lesz vége.

A szobára néhány pillanatra csend telepedett Ginevra érzelmektől fűtött szavai után. Súlyosabban hangzottak, mint Theo várta. Nem is sejtette, hogy a lány a távolságtartását úgy értelmezte, mintha már nem kívánná.

– Nem erről van szó – mormolta az asztallapnak.

Hermione halkan megköszörülte a torkát, próbálva oldani a feszültséget.

– Én is hallottam már erről. Hogy a szex segíthet beindítani a vajúdást. Biztosan olvastál róla azokban a mágikus terhességről szóló könyvekben.

– Olvastam.

– Akkor miért nem próbáljátok ki?

Hallotta, ahogy Ginevra végigsimít a hasán, majd felhorkant.

– Mert akkora vagyok, mint Tessy nagynéném hátán az az óriási anyajegy.

– Nem.

Imádta a nő testét. Imádta, ahogy megváltozott, ahogy életet hordozott és táplált. Theo szemében valódi műalkotás volt.

– Mert találtál egy egész kekszet a mellem és a hasam közé szorulva.

– Nem.

Az valóban vicces volt. Még meg is őrizte a kekszet, és kiállította egy kis táblával együtt, amelyen leírta az emlék történetét.

– Akkor miért?! Elegem van a terhességből! Azt akarom, hogy ez a baba most azonnal kijöjjön!

– Hidd el, én is.

– Ezt meg hogy érted?

– Azt, hogy egy ribanc voltál.

– Hé!

Theo azonnal felkapta a fejét, és dühösen Dracóra meredt, miközben látta, hogy Hermione lehúzza a cipőjét, és oldalba vágja vele.

Nem érdekelte, mennyire igazak voltak azok a szavak.

Ne hívd így.

Még viccből se.

– Most éppen egy szemgolyót növesztesz a testeddel, menyét? Nem? Akkor nincs kurva jogod véleményt mondani a viselkedésemről.

– Hát… valójában a szemei ekkorra már teljesen kifejlődtek. Most pedig éppen…

A pillantás, amelyet Ginevra rávetett, ölni tudott volna. Theo azonnal becsukta a száját, és inkább a kártyáit kezdte bámulni, miközben a szájában lévő fogpiszkálóra koncentrált.

– Utálod, hogy terhes vagyok.

Theo sóhajtott, és az arcát a kezébe temette.

– Nem. Nem utállak azért, mert terhes vagy.

– Akkor miért, Theo? Miért nem nyúltál hozzám hetek óta? És miért bujkáltál előlem, amikor csak tehetted?

Felnézett, és a szemébe nézett. Látta, hogy könny csillog bennük. Az utóbbi időben egyre nehezebben tudta kordában tartani az érzelmeit.

A francba… ne sírj. Kérlek, ne sírj miattam… Tudod, mennyire utálom ezt.

Megfogta a kezét, és a hasára tette.

– Mert… mert a babánk van ott bent, és bár tudom, hogy orvosilag nem lenne szabad gondot okoznia… – Elhallgatott, és megpróbálta szavakba önteni a szorongását. – Csak… furcsa, oké? Ma este megint sétálunk egy nagyot a birtokon. Talán az segít…

A lány felnyögött, lerázta magáról a férfi kezét, majd visszaroskadt a székbe.

– Nincs több séta! Akármennyi varázslatot is teszel a lábamra, attól még fájnak.

– Mehetnénk valami meleg ételt enni, ha szeretnél – javasolta Hermione.

– Az egyetlen dolog, amit magamban akarok, az Theo. De ő nem akar engem.

Ez nagyon gyorsan unalmassá vált.

– Ginevra, hagyd abba.

– Már nem vagyok vékony és könnyű…

– Gingersnap…

– …és a melleim is megváltoztak, striák vannak a fenekemen. Őszintén szólva nem is hibáztathatom érte, szóval…

Tudod, mit? Leszarom.

Theo hirtelen felállt, és magával rántotta a lányt. Az meglepetten felkiáltott, majd megpróbálta úgy igazítani a testét, hogy kényelmesen tudjon megállni. Theo megfordult, és kifelé kezdte húzni a szobából.

– Várj, Teddy, hová mész…

Theo a lány füle mellé hajolt.

– Én dugtam beléd azt a babát. Azt akarod, hogy dugjam ki belőled? Rendben. Gyere.

Az öröm, amely elárasztotta a lány arcát, elgondolkodtatta Theót a saját, frusztrált gondolatai közepette. Ginevra csak kényelmetlenül érezte magát. Irritált és fáradt volt. Megkönnyebbülésre vágyott, Theo pedig az elmúlt kilenc hónapban a lelkét is kidolgozta azért, hogy bármilyen enyhülést nyújtson neki. Ha ezt a farkával is megadhatta neki, akkor miért ne?

Ginevra örömében szinte ugrándozott mellette, miközben az ajtó felé indultak.

– Ez más. Általában te és Frosty mentek el korán dugni. Jó szórakozást, ti ketten! Szerezzétek meg nekünk a kis Blaise-t… hű, mi az?

Beszéd közben Theo furcsa, nedves hangot hallott maga mellett. Megfordult, és látta, hogy Ginevra döbbenten bámul lefelé. A kényelmes ruhája elején gyorsan terjedt egy sötét folt, a padlón pedig egy tócsa kezdett kialakulni közöttük.

A francba… a francba, a francba, a francba!

Tudom, mit jelent ez!

– Ó, istenem…
– Mi az?
– Elfolyt a magzatvize!

Mindenki megmozdult, kivéve őt és Ginevrát. Mindketten továbbra is a padlót bámulták.

Theo csak a saját szívverését hallotta a fülében. Semmi mást. Semmit sem tudott befogadni azon kívül, hogy a nő ott állt előtte, és elkezdődött a szülés.

Ez tényleg megtörténik.

Mi… hamarosan gyermekünk lesz.

Apa leszek.

A francba.

– Én… – Ginevra hangosan nyelt egyet, majd pislogott. – Meg kell néznem, hogy be van-e takarva a babakocsi. És… és meg kell néznünk a gyerekszoba hőmérsékletét. Ó, és…

Hermione odalépett mellé, és átkarolta.

– Tudod, hogy minden készen áll, Gin. Te és Theo már hetek óta készen álltok. El kell vinnünk téged a Szent Mungóba. Theo, hozd a szülési csomagot! Hamarosan megszületik a babátok!

Theo nem mozdult.

Nem tudott mozdulni.

Kívülről teljesen mozdulatlanul állt, míg belül…

Nem vagyok kész.

– Nem vagyok kész… – ismételgette halkan.

Draco elé lépett, miközben Hermione Ginevrát a kandallóhoz vezette, Blaise és Pansy pedig már mindenkit értesített a történtekről.

– De készen állsz, testvér.

Erősen átkarolta Theo vállát, miközben a kezébe nyomta a szülési csomagot, amelyet Theo hónapokon át aprólékosan állított össze.

Átmentek a kandallóhálózaton, és Hermionét meg Ginevrát követve a gyógyközpont bejáratához érkeztek.

Amint beléptek, a gyógyítók kerekesszékbe ültették Ginevrát, a többiek tekintete pedig automatikusan Theóra szegeződött. Furcsa felelősségérzet áradt szét benne, amikor a kezébe adták a felesége kartonját, és tőle várták az utasításokat.

Mert gyakorlatilag ő irányította itt a dolgokat.

Még ha mindig is jobban szerette a háttérmunkát.

– Nott gyógyító, a szoba, amelyet Nott asszony számára kért, készen áll…

Átlapozta a lapokat, amelyek varázslatos módon folyamatosan frissültek a fölöttük lebegő diagnosztikai táblázat adatai alapján.

– Jó, köszönöm. Szóljon Bernard gyógyítónak, hogy jöjjön hozzám…

– Ő jelenleg nem ér rá. Wendy gyógyító fogja…

– Az biztos, hogy nem.

Theo megfordult, amikor valaki átnyújtotta neki a gyógyítóköpenyét, és gyorsan magára kapta. Ginevra rosszallóan megrázta a fejét, majd összeszorította a fogait, és az oldala felé kapott. A lebegő értékek harminchat másodpercre megugrottak, majd ismét normalizálódtak.

– Az a Wendy, aki a varázslómra pályázik, nem fogja világra segíteni a babánkat. Keressenek valaki mást.

Mindenki őt bámulta, miközben letérdelt a felesége elé. Gyengéden felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen, és megpróbálta rámosolyogni azt a mosolyt, amelyet Ginevra mindig a kedvencének nevezett.

A lány szeme ismét könnyes volt, és képtelennek tűnt abbahagyni, hogy simogassa a hasát.

– Minden rendben lesz. Bernard a legjobb ezen a területen, és…

Az arca ismét fájdalomtól rándult össze. Felnyögött, miközben a férfi kezébe kapaszkodott, és erősen megszorította.Még csak három perc telt el az előző fájás óta. Máris gyorsan követték egymást. Molly figyelmeztette őket, milyen intenzívek és gyorsak voltak a saját szülései.

Theo nem ellenkezett, amikor betolták Ginevrát a szobába. Onnan nyílt a legszebb kilátás az egész központban, és külön neki vásárolt egy speciális ágyat, hogy a lehető legkényelmesebben feküdhessen.

Ő és Hermione segítettek neki ágyba feküdni, majd feladták rá a szülőköntöst. Draco közben galleonokat csúsztatott mindenki kezébe, akivel csak találkozott, hogy senki ne szivárogtasson a sajtónak. Theo biztos volt benne, hogy néhány fenyegetés is elhangzott.

Letette a szülési csomagot a székre, és észrevette, hogy a keze egyáltalán nem remegett.

Belül azonban – mint mindig – teljes káosz uralkodott.

Megpróbálta számolni a lélegzeteit, hogy elmeneküljön a fejét kitöltő forró köd elől, amely minden más gondolatot kiszorított. Nem tudta, mennyi ideig állt ott a nyitott táska fölött, próbálva összeszedni magát, mígnem Ginevra hangos fájdalomkiáltása visszarántotta a valóságba.

Azonnal a lebegő értékekre nézett, rettegve attól, hogy valami nincs rendben.

A lány újra felkiáltott.

Jól van, Theo, fiam.
A szülés fájdalmas.
Semmit sem tehetsz, hogy ezt megváltoztasd.
Minden értéke azt mutatta, hogy minden normálisan haladt.
Sajnos néha a normális fájdalmas volt.

Átmeneti szakaszban voltak. És az átmeneti szakaszok soha nem voltak szépek.

– Theo… – Odalépett az ágya mellé, miközben továbbra is a lebegő számokat figyelte. – Megfoghatom a kezed?

– Természetesen.

Összefonta az ujjaikat, és látta, ahogy újabb fájás kezdődött. Wendy gyógyító belépett a szobába, és leült az ágy lábához.

– Egyre gyorsabban jönnek. Az elején még négypercenként jelentkeztek, de most már három percnél is rövidebb idő telik el két fájás között. Szüksége lesz egy nyugtató főzetre. Arra, amit én fejlesztettem ki, és…

– Theodore Nott.

Lenézett, miközben Wendy gyengéden szétnyitotta Ginevra lábait, hogy megvizsgálja, hogyan haladt a tágulás.

– Ma nem te vagy a Szent Mungo legjobb gyógyítója. Ma nem dolgozol. Ma férj vagy… és hamarosan apa leszel. Légy az.

Légy az. Légy az.

Hogy a fenébe legyek az?

Nem tudom, hogyan kell annak lenni.

Hangosan nyelt egyet, miközben Hermione hátrafogta Ginevra haját, és elkötötte az arcából. Verejték gyöngyözött a halántékán, Theo pedig meglengette a pálcáját, hogy hűsítő varázslatot bocsásson a testére.

Odament Wendy mellé, hogy a saját szemével lássa, hogyan haladt Ginevra tágulása.

De amint odanézett, érezte, hogy megremeg a térde.

Draco elkapta és megtámasztotta, miközben a benne tomboló pusztulás lassan kívül is láthatóvá vált.

Mert ez nem valami idegen volt.

Ez Ginevra volt.

Az ő Gingersnapje.

Az ő gyermeke.

És…

– Theo.

A bátyja maga felé fordította az arcát, miközben valahol a távolból még mindig hallotta Ginevra fájdalmas hangjait. Valaki egy fiolát nyomott a kezébe.

– Küzdj azért, hogy itt maradj. Most. Érte maradj itt.

Lenyelte a bájitalt, és lehunyta a szemét, hogy ellenálljon a pániknak, amely el akarta ragadni a testét és az elméjét.

Megpróbálta elvenni tőle ezt a pillanatot.

A sajátjává tenni.

Már így is túl sokat elvett tőle.

Ezt nem fogja.

Belégzés… hetvenkettő. Kilégzés… hetvenhárom.

A lány felnyögött.

Belégzés… hetvennégy. Kilégzés… hetvenöt.

Hallotta, hogy a nevét mondja.

Meg tudod csinálni. Semmi sem fogja megváltoztatni őt. Még ez sem.

Theo visszafordult a boszorkányához, és látta, hogy felé nyúlt. Éppen időben ragadta meg a kezét, amikor újabb fájás tört rá. Ginevra felnyögött, és az izmai összehúzódásakor a férfi kezébe kapaszkodott.

– Lélegezz velem, Ginevra. Lélegezz be…

A lány hangosan követte az utasítását, ő pedig együtt lélegzett vele.

– Lélegezz ki…

– Kérlek… maradj itt. Kérlek, ne engedd el. Fáj, Theo.

Az arcát a lány hajába temette, és gyengéden megcsókolta, miközben Ginevra zihált.

– Tudom. A francba, tudom. Bármit megtennék, hogy elvegyem tőled ezt a fájdalmat. Tényleg.

– Adnál még egy ujjat?

Nehéz lélegzetvételei között megpróbált nevetni a saját viccén, Theo pedig elmosolyodott.

– Bármelyiket, amelyiket csak akarod. Akár a hüvelykujjamat is.

A lány ismét felnevetett, mielőtt a nevetése fájdalmas grimaszba fordult volna, és az egész teste megfeszült.

Wendy gyógyító felnézett rájuk.

– Ideje nyomni. Hamarosan megismerhetitek a babátokat.

Ginevra ujjai még erősebben szorították az övét. Hermione lehajolt, és valamit a fülébe suttogott, miközben Draco Theo mögé lépett.

A bátyja bólintott felé.

Theo viszonozta a gesztust.

– Rendben. Készen álltok?

– Nem – vágták rá egyszerre.

Wendy gyógyító elmosolyodott.

– Senki sincs készen. De remek szülők lesztek. Higgyetek nekem. Most pedig… nyomjatok!

Minden gyorsabban történt, mint szerette volna. És közben sokkal lassabban is. Egyrészt úgy tűnt, alig telt el néhány másodperc, mire meghallotta a sírást. Másrészt az a hang mintha örökké tartott volna. Egyetlen pillanat alatt mindent megváltoztatott. És ez a pillanat örökké megmaradt. Tudta. Már abban a másodpercben tudta, amikor a szeme előtt történt.

Ahogy meglátta a tíz apró ujjat és a tíz pici lábujjat. Ahogy ficánkoltak, miközben Wendy takaróba csavarta a kis testet. Ahogy a kivételes boszorkánya felült, és a karjába vette a babájukat, szorosan magához ölelve, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcán. Amikor a lány ránézett, Theo egész világa a lehető legszebb módon omlott össze.

– Zöld szeme van – zokogta Ginevra, és kinyújtotta felé a kezét, hogy közelebb hívja.

Theo azonban nem mozdult.
Csak bámulta a vörös hajat.
Az apró füleket.
A kis szájat, amely kinyílt, majd újra becsukódott.

– Theo…

Nem akarom bántani.
Nem érhetek hozzá.

– Theo, dehogynem. Dehogynem. Kérlek, gyere ide. Hadd mutassam meg.

A francba… biztos hangosan kimondta.

Megmozgatta az ujjait maga mellett, és fejben újra meg újra Draco szavait ismételgette, miközben odalépett az ágyhoz, és leült Ginevra mellé.

Itt lenni.

Jelen lenni.

Nem elveszni a „mi lenne, ha” kérdésekben és az aggodalmakban.

Ginevra a vállára hajtotta a fejét, és az ölébe fektette a babát. Theo ügyetlenül tartotta a kis test súlyát a karja hajlatában. Mereven, attól félve, hogy valahogy kárt tesz benne.

Tapasztalatai szerint minden összetört.

A gyermek megmozdult, és a takaró lecsúszott róla. Apró karjai a magasba emelkedtek, mintha felfedeznék azt a világot, amelyet még soha nem ismertek.

Theo ámulva figyelte. Észrevette a tiszta, tökéletes bőrön felbukkanó apró libabőrös dudorokat, és kinyújtotta a kezét, hogy újra betakarja.

Ahogy megpróbálta visszabújtatni a ficánkoló karocskákat a meleg takaró alá, a pici kéz hozzáért az övéhez, és rázárult a kisujjára.

Erősen kapaszkodott.

Theo tüdeje egy pillanatra megszűnt működni.

Megérintette a kisbabáját.

A közös kisbabájukat.

És a baba kapaszkodott belé.

Őt kereste.

Akarsz engem…

A francba, tudom, hogy a könyvek szerint ez csak egy reflex, de a fenébe a könyvekkel.

Belém kapaszkodsz.

Belém.

Szeretlek.

Mellkasához ölelte a gyermeket, és gyengéden megcsókolta sűrű, vörös haja tetejét.

– Minden porcikám a tiéd. Az egész. Minden. A tiéd.

Ginevra és Hermione egyszerre kezdtek még hangosabban sírni. Mindannyian némán bámulták családjuk legújabb tagját.

A reményt.

Azt a reményt, amelyet Theo a karjaiban tartott.

Ginevra visszavette a babát, amikor az mohón szopogatni kezdte az öklét, egyértelművé téve, hogy éhes.

– Adunk nektek egy kis időt – mondta Hermione különös arckifejezéssel, miközben Ginevra kibújt a szülőköntösből, hogy megszoptassa a babát. – Értesítjük a családot. Gyere ki, ha készen állsz a látogatókra, Theo.

Hermione arckifejezése lassan megváltozott. Theo figyelmeztető pillantást vetett Dracóra, mert úgy tűnt, valami történik vele.

Mintha… átváltozna.

A bátyja szó nélkül kifelé kezdte terelni Hermionét.

– Maradj itt, Theo.

Theo bólintott, majd ismét a feleségére figyelt. Az ajtó becsukódott mögöttük, ő pedig segített Ginevrának kényelmesebb testhelyzetet találni, miközben a baba megpróbált szopni.

A lány egy pillanatra összeszorította a szemét, majd halkan felsóhajtott.

– Fáj?

Ginevra elmosolyodott, és a vállára hajtotta a fejét.

– Nem… nem igazán. Inkább furcsa. De jó értelemben furcsa.

Mindketten csodálattal nézték a kisbabájukat, miközben a többi gyógyító csendben rendbe tette a szobát, és ellátta Ginevrát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Theo, miközben néhány hajtincset a füle mögé simított.

– Őszintén? Sokkal jobban, mint korábban.

Az ujjbegyével gyengéden végigsimított a rózsaszín kis arcon, amely valamivel barnább volt az övénél, és pontosan ugyanolyan árnyalatú, mint Theo kisujja.

Pont olyan, mint ő.

– Ez a mi babánk.

Abban a pillanatban Theo mélyen megcsókolta, a lány pedig a csókba mosolygott.

– Az. Köszönöm.

– Miért? – kérdezte halkan.

– Mindenért. Azért, hogy az életem sokkal többet jelent, mint amiben valaha is reménykedtem.

Wendy gyógyító odalépett az ágy mellé, és mosolyogva lapozott bele a kezében tartott űrlapokba, majd elővarázsolt egy tollat.

– Gratulálok. Hamarosan hozunk önnek valami ennivalót, Nott asszony. Biztosan éhes.

Odahúzta eléjük a kis asztalt, letette rá a pergameneket, és írni kezdte a központ aktájához szükséges adatokat.

– Az adataik nagy része már megvan, így most már csak egy névre lesz szükségünk.

A francba.

– Egy… egy névre?

Theo fel sem emelte a tekintetét a gyermekéről.

Gyermek.

Baba.

Mert annyira elvesztek a jelenlétében, hogy egyetlen pillanatra sem álltak meg, hogy megnézzék…

– Igen. A fiuk nevére.

Hát. Kurvára. Persze.

Valamiért Ginevra azonnal kuncogni kezdett. Próbálta visszafojtani a nevetést, hogy a mellkasa ne rázza meg a babájukat… nem, a fiukat, de minél jobban küzdött ellene, annál nehezebb lett megállnia. Aztán találkozott Theo tekintetével, meglátta a férfi teljesen legyőzött arckifejezését, és kitört belőle a fékezhetetlen nevetés.

Wendy gyógyító rendkívül zavartnak tűnt, az arckifejezése pedig csak még tanácstalanabbá vált, amikor Theo is nevetni kezdett a helyzet tökéletes abszurditásán.

– Teddy, neki is vörös haja van. Vörös haja van, és…

A nevetéstől elakadt a lélegzete, amitől Theo még hangosabban felnevetett.

Szegény gyerek.

Volt tervük arra az esetre, ha ez történne.

Talán az elmúlt kilenc hónap segített nekik megbékélni a gondolattal. Vagy talán egyszerűen mindketten annyira a végletekig feszültek voltak az érzelmektől, hogy a testük végül feladta.

Talán mindkettő igaz volt.

De ez semmit sem változtatott azon, hogy amikor Wendy eléjük tette az űrlapokat, Theo keze szinte önálló életre kelt, és beírta azt a hat betűt a fia hivatalos irataiba.

Blaise.

Theo letette a tollat, majd gyengéden végigsimított a fia arcán, miközben az továbbra is békésen szopott az anyján.

Ginevra is kinyújtotta a kezét, és megfogta a tollat.

– Tetszik, Teddy. Nagyon, nagyon tetszik. Szerintem illik hozzá.

Theo bólintott, és hagyta, hogy Ginevra vezesse a tollat, amely leírta a következő kilenc betűt, végül pedig a „Nott”-tal fejezte be a nevet.

A mellkasát szorító érzés lassan feloldódott, amikor Wendy átnézte az űrlapokat, és elégedetten bólintott.

– Rendben. Akkor üdvözöljük az édes Blaise Frederick Nottot.

– Nem, ne Blaise – javította ki Ginevra magabiztosan. – Azt szeretnénk, ha a középső nevét használná.

Az ő ötlete volt.

A zseniális boszorkányé.

És most, ahogy Theo a fiára nézett, nem tudott mást tenni, mint egyetérteni.

Tényleg illett rá.

– Rendben, ezt természetesen feljegyezzük. Élvezzék a drága kisfiukat, Blaise Frederick Nottot.

– Freddy – javította ki Ginevra ismét.

Aranyos.

Tényleg úgy nézett ki, mint egy Freddy.

Wendy bólintott.

– Freddy.

Azzal megfordult, és elindult kifelé. Amíg nyitva maradt az ajtó, mindketten hallották Ginevra hangos, nyüzsgő Weasley családjának zsivaját a folyosóról.

Ginevra óvatosan átadta Freddyt Theónak. A férfi a karjába vette, hogy megböfögtesse, ezzel egy kis időt adva Ginevrának is, hogy rendbe szedje magát és betakarózzon.

– Nos, talán be kellene engednünk őket. Megkérnéd őket, hogy legyenek csendben? És egyszerre csak néhányan jöjjenek be.

Theo gyengéden simogatta a fia hátát, míg végül meghallotta azt az apró büfögést, amire várt. Ezután visszaadta Freddyt Ginevrának, és elindult az ajtó felé.

Hogy a világ tudja: apa lett. Hogy van egy fia. És hogy mindent meg fog tenni azért, hogy azzá a férfivá váljon, aki mindig is lenni akart.

Mit tehetne ennél többet?

Kinyitotta az ajtót, és felkészült rá, hogy fogadja a tolakodó családot, de hirtelen megdermedt, amikor meglátta a folyosón síró Hermionét, akit Draco a karjában tartott.

A mosoly eltűnt az arcáról.

Draco azonban megrázta a fejét, majd finoman a folyosó sarka felé vezette Hermionét, hogy Theo ne lássa tovább őket.

Mielőtt utánuk indulhatott volna, Molly Weasley izgatott hangja darabokra törte minden tervét, és visszarántotta a jelenbe.

Draco vigyázott rá.

Bármi is történt, Draco vigyázott rá.

Rendbe fog jönni.

Rendbe fog.

– Fiú vagy lány? Fiú vagy lány, Theodore?!

Theo a vele szemben álló népes társaságra emelte a tekintetét.

– Fiú.

A csoport egyszerre tört ki örömujjongásban, de szerencsére senki sem próbált rögtön berontani.

A tömeg hátsó részéből hangos éljenzés hallatszott, Theo tekintete pedig összetalálkozott azzal a rohadékkal, aki túlságosan is büszkének tűnt erre a pillanatra.

– Igen! Kis Blaise Jr.!

– Ugye nem tényleg ez lett a neve?

Padma aggódó arckifejezéséből ítélve valóban tudni akarta a választ.

– De igen – felelte Theo.

Nem vesződött azzal, hogy elmagyarázza az egész történetet.

– Blaise Frederick Nottnak hívják.

Molly felzokogott, és a kezét a szája elé kapta.

– Fred…

Theo elmosolyodott, és bólintott.

Molly hangosan sírni kezdett, Arthur pedig átölelte a feleségét, miközben a saját könnyeit is letörölte.

– Köszönöm – suttogta.

– Nem. Én köszönöm – felelte Theo.

Ez a két szó újra és újra visszhangzott a fejében, miközben követte őket a szobába.

A tekintete a kis családjára esett.

Élete szerelmeire.

És arra, hogy végül minden olyan tökéletesen a helyére került.

hozzászólások: 0