11. fejezet

Hermione távoli, kétségbeesett dörömbölésre ébredt. Szemeit könnyedén megdörzsölve felállt, és gyorsan felöltözött az előző esti farmerjába és pulóverébe, pálcáját pedig zsebre dugta. A kinti égboltról megállapította, hogy még mindig az éjszaka közepe van. Valószínűleg legfeljebb néhány órát aludtak. Draco megmozdult mellette, artikulálatlanul morogva.

Valami nem stimmelt. Hermione kinyitotta a lakása bejárati ajtaját, és látta, hogy Theo Nott dörömböl Draco ajtaján.

– Hermione – kapkodta a levegőt, és felé fordult –, hála Merlinnek.

– Theo? – kérdezte Draco a boszorkány mögé lépve. – Mi történt?

– Astoria – mondta Nott. – Összeesett.

Hermione a két férfira pillantott, és észrevette, ahogy Draco azonnal elsápad. Nyilvánvalóan ez valóban szörnyű hír volt.

– Theo, hol van? – kérdezte Hermione azonnal, és elővette a pálcáját. A szíve hevesen dobogott a fiatalabb lányért, aki olyan gyorsan a szívéhez nőtt.

– Elvittem a Mungóba – felelte a sötét hajú férfi kétségbeesett tekintettel. – Nem tudtam, hova máshova. Draco, rosszabb volt, mint amit valaha láttam.

– Hol van Scorp? – tudakolta egyből Draco, találkozva Nott hangjával.

– Daph még mindig ott volt – mondta Nott. – Én nem…

– Elindulok – közölte Hermione, és megnyugtatásul megszorította Nott kezét. Draco felé pillantott, és egy gyors csókot adott neki. – Majd jelentkezem, amint bármit megtudok a helyzetről.

Mielőtt bármelyik férfi válaszolhatott volna, elindult és a hoppanálási ponthoz sietett, aztán pillanatokon belül megérkezett a Szent Mungóba. Megállított egy arra járó kezdő gyógyítót, hogy átnézze a kórlapjait, meghatározva a szobát, ahová Astoriát vitték. Sürgősségi szoba volt.

Hermione berohant, meglátva két pánikba esettnek tűnő gyógyítófiatalembert.

– Most hozták be – mondta az egyikük, egy Patrick nevű fiatalember. – Elaltattuk, de nem viseli jól.

A két gyógyító furcsán bámult rá, és Hermione rájött, hogy a kanadai zászlós pulóverét viseli, amit előző este viselt. A világbajnokság élvezete most olyan távolinak tűnt.

Astoria mellé sietett. A nő sápadt volt, de eszméletlen, az arca enyhén vibrált, mintha fájdalmai lennének. Egy mágikus diagnosztikához volt csatlakoztatva, amely mutatta a vérnyomását, a szívverését és más életfunkciókat.

Hermione a pálcájával gyorsan bemetszést ejtett a lány karján, és három kis fiola vért vett a vizsgálathoz. Ellenőrizte az életfunkcióit, és lefuttatott néhány gyors tesztet, az eredmények vadul nem voltak meggyőzőek semmi olyanhoz képest, amit Hermione valaha is látott.

Persze, amilyen betegsége Astoriának volt, az nem hasonlított semmi másra. Eszébe jutott, amit Draco egyszer mondott neki arról, hogy Astoria vérvonala egy régóta szunnyadó átkot hordoz. Rendkívül nyugtalanító adrenalinlöketet érzett, ahogy rájött, hogy fogalma sincs, hogyan kell bánni a vérátkokkal.

Hirtelen Astoria mozogni kezdett. A lány remegett, és a szemei felpattantak, üres tekintettel bámult.

Hermione elkapta a kezét, és a fiatal nő tekintete összpontosult, könnyei szabadon folytak, miközben fájdalmában zihált.

– Hermione – szólalt meg fojtottan lány. – Itt vagy.

– Itt vagyok veled – mondta Hermione, és megszorította a kezét. Védeni akarta őt.

– Hermione, annyira félek – suttogta a boszorkány. – Nem tudok, én… Scorpius… én nem…

– Shhhh – csitította Hermione, és még egyszer végigsimított a pálcájával Astoria reszkető alakján.

Gyorsan kiáltott néhány parancsot a fiatal gyógyítóknak, akik döbbent rémülettel figyelték a jelenetet. Összeállították a szükséges bájitalokat, és Hermione egyenként beadta őket.

– McTavish van ma este? – kérdezte az egyiket, a Patrick nevűt.

– Igen – válaszolt a fiatalember bólintva, miközben még több bájitalt adott át Hermionénak.

– Találjátok meg – sziszegte a gyógyítóboszorkány, miközben próbálta, hogy Astoria ne hallja meg. – Egyedül nem tudom ezt megcsinálni.

Patrick elsietett, egyedül hagyva Hermionét a rémült lánnyal és a kissé önuralomra ébredt junior gyógyítóval. Úgy tudta, hogy a férfi neve Michael volt.

Úgy tűnt, a bájitalok extrém koktélja a legkevésbé sem segített, ha valaki, akkor Astoria most rosszabbul volt, és nyöszörgött a fájdalomtól. A mágikus diagnosztika megmutatta Hermionénak, hogy a lány szívverése messze a normális felett volt, az adrenalin pedig végigsöpört a szervezetén.

Hermione ismét megfogta Astoria kezét, és erősen megszorította.

– Jól van – motyogta a lány. – Itt vagyok veled…

Kétségbeesetten végigfutott az emlékezetén, hogy mi minden juthatna eszébe, ami enyhíthetné a lány szenvedését, Hermione egy olyan varázslat mellett döntött, ami lelassíthatja a szívverését, eléggé ahhoz, hogy megpróbálja stabilizálni az állapotát.

– Hol van McTavish! – kiáltotta boszorkány, mire a másik gyógyító az ajtóhoz rohant, és még akkor is végignézett a folyosón, amikor frissítette a kórlapjait, hogy a sürgősen hívja McTavisht.

Megkísérelte a varázslatot, érezte, hogy rövid időre hatni kezd, majd kudarcot vallott. Astoria most már zokogott a fájdalomtól. Hermionénak meg kellett küzdenie a könnyekkel, amelyek őt is eluralkodni fenyegették. Ő volt a lány egyetlen reménye, amíg a feljebbvalója meg nem érkezik.

Újra megpróbálta a varázslatot, megkönnyebbülve, hogy kissé működött - a szívverése kezelhetőbb szintre csökkent, bár még mindig magasabb volt, mint kellett volna.

– Hermione – kapkodta a levegőt Astoria – mondd meg Theónak…

– Majd te magad elmondod Theónak – mondta élesen Hermione.

Éppen ekkor rohant be McTavish gyógyító a két junior gyógyítóval. Egy pillantást vetett a betegre, és láthatóan elsápadt. Hermione tájékoztatta őt az Astoriának adott bájitalokról, a lefuttatott tesztekről és a varázslatokról, amiket megpróbált.

McTavish bólintott, elővette a pálcáját, és ő is varázsolt. Végül sikerült stabilizálniuk Astoria szívverését, annyira, hogy a bájitalok elkezdtek hatni. Astoria zokogása szipogássá erősödött, ahogy a bájitalok eluralkodtak a szervezetén, és arra kényszerítették a testét, hogy ellazuljon. Végül a lány eszméletlen állapotba csúszott, és Hermione kifújta a nehéz levegőt, amit visszatartott.

Miután Astoria teste kikerült a pánikból, ami eluralkodott rajta, Hermione és McTavish újra felmérhették az állapotát.

– Stabilnak tűnik – mondta McTavish néhány perccel később –, de mi a Merlin nevére volt ez?

– Vérátok – válaszolt Hermione. – Nem vagyok teljesen biztos benne, hogyan hat rá. Rendkívül ritka. Ő egy barátom.

– Hűha – szólt McTavish, és végigsimított a haján. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. – Még jó, hogy ideért. Mi a fene ez?

– Hajrá Kanada csapata – motyogta gyengén a boszorka, és McTavish elkapta a fonalat.

– Ah – mondta a férfi. – Anélkül, hogy tudnánk, hogyan lehet ellensúlyozni az átkot, nem tudom, mit tehetnénk.

– Rendben – bólintott Hermione –, úgy tudom, hogy fellángol. Remélem, van még időnk.

– Granger gyógyító – szólalt meg az egyik fiatal gyógyító, a Michael nevű, és visszasétált a szobába. – Két férfi van a váróteremben, akik látni akarják őt.

Hermione felsóhajtott. Astoria még nem állt készen a látogatókra.

– Menjen, én majd szemmel tartom – ajánlotta fel McTavish. – Még csak nincs is műszakban.

Hermione habozott, idegesen pillantott vissza Astoriára. Még mindig sápadt volt, de békésen pihent.

– Azonnal szóljon, ha bármi változik, kéznél lesznek a kórlapjaim – mondta az ajkába harapva a gyógyító, mire a férfi bólintott. Kilépett a szobából, és a váróterem felé sétált, találkozva Draco és Theo aggódó arcával. Felemelte a kezét, amikor mindketten egyszerre kezdtek el kérdezősködni, lelkileg és mágikusan is kimerültnek érezte magát a varázslat fáradalmaitól.

– Stabil az állapota – suttogta Hermione. Olyan szörnyen nézhetett ki, mint amilyen szörnyen érezte magát, mert Draco támogató kezet tett a vállára, és lehajolt, hogy találkozzon a szemével.

– Mi történt? – kérdezte. Theo szavakkal kifejezhetetlenül nézett rá.

– Rohama volt, nem tudtam stabilizálni a szívét – Hermione végigsimított a haján, a szavai összevissza cikáztak –, végül sikerült, és a bájitalok elérték a szervezetét. Kényszeraltatásban van.

Draco nehézkesen kifújta a levegőt. Hermione Theóra pillantott, aki a könnyek határán állt.

– Theo… jól van – mondta halkan. A férfi bólintott, arckifejezése kissé megnyugodott. – De anélkül, hogy ismerném a pontos állapotát, hosszú távon…

Elakadt a szava, úgy érezte, mindketten értik, amit mond. Az eljárás csak egy nagyobb probléma kötése volt.

– Láthatnám őt? – kérdezte Theo.

– Még nem – válaszolt Hermione –, de maradhatsz, és ha akarod, tájékoztatnak, ha szeretnéd.

– Hová mész? – tudakolta Draco, a lány felé fordulva.

– Az irodámba – mondta a boszorka, és meglengette a vérrel teli fiolákat, amelyeket még azelőtt vett le, mielőtt Astoria felébredt volna. – El kell végeznem néhány vizsgálatot, hátha találok itt valamit.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Draco. Hermione megrázta a fejét.

– Maradj Theóval – szólt a lány. – neki most nagyobb szüksége van rád.

A szőke bólintott, bár úgy tűnt, mintha inkább vele tartana. Leült, és behúzta Theót a mellette lévő ülésre, és megpróbálta elterelni a másik figyelmét.

Hermione felment a hetedik emeletre, az irodájába. Egy könyvespolcról előhúzott egy vaskos kötetet a vérvizsgálatról, mivel ez még nem volt olyan eljárás, amit jól ismert volna. A szöveget követve sikerült elkülönítenie Astoria vérének azokat a részeit, amelyek a legnagyobb eredményt adták volna.

Egyre nagyobb rémülettel figyelte, ahogy az tesztek egytől egyig nem hoztak eredményt, akárcsak a Hermione által korábban elvégzett pálcás bűbájok.

A két megmaradt fiola levett vért egy steril szekrényben tárolta, mágikus védőruhák alatt védte, hátha eszébe jut valami más, amikor az agya nem lesz annyira zilált.

Draco egy órával később talált rá, könyökét az íróasztalára támasztva, kezét frusztráltan a hajába temetve. Az alváshiány kezdte utolérni.

– Nem gondolod, hogy a hajad nem elég rendetlen? – kötekedett. Hermione egy gyenge mosolyt küldött neki. – Astoria még mindig nincs magánál, de beengedték Theót, hogy leüljön mellé.

– Jó – mondta Hermione halkan, és röviden lehunyta a szemét. – Ezt nézd meg.

A vérvizsgálatok eredményére mutatott, amelyek mindegyike abnormálisnak bizonyult. Mintha a férfi értené, amit mutatott neki.

– Nem tudom, mit nézek– szólalt meg a varázsló egy kis szünet után.

– Draco – mondta halkan Hermione, és a hangja megtört a nevének kimondása közben–, ezek mind nem meggyőzőek. Egyetlen dolgot sem találok, ami segíthetne.

– Miért nem térsz vissza rá később friss szemmel? – javasolta a férfi, és megfogta a lány kezét. – Eddig minden alkalommal, amikor fellángolt utána egy időre visszaállt a normális állapot.

– Theo azt mondta, hogy rosszabb volt, mint máskor – vetette ellen a lány.

– Úgy néz ki, hogy ugyanúgy fog menni – biztosította a férfi. – Gyere, több alvásra van szükséged.

Hermione felvette a kórlapjait, és hagyta, hogy a férfi kivonszolja az irodájából, és figyelte, ahogy elzárja, ahogy korábban is tette. A folyosón a varázsló felé fordult, és megragadta a vállát.

– Köszönöm, amit tettél – mondta Draco, és találkozott a lány szemével. – Még csak nem is haboztál. A lenti gyógyítók szerint akkor vetted át az irányítást, amikor kellett. El sem tudom mondani, mennyit jelent ez nekem. És tudom, hogy Theo is így érez.

Hermione az arcára tette a kezét, meghatódva a szavai miatt. Homloka összeráncolt volt, szürke szeme tele bánattal.

– Látnom kell őt, mielőtt elmegyünk – szólalt meg a boszorka, és a férfi bólintott.

A hajnal éppen betört az ablakon, amikor visszasétáltak Astoria szobájába, és Hermione önmaga ellenére nagyokat ásított.

McTavish még mindig figyelt, és újra lefuttatta a diagnosztikai teszteket.

– Még mindig stabil az állapota, hamarosan felébreszthetjük – tájékoztatta Hermionét. – Szép munka volt ma, Granger, nagyon gyorsan cselekedett.

Theo felpillantott, ugyanolyan kimerültnek tűnt, mint amilyennek Hermione érezte magát, de hálás volt. Odasétált hozzá.

– Köszönöm – mondta Theo, és találkozott Hermione szemével. – Úgy tűnik, egyelőre túl van a nehezén. Úgy tűnik, megmentetted az életét. Sosem tudom eléggé megköszönni.

– A vérvizsgálat nem mondott semmit – ismerte el Hermione, és érezte, hogy a szavaira könnybe lábad a szeme. Ez egy nagyon érzelmekkel teli éjszaka volt. – Majd később meglátom, hogy tudok-e még valamit próbálni. Szólj, ha felébredt?

– Feltétlenül – értett egyet Theo, és bólintott. Draco ellépett Hermione mellől, hogy röviden beszéljen a másik férfihoz.

– Magammal viszem a kórlapjaimat – tájékoztatta Hermione McTavish-t, aki bólintott. – Arra az esetre, ha szükséged lenne rám.

A szőke visszatért Hermione mellé, és csókot nyomott a halántékára. Megfogta a lány kezét, összefonva az ujjaikat, és a Készülékponthoz kísérte. Hermionét most az egyszer nem érdekelte, mit mondanak a többi gyógyító, minden gondolata Astoria jólétére összpontosult, és a férfira, aki olyan odaadóan állt mellette, és a fiatal szőke fiúra, aki még nem állt készen arra, hogy elveszítse az anyját.

Hermione nem tudta, mit tehetne – de tovább kellett próbálkoznia.

Érezte az oldalsó jelenés vonzását, majd Draco gyengéden levette a lány kanadai pulóverét és a farmerját, visszatakargatta az ágyba, és ott volt mellette, Hermione pedig hozzá bújt, olyan lelkileg kimerülten, és érezte, hogy egy pillanat alatt elragadja az álom.

***

Ha a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály gyógyítói úgy gondolták, hogy szeretnek pletykálni arról, hogy ki látogatta meg Hermionét korábban, gondolta, az semmi sem volt ahhoz a látványhoz képest, ahogy Harry Potter – a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezető aurora és Kiválasztottja – berontott az irodájába, a Reggeli Próféta egy példányát szorongatva a kezében.

– Mi ez? – kiáltott fel Harry, miközben kezével végigsimított kusza fekete haján.

Hermione lenézett, és nyelt egyet a fotó láttán, ami a címlapon volt, ahol a postája kinyílt. Az a fotó volt róla és Dracóról a kviddics-világbajnokság előttről.

– El akartam mondani neked, Harry – mondta Hermione, felállt az íróasztalától, és odasétált hozzá –, csak nem volt rá lehetőségem a Kviddics Világbajnokság előtt, és…

– Szerencséd, hogy Gin megakadályozta, hogy egy rohadt rivallót küldjek neked! – Harry folytatta, figyelmen kívül hagyva, amit a lány az előbb mondott. – És még csak ne is kezdj el beszélni arról, hogy elmentél egy kviddicsmeccsre.

Harry az íróasztalára dobta a Prófétát, és végigsétált a szobán. Hermione az ajkába harapott, tudta, hogy Harrynek még több mondanivalója lesz, mielőtt hajlandó lenne meghallgatni őt. Harry nagyot sóhajtott.

– Ez valami bonyolult módja annak, hogy visszavágj Ronnak? – kérdezte kissé megnyugodva az auror.

– Természetesen nem, Harry – mondta a lány a szemöldökét ráncolva. – Ennek semmi köze Ronhoz.

– Akkor miért kell a Reggeli Prófétából megtudnom, hogy a legjobb barátom valakivel randizik? – kérdezte a férfi. Hermione meglepődött.

– Mert ez csak most vált említésre méltóvá – magyarázta a boszorkány –, és nem láttalak a hétvége előtt.

– Ginny szerint már egy ideje tart a dolog – vetette a szemére Harry mosolyogva. A düh azonban úgy mosódott ki belőle, mint egy leeresztett lufi.

– Nem hivatalosan – ismerte be Hermione, és kínosan érezte magát. Még ennyi együtt töltött év után sem érezte magát különösebben kényelmesen, hogy Harryvel beszéljen a Ronnal való kapcsolatáról.

– Félig-meddig azt reméltem, hogy ezt tagadni fogod – mondta Harry. Rápillantott a fényképre, és Hermione azon tűnődött, mi áll a cikkben. – Malfoy, Hermione? Tényleg?

– Tényleg, Harry – ismételte meg a lány. – Nem fogod elhinni, milyen most. Már nem az az önző, goromba fiú, akit az iskolában ismertünk.

– Kérlek, ne mondd, hogy azért, mert elment és kviddicssztár lett – szólt Harry, és a legkisebb mosolyra húzta a száját.

– Persze, hogy nem – mondta Hermione, és intett egyet a kezével. – Ennél jobban ismersz engem. Először nem is tudtam róla.

Harry szeme tágra nyílt a felismeréstől.
– Akkor, amikor átmentél, és azt hittem, azt mondtad, hogy elmentél repülni az vele volt?

– Igen – ismerte be Hermione. – Súlyosan megsérült egy meccsen, és ideges volt, hogy újra repülni fog.

– Emlékszem rá – bólintott Harry –, a Csúzlik ellen, ugye? Ron és én elmentünk arra a meccsre. – A varázsló sóhajtott, és ismét végigsimított a haján. – Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mit láthatsz Malfoyban, Hermione, de azt hiszem, el kell hoznod őt vacsorára, és akkor magam is meggyőződhetek róla.

– Biztos vagy benne, Harry? – kérdezte szkeptikusan a boszorkány.

– Gondolom, igen – mondta az auror, és alaposan meggyőzöttnek tűnt.

– Nem gondolod, hogy egyelőre nem tudnád megosztani Ronnal? – kérdezte Hermione. – Eléggé szeretem, ha megvan a hallásom.

– Meg fogja látni a cikket – szólt Harry, és az újság felé mutatott. – Csak idő kérdése, hogy mikor hallok róla, ezt te is tudod.

– Igazad van – sóhajtott fel a lány –, csak még nem akarok vele foglalkozni.

– Megteszem, amit tudok – ígérte Harry egy fanyar mosollyal. – Akkor gyere át vasárnap, jó?

– Majd írni fogok neked – felelte a lány. – Köszönöm a megértésedet, Harry.

Odasétált hozzá, és magához húzta egy ölelésre, és érezte, hogy egy teher lekerült a válláról.

– Aligha értettem meg – morogta Harry, de viszonozta az ölelést. – Ha csak egyszer is rosszul bánik veled, meg fogja bánni.

– Hát persze – hagyta rá a lány a szemét forgatva. Harry megrázta a fejét, vetett rá még egy utolsó elégedetlen pillantást, és elhagyta az irodát.

Hermione önmaga ellenére magához húzta a Prófétát, és erősen kíváncsi volt, mi áll a cikkben. Amennyire Hermione tudta, a cikk alapja az az interjú lesz, amit Draco adott a riporternek a világbajnokságon.

Ahogy átfutotta, hamar rájött, hogy nagyrészt kviddicscikkről van szó, és hamar elveszett a technikai értekezésben és a szakkifejezésekben. Tekintve, hogy sportcikkről volt szó, és nem a pletykalapról, a riporter dicséretére legyen mondva, a végén lévő bekezdés, amely a fotóra utalt, viszonylag ízléses volt. Viszonylag – végül is ez még mindig a Próféta volt.

Úgy tűnik, hogy Draco Malfoy nemrégiben nem mással jött össze, mint a háborús hősnővel és a Merlin-díj arany fokozatú kitüntetettjével, Hermione Grangerrel. Ez sokak számára váratlanul, sőt botrányosnak tűnhet, tekintve, hogy Malfoy halálfalónak bélyegzett, bár felmentették, és bebizonyosodott, hogy tetteit a roxforti végső csata után kényszerből követte el.

Kettejüket együtt látni azonban azt sugallja, hogy a dolgok nyilvánvalóan megváltoztak. Azok, akik végigkövették Malfoy pályafutását a fiatal reménységtől a kviddics-jelenségig, láthatták, hogy azóta milyen hatást gyakorolt a varázslóvilágra, többek között számtalan jótékonysági szervezetnek és ügynek adakozott. A kapcsolatra utalva Malfoy azt mondta: – még új, de alig várom, hogy lássam, hová vezet. Tekintve, hogy milyen befolyásos pozícióban vannak, csak remélni tudjuk, hogy egyikük sem rossz okokból törekszik erre.

Hermione megforgatta a szemét. Valóban botrányos. De ha ez volt a legrosszabb, amit hozzávághattak, ő ezt is bevállalta. Röviden elgondolkodott, vajon Draco látta-e a cikket.

Elmosolyodott magában, mielőtt visszatért volna a munkájához. Harry látogatása örvendetes zavaró tényező volt, ha őszinte volt. Nehezen haladt előre a kutatásában, és szinte egyáltalán nem tudott koncentrálni – csak Astoriára tudott gondolni, és arra, hogy egyik vizsgálat sem hozott semmi érdemlegeset.

Nem mintha mást kellett volna várnia, gondolta Hermione, miközben a cukortoll hegyét szopogatta. Elvégre ez egy átok volt. Nem egyszerűen egy orvosi állapot, amit bájitalokkal lehetett gyógyítani vagy gyógyítani.

A gondolat, hogy tétlenül nézi, ahogy Astoria állapota romlik, gödröt hagyott Hermione gyomrában. Képtelen volt másra gondolni.

A gyógyítói kötelezettségei és az új, önálló kutatói kapacitása között Hermione már így is keményebben dolgoztatta magát, mint amire valaha is emlékezett. Sokáig dolgozott, általában korán érkezett a kórházba, nehezen aludt, és rossz étvággyal küzdött.

Gyanította – vagy inkább remélte –, hogy amint áttörést ér el a kutatásában, talán jobban fog tudni megbirkózni vele.

Ha őszinte volt, a gondolat, hogy később találkozik Dracóval, jobb kedvre derítette. A férfi annyira állandó, stabil erő lett az életében, hogy az elmúlt hét nagyon nehéz volt, amikor nem beszéltek egymással. Úgy gondolta, ez volt a másik oka annak, hogy nem aludt jól.

Tétlenül elhatározta, hogy főz egy adag Álmatlan Álmot. Nem volt olyan szokás, aminek túl gyakran szeretett hódolni, mivel köztudottan függőséget okozhat, vagy függőséget okozhat a használójának, de Hermione néha-néha úgy érezte, hogy jóleső megkönnyebbülést jelent.

Az elme gyógyításával kapcsolatos kutatásaiban is nagyobb valószínűséggel haladna előre, ha kipihenten lenne, gondolta.

Miközben főzte a bájitalt, a gondolatai folyton arra a két üvegcsére tértek vissza, ami Astoria véréből maradt, és arra, hogy miben tudna esetleg segíteni, ha tudna egyáltalán.

***

– Szóval, Granger gyógyító.

Draco megpördült edzője hangjára. Ken Carrington állt mellette, a szemében olyan csillogás, amitől Draco mindig is kényelmetlenül érezte magát. Az a fajta csillogás azt sugallta, hogy a férfi oda tolakszik, ahová nem tartozik.

– Miről beszélsz? – kérdezte Draco. Carrington olyan régóta házas volt, és olyan távol állt minden ilyen összefüggéstől, hogy az utolsó dolog, amit Draco akart, az az volt, hogy a férfival Hermionéról beszélgessen. Ezen túlmenően a férfinak volt egy idegesítő szokása, hogy azt hitte, Draco a tanácsára van szüksége, ha nőkről és Draco szerelmi életéről volt szó.

– Nem olvastad ma a Prófétát? – mosolygott a férfi.

– Nem… nem olvastam – mondta Draco, de megértette. A kviddicskupa riportere előző nap, amikor Hermione még aludt, levelet küldött neki. Tekintettel arra a beszélgetésre, amit Hermionéval folytatott a készült fotóról, megengedte a riporternek, hogy közzétegye azt.

– Remek cikk – szólt Carrington tudálékosan.

Draco, önmaga ellenére, érezte, hogy pír kúszik az arcára. Inkább repítette volna Carrington a kimerültség határán túl, inkább kiabált volna vele egy rossz játék miatt, a pokolba is, inkább tűrte volna, hogy a férfi egy órán keresztül pacsizzon vele. Az edző maga is félelmetes verő volt, évekkel ezelőtt.

Ez a kínos, atyáskodó hozzáállás rendkívül kellemetlenül érintette Dracót. Érezte, hogy valamilyen tanácsot fog adni.

– Okosnak tűnik – folytatta Carrington, mintha Draco bátorította volna.

– Zseniális – vágott vissza a férfi, túl későn vette észre, hogy edzője azzal csalogatja, hogy beszéljen róla. Carrington biztosan mardekáros volt.

– És mit csinál veled? – kérdezte, és elismerően kuncogott a saját viccén. Draco megforgatta a szemét.

– Uram, szabad? – kérdezte Draco, és igyekezett kordában tartani a hangját, miközben a seprűje felé mutatott. A csapat többi tagja még mindig gyakorolt, Draco csupán azért állt meg, hogy beállítsa a felszerelését.

Nem arról volt szó, hogy nem akart beszélni Carrington edzővel; arról volt szó, hogy nem akart vele erről beszélni. Valójában Draco általában szívesen beszélgetett Carringtonnal, leginkább a kviddicsről. Mármint amikor nem kiabált vele egy elejtett kvaff vagy egy rossz lövés miatt.

Az edző szórakozottan összefonta a karját, de az ég felé intett, Draco pedig felpattant a seprűjére, és felszállt, nem kellett több ösztönzés.

Ez minden bizonnyal megmagyarázta azokat a pillantásokat, amelyeket egész nap Cassie Tiggs-től kapott – egyfajta ingerült megvetést. A gyanúja, hogy a lány sosem hagyta nyugodni a kettejük közötti egyetlen éjszakát, és azt, ahogyan azt követően kezelte, szóval a sejtése úgy tűnt, legalábbis némileg beigazolódott.

Mindent megtéve, hogy ezt a gondolatot a hátsó gondolatai közé szorítsa, Draco visszarepült a helyére a Tiggs és Halcombe alakzatba. Elkapva a kvaffott, ahogy az Halcombe felől közeledett felé, Draco kitért és lebukott, hogy elkerüljön egy gurkót, majd Tiggsnek dobta a labdát, előrerepült, hogy ismét átvegye, és a középső karika felé cselezett, amelyet egy őrző védett, hogy aztán átváltozzon, és a bal karikába tegye.

– Szép volt, Draco – kiáltotta Lizzie, miközben elkapta az Őrző által visszadobott kvaffot. Cass nem szólt semmit, és az ellenkező irányba lőtt. Lizzie kanyargott körülötte, épphogy elkerülve, hogy a még mindig őket követő gurkó eltalálja. Meglengette a kezét. – Ne törődj vele!

– Általában nem szoktam – legyintett Draco vigyorogva, miközben Lizzie mellett repült. Ő volt azon kevesek egyike, akit barátjának tekintett, aki nem volt osztálytársa a Roxfortban. Soha nem ítélte el a nevét vagy a múltját.

– Gondolom, mindig is azt remélte, hogy te és ő lesznek együtt – szólt Lizzie bocsánatkérő mosollyal. – Azt hiszem, jó neked.

– Köszönöm – mondta Draco, de felsóhajtott. – Azt hiszem, el kell olvasnom a cikket. Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki még nem tette meg.

– Nem rossz – mondta Lizzie. – A táskámban van a Próféta, majd utána odaadom neki.

– Alig várom – nevetett a férfi a szemét forgatva. – És ez az, amiért általában titokban tartom a dolgokat.

– Ezt akkor sem tudtad volna titokban tartani, ha megpróbáltad volna – szólt Lizzie vigyorogva –, nem úgy, hogy te az vagy, aki vagy, ő pedig az, aki.

– Valószínűleg igazad van – helyeselt Draco. Már eléggé beletörődött ebbe a ténybe.

– Elviszed Hermionét a jövő hétvégi jótékonysági rendezvényre? – kérdezte a lány vigyorogva.

Draco felsóhajtott, már majdnem elfelejtette azt az átkozott rendezvényt. A Falmouth-i Sólymok tulajdonosainak gazdag varázslótársulata jótékonysági bált rendezett, és a csapatot is várták. Jó ügy volt, az biztos, de Draco keserű szájízzel viselte, hogy túl sok extravagáns bálon vett részt, amikor felnőtt. Túl sok volt a színlelés és a pózolás – és az általános páváskodás –, miközben ő inkább adományozott volna egy nagy összegű galleont, és inkább kihagyta volna az egészet.

– Remélem – kezdte Draco, elhúzódva Lizzie-től –, még nem volt alkalmam megkérdezni.

Elsuhant, és a lány, aki megértette a célzást, odadobta neki a kvaffot, miközben elrobogott mellette, ő pedig felvette a sebességet, és a kvaffot Tiggsnek dobta, amikor elhaladt mellette, és ismét a kapuoszlopok felé vették az utat.

***

A hét szerdájára Hermione kezdett ideges lenni. Még mindig nem haladt sokat a kutatásával, és pénteken kellett volna jelentést adnia McTavishnek az elért eredményekről.

Ráadásul a válogatott gyűlölködő levelek és az üvöltözések, amelyeket a hétfői Reggeli Próféta cikkje kapcsán kapott, rendkívül zavaróak voltak. Meglepő módon úgy tűnt, szinte egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik azért haragudtak rá, mert Draco Malfoyt kivonta a forgalomból, és azok között, akiket az bosszantott, hogy egy háborús hős egy volt halálfaló szintjére süllyedt.

Mindezektől függetlenül az volt a probléma a témával, amire vállalkozott, hogy már kiterjedt kutatásokat végeztek, és eddig csak olyan információkkal tudott előállni, amelyek a korábbi kutatásokat igazolták.

Hermione szándéka azonban az volt, hogy mélyebbre ásson, tudományos, orvosi szempontból, és bebizonyítsa, hogy a Cruciatus átok hatása mélyebb szinten érinti az áldozatot, mint amit eddig tanulmányoztak. Sajnos még nem talált semmit, ami ezt bizonyította volna.

Ez hozta őt a jelenlegi helyzetébe, amikor szokás szerint késő estig dolgozott az irodájában, miután a műszakja véget ért. Elhatározta, hogy McTavishnek valami olyan ígéretes dolgot ad, ami eléggé ígéretes ahhoz, hogy a férfi engedélyezze neki, hogy folytassa az eredmények keresését, amelyekről tudta, hogy biztosan léteznek. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy nincs rá mód.

A második varázslóháborút követően még több olyan beteg volt a zárt kórtermekben, akik a Cruciatus átok hosszú távú hatásaitól szenvedtek, köztük néhány volt rogwarti diák, akiket a Carrowék rövid tanári ideje alatt kínoztak meg.

Hermione érezte, hogy hideg és keserű düh gyűlik fel benne, mint mindig, amikor erre gondolt. Nem, kizárt volt, hogy ne jöjjön rá erre.

Riadtan ugrott fel, amikor halkan kopogtattak az ajtón.

– Szabad – szólította meg a lányt.

Draco besétált, és letelepedett a Hermione íróasztalával szemben lévő székre.

– Gondoltam, hogy még itt vagy – jegyezte meg a varázsló. – Ettél már?

– Már egy ideje nem – ismerte be a boszorkány, az ajkába harapdálva. Nem emlékezett, hogy evett volna az otthoni reggeli óta.

– Gondoltam, hogy ez lehet a helyzet – mondta a férfi enyhén rosszalló tekintettel. – Nincs szükségem arra, hogy elsorvadj.

Átnyújtotta neki a táskát, amit nem vett észre, amikor belépett. Egy elviteles szendvics és egy tál leves volt benne a kórházi büféből.

– Köszönöm, ez nagyon figyelmes – mosolygott a lány, és elővette a levest és egy kanalat a táskából. – Csak annyira koncentráltam erre a kutatásra. Biztosra kell mennem, hogy péntekre elég lesz, hogy megmutassam McTavishnek.

– És McTavish nem veszi észre, hogy a kutatás időbe telik? – Draco felhúzott szemöldökkel kérdezte.

– Ez… bonyolult. – A lány habozott. Még nem sokat osztott meg a szakdolgozatából Dracóval. – Azt mondtam, hogy a kutatásom természetére való tekintettel tájékoztatom őt az elért eredményekről.

– Mi a kutatásod tárgya? – kérdezte Draco őszintén kíváncsian.

Hermione levette a leves fedelét, sűrű gőz szállt ki belőle. Félretette hűlni.

– A Cruciatus átok hosszú távú hatásai – felelte a gyógyító, találkozva a férfi tekintetével.

Az a kevéske szín, ami még volt az arcán, szinte azonnal eltűnt. Hermione félig-meddig azt várta, hogy megkérdezi, tudja-e, mire vállalkozik – vagy talán azt mondja neki, hogy ez nem jó ötlet.

Ehelyett átnyúlt az íróasztal fölött, megfogta a lány kezét, összefonva az ujjaikat.

– Ha valaki ki tudja ezt találni, az te vagy – mondta halkan Draco. – De szükségem van arra, hogy biztos legyél benne, hogy vigyázol magadra. Tudom, milyen hatással volt rád az a nap a Malfoy-kúriában, és mennyire benned maradt. Meg kell értened, hogy néhány dolog, amit találsz, visszahozza ezt.

– Felkészültem erre az eshetőségre – mondta a lány összeráncolt szemöldökkel. Furcsán meghatotta a férfi aggodalma. – Nagyra értékelem a támogatásodat.

– Megkapod, bármiben – jelentette ki a férfi, és Hermione felfogta a mélyebb értelmét. Ha túl messzire kerülne, ő ott lenne. Hosszú pillanatig bámulta Malfoyt, hagyta, hogy ennek a következményei beléjük ivódjanak. Vajon elhallgatta, hogy ez milyen nagy hatással lesz rá?

Kihúzta a kezét a férfi kezéből, és kicsomagolta a szendvicset, amit hozott.

– Szóval úgy tűnik, most, hogy már kiderült, hogy mi ketten együtt vagyunk – említette meg Draco, hátradőlve a székében, és a hangja lényegesen könnyedebb lett. – Az anyám is azt akarja, hogy jövő héten eljöjjünk vacsorázni.

Hermione szünetet tartott, a szendvics félig a szája előtt. Ahogy a férfi szavai megülepedtek, beleharapott.

Draco némileg készségesen beleegyezett Harry vasárnapi vacsorameghívásába, amikor a lány hétfő este felhozta a témát, így úgy gondolta, csak úgy tisztességes, ha viszonozza a szívességet és a hajlandóságot.

– Oké, rendben van – egyezett bele Hermione, és nagyot nyelt a szendvics harapásából. – Hová?

– Andromeda nénikémnél – válaszolta Draco. – Teddy is ott lesz, én pedig elhozom Scorpot. Minden rendben lesz. Már elfogadta, emlékszel?

– Rendben – mondta Hermione, bár még mindig bizonytalannak érezte magát. Utoljára Narcissa Malfoyt – leszámítva Draco sok évvel ezelőtti tárgyalását – a roxforti csatában látta, több mint nyolc évvel ezelőtt. Röviden azonban eszébe jutott, hogy a nő hozzájárult ahhoz, hogy Harry megmenekült, és ezáltal Voldemort bukásához.

– Továbbá – szólalt meg Draco durcásan – folyton elfelejtem megkérdezni, a Sólymok tulajdonosai nem ezen a hétvégén, hanem a következőn, szombat este tartanak egy hivatalos gálát. Kötelező, hogy elmenjek. Szeretnél velem jönni?

Hermione pislogott, újra végiggondolva a szavait.
– Egy gálára? Mint egy jótékonysági est? – kérdezte.

– Igen, egy túlságosan extravagáns, fülledt – mondta a férfi. Hermione látta rajta, hogy a legkevésbé sem volt lenyűgözve, hogy részt kell vennie rajta.

– Szívesen elmennék – egyezett bele a lány szégyenlősen mosolyogva.

A gondolat, hogy a férfi randira hívja – különösen ilyen hivatalos, nyilvános helyen – még mindig csodálatosan idegennek tűnt számára.

– Nagyszerű – felelte a férfi a szemét forgatva. – Túl sok ilyen dologra kényszerítettek, amikor felnőttem.

– Ez megmagyarázza a lelkesedésedet – mondta Hermione vigyorogva. A szendvicsét befejezve magához húzta a tál levest, ami most már kellőképpen kihűlt ahhoz, hogy megehesse.

– Igen – vigyorgott a varázsló –, de legalább megmutathatom neked.

Hermione érezte, hogy pír kúszik az arcára, de nem válaszolt.

– Most akkor hazajössz velem, vagy kényszerítenem kell? – kérdezte komolyan Draco. – Annyit dolgoztál, hogy alig láttalak.

– Elmegyek – mondta a lány sóhajtva –, csak éppen csak ennyi időm van a kutatásra, és…

– És holnap is megcsinálod – szakította félbe a férfi halkan, de határozottan. Az íróasztal túloldalán Hermione felé hajolt. – Most azonnal befejezed a levesedet, hazaviszlek, beteszlek egy forró fürdőbe, aztán arra kényszerítelek, hogy addig nézd velem a tévét, amíg el nem alszol.

– És te is csatlakozol hozzám a fürdőben? – tudakolta a lány, és a leveses tányérja fölött felnézett rá.

– Ezt biztosan el lehet intézni – vigyorgott Draco.

hozzászólások: 0