12. fejezet

Mire pénteken találkozott McTavish gyógyítóval, Hermione úgy sejtette, hogy elég alapot kapott ahhoz, hogy folytassa a kutatását. A Szent Mungo könyvtárában talált egy anatómiáról szóló könyvet, amely néhány gondolatot adott neki. De a könyvet nyilvánvalóan egy olyan varázsló írta, aki alig-alig értett valamit az emberi test működésének tudományához, mert eléggé leegyszerűsítő volt.

– Mennyit tud az emberi idegrendszerről, uram? – kérdezte a felettesétől Hermione, amikor az irodájában ült.

– Funkcionalitás szempontjából? Nagyon keveset – ismerte el a férfi. – Ez az egyik hibája a gyógyítóképzési rendszernek… szinte kizárólag a mágiával történő gyógyításra összpontosít.

– Egyetértek – helyeselt a boszorkány elgondolkodva. – Amit én folytatni szándékozom, az az idegrendszer mélyebb megértése, az idegi impulzusok, és az, hogy mindez hogyan hat az agyra a gerincvelőn keresztül.

McTavish meglehetősen értetlenül nézett rá.

– El tudná ezt magyarázni valamivel kevésbé mugli terminológiával? – kérte. – Természetesen nem sértésnek szántam.

– Természetesen – bólintott a lány, és intett a kezével. – Röviden, amikor érzünk valamit, jelen esetben a fájdalmat, az érzést befogadó idegek a gerincvelőn keresztül továbbítják az információt az agyba, majd onnan vissza. Szeretném megvizsgálni, hogyan hat ezekre a fájdalomreceptorokra valami olyan extrém dolog, mint a Cruciatus-átok. Azt gyanítom, hogy talán… talán valamiféle belső elzáródás, ha úgy tetszik. Valami, ami megakadályozza, hogy az agy megfelelően feldolgozza az impulzusokat.

– Bonyolultan hangzik – ismerte el McTavish –, de most már értem, mit akar mondani.

– Tartsuk észben, hogy ennek nagy része még mindig elmélet – mondta Hermione gyorsan. – Mugli könyvtárakat fogok felkeresni, hogy tovább kutassam ezt a témát. Megbeszéltem egy találkozót egy gyakorló mugli neurológussal is. Ha megtalálom a probléma lényegét, akkor onnan kiindulva tudjuk majd meghatározni a megoldást. Legalábbis ez a cél.

– Le vagyok nyűgözve – szólalt meg McTavish bólintva. – Bár sok minden meghaladja a felfogóképességemet, bízom önben. Talán ez elvezethet arra az útra, hogy több gyógyítót tanítson meg mindezek jobb megértésére.

– Köszönöm, uram – mondta Hermione enyhén elpirulva. – Természetesen tájékoztatni fogom önt.


***

Hermione félig gyanította, hogy Draco megpróbál kibújni a vacsora alól Harryvel és Ginnyvel, bár végül nem tette. Sőt, egészen jól viselte, ahogy Hermione felkészült arra, hogy átkísérje magukat hoppanálva a helyszínre.

– Légy kedves! – figyelmeztette a boszorkány, ajkai mosolyra húzódtak, miközben megigazította a varázsló nyakkendőjét.

– Mindig kedves vagyok – gúnyolódott a férfi. Egy gyors csókot nyomott a lány ajkára. – De úgy lesz.

Miután megérkeztek a megjelenési pontra, Hermione megfogta a férfi kezét, és ő összefonta az ujjait az övével. Gyorsan megszorította a kezét, miközben bekopogott az ajtón.

– Hermione! – köszöntötte Harry, amikor szemüveges arca vigyorogva megjelent az ajtóban. Elrántotta őt Dracótól és egy ölelésbe vonta.

– Szia, Harry, köszönjük, hogy meghívtál minket! – mondta Hermione, miközben elhúzódott.

– Nem tesz semmit – válaszolta Harry, és a mellette álló szőkére pillantott. – Malfoy!

– Potter! – viszonozta Draco, egy üveg bort nyomva Harry kezébe, és oldalra pillantott, amikor Ginny is odalépett. – és Potter.

– Helló, Malfoy! – köszönt Ginny, és jelentőségteljes pillantást vetett Hermionéra. – Örülünk, hogy mindketten el tudtatok jönni.

Hermione besétált, Draco pedig követte, és némi érdeklődéssel pillantott körbe Grimmauld téren. Ismét eszébe jutott, hogy Draco anyai ágon a Black-házból származik.

– Meglep, hogy Harry még nem tartotta meg a kioktatást Dracónak – szólalt meg Hermione, és egy kicsit humorosra vette a figurát. Ginny kuncogott mellette.

– Nem szükséges – közölte Harry légiesen, és nem fordult a többiek felé, miközben a nappali felé sétált –, ha Malfoynak van egy kis esze, akkor már tudja, ha bántja Hermionét, akkor pokollá teszem az életét.

– Ó, nagyon is tudja – mondta Draco, Harry könnyed hangneméhez igazodva. Hermionéra vigyorogva egy gyors csípőszorítással a csípőjére sandított.

– Akkor ezt megbeszéltük – zárta le a témát Harry, és végre felé fordult. – Most pedig lenne egy nagyon fontos kérdésem.

– Mi lenne az? – kérdezte Draco, és Hermione úgy gondolta, hogy idegesnek látszik.

– Hogyan viszonyul a Sólymok edzőképzése a Nyilakéhoz? – kíváncsiskodott Harry, és olyan komolyan nézett, hogy Hermione nevetésben tört ki. Belül megkönnyebbült, amiért Harry azonnal olyan helyre vitte a beszélgetést, ahol Draco a legjobban érzi magát. Tudta, ez azt jelenti, hogy a férfi hajlandó adni egy esélyt a szőkének. Draco zavartan szünetet tartott, mielőtt elvigyorodott.

– Nos, Carrington egy kemény fickó, az biztos, de nagyszerű edző – kezdte Draco –, míg Malcolm sokkal csendesebb volt, és nagyon stratégiai. Ami a pozíciók összehangolását illeti…

– Gyere! – szólt Ginny, és vigyorogva húzta Hermionét a konyhába. – Beszélgethetnek kviddicsről, ihatnak whiskyt, és tényleg megismerhetik egymást. Harry ad neki egy esélyt, de tudod, hogy ma este minden egyes szavára odafigyel.

– Amíg nem kezdenek el párbajozni – reménykedett Hermione egy hátrapillantással.

– Hát, ha elkezdenek párbajozni, akkor majd közbelépünk – legyintett Ginny vigyorogva –, de Malfoy tud magára vigyázni.

– Igazad van – mondta Hermione elégedetten, és visszafordult Ginny felé. – Miben szeretnél segítséget kérni?

– A vacsora lényegében kész – válaszolt Ginny egy kézmozdulattal –, de tartozol nekem néhány információval. Utoljára úgy hallottam, hogy ti ketten csak együtt aludtatok. Aztán megjelent az a Próféta-cikk, és majdnem le kellett fognom Harryt.

Hermione hangosan felnevetett az elképzelt látványon.

– Bocs, Gin, már korábban el akartam mondani nektek, csak olyan közel történt a világbajnoksághoz, hogy nem volt rá lehetőségem – vágott egy fintort. – Azt hiszem, ez csak természetes módon vezetett erre. Bár eleinte mindketten kicsit hezitáltunk.

Szándékosan nem említett semmit, aminek köze lett volna Dracóhoz, amikor legutóbb átjött vacsorára, miközben időt szántak arra, hogy átgondolják a dolgokat. Részben azért, mert attól tartott, hogy ha bárkinek is elmondja, összeomlik.

– Sejtettem, hogy így lesz – mondta Ginny a szigetnek támaszkodva –, de akkor is. Alig tudom elhinni, hogy Draco Malfoyjal jársz.

– Egyszerre csak lépésről lépésre haladunk – magyarázta Hermione Ginny mellé hajolva. – És te? Hogy érzed magad?

– Csodálatosan – szólalt a vörös hajú lány szarkasztikus szemforgatással –, és anya szerint minden normális.

– Az jó – bólogatott Hermione mosolyogva. – Akarjátok tudni a nemét?

– Én akarom, de Harry nem – válaszolta Ginny elkeseredetten. – Az őrületbe kerget, de úgy érzem, hogy ez fontos neki. És mi a helyzet veled? Vannak gyerekek a jövőbeli terveitekben?

– Gyerekek – ismételte meg Hermione nagyot nyelve. Döbbenten döbbent rá, hogy még sosem említette Ginnynek Scorpiust. – Talán. Őszintén szólva még nem igazán beszéltünk róla.

– Valószínűleg jó ötlet lenne legalább tudni, hogy akarja-e őket – tanakodott Ginny, és Hermione csak bólintott, kényelmetlenül érezte magát. Már régóta meg akarta kérdezni Dracótól, de nem találta a megfelelő pillanatot. Érdekelné-e őt még több gyerek, vagy boldog volt Scorpiusszal? Hermione egy része saját gyereket akart, de tudta, ha ő és Draco együtt maradnak, akkor mindent megtesz, hogy a kisfiát ettől függetlenül sajátjaként nevelje fel.

– Mindenképpen jó ötlet – mondta Hermione hosszú szünet után.

– Még egy jó ötlet? – kérdezte Ginny, tétova pillantással a nappali felé pillantva.

– Ellenőrizni a fiúkat – váltott témát Hermione mosolyogva. – Szörnyen csendesek. Lehet, hogy már elintézték egymást, és mi nem vettük észre.

De mint kiderült, amikor Hermione és Ginny visszasétáltak a nappaliba, a két férfi éppen kviddicsvitába mélyedt, egy üveg whiskyvel a kezükben. Draco a pálcájával bonyolult stratégiákat és alakzatokat rajzolt a dohányzóasztalra, miközben Harry érdeklődve nézte, és kérdezősködött.

Mindketten felpillantottak, szinte úgy néztek, mintha valami tiltott dolog miatt buktak volna le.

– Kész a vacsora – mondta Ginny halkan, mosolyogva.

– Még mindig nem értem, hogy lehet ez hasznosabb – bólintott Harry – nekem úgy tűnik, hogy leköt egy terelőt, akinek máshol jobb dolga lenne.

– Az biztos, hogy találat vagy nem találat – válaszolta Draco, miközben a pohár lángnyelv whiskyvel állt –, de mondjuk egy nagy iramú harcban, ahol a fogó biztonságban és a zavaró tényezőktől mentesen tartása korai győzelmet jelenthet, megvan a helye.

– Jogos – bólintott Harry, és követte Ginnyt az ebédlőbe.

Hermione csak mosolygott, amikor Draco odalépett hozzá, és egy hosszan tartó csókra lecsapott, majd vigyorogva húzódott vissza.

– Tudhattam volna, hogy a kviddics majd összeköti – mondta a boszorkány.

– Igen, ez kellett – értett egyet Draco vigyorogva.

– Köszönöm – szólalt meg halkan Hermione, komolyabbra fordítva a hangját –, ez sokat jelent nekem.

– Tudom – felelte a férfi, és szürke szemei találkoztak az övével. – Szóval nekem is sokat jelent. Gyere.

Mindannyian viszonylagos csendben ettek, élvezve Ginny finom főztjét. Hermione azon kapta magát, hogy kissé zavarban van, mint mindig, amikor Dracóval eszik, a saját, az övéhez képest középszerű asztali modora miatt.

Röviden elgondolkodott azon, milyen lehetett gyerekként felnőni egy olyan tisztavérű háztartásban, mint amilyenben ő élt.

Elvonta azonban a figyelmét, amikor a férfi keze a combján pihent, és szórakozottan dörzsölgette. A szürke szemében egy csipetnyi melegség villant fel, amikor a lány ránézett.

– Szóval, Malfoy – szólalt meg Ginny –, mit csinálsz szórakozásból?

– Kviddicset játszom – válaszolt a férfi vállat vonva.

– Ezt csinálod a munkádért – javította ki Ginny mosolyogva.

– Mindkettőért – pontosított Draco, miközben belekortyolt a whiskyjébe.

Ginny és Harry is felnevetett. Hermione csak mosolygott, mert tudta, hogy a férfi teljesen őszinte.

– Hermione, ugye tudod, hogy a gyerekeidnek nem lesz más választásuk, mint kviddicssztárokká válni – mondta Harry. Hermione nyelt egyet, hirtelen kényelmetlenül érezte magát a témaváltás miatt. Odapillantott, látva Draco kissé zavart arckifejezését. Megvonta a vállát.

Szalvétáját összehajtogatva Draco visszafordult, hogy Harryre nézzen.
– Valójában a fiam már azt tervezi, hogy kviddicssztár lesz – szólalt meg lazán.

Harry és Ginny egy pillanatra megállt, és egymásra pillantottak. Harry megköszörülte a torkát, és mosolyogva fordult Draco felé.

– Ez csodálatos – lelkendezett végül Harry –, és hány éves a fiad?

– Négyéves – felelte Draco, és elmosolyodott magában a rövid reakción, – és nyilvánvalóan Hermione még nem említette őt nektek.

– Nem voltam biztos benne, hogy akarod-e, hogy megemlítsem – magyarázkodott Hermione, és a kezét a férfi kezébe csúsztatta. A férfi megfogta, és szórakozottan csókot nyomott a lány kézfejére.

– Semmi baj – folytatta Draco –, a neve Scorpius, az anyja pedig a volt feleségem, Astoria Greengrass. Csodálatos fiú, és igen, már most is szenvedélye a kviddics. Bár attól tartok, ennek egy része azért van így, mert szereti nézni, ahogy én játszom. Minden nap motivál, hogy jobb legyek.

Hermione gyanította, hogy ha Harry és Ginny még kételkedett abban, hogy Draco érettebb lett-e a fiatalkora óta, akkor ez már nem így volt, az egyforma tágra nyílt szemekből ítélve.

– Hát, jó lenne egyszer találkozni Scorpiusszal – mondta Ginny.

– Biztos vagyok benne, hogy fogsz – válaszolta Draco egy pillantást vetve Hermionéra, majd vissza Harryre. – Úgy hallottam, már úton van egy baba nálatok. Izgatott vagy?

– Rohadtul rettegek – ismerte be őszintén Harry ideges vigyorral. Draco felnevetett, és kortyolt egyet a whiskyjéből.

– Én is az voltam – csatlakozott Draco –, néha még mindig az vagyok. De nem lesz semmi baj. Sok minden magától jön, és sokkal ellánállóbbak, mint gondolnád.

– Igaz – mondta Harry szkeptikusan.

Hermione mosolyogva figyelte, ahogy Draco két legjobb barátnőjével beszélget, és történeteket mesélnek Scorpiusról, amikor még kisbaba volt, és elhatározta, beszélni fog Dracóval arról, hogy érdekelné-e az, ha több gyereke lenne. Persze nem mostanában, de jó lenne tudni.

Ahogy az este véget ért, és elbúcsúztak egymástól, magabiztosnak érezte magát a vacsora lefolyását illetően, és rendkívül örült, hogy a barátai ennyire elfogadóak voltak.

– Szóval – fordult hozzá Draco, amikor visszaértek a lakásába –, úgy tűnik, van valami, amit meg kell beszélnünk.

– Hogy érted ezt? – kérdezte a lány megdermedve. Vajon félreértelmezte, hogyan telt az este?

– Úgy tudok olvasni az arcodról, mint akár egy könyvben, tudod? – mondta vigyorogva a férfi. – Szörnyű mardekáros lett volna belőled.

– Ezt bóknak veszem – gúnyolódott a lány. A férfi nevetve bökte meg a vállát. Aztán lenézett rá, arckifejezése komoly volt.

– Egyszer majd szeretnél saját gyerekeket, ugye? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a varázsló. – Gondoltam, meg kellene beszélnünk, tekintve, hogy most együtt vagyunk.

– Szerintem igen – helyeselt a lány nagyot nyelve –, de tudom, hogy még alig kezdtük el a kapcsolatunkat, és te boldog vagy csak Scorpiusszal is, persze egyáltalán nem akarom lebecsülni a vele való kapcsolatodat, szóval ha nem érdekel…

– Hagyd abba, kérlek! – mondta Draco, és szórakozott arckifejezéssel szakította félbe a lány tirádáját. Egy hosszú pillanatig bámulta a lányt, mielőtt folytatta. – Én boldog vagyok Scorpiusszal. Sokat gondolkodtam rajta, és sokáig úgy gondoltam, hogy csak ő és én leszünk.

Szünetet tartott, és végigsimított a haján. Leült a kanapéra, Hermione pedig követte őt.

– Láttam, ahogyan Scorpiusra nézel – mondta a lányra pillantva Malfoy –, és ő egy nagyszerű gyerek, és én mindig is próbáltam neki más nevelést adni, mint amit én kaptam. Emlékszem… csak arra vágytam, hogy legyen egy testvérem. Az egyedüli egykeként felnői persze megvannak az előnyei, de nagyon magányos tud lenni.

– Én is így éreztem – sóhajtotta Hermione.

– Szóval – folytatta Draco –, és tudom, hogy a dolgok köztünk még újak, de ha a jövőben úgy alakulnának a dolgok, nem vagyok ellene. Scorpius már kérdezte tőlem, hogy miért nincs testvére.

– Ó – szólalt meg Hermione, hirtelen tanácstalanul.

– Természetesen nem túl hamar – tette hozzá Draco.

– Persze – helyeselt Hermione, egy kicsit túlságosan is nyomatékosan. A férfi felnevetett.

– Szóval Potter már nem is olyan rossz – váltott témát az egykori mardekáros vigyorogva, és átkarolta a lányt. – Sokkal elviselhetőbbnek tűnik, mint ahogy emlékeztem rá.

– Mondtam neked – gúnyolódott a lány –, és mindig is elviselhető volt. Hát, többnyire.

– Próbálj meg mardekárosként ott lenni, ha Potter van körülötted – rázta a fejét Draco. – Mindig a hős. Mindegy, milyen baromságokat csinált, a professzorok mind imádták.

– Kivéve Piton – egészítette ki Hermione.

– Kivéve Piton – értett egyet Draco. – A pokolba is, még Lumpsluck is benne volt a Potter-rajongói klubban, pedig ő volt a Mardekár ház feje

– És emlékszel, aznap a bájitaltanórán… – Hermionénak elakadt a szava, és semmi különöset nem nézett, a tekintete elkerekedett.

– Mire is? – kérdezte a varázsló, furcsa pillantást vetve rá. Egy kézzel intett a lány pislogás nélküli tekintete előtt.

De Hermionét megragadta egy gondolat – az agyában kavargott a felismerés, közvetlenül az agya felszínén túl. Ahogy erőlködve próbálta feldolgozni, üres tekintettel bámult a padló felé, megrázta a gondolat.

– Lumpsluck! – kiáltott fel Hermione, és felugrott.

– Tessék? – kérdezte Draco, és vadul pislogott a hirtelen megváltozott viselkedésére.

– Bájitaltanóra – mondta Hermione, mintha a férfinak jobban kellene értenie. – Megvan még a haladó bájitalkészítés című példányod a RAVASZ-ra bájitaltanból?

– Valószínűleg – vonta meg a vállát a férfi –, valahol a könyvespolcon.

Hermione odasietett, mutatóujjával végigsimította a polcán lévő könyvek gerincét, és a címeket mormogta magának az orra alatt.

– Itt van – sóhajtotta, előhúzta a keresett könyvet, és átfutotta a tartalmát. Megtalálta az érdeklődésére számot tartó témát, ráfordult egy oldalra, és gyorsan végigolvasta, miközben a szeme tágra nyílt.

– Van egy baglyod? – kérdezte az ajkába harapdálva a boszorkány.

– Igen, a dolgozószobában ücsörög – mondta Draco, és zavarában összeráncolta a szemöldökét.

– Kölcsönkérhetem, hogy elküldhessek egy levelet? – kérdezte a lány, tekintete a férfi által említett szoba irányába villant.

– Természetesen – válaszolta Draco, és megrándult az ajka. – Feltételezem, előbb-utóbb megértem, miről van szó.

– Igen – mondta zavartan Hermione, és besétált a dolgozószobába, miközben a férfi a nyomába szegődött. Leült az íróasztalhoz, ahol egy toll és egy pergamen várta a bagoly ülőkéje mellett, és előhúzta a tollat, egy üres pergamenlap fölé lebegtetve.



Kérlek, találkozzunk holnap a Szent Mungóban, ha a programod engedi. Reggel nyolctól este hatig leszek ott. Bármelyik gyógyító el tud majd irányítani hozzám.

Köszönöm,

Hermione




Megcímezte a levelet, majd odaadta a bagolynak, és figyelte, ahogy az elrepül a nyitott ablakon keresztül.

Draco magára hagyta, hogy megírhassa a levelet, bár nem tett erőfeszítést, hogy elrejtse előle.

– Minden rendben? – kérdezte Draco, odalépett hozzá, és átkarolta a derekát.

– Igen – mondta elgondolkodva a lány –, bár legkorábban holnapig nem fogom tudni biztosan, hogy lesz-e belőle valami.

– Jó – mormolta a férfi, és végigsimított a kezével a lány fenekén –, ami pedig a ma estét illeti, azt kell javasolnom, hogy menj aludni, és pihenj egy kicsit.

Közelebb hajolt, hogy csókokat nyomozzon a nyakán és a kulcscsontján; Hermione feje ösztönösen hátrahajtotta a fejét, ahogy a férfi finom varázslatot gyakorolt az érzékeny bőrén.

– Még nem vagyok fáradt – motyogta a boszorka, és halványan elmosolyodott.

– Ezt kihívásnak veszem – morogta a fülébe varázsló, felkapta, és átvitte a folyosón a hálószobájába, az ágyra dobta, és egy pillanat alatt rávetette magát, megcsókolta, miközben a kezei már vetkőztették.

***

Hermione másnap reggel végzett egy páciensével, éppen egy rövid ebédszünetre készült, és utána volt ideje folytatni az elme gyógyítására irányuló kutatásait.

Amikor kilépett a szobából, ahol volt, egy pillanatra meglepődött, amikor meglátta Theo Nottot a falnak dőlve, szórakozottan körülnézve.

– Köszönöm, hogy eljöttél – szólalt meg Hermione.

– Rendben, miről akartál beszélni velem? – kérdezte a férfi, felhúzva a szemöldökét.

– Inkább arról, hogy mutatni akartam valamit – magyarázta a nő. – Kövess, kérlek!

Hermione az irodájába vezette a férfit, miközben idegesen babrált a pálcájával. Kockáztatta, hogy Theo hajlandó lesz segíteni neki, de beszélni akart vele, mielőtt elmondja Dracónak, mire gondol.

Az irodájában sürögött-forgott, helyet készített elő a munkapadján, és elővette az egyik fiola vért, amit azóta tárolt, amióta Astoria az összeomlását követő éjszaka a Szent Mungóban volt.

Ránézett Theóra, aki kényelmetlenül és zavartan nézett, és tétovázott.

– Nos, nézd – mondta a gyógyítóboszorkány. A pálcájával kivett néhány cseppet Astoria véréből az üvegcséből, és egy kis tálra helyezte. Nagyító varázslatot mondott, és a cseppek mikroszkopikusan, a levegőbe vetülve látszottak. – És csak a rend kedvéért: ennek nagy része találgatás vagy extrapoláció. Itt az én vérem. – Egy kis bemetszést húzott a tenyerén, és kiszívott egy fiola saját vérét, mielőtt lezárta a vágást. Néhány cseppet egy másik kis tálcába helyezett. És Astoriáé mellé tette.

– Hűha – sóhajtott fel Theo. – Soha nem gondoltam volna, hogy ez így látszik.

Bár a két vérminta egymás mellé vetült, Astoriáé sokkal sötétebb volt, mintha fekete pöttyökkel temperálták volna.

– Sokat gondolkodtam – kezdett bele Hermione –, és bár nem értek a vérátkokhoz, meg akartam nézni, hogyan reagál. Úgy vélem, hogy ahogy az átok egyre erősebb lesz, elkezd terjedni a vörösvértestekben, kiszorítva belőle az oxigén, és ennek következtében meggyengül a teste és a létfontosságú szervei.

Hermione az ajkába harapott, és szünetet tartott. Remélte, hogy ez nem túl bonyolult Theo számára, aki nagyon keveset értett mágikus gyógyításhoz az orvostudományhoz.

– Megfontoltam a vérátömlesztés előnyeit… vagyis friss, nem fertőzött vér bejuttatását a szervezetébe. De nézd. – Levett egy cseppet Astoria véréből, és egy tálkába cseppentette, amiben sokkal több volt a sajátjából. Szinte azonnal az egész tál elsötétült. – Túlságosan is erős. Túl sokat kellene kivenni a véréből, és pótolni, mint amennyi biztonságos lenne, és még akkor is valószínűleg felülkerekedne az átok. Olyasmi, mint a sötét tinta a vízben. Lehet, hogy felhígulna egy kicsit, de még mindig ott lenne.

– Értem – mondta Theo bólintva. – Miért nekem mondod ezt el, és nem Dracónak?

– Mert volt egy gondolatom tegnap este, és eszembe jutott, hogy Astoria azt mondta, te bájitalokkal dolgozol. Nem akarok senkiben reményt kelteni, ezt meg kell értened, de meg kell próbálnom lehúzni ezt a dolgot, mielőtt felvetem Dracónak, hogy talán tudnék valamit tenni.

Theo ismét bólintott, de még mindig összességében zavarodottnak tűnt.

– Rendben, akkor most nézd meg ezt. – Elővett egy külön tálkát a saját véréből, és elővett egy másik anyagot a bájitalszekrényéből. – Ez méreg.

Hermione néhány cseppet tett a méregből a vérével együtt a tálba. Theo zihálva lépett közelebb, hogy megnézze a felnagyított vért.

– Nagyon hasonlít – mormolta. – Azt akarod mondani, hogy az átok úgy viselkedik, mint a méreg?

– Bizonyos értelemben igen, de nem – mondta Hermione gyorsan. – Valóban hasonlónak tűnik, arra utalva, hogy talán a vér ugyanúgy reagál az átokra, mint a méregre.

Hozzáadta a méreg ellenszerét, és a vér ismét vörösre színeződött.

– Theo, emlékszel arra a napra, amikor Lumpsluck mérgeket adott nekünk, és ellenszert kellett készítenünk? – kérdezte Hermione, és mély levegőt vett.

– Hát persze – fintorodott el gúnyosan Theo. – A professzor rá sem nézett az ellenszeremre, mert annyira el volt ragadtatva Potter bezoártrükkjétől.

– Igen, kezdetben én is erre emlékeztem – mondta Hermione. – De arra emlékszel mit mondott, hogyan kellett volna elkészítenünk az ellenszert?

Theo szünetet tartott, és egy hosszú pillanatig nézte a nőt. A lány szinte látta, ahogy a fogaskerekek kavarognak a fejében.

– Külön kellett választanunk a méreg összetevőit, hogy megállapítsuk, mi hat ellene. Arra célzol, hogy szerinted meg tudjuk alkotni az átok ellenszerét? – kérdezte nagyon halkan a varázsló, mintha nem teljesen hinné, hogy lehetséges.

– Nem hagyományos ellenszert, nem – mondta gyorsan a gyógyító. – De gondolja, hogy képesek lehetnénk izolálni az átkot. – Intett a szennyezett vérmintára. – Aztán szétválasztanánk az elemeket, ugyanúgy, mint egy mérgező anyagot, mit gondolsz? Nem vagyok bájitalszakértő, ezért is hívtalak téged.

– Úgy értem, talán – szólalt Theo, és végigdörzsölte a kezét a borostáján –, egy ellenszer arra való, hogy kivonja a mérget. Nem vagyok benne biztos, hogy milyen könnyen ki tudjuk vonni az átkot a véréből.

– Meg akarom próbálni – vetette fel Hermione bátran. – Ha tudsz nekem valamennyi szakértelmet kölcsönözni, azt megköszönném.

– Természetesen – mondta Theo, és hirtelen egészen kicsinek tűnt. – Ha esetleg tudnék valamit tenni, amivel segíthetnék neki… nos, megteszem.

– Nem hiszem, hogy könnyű lesz, már ha egyáltalán lehetséges – figyelmeztetett Hermione –, tekintve, hogy a vére nem egyszerűen egy nap alatt fertőződött meg. De ha ezt meg tudjuk csinálni – mutatott a vérére, amit megmérgezett, majd meggyógyított – az ő vérével, azt hiszem, az egy jó nap lehet.

– Nagyon is – értett egyet Theo. Még mindig a felnagyított vérkompozíciót bámulta.

– Lehet, hogy ha sikerülne valamit kitalálnunk, lehet, hogy hosszú távon kellene szednie. Ez attól függne, hogy az átok mennyire tartja fogva a vérét, és teljesen ki tudjuk-e küszöbölni, vagy csak egy átmeneti éket verünk bele, hogy úgy mondjam.

– A vérfarkasok életük végéig farkasölőfüvet szednek, ha el akarják kerülni a következményeket – vonta meg a vállát a varázsló –, az alternatívát tekintve a rendszeres bájitalszedés nem jelentene számára problémát.

Hermione tudta, hogy az alternatíva az, hogy az átok végül átveszi Astoria hatalmát, és elviszi az életét. Hogy mikor, azt csak találgatni lehetett. Az ajkába harapott, és Theóra pillantott.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezte idegesen a boszorkány. A férfi bólintott, és beleegyezően lehajtotta a fejét. – Draco mondta, hogy az átok szunnyad Astoria vérvonalában. Ő az első, akit érint?

– Nem ő az első, nem – válaszolt Theo a fejét rázva. – De ő az első majdnem kétszáz év óta. Astoriában csak akkor nyilvánult meg teljesen, amikor már nagykorú volt.

– És senki sem próbált eddig semmit tenni ellene? – kérdezte Hermione.

– Akkoriban – kezdett bele Theo tétován –, az emberek végképp tabunak tekintették az olyan átkokat, mint amilyen a Greengrass családban történt. Még az is lehetett, hogy az érintett családtagot elkerülték, attól való félelmükben, hogy esetleg elterjedt. A Greengrass család persze mindig is a Szent Huszonnyolcak közé tartozott, de a feljegyzések homályosak arról, hogy az elmúlt kétszáz év előtt a többiek is felvették-e őket a soraikba.

– Ez borzasztó – mondta Hermione, és a hideg futkosott a gerincén.

– A gyógyítási gyakorlat fejlődése persze azt mutatja, hogy ő nem fertőző – habozott a férfi, és elkomorult. – És hogy az átok miért ugrott át ennyi generációt, és miért éppen Astoriát választotta… valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

Hermione egy hosszú pillanatig Theót bámulta, a szemöldöke összeráncolt.

– Biztos nagyon nehéz lehet – szólalt meg halkan, remélve, hogy nem lépett át egy határt közte és a mardekáros között, akit alig ismert az iskolában.

– Igen – mondta a férfi, és nyelt egyet. – Az is. Régóta szeretem Astoriát, mint barátot, még mielőtt tudtam volna az átokról. A legnehezebb elfogadni az igazságtalanságát. Olyan nagyszerű ember és csodálatos anya. – Theo szünetet tartott, mélyen elgondolkodva. – Amikor ő és Draco szétmentek, utána ő és én újra megismertük egymást, tudtam, hogy ez nem választható számomra. Hogy egyszerűen a lehető legjobb életet fogom neki biztosítani, amíg el nem jön az idő. Persze, ez nehéz. Minden nap azt kívánom, bárcsak mások lennének a körülményei. Átfutottam a régi köteteket, de nem találtam semmit, és Astoria inkább nem foglalkozik vele.

– Gondolod, hogy szóljunk neki? – kérdezte Hermione. Theo egy hosszú pillanatig gondolkodott, és bámult rá.

– Próbáljuk meg előbb, hátha van valami ígéret – mondta halkan a férfi egy pillanat múlva, és a hangja fájdalmasnak tűnt. – Nem szeretném elmondani neki, hogy van remény, ha kiderül, hogy nincs.

– Oké, ez tisztességesen hangzik – szólt Hermione. – Ma este elmagyarázom Dracónak, és még ezen a héten szeretném elkezdeni a munkát. Ma már majdnem lejárt a kutatási időm, de minden nap van belőle. Gyanítom, hogy a kutatási tanulmányaim mellett is tudok majd időt szakítani erre.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Theo szkeptikusan. – Úgy hangzik, mintha nagyon sok terhet vennél magadra.

– Megbirkózom vele – jelentette a lány az ajkába harapdálva. Egy fintort vágott. – Remélem.

Theo egy hosszú pillanatig bámult rá, a szemöldöke összeráncolt. A csizmájával a padlót csikorgatta, és úgy nézett ki, mintha próbálna kitalálni valamit, amit mondhatna.

– Miért vagy hajlandó mindezt megtenni valakiért, akit alig ismersz? – fakadt ki hirtelen a varázsló. – Úgy értem, tudom, hogy ő Scorp anyukája, és ez nehéz lenne Dracónak…

Hermione a kezét tördelte, miközben elgondolkodott a kérdésén. Miért volt annyira meggyőződve arról, hogy segítenie kell Astoriának? A lány kedves volt, és akaratlanul is szörnyű körülmények áldozata, amibe pusztán azzal, hogy megszületett, belekerült.

Folyton visszatért a kép Astoriáról abban a kórházi ágyban, aki alig tudott magához térni, de csak másokra gondolt. Ahogy Draco csodálattal beszélt róla. Scorpius fiatalos lelkesedésére, és arra, hogy a szülei mindketten mennyire szerették őt – annyira, hogy hajlandóak voltak szó szerint minden mást félretenni azért, hogy boldog és jól legyen.

– Ha én nem próbálok segíteni neki, akkor ki fog? – válaszolt végül a lány vállat vonva.

Theo lehajtotta a fejét, és ha Hermione nem tudta volna jobban, azt hitte volna, hogy valami őszinte érzelem suhant át az arcán. Nem volt biztos benne, hogy nem tudta jobban.

– Szeretnék segíteni neked dolgozni rajta, ha nem gond – jelentette ki a férfi. – Magam szabom meg a munkaidőmet, úgyhogy szólj, mikor és melyik nap szándékozol kezdeni.

– Rendben, úgy lesz. Valószínűleg csütörtökön – mondta a lány egy apró mosollyal.

Egy biccentéssel Theo elhagyta az irodáját, Hermione pedig egy halom pergament húzott maga elé a kutatási idő hátralévő részére. Bár McTavish engedélyt adott neki, hogy folytassa a kutatását, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a Szent Mungóban nem fogja megtalálni a szükséges válaszokat.

Talált néhány hasznos forrást az anatómiáról, amelyek eddig a munkája nagy részét megalapozták. De még így is többre volt szüksége, ha bizonyítani akarta a tézisét, és esetleg módot akart találni arra, hogy előbbre vigye azt a holtpontot, ahol a mágikus világ ebben a kérdésben találta magát.

Hermione célja az volt, hogy holnap felkeressen egy mugli könyvtárat - szerdán pedig találkozója volt a mugli neurológussal. Kétségbeesetten remélte, hogy valami vezet valahová.

– Mit akarsz csinálni? – Draco zavartan és kissé hitetlenkedve kiáltott fel.

– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – jelentette ki Hermione, miközben végigsimított a haján –, de nem gondolod, hogy ha van rá esély, hogy működhet, legalább meg kellene próbálnunk?

Hermione aznap este elment Draco lakására, hogy elmagyarázza neki új vállalkozását.

– Úgy értem, igen, de még csak nem is gondoltam arra, hogy lehetséges lenne. Ez egy átok, Hermione, nem egy betegség. Ez egy feltérképezetlen terület. – Megrázta a fejét, és nehéz lélegzetet eresztett. – De ha te és Theo úgy gondoljátok, hogy van rá esély, távol álljon tőlem, hogy mást sugalljak. És bár bizonyos bájitalokat álmomban is el tudnék készíteni, a bájitaltanból sok minden kicsúszott az évek során.

– Nem árthat – mondta Hermione a homlokát ráncolva. – Mi van, ha van rá mód, de sosem vettem a fáradtságot, hogy kipróbáljam?

Draco egy hosszú pillanatig bámult rá, ugyanúgy, ahogy Theo nézett rá korábban. Közelebb lépett egy lépést, és felnyúlt, hogy egy kósza fürtöt a lány füle mögé tűrjön.

– Olyan csodálatos szíved van, tudod? – kérdezte halkan a férfi. Találkozott a szemével, azzal a pillantással, amitől a lány megborzongott, és nem tudta elfordítani a tekintetét. – Csak… ne vállalj többet, mint amennyit elbírsz. Már így is halálra dolgoztad magad.

– Nem fogom – motyogta Hermione, és átkarolta a férfi derekát. Arcát a férfi mellkasához támasztotta, hallgatta a szívverését, a szemei lecsúsztak. Hirtelen rájött, mennyire fáradt.

Draco közelebb húzta magához, a karja átcsúszott a lány vállára.
– Még mindig áll a hétvégi jótékonysági bál? – kérdezte halkan.

– Igen, persze – mondta Hermione, és kissé elhúzódott, hogy a férfira nézzen. – Már nagyon várom.

– Én nem – fintorgott gúnyosan a férfi. – Egy életre elég ilyen rendezvényen voltam már. De a legszebb, legkedvesebb, legtehetségesebb, legintelligensebb nő lesz ott a partnerem. – Incselkedően elvigyorodott.

– Hagyd abba– intette le halkan a lány, és elpirult. Saját akarata ellenére nagyot ásított.

– Ez mind igaz – viccelődött a férfi –, most pedig aludjunk egy kicsit. Nekem korán edzésem lesz.

hozzászólások: 0