4. fejezet

Hermionét meghívták vacsorára Harry és Ginny házába. Harry órákon át, Ron és Hermione mellette, takarította Grimmauld téren a háború után. Annak ellenére, hogy többször is biztosította, hogy Ron nem lesz ott, Hermione ideges volt, tekintve, hogy a férfi még mindig nem hagyta abba a baglyok küldözgetését.

De értékelte a meghívásukat, és úgy döntött, hogy elmegy. Hetek óta alig volt máshol, csak otthon és a Szent Mungóban, így jó volt valami mással is foglalkozni.

Ugyanakkor nem látta Harryt, mióta szakított Ronnnal, és nem találta őt egyedül. Nem gondolta, hogy barátja haragudna rá, de ő és Ron a legjobb haverok voltak, és csak elképzelni tudta, milyen oldalát hallhatta Harry a történetnek.

Fél hétkor hoppanálva érkezett, egy üveg borral kínálta meg vendéglátóit, akik üdvözölték és megölelték.

– Örülök, hogy látlak, Hermione – mondta Harry, és szorosan átölelte. – Tudod, hogy hamarabb is meg kellett volna látogatnod.

– Tudom – szólalt meg a lány félénken.

Felnézett Harryre, és annak ellenére, hogy már annyi éve ismerte, a háború vége óta néha még mindig félt tőle. Most már nagyon sikeres auror volt, és az Azkabanban sok cellát foglaltak le miatta.

– Hogy megy a munka? – kérdezte Harryre mosolyogva Hermione.

– Csendes volt. Idegesít – válaszolta vigyorogva a férfi. – És te? Naponta mentesz életeket?

– Inkább kelések és nem kívánt függelékek eltávolítását – mondta nevetve a gyógyító. – Bár kezdenek nagyobb felelősséget adni nekem, ami jó. A kórház egy új vezető gyógyítót szeretne előléptetni, ezért mostanában többet dolgozom.

– Jó – felelte Harry. – Remélem, megkapod. Őrültek lennének, ha nem neked adnák.

– Én is remélem – mondta mosolyogva, miközben követte Ginnyt a konyhába. – Segíthetek?

– Természetesen – intett Ginny egy kézzel.

A két lány befejezte a vacsorát, és csevegtek jelentéktelen dolgokról, amíg Ginny célzottan a nappali felé nézett, ahol Harry volt, majd vissza Hermionéra.

– Valami újdonság… tudod? – kérdezte rá Ginny halkan, hogy ne hallják meg.

– Semmi – mondta Hermione, enyhén elpirulva. Nem gondolta, hogy a férfi túlságosan örülne, ha elmondaná Ginnynek, amit bizalmasan megosztott vele. – Nagyon elfoglalt, nem sokat láttam.

– Talán ez nem is baj – jegyezte meg Ginny az ajkába harapdálva. Hermione bosszúságot érzett. – Nem mintha nem tudnál vigyázni magadra, csak nem akarom, hogy megint bajod essen.

– Nem lesz semmi bajom – biztosította a barátnőjét, és úgy érezte, mintha ezt a beszélgetést már korábban is lefolytatták volna.

– Hát persze, hogy jól leszel – értett egyet Ginny, és elvetette a témát.

– Miről beszélgettek ti ketten? – kérdezte Harry, amikor pillanatokkal később besétált a konyhába. – Remek illat van.

– Semmi olyanról, ami téged érdekelne – mondta Ginny komolytalanul. – Megterítenél, kérlek?

Harry egy csókot nyomott Ginny arcára, és elhagyta a helyiséget, hogy megtegye, amit kért.

A vacsora finom, de eseménytelen volt. Sok mindenről beszélgettek hármasban, de a Ron-téma feltűnően hiányzott, amiért Hermione hálás volt. Nem akart róla beszélni.

Amikor az este lecsengett, és Hermione már készülődött a távozásra, egy pukkanás hallatszott, és Ron hoppanált. Egy pillanatig üres tekintettel bámult, amikor észrevette, hogy Hermione is ott van.

– Szia! – mondta Ron. Kényelmetlennek érezte a helyzetet.

– Szia! – válaszolta a lány, nem nézett rá.

– Nem mondták, hogy itt vagy – szólalt meg a férfi, Harryre és Ginnyre pillantva.

– Okkal, Ron, úgyhogy kérlek, menj el – közölte Ginny, és odalépett hozzá.

– Nem, azt hiszem, maradok – mondta hangosan Ron. – Nem válaszol a baglyaimra, és nem áll szóba velem, úgyhogy úgy érzem, ez egy jó alkalom a beszélgetésre.

– Nem akarok beszélgetni, Ron – közölte Hermione halkan, és próbált higgadt maradni. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, egy újabb vita. – Már mindent elmondtam, amit kellett.

– Nem érdekel – vágott vissza a varázsló, és közelebb lépett. Hermione gyanította, hogy a férfi ivott, és a pulzusa szaporán kezdett verni. – Nem ittam!

– Ron, menj el! – kérte Harry, a hangja mély és veszélyes volt.

– Azt hiszem, én most hazamegyek, Harry, Ginny, köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt – köszönt el Hermione. Kétségbeesetten el akart szabadulni a férfitól.

– Nem, nem mész – rontott rá Ron dühösen, és megragadta a lány csuklóját.

– Igen – csattant el, és azonnal elővette a pálcáját. – De igen.

– Rendben, fuss haza. Akkor vár rád valaki? Mocskos ribanc – gúnyolódott Ron.

– Hát nem képmutató – vágott vissza a lány, kétségbeesetten próbálva nem sírni a férfi előtt. – Szörnyű vagy, Ronald!

Mielőtt hazahoppanált, röviden találkozott Ginny tekintetével, látva benne a haraggal vegyes szánalmat.

Kimerülten rogyott össze a kanapén, érezte, ahogy a csalódottság és a sértettség felgyülemlett könnyei elszabadulnak, és mivel nem tudta visszatartani, azon kapta magát, hogy zokog.

Néhány perccel később halk kopogás hallatszott az ajtaján. Sietve megtörölte a szemét, megnézte a kukucskálónyílást, majd csak egy résnyire nyitotta ki az ajtót.

– Vékony falak – mondta Malfoy magyarázatként. – Jól vagy?

– Jól vagyok – válaszolta félszegen Hermione. – Elmentem Harryhez és Ginhez vacsorázni, Ron pedig megjelent.

Észrevette, hogy a férfi láthatóan feszült, szürke szemei kemények és távolságtartóak.

– Szét kéne rúgnom a seggét? – kérdezte olyan tárgyilagosan Malfoy, hogy Hermione felnevetett.

– Nem – válaszolta a lány az ajkába harapdálva. – Nem láttam őt, mióta elköltöztem. Részeg volt és undok, én pedig elmentem.

– Jó – motyogta a férfi –, ezt nem érdemled meg.

Egy pillanatnyi habozás után felemelte a kezét, és letörölt egy könnycseppet a boszorkány arcáról. Bámult rá, az arckifejezése olvashatatlan volt. Aztán megcsókolta, egy lágy csókot az ajkára, röviden, mielőtt visszahúzódott.

– Ne sírj, Granger! – szólalt meg a férfi. Találkozott a lány szemével. – Te sokkal jobb vagy nála. Találsz majd valakit, aki tudja, hogyan kell bánni a nőkkel. Itt vagyok, ha bármire szükséged van.

Azt akarta mondani, hogy szüksége van rá. De aztán a férfi megfordult, és eltűnt.

Olyan zavaros volt. Hermione azt hitte, hogy Malfoy egészen jól tudja, hogyan kell bánni a nőkkel, de nem érdekelte őt. A gondolattól biztosan nem érezte magát jobban.

És ha a férfit nem érdekelte, akkor miért csókolta meg? Sőt, miért ment el? Malfoy soha nem volt szégyenlős, ha szexbe akarta belevonni a lányt; a tegnap este és most között kétszer sem – a lány nem tudta, mi változott.

Megrázta a fejét, és eszébe jutott, amit Mandy mondott: ne próbáld megérteni őket.

***

Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy mi a baj vele.

Egyértelműen átlépett valamiféle jelöleltlen határt Grangerrel a múltkor, amikor megcsókolta, miután hazajött Potteréktől, és meghallotta ahogy sír. Valószínűleg lány azt hitte, hogy ő egy totál idióta, és tönkreteszi a megállapodásukat.

Egyszerűen nem tudta megállni – tudván, hogy Weasley volt az, aki felzaklatta a lányt. A vére csak egy kicsit is felforrt a gondolatra, hogy az ostoba vörös még mindig mindent megtesz azért, hogy megkeserítse az életét.

Aztán ott volt az az eset, amikor megosztotta vele Scorpius és Astoria történetét, és meggyőzte, hogy maradjon vele, és elaludtak a kanapén.

Draco feltételezte, hogy a lányt megdöbbentette, és egy kicsit meg is könnyebbült, hogy Hermionét nem zavarta túlzottan, amit megosztott vele. A legtöbb nő, akit ismert, a hegyekbe menekült volna a gondolattól, hogy korábban házas volt, és egy másik nőnek gyermeket nemzett, ami részben az oka volt annak, hogy általában nem foglalkozott olyan triviális dolgokkal, mint a randizás. Granger szó szerint a szemével sem rebbent.

A semmiből egy kvaff csapódott az arcába. Pislogva nézett körbe. Gondolkodás nélkül zuhanórepülésbe állította a seprűjét, és visszaszerezte a labdát, amit vélhetően el kellett volna kapnia.

– Koncentrálj, Malfoy! – kiáltotta az edzője, Ken Carrington az oldalvonal mellől.

– Bocsánat, Draco! – kiáltotta egy másik hang. Cassie Tiggs volt az, aki egyik hajtótársa a Sólymoknál. Draco megrázta a fejét a gondolatra.

Ő és Cass egyszer – közel két évvel korábban, nem sokkal azután, hogy Draco átigazolt az Appleby Arrowsból a Falmouth-i Sólymokhoz – együtt hancúroztak. A csapat egy nagy győzelmet követően ünnepi whiskyt ivott, és egyik dolog a másikhoz vezetett.

Bár Cassie-t vonzónak találta, és minden bizonnyal remek hajtó és csapattárs volt, bár Draco egyébként felszínesnek és kissé üresnek találta a lányt, és azonnal fékezett, miután a következő héten megkörnyékezte őt.

Néhány hétig kissé kínos volt közöttük a dolog, de végül a csapat érdekében egyszerűen félretették a dolgot vita nélkül. Néha-néha azonban Draco még mindig észrevette, hogy a lány többnek nézi őt, mint csapattársnak, és ha őszinte volt, ez kellemetlenül érintette.

Draco visszaállt az alakzatba Tiggs-szel és a csapat harmadik hajtójával, egy Lizzie Halcombe nevű nővel, aki eddig csak Draco számára volt kedves, miközben egy újabb gyakorlófeladatba kezdtek.

A varázsló kényszerítette magát, hogy koncentráljon, és gondosan elpakolta a Grangerrel kapcsolatos gondolatait egyelőre egy rekeszbe az elméje hátsó részében. Másnap az Arrows-al játszottak volna, és Draco mindenképpen a régi csapata előtt akart végezni.

Draco az edzés után azonnal hazament zuhanyozni, miután megbeszélte, hogy Theóval találkozik egy italra a Foltozott Üstben. Az utóbbi időben minden eddiginél jobban hajtotta magát, és ez megviselte. Határozottan készen állt egy italra – vagy néhányra. Ha ez történetesen minimálisra csökkentette az új, göndör hajú szomszédjáról szóló gondolatokat, annál jobb.

***

Az új vezető gyógyítói állás híre elterjedt a Szent Mungóban, és Hermione azon kapta magát, hogy egészen biztosan nem ő az egyetlen, aki érdeklődik a pozíció iránt.

A kórház vezetői úgy döntöttek, hogy az érdeklődő és alkalmas gyógyítók benyújthatják a jelentkezést a pozícióra, és minden jelentkezőt egy bizonyos ideig szigorúan megfigyelnek.

Ennek eredményeképpen a Mungo körül általában előforduló üres fecsegés és pletyka nagy része elmaradt, helyette szokatlanul figyelmes és hatékony ifjú gyógyítók léptek fel.

Hermione nagyon akarta az állást, és mindenkinél többet dolgozott, extra műszakokat vállalt, és szinte minden nap tovább maradt a szükségesnél.

A rangidős gyógyítók sokkal nagyobb tiszteletet és tekintélyt kaptak, valamint a fontosabb munkákat is rájuk bízták. Hermione soha nem akart álalános gyógyító lenni, hogy gennyet szívjon le a kelésekből és más hasonlóan kellemetlen munkákból. Valóban segíteni akart az embereken, életeket menteni és valódi változást elérni.

Ráadásul egy rangidős gyógyítói állás lehetővé tenné Hermione számára, hogy saját irodája legyen – sok haladó gyógyító saját kutatással, bájitalfejlesztéssel vagy hasonló dolgokkal foglalkozott. Őt nagyon érdekelte az orvosi kutatás, és bizonyos mértékig a bájitalkészítés is.

A háború után döntött úgy, hogy gyógyítással foglalkozik, miután saját szemével látta a pusztítást és a veszteségeket. A gyógyítás sajnálatosan alulbecsült szakma volt, de annyira létfontosságú, és ő annyira szeretett volna valami értékeset tenni.

Szerencsére az állás betöltése sokkal kevesebb időt jelentett Hermione számára, hogy a férfiakra gondoljon. Jobban érezte magát – sosem volt az a fajta, aki epekedett, és az utóbbi időben több mint eleget epekedett egy férfi után.

***

Ha jobban belegondolt, Hermione már több mint egy hete nem látta Malfoyt. Már nem járt nála, és mivel úgy érezte, mintha valami rosszat tett volna, ő sem ment át hozzá. De nem tudta, mit tett, amivel eltaszította magától.

Amennyire ő tudta, a férfi ugyanúgy élvezte a kis légyottjaikat, mint ő.

Nem nagyon futott össze vele azóta, hogy Harry és Ginny vacsorája után beugrott hozzá. Azt mondta magának, ez a magány miatt van, de gyanította, talán tényleg hiányzott neki, hogy beszélgessen vele.

Aztán egy nap, amikor egy hosszú nap után későn ért haza, meglátta őt a folyosón, kviddicsköpenyben és seprűvel a kezében. Egy pillanatra megfeszült.

– Volt ma este meccsed? – kérdezte Hermione, megtörve a kissé kínos csendet.

– Igen, volt – válaszolta kissé mereven Draco.

– Hogy ment? – tudakolta a lány, miközben a férfi mellett sétált a folyosón a lakásuk felé.

– Jól, nyertünk. – A férfi vigyorgott megnyugodva. – Ez is egy nagy meccs volt. Az Arrows ellen.

– Gratulálok – mondta a lány, és viszonozta mosolyogva. Nem tudott semmit az Arrowsról, vagy a Sólymokról se különösebben, ami azt illeti.

– Köszönöm – szólalt meg a férfi, és megdörzsölte a szemét. – A plusz edzés meghozta a gyümölcsét, de baszki, olyan fáradt vagyok.

– El tudom képzelni – bólogatott Hermione, és kényelmetlenül érezte magát, amikor megálltak a lakása előtt. Mostanában ugyanígy érzett.

– Granger, akartam kérdezni tőled valamit – mondta a férfi, oldalra pillantva rá. – Rendben vagy azzal, ahogy a dolgok állnak, ugye? Velünk?

– Igen – jegyezte meg zavartan Hermione. – Mihez képest?

A férfi felsóhajtott, és végigsimított a haján.

– Múlt héten a dolgok egy kicsit… homályosnak tűntek. – A férfi furcsán nézett rá. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy minden rendben van. Nem táplálok érzéseket vagy ilyesmi. Mert lefújhatjuk, ha kényelmetlenül érzed magad. Vagy bármi ilyesmi.

– Nem táplálunk érzéseket – ismételte meg a lány mosolyogva. Nem akarta elveszíteni a férfit. Nem törődött a dobogó szívével. – Te?

– Szerintem nagyszerű vagy – vonta meg a vállát a férfi. – Talán ez az, ami aggaszt. Minél jobban megismerlek, annál inkább úgy gondolom, hogy könnyű lenne beléd szeretni, ha hagynám magamnak. Nem akarlak kompromittáló helyzetbe hozni, tekintve, hogy épp most jöttél ki egy kapcsolatból. De gondoskodhatok róla, hogy ne történjen több furcsa helyzet.

A lány szeme tágra nyílt a vallomására, olyan egyszerű és őszinte volt.

Azt akarta mondani, hogy nem bánja a furcsa helyzeteket. De nem akarta ellökni magától a férfit.

Azt is tudta, hogy a varázsló nem akarna belezúgni. Mindene megvolt az életében, amit akart, ennyit világossá tett.

Akkor miért voltak olyan zavarosak a szavai?

– Semmi baj – hallotta magát mondani Hermione.

– Jó – mondta a férfi halkan. – Gyere át tizenöt perc múlva? Le kell zuhanyoznom. Megizzadtam.

A férfi megráncolta az orrát, és találkozott a lány tekintetével. Csak ő tudta ilyen szexisen hangoztatni azt, hogy egy kviddicsmeccstől izzadtnak tűnt.

– Vagy csatlakozhatok hozzád a zuhanyzóban – mondta lazán a boszorkány. A férfi szemei elsötétültek a kéjtől, ahogy a lány szerette.

– Ez a terv sokkal jobban tetszik – szólalt meg halkan a varázsló, és a csuklójánál fogva a lakásába rántotta.

***

A dolgok tehát visszatértek a normális kerékvágásba – bármi is volt a normális számukra. Szavaihoz híven nem volt több furcsa helyzet; nem volt több ölelkezés, nem volt több spontán csók. Bár a lány tagadta volna, titokban azt kívánta, bárcsak lett volna valami.

Nem mintha ez bármelyiküknek is jót tenne.

Gyanította, hogy valahol az idők folyamán elkezdte barátjának tekinteni a férfit. Szóval talán ez volt az oka annak, hogy így gondolt rá, és egyszerűen csak összekeverte a jeleket.

– Granger gyógyító! – kiáltotta valaki, és Hermione felkapta a fejét. Az egyik fiatalabb, szolgálatban lévő gyógyító volt az. – Szükség van rád a tizenötös szobában.

– Rendben – közölte halkan Hermione, elvetve személyes gondolatait, és pálcát rántva a tizenötös szobába sietett.

A tizenötös szoba egy sürgősségi szoba volt – talán valaki észrevette az utóbbi időben végzett kemény munkáját, és valami bonyolultabb feladatot bízott rá. A gondolat Hermionét idegessé és izgatottá tette.

– Mi a diagnózis? – kérdezte, amikor belépett a szobába, két zavart tekintetű gyógyítóképzős bámult rá.

– Kviddicsbaleset – tájékoztatta az egyikük. – Ütés a seprűre. Többszörös zúzódás és csonttörés.

Hermione érezte, hogy a vér elfolyik az arcáról, amikor először nézett le a betegére. Ő volt az. Egy kis szőke fiú képe villant fel az agya mögött, aki büszkén tartotta a kvaffot. Nagyot nyelt.

– Kapott már valamit? – kérdezte a lány.

– Nyugtató bájitalt – válaszolta az egyik kiképző gyógyító – és egy másikat a fájdalomra.

Ahogy Hermione a két fiatal gyógyítót bámulta, akik mindketten csodálkozva nézték Malfoy hason fekvő alakját, rájött, hogy sztárallűrök. Megrázta a fejét, próbálta megnyugtatni az idegeit.

Egy másik férfi magasodott fölé, egy robusztus, ijesztő külsejű férfi.

– A nevem Ken Carrington – mondta a férfi durván, és röviden megrázta Hermione kezét. – A Falmouth-i Sólymok vezetőedzője.

Hermione bólintott, és munkához látott. Meglengette a pálcáját a férfi felett, és több törött bordát és sok más törött csontot észlelt a bal oldalán, a kulcscsontján, a karján végig. Kifújta a levegőt, amiről észre sem vette, hogy elkapta. Igyekezett a lehető legszakmaibb maradni, gyorsan közölte a megállapításait, és a két gyógyítóképző összeállította a kért bájitalokat.

Számos bonyolult varázslattal és bájitallal az összes csontja elkezdett gyógyulni, de ez még hosszú folyamat lesz. A vágások, horzsolások és zúzódások valamivel könnyebbek lennének. A kiképző gyógyítók elsiettek, hogy egy másik szobában segédkezzenek.

Hirtelen a varázsló megmozdult, a szemei felpattantak, és meglepő erővel megragadta a lány kezét. Hermione megdermedt, találkozott a férfi tekintetével.

– Ó, itt az én hercegnőm – mormogta Malfoy, lusta mosoly kúszott a vonásaira, a szemei kápráztak. Hermione szeme meglepetten tágra nyílt.

– Nyilván a bájitalok működnek – mondta a nő ideges nevetéssel. Az edző gyanakodva nézett rá. Gyorsan visszarántotta a kezét a férfi szorításából.

– Nyertünk, edző? – kérdezte Malfoy az idősebb férfi felé fordulva.

– Élsz – morogta az edző. – Csak ez számít.

Malfoy tótágast bámult az edzőjére.

– Nyertünk? – ismételte meg a kérdést, majd összerezzent.

– Igen, nyertünk – erősítette meg Carrington.

– Jó – mormolta a játékos, és a szemei ismét lecsukódtak.

– Itt kell maradnia éjszakára, legalább ma éjszakára, talán többre is. Figyelemmel kell majd kísérnem az állapotát – tájékoztatta Hermione Carrington edzőt. – Kiterjedt sérüléseket szenvedett.

Hermione nyelt egyet. Csak elképzelni tudta, milyen fájdalmai vannak a férfinak, a bájitalok ellenére, amiket kapott. Persze sok kviddicsből eredő sérülést látott már, de általában nem ilyen súlyosat. És senkit sem ismert személyesen.

– Amíg újra tud repülni – morogta az edző. – Azok a terelők elvetemültek. Személyesen gondoskodom róla, hogy a balesetét felülvizsgálják.

– Maga szerint nem baleset volt? – intonálta, élesen a férfira pillantva Hermione.

– Nem, nem hiszem – felelte Carrington. – Nagyon jó ember. Olyannyira, hogy állandó céltábla van a hátán. A neve semmit sem segít az ügyén, annak ellenére, hogy igyekszik ezen változtatni.

Hermione láthatta, hogy az edző őszintén törődik a sztárhajtójával.

– Megértem – értett egyet bólogatva a lány. Lenézett Malfoy eszméletlen alakjára, és érezte a tisztelet hullámzását, és talán még valami mást is. – Ismertem őt az iskolából, és most is ismerem. Ha nem ismertnem volna meg jobban, akkor nem tudnám, hogy ugyanaz a személy.

Az edző egy hosszú pillanatig bámult rá.

– Te vagy a gyógyító szomszéd. – Ez nem kérdés volt. Hermione elképedve meredt Carringtonra.

– Igen – felelte halkan Hermione, és egészen kicsinek érezte magát.

– A kölyök borzasztó sok időt tölt a pályán – mondta az edző magyarázatként. – Említett már téged egy-két alkalommal.

– Ez érdekes – jelentette ki a boszrokány, nem tudta, mit mondjon. A kviddicsedzésen említette őt? Az edzőjének?

– Köztünk szólva, keresnie kell egy nőt – jegyezte meg az edző durván, a mosoly nyoma nyilvánvaló volt. – De ez nem az én dolgom.

– Nagyon makacs – mormolta halkan Hermione, és kényelmetlenül érezte magát.

– Az bizony. Nos, azt mondanám, hogy vigyázzon rá, de már tudom, hogy maga fog. – Az idősebb férfi kacsintott rá, és Hermione érezte, hogy elpirul. Vajon tudta?

Carrington edző kifordult a szobából, és eltűnt. Milyen különös.

Bár már késő volt, és Hermione műszakja véget ért, nem érzett nagy vágyat, hogy elhagyja Malfoy oldalát, és hazamenjen. Dolgozott néhány felületes sérülésén, gyógyította a vágásokat és horzsolásokat.

A homlokára tette a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e magas láza, és a keze végigsimított az arccsontján, az állkapcsán. Az éles vonásokon, amelyek annyira vonzóvá tették. Az arca álmában elernyedt, és Hermione azon kapta magát, hogy a szükségesnél jóval tovább bámulja.

Bevallhatta, hogy eléggé megijedt, amikor először látta a férfit a Mungóban. Kétségtelenül durva állapotban volt, de lehetett volna rosszabb is. Egy ilyen esésbe akár bele is halhatott volna.

A férfi felkavarodott álmában, és elvigyorodott.

– Ne nézz már rám – motyogta a férfi, az egyik, majd a másik szemét is felpattintva.

– Szia! – mondta halkan a boszorkány mosolyogva. – Aludnod kéne.

– Az egész testem lángol – mondta Malfoy ingerülten – próbálj meg így aludni…

– Ez normális – biztosította a lány. – Egy ideig fájni fog. A csontjaid helyrehozzák magukat. Biztos volt valami esésed.

– Arra emlékszem, hogy megütöttek, és ledobtak… a seprűm szilánkokra tört az ütközéstől, és ennyi. Elég magasan voltam – mesélte a varázsló. Találkozott a lány tekintetével. – Örülök, hogy te vagy a gyógyítóm. Megbízom benned.

– Lehet, hogy néhány napig itt maradsz – tájékoztatta a lány. – Holnap korán bejövök, hogy megnézzelek. Lehet, hogy nem fogsz rögtön repülni.

– Dehogynem – gúnyolódott a férfi – …nekem meccseket kell játszanom.

– Addig nem, amíg meg nem gyógyulsz – mondta élesen a gyógyító, és a szeme megvillant.

– Sok szerencsét ahhoz, hogy megállíts – morogta a hajtó, de a hangjában nem volt semmi rosszindulat. Fáradtan vigyorgott, a szemei rebbentek. Aztán ismét összerezzent, láthatóan érezte a gyógyulási folyamat fájdalmát.

– Aludj – emlékeztette a lány.

A férfi a keze után nyúlt, és Hermione engedett. Összefonta az ujjait az övével, arckifejezése elgondolkodó volt.

Aztán a szemeit ismét lehunyta, a légzése könnyed és egyenletes volt. Hermione várt még néhány percet, aztán óvatosan kihúzta a kezét a férfi laza szorításából, és hazament.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Apr 27

Nem tudom, hogy fogalmazzam másként, úgyhogy csak így tudom.... Nekem olyan légies ez a történet. Hiba Ron és a feszültség. Mégis olyan könnyed történetnek érzem. Könnyen végig siklotunk a plusz információkon nem lett túl magyarázva Draco múltja (persze szertem azt is ha ki van fejtve). Ettől ilyen könnyedebb lett a sztori. olyan kis light-os.
Legalábbis eddig.
Köszi szépen!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2024 Apr 28

Végül is teljesen igazad van. Olyan komfort történet azt hiszem, nincs agyonbonyolítva és nagyon tele mindenféle lelkizéssel. Jó néha az ilyesmi. Persze lesz benne még ez-az főleg Ron miatt, de tényleg mondhatjuk könnyednek a történetet. Még van nekem is belőle pár fejezet hátra, de nem éreztem eddig, hogy olyan nagy durva lenne. Köszönöm szépen!