13. fejezet

Hermione mindig is úgy gondolta, hogy a varázslóvilágban jelentős információhiány van, különösen néhány fontos témát illetően. Ezek közé tartozott az orvostudomány is. Az elektromosság és a hatalom egy másik téma, de ez most nem volt lényeges.

Míg a Szent Mungo könyvtárában súlyos hiányosságok voltak, addig a University College London könyvtára, amelyet meglátogatott, ennek teljes ellentéte volt. A polcokat bámulva, amelyek dugig voltak orvosi forrásokkal, sorok soraival, hirtelen azt vette észre, hogy nem tudja, hol kezdje.

Voltak kifejezetten az emberi anatómiára, az idegrendszerre, a fájdalomreceptorokra és hasonlókra utaló szövegek. Ez sokkal több volt, mint amit még Hermione, akinek inkább mágikus, mint orvosi végzettsége volt, fel tudott volna fogni.

McTavish engedélyezte, hogy meghosszabbítsák a napi kutatási idejét, amit a nap végére ütemeztek be, ami jó volt, mert szüksége volt rá.

Egy nehéz köteget húzott le a polcokról, és ingerülten tartózkodott attól, hogy varázslatával egy asztalra szállítsa őket, Hermione leült, és munkához látott. Könyvről könyvre lapozgatott, észrevétlenül másolatokat készített a fontosnak ítélt oldalakról, aztán az irodájában átnézze őket.

Izgatottan vette tudomásul, hogy ennyi új kutatással rendelkezik – és némelyik valóban megerősítette az elméletét, de anélkül, hogy pontosan látta volna, hogyan viselkedik a Cruciatus utóhatása, viszont nem tudta garantálni. Nyelt egyet a gondolatra, és hirtelen nehézséget érzett a gyomrában a tudattól, hogy hol kell majd legközelebb keresgélnie.

Egészen estig dolgozott, annyira belemerült a rengeteg új és idegen információba, amit meg kellett tanulnia, és csak túl későn vette észre, hogy már jócskán elmúlt a műszakja vége, amikor haza hoppanált. Teljesen kimerülten, az agya fáradtan és a szeme feszülten, Hermione készített magának egy gyors ételt, bevett egy fiolát az álmatlan álomból, és lefeküdt aludni.

Másnap Hermione eléggé el volt havazva friss információkkal, mivel a kutatási idő alatt megbeszélt egy találkozót egy mugli neurológussal. Elmondta a férfinak, hogy egy könyv után kutat, és bár a férfi elfoglaltnak és kissé kiszámíthatatlannak tűnt, mégis engedélyezte neki a rövid látogatást, amiért Hermione rendkívül hálás volt.

Abból, amit sejteni tudott, mivel kétségbeesetten jegyzetelt, úgy tűnt, hogy a kutatása valóban halad valamerre. A doktor elmagyarázta a fájdalomreceptorokat, az idegek, a gerincvelő és az agy szerepét, és Hermione kezdte értelmezni az egészet.

A legjobban azonban az érdekelte, amikor a férfi elmagyarázta, mi a különbség az akut és a krónikus fájdalom között. Az ő értelmezése szerint az akut fájdalom visszahúzódik és eltűnik, miután a sérülés oka már nem volt releváns. De – a krónikus fájdalom esetében – még akkor is, ha a fájdalom oka megszűnik, a fájdalomreceptorok továbbra is tüzelnek, összezavarva ezzel az agyat.

A szíve hevesen kezdett dobogni a következményeken töprengve. Mi van, ha a Cruciatus átok is így viselkedett, és a fájdalomreceptorok még sokáig tüzelnek, miután az átkot feloldották? Mi van, ha az átok okozta fájdalom elég volt ahhoz, hogy felgyorsítsa a fájdalom akutból krónikussá válásának folyamatát? Olyan súlyos volt, hogy felerősítette mindazt, amit más esetekben már ismertek?

Még Hermione számára is erőltetettnek tűnt, de lehetséges, hogy a Cruciatus elég kegyetlen volt ahhoz, hogy a tartós fájdalom instabillá tegye a beteget – hogy az agyat a képességein túlra hajtsa?

Bár Hermione elgondolkodott miszerint lehet, hogy egyszerűen csak szalmaszálakba kapaszkodott, a meglévő kutatások nagy része az átok és az idegrendszer közötti kapcsolatra utalt. Lehet, hogy ez valahogyan összefügg – lehet, hogy ez a hiányzó láncszem felelős az átok áldozatainál gyakran tapasztalható mentális instabilitásért?

Hermione hosszasan töprengett az új felfedezésein, még azután is, hogy visszatért a Szent Mungóba, és leírta az elméleteit, amíg azok frissen éltek az agyában. Szinte el sem hitte, hogy a Szent Mungóban végzett kutatásaihoz képest mennyi információra bukkant a mugli kutatásai során, és elengedhetetlennek találta, hogy meglátogassa a Janus Thickey kórtermet.

Bár még a gondolattól is megborzongott, Hermione gyanította, hogy ez a legjobb módja annak, hogy potenciálisan segíthessen azoknak a betegeknek. Ez volt az, ami hajtotta, még akkor is, amikor szinte minden nap a kimerültségig dolgozott. Ha esetleg segíteni tudna mindazokon az embereken… akkor minden megérné.

Hermione addig dolgozott, amíg nem tudta tovább halogatni, hogy hazamenjen, és felkészüljön a vacsorára Narcissával és Andromedával. Gondosan egymásra pakolva a jegyzeteit, gyorsan elhagyta a kórházat.

Draco azt kérte, hogy öltözzön kényelmesen, de hozzon magával valami szépet, amibe átöltözhet a vacsorához, mert Narcissa hagyománytisztelő volt. Nem tudta pontosan miről is van szó.

Annak ellenére, hogy jobban tudta, Hermione még mindig rendkívül ideges volt a nővel való találkozás miatt.

Draco furcsán ideges volt, hogy az anyja hivatalosan is találkozik Hermionéval. Még ha tudta is, hogy az anyja viszonylag helyeslő – valószínűleg mégis kellemetlen helyzetbe hozná.

Korán volt a kviddicsedzés, és hazafelé menet felvette Scorpiust. Scorpius és Teddy sosem akartak kihagyni egy alkalmat sem, hogy találkozzanak.

– Apa? – kérdezte Scorpius, miközben odasétált hozzá. – Hermione az új különleges barátnőd? Mint anyának Theo?

Draco egy pillanatig elgondolkodott a kérdésen, a szemöldöke összeráncolódott. Leguggolt, hogy Scorpius szintjére érjen.

– Igen, ő az, Scorp. Rendben van? – kérdezte a férfi.

– Igen – mondta Scorpius az orrát dörzsölgetve. – Theo és anya boldog, és azt akarom, hogy te is boldog legyél.

– Jó – szólalt meg Draco kacsintva, és Scorpot lökdösve, felborzolta a haját. A fiú kuncogott, amikor kopogtak az ajtón. – Miért nem mész a seprűdért, jó?

A fiú elszaladt a szobájába, Draco pedig kinyitotta az ajtót, és mosolyogva nézte, ahogy Hermione belép, kimerülten babrálva a kezével. Láthatóan ideges volt.

– Szia! – köszönt halkan a férfi és megcsókolta a lányt, aki nyaka köré fonta a karját, viszonozva a csókot. Egy pillanat múlva Draco elhúzódott, és egyenesen ránézett.

Épp ekkor lépett vissza Scorpius a szobába, és a boszorka zavartan elpirult. Aztán mintha csak észrevette volna a seprűt, a szemei tágra nyíltak, és szinte észrevétlenül megrázta a fejét.

– Tessék – mondta Draco, és odadobta neki az egyik saját seprűjét.

– Nem tehetem – sziszegte a lány, és úgy nézett a seprűre, mintha az meg akarná mérgezni.

– Persze, hogy tudsz – ellenkezett Draco –, láttalak repülni, emlékszel? Nem lesz semmi bajod.

– Megtanítalak repülni, Hermione – jelentkezett Scorpius széles vigyorral.

Hermione egy pillanatra megállt, abbahagyva az ellenállást, Draco pedig vigyorogva találkozott a szemével.

– Az csodálatos lenne, Scorpius, köszönöm – egyezett bele Hermione a kisfiúnak válaszolva. – Attól tartok, nem vagyok olyan jó repülő, mint az apád.

– Én sem vagyok az – közölte Scorpius, olyan vigyorral, mint az apja –, de egy nap majd jobb leszek.

– Gondolod? – kérdezte Draco, a vállára dobva Scorpiust, aki visított a nevetéstől. Aztán letette a fiút. – Hát persze, mert megtanítalak mindenre, amit tudok.

Amikor Draco Hermionéra nézett, a lány azzal a pillantással figyelte, amivel néha nézett rá, amikor Scorpiusról beszélt. A férfi egy rövid mosollyal találkozott a lány szemével.

– Mehetünk? – kérdezte.

– Igen! – Scorpius ismét vigyorogva kiáltott fel.

– Azt hiszem, igen – szólt Hermione lemondóan, és Draco közelebb lépett hozzá.

– Minden rendben lesz – biztosította varázsló lágyabb hangon, és egy gyors csókot adott neki. – Megígérem neked.

– Oké – mondta a lány az ajkába harapdálva.

– Különben is, te már ismered Andromedát, nem igaz? – kérdezte Draco.

– Igen – válaszolt Hermione –, bár csak néhányszor láttam, mióta elvesztettük Tonksot.

Draco egy pillanatig bámult rá, ismét eszébe jutott, hogy milyen rendkívül különböző utakon haladt az életük egészen a közelmúltig. Még egyszer elgondolkodott azon, hogyan is alakulhattak volna a dolgok. Hogy a lány egy olyan unokatestvérével barátkozott, akivel ő sosem találkozhatott.

De aztán megfogta a kezét, megnyugtatóan megszorította, és Draco elmosolyodott. Felkapta Scorpiust, megfogta Hermione kezét, és hármójukat hoppanálva az anyjához ment.

Amikor megérkeztek a házba, Scorpius szinte azonnal elindult, hogy megkeresse Teddyt a szokásos vacsora előtti légyottra. Draco letette a saját és Hermione seprűjét, és a nappaliba vezette.

– Hermione! – Andromeda állt fel elsőként, odasétált hozzá, hogy hosszan és jelentőségteljesen megölelje, mielőtt ő is átölelte volna Dracót, – És Draco. Örülök, hogy mindkettőtöket látlak. Hermione, meglepődtem, amikor hallottam, hogy gyakrabban fogunk találkozni.

– Igen – szólt Hermione tétován, és Dracóra pillantott –, azt hiszem, így lesz.

Narcissa is felállt, és méltóságteljesen odasétált; a két nővér közötti kontraszt szembetűnő volt, még ennyi év után is, amit Draco mindig észrevett.

– Draco – szólalt meg halkan, és arcon csókolta, majd ugyanezt tette Hermionéval is. – Miss Granger.

– Kérem, szólítson Hermionénak – kérte a lány, enyhén elpirulva.

Narcissa egy pillanatig nem szólt semmit, egyszerűen csak a kezét Hermione vállára tette, és alaposan felmérte őt. Végül elengedte, és hátralépett.

– Hermione – mondta, és szerényen lehajtotta a fejét. – Csodálatos, hogy valóban megismerhetlek. Nagyon szép, Draco.

– Tudom – helyeselt Draco, és csókot nyomott Hermione halántékára.

– Scorpius és Teddy már kimentek? – kérdezte Narcissa szelíden.

– Azt hiszem, igen – válaszolta Draco, miközben körülnézett. Nem hallotta a két fiút.

– Talán át kéne költöznünk – javasolta a boszorkány. – Tudsz repülni, Hermione?

– Attól tartok, nem jól – felelte a barna hajú lány az ajkába harapdálva.

– Ah – nyugtázta Narcissa bólintva. – Biztos vagyok benne, hogy Draco meg tud majd tanítani.

Draco elkapta Hermione tekintetét, és vigyorgott a lány arcán megjelenő pírra, mert tudta, hogy a lány ugyanarra az éjszakára emlékszik, mint ő, amikor elvitte őt repülni.

– Igen – felelte Hermione. – Draco csodálatos tanár.

Draco visszatartott egy nevetést, és röviden végigsimított a lány ujjain a sajátjával. Felkapta mindkét seprűt, és kivezette Hermionét a tágas udvarra, ahol Scorpius és Teddy már kvaffot dobálta. Scorpius seprűje persze nem repült olyan gyorsan vagy magasan, de kétségtelenül kiválóan repült, és Draco mindig is erős büszkeséget érzett, amiért Scorpius arra törekszik, hogy olyan legyen, mint ő.

– Akarsz őrző lenni? – kérdezte Hermionét Draco, és vigyorogva várta reakcióját.

– Egyáltalán nem – válaszolta a lány. – Alig tudom magam stabilan tartani.

Andromeda és Narcissa letelepedtek egy asztalhoz a kertben egy korsó limonádéval, amelyet feltehetőleg Narcissa mellé költözött manója, Patroclus szolgált fel. Látta, hogy a két nő mosolyogva, szórakozottan nézi a szóváltást.

– Legyél őrző, Draco! – mondta Teddy, és odarepült hozzá. – Nem lehetsz terelő, ez túl igazságtalan.

– Oké, őrző leszek – mondta Draco vigyorogva. – Jól vagy? – kérdezte Hermionét, aki nyugtalanul ült fel a seprűjére.

– Abszolút – mondta a lány zavartan. A lány tétován felszállt, Draco pedig felült a saját seprűjére, és a kapuk felé repült, amelyeket még Teddy korában állítottak fel.

Draco ezt követően a következő órát azzal töltötte, hogy néhány lövést blokkolt, másokat hagyott elsuhanni maga mellett, és szemmel tartotta Hermionét, aki, miután belejött a dologba, egész jól repült, és még a kvaffal is tett néhány kört.

A játéknak akkor lett vége, amikor Patroclus kijött, hogy bejelentse, negyedóra múlva vacsora. Draco látta, hogy Hermione megmerevedik a pálya túloldaláról, és megforgatta a szemét, mert eszébe jutott, hogy az iskolában különös előszeretettel foglalkozott a házimanókkal.

– Kérlek, ne tüzeld fel Patroclust – mormolta Draco, miután mindketten leszálltak. – Tisztességes bánásmódban részesül, maga választja ki a ruháit, és egy kis fizetést kap, amit leginkább párnahuzatokra és csokibékákra költ. Rendben?

– Ez elfogadható – válaszolta a lány rövid szünet után. Aztán elmosolyodott, és megbökte a férfit. – Még néhány év, és talán sikerülne egy gólt szereznem, gondolod?

– Hetek, ha komolyan gondolnád a tanulást – kötekedett a férfi –, de ha évekbe telik, akkor is hajlandó vagyok veled dolgozni.

Draco hirtelen szorítást érzett a mellkasában, ahogy a lány rávigyorgott.

***

– Szóval, Miss Granger, Draco mesélte, hogy ön a Szent Mungóban dolgozik – jegyezte meg Narcissa Malfoy a vacsoránál.

– Kérem, Hermione – felelte a lány kipirulva, miközben felkészült a biztosra vett kérdésáradatra. – És igen, így van, Mrs. Malfoy. Nemrégiben kiérdemeltem a rangidős gyógyítói címet.

– Ez mesés… Hermione – jegyezte meg Narcissa, és a mosolya egy pillanatra megenyhült. – Szólíts nyugodtan Narcissának.

Hermione egy szűk mosolyt villantott, miközben nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a legjobb asztali modorát használja, és egy-egy pillantást vetett Draco felé, hogy megbizonyosodjon róla, követi-e a példáját. Az asztali etikett nem tartozott az otthoni nevelésének középpontjába, amíg felnőtt.

– Milyen feladatokat végzel a pozíciódban? – tudakolta Narcissa. Hermione úgy találta, hogy a nő rendkívül ijesztő volt. Nemcsak a Narcissával és Luciusszal kapcsolatos emlékei miatt, hanem egyszerűen azáltal, ahogyan a legnagyobb kecsességgel és magabiztossággal viselte magát.

– Most nagyobb felelősséget kapok, komolyabb ügyeken dolgozom, például amikor Draco megsérült – pillantott rá, mire a férfi elvigyorodott –, valamint a saját személyes kutatásaim és bájitalfejlesztéseim terén. Jelenleg a Cruciatus átok hosszú távú hatásait és remélhetőleg gyógyulását kutatom.

Narcissa lehajtotta a fejét, ajkát összeszorította, miközben nehéz, kínos csend borult a csoportra. Hermione kénytelen volt megbékélni azzal, hogy ez a kijelentés milyen nagy jelentőségű volt, tekintve, hogy Narcissa húga a kúriában kínozta meg.

Az asztal alatt Draco megnyugtatóan megfogta az ujjait.

– Ez – kezdte Narcissa nagyot nyelve – nagyon csodálatra méltó tőled, kedvesem. Én is sok éven át szerettem a húgomat, de jóval az Azkabanba kerülése előtt megőrült, és utána alig ismertem rá, hogy ki lett belőle.

Hermione szemöldöke a hajáig ívelt. Akkor nem lehetett volna figyelmen kívül hagyni az elefántot a szobában.

– Bocsánatot kérek az igazságtalanságokért, amelyeket az ő keze által tapasztaltál, és azokért, amelyeket az egykori otthonomban tapasztaltál.

– Köszönöm – mondta Hermione, és érezte, hogy a szavak súlya nehezedik a mellkasára. Kényszerítette magát, hogy kontrollálja a légzését. – Ezt nagyra értékelem.

Az ezt követő kínos, feszült csendet Scorpius törte meg, ahogy Teddyvel megosztottak valami viccet, amitől a fiatalabb fiú kuncogásban tört ki.

– Scorp – szidta Draco, de az ajkai megrándultak.

– Bocsánat! – kiáltott Scorpius, és befogta a száját, hogy visszafogja magát. Mellette Teddy vigyorgott, a haja rágógumirózsaszínből mészzöldre váltott.

– Ne az asztalnál, Ted! – mondta Andromeda lazán.

De a nehéz feszültség, ami rajta lógott, elszállt, mintha kiszabadult volna egy zárt térből, és Hermione azon kapta magát, hogy képes ellazulni és élvezni a vacsora hátralévő részét.

– Úgy hallottam, hogy a hétvégén megrendezésre kerülő gálán összegyűlt összeg egy részét a Szent Mungó működési költségvetésébe fogják befizetni – jelentette be Draco az egész csoportnak Hermione felé pillantva. A lány nem tudott erről a tényről. Talán tényleg tudnának valakit rendesen tartani a bájitalgyártásban, hogy ne legyenek állandóan kevesen.

– Hát nem csodálatos – jegyezte meg Andromeda.

– Mindketten részt vesztek rajta? – kérdezte Narcissa, kék szemei Dracón állapodtak meg.

– Igen – válaszolta bólogatva.

– És van ruhátok? – kérdezte a nő, Hermione felé fordulva.

Hermione érezte, hogy pír kúszik az arcára, amikor rájött, hogy annyira elfoglalt volt, hogy teljesen elfelejtette, és pontosan tudta, hogy nincs semmi elég formális a szerény szekrényében.

– Még nincs – válaszolta Hermione. – Holnap este, miután végeztem a mai munkával, elmegyek az Abszol útra, hogy kiválasszak egyet.

Narcisszának nem kellett tudnia, hogy elfelejtette. Gyanította, hogy az valami legrosszabb fajta paródia lenne a felsőbb körökben.

– Elviszlek a Twilfitt és Tattingsbe – jegyezte meg Narcissa, és fényes, pislogás nélküli szemét Hermionéra szegezte. – Mármint, ha szeretnéd.

Mellette Draco kuncogott, Narcissa pedig rávetett egy pillantást.

– Én… – Hermione szünetet tartott, és némi erőfeszítéssel nyelt –, az nagyon kedves lenne, Narcissa, köszönöm.

Bár a gondolat minden mértéket meghaladóan megrémítette, a gondolat, hogy Narcissa igyekszik, szorítást hagyott Hermione mellkasában. Ő is meg tudná erőltetni magát.

A saját anyját hirtelen olyan távolinak érezte.

– Rendben – jegyezte meg Narcissa, megköszörülte a torkát, és a szalvétájával babrált. – Hogy hangzik a hat óra?

– A hat óra tökéletesen hangzik.

***

– Szóval az anyámmal mész vásárolni – tört ki Dracóból, és az általában higgadt varázsló harsány nevetésben tört ki, miközben egy könnycseppet törölgetett a szeméből.

Hermione halványan elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon nem ásott-e magának valami olyan gödröt, amiből nem fog tudni kijönni.

Hazafelé menet megálltak a Nott háznál, hogy kitegyék Scorpiust, és egy rövid látogatásra maradtak Astoriánál és Theónál. Amikor Draco megemlítette, hogy Narcissa elviszi Hermionét vásárolni, Astoria csak a szemöldökét vonta fel, és visszafogottan mosolygott.

– Nem nagyon tudtam volna nemet mondani, ugye?

– Merlin, nem – értett egyet Astoria, még mindig a gyomrát szorongatva. – Megsértetted volna. Bárcsak légy a falon lehetnék.

– Úgy tűnik, hajlandó kapcsolatot teremteni köztünk, és így én is az vagyok – mondta Hermione, kissé védekezően.

– Igen, így van – helyeselt Draco, és szinte azonnal kijózanodott. – És én örülök neki.

– És ha ez azt jelenti, hogy meg kell tapasztalnom azt, amiről mindenki más már tud, akkor legyen így – szólt a lány furcsa véglegességgel, egy durva mosolyt erőltetve magára.

– Minden rendben lesz – biztosította a férfi, a karjába vette őt, és lenézett rá. – Van valami, amiről már régóta szeretnék beszélni veled.

– Miről? – kérdezte a lány összeráncolt szemöldökkel.

– Hát – kezdte a férfi, magával húzta a kanapéra, a lábai közé, és a boszorka visszabújt a mellkasához. – Ez olyasmi, amin már egy ideje gondolkodom, és ha valami, akkor a kapcsolatunk talán késleltette, ha őszinte akarok lenni.

A lány kíváncsian hátrapillantott, Draco pedig felsóhajtott, és végigsimított a haján.

– Azon gondolkodtam, hogy elköltözöm – mondta a varázsló –, hogy veszek egy házat. Ez a lakás jó volt, amikor Scorpius még fiatalabb volt, de jó lenne több hely. Egy udvar.

– Ez észszerű – helyeselt Hermione, és nehezen nyelt. Furcsa lenne, ha nem lenne a szomszédban.

– Csak emlékszem, milyen jól éreztem magam, amikor Wiltshire-ben nőttem fel, tudod, mielőtt a Manor azzá vált, ami lett – folytatta a varázsló –, és látni Scorpiust Teddyvel… nos, én több mint képes vagyok arra, hogy ezt megadjam neki. Ahogy idősebb lesz, és remélhetőleg több időt tölt velem.

Hermione összekulcsolta az ujjait a férfi dereka köré tekeredő kezével.

– Tökéletesen érthető – motyogta Hermione –, és tudom, hogy Scorpius imádná.

– Semmi olyan nagy dolog, mint a kastély, nem hiszem – mondta Draco elgondolkodva. – De egy jó ház. Londonon kívül vagy vidéken.

Hermione elhallgatott, egy pillanatra elmerült a saját gondolataiban. Nyilvánvalóan még mindig csak egy gyors apparátusi útra lenne tőle.

– Még nem kezdtem el keresgélni – szólt a férfi –, de jó lenne, ha egyszer elmondanád erről a gondolataidat, ha már én megtettem. Tudom, hogy korai még, de talán egy nap talán te is szeretnél ott élni.

Hermione megfordította a fejét, és találkozott a férfi tekintetével.
– Tényleg? – kérdezte, Draco szürke szemeit kutatva.

– Tényleg – közölte a varázslü válaszul, a lány kezét az ajkaihoz emelve. – Ha egy nap velem és Scorpiusszal élnél, szeretném, ha olyan helyen lenne, amiről tudnám, hogy szereted.

– Megtiszteltetés lenne számomra – szólalt meg Hermione, és meglehetősen elszontyolodva érezte magát.

– Jó – mondta a férfi, félrelökve a haját, miközben csókok sorát ültette el a nyakán és a kulcscsontján. Remegés futott végig Hermione gerincén, miközben a szemei lecsukódtak, és hozzá hajolt. A varázsló végigcsókolt az állkapcsán, ajkai ingerlően érintették az övét.

– Le kéne feküdnöd az ágyba – javasolta a férfi, szavai tele voltak ígérettel, miközben ajkai vigyorba görbültek –, holnap nagy bevásárlásos napod lesz.

***

Theo másnap Hermione kutatási ideje alatt ugrott be, ahogy azt előző este megbeszélték. A délelőttje stresszes volt, és tele bonyolult kérdésekkel és szélsőséges körülmények között élő betegekkel.

Ez volt a hátulütője annak, hogy vezető gyógyító volt, mélázott el, hogy a páciensei legtöbbször súlyos, gyakran életveszélyes állapotokkal jelentkeztek.

Ennek eredményeképpen úgy találta, hogy örült egy kis szünetnek az emeletről, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy szembesülnie kellett a saját megoldhatatlan problémájával. Hogyan lehetne esetleg, ha egyáltalán, kivonni az átkot Astoria véréből.

– Készen állsz? – kérdezte Hermione Theótól egy élénk mosollyal, amely szerinte inkább tűnhetett volna grimasznak.

– Készen állok, mint mindig – válaszolta Theo a sarkán ringatózva. Hermione úgy gondolta, hogy idegesnek tűnt, ami érthető volt, mert ő is ideges volt.

Követte őt az irodájába, és gyorsan és csendben nekiláttak a bájitalpad felállításának.

– Mit gondolsz, hogyan kezdjük? – kérdezte a lány, remélve, hogy van valami ötlete, mert neki nem volt.

– Azt hiszem, azzal kezdjük, hogy az érintett vért úgy kezeljük, mintha megmérgezték volna, és megnézzük, hogy fel tudjuk-e boncolni, mintha ellenszert készítenénk – jegyezte meg Theo. – Akkor legalább lesz hova továbbmennünk, ha nem válik be.

– Rendben – mondta Hermione, bár nem volt teljesen biztos benne, hogyan kezdjen hozzá. Már jó néhány éve nem követte ezt az eljárást. Elővette a bájital-készítő szövegét referenciaként, és gyorsan végigolvasta a folyamatot.

Mindketten ismét csendbe burkolóztak, és az erőfeszítéseikre koncentráltak. Hermione Theo arckifejezéséből, ahogy többször is végigsimított a haján, le tudta szűrni, hogy neki alig van több szerencséje, mint neki. Hamar kiderült, hogy az átok nem úgy viselkedik, mint a méreg, bár mire Hermionénak vissza kellett térnie a betegek kezeléséhez, olyan huzatot hoztak létre, amely valóban megváltoztatta a vér összetételét, ha csak egy kicsit is.

– Nem ez az, amit kerestünk – sóhajtott Theo –, de azt bizonyítja, hogy az átok valóban befolyásolható bájitalokkal.

– Igaz – jegyezte meg Hermione. – Talán csak meg kell állapítani, hogy ennek a huzatnak melyik eleme volt felelős a változásért, és onnan továbblépni?

– Egyelőre ez hangzik a legjobb megfontolásnak – értett egyet Theo. – Ezt hazaviszem, és a laboromban folytatom a munkát. Nem kérhetem tőled, hogy lemondj a kutatómunkára szánt idődről, amikor ezen dolgozol.

– Én is tovább dolgozhatok rajta, ha lesz rá időm – mondta Hermione az ajkába harapdálva. – És ha valamelyikünk felfedez valamit, akkor újra összeülhetünk?

– Rendben – nyugtázta a varázsló, látszólag mélyen elgondolkodva. – Igen. Úgy értem, nem vártunk sokat az elején, ugye?

– Nem feltétlenül – szólt Hermione gyorsan. – Vannak más dolgok is, amiket kipróbálhatunk.

Elmosolyodott, remélve, hogy ez a mosoly a szemébe is eljut.

– Igen – helyeselt Theo. – Köszönöm, Hermione. Nagyra értékelem, hogy hajlandó vagy segíteni ebben.

– Természetesen – bólintott Hermione, és eszébe jutott, hogy miért is csinálják ezt egyáltalán. – Talán az a kulcs, hogy közelebbről megvizsgáljuk maguknak az összetevőknek a természetes tulajdonságait. Elvégre olyasmit hozunk létre, amit még soha nem készítettek.

– Jó ötlet – szólt Theo. – Ja, és jó szórakozást a ruhavásárláshoz Narcissával ma este.

Hermione találkozott a férfi szemével, és az arcán átvonuló, rosszul visszafogott vigyor láttán ismét bekúszott az idegesség.

– Meg fogom bánni, hogy beleegyeztem, ugye? – kérdezte őszintén a boszorka.

– Igen – válaszolta azonnal a varázsló. – Különösen te. Nem úgy nézel ki, mint a „szeret fodros ruhákat vásárolni” típus, nemhogy a barátod anyukájával. Arról nem is beszélve, hogy a barátod anyukája Narcissa Malfoy.

– Hogy nem vagyok az – sóhajtotta a lány, beletörődve az estébe, amit már majdnem sikerült kitörölnie a fejéből. – Mindenesetre köszönöm az őszinteséget.

– Ebben jó vagyok, meglátod – mondta Theo vigyorogva –, kérdezd csak meg Dracót.

Hermione önmaga ellenére elmosolyodott. Érdekes volt látni a csendes, könyvmoly mardekáros egy másik oldalát. Annál is inkább, mivel úgy tűnt, hogy ő Draco legjobb barátja.

– Nos, nekem vissza kell mennem gyógyítani – közölte Hermione –, de azért szólj, ha találtál valamit, oké ?

– Természetesen – bólintott Theo. – Még egyszer köszönöm.

Aztán elment. Hermione összeszedte a kórlapjait és a pálcáját, elhagyta a csendes irodát, cserébe a gyógyítói emelet káoszáért.

hozzászólások: 0