8. fejezet

Hermione az Astoriával elköltött vacsora után péntekig nem látta Malfoyt, amikor a kórházba indult, a szokásosnál később, mivel az esti műszakban kellett dolgoznia. Éppen bezárta a bejárati ajtót, amikor a lány belépett a folyosóra, és nem vette észre azonnal.

– Jó napot! – monda halkan a lány, nem tudva, hol is tartanak jelenleg.

– Granger – köszöntötte válaszul Draco, és kissé felugrott, mintha a lány meglepte volna. – Hogy vagy?

– Jól vagyok, köszönöm – válaszolta a lány. – És te?

– Nagyon jól.

Hermione felsóhajtott. Olyan merev és hivatalos volt még mindig.

– Nos, sok szerencsét a ma esti Harpyák elleni meccshez – mondta, és elindult a férfi mellett. A varázsló rápillantott, mintha meglepődött volna, hogy a lány emlékszik rá, mielőtt a pillantás elillant volna.

– Granger – szólította meg, elkapva a karját, ahogy elhaladt mellette. – Nézd. Beszélnünk kellene.

Hermione érezte, hogy összeszorul a gyomra e rettegett szavak hallatán. Volt még ideje, amíg munkába kellett volna mennie, de nem sok.

Várakozással nézett a férfira. A férfi sóhajtott, közelebb húzta magához, keze még mindig a lány csuklóján volt.

– Gondolod, hogy abba kellene hagynunk… amit csinálunk? – kérdezte Draco, szürke szemei összeszűkültek.

– Attól függ – mondta Hermione, udvariasan kihúzva a csuklóját a kezéből. Nem tudott volna tisztán gondolkodni, ha a férfi bármilyen módon hozzáér.

– Mitől függ? – kérdezte elnyújtott szájjal.

– Malfoytól – mondta a lány, találkozva a férfi szemével, és elkomorult. – Már nem vagyunk egy hullámhosszon, ugye?

– Nem biztos – szólt halkan Draco, és elfordította a tekintetét a lánytól. Csizmája lábujját némi érdeklődéssel a padlóba vájta.

– Nézzünk szembe a tényekkel. A dolgok homályosak. Sok furcsa helyzet adódott – kezdett bele Hermione, utalva arra, amit a férfi mondott, amikor legutóbb beszéltek erről. – Ha ez mindkettőnknek nem tetszik, akkor…

Elakadt a mondanivalója, nem akarta kimondani a szavakat. A félelmeit. A kételyeket, amelyekről tudta, hogy a férfi is osztozik bennük.

– Nem akartál senkivel sem összejönni – közölte halkan a férfi, és ismét találkozott a lány tekintetével. – Weasley után.

– Tudom – mondta a lány az ajkába harapva. – Túl vagyok azon, ami Ronnal történt. Ahogy te is, ha jól emlékszem.

A férfi egy hosszú pillanatig bámult rá, szürke szemei rezzenéstelenek voltak. Előre lépett, a lány hajának néhány elszabadult fürtjével játszadozott, és Hermione szeme akarata ellenére lehunyta a szemét.

– Jól emlékszel – mondta végül a férfi, és Hermione szemei felpattantak. – Az életem nagyon rutinszerű. Nem akarom, hogy a dolgok még nehezebbé és zavarosabbá váljanak Scorpius számára, mint amilyenek már most is. Talán a legfontosabb, Granger, hogy működhetnének valaha is a dolgok köztünk? Hogy lehetne valaha is rendben, hogy velem mutatkozol?

– Azzal, hogy rájövök, hogy már nem ugyanaz az ember vagy, aki a Roxfortban vagy a háború alatt voltál – szólt Hermione, és rémülten érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Más életet alakítottál ki magadnak, és több hitelt kell adnod magadnak.

– Még mindig sokan vannak, akik csak a múltbéli bűneim és a családnevem miatt emlékeznek rám – mondta Draco. – Nem kérhetem, hogy ezzel foglalkozz. Önző módon nem szeretném, ha szégyenkeznél miattam.

– Nem szégyellném magam miattad – közölte a lány kissé sértődötten–, hogyan gondolod, hogy egyáltalán képes lennék rá?

– Azzal, hogy tudod, mi van még mindig a szívemben – mondta a férfi lehunyt szemmel. Hermione nem volt biztos benne, hogy valaha is látta őt ilyen sebezhetőnek. Rájött, hogy a múltkori, a Foltozott Üstben történt laza viccelődése velük kapcsolatban egyáltalán nem vicc volt.

– Bárcsak úgy látnád magad, ahogy én látlak – mondta Hermione, és úgy érezte, mintha valami megtört volna benne. Meg akarta érinteni a férfit, de tartózkodott tőle.

– Talán csak szükségem van még egy kis időre, hogy átgondoljam – szólt Draco, őszintén ránézve a lányra. – Sajnálom.

– Oké – suttogta tanácstalanul, hogy mit is mondhatna még. Mert hát nem látta legalább részben előre, hogy ez lesz? – Ha később akarsz beszélgetni… tudod, hol lakom.

Félmosollyal próbálta enyhíteni a hangulatot, és hálás volt, amikor a férfi viszonozta a mosolyt.

– Tudom – erősítette meg Draco. – Beszélni fogunk.

– Miután több időd lesz – tette hozzá Hermione. A férfi bólintott. – Megértem. Játssz jól ma este.

Tétován adott neki egy rövid puszit az arcára, mielőtt kisétált volna a hoppanálási ponthoz, bár az utolsó dolog, amihez kedve volt, az a munka. Bárcsak többet mondhatott volna, de még mindig ugyanolyan zavarban volt, hogy hol is tartanak.

A Szent Mungóba hoppanálva érve megrázta a fejét megszabadulva a gondolatoktól, és besétált, hogy megnézze a nap első betegét.

***

Hermionét meghívták vacsorára a Grimmauld térre Harryvel és Ginnyvel arra a vasárnapra.

A szükségesnél korábban elhagyta az épületet, és a szükségesnél hamarabb érkezett Grimmauldba. Nagyon várta már a vacsorát és a baráti látogatást. A hétvégén nagyon kevés dolog terelte el a figyelmét a Malfoyjal folytatott legutóbbi beszélgetésről, és nem tudta megállni, hogy ne játssza újra és újra végig a fejében. Azóta nem látta a férfit.

– Hermione! – köszöntötte Ginny, és ölelésbe zárta az idősebb lányt.

– Szia, Gin, olyan jó látni téged! – viszonozta Hermione, és elernyedt az ölelésben.

– Téged is, természetesen – mondta Ginny, visszahúzódva, és karnyújtásnyira tartva Hermionét. – Gyakrabban kellene átjönnöd hozzánk. Soványnak tűnsz.

– Napról napra jobban hasonlít az anyjára, nem igaz, Herms? – kérdezte Harry, belépett az előszobába, és Hermionét is megölelte. – Vékonyan nézel ki.

– Mostanában borzasztó sokat dolgozom – ismerte be a lány –, néha elfelejtek enni.

– Hogy felejtesz el enni? – gúnyolódott Ginny.

Hermione gyors pillantást váltott Harryvel. Volt már olyan, hogy a horcruxvadászat alatt, amikor Ron elment, elfelejtkeztek az evésről, amíg a kimerültség miatt aludni nem kellett, és csak akkor jöttek rá, hogy alig ettek aznap. Voltak napok, amikor egyáltalán nem.

– Gondolom, elmerültem a munkámban – mondta Hermione.

– Megkaptad az előléptetést? – kérdezte Harry, hirtelen eszébe jutva.

– Igen, megkaptam – felelte a lány sugárzóan. – Néhány napja adtam be az első kutatási témámat, és a héten kellene megtudnom, hogy jóváhagyták-e.

– Gratulálok, bár nem vagyok meglepve – mondta Harry.

– Én sem – csatlakozott Ginny. – Hermione Granger, egy hivatásos orvosi kutató – a Szent Mungo könyvtár nem fogja tudni, hogy mi ütött belé.

– Hát nem elképesztő? – mondta Hermione széles vigyorral.

– Ha már az elképesztőnél tartunk – szólalt meg Harry –, nekünk is van egy kis hírünk.

Hermione kettőjük között nézett, barátai mindketten mosolyogtak, és leesett az álla.

– Terhes vagy, Gin? – kérdezte nagy szemekkel.

– Igen – felelte a lány izgatottan. – Most tudtuk meg.

Hermione újra átölelte mindkettőjükket, a szemei szúrtak az azonnali, el nem fojtott könnyektől. Rendkívül örült nekik, és alig várta, hogy nem hivatalos nagynéni lehessen, de volt egy része, amelyik még távolabb érezte ezt a lehetőséget saját maga számára, mint korábban.

– Gyertek, kész a vacsora! – jelentette ki Ginny a saját szemét törölgetve, és bevezette Harryt és Hermionét az ebédlőbe.

Hermione a vacsora után kényelmetlenül elpihent a helyén, kényelmetlenül jóllakott, mivel Ginny folyamatosan újabb és újabb ételeket tolt elé.

Hallgatta, ahogy Harry és Ginny beszámolnak a terveikról, hogy a következő hétvégén megnézik a Kviddics Világkupa döntőjét. Hermione újabb kellemetlen rándulást érzett a gyomrában a kviddics említésére, de nem akart udvariatlannak tűnni, ezért hozzájárult, amennyire csak tudott.

– El sem hinnéd, mennyibe kerülnek a jegyek – mondta Harry. – Nem is tudtam, hogy annak idején Weasley-ékkel mentünk.

– Nem fogod látni, hogy én fizetnék a jegyért – viccelődött Hermione. – Tudod, hogy nem nagyon érdekel a kviddics.

– Ha már a kviddicsről beszélünk, Hermione – fordult Harry felé, szigorú tekintettel a vonásain. – Miért kellett megtudnom Ginnytől, hogy Malfoy szomszédságában laksz?

– Mert tudtam, hogy túlreagálnád a dolgot – mondta a lány élesen. Egy pillantást vetett a vörös hajú lányra, aki ártatlanságot színlelve, feszülten bámult vissza Hermionéra. – Ő már nem is olyan rossz, tényleg. Többnyire magának való.

– És gondolom, az, hogy verekedésbe keveredett Ronnal a folyosón, az is azért volt, mert… magának való volt, ugye? – kérdezte Harry, egyik szemöldökét felhúzva a szemüvege pereme fölé.

– Ron csak bosszantotta magát – válaszolta Hermione elutasítóan. – Nem meglepő, hogy felébresztette Malfoyt.

– Igaz – szólt Harry hitetlenkedve. Néha nehéz volt becsapni a túlságosan figyelmes aurort. – Vajon Malfoy rosszul érzi-e magát azért, ahogy pénteken játszott?

– Hogy érted ezt? – kérdezte Hermione, elfelejtve, hogy érdektelenséget tettetett. – Vesztett a csapata?

– Majdnem – mondta Harry, és kortyolt egyet a whiskyjéből. – Csak azért nyertek, mert fogójuk megelőzte a Hárpiákét cikesz keresésben. A terelőknek nagyon rossz éjszakájuk volt. Majdnem kikapni a Hárpiáktól, amikor a Hárpiák a liga aljának közelében vannak, a Sólymok pedig az élmezőnyben…

Hermione nagyjából kihangosította Harryt, amikor az tovább beszélt a liga statisztikáiról. Malfoy pénteken rosszul játszott? Azon tűnődött, vajon van-e köze a délutáni beszélgetésükhöz. Bűntudata támadt, amikor eszébe jutott, hogy Scorpius ott volt, hogy lássa az apját játszani, de hogy igazságos legyen, a fiú valószínűleg még nem fogta fel teljesen a szabályokat, és valószínűleg ettől függetlenül örült, hogy az apja játszik.

Hermione annyira elmerült a gondolataiban, hogy szinte észre sem vette a hoppanálás reccsenését, és felpillantva látta, hogy Ron belépett az ebédlőbe.

Harry és Ginny elhallgattak a Hárpiaverőkről folytatott beszélgetésükből, és Ron és Hermione között pillantottak.

– Szia! – köszönt Ron, Hermionét bámulva.

– Szia, Ron!

Hermione egy pillanatig nézte a férfit, kellemetlenül nézett rá, mintha valami magánügybe csöppent volna bele. Nem gondolta, hogy részeg volt, legalábbis ezúttal nem.

– Elmehetek – mondta –, nem tudtam, hogy…

– Semmi baj – szólalt Hermione. – Nem maradok már olyan sokáig.

– Gondolod, hogy beszélgethetnénk? – kérdezte a varázsló, meglehetősen idegesnek tűnve. Hermione tompa fájdalmat érzett a szívében a férfi miatt, akit oly sok éven át szeretett.

– Beszélgethetünk néhány percet – egyezett bele Hermione. Feltételezte, hogy itt az ideje, hogy meghallgassa a férfit, még ha csak azért is, hogy remélhetőleg elengedje a köztük lévő rossz érzéseket. Felállt, hogy kivezesse Ront a szobából, ahol Harry és Ginny még mindig meglehetősen kínosan nézett.

– Nagyon elszúrtam, és nagyon sajnálom – fakadt ki Ron, amint a nappaliba értek. Hermione leült egy székre, míg ő helyet foglalt a kanapén.

– Értékelem, hogy ezt mondod, Ron – felelte Hermione. – De attól tartok, nem tudod visszavonni, és nem próbálhatjuk meg újra.

– Most már értem – mondta a férfi. – Próbáltam a helyedbe képzelni magam, és nem hiszem, hogy én sem tudnám elfelejteni, ha fordult volna a kocka.

– Utálom, amit ez a barátságunkkal tett – közölte Hermione az ajkába harapdálva. – Ha nem voltál boldog, bárcsak egyszerűen elmondtad volna, és megpróbálhattunk volna valamit kitalálni.

– Akkor még nem tudtam, hogy nem vagyok boldog – szólalt meg Ron szerencsétlennek tűnő hangon. – Én sem akartam soha tönkretenni a barátságunkat, vagy Harryt, Ginnyt és mindenkit a közepébe sodorni.

– Nos – kezdett bele Hermione hosszú szünet után –, azt hiszem, ezt el tudom fogadni, még akkor is, ha nem értek egyet azzal, ahogyan a dolgokat elintézted. Ha nem üldözöl tovább, hogy újra összejöjjünk, mindent megteszek, hogy ezt a zűrzavart magunk mögött hagyjuk. Sokáig te voltál a legjobb barátom, Ron, és ezt nehéz volt elveszíteni.

– Tudom, nekem is – mondta férfi, és megdörzsölte az arcát. – Nem foglak tovább üldözni. Ennyivel tartozom neked. Remélem, egy nap visszatérhetünk oda, ahol régen voltunk.

– Én is remélem, Ron. – Hermione tétova mosolyt adott neki. – És örülök, hogy megbeszéltük, én csak… nem álltam készen rá korábban. Szerintem egyikünk sem volt az.

– Igazad van, mint mindig – vigyorgott Ron. – Most pedig gyere ide.

Felállt, és egy rövid, kínos ölelést adott neki. Hermione visszahúzódott, nevetve a régi Ron előbukkanó nyomain.

Visszasétáltak az ebédlőbe, és Hermione azon kapta magát, hogy szívesebben maradna még egy kicsit, és négyen képesek voltak visszatérni a normális beszélgetés látszatához, amire azóta nem volt példa, hogy ő és Ron szakítottak.

Valamiért, ahogy Hermione az este végén haza hoppanált, sokkal jobban érezte magát a dolgok alakulásával kapcsolatban, hogy eszébe jutott, hogy még mindig megvannak a barátai, még ha neki és Ronnak több erőfeszítésébe is kerül, hogy visszatérjenek oda.

***

– Draco – emelte fel a hangját Narcissa, mire Draco élesen felpillantott.

– Igen? – kérdezte a fia felhúzott szemöldökkel.

Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak hétfőn egy korai teára egy előkelő kis londoni teaházban, amit nagyon szeretett, annak ellenére, hogy a férfi biztosította, hogy valóban eléggé elfoglalt.

– Hol jár a fejed? – Narcissa némi megvetéssel kérdezte. – Nem láttalak ilyen… érintettnek, mióta apád az Azkabanba került.

– Semmiség – válaszolta Draco. – Csak a következő meccsemre gondolok…

Az anyja egy pillanatig csak bámult rá, mielőtt mosolyra görbült az ajka.

– Kérlek, Draco! – mondta Narcissa, miközben a teájába kortyolt. – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy úgy bánj velem, mintha hülye lennék, sosem fogom megtudni.

– Nem is tudom – felelte a férfi mogorván. Az anyja hátborzongató módon mindig átlátott rajta.

– Egyetlen szavamat sem hallgattad meg – folytatta társalogva az anyja. Letette a teáscsészét. – Ki ez a nő?

Draco összehúzta a szemét, és röviden mérlegelte a lehetőségeit. Narcissa Malfoy nem volt az a típus, akit könnyű befolyásolni vagy félrevezetni.

– Lehet, hogy semmiség – mondta. – Ez… meghatározhatatlan, jelenleg.

– Ha ez semmi lenne, akkor nem lennél ennyire zavart – állapította meg Narcissa. – Nyilvánvaló, hogy valami. Akkor mitől meghatározhatatlan?

Draco nehéz levegőt vett. Miért volt meghatározatlan?

Minél többet gondolkodott Grangerről és a helyzetükről az elmúlt napokban, annál jobban elgondolkodott azon, hogy pontosan miért is tartja magát vissza. Nyilvánvalóvá vált, hogy a lány már nem csak egy jó kufirc, de nem volt biztos benne, hogy készen áll arra a figyelemre méltó hitbeli ugrásra, ami egy új kapcsolattal jár.

A zavarba ejtő az volt, hogy a lánynak úgy tűnt, nincs vele semmi baja.

Úgy tűnt, hogy minden fal, amit felépített, amivel ezt a helyzetet megakadályozza, leomlott körülötte. Úgy tűnt, Scorpius kedveli a lányt – még az előző nap is kérdezősködött róla, amikor nála járt. A lány karrierje ugyanolyan elfoglalt volt, mint az övé, és soha nem nyomta a napirendjét.

Az utolsó, a leglényegesebb – amiről azt gyanította, hogy a bántástól való félelemhez vezetett – az volt, hogy milyen rohadtul erkölcsileg felsőbbrendű a lány. Míg ő a háborús események idején a gyávaság és a vére által kikényszerített láncok mögé bújt, addig ő fényes példával állt ki a meggyőződése mellett.

Granger igazi hős volt – Draco pedig majdnem börtönbüntetéssel nézett szembe. Míg ő olyan karrierre törekedett, amely az embereken segített, Draco egy olyan karrierért dolgozott, amiben történetesen jó volt.

Bár mélyen legbelül tudta, hogy már nem az a rémült fiú, voltak, akik még mindig nem hagyták, hogy ezt elfelejtse. Akik még mindig lenézték a családnevét, minden igyekezete ellenére.

Egyszerűen nem állt szándékában őt is belerángatni ebbe. Engedni, hogy másnak lássák, mint annak a csodálatos nőnek, akinek ismerte. De nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rá.

Tetszett neki Granger? Igen. Akart-e vele lenni, valahol a szíve mélyén?

– Draco – mondta Narcissa újra, most már szórakozottan festve a vonásait. – Nem hiszem, hogy valaha láttalak még ilyennek.

– Nem a mi oldalunkon állt – szólalt meg Draco, megelégedve a nyers igazsággal. – Nem tudom, hogyan működhetett volna. Ha valaha is képes lesz igazán elengedni.

– Mármint egy olyan háborúban, ami majdnem egy évtizeddel ezelőtt tetőzött – pontosított Narcissa lazán, és ismét belekortyolt a teájába. – Tudom, nem kell mondanom, hogy mennyi minden változott azóta.

– Úgy értem – fújt egyet Draco –, hogy nagyon hangsúlyosan harcolt Harry Potterrel.

– Nem értem, miről van szó – közölte Narcissa türelmetlenül. – Kedvel téged?

– Azt hiszem, igen, de nem tudom, milyen mértékben – ismerte be a férfi.

– Gondoltál már arra, hogy megkérdezd tőle? – kérdezte az anyja. Draco megforgatta a szemét.

– Mondtam neki, hogy még át kell gondolnom – mondta a fia.

– Olyan makacs vagy, mint az apád – rázta a fejét Narcissa. – A jövődre és az övére vonatkozó döntést arra alapozod, hogy képtelen vagy elengedni a múltat. Ha ő befogadott téged az életébe, Draco, akkor elfogadta a múltadat is.

– Ez ennél sokkal bonyolultabb – erősködött Draco, és úgy érezte, mintha az érvelését meglehetősen gyorsan szétcincálnák.

– Miért, gyűlöli Scorpiust? – kérdezte a nő.

– Nem dehogy, kedveli őt – mondta Draco. – És fiam is kedveli őt.

– Nos, akkor mi a baj? – tette fel a kérdést Narcissa, láthatóan belefáradva a beszélgetésbe. – Ő Potter mugli születésű barátja, vagy valami hasonlóan nevetséges dolog?

Draco összeszorította az ajkait, lehajtotta a fejét, és az anyjára meredt.

– Ó – jegyezte meg Narcissa. – Ó. Az, aki… Bellatrix…

– Igen, az, akit Bellatrix megkínzott a régi házunkban. – Draco végigsimított a haján. – Nem tudom felfogni, mit lát bennem.

– Egy csodálatos férfit lát, aki felnőtt a múltbeli hibáiból, odaadó és gondoskodó, és rendkívül elkötelezett a családja iránt. – Az anyja felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét. – Egyáltalán, hogy jött ez létre?

– Nem árulom el a részleteket – mondta holtfáradtan a férfi. – Nagyon… lazán kezdődött. És valahogy többre vezetett.

– Tud a múltadról? És Astoriáról? – tudakolta Narcissa.

– Még csak a szeme sem rebbent – válaszolta Draco, és megrázta a fejét. – Nem tudtam elhinni. Ő és Astoria barátok lettek.

– A muglik állandóan elválnak – intette le Narcissa –, ezt nem találhatta szokatlannak.

– És neked nem lenne bajod vele? – Draco nyomást gyakorolva kérdezte. – Ha egy nap összeházasodnánk, akkor lenne egy mugli származású menyed.

– Ennyire komoly a dolog, ugye? – Narcissa ismét szórakozottan kérdezett rá. – Draco, az egyik legnagyobb dolog, amit sajnálok, hogy annyi évet vesztettem el Andromedával csak azért, mert egy mugli születésűhöz ment feleségül. Ahogy én látom, neked van egy nő az életedben, aki hajlandó elnézni a múltadat és a hibáidat, és érdekelt abban, hogy közös életet kezdj veled, aki nyilvánvalóan téged is érdekel. Mi a fenéért beszélsz még mindig erről?

***

A következő hét keddjére Hermione már képes volt elkezdeni Malfoyt háttérbe szorítani, annak ellenére, hogy nem akarta feladni a reményt, de még mindig nem látta, nem hallott felőle.

A Szent Mungo folyosóin sétált, gondolatai csak kissé elkalandoztak, ahogy az irodájába sétált a személyes kutatásaithoz, bár amíg McTavish vagy elfogadja, vagy elutasítja a kutatási javaslatát, addig nem sok dolga volt. Az előző nap azzal töltötte az idejét, hogy előkészítette a bájitalok állomását és az ellátmányok szekrényét, és főzött egy adag fájdalomcsillapítót. Úgy tűnt, hogy a Mungóban folyamatosan fogytak a bájitalok.

– Granger – szólította meg McTavish, amikor az irodája előtt találkozott vele. Nyilvánvalóan tudta, hogy ő éppen a kutatásai idejét tölti.

– Üdvözlöm, McTavish gyógyító! – köszöntötte a férfit, amikor az követte őt befelé. – Volt alkalma átnézni a javaslatomat?

– Ezért vagyok itt – mondta a férfi bólintva. – Foglaljon helyet.

Hermione leült az íróasztalához, miközben a férfi helyet foglalt a másik oldalon lévő székben. A férfi egy hosszú pillanatig felmérte a nőt, mielőtt megszólalt.

– Remélem, tisztában van a téma súlyosságával, amit tanulmányozni szándékozik – kezdett bele a férfi a fejét lehajtva. – Nem ön lesz az első, aki megpróbálja lebontani azokat a problémákat, amelyekkel a Cruciatus átok áldozatai esetében szembesülünk.

– Tisztában vagyok ezzel, uram, és valójában megismerkedtem a témával kapcsolatos korábbi kutatásokkal – biztosította a felettesét Hermione. – Bár úgy vélem, a válaszok talán inkább a fizikai, mint a mágikus területen rejlenek. Tekintettel arra, ahogy az idegvégződések reagálnak az átokra, úgy vélem, hogy ez sokkal tudományosabb lehet, mint azt a korábbi kutatások sugallják.

– Értem, mire céloz – mondta McTavish –, és nem kételkedem abban, hogy elég intelligens vagy ahhoz, hogy ott is megtalálja a válaszokat, ahol mások nem. Ez is egy nagyon érzékeny téma sok ember számára. Képes ezt kezelni? A kutatásai egy része elvezethet néhány zárt osztályos betegünk vizsgálatához.

– Számomra is érzékeny téma – motyogta halkan a boszorkány. – Tizennyolc éves koromban Bellatrix Lestrange magam is alávetette a Cruciatus-átkot.

– Merlin – szólalt McTavish gyógyító, és végigsimított a haján. – Nem tudtam róla. Aztán rájöttem, hogy többet ért ehhez, mint vártam. Engedélyt adok, hogy belevágjon ebbe a tanulmányba, bár rendszeres időközönként frissítéseket kell kérnem.

– Természetesen – szólalt meg Hermione gyorsan és lekötelezetten –, ettől függetlenül megtenném.

– Rendben van. – A férfi felállt készen arra, hogy elhagyja az irodáját. – Remélem, sikerrel jár. Ez sok életet megváloztat.

Ezzel távozott, és Hermionét hirtelen ideges izgalom fogta el. Persze tudta, hogy nem lesz könnyű téma, de alig várta, hogy belevágjon. Ritkán volt oka ellátogatni a Szent Mungo könyvtárába, bár ez nem jelentette azt, hogy még így is gyakran megfordult ott.

Röviden felvázolt egy listát a témákról, amivel kezdené, és elindult a könyvtár felé, miközben nosztalgiát érzett mindazon alkalmak iránt, amikor a Roxfort könyvtárába merészkedett, hogy valamilyen témában kutasson. Olyan régen volt már, de még mindig emlékezett arra, ahogyan a könyvek illata beborította, ahogyan kedvenc székében ült az egyik kandalló melletti fülkében.

Ismét átérezte a fájdalmat, hogy kihagyta a hetedik évét, pedig tudta, hogy az sokkal többet jelentett. Az ártatlanság idő előtti elvesztését, amivel Ronnal és Harryvel szembesült. Az, ahogyan egy olyan útra kényszerítették őket, amelyet egyikük sem akart végigjárni.

Nem igazán tudta, mi baja van a hirtelen feltörő érzelmek hatására, és lerázta magáról. Gyanította, hogy sok köze volt ahhoz a kis kibéküléshez, amit az előző hétvégén sikerült elérnie Ronnal. Ehhez párosult – bár annyira igyekezett ezt félretolni – a Malfoyjal való helyzete miatti szomorúság, ami, ha őszinte volt, inkább csak érzelmileg próbára tette, mint bármi más.

Mindezt finoman félretéve elméje egyik rekeszébe, Hermione elindult a Szent Mungo könyvtárába, amely ugyan lenyűgöző volt, de sosem érhetett fel kedvenc helyének, a Roxfort kastélynak a pompájával.

***

Draco lecsapta a harmadik, szerda esti whiskyje maradványait, és igyekezett nem tudomást venni Theo szórakozott tekintetéről.

– Mikor fogod végre túltenni magad rajta, és beszélsz vele? – kérdezte a sötét hajú ex-mardekáros.

– Nem tudom – morogta Draco. – Kezdesz úgy beszélni, mint az anyám.

– Nos, az anyád mindig is tudott egy-két dolgot – mondta Theo lazán. – Itt vannak a gondolataim, bár tudom, hogy nem akarod őket. Az, hogy ti ketten egyáltalán azt gondoltátok, hogy csak úgy dughattok, és kész, a legnagyobb hülyeség, amit életemben hallottam. Különösen két okos embertől.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Draco, és a pultosnőnek intett egy újabb whiskyért.

– Hermione Granger – emelte fel Theo az egyik kezét, majd a másikat – és Draco Malfoy. Nektek olyan kicseszett múltatok van, hogy csodálkozom, hogy nem fulladtatok bele az áradatba. Kizárt, hogy ez valaha is működött volna.

– Egy ideig működött – morogta Draco.

– Az aktív szó ott, hogy működött – mondta Theo elutasítóan –, és ebben egyáltalán biztos vagy?

– Nem – közölte Draco szánalmasan.

– Az alkalmi szex működhet, ha olyan valakivel volt, akit nem ismertek, és véget ért, mielőtt bármelyikőtök is túlságosan kötődne hozzá. De őszintén szólva, már az iskolában is annyi forróság és feszültség volt kettőtök között, hogy nem értem, hogy nem számítottál erre.

– Dühítő vagy, tudod ezt? – kérdezte Draco.
– Ezért tartasz itt engem – mondta Theo vigyorogva.

– Azért tartanak itt, mert a gyermekem anyjával vagy – emlékeztette Draco.

– Aki egyébként őrültnek tart téged – folytatta Theo.

– Hát, ezt már tudta, el kellett viselnie, hogy hozzám ment feleségül – gúnyolódott Draco.

– Csak azt mondom, hogy rajtad kívül mindenki tudja már, hogy ez fog történni – közölte Theo tudálékosan.

– Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy megtörténjen, tudod? – mondta Draco.

– Pontosan értem, miről van szó – biztosította Theo, a hangja hirtelen komoly és lágy lett. – Ismerlek, Draco.

Ez volt az, amiért Draco a közelében tartotta őt.

– Holnap beszélek vele – döntötte el Draco végleg, amikor a pincérnő megérkezett az italával. – Kiteregetjük ezt az egésze kibaszott hülyeséget, és vagy sikerül, vagy nem.

– Működni fog – biztosította Theo.

hozzászólások: 0