44. fejezet

Hermione felvette a mobilját. Eddig még soha nem volt szüksége arra, hogy a készülék állandóan nála legyen, de megígérte a barátnőjének, hogy éjjel-nappal válaszol minden kérdésre.

– Híres vagy – jelentette ki Sasha nyersen, amikor Hermione felvettet. – Háborús hősnő vagy.

– Egy a sok közül.

Ezen a héten minden este Sasha hívta őt. Úgy tűnt, a másik nő a napját azzal töltötte, hogy elolvasta a Hermionétól kapott anyagok valamelyikét, majd este felhívta az összes kérdéssel, amit elraktározott, miközben újabb információkat vett fel.

– Szép próbálkozás, Hermione – mondta Sasha egykedvűen. – De segítettél véget vetni egy háborúnak. Te és két barátod.

Hermione mogorván nézett a mobiljára.
– Ez egy hatalmas leegyszerűsítés, de sajnos azt jelenti, hogy meglehetősen nagy figyelmet keltek a varázslóközönségben.

– Igaz, pont ahogy mondtam – kuncogott Sasha. – Híres vagy.

Az első esti kérdéssor a második varázslóháborúval és a roxforti csatával kezdődött. Minden este más-más témáról szólt, ahogy Sasha a közelmúlt és az ősi varázslótörténelem különböző aspektusait tanulmányozta.

A harmadik este témája a vérhierarchia volt.

– Ez a tisztavérű szarság… ez tényleg létezik? Az emberek tényleg elhiszik ezt az egészet? Ez baromság, tényleg.

– Nagyon is valóságos – erősítette meg Hermione szomorúan.

– Én… én már belefáradtam ebbe. Theo és én… Nos, már megvoltak a kemény beszélgetéseink a bőrszínről, de én csak… – sóhajtott a lány, és mintha tétovázott volna, mielőtt megkérdezte volna: – Hogyan léptetek túl te és Draco a vérségiproblémán?

Sasha kérdése váratlanul érte Hermionét, és egy pillanatra elnémította.

– Én is olvastam a családjáról – vallotta be Sasha. – Tudom, miért barátkoznak Theóval.

– Már beszéltünk róla – árulta el Hermione. – Hosszasan. Neked is meg kellene tenned ugyanezt Theóval, ha van hozzá kedved. Nagy mentális és érzelmi erő kell ahhoz, hogy legyőzzük ezt a fajta agymosást, de ha megengeded Theónak, hogy elmondja neked a történetét, akkor te magad döntheted el, hogy ez elég-e neked.

Az ötödik este témája a mágikus genealógia és a képességek öröklődése volt.

– Ha lesznek gyerekeink, olyanok lesznek, mint Theo?

– Nem fogod tudni, amíg nem lesznek hatévesek vagy egy kicsit idősebbek. Nem lehet tudni, amíg nem kezdenek véletlen varázslatokat csinálni, és ezt hivatalosan meg nem erősítik akkor, amíg megkapják a roxforti levelüket.

– És ha muglik?

– Akkor ugyanolyan teljes életet fognak élni, mint a saját anyjuk – jelentette ki Hermione határozottan.

Sasha néhány pillanatig hallgatott.
– Köszönöm, Hermione!

A hatodik este Sasha egy vallomással hívta fel.

– Beadtam a derekam, és felhívtam Theót. Tőle akartam hallani, hogy… hogy neki nem számít, hogy mugli vagyok. Hogy ő engem magamért akar. Nem egy lázadó korszak vagyok, vagy fétis, vagy társadalmi kísérlet, vagy… vagy… vagy… csak egy módja annak, hogy bebizonyítsa, hogy a szörnyű apjának nincs igaza. Tudni akartam, hogy ha lesznek gyerekeink, és nem lesz varázserejük… akkor ugyanúgy fogja őket szeretni. Hogy nem számít, ha az én vérem vagy az ő vérük nem „tiszta”.

– Mit mondott?

– Azt mondta… nos, sok mindent mondott… de azt mondta nekem, hogy „mindenben tiszta vagy, ami igazán számít”.

Hermione mintha halk szipogást hallott volna, amikor Sasha elköszönt, és letette a telefont.

A nyolcadik este Sasha felhívta egy nyilatkozattal.

– Meg akarom tenni. Hozzá akarok menni Theóhoz. Az első szabad időpontban a Minisztériumodban.

Bár Hermione több mint megkönnyebbült, hogy némi boldogságot ki lehetett csikarni ebből a gyötrelmes helyzetből, az egyhetes, de facto mugli összekötő tisztként és álkapcsolati terapeutaként töltött időszak teljesen kikészítette.

Kezelte a nehéz napi beszélgetéseket Sashával, az aggódó Theót néhány Hop-hívással, Harry és Ginny több üzenetét a kis James látogatásáról, Charlie és Oliver dupla randevú-éjszaka kéréseit, egy új projektet az osztályán a vérfarkasok törvénykezéséről, egy levelet McGalagony igazgatónőtől az önkéntesekről szóló kérdésekkel a roxforti alapítvány orientációs részének elindításához, és Padma esküvői ruhájának próbájára hívta, és… Hermione. Kimerült. Volt.

Nem is beszélve az állandó nyafogásról, amit Draco és a kétirányú naplójuk jóvoltából írásos formában kapott:

Tudom, hogy borzasztóan sokat köszönhetek Theónak, de ez a fajta búslakodás eléggé szélsőséges.

Mennyire etikátlanok a kéretlen hurrá bűbájok?

És mi a helyzet az Élőhalál Eszenciájával? Csak addig, amíg ez megoldódik?

Theo az őrületbe kerget ezzel a szomorú mugli zenével, amit éjjel-nappal játszani akar.

Szét fogom robbantani a hülye készülékét.

Granger. Granger, kérlek. Gyere át ma este. Kérlek, drágám.

Theo nem fogja bánni, csendben leszünk, és mondunk egy vagy nyolcvan elhallgattató bűbájt.

Hiányzol. Szeretlek. Hiányzik minden porcikád, kérlek, Merlin szerelmére, gyere el hozzám ma este.

Persze, hogy jó barát vagyok! Még mindig nem bűvöltem el a száját, pedig nem hagyja abba a nyaggatását, hogy mennyire nem tud a barátnője nélkül élni. Őszintén szólva reménytelen. Átjössz ma este vagy sem?

Nem dörgölöm az orra alá a kapcsolatunkat, ha nem tudja, hogy ez történik.

Én nem strázsálok hülye önelégült vigyorral az arcomon, miután dugunk, ne légy nevetséges.

Tudod, nagyon utálok nélküled aludni. Én szeretlek téged.

Tényleg minden takarót lefoglalsz, elég rosszul osztozkodsz.

Rendben, visszavonom, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, hadd legyél az enyém ma este. Szeretlek.

Olyan jó lennék hozzád, Granger. Tudom, neked is hiányzom. Tudom, hiányzik a nyelvem a gyönyörű vaginádban. Tudom, hogy hiányzik a farkam belőled. Tudom, hogy olvasod ezt az üzenetet, és valószínűleg most nagyon, nagyon nedves vagy miattam. Hallani akarom azokat a szép kis hangokat, amiket akkor adsz ki, amikor elélvezel. Baszd meg, hiányzik, hogy az ujjaimra, az arcomra, a farkamra élvezz.

A francba Granger, a golyóim egész héten elkékültek, és nem érdekel, hogy hány süteménnyel kínálsz minden reggel. Nekem… szükségem van rád… Le-kell-tepernem-téged.

Hermione megforgatta a szemét a színpadiasságán, még ha egyszerre szórakoztatta és izgatta is, hogy Dracónak ilyen módon szükség van rá.

Most jobban érezte a feszültséget, mint valaha, hogy fizikailag és érzelmileg is ennyire sokféle irányba húzta. Mégis, nem tagadhatta le az izgalmat, amit akkor érzett, amikor Draco a Theo és Sasha újraegyesülése utáni napon átlépett a kandallón, és drámaian jelentette be:
– Ez életem leghosszabb rohadt hete.

A férfi az ágyba rángatta, és beváltotta minden írott pikáns ígéretét.

***

2009. április

Egy kedd reggeli szűkös minisztériumi irodában Hermione egy monogramos kendővel törölgette a szemét, miközben Theo és Sasha esküvőjét egy kötődéssel foglalkozó tisztviselő vezényelte le.

Együtt érkeztek a minisztériumba, kipirulva és idegesen, de alig visszafogott izgalom a mosolygó arcukra volt vésve. Sasha fejét ide-oda forgatta, élénken érdeklődve figyelte a minisztériumban körülötte lévő hétköznapi, egyszerű mágiát, ahelyett, hogy félt volna annak természetellenességétől.

Bár a repülő feljegyzések és a pálcás taláros emberek lenyűgözték, csak néhány pillanatra tért vissza a tekintete Theóra; a leendő férje sokkal csodálatosabb volt számára, mint a mágia világa, amelyet csak most fedezett fel.

Draco talán a szemét forgatta, és „kotnyeles kislánynak” nevezte, de a házasságkötés sietőssége bosszantotta Hermionét, ezért, hogy az eseményt különlegessé tegye, néhány rövid idő alatt elérhető vendéget is beszervezett, akik tanúi lehettek a rövid ceremóniának.

Draco mogorva gondolatai ellenére Theo őszintén meghatottnak tűnt, hogy Harry, Ginny a kis James-szel, Ron, Astoria és Dennis a szürke irodában várakozott az anyakönyvvezető hivatalnokkak.

És miközben James Potter időnként gurgulázó hangokat adott ki, és a szoba több lakója szipogást fojtott el (konkrétan Hermione és Astoria, és bár később tagadta, hallott néhány gyanús hangot Rontól is), Theo és Sasha férj és feleség lett.

Az egész folyamat az elejétől a végéig mindössze tíz percig tartott, de az ifjú pár számára az örömteli arckifejezésük jelezte, hogy ez volt életük legjelentősebb tíz perce. A boldog pár bőségesen megköszönte mindenkinek, aki időt szakított a munkanapjából, hogy tanúja legyen, Draco pedig felajánlotta, hogy állja az esküvői villásreggeli számláját. Ron azonnal meggondolta magát, hogy azonnal visszatérjen a viccboltba.

Hermione szeretettel szemlélte az egész összegyűlt társaságot; a háttér és a társadalmi osztályok furcsa keverékét, akik együtt étkeztek és ünnepelték a valószínűtlen egyesülést.

Astoria megnevettette Sashát, amikor bevallotta, hogy Theo milyen szörnyű társasági eseményekre vitte őt az elmúlt évben, miközben mindketten a színlelt udvarlási tervüket folytatták, és Hermione úgy látta, hogy a két nő jó úton halad afelé, hogy gyorsan összebarátkozzanak. Soha nem látta még Theót ennyire mosolyogni.

Két héttel később, és a mosoly még mindig állandónak tűnt Theo egykor komoly arcán. Notték boldog ifjú házasokként tértek vissza marokkói nászútjukról, Theo pedig élvezte, hogy ő a varázslótársadalom botrányos beszédtémája. Pennák hada rohant, hogy minél több nyomdai teret szenteljen Nagy-Britannia egyik legesélyesebb és leggazdagabb tisztavérű agglegényének és új mugli feleségének.

– Te vagy a trendteremtő – közölte Theo önelégülten Dracóval egy hétvégi ebédnél. – Előként a ti kapcsolatotok inspirálta a fiatal Greengrass-örökösnőt, hogy elszökjön a titkos, mugli származású udvarlójával, aztán arra bátorítod a gyerekkori barátodat és a Szent Huszonnyolcas társadat, hogy egy muglit vegyen feleségül. Hová fogja legközelebb vezetni ezt a lázadó tisztavérű kontingenst, Mr. Malfoy?

Draco fintorogva válaszolt.
– Aligha tartom helyénvalónak, hogy engem és Grangert irányzatnak nevezzenek.

– Hmm, igaz, ez eléggé sértő, annak ellenére, amit drága anyám mondana erről a témáról. Ami, mint kiderült, borzasztóan sok valakitől, aki azt állítja, hogy soha többé nem akar velem beszélni, és mégis folyamatosan érkeznek a levelek. És ha már az anyáknál tartunk, a tiéd küldött nekünk egy meglehetősen szép kristálypezsgőspohár-készletet a jókívánságai kíséretében.

Draco meglepett pillantást váltott Hermionéval, miközben azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha is megfejteni Narcissa Malfoy indítékait és tetteit.

***

Voltak napok, amikor Draco hiányolta azt az időszakot az életében, amikor csak ő és Hermione tudott a kapcsolatukról, annak ellenére, annak ellenére, hogy az egész világ tudta, hogy Hermione őt választotta.

A lány szülei megváltoztatták a véleményüket róla, de ez azt is jelentette, hogy több időt akartak együtt tölteni velük. Narcissa megkövetelte, hogy rendszeresen jelen legyenek a vacsoraasztalánál vagy a délutáni teánál. Dracót gyakran elhurcolták az Odúba a vasárnapi étkezésekre. Andromedával már többször is megejtettek egy-két szűkszavú, de kellemes teázást. Nem is beszélve Hermione (na jó, mindkettejük) barátairól, akik szintén ragaszkodtak egy-egy szelethez idejükből.

Hermione hajlamos volt engedni ezeknek a társasági igényeknek, Draco pedig követni szokta, amerre a lány vezette, így találta magát a Mardekár-ház egyedüli képviselőjeként a mostani környezetükben.

Meglehetősen féktelen péntek este volt a Szárnyas Vadkanban, mivel nagyjából tizenöt roxfortos osztálytársuk elfoglalta a kocsma hátsó felét, Aberforth legnagyobb bánatára, még akkor is, ha közösen vásároltak egy csomó alkoholt.

Az összegyűlt társaságból sokaknak könnyek gördültek le az arcán a nevetéstől, ahogy Seamus Finnigan és Dean Thomas elmesélte nekik a legutóbbi részeg kalandjukat és balesetüket egy mugli tetoválószalonban.

Seamus feltűrte az ingujját, hogy megmutassa a nemrég szerzett tetoválását: egy furcsán torz szürke vízilovat.

– Egyfolytában azt kiabálta ennek a szegény mugli fickónak, hogy „egy hippogriffet, egy hippogriffet akarok, haver!”, de annyira el voltunk szállva, hogy azt feltételezte, ez a fickó egy vízilovat akar – emlékezett vissza Dean.

Hermione rosszallóan ráncolta az orrát, ahogy Seamus karját nézte.
– Miért ilyen homályos és fakó? Azt hittem, azt mondtad, hogy ez egy új tetoválás!

Seamus értetlenül nézett a lány kérdésére.
– Ugye ez sima tinta. Ha mágikus vér csörgedezik az ereidben, akkor a megfelelő varázslatok nélkül nem fog jól állni. Az unokatestvéremnek van egy varázslatos tetoválóműhelye, úgyhogy megkértem, hogy javítsa ki nekem a formát és a színt. Jobb így, mint végigülni a mugli lézeres eltávolítást, ami elég fájdalmasnak tűnik.

Hermione elgondolkodva bólintott, és visszaült a helyére, miközben körülötte újra folytatódott a csevegés. Draco, aki általában amúgy is csendes és visszafogott volt ezeken az esti kimenőkön, megelégedett azzal, hogy a lányt figyelje. A „meglehetősen zseniális gondolatom támadt, és ezt minden lehetséges szemszögből át kell gondolnom” kifejezés foglalta el az arcát, és Draco tudta, csak idő kérdése Hermione mikor osztja meg hangosan.

Mostanra már elérkezett a kétségbeesett motyogás stádiumába.

– Nem… nem… biztosan nem… hacsak nem akart garanciát, abszolút garanciát arra, hogy ez soha nem fog eltűnni… masszívan képmutató… a zsenialitás határán, hogy őszinte legyek… mégis, ez undorítóan gonosz… de miért…?

Gyorsan Dracóra pillantott, majd megragadta az alkarjánál fogva, és felrántotta az álló helyzetbe.

– Mennünk kell. Ron, Harry itthon van?

– Újszülöttje van, Hermione, mindig otthon van – siránkozott Ron fanyarul, mire Padma megpaskolta a karját.

– Remek, köszi – motyogta zavartan a lány, és a zavart Dracót a kandallón keresztül visszahúzta a könyvtárba.

Megidézte a vidra patrónusát.
– Vidd el ezt az üzenetet Harry Potternek, kérlek: – Szia Harry, kérlek, találkozzunk minél hamarabb Malfoy könyvtárában. Nincs vészhelyzet, hanem csak egy sürgős kérdés.

Hermione ezután elindult a könyvek tornyosuló polcai felé, míg Draco zavartan állt a kandalló előtt.

– Granger, mit csinálsz…?

– Hogy lett a Sötét Jegy a karodra égetve? – kérdezte nyersen a lány a polcok között elfoglalt helyéről.

Draco szája becsukódott, és egyik kezét reflexszerűen az ingujjjal fedett karjára szorította.

– Tessék?

A nő visszatért az íróasztalához, kezében egy impozáns karnyi kötetet cipelve. Kinyitott egyet a rituális jelölések és faragások során használt varázslatokról, és végigsimította ujjával a tartalomjegyzéket.

– A jeled. Milyen volt a szertartás? Milyen varázslatokat használt Voldemort?

A lány a könyvbe temette a fejét, miközben Draco a hajkoronáját bámulta. Megrándult a karja.

– Ó, ez aztán a vicces sztori – morogta keserűen. Hermione felkapta a fejét a férfi hangjára. – Igen, elég kedves emlék, Granger, szeretnéd hallani a vidám történetet?

A lány arcán azonnal lehervadt a mosoly.
– Én… én nem gondolkodtam, én csak… sajnálom, ez az egész eléggé érzéketlen volt tőlem.

Félbehagyta a kutatások halmát, és odalépett a férfihoz. Rátette egyik kezét a karját takaró kezére, és bűnbánó szemekkel figyelte.
– Bocsáss meg, kérlek. Megengeded, hogy megnézzem? Azt hiszem, támadt egy ötletem.

Draco összeszorította az állkapcsát, és elfordította a tekintetét, a lány szemében lévő jóság elviselhetetlen volt számára ebben a pillanatban. Draco érezte, ahogy a nő kigombolja a mandzsettáját, és a könyökéig feltekeri az ingujját, majd az ujjbegyei érintését, ahogy végigsimít az alkarja bőrén.

– Elképzelhetetlen, hogy erre gondolt volna… és senki sem tudta volna meg… már a célzás is nevetséges lett volna… – mormolta a lány magában.

Potter ezt a pillanatot választotta, hogy átsétáljon a kandallón, a szemüvege mögött tágra nyílt a szeme az előtte lévő furcsa jelenet láttán. Draco ekkor rájött, miért gondolta, hogy idehívja a barátját, aki Sötét Nagyúr elméjének csavaros belső machinációinak élő szakértője volt.

– Öhm, szia. Mi folyik itt?

Hermione elejtette Draco karját.
– Harry! Figyelj, van egy ötletem. Emlékszel azokra a szörnyű tetoválásokra, amik Siriusnak voltak? Azok mind mugli helyekről szerezte, nem igaz?

– Persze, hogy emlékszem – kuncogott Harry. – És igen, elég büszkén kereste fel a legpocsékabb mugli tetoválószalonokat, csak hogy még jobban felbosszantsa a szüleit.

– Szerintem Voldemort nem mágikus tintát használt a Sötét Jegy szertartás részeként.

Csend lett, miután a lány ezt az elméletét is kifejtette, Harry pedig nyugtalan pillantást vetett Draco felé, aki kihívó pillantással válaszolt neki.

– Ööö… úgy érted, mint a sima tinta? Mi a különbség?

Hermione az íróasztalhoz ugrott, és átlapozott néhány könyvet.
– Nyilvánvalóan nincsenek tetoválásaim, de Seamus említette, hogy megfelelő varázslatok nélkül valami a vérünkben lévő mágiával kapcsolatban nem engedi, hogy csak úgy bármilyen tinta megmaradjon. Találtam néhány könyvet, ami megerősíti, hogy igaza van: a varázslóművészek a tintához adnak néhány, mágikus tulajdonságokkal rendelkező elemet, mielőtt vagy tűvel szúrnak, vagy pálcával bélyegeznek, aztán a tinta folyása közben átváltoztatás és bűbájok bonyolult kombinációját kell végrehajtaniuk, hogy az ábrázolás a kívánt mintává váljon. Ez tényleg nagyon lenyűgöző, és szívesen megnéznék egyszer egy mágikus tetoválóművészt, hogy lássam, hogyan csinálják.

A boszorka egy szusszanásnyi szünetet tartott, és Potter felé csúsztatott egy könyvet.

– Nos, ami a Sötét Jegyet illeti, megtaláltam a rituális jelek varázslatát, valamint a megidézés és a hoppanálás átitatott varázslatát. A vörös vagy fekete izzás elég egyszerű tulajdonság, de a hoppanálás tulajdonság, amivel a követőit a pontos helyére idézte, fantasztikusan összetett és több mint egy kicsit sötét. Azonban… ah! Itt van!

Gyorsan megkerülte az íróasztalt, és egy újabb szöveget nyomott Harry orra alá.
– Olvasd el ezt a részt ott. Látod? Ezért tűntek olyan homályosnak Sirius tetoválásai, és ezért nem halványult el teljesen Draco jele, hiába halt meg Voldemort. Ha el akarod távolítani a közönséges tintát, akkor a muglik „barbár” módszereihez kell folyamodnod.

Harry felnézett rá, és néhány hosszú pillanat után pislogott egyet.

– Persze… és a követői sosem tudnának róla… mert nem ismerik a mugli módszereket, vagy legalábbis azt állítják, hogy nem ismerik.

– Pontosan! A Jegyben lévő mágia Voldemorttal együtt elhalt, de emlékszel, amikor Piton professzor negyedévben azt mondta, hogy visszatért, és egyre erősebb lett? Mert Voldemort még nem halt meg igazán, hála a horcruxainak. A Jegy Voldemort mágikus magjához és életerejéhez kötődött, de most, hogy ez teljesen eltűnt, a tetoválásoknak egyszerű mágikus módszerekkel el kellett volna távolíthatónak lenniük. Ami azt jelenti, hogy a beteg elméje kitalálta, hogyan biztosíthatja, hogy a követői mindig viseljék a Jegyét, nehogy a tanításai elleni istenkáromló cselekedetet akarjanak elkövetni.

Harry bólintott, miközben tovább olvasott a kezében tartott könyvben.
– És így az ő módján a vér felsőbbrendűségét hirdette, miközben egyúttal szembeszegült vele.

Hermione egy pillanatra az alsó ajkát rágta.
– Azokban az utolsó években, amikor a látomásaid a legerősebbek voltak róla… láttál valaha halálfaló beavatási szertartást?

– Nem – felelte a fejét rázva Harry. – Soha nem láttam ilyet, de elképzelem, hogy…

– Volt egy varázslat. Hasonló a Morsmordréhoz. Aztán egy hosszú varázsige a sziszegő szájából, és egy fogadalmi elem hozzá a részemről, de a pontos mondatokra nem emlékszem, mert miután a pálcáját tintába mártotta, és a bőrömre helyezte, azt hittem, meg fogok halni, mert annyira égett.

Ez durván, savanyúan és hangosabban jött ki Draco száján, mint ahogyan arra számított, Harry és Hermione is felugrott, és a fejüket a férfi irányába fordították.

– Most pedig, ha ti ketten már egészen befejeztétek a velem valaha történt egyik legrosszabb dolog megvitatását, mintha nem állnék alig pár méterre tőletek, talán érdekelne titeket az én meglátásom? Aki ezt az állandó szégyent a karján hordozza? – Draco feléjük bökött a karjával, a düh, a bűntudat és az irigység ismerős szúrásának keverékétől forrongva.

Úgy érezte magát, mintha újra a Roxfortban lenne, a könyvtárban, Crak és Monstro haszontalan alakjával az oldalán, miközben Pottert, Grangert és Weasley-t figyelte a szeme sarkából. Néhány asztallal arrébb, teljesen tudatlanul a tekintetétől, ők hárman csevegtek, vagy éppen egy izgalmas szabályszegést terveztek, és olyan Merlinverte boldognak tűntek egymás jelenlétében, hogy az ajkát meggörbítette, miközben a szíve titokban fájt.

– Malfoy, bocsánat, nem akartam…

Potter tért magához először, de Draco félbeszakította.

– És köszönöm mindkettőtöknek, hogy nem vesztegetitek az időtöket és az enyémet. Nem gondolod, hogy már mindent megpróbáltam, kivéve, hogy levágjam a saját karomat?

Azt már nem tette hozzá, hogy amikor elszállt bizonyos bájitaloktól, még odáig is eljutott, hogy némi megkérdőjelezhető átváltoztatással próbálkozott.

– Draco – szólalt meg Hermione. – Seamus adta az ötletet, én pedig áthívtam Harryt, csak hogy megerősítsem az elméletemet. A maradék jeledet is el tudjuk távolítani, ha átmész a tetoválás eltávolítására szolgáló szokásos mugli eljárások egyikén. – A férfi karjára mutatott. – Ez az egyetlen lépés, amire senki sem gondolt volna, és Voldemort számított erre. Nem gondolta volna, hogy bármelyik követője képes lenne leereszkedni ahhoz, hogy mugli eszközökkel távolítsa el.

Draco visszabámult a lányra, és többször kinyitotta és becsukta a száját. Hosszú éjszakákon át tartotta a karját, és bámulta a beszennyezett bőrt. A sok kutatás az elméleti bájitalok, bűbájok és bőrváltoztató bűbájok után. Lenyelte a remény és a nyomorúság kombinációját, amely a torkában rekedt.

– Én… mi… meg tudunk… szabadulni tőle? Nem kell többé látnod… amikor rám nézel? – hangoztatta Draco kétségbeesetten.

Hermione szeme felcsillant, és élénken, elbocsátóan fordult Harry felé.
– Köszönöm, Harry, a segítségedet.

Potter, aki elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje a beszélgetés érzelmi fordulatát, bólintott mindkettejüknek, mielőtt távozott volna.

– Draco – lépett hozzá lassan Hermione. – Valamit nagyon világossá kell tennem. Én szeretlek téged. Szeretni foglak a karodon lévő jel maradványaival együtt is. Most már tudom, hogy a… meggondolatlanságom talán rosszul jött át.

A lány megállt előtte, és gyengéden megszorította a kezét.
– Szeretem azt az embert, aki ma vagy, és szeretni fogom azt az embert holnap is, akár csupasz az alkarod, akár nem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy most az egyszer választhass. A te testedről van szó.

Gyere hozzám feleségül!

A gondolat egyenesen átégette az agyát, felkiáltott a szívében, és a lelkébe vésődött.

A lány átlátott rajta azokkal a barna szemeivel, miközben türelmesen várta, hogy a férfi bármiféle választ formáljon. Valószínűleg azt feltételezte, hogy a varázslónak időre van szüksége, hogy feldolgozzon néhány bonyolult érzelmet azzal kapcsolatban, hogy mugli módszerekkel távolítsa el a Jegyét, de ez nem is állhatott volna távolabb az igazságtól.

Mert persze, hogy megszabadulna tőle. Végigsétálna a kibaszott táltostűzön, ha ez azt jelentené, hogy kitörli a bőréből a szörnyű bélyeget. Persze az eltávolítása közel sem közelítené meg a múltja összes szörnyű, borzalmas bűnének kiengesztelését vagy eltörlését, de istenek, ha nem kellene pánikrohamot kapnia minden egyes alkalommal, amikor csak arra gondol, hogy levegye az ingét, akkor ugrana erre a kis feloldozásra.

És bassza meg, hogy a nő milyen dicsőségesen fogalmazott.
– Egyszerűen csak azt akartam, hogy most az egyszer választhass. Ez a te tested.

Gyere hozzám!

Draco beszívott egy lélegzetet.
– Mikor kezdhetünk?

A férfi egyszerű beleegyezésével a nő megvonta a vállát, és fecsegni kezdett a megfelelő járóbeteg intézmények felkutatásáról és az utókezelés típusairól, amire szüksége lesz; olyan furcsa szavakkal dobálózott, mint „bőrgyógyászok”, „lézeres műtét” és „érzéstelenítés”.

De Draco alig hallott egy szót se.

Az a gyönyörű, csodás, kísérteties látomás, amely lehetővé tette számára, hogy megidézzen egy testet öltött Patronust, mindig is szeretett csak az elméje szélén lappangani, és csak gyakorlott okklumenciával tudta valaha is teljesen elnyomni.

Ó, de most szabadon repült. Tombolt a látóterében, és ő csak némán bólogatni tudott, és egyetértett azzal, amit Granger mondott, mert egy másik bolygón volt.

Fehér ruha, széles mosoly. Hermione keze az övében szorult, miközben valami arctalan kötődésért felelős hivatalnok pálcával hadonászott, és életre szóló köteléknek nyilvánította őket.

A tetoválás eltávolítása több ülésen keresztül körülbelül hat hónaptól egy évig tarthatott, állapította meg Granger, miközben egy másik könyvet lapozgatott, és a két ülés között hetekig tartó regenerálódásra lesz szüksége.

Egy év. Meg tudta csinálni, gondolta magában. Megérné a várakozást, ha megtalálná a módját, hogy az esküvője napján tiszta legyen az alkarja.

Hát baszd meg. Most már meg kellett terveznie a lánykérést.

Nekem ez így megfelel.

***

2009. május

– Ma zaklatottnak tűnik.

Draco azonnal abbahagyta a térdének pattogtatását, és Browning gyógyítóra nézett.

– Nem vagyok izgatott, egyszerűen csak…

Az igazat megvallva, egyáltalán nem volt semmi egyszerű abban, ahogyan érezte magát. Sóhajtott, és végigsimította a haját.

– Maga házas – jelentette ki Draco nyersen Browningnak.

– Az vagyok. Jövő hónapban negyvenegy éve.

Draco bólintott, és egy pillanatig az alsó ajkát rágta.

– Hogyan kér… nos… hogyan kéri meg valaki kezét?

– Fontolgatja, hogy megkéri Hermione kezét?

– Igen.

Kaparás, kaparás.

– Mi a szokás a családjában?

Draco felhorkant.
– Egy mindkét szülőpár által szentesített udvarlási időszak, amit a családok közötti szerződéses tárgyalások követnek, majd egy hivatalos eljegyzési bejelentés. Tehát tulajdonképpen a pontos ellentéte mindannak, amit én vagy Granger akarunk.

– Ön szerint Hermione mit akarna?

Draco a homlokát ráncolta, miközben végiggondolta, hogy Granger ideális esetben hogyan szeretné fogadni a lánykérést. Be kellene vonnia az apját? Az ő engedélyét kell majd kérnie, hogy megkérje a lány kezét? Nem, már hallotta is a fejében a kis szónoklatát a feminizmusról és az autonómiáról, és arról, hogy biztosan nincs szüksége egyetlen férfi engedélyére sem ahhoz, hogy eldöntse, hozzá akar-e menni Dracóhoz.

– Tudom, mit nem akarna. Azt hiszem.

Kaparás, kaparás.

– Persze adhatok általános tanácsokat, de talán a preferenciáit firtató kérdéseit talán jobb lenne azoknak az embereknek feltenni, akik a legjobban ismerik őt.

A francba. Draco ismét lekötelezettje lenne a kibaszott Harry Potternek.

Nekem ez nem gond.

***

Potterék hangulatos házikója túlságosan is csicsás volt Draco ízlésének, és bár kétségtelenül több volt az otthon, mint az a sivár Grimmauld tér, nyilvánvalóan mind a Potter, mind a Weasley család génjeiben benne volt, hogy egyetlen egy egyforma bútordarabot sem birtokolnak. Az említett ocsmány bútorokon ráadásul rikító horgolt takarók voltak mindenféle színben és mindenféle színben véletlenszerűen rájuk terítve.

És a falak. A falak annyira zsúfoltak voltak, hogy Dracónak jó harminc másodpercig kellett aktívan bámulnia az egyiket, mire egyáltalán meg tudta állapítani a festék színét a számtalan bekeretezett fotó, válogatott csecsebecsék és kviddics-felszerelések alatt, amelyek a rendelkezésre álló hely minden egyes centiméterét díszítették.

– Emlékeztess, hogy soha ne vegyelek fel lakberendezőnek, Potter – gúnyolódott Draco üdvözlésképpen.

A férfi vállat vont azon a hanyag módon, és Dracót belülről egy kicsit megölte, hogy Pottert már nem volt olyan könnyű felbosszantani. A jövőben harapósabb sértéseket kellett kidolgoznia. Sajnos ezt a jövőbeli rombolást Potter érzelmi stabilitásában egyelőre félre kell tenni, mert Draco egy szívességre szorulva érkezett ebbe az ízléstelen hajlékba.

Draco még mindig egy kis örömét lelte abban, hogy a pálcáját lobogtatva nyilvánvalóan Suvickus varázsolt, mielőtt összehajtogatta magát, hogy leüljön a darabos kanapé egyik végére.

– Ööö… szeretnél teát vagy valamit? Gin épp most teszi le Jamest, aztán csatlakozhat hozzánk.

– A tea jó lesz – mondta Draco szűkszavúan, és megvizsgálta a dohányzóasztal lábán lévő karcolást.

Ginny besétált a konyhából, karján a takaróba burkolt csecsemővel. Ahogy Potter elhaladt mellette, hogy teát készítsen, csókot nyomott a felesége arcára, majd lehajolt, hogy finoman megcsókolja a fia feje búbját. Draco belsőleg Grangert hibáztatta, amiért olyan puhány lett, hogy egyetlen poén vagy gúnyos megjegyzés nélkül hagyta megtörténni ezt a pillanatot.

Ginny a férjére, majd Dracóra sugárzott.
– Kívánj jó éjszakát Draco bácsinak, James! – És valóban felemelt egy apró öklöt Draco irányába, gúnyos integetésként.

Draco felhúzta a szemöldökét, és így húzta el a száját:
– Ha majd a kisbabád képes lesz beszélni, szólíthat engem Mr. Malfoynak.

Ginny kuncogott, és leindult a csecsemővel a folyosón lévő a gyerekszobába, bár Draco hallotta, ahogy a fiának motyogja:
– Draco bácsi egy drámai kis teremtés, de Hermione néni szerint jó fej, úgyhogy neked el kell viselned a flancos hülyeségeit.

Draco úgy döntött, hogy az érzelmi egészsége szempontjából az a legjobb, ha nem rágódik azon, hogy egy Potter és egy Weasley utódja előbb-utóbb valamilyen családias módon fog rá hivatkozni. Ez a gondolatmenet arra is emlékeztette, hogy miért süllyedt olyan mélyre, hogy egyáltalán megjelent itt, ráadásul Granger háta mögött.

Azt mondta Hermionénak, hogy részt kell vennie egy munkaidő utáni megbeszélésen a Darazsak edzőivel, hogy megbeszéljék egy-két tartalék játékos felhozását a kezdőcsapatba, és bár utált hazudni neki, remélte, a cél szentesíti az eszközt ebben az esetben.

Amikor mindkét Potter letelepedett a vele szemben lévő kanapéra, és mindhárman kedvükre szürcsölték az elkészítették a teát, Draco megköszörülte a torkát, és rögtön belekezdett a titokzatos kérésébe, hogy Hermione nélkül találkozzon a párossal. Nekem megfelel ez a dolog.

– Azt akarom, hogy már az elején kristálytisztán tisztázzuk. Nem az engedélyedet és nem is a jóváhagyásodat kérem. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy… bölcs dolog a tanácsodat kérni, hogyan közeledhetnék a legjobban Grangerhez a… a… a…

Kibaszott Mardekár, még kimondani sem tudta, hogy a fenébe kérdezhette volna meg, ha még Potternek sem tudta hangosan kimondani.

De ekkor Ginny zihált, és a szája elé kapta a kezét.
– Ó, te jó ég, Malfoy! – suttogta a remegő kezek mögül.

Harry Ginny és Draco között nézett, láthatóan zavartan.
– Öhm, mit tud a feleségem, amit én nem?

Ginny leejtette a kezét, és hitetlenkedő pillantást vetett rá.
– Most komolyan, Harry? Malfoynak egy kicsit gyenge a térde Hermione miatt.

– Ahh… oké…?

– Az egyik térde. Fél térdre fog ereszkedni előtte.

– Oké?

– Meg akarja kérni a kezét, te tökfej!

– Ó! – Harry zavartan elpirult, amiért egy ütemmel lemaradt. Merlin szerelmére, ez a férfi volt a soros, hogy néhány év múlva a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője legyen?

– Hát ez ah… ez nagyszerű, gondolom? Mire van tőlünk szükséged? – kérdezte Harry.

Draco felsóhajtott, és a körmeit vizsgálgatta, hogy időt nyerjen.
– Ne értsen félre, Potter. Nincs szükségem tőletek semmire.

Ekkor egyik Potter sem okozott neki csalódást, mindketten szemforgatásnak hódoltak.
– Egyszerűen csak úgy gondoltam, bölcs dolog kikérni a Grangerhez legközelebb állók véleményét a kedvenc gyűrűje stílusáról.

Ginny és Harry pillantást váltottak; egy olyan házaspár pillantását, akik egyetlen konkrét pillantással egy egész beszélgetést tudnának lefolytatni.
– Gyerünk, szükségünk van rá – sürgette Ginny Harryt.

Harry grimaszolt, és nyugtalan pillantást vetett Draco felé.
– Ne menj el, és ne sértődj meg. Ha jól akarod csinálni Hermione kedvéért, akkor hallgatni fogsz rám.

Ezzel a rejtélyes kijelentéssel Harry felállt, és hirtelen eltűnt. Draco pislogott a hirtelen eltűnés láttán, majd Ginnytől követelte:
– És hová tűnt ez az idióta?

De Potter már egy pukkanással visszatért, és nem volt egyedül. Ron Weasley állt mellette, aki zavartan és Draco legnagyobb undorára barátságosan nézett.

– Ó, szia Malfoy! Szia Gin! – A vörös nem törődött más udvariaskodással, helyette egészen otthonosan érezte magát, és átment a konyhába.

– Kitűnő, hogy teát főztél. Padma ma este Parvatinál van… azt hiszem, a koszorúslányruhákról vagy valami más esküvőszervezési dolgokról beszélgetnek…

A nappaliból különböző szekrények kinyitásának és átkutatásának hangjai hallatszottak.
– Megvan még az a csokis keksz? A miénk elfogyott.

– Szekrényben a tűzhely fölött – szólt Ginny. Draco némán füstölgött az előtte álló párocskára, akik mindketten dühítően értetlenül néztek a pillantására. Már az is elég baj volt, hogy Potter előtt lealacsonyította magát, de úgy látszik, a megaláztatásához magára a Weasley-királyra is szükség volt, mielőtt tanácsot kérhetne.

Ron visszabattyogott a szobába keksszel teli szájjal és kézzel, egy bögre teával és egy barátságos vigyorral, amit Draco olyan nagyon szeretett volna levarázsolni az arcáról.

– Szóval – telepedett le egy fotelba, és egy teli szájjal csokimorzsákon keresztül megkérdezte Dracótól –, Harry mondott valamit arról, hogy segítségre van szükséged egy ajándékkal kapcsolatban Hermione számára?

– Igen, egy meglehetősen tartós ajándékot, ami a bal kezén fog hordani – viccelődött Ginny kuncogva.

– Fogd be, Ginevra.

– Kell a segítségünk vagy sem? – szólt közbe Harry.

– Én hozzád jöttem, Potter. Hozzád és a feleségedhez! Hát nem elég ennyi? Nem azért jöttem ide, hogy kigúnyoljanak, és főleg nem azért, hogy ti mindannyian összefogjatok ellenem, és azt mondjátok, hogy rosszul fogtam a seprűnyelet, vagy hogy nem vagyok elég jó neki, vagy…

– A gyűrűvásárlásig jutottam – szakította félbe Ron halkan. – Hermionénak. – Megköszörülte a torkát, és összenézett Dracóval.

– Nyilvánvalóan nem jöttek össze a dolgok… az időzítés sosem volt elég jó ahhoz, hogy tovább menjünk, de igen – sóhajtott Ron, és hátradőlt a székében. – Sokat gondolkodtam azon, milyen gyűrűt vegyek neki.

Draco lassan kifújta magát, és lenyelte a büszkeségét.
– Mit gondolsz, mit szeretne? – kérdezte durván a másik férfitól.

– Nem gyémántot – mondta Ron gyorsan.

– Hacsak nem konfliktusmentes – tette hozzá Ginny.

– Ööö… mi?

A másik három melegen felnevetett.
– Á, látom, még megajándékoz téged az átkozott gyémántokról szóló szónoklatával – kuncogott Ron. – Hacsak nem családi darabról van szó, jobb, ha meggyőződsz róla, hogy a gyűrűben lévő kövek etikus forrásból származnak.

Ron összeráncolta a szemöldökét.
– Az olyan családi páncéltermek, mint a tiéd, bár, haver… miért nem használsz örökbecsű ékszereket? Lefogadom, hogy egy tucat Malfoy- vagy Black-jegygyűrűből válogathatnál, ami csak porosodik a Gringottsban.

Draco megrázta a fejét, hiszen ezt a tervet már átgondolta, és elvetette.

– Tekintettel a történelmükre és azoknak az embereknek a vérfölényes nézeteire, akik ezeket a gyűrűket viselték, erősen kétlem, hogy Granger számára megfelelő lenne. Nem hiszem, hogy értékelné azt a hagyatékot a kezén, nem igaz?

– Jogos a véleményed – ismerte el Ron.

– Szerintem neked kellene megtervezned – javasolta Ginny. – Tudva, hogy ennyi gondolatot fektettél bele… nos, szerintem ez borzasztó sokat jelentene neki.

Úgy tűnt, Granger túlságosan szentimentális barátainak mégiscsak volt haszna.
– Szóval magamnak kell kitalálnom egy tervet, és megrendelnem egy etikus forrásból származó gyűrűt, hogy megajándékozhassam vele? – összegezte Draco, és a csoport többi tagja bólintott.

– És semmi nyilvános lánykérés – mondta hirtelen Ron. – Utálja az effajta figyelmet.

– Nem tegnap születtem Weasley, nyilván nem fogom a kviddicsstadion eredményjelzőjén keresztül megkérni a kezét – gúnyolódott mardekáros.

– Mikorra tervezed? – kérdezte Ginny.

Draco hirtelen felállt.
– Nos, megvan, amiért jöttem. Egészségetekre! És ha rájövök, hogy itt bárki is beszélt Grangerrel erről a kis beszélgetésünkről, már előre kiterveltem a veszteteket – fenyegetőzött Draco, és a kandalló felé sétált.

Három hitetlenkedő gúnyolódást hallott a háta mögött.
– Biztos vagyok benne, hogy a magadfajta Malfoy bármilyen aljas bosszútervével megbirkózunk – horkant fel Ron lehengerlően.

– Nem, ha írok Mollynak, és elmondom neki, hogy tönkretetted ezt Grangernek és nekem – vágott vissza Draco.

Döbbent csend lett.

– Utálom, hogy anya kedveli őt – hallotta, ahogy Ron mormogta, miközben eltűnt a kandallón keresztül.

hozzászólások: 0