15. fejezet

– Megcsókolta a kezed?

Hermione bólintott, amikor Ginny szemöldöke egészen hajáig szaladt, miután Hermione elárulta, hogyan végződött a balettéjszaka.

Igen, és végig mélyen a szemembe nézett, és ez volt a legizgatóbb dolog, ami hosszú ideje történt velem. Továbbá, többször is csúcsra járattam magam, ha rá gondoltam.

– Igen. De lehet, hogy ez csak valami régimódi, tisztavérű etikett dolog volt?

Hermione pontosan nulla embernek akarta megemlíteni a balettéjszakát. De aztán Malfoynak el kellett mennie, és ott kellett hagynia őt teljesen feldúltan, így Hermionénak szüksége volt a lovasság behívására: Ginnyre. Hermione ezúttal nem kockáztatta meg, hogy meghallják, és meghívta Ginnyt vacsorára, amíg Harry egy éjszakai rajtaütésen dolgozott.

Ginny felpattant Hermione kanapéjáról, és járkálni kezdett a nappaliban. Ma este lemondtak a borról, és inkább a teát választották, mert Hermione tiszta fejjel akarta megbeszélni a „kínosan belezúgtam Malfoyba” helyzetét. Nem árulta el Ginnynek, hogy milyen nevet adott ennek a helyzetnek a fejében, és azt sem, hogy a szexuális fantáziái főszereplője ő és csakis ő volt.

– Ez lehetséges, természetesen. Elvégre ő egy elkényeztetett kis pöcs. – Ginny elismerte, és arcot vágott.

– Ez nem segít Ginny.

Hermione felsóhajtott, és legyőzötten hátradőlt a kanapén.
– Hogy lehet az, hogy eljutottam a húszas éveim végéig, és még mindig szánalmasan alkalmatlan vagyok a férfiak megismerésére?

Ginny nem hagyta abba a járkálást, de szigorú pillantást vetett Hermionéra.
– Nem vagy szánalmasan alkalmatlan semmiben. Hát, talán a kviddicsben. – Hermione horkantott egyet a nevetéstől, Ginny pedig folytatta: – Nézd, én nyilván nem ismerem Malfoyt úgy, mint te. De objektíven azt mondhatom, hogy ostobán jóképű. Azt is objektíven mondhatom, hogy te egyenesen gyönyörű vagy.

Ginnynek türelmetlenül fel kellett emelnie a kezét, amikor Hermione tiltakozásra nyitotta a száját.
– Ne merészelj mást mondani, vagy átkozlak a szobán. Most – kulcsolta össze maga előtt a kezét Ginny, miközben folytatta a járkálást. – Szerintem a szexuális vonzalom két jóképű ember között normális és valószínűleg elkerülhetetlen, de ha attól félsz, hogy a vonzalmad miatt meggondolatlanul cselekszel majd, akkor dolgozhatunk azon, hogyan lehetnél fölényben.

Hermione kavargatta a teáját a bögréjében, miközben Ginny szavain töprengett.
– Hogyan?

– Gőgös közömbösség – bizonygatta Ginny. – Úgy fogsz viselkedni, mintha abszolút semmi sem menne a bőröd alá, amit csinál. Minél tovább tudod magabiztosnak mutatni magad, annál inkább elkezded majd magad is elhinni, és akkor ez természetes lesz. Így ez a fellángolás nem vezet sehova sem tovább.

Persze, miért is akarnám, hogy ez bárhová is vezessen? Kivéve talán a hálószobámba?

Az este hátralévő részét azzal töltötték, hogy megtervezték Hermione viselkedését a legközelebbi találkozásra Malfoyjal.

Mielőtt hétfő reggel megközelítette volna a kávézót, Hermione egy pillanatra összeszedte magát. Emlékezve mindarra, amit Ginnyvel megbeszélt arról, hogy mindig nyugodtnak kell látszania, kijavította a testtartását, magasra emelte a fejét, és céltudatosan besétált a kávézóba.

– Jó reggelt! – köszöntötte hűvösen. Ez működik, gondolta, eddig megőrizte a látszatát, hogy a férfi jelenlétében rendkívül rezzenéstelen.

– Granger – dorombolta gyakorlatilag a nevét, és ettől azonnal felfordult a gyomra. A fenébe is, bajban volt. Ez egy szörnyű, borzalmas, borzalmas ötlet volt. Hogy a fenébe gondolta Hermione, hogy a férfi társaságában közömbös tud maradni? A férfi egyetlen szót mondott, a vezetéknevét, és Hermione legszívesebben kiolvadt volna a ruhájából. Talán azért, mert pont úgy mondta, ahogy a múlt éjjel álmodta. Az álom, amelyben a férfi csupán másodpercekre volt attól, hogy észbontó orgazmusig vigye.

– Kellemesen telt a hétvége hátralévő része? – kérdezte, igyekezve semlegesen és hétköznapian tartani a beszélgetést. Ez volt a másik taktika, amit Ginnyvel megbeszélt.

Malfoy megvonta a vállát, és nagyot kortyolt a kávéjából.
– Rendben, azt hiszem. Néhány pénzügyi dokumentum igényelte a figyelmemet, szóval semmi más nem történt, amit a közös szombat esténkhez hasonlóan izgalmasnak minősítenék.

Nem is a lányra nézett, amikor ezt mondta, hanem tétlenül lapozgatott egy mugli újságnak bűvölt kviddicsmagazint. És Hermione nem tudta, hogy a hűvös távolságtartása volt-e az oka, vagy az, ahogyan a férfi a lehető legcsábítóbb módon hangsúlyozta az „izgalmas” szót, de ha nem hagyja ott azonnal az asztalt, hogy hozzon magának egy kis teát, akkor nagyon is könnyen lehet, hogy nekiront, és letépi róla azt a szűk szabású öltönyt.

– Oké, nos, nekem most mennem kell a teámért – jelentette ki kínosan, és igyekezett nem felpattanni a helyéről.

Ez már most is remekül megy.

***

2008. március

Draco a szokások rabja volt. Hermione számára ez egyformán kedves és dühítő volt. Az isten szerelmére, a férfi forrongó dührohamot kapna, ha a kávézóból ki találna fogyni az áfonyás sütemény, mielőtt megérkezne.

Az egyik szokása azonban, amit Hermione meglehetősen kedvelt, az öltönyviselései szokása volt. Az ötnapos munkahét alatt Draco pontosan ugyanabban a sorrendben viselte ugyanazokat az öltönyöket. Hétfőnként és péntekenként fekete öltönybe öltözött, fehér inggel és fekete nyakkendővel. A mandzsettagombok és a nyakkendőtű mély smaragdzöld színűek voltak.

Kedden és csütörtökön Draco fekete öltönyt viselt, világosszürke csíkos inggel, szürke gombos inggel és fekete nyakkendővel. Nyakkendőtű nem volt rajta, a mandzsettagombok pedig gazdag ametiszt színűek voltak.

De szerdán? A szerda Hermione kedvenc napjává vált a héten. Szerdánként Draco tengerészkék öltönyt viselt, hozzá illő nyakkendővel, halványkék gombos inggel és gyémánt mandzsettagombokkal, amelyek valószínűleg többe kerültek, mint a lány szüleinek a háza. Malfoy szemének ezüstös árnyalata mindig is feltűnő volt, de az öltöny és az ing kékje ragyogóan kiemelte a színüket.

Ma szerda volt, ami azt jelentette, hogy Hermione túlzottan sok időt töltött azzal, hogy az asztal túloldaláról titokban bámulja jól öltözött barátját. Ezt igazán nem engedhette meg magának, hiszen elég sok előkészítő munkát kellett elvégeznie a prezentációjával kapcsolatban, amelyet az áprilisi velencei útra készített. De Merlin segítsen rajta, a férfi jól nézett ki a kék árnyalataiban.

– Látsz valamit, ami tetszik, Granger? – Azok a szemek most az övébe fúródtak, olyan színűek voltak, mint a viharos égbolt egy hatalmas óceán felett.

A fenébe is, soha nem fog megtanulni finomkodni, igaz?

– Nem! Úgy értem, igen, úgy értem… – Nem igazán segített a mentális állapotán vagy a kifejezőkészségén, amikor a férfi így vigyorgott rá. Mély lélegzetet, Hermione.

– Jól nézel ki, amikor kéket viselsz – fakadt ki, majd azonnal elfordította a tekintetét a füzetére, és a délelőtt hátralévő részében nem mert felnézni rá.

Valaki, kérem, felejtsen el!

Nem mintha Draco számontartotta volna, de már több mint egy teljes éve ült Hermione Grangerrel ugyanannál a kávézóasztalnál minden munkanap előtt. És mit tanult ennyi idő alatt?

Tudott a lány szüleiről, a Weasley patkánnyal való meghiúsult kapcsolatáról, és a Weasley családjával való folyamatos kapcsolatáról. Tudta, hogyan issza a teáját, azt is, hogy az áfonyás süteményt szereti, és azt is, hogyan néz ki pánikroham idején. Látta őt nevetni, sírni, és egyenesen lángra lobbanni a dühtől, amikor egyszer a férfi tett egy félvállról vett megjegyzést a házimanókra. Draco ismerte minden egyes álláspontját politikai témákban. Tudta, hogy a Minisztérium mely osztályai végeznek érdemi munkát, és mely osztályok vezetőit nem bánná, ha hígítatlan, buborékos gennyel dobálná meg. Draco pontosan tudta, milyen hangulatban van a lány, abból, ahogyan minden nap belépett a kávézóba, és abból, hogy mennyi teát rendelt.

Nem gyakran beszélgettek a háborúról vagy az iskoláról, már csak azért sem, mert ezek a témák gyakran túl érzelemdúsak voltak a nap elejéhez. De általában véve tudta az összes olyan jellemző dolgot, amit a legtöbb barát tudott egymásról. Mostanában Draco úgy vette át, hogy a „Hermione Grangerrel kapcsolatos apróságok” terén keletkezett tudáshiányait véletlenszerű kérdésekkel pótolta, amikor azok eszébe jutottak. Így tudta meg, hogy a lila a kedvenc színe, a hét kedvenc napja a szerda (nem volt hajlandó bővebben kifejteni az indoklását), a kedvenc állata a macska, a testet öltött patrónusa a vidra, a születésnapja szeptember 19-én volt, a kedvenc fagylaltíze az eper, és a középső neve Jean, az édesanyja után.

– Mi a kedvenc édességed? – kérdezte hirtelen, a semmihez sem illő módon. Hermione ekkorra már hozzászokott a kérdéskirohanásaihoz, és fel sem nézett az újságjából.

– Mágikus vagy mugli?

– Bármelyiket.

– Cukorpennák.

Draco hálát adott minden istenségnek, akiről valaha is pletykáltak, hogy Hermione feje az újságjába temetkezett, és így nem lehetett tanúja annak, ahogy a férfi állkapcsa megfeszült, és a szemei kikerekedtek a koponyájából, miközben visszaharapott egy vágyakozó nyögést. Merlin kibaszott szakállára, szívesen átadná a pálcáját, hogy tanúja lehessen, ahogy a lány egy cukros tollat szopogat. Ennyit arról, hogy ma nem kell kivernie…

***

Draco a balett utáni egy hónapig várt egy ürügyre, hogy újabb társasági kirándulást javasoljon Hermionénak, és végre eljött az alkalom. Wesley Macnairnek két jegye volt, méghozzá nagyon szép páholyjegyek, nem kevesebb, mint az operára a következő hónapban, és nem tudott elmenni. Miközben a kollégája a Hushpush & Wright irodájában trappolt, és arról nyafogott, hogy a felesége azért nyaggatja, hogy elajándékozza a jegyeket, mert néhány unokatestvére éppen azon a hétvégén látogat el hozzá, Draco kidugta a fejét az irodája ajtaján.

– Macnair! Elviszem őket.

Macnair meglepetten pördült meg, hogy Draco önként jelentkezett.
– Te? Te akarod elvenni ezeket az átkozott dolgokat a kezemből?

Draco bólintott, és várakozóan nyújtotta a kezét. Macnair egy pillanatig gyanakodva nézett rá, mielőtt átadta volna őket Dracónak.
– Ez egy pár, ugye tudod. Kivel akarsz ennyire szenvedni néhány órán át, amíg valami kövér boszorkány gügyög?

– Törődj a saját rohadt dolgoddal. És köszönöm. – Draco azzal hárította el Macnair további kíváncsiskodását, hogy becsapta az irodája ajtaját az arca előtt.

Nem tudta volna Draco egyszerűen csak elhívni Hermionét vacsorázni vagy akár munka után inni? Hát persze, de valamiért valahányszor kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, azonnal meghátrált. Még mindig aggódott, hogy a balett után talán túlzásba vitte a dolgokat vele, és minden alkalommal, amikor vacsorára hívta, úgy hangzott a fejében, mintha randevú lenne.

Ami mind szép és jó lenne, ha nem gondolná, hogy a lány teljesen megijed tőle. Különben is, ha őszinte volt magához, azóta, hogy a lány januárban visszautasította őt az Anthony Goldsteinnel való randevúja kedvéért, az önbizalma csorbát szenvedett.

Így Draco a pragmatikus (értsd: gyáva) dolgot tette, és megvárta, amíg valami elfoglaltság adódik. Egy kulturális tevékenységet javasolni sokkal biztonságosabb fogadásnak tűnt, mert így az estének lenne valami célja a vacsorán, az iváson és az asztal túloldalán vetett vágyakozó pillantásokon kívül. Bár Draco sok olyan tevékenységet tudott volna elképzelni, amit szívesen véghezvinne Hermionéval…

Kitisztítva elméjét a tiltott viselkedésre vonatkozó gondolatoktól, Draco a lehető legvállaltabban vetette fel az operában töltött éjszaka témáját.

– Granger, a te előkelő kis gyerekkorodban jártál valaha operába?

A lány felnézett a teájából, és összevonta a szemöldökét. Remek, ezt máris elbaszta. Nevetni akart, de úgy látszik, ma nem találta mulatságosnak a pöcsös hangnemét.

– Nem. És mielőtt megkérdeznéd, igen, a mugliknál is van opera, csak a muglik világában régimódi szórakozási formának számít. A legtöbb korunkbeli és fiatalabb ember inkább filmet vagy koncertet néz.

– Szóval még sosem voltál?

– Épp most mondtam, hogy még sosem voltam.

Nem hagyta, hogy a lány fanyalgó hozzáállása elriassza.
– Tökéletes. Van jegyem egy közelgő előadásra, és el kellene kísérned.

A lány szeme kissé kitágult, és a szája többször kinyílt és becsukódott. Úgy tűnt, tanácstalan, mit is mondhatna, és Draco igyekezett nem tűnni megilletődöttnek a végtelen várakozás miatt, amíg az agya újra működni kezd. Azzal tényleg meg lehetett ölni egy férfit, hogy ilyen sokáig várakoztatta, csak azért, hogy aztán visszautasítsa.

Ha Anthony Goldsteint vagy bármilyen más ostoba idiótát említ kifogásként, esküszöm a varázserőmre, hogy megkeresem az említett ostoba idiótát, és egyenesen a Jupiterre átkozom.

Végül úgy tűnt, eszébe jutott, hogyan kell emberszámba venni, és megköszörülte a torkát.
– Mikor lesz a műsor?

– Pénteken, 11-én.

Kissé megráncolta a homlokát, és kinyitotta a határidőnaplóját. Hogy hogyan tudta ilyen gyorsan megtalálni a számtalan jegyzetfüzete, folyóirata, folyóirata, folyóirata és tankönyvei között, Draco sosem tudta volna meg, de mivel Grangerről volt szó, feltételeznie kellett, hogy van valamilyen rendszere.

– Ez két nappal azelőtt van, hogy Velencébe indulok.

– Ami azt jelenti, hogy túlságosan felkészültél, és már bepakoltál az útra, és jól jönne egy szabadnap.

A lány még egy percig ráncolta a homlokát, majd egy könnyed vállrándítással elmosolyodott Draco felé.

– Igazad van. Különben otthon bezárkózom, és az őrületbe kergetem magam, hogy az utolsó pillanatban még idézetekkel egészítsem ki a prezentációmat.

– Szóval akkor eljössz? – A lány azonnal elpirult a kérdésére, és Draco azon tűnődött, vajon a boszorkány gondolatai ugyanarra a perverz útra léptek-e, mint az övéi: Szeretném, ha eljönnél, Granger, gyere el velem.

– Igen, rendben – válaszolta lélegzetvisszafojtva.

– Kitűnő, most szeretném, ha kiválasztanád az éttermet a vacsorához a műsor előtt.

Draco remélte, hogy ha a vacsorát inkább magától értetődőnek, mint kérésnek fogalmazza meg, talán engedékenyebbé teszi a lányt. Ezt a taktikát gyakran alkalmazta a kviddicsjátékosokkal folytatott szerződéskötési tárgyalások során, egy kérdést kérdés helyett határozottan megfogalmazni általában biztos módszer volt arra, hogy elérje, amit akart.

Úgy tűnt, a lány egy percig mérlegeli a kijelentését, mielőtt újra bólintott volna, és Draco azon tűnődött, vajon valaki rávetített-e egy hurrávarázslatot, mert belső harcot vívott az ellen, hogy idiótán vigyorogjon a lányra.

– Elleneznéd, hogy a mugli Londonban vacsorázzunk? – kérdezte tétován.

Granger, én a kibaszott óceán fenekén is vacsoráznék veled, ha az akarod.

Megvonta a vállát.
– Egyáltalán nem.

A lány rámosolygott, és Draco igyekezett nem tudomást venni arról, hogy a szíve gyorsabban ver a gondolatra, hogy a boszorkány kérésének egyszerűen eleget téve ez elég volt ahhoz, hogy ennyire boldoggá tegye.

– Remek, elviszlek az egyik kedvenc helyemre! – A lány olyan elragadtatottnak tűnt a gondolattól, hogy elviszi Dracót vacsorázni, hogy a férfit ismét elöntötte az a furcsa érzelem, amit reménynek hívnak. Veszélyes érzelem, az biztos, de a fenébe is, ha Granger nem úgy tűnt, hogy folyamatosan ezt ébreszti benne.

Hirtelen a lány arckifejezése kissé megingott.
– Ez lesz az első alkalom… tudod, a kávézót leszámítva… ez lesz az első étkezésed egy mugli étteremben?

Draco igyekezett nem megbántódni azon, hogy a lány még mindig kételyeket táplál a jellemével kapcsolatban, de a tétovázás a hangjában szúrta. A bizalmat idővel ki kell érdemelni – szólalt meg Browning gyógyító hangja ismét a fejében.

– Nem lesz semmi bajom, Granger, ne aggódj miattam a csinos kis fejeddel. Ígérem, hogy nem varázsolok keringő flamingókat a vacsora közepén, és teljesen eltörlöm a titoktartási alaptörvényt.

A száraz humora elérte a kívánt hatást, és a lány újra mosolygott.
– Igen, kérlek, fogd vissza magad a legelső mugli étteremben tett látogatásod során, én pedig mindent megteszek, hogy az első operalátogatásom alkalmával ne kövessek el semmilyen társadalmi baklövést.

– Hmm, úgy tűnik, ez az este mindkettőnk számára az első alkalmak éjszakája lesz. – Nem akarta ennyire szuggesztíven mondani, de most Granger mosolya eltűnt, és figyelmesen bámult vissza rá. Volt valami kíváncsi a tekintetében, ami Dracót a székébe szögezte, képtelen volt levenni a szemét a lányéról. Hogy történhetett ez? Mikor történt ez?

Vajon a lány is ugyanazt a zavaros érzelmi örvényt érezte, mint ő? Vajon ő is azzal a gondolattal feküdt ébren éjszaka, hogy milyen érzés lehet, ha a férfi kezei a hajába gabalyodnak? Az irodában töltött ébren töltött órái tele voltak zavaró álmodozásokkal arról, milyen érzés lehet a testük egymáshoz préselődve? Azt is észrevette, hogy egymásra bámulásuk több másodperccel tovább tartott, mint az társadalmilag helyénvaló lett volna? Meg tudta állapítani, hogy a róla szóló gondolatai annyira mindent felemésztettek, hogy átlagosan naponta kétszer kellett kielégítenie magát?

– Igen, azt hiszem, így lesz – egyezett bele halkan, és végül félrenézett.

Én irányítom ezt az egészet.

***

2008. április

Hol volt ez az átkozott tál? És Mollynak tényleg szüksége volt erre a különleges, szuperkülönleges családi ereklyére, hogy mindannyiuknak salátát tálaljon? Amennyire Hermione tudta, ez csak egy átlagos vasárnap esti vacsora volt az Odúban. Ez nem volt senkinek a születésnapja, halála napja, évfordulója, eljegyzési partija, terhesség bejelentése vagy egy új Weasley Varázsvicc Vállalat termék bevezetése.

Hermione a világért sem értette, hogy Molly miért rángatta félre szinte abban a pillanatban, amikor megérkezett, hogy a segítségét kérje ennek a rendkívül fontos tálnak a megtalálásában. És így találta magát Hermione a konyhából nyíló szűk és zsúfolt kamrában préselve, egy tálat keresve, amely akár egy másik dimenzióba is eshetett volna, mert ebben a szekrényben biztosan nem látszott a létezése

– Ó, szia Hermione! Nem is tudtam, hogy itt vagy!

Hermione megpördült az üdvözlésre, hogy Charlie Weasley mosolygó arcát lássa. Gyorsan megölelte a férfit.
– Helló! Igen, édesanyád azonnal munkába állított. Azt akarja, hogy keressek valami ősi, fából készült salátástálat, ami valaha Muriel nénikédé volt, de eddig nem jártam szerencsével.

Hermione visszatért az előtte álló feladathoz, félretolva a régi, rozsdásodó üstöket és néhány poros kötetnyi Gilderoy Lockhart háztartási és szakácskönyvét. Visszafordult, amikor hallotta, hogy Charlie kínosan megköszörüli a torkát.

– Én ööö… azt hiszem, anyámnak hátsó szándéka lehetett itt – mondta félénk pillantással. Amikor Hermione értetlenkedve nézett rá, kifejtette. – Ugyanazért küldött vissza ide.

Hermione felnyögött, és egyszerre érezte magát elkeseredettnek és zavarban Molly nyílt beavatkozása miatt, amiért Molly mind az ő, mind Charlie szerelmi életébe beleavatkozott.
– Ó, az isten szerelmére, én nem akarok veled kapcsolatot folytatni! Ne vedd sértésnek, Charlie! – Tette hozzá szégyenlősen vigyorogva, remélve, hogy a férfi nem sértődött meg.

– Nem vettem annak – kuncogott a férfi, és a lány örült, hogy inkább mulatott, mint sértődött ezen.

Hermione a kamraszekrény falának dőlt, és az arcára tette a kezét.
– Állandóan azt sugározom, hogy szánalmas és magányos vénlány vagyok?

– Nem jobban, mint ahogyan én sem árasztom azt a vibrálást, hogy szánalmas és magányos agglegény vagyok, akinek nincs nője, aki gondoskodik róla – felelte Charlie ironikusan. Hermione a kezén keresztül pillantott rá, és eleresztett egy nevetést.

– Azt hiszem, ismét közölnöm kell a hírt anyáddal, hogy a kamrában eltöltött szép közös idő ellenére nem lettünk eljegyezve.

A lány ellökte magát a faltól, és elindult a férfi mellett, de az óvatosan a vállára tette a kezét.
– Hermione, ha megengeded, nem baj, ha elmondod neki, hogy mással találkozgatsz. Tudom, hogy semmi köze hozzá, de valószínűleg egy kicsit levenné rólad a kezét.

Hermione Charlie komoly arcába nézett, és elgondolkodott a tanácsán. Abszolút meg tudta mondani Mollynak, hogy nincs szüksége segítségre a szerelmi életében, köszöni szépen, és hogy természetesen találkozgat valakivel…

Ami hazugság lenne, és Hermione utált hazudni, és véletlenül sem volt kivételesen jártas a csalás művészetében. Aztán ki kellene találnia egy nevet és egy háttértörténetet, és az egész dolog megalázó módon kicsúszna az irányítás alól.

Mert az igazság olyan furcsa volt, hogy Hermione azt sem tudná, hogyan kezdjen hozzá a magyarázathoz. Nem véletlenül volt szingli, és már hónapok óta az volt. Ez az ok az volt, hogy az érzései Malfoy iránt mostanra túlléptek a barátság birodalmán, és teljesen tanácstalan volt, hogyan viselkedjen, gondolkodjon vagy érezzen a férfi magával ragadó jelenlétében.

– Te randizgatsz, ugye? Találkozgatsz valakivel. – Charlie halkan mormolta ezt.

A lány hatásosan felsóhajtott, és átölelte a karját a közepe körül. Ha a sikertelen kísérlet, hogy Anthony Goldsteinnel randevúzzon, valamit megmutatott neki, akkor az az volt, hogy nem volt biztos benne, hogyan adjon esélyt más férfiaknak, amikor az elméjét folyamatosan Draco látszott felemészteni.

– Nem. Legalábbis nem igazán – felelte végül.

– De szeretnél ezzel a személlyel találkozgatni?

– Honnan tudtad, hogy egy konkrét személyre gondolok?

– Hermione – kuncogott könnyedén. – Senki sem sóhajt ilyen mélyet, és nem ad ilyen nemleges választ egy egyszerű, randizásra vonatkozó kérdésre, hacsak nem gondol már az illetőre.

Hermione frusztráltan kifújta a levegőt.
– Ennyire nyilvánvaló vagyok? – Charlie újabb meleg kuncogást eresztett meg, és gyengéden megszorította a vállát.

– Akkor miért nem vagy ezzel a fickóval?

Hát nem ez volt a millió galleon kérdés? Újabb fújtatás, újabb sóhaj Hermione részéről.
– Nem vagyok benne biztos, hogy akarja-e… nos, szerintem igen, de egy kapcsolat vele… bonyolult lenne. – A bonyolult masszívan alábecsülte a dolgot, de nem tudott jobb leírást. Problémás? Zavaros? Hihetetlenül dögös? Ó, Merlin…

– Na, ez aztán furcsa – nevetett Charlie, összezavarva Hermionét.

– Mi a furcsa?

– Soha nem gondoltam volna, hogy a legbátrabb boszorkány, akit valaha ismertem, gyáván viselkedik.

Gyáva? Hermione dühösen felhördült.
– És akkor mi van veled? Még nem láttam, hogy valakit elhoztál volna az Odúba, szóval mi tart vissza, Charlie? Nem mondhatod, hogy szerzetesként éltél az elmúlt években! – vágott vissza, és a férfi azonnal kijózanodott.

– Ez bonyolult. – válaszolt keserűen. – Gondolom, ettől egy mocskos képmutató vagyok, mi? – A férfi szomorúan mosolygott, és Hermione azonnal bűntudatot érzett. Olyan ritkán látta vidám Charlie-t ilyen komor hangulatban, hogy ez elnyomta a harag rövid fellángolását.

– Ez szükségtelen volt, sajnálom, Charlie.

Elhárította a lány bocsánatkérését.
– Nem, igazad van, mint mindig. Csak remélni szeretném, hogy… – Mély levegőt vett, és leengedte a kezét a lány válláról. – Csak azt remélném, hogy ennyi év után tudod, hogy a családunk szeret téged, bármi is történjék. Annyi mindent feláldoztál Ronért és Harryért… igazából mindannyiunkért. Mindig is csodáltalak, és mindig is csodálni foglak. Ezért szeretném elmondani neked, hogy ha a legbátrabb boszorkány, akivel valaha is találkoztam, nem találja meg a bátorságot, hogy egy kényelmetlen szerelmet kövessen… nos, akkor nem sok remény van a többiek számára, nem igaz?

Hermione érezte, hogy Charlie szenvedélyes beszéde nyomán könnyek szöknek a szemébe. Belenézett a férfi kék szemébe, és rájött: ő is pontosan ugyanezen megy keresztül, olyasvalakit akar, akit nem kellene. Talán egy nap majd nevetni fognak, és összehasonlítják, hogyan vészelték át mindketten a romantikus vívódásaikat, de most elég volt, hogy Hermione tudta, valaki más is van ezen a világon, aki teljesen át tudja érezni a helyzetét.

Előrelendült, és heves ölelésbe zárta a férfit.
– Ne mondd el senkinek, Charlie, de szerintem te lehetsz a legokosabb a családodban.

– Nem teszek ilyen ígéreteket.

A kamra bejáratában felbolydult mozgás miatt szétugrottak.
– Ó, te jó ég! Hát, kérlek, ne hagyd, hogy félbeszakítsalak! – csiripelte Molly, miközben úgy szaladt el, mintha korán jött volna a karácsony.

Charlie és Hermione pánikoló pillantásokat vetettek egymásra, mielőtt nevetésben törtek ki. Miután visszanyerték a lélegzetüket, Charlie felegyenesedett.
– Talán mennem kéne, hogy finoman leengedjem.

Indulni készült, de Hermione visszahívta.
– Charlie… köszönöm.

Újabb mosolyt nyújtott neki, amelyet némi szomorúsággal árnyalt.
– Bármikor. Szurkolok neked, Hermione. Ha úgy döntesz, hogy megkockáztatod ezt a lépést, nem csak a támogatásomat élvezheted, de talán a kevésbé bátraknak is megadod azt a seggberúgást, amire szükségünk van, hogy ne sajnáljuk magunkat, és azt keressük, akit akarunk.

Hermione egy percig némán állt, egyedül a kamrában, és hagyta, hogy Charlie búcsú szavai visszhangozzanak a fejében. A férfi elgondolkodtató bátorítása felvidította, de még mindig volt egy másik személy, aki segíthetett volna neki a döntésben.

Kisétált az Odú kertjének szélére, és megkereste Ginnyt, aki a hosszú faasztal végében egy nagy tál fölött éppen csicseriborsót hámozott. Leült a barátnője mellé, és a segédkezés ürügyén felkapott néhány borsót.

– Anyád épp most próbált csapdába ejteni egy szekrényben Charlie-val. Azt is látta, hogy megöleltem, és biztos vagyok benne, hogy most már az esküvőnk időpontját is kitűzte – jelentette Hermione ironikusan Ginnynek, aki grimaszolt.

– Nagyon sajnálom. Bár mindig jót akar, szerintem rosszul érzi magát, hogy te és Charlie még mindig szinglik vagytok – válaszolta Ginny.

Elég ártalmatlan megjegyzés volt, bóknak szánta, és Ginny az egyik legjobb barátnője volt, de Hermione hirtelen vöröset látott.

– Mindannyian ezt gondoljátok rólam? Nézzétek, itt jön szegény, kétségbeesett, egyedülálló Hermione. Micsoda szégyen, tényleg, minden idejét munkával tölti, és nem csíp magának egy férfit. Milyen szomorúan alakult az élete – harapott rá.

Ginny türelmes és egyenes tekintettel fogadta a lány ingerült kijelentését.
– Hermione, tudod, hogy itt még senki sem gondolta ezt rólad – mondta halkan, és Hermione kicsit szégyellte magát a keserű kirohanása miatt.

– Tudom, tudom, sajnálom – biztosította Hermione, miközben minden düh elhagyta a testét. – A bátyád egyébként csodálatos. Csak nem látok vele romantikus jövőt, és ő sem.

Egy pillanatig csendben ültek, miközben Hermione próbálta összeszedni a gondolatait.

– Azt hiszem, a pénteki operai kirándulás Malfoyjal egy randi lehet – vallotta be halkan.

Ginny óvatosan elejtette a kezében lévő borsót, és egy pillanatig szenvtelenül nézte Hermionét.
– Nem tudtam, hogy az érzéseid ennyire előrehaladottak. Most úgy hangzik, mintha ez a… kapcsolat túljutott volna a vágy fázisán. Ezt akarod? – A hangja semleges volt, de Hermione mégis vádaskodás szúrását érezte Ginny szavai mögött. A legrosszabb az volt, hogy még csak nem is hibáztathatta a barátnőjét, amiért negatívan gondolkodik Malfoyról, a Weasley és a Malfoy családok közötti viszály több évtizedes múltra tekintett vissza. Míg Hermione személyesen tapasztalhatta meg Malfoy érettségét és bűnbánatát, Ginnynek csak másodkézből voltak információi a férfi állítólagos megváltozott jelleméről.

Behunyta a szemét, és megdörzsölte a halántékát, hogy megpróbálja kitisztítani a fejét, de Hermione csak egy ravaszul vigyorgó, sápadt arcot és fehérszőke hajat látott a szemhéja mögött.

– Valami baj van, Ginny? Rossz dolog őt akarni?

Ginny döbbent, bűntudatos arckifejezést vágott rá.
– Ó, Hermione, soha nem akarnám, hogy így érezz, sajnálom, ha…

– Hé, Gin! Szükségünk van rád a kviddicshez. És ezúttal nem lehetsz fogó – Ron harsogása szakította félbe feszült beszélgetésüket, és mindkét nő összerezzent.

– Neki van a világ legrosszabb időzítése. – morogta Ginny az orra alatt, amikor a bátyja odasétált hozzájuk. – Nyugi, te barom, mindjárt jövök! – kiáltott vissza Ginny, és felállt, hogy találkozzon Ronnal, mielőtt a bátyja beleszólhatott volna a Hermionéval folytatott magánbeszélgetésébe.

– Menj csak – biztatta Hermione. – Majd én befejezem ezeket. – Hermione arrébb húzódott, és elfoglalta Ginny elhagyott helyét a tál borsó felett.

– Hermione? – szólt vissza Ginny halkan. – Azt hiszem, hogy… nos… azt hiszem, hogy… igazából, tudod mit? – Ginny szünetet tartott, a viselkedése hirtelen komorból hevesre és elszántra váltott. – Tényleg nem számít, hogy én mit gondolok. Vedd fel a lila ruhádat, és írj SMS-t, hívj hop-porral, vagy küldj baglyot nekem azonnal szombat reggel. – Búcsúzóul kacsintott és vigyorgott Hermione felé, mielőtt hirtelen sarkon fordult, és átkocogott a rögtönzött kviddicspályához.

A lila ruháját, mi? Hermione gonoszul elvigyorodott magában, és több istenségnek is hálát adott, hogy Molly és Arthur Weasley tovább szaporodtak, amíg Ginnyhez nem értek.

***

Dracónak kiváló péntek reggele volt. Tegnap este kapott egy baglyot Minerva McGalagonytól, amely tartalmazta a Roxfort iskolatanácsa által megfogalmazott összes észrevételt, kérdést és aggályt a Hermione J. Granger Alapítvány a nem varázsló szülők tanulói számára.

Néhány vélemény úgy tűnt, hogy a régi, tisztavérű gárda egy részétől származik, ha lehetett következtetni a vékonyan leplezett undorukra egy olyan kezdeményezéssel szemben, amely a mugli születésű diákok javát szolgálja. Néhányan logisztikai aggályokat fogalmaztak meg, amelyek egyértelműen a mugli világ ismeretlenségéből fakadtak („Nem tudnak ezek a családok hop-porral utazni? Miért van szükség a Roxfort Expressz plusz utazására?”), de úgy tűnt, határozottan támogatják az alap ötletét. Draco számításai szerint azonban több mint a fele teljes mértékben támogatta az ötletet, és elküldték a kiegészítéseiket és javaslataikat az előzetes bevezető tantervhez. A kerekek mozgásba lendültek, hogy Granger alapítványa végül valósággá váljon. Eddig McGalagony tartotta a szavát, és Draco neve minden dokumentumon továbbra is „névtelen jótevő” maradt.

Mivel Hermione vasárnap elutazik Velencébe, egy egész hetet egyedül tölthette a délelőttöket a kávézóban, ha a munka előtt át akarta dolgozni a válasz és szerkesztési ötleteit. Aztán ott volt az az aprócska tény, hogy ma este Draco elviszi Hermionét az operába. És ezúttal nem szúrta el teljesen a dolgot már az elején: előzetesen rávette, hogy válasszon ki egy éttermet a vacsorához.

– Kérsz egy süteményt? Ma reggel nem volt időm reggelizni. – A lány kérése áttörte az estére vonatkozó cselszövéseit, és a férfi bólintott.

Amikor a nő két tányérral tért vissza, felnézett, hogy a férfi kínosan lebegjen előtte.
– Csak egy áfonyás maradt, ezért véletlenszerűen sárgabarackosat is szedtem. Melyiket szeretnéd?

Draco felvonta a szemöldökét a lányra. Abszolút utálta a sárgabarackot, de Granger ott állt előtte azzal a félénk mosolyával, és mivel tudta, hogy ő is az áfonyát szereti jobban, úgy döntött, egy rövid szünetet tart, hogy a világ legönzőbb idiótája legyen.

– Ma meg kaphatod az áfonyásat – mondta mereven, és elfogadta tőle a másik, sokkal bántóbb ízű süteményt. A nő egy pillanatra meglepettnek tűnt, majd vállat vont, és visszaült. Draco letette az undorítóan rosszabb minőségű süteményt az asztalra, és folytatta a Darazsak tartalékcsapatának játékosairól szóló releváns kapusstatisztikák aláhúzását és bekarikázását.

Egyre jobban ment neki a tollal való írás, de még mindig sokkal több koncentrációt igényelt, mint amikor pennát szegezett a pergamenre. Az izommemóriája a pennával való írásnál nyilvánvalóan sokkal erősebb volt, de ha eléggé koncentrált a tollal, az írása megközelítette az írott nyelv olvasható oldalát, szemben azokkal a furcsa, absztrakt művészeti alkotásokkal, amelyeket az egyszarvúak készítenek, akik tintába mártják a szarvukat és a patájukat, és egy üres vászonra taposnak és taposnak. Azokat valóban több ezer galleonért árulták, és Draco anyjának két ilyen darabja is volt.

– Hű, de finom ma az áfonya!

Granger felkiáltása megtörte a koncentrációját, de Draco nem törődött azzal, hogy a lányra figyeljen. A boszorkány nyilvánvalóan csak ingerelni próbálta, de ő eltökélte, hogy egy kevésbé trollszerűnek tűnő tollal írja alá a levelét. Tökéletesen el akarta érni azt, hogy a golyóstollal a vonásai kifogástalanok legyenek a neve betűin, mielőtt még hozzáérne az arany töltőtollhoz, amit Hermione ajándékozott neki karácsonyra.

– Kétségtelenül állíthatom, hogy ez a sütemény tökéletes, és még soha egyetlen péksütemény sem ízlett ilyen ínycsiklandóan. – Draco összeszorította a fogait a hangjára, de nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy reagáljon a gúnyolódására.

– Nagyon nem szeretném, ha én lennék az, aki kimaradna ebből az ízből.

Végül felnézett, és dühös pillantást vetett rá, miközben a lány ártatlanul visszacsapta a szempilláit.
– Van valami értelme az eszmefuttatásodnak?

Kedvesen mosolyogva válaszolt:
– Csupán azt vettem észre, hogy még nem nyúltál a pogácsádhoz. És mivel az áfonyát általában 30 másodperc alatt és kevesebb mint három harapás alatt szinte belélegzed, arra enged következtetni, hogy nem vagy annyira oda a sárgabarackért. Nos, nem szeretnék ma én lenni a rosszkedvéért felelős fél, úgyhogy miért nem vallod be egyszerűen, hogy inkább az áfonyásat szeretnéd, és én osztozom veled.

Mi volt ő most, egy rohadt nyomozó auror?

– Igen, jól kiszúrtad, Granger, de talán nem vetted észre, hogy jelenleg eléggé tele van a kezem, úgyhogy ha ennyire elszántan osztozkodni akarsz, akkor etesd meg velem te. – Tátva hagyta a száját, és gúnyosan áthajolt az asztal fölött.

A lány rábólintott a blöffjére.

Vigyorogva, ujjaival letört egy falatnyi adagot a süteményből, és előrehajolt, hogy óvatosan a férfi várakozó szájába tegye. De, amikor a keze nagyjából félúton volt a férfi ajkához, a hangulat megváltozott. Abban a néhány másodpercben, amíg a lány karja a varázslóé felé ért, a vigyor eltűnt, és helyét egy sokkal komolyabb arckifejezés vette át. Minden incselkedés kitörlődött az elméjéből, Draco ugyanazt a várakozással teli izgalmat érezte, mint közvetlenül azelőtt, hogy a kviddicsmeccs elején kiengedik a cikeszt. A keze csak egy pillanatig lebegett a férfi kezében, aztán az ujjai óvatosan a nyelvére helyezték a süteménydarabot. Óvatosan visszahúzta a kezét, visszahúzódás közben végigsimított a férfi ajkának szélén.

Draco minden önuralmát összeszedte, hogy ne zárja a száját a boszorkány mutatóujja köré, hogy leszopogassa és lenyalja a sütemény minden egyes darabkáját a kecses ujjakról. Egészen biztos volt benne, hogy ennyi önuralom legalább egy ezüst fokozatú Merlin-díjra jogosította fel.

Végül eszébe jutott, hogy rágnia és nyelnie kellene, nem pedig ott ülni a nyitott állkapocsból kilógó étellel.

– Ízlik? – kérdezte halkan a boszorkány. Draco lassan bólintott, bár egyáltalán nem ízlelte meg, annyira felemésztette az érzékeit a gondolat, hogy a lány ujjai a szájában vannak. Hermione végül elfordította a tekintetét, és Draco az arca lángoló állapota alapján meg tudta állapítani, hogy a lány izgatott.

Mielőtt megállíthatta volna magát, mielőtt még bármilyen belső figyelmeztetésre figyelt volna, mielőtt még csak elgondolkodhatott volna azon, hogy milyen monumentálisan ostoba lépésre készül, Draco az asztalra dobta a papírjait és a tollát, és agresszívan tépte az érintetlen barackos süteményt, amíg az több darabra nem esett.

Hermione a férfi kezét bámulta, ahogy a hüvelyk- és mutatóujja között egy darab pogácsát tartott az arca elé.

– A fordulat a tisztességes játék, Granger. Nyisd ki! – motyogta, a hangja mélyen, a fenyegető és a csábító közötti vékony határvonalon haladva.

Szinte mintha elővette volna a pálcáját, és kényszerítette volna, Hermione engedelmesen előrehajolt, és kinyitotta a száját. Draco szemét az övére szegezve utánozta a lány pillanatokkal ezelőtti cselekedeteit, és lassan ráhelyezte a finomságot a boszorkány várakozó nyelvére. Draco azonban meglehetősen rendetlenül bontotta szét a sajátját, és az omlós pogácsa darabkái a lány szája sarkában kötöttek ki. Ahogy a férfi hüvelykujja gyengéden elsöpörte a maradék morzsákat a boszorkány ajkai mellett, a nyelve hirtelen kiugrott, hogy találkozzon a férfi érintésével. Hermione nedves nyelvének a hüvelykujját súroló érzése arra késztette, hogy a varázslót viszont a saját ajkára harapjon, és észrevette, hogy Hermione tekintete a szájára vándorol a mozdulatra.

Draco vonakodva eltávolította a kezét, és hátradőlt a székében.

– Jól vagy? – kérdezte a lánytól viszont.

– Nagyon – suttogta, még mindig a őt bámulva.

Draco a hüvelykujját és az ujját, amely az imént még a boszorkány szájában volt, az ajkához emelte, és kéjesen megnyalta őket, miközben a tekintete nem tágított a lányéból.

– Igen, egyet kell értenem – motyogta.

Figyelte, ahogy a lány szeme követi az ujjai mozgását, majd ahogy a torka meg-megbicsaklik, ahogy idegesen nyelt. Először megint megszakította a szemkontaktust, és szórakozottan keverte az előtte lévő papírokat és füzeteket. Mindent rendszertelenül a táskájába tuszkolva felállt.

– Öhm, csak eszembe jutott… korai találkozó… Minisztérium. Úgyhogy én most… megyek is. De majd este találkozunk?

Draco bólintott, és úgy döntött, talán az lesz a legjobb, ha hagyja, hogy a lány menjen el először, így nem kell megpróbálnia felállni, miközben a teste fizikai reakciója a ma reggeli eseményekre még mindig teljes mértékben kiütközött.

Mit nem adnék azért, hogy most talárt viselhessek…

– Már alig várom.

Átdobta a vállán a táskáját, és közben majdnem felborította a székét.
– Oké, nagyszerű… igen, umm én is… és ne felejts el öltönyt felvenni a vacsorára. Úgy értem, nyilván nem felejtesz el ruhát felvenni, csak arra gondoltam, hogy ne viselj talárt a vacsorára, mert ez egy mugli étterem, és igazából az is jó lenne, ami most rajtad van, ha ezt tervezted felvenni, nem azt akartam mondani, hogy nem tudsz magadnak ruhát választani, mert abban elég jó vagy… úgy értem, van szemed az ilyesmihez, szóval… rendben. Hát akkor én most megyek. – Befejezte a zagyva mondatot, és kisietett a kávézóból, mielőtt Draco még válaszolhatott volna.

Én irányítom ezt az egészet. Én vagyok a végzetem.

Nem, én irányítom ezt az egészet.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Sep 25

Imádtam őket! Különösen az utolsó kis ettesük egymást részt. Nagyon nagyon édesek voltak.
Már vártam McGalagony mikor ír vissza, hogy alakul az alapítvány. Uuuuuu de várom a vacsorát és az operát!!! Yeah!! Biztos izgi lesz.
Kíváncsi vagyok Hermione Velencei utazására is.
Köszi az új részt!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Sep 26

És ha még a javítottat töltöttem volna fel, akkor még jobb lett volna. Áh biztos, hogy akkor már dolgozott bennem ez a hülye betegség. Na mindegy.
Olyan kis aranyosak voltak! Meg az előzőben is az a kézcsók. Szeretem, hogy Draco szemszögét is figyelhetjük, mert kiderül mennyire bizonytalan is tud lenni ő is, annak ellenére, hogy Hermione szemében egyáltalán nem tűnik annak. Most így javítva a kis egymás etetése is jobban néz majd ki McGalagony nagyon jól képviseli az alapítvány ügyeit, még lesz szó erről is. De előbb még jöjjön a vacsora és az opera Cuki kis rész lesz. Némi kellemetlen és kellemes meglepetéssel.
Hát Hermione utazása Velencébe... Nos, erről egyelőre nem beszélnék. Mert tuti kikotyognék ezt-azt. Lesz jelentősége. Köszönöm!