7. fejezet

Amikor Hermione másnap reggel megérkezett a Szent Mungóba nagy volt a káosz és a nyüzsgés a közös hirdetőtábla körül, és miközben odasétált, a szíve a torkában dobogott.

– Azonnal kifüggesztik az új előléptetéseket – tájékoztatta Mandy halkan. – Sok szerencsét! Ha nem téged választottak, akkor elvesztik az egészet. Nyilvánvalóan szeretném, ha én lennék az, de te mindenkinél keményebben dolgoztál.

– Köszönöm, Mandy – mondta Hermione, és idegesen megszorította a lány vállát.

Éppen ekkor három rangidős gyógyító lépett be az izgatott tömegbe. Az egyik meglengetett egy pálcát, és egy lap jelent meg a hirdetőtáblán. A lista a képzésben résztvevő gyógyítókat tartalmazta, akik már befejezték azt, és akiket junior gyógyítóként fognak kezdeni, valamint az új szenior gyógyítói pozícióra, amire ő is készült.

Hermione megdermedt, ahogy gyorsan átfutotta a lapot, keze a szájához repült. Ő volt az. Könnyek szöktek kéretlenül a szeme sarkába.

– Hermione! – kiáltott Mandy fel. – Gratulálok!

– Köszönöm – sóhajtott fel Hermione egy pillanatra megkönnyebbülten. Tudta, hogy keményen megdolgozott érte, de mégis, csodálatos meglepetés volt a nevét látni a lapon.

A várakozó ifjú gyógyítók tömege elégedetlen csevegéssel oszlott szét, Hermionét és Mandyt a három rangidős gyógyítóval magukra hagyva.

– Szép munka, Granger gyógyító – szólalt egyikük, egy McTavish nevű férfi. – Jöjjön, megmutatom az új irodáját.

– Köszönöm, uram! – mondta Hermione, és gyorsan követte a férfit, aki a kutatóirodák emeletére vezette. Saját íróasztala és munkapadja volt, bájital- és hozzávalószekrénnyel, a kutatáshoz, bájitalkészítéshez és bármi máshoz, amivel szeretett volna a későbbiekben foglalkozni.

Ez az egész olyan izgalmas volt.

– Egy óra múlva várom az emeleten, hogy berendezkedjen. Az elkövetkező hetekben változni fog a beosztása, így lesz ideje a projektjeidvel foglalkozni. A kutatási témákat és a bájitalok fejlesztését hivatalosan is be kell nyújtani jóváhagyásra a kezdés előtt – magyarázta McTavish, miközben Hermione folytatta új irodájának felfedezését. – Van kérdés?

– Jelenleg nincs – felelte Hermione az ajkába harapdálva.

– Rendben, egy óra múlva találkozunk.

Ezzel a férfi távozott, Hermione pedig visszatartott egy izgatott visítást. Az első bejelentésből tudta, hogy a kórházi raktárból alapanyagokat vehet majd ki a bájitalfejlesztéshez, és úgy tűnt, hogy az íróasztal tele van készletekkel. Annyi kutatási ötlete támadt, hogy alig tudta eldönteni, melyikkel kezdje először.

Hermione egy pergamenlapot és egy tollat húzott maga elé az íróasztalnál, és elkezdte felvázolni az ötletek listáját, valamint egy második listát a bájitalokról, amelyeket ki akart fejleszteni.

Az időt ellenőrizve rájött, hogy már csak tizenöt perc van hátra, amíg új minőségében a földszinten lesz rá szükség. Ez az új pozíció azt jelentette, hogy több, súlyosabb állapotú betegért lesz felelős. Valószínűleg az első néhány hétben egy, már meglévő vezető gyógyítót fog árnyékként követni a sürgősségi eseteknél.

Kopogtak az ajtón.

– Gyere be – mondta Hermione, szórakozottan próbálta befejezni az ötletek listáját, mielőtt letelik az órája. Felpillantott, arra számítva, hogy talán Mandy jött megnézni az irodáját.

Malfoy volt az. A kviddicsköpenyét viselte, egy seprűt lazán a vállára vetve. Rápislogott a férfira.

– Azt mondták, hogy itt talállak – jegyezte meg a férfi magyarázatként. – Úgy látszik, gratulálnom kell.

– Köszönöm – mondta Hermione zavartan. Mi a fenéért volt Malfoy a Mungóban?

– Hamarosan edzésre kell mennem, de nem voltam benne biztos, hogy munka közben fogadhatsz-e baglyokat – kezdte Draco. – Astoria szeretne veled találkozni ma este vacsorára.

– Velem? – kérdezte a boszorkány, zavarodottsága másodpercről másodpercre nőtt. – Miért is?

– Nem vagyok benne biztos – válaszolta a férfi, a szemei csillogtak –, kedvel téged. Talán a barátod akar lenni.

– Ott leszel? – tudakolta Hermione azon tűnődve, hogy ez az egész valami bizarr álom-e. Miért akart volna annak a férfinak az ex-felesége, akivel lefeküdt, találkozni vele vacsorára?

– Persze – vonta meg a vállát Draco –, ha akarod.

– Mindenképpen – mondta Hermione. – Biztos vagy benne, hogy nem akar megátkozni?

– Még mindig nem mondtam neki semmit – közölte röviden a varázsló. – Megmondom neki, hogy beleegyeztél. Találkozzunk hétkor az Üstnél?

– Rendben – egyezett bele Hermione, és a halántékához szorította az ujjbegyeit. Gyanította, hogy a legegyszerűbb az, ha egyszerűen igent mond.

– Egyébként szép iroda – vigyorgott Malfoy.

– Az, ugye? – incselkedett a lány. – Kikísérlek.

A férfi megállította őt, ahogy az ajtó felé tartott, kezét a karjára téve. A lány megfordult, hogy találkozzon a varázsló tekintetével.

– Tudtam, hogy megkapod az előléptetést – mondta halkan a férfi –, hiszen olyan keményen dolgoztál.

– Ezt nagyra értékelem – szólalt meg a lány Draco közelségétől zavartan. A varázsló egy hosszan tartó csókot nyomott az ajkára, és Hermione arra gondolt, hogy az új irodájában lévő üres munkapadot másra is felhasználhatja. Gyorsan lerázta magáról a gondolatot.

Utólag belegondolva, talán nem volt a legjobb terv, hogy kikísérte a férfit a Szent Mungóból, mivel Hermione azon kapta magát, hogy a folyosón sétálva a legtöbb gyógyítónő suttogása és csevegése veszi körül, miközben ők könnyed beszélgetést folytatnak.

Tudta, hogy később üldözni fogják. Hermione tudta, hogy a legtöbb lány, akivel együtt dolgozott, a legmagasabb szintű hírességnek tartotta Dracót. Főleg, mivel annyira jól nézett ki a Sólymok szürke kviddicstalárjában, a profi seprűjét cipelve.

Malfoy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a csicsergést.

– Hétkor találkozunk – mondta halkan, vigyorogva, mielőtt távozott.

– Később – motyogta a lány.

Hermione sarkon fordult, elővette a pálcáját, és a gyógyító táblázatait nézegette, anélkül, hogy esélye lett volna túlgondolni a férfi látogatását. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy elkéssen az első betegétől, mint az új vezető gyógyító.

***

Dracónak tényleg rendbe kellett hoznia magát.

Ahogy visszaküldte a választ Astoriának, amelyben lepontosította az esti vacsorát, azon kapta magát, hogy azon tűnődik, pontosan egykori felesége mire is gondolhatott.

Kezdett egészen biztos lenni abban, hogy kedveli Grangert. És az, hogy tegnap este látta őt a kviddicsmeccsén, csak megerősítette ebben.

Olyan átkozottul boldog volt, hogy a lány tényleg eljött, hogy nem igazán tudta, mit kezdjen vele. De aztán, ahogy utána a folyosón nézte Hermionét, és rájött, hogy valóban élvezte nézni, ahogy játszik – és azon túlmenően –, hogy tényleg elment miatta, annak ellenére, hogy nem érdekelte a kviddics.

Elárasztotta valami, ami nem volt teljesen ismerős neki.

Amikor eljegyezte és feleségül vette Astoriát, minden olyan gyorsan történt. Alig volt idejük megismerni egymást, és bár Draco vonzónak találta a lányt, és elég jól kijöttek egymással, nem volt köztük jelentős, mély kapcsolat.

De éppen ebben rejlett a probléma.

Granger nem akart összejönni vele. Ezt már számtalanszor világossá tették, mióta elkötötték a megállapodásukat, egyiküket sem érdekelte semmi több. A lány csak nemrég szabadult egy hosszú eljegyzésből, és nem az ő dolga volt, hogy nyomást gyakoroljon rá.

Draco tudta, hogy el kellene mennie, de a fenébe is, ehhez túl önző volt. Volt egy része, amelyik remélte, talán a lány egy kis része is így érez.

Ami szintén megrémítette Dracót.

Aznap reggel, ébredés után rideg, kijózanító felismerésre jutott. Még ha Granger valamiért többet is akart volna vele, hogyan tudta volna megadni neki azt, amit megérdemelt volna?

A roxforti csata és a háború vége óta eltelt sok év ellenére még mindig voltak olyanok a varázslóvilágban, akik nem nézték jó szemmel őt és azt, hogy nem került az Azkabanba. Még most is kapott fenyegetéseket, és sziszegő sértéseket kapott, amikor a Foltozott Üstbe ment. Az előítélet bizonyára nem halt meg, még a sok-sok dolog jóvátételére tett erőfeszítései ellenére sem.

Hogyan tehetné ki Grangert ennek a bánásmódnak, ha vele volt viszonya? Azzal a Grangerrel, akit a veszély és a majdnem biztos halál ellenére oly nagy bátorság szállt meg. Ő maga is látta ezt a kúriában, a Roxfortban. Granger, aki olyan kiemelkedően harcolt a jó oldalért.

Csak nem volt olyan egyszerű, hogy őt választotta, hogy üldözőbe vegye. Még ha akarná is, ez egy egész sor új problémát vetne fel, amelyekkel Draco nem volt biztos benne, hogy képes lenne megbirkózni. Egyszerűen nem állt készen ilyen döntéseket meghozni.

Draco felsóhajtott, és megpróbálta háttérbe szorítani a nyugtalanító gondolatokat, miközben válaszbaglyot küldött Astoriának. A pályára kellett mennie.

Az, hogy ma este Astoriával látja majd Hermionét, csak még nehezebbé tette volna.

***

Amikor aznap este tíz óra előtt hét perccel a Foltozott Üstbe belibegett, Hermione érezte, hogy az idegesség hulláma keríti hatalmába. Az első napja vezető gyógyítóként annyira elfoglalta és izgalmas volt, hogy alig volt ideje elmerengeni az Astoriával elköltött vacsorán. És Malfoyon. Minél többet gondolt rá, annál bizarrabbnak tűnt a dolog.

Hermione rendelt egy whiskyt, amíg Malfoyra várt, hogy megpróbálja csillapítani az idegeit. A bárpultnál ült, és talán gyorsabban kortyolgatta, mint gondolta volna.

– Nélkülem iszogatsz? – cukkolta Draco, miközben helyet foglalt mellette. A lány a férfira pillantott, aki nyilvánvalóan átöltözött a kviddicstalárjából, ahogy ő is a gyógyítói ruhájából. Egész jól nézett ki, és Hermionénak eszébe jutott, hogy ritkán látta őt máshol, csak valamelyikük lakásán.

– Akkor csatlakozz hozzám – válaszolt vissza a lány. Hirtelen eszébe jutott, hogy a legutóbbi néhány alkalommal, amikor látta a férfit, nem szexeltek.

– Nem lehet – mondta halkan Draco, miközben találkozott a lány szemével. – Astoria már foglalt asztalt.

– Rendben, azt hiszem, túl kéne lennünk ezen – szólalt meg Hermione, miközben befejezte a whiskyjét.

– Kedves lány – jegyezte meg Malfoy. – Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod. Nagyon nem az az átlagos mardekáros.

Hermione látta, ahogy körbepillant a kocsmában, és észrevette, hogy többen is figyelik őket, köztük egy asztalnyi lány, akik szemérmetlenül bámultak, az egyikük félig a szájához tartotta az italát teljesen belefeledkezve.

– Menjünk, mielőtt a Próféta leszünk – motyogta Hermione, és a férfi bólintott.

– Mindenképpen – értett egyet a varázsló, miközben mindketten felálltak, hogy távozzanak. A férfi elvigyorodott. – Volt halálfaló osztozik egy alkoholos italon a háborús hőssel.

– Kérlek – mondta a lány halkan, és követte a férfi nyomát, ahogy az étteremhez sétált, ahol enni akartak. – A háborúnak már rég vége. Inkább: – A nemzetközi kviddicssztár osztozik alkoholos italon a Szent Mungo legújabb vezető gyógyítójával.

– Hát nem vagyunk lenyűgözőek? – jegyezte meg Draco mosolyogva. – De túl sok hitelt adsz nekem.

Hermione ránézett, és kísértésbe esett, hogy felnevessen. Mintha nem tudta volna, hogyan kellene viselkednie a lány közelében nyilvánosan, ezért a kezét kínosan a zsebébe dugta.

– Hogyhogy? – kérdezte a boszorkány.

– Aligha vagyok nemzetközi kviddicssztár – válaszolta Malfoy –, és különben is, csak te ittál. Én csak ültem melléd.

– Szemantika – legyintett Hermione. – Ó, én még nem ettem itt korábban. És te?

– Nem – mondta Draco, amikor megérkeztek az étteremhez, amelyről Astoria mesélt neki. Kinyitotta az ajtót. – Csak utánad.

– Köszönöm – szólalt meg a boszorka, és besétált. Megállt egy pillanatra, és kérdőn nézett a férfira. – Ez nagyon… előkelő.

A létesítmény nagyon előkelő és kissé hivalkodó volt, díszes bútorokkal és még díszesebb kristálycsillárokkal. A világítás félhomályos volt, és a hangulat különösen meghitt.

– Draco! – köszöntötte Astoria, ahogy odasétált. – Miss Granger.

– Szólíts kérlek, Hermionénak – mondta Hermione.

Astoria röviden megcsókolta mindkettőjüket mindkét arcára, és Hermione követte a példáját. Nevetségesnek érezte magát, mint mindig, ha tisztavérű szokásokkal került kapcsolatba. Astoria ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyenre Hermione emlékezett abból az időből, amikor a Szent Mungóban találkoztak. Hermione különösen örült, hogy munka után hazament, hogy átöltözzön valami szép ruhába.

– Hermione, azt hiszem, ismered Theót – szólalt meg Astoria, és Hermione csak ekkor vette észre a magas, sötét hajú férfit Astoria oldalán. Felismerte a férfit a Roxfortból, de már majdnem tíz éve nem látta. Meglehetősen idegesnek tűnt.

– Igen, örülök, hogy látlak – köszöntötte Hermione, és kezet nyújtott neki. Nott megrázta, kissé megkönnyebbültnek tűnt. Hogy Hermione könnyed elfogadásán, vagy azon, hogy nem érezte kötelességének, hogy az arcára is puszit nyomjon, nem tudta biztosan.

– Én is – felelte röviden a férfi.

Hermione Malfoyra pillantott, aki vállat vont; nyilván ő sem tudta, hogy a másik férfi is ott lesz. Ahogy mindannyian egy asztalnál ültek, csupa pislákoló gyertyafényben és csengő zeneszóval, Hermione nem tudta nem észrevenni, hogy nagyon romantikus a környezet, és mivel négyen voltak, gyanúsan úgy érezte, mintha dupla randevú lenne.

Malfoy is ugyanezt gondolhatta, mert feszültnek és kényelmetlenül érezte magát, és a többi vendéget nézegette. Meglepő módon ő volt az, aki megtörte a csendet, miután mindannyian helyet foglaltak.

– Hol van Scorpius? – kérdezte Draco Astoriára pillantva.

– Daphne-nal van – válaszolta Astoria. – Elmennek egy kicsit vásárolni, aztán a lány hazaviszi őt.

– Jó – bólintott Malfoy, és nagyot ivott a vízből.

– Hermione, Draco mondta, hogy előléptetést kaptál a Szent Mungóban – említette meg Astoria, zöld szemeit a barna hajú lányra szegezve. – Ez biztos izgalmas lehet.

– Nagyon is – válaszolta Hermione, hálásan, hogy végre egy olyan témához szólhatott hozzá. – Mint rangidős gyógyítónak, lesz egy irodám, ahol a saját kutatásaimat folytathatom, beleértve a varázslat- és bájitalfejlesztést is.

– Attól tartok, sosem voltam túl jó bájitaltanból – mondta Astoria –, de Theo egy kiváló bájitaltanár.

A nő karcsú kezét Nott karjára tette, és derűs mosollyal nézett rá. Nott arcon csókolta a nőt, viszonozva a pillantást.

Hermione megrándulást érzett a gyomrában. Nyilvánvaló volt, hogy ők ketten nagyon szerelmesek egymásba. Hermionénak eszébe jutott valami, amit Malfoy mondott azon az estén, amikor Scorpiusról és Astoriáról mesélt neki. Megérti a lány helyzetét, bármilyen nehéz is az. Az érzés a gyomrában kellemetlen csomóvá vált.

– Mikor lesz a következő meccsed, Draco? – kérdezte Nott, a Hermionétól balra ülő szőkéhez fordulva.

– Pénteken – válaszolta Malfoy. – Hárpiák. Mindig érdekes.

– Mennünk kéne – mondta Nott bólintva. Astoriára pillantott. – Scorpius imádná. Mindig arról beszél, hogy gyakrabban látna játszani.

– Szerzek nektek jegyeket – ajánlotta fel Malfoy habozás nélkül.

Hermione pillantást vetett hármójuk között, és rájött, milyen furcsa dinamika lehet közöttük. Malfoy, aki Scorpius apja, de mégis az iskolatársa is egyfajta apafiguraként volt jelen a fiú életében, aki potenciálisan gyakrabban látta őt, tekintve, hogy Scorpius több időt töltött Astoriával, mint Draco.

Ha volt is feszültség vagy ellenségeskedés a helyzettel kapcsolatban, azt vagy régen megoldották, vagy pedig Hermione kedvéért nem törődtek vele.

Visszaemlékezve arra, ahogyan a férfi Astoriáról beszélt, Hermione az előbbire gyanakodott, és a mellette ülő szőke iránt tiszteletet érzett.

Egy pincér odasétált az étlapokkal, és amíg a két férfi folytatta a közelgő kviddicsmeccsről szóló beszélgetést, Hermione csendben átnézte az étlapot. Többször is észrevette, hogy Astoria őt nézi, és rámosolygott a fiatalabb nőre.

Nott egy üveg bort rendelt, és Hermione a poharát kortyolgatva ült, miközben hallgatta a beszélgetést.

– El kellene jönnöd velünk pénteken, Draco meccsére – mondta Astoria mosolyogva.

– Sokáig kell dolgoznom – válaszolta Hermione bocsánatkérően, bár nem igazán tudta elképzelni magát egy kviddicsmeccsen Astoriával, Theóval és Scorpiusszal.

– Kár érte – mondta Astoria – talán legközelebb.

Hermione gyorsan rájött, hogy bár a viselkedésén látszott, hogy Astoria tisztavérűként nevelkedett – valóban a Szent Huszonnyolcak házából származott, akárcsak Malfoy és Nott –messze nem volt előítéletes, és a legkevésbé sem volt egoista vagy arrogáns. Megértette, miért sugallta Malfoy, hogy Astoria tetszene neki.

Újra eszébe jutott, hogy a férfi azt mondta, a szülei azért nem kedvelték őt, mert nem törődött a vértisztasággal, ami szintén előnyére vált.

Valójában, ahogy a vacsora előrehaladt, Hermione rájött, hogy nagyon is élvezi a társaságot, annak ellenére, hogy egy kicsit kívülállónak érezte magát, tekintve, hogy ők Malfoy barátai voltak, és Draco és ő nem voltak együtt. Az is furcsa érzés volt, hogy a férfival együtt mentek el valahova. De ettől függetlenül érdekes volt bepillantani a túlságosan is védett magánéletébe.

Az étel finom volt, a bor pedig folyton újratöltötte magát, úgyhogy mire indulni készültek, Hermione feje már kezdett zavaros lenni.

Mivel Malfoy ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát, és kisebb vita tört ki közte és Theo között, ezalatt Hermione kiment a mosdóba.

Visszasétálva Malfoyhoz, észrevette, hogy mosolyog, és azon gondolkodott, talán valamikor újra találkozhatnak mindannyian, hiszen tényleg sokkal jobban érezte magát, mint amire számított.

Megtorpant, amikor megállapította, hogy a férfi Astoriával beszélget, és amikor Hermione megfordult, hogy udvariasan elhallgasson, rájött, hogy róla beszélgetnek.

– …nagyon jól passzoltok – szólalt meg Astoria lágy hangja.

– Épp most lépett ki egy eljegyzésből – mondta Malfoy bosszús hangon. – Nem keres semmit.

– Az már régen volt – intette le Astoria elutasítóan. – Úgy tűnik, érdekli a dolog.

– Amikor utoljára beszéltünk róla, nem érdekelte – válaszolta Malfoy, bár a hangja enyhült.

– A dolgok változnak. Beszélj vele.

Hosszú, kellemetlen szünet következett. Ez arra kényszerítette Hermionét, hogy megbékéljen az igazsággal, hogy egy nagyon személyes beszélgetést hallgatott ki.

– Talán nem vagyok hozzávaló – mondta végül Malfoy. – Talán nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy odamenjek.

– Draco, te és én több mint két éve váltunk el, és ez idő alatt nem láttam, hogy bárkinek is igazi esélyt adtál volna – mondta Astoria. – Ha ennyi idő után még nem állsz készen.

– Vele – tisztázta a férfi.

Hermione úgy érezte magát, mint akit eltalált egy pingpongütő. Feltételezte, hogy ezt kapta azért, mert belehallgatott a beszélgetésekbe.

– Szerintem magad előtt is tagadod – állapította meg Astoria, meglehetősen tapintatlanul.

– Annyira… jó – magyarázta Draco. – Nem akarom visszatartani őt. Folyton azt kérdezem magamtól, hogyan várhatom el tőle, hogy valaha is teljesen elfelejtse, amit én…

Malfoy azonnal elejtette a gondolatot, és Hermione láthatta, hogy Nott odasétált. Ahogy a sötét hajú férfi elgondolkodó arckifejezéssel nézett rá, Hermione gyanította, hogy talán ő is kihallgatta a beszélgetésük egy részét, és tudta, hogy hallgatózott.

Hermione meglehetősen megalázva érezte magát, odasétált hozzájuk, de nehezen tudott szemkontaktust teremteni sem Astoriával, sem Malfoyjal.

– Köszönöm a meghívást – mondta Hermione Astoriának, amikor elhagyták az éttermet. – Nagyon jól éreztem magam.

– Ahogy én is – sugárzott a másik nő. – Remélem, valamikor máskor is csatlakozol hozzánk. Nyugodtan írj nekem bármikor.

A fiatalabbik nő odahajolt, hogy ismét megcsókolja Hermione arcát, bár a barna hajú nő ezúttal sokkal kevésbé érezte magát kínosan, annak ellenére, hogy az imént hallotta a beszélgetést. Hermione elbúcsúzott Nottól is, majd megfordult, hogy a szőkével együtt a legközelebbi kandalló felé sétáljon.

Nem volt különösebben kedve beszélgetni azok után, amit kihallgatott, a férfi pedig amúgy is zavartnak tűnt, így kissé kényelmetlen csendben sétáltak. Próbálta megállapítani, hogy mit is akart mondani a férfi. Hogy elfelejtse, amit tett? Hogy mi volt?

Attól tartott, hogy Hermione nem fogadja el őt? Attól félt, hogy a végén még bántani fogja? Talán nem akarta elkötelezni magát mellette azzal a várakozással, hogy a lány soha nem érezheti ugyanazt? Hogy a lány csak kihasználja őt, és végül megunja?

Nem tudta, hogyan válaszoljon ezekre a kérdésekre; úgy, ahogy volt, nem tudhatta, hogy ezek voltak a férfi gondolatai, és csak annyit tudott, hogy valamilyen szinten, valamilyen mértékben tényleg törődött vele.

Csak annyit tudott, hogy férfi félretette azt, aki korábban volt, és Hermione több mint hajlandó volt követni a példáját, ha ezt akarta. De nem volt benne biztos, hogy a férfi ezt akarta.

Ahogy visszaértek az épületükhöz, és végigsétáltak a folyosón, Hermione egy ragyogó mosolyt erőltetett magára, és úgy tűnt, hogy ő is ugyanezt tette. Biztosan nem akart semmit sem elárulni.

– Hát, a ma este mégsem volt olyan rossz – mondta Hermione, és megpróbálta feldobni a hangulatot. – Igazad volt, Astoria csodálatos.

– Igen, az – értett egyet a férfi. Döntetlennek tűnt, mintha nem tudná, hogy meghívja-e a lányt vagy sem.

– Kimerült vagyok – szólalt meg a lány mielőtt a férfi bármi mást mondhatott volna. – És holnap korán kell munkába állnom. Kellemes éjszakát kívánok.

– Neked is – mondta a férfi összeszorított ajkakkal, miközben megfordult, és besétált a lakásába.

Ahogy Hermione besétált a sajátjába, a kanapéra roskadva, újra végigfuttatta az agyán a kihallgatott beszélgetést, annak ellenére, hogy nem akart különösebben tovább gondolkodni rajta.

Nem igazán tudott szabadulni attól a süllyedő érzéstől, hogy talán nem fog egykönnyen eloszlani az a kínos érzés, ami az imént nehézkesen lógott közöttük. A gondolat, hogy a férfi talán már nem is akarja a megszokott minőségükben – vagy bármilyen minőségben – látni őt, idegessé tette.

A pokolba is, még annál is jobban idegesítette. Olyan mélyen gyökerező, jelentős módon fájt, amit Hermione egyelőre nem volt hajlandó kipakolni. Vagy talán valaha is. Ha másként nem is, de barátként kezdte értékelni a férfit, bár hazudna magának, ha azt mondaná, hogy semmi másról nem volt szó.

Nyugtalan elmével Hermione végül nyugtalan álomba merült, álmát rémálmok támadták meg, olyan hevesen, mint amilyet hónapok óta nem tapasztalt.

***

Hermione már majdnem elfelejtette Malfoy előző reggeli látogatását az új irodájában. Így is mindent megtett, hogy másnap a munkahelyén a férfi a háttérbe szoruljon. Amit még nehezebbé tettek a gyógyítók hada, akik egész nap a falak közül bújtak elő.

Hermione annyira elfoglalt volt, hogy előző nap csak egy maroknyi beteggel volt elfoglalva, hogy a legtöbb értelmetlen folyosói pletykát el tudta kerülni. Úgy látszik, a téma látszólagos kerülése csak rontott a helyzeten.

– Honnan ismered Draco Malfoyt? – kérdezte egy nagy szemű, szőke copfos lány Hermionét, amikor két kolléganőjével együtt kora reggel megközelítette a barna hajú lányt.

– Együtt jártunk a Roxfortba – válaszolta Hermione, és visszafogott türelmetlenséggel sóhajtott. – Ő egy barátom.

Bár ez utóbbiban már nem volt teljesen biztos az előző éjszaka után. Talán rosszabbnak állította be a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Biztosan meg tudják majd beszélni később vagy a hétvégén? Talán Hermione még arra is képes lesz, hogy végre összeszedje minden bátorságát, és beszélni vele arról, hogy hol tartanak?

– Nos, miért is jött hozzád? – kérdezte egy másik ifjú gyógyító, miközben hárman siettek Hermione nyomában maradni, amint az fürgén végigsétált a folyosón, azzal a szándékkal, hogy lerázza a lánycsapatot.

– Néhány hete gyógyítottam meg, miután kviddicsbalesetet szenvedett – hazudta gyorsan Hermione. – Néhány csontja szabálytalanul gyógyult, és szüksége volt egy bájitalra.

Nem volt teljes hazugság – néha megesett az ilyesmi, bár ritkán. És ez nem olyan probléma volt, amivel Malfoy foglalkozott.

Ha elmondta volna a valódi igazságot – hogy azért volt ott, hogy meghívja vacsorára a volt feleségével és annak barátjával –, Hermione sosem hallotta volna a végét. Különben is, tudta, hogy a férfi mennyire szerette titokban tartani a magánügyeit.

– Randizik valakivel? – kérdezte a copfos lány magasra húzott szemöldökkel. Hermione egy eltévedt szarvas benyomását keltette.

– Amennyire én tudom, nem – mondta Hermione, és az ingerültség utolérte, miközben a kórlapjait nézegette.

– Nos, be tudnál mutatni minket egymásnak? – tudakolta a lány, mintha ez lenne a legkézenfekvőbb dolog a világon, és miért nem jutott eszébe Hermionénak, hogy ilyesmit javasoljon.

Hermione érezte, hogy utolsó türelme is elfogy, és megállt a séta közben, sarkon fordulva a fecsegő lány felé.

– Nem tehetem – közölte élesen –, és ezen túlmenően nagyon elfoglalt a kviddicskarrierje miatt. Éppúgy, ahogy én is az enyémmel. Úgyhogy, ha megbocsátasz.

Azzal elsétált a lányoktól, nem törődve azok megbotránkozott szuszogásával és suttogásával.

– Granger gyógyító – hallatszott egy másik hang a háta mögül. Hermione majdnem felsóhajtott elkeseredésében, csakhogy ez egy férfihang volt. Megfordult, és McTavish gyógyítót látta meg.

– Jó reggelt, uram! – köszöntötte Hermione, és a feletteséhez lépett.

– Jó reggelt! – köszönt vissza a férfi szűkszavúan. – Kérem, adja ide a kórlapjait.

Hermione megtette, amit kért, és átnyújtotta a beteglapjait, amelyek egyfajta menetrendként is szolgáltak. A férfi intett a pálcájával, és a beosztás frissült, ami már tartalmazta a lány személyes kutatási idejét. Hermione tudta, hogy idővel több gyógyítói kutatást és kevesebb alkalmazott gyógyítást végezhetne. Volt néhány hosszú távú vezető gyógyító, akik olyan értékes kutatásokat végeztek a kórház számára, hogy nagyon kevés időt töltöttek a betegekkel. Hermione azonban szeretett a betegekkel dolgozni.

– Briliáns, köszönöm – mondta mosolyogva.

– Meghatároztad már a javasolt kutatási témáját?

– Háromra szűkítettem le – ismerte be a lány. – A nap végére be fogom nyújtani a javaslatot.

– Nagyon jó, már alig várom – szólalt meg McTavish bólintva. Újabb szó nélkül megfordult, és eltűnt.

Hermione röviden átnézte a kórlapjain végzett változtatásokat. Minden nap kapott egy kis időt, hogy a saját munkájával foglalkozzon. Ismét elindult a kijelölt szobájába, hogy felmérje és ellássa a nap első betegét.

Hermione elszopogatta cukortollának végét, miközben gondolataiba mélyedve ült. Szoros gyorsírással írta a javaslata utolsó sorait, szórakozottan dörzsölgette az alkarján lévő régi heget, miközben újraolvasta a művét.

Úgy döntött, hogy tudományos munkáját az elme gyógyításáról és a Cruciatus átokról szóló tanulmányával kezdi. Részben azért, mert ez egy nagyon személyes téma volt, nemcsak neki és néhány kedves barátjának – Neville többször is eszébe jutott –, hanem azért is, mert a témával kapcsolatban sajnálatosan kevés ismerete volt. Talán, ha többet tudnának, akkor a zárt kórtermek nem lennének annyira tele.

Hermione tudta, hogy ez nem feltétlenül a próbálkozás hiánya miatt van így – mások is megpróbálták meghatározni, hogy pontosan mi is az az átok, ami az elme elsorvadását okozza –, ezért kockázatot jelentett olyan kutatásra vállalkozni, ami ilyen kihívást jelenthet, és kétségeket ébreszthet a társai között. De akkor viszont, mikor utasított vissza Hermione Granger egy tudományos kihívást?

Elégedetten a javaslatával elsétált McTavish gyógyító irodájába, és letette az asztalára. Aztán elsétált a hoppanálási ponthoz, és lelkileg kimerülve hazaindult a hosszú nap után.

hozzászólások: 3

by Happy @ 2024 Sep 01

Szia!
Nem találom a 8. fejezetet, kérlek segíts! Nagyon várom ennek is a folytatását!🥰

by Nyx @ 2024 Sep 01

Szia, Még nem tudom mi a gond, de valamiért eltűnteti az oldal a fejezeteket néha napján... Visszatettem közben

by Happy @ 2024 Sep 01

Nagyon szépen köszönöm a gyors segítséget! Legyen csodaszép napod!☺️