5. fejezet

2007. július

Odakint olyan záporeső esett, amilyet ez a nyár még nem látott. A kávézó bejáratában azonban Hermione olyan ideges volt, ahogy Draco még soha sem látta.

– Mi a gond?

De a lány nem törődött vele, csak egyre beljebb és beljebb nyúlt a varázslatosan kibővített táskájába, és azt mormolta:
– Jaj, ne, ne, ne, kizárt, hogy nincs nálam.

Az embereknek folyton körülöttük és közöttük kellett lavírozniuk, amikor elhagyták vagy beléptek a kávézót, miközben Hermione kétségbeesetten kutatott a táskájában, Draco pedig türelmetlenül szuszogott.

– Ó, ezt nem hiszem el, elfelejtettem az esernyőt.

Draco vigyorgott.
– Úgy érted, hogy az egész házban, könyvtárban és irodában, amit összezsúfoltál, elfelejtettél valami olyan egyszerű dolgot, mint egy esernyő? Pech, elég csúnyán néz ki odakint az idő.

– Ó, fogd már be! – A lány feladta a keresést, majd félve nézett ki a viharra, majd reménykedve fel a férfira.

A varázsló vigyora csak mélyült.
– Semmi esélyed, Granger.

Valósággal toporzékolt a kis lábával. Mint egy gyerek.
– Gyerünk Malfoy, add ide az esernyődet! Amint beérek a munkahelyemre, be kell mutatnom a rúnafordításomat a Mer-People összekötőnek!

– Szó sem lehet róla. Nem az én hibám, hogy ma reggel ennyire rosszul vagy felkészülve az elemekre.

– Micsoda úriember vagy te! Nem kaptál etikettleckéket az elkényeztetett kis arisztokrata gyerekkorodban?

– Hetente kétszer. De ez nem változtat azon a tényen, hogy szükségem van az esernyőmre, mert mint már mondtam, ma reggel nagyon fontos megbeszélésem lesz a minisztérium képviselőivel és a cégem felsőbb vezetőivel. Egy megbeszélés, amiről miattad el fogok késni, úgyhogy sok szerencsét, Granger.

Draco kinyitotta a saját esernyőjét, és kilépett a zuhogó esőbe, miközben a szája belsejébe harapott, hogy ne kuncogjon. A kis Mindentudó kisasszony eléggé tanácstalan volt: túl sok mugli volt a környéken ahhoz, hogy átváltoztasson vagy megidézzen egy esernyőt, vagy lemásolja Draco esernyőjét.

Megfordult, hogy megnézze a műsort, és a fekete esernyője szárazsága és kényelme alatt várakozott. Hermione óvatosan kinyitotta az ajtót, utat engedett a befelé siető párnak, majd megdermedve állt a napellenző alatt. Ez volt az utolsó védekezése a közelgő felhőszakadás ellen, és a férfi figyelte, ahogy a lány arca a félelemről komor lemondássá változik. A nő elkezdte kigombolni a szürke öltönykabátját, és Draco egyre nagyobb rémülettel vette észre, hogy a nő a haját akarja eltakarni a gyenge kis kabátkával, ami azt jelenti, hogy az alatta lévő fehér blúza teljesen ki lesz téve az esőnek, és másodperceken belül valószínűleg teljesen átlátszó lesz. Valóban kétségbeejtő látvány volt.

Átkozódva a hirtelen lovagiasságra való felhívását, és annak tulajdonítva, hogy nem akar elkésni, odalopakodott a lányhoz.
– Ó, ne légy már ilyen nevetséges, Granger, gyere ide!

Az alkarjánál fogva rántotta előre a lányt, és az oldalához szorította, az esernyője biztonsága alá. A boszorka egy aprót felsikoltott, és úgy kellett kitámasztania a testét, és visszanyernie az egyensúlyát, hogy egyik karját a férfi dereka köré, a másikat pedig a háta mögé vetette.

Egyikük sem szólt egy szót sem, miközben a varázsló gyakorlatilag együtt vonult velük végig az utcán. Draco arra koncentrált, hogy számolja a lélegzetvételeit, de arra is, hogy ne lélegezzen túl nehezen, és vajon mindig ennyire koncentrálnia kellett csak a légzésre? Én irányítom ezt az egészet.

A lány sokkal alacsonyabb volt, mint amilyennek eddig valaha is észrevette, a feje teteje alig érintené az állát, ha nem oldalról, hanem szemből ölelné át. Ami persze egyáltalán nem az a helyzet, amiben most voltak. Semmiképpen sem ölelkeztek. Csupán egy rászoruló hölgyet kísért a munkahelyére. Udvariasan és illendően. Nem az ő rohadt hibája volt, hogy a nő éppen ezt a délelőttöt választotta a feledékenységre.

Hermione kissé megigazította a járását, hogy a férfi hosszabb lépteihez igazodjon, és szorosabbra fogta a férfit. A mozdulattól megriadva Draco beszívott egy lélegzetet, és közben belélegezte a lány hajának illatát.

Én. vagyok. Aki. Irányítja. Ezt.

Draco mindig is úgy képzelte, amikor még iskolába jártak, hogy Hermione Granger hajának olyan illata van, mint egy szénabálának. Most rájött, hogy ez nyilvánvalóan ostoba és gyerekes vélemény volt, és átütő erejűen bebizonyosodott, hogy tévedett. Hermione Granger hajának olyan illata volt, mint egy olyan virágfajta, amit nem ismert fel, de ha az élete múlna rajta, akkor is azt mondaná, hogy egyértelműen virágillat. Semmi olyasmi nem volt, amire emlékezett a kúria kertjeiből, ahol felnőtt, semmi olyan, amit jelenleg a saját földjén termesztett, és végképp semmi, ami a Roxfort üvegházaiban volt, szóval mi lehetett ez?

– Én… azt hiszem, most már nyugodtan készíthetek magamnak egyet. – Lassan kihúzta a karját a férfi köré, ahogy közeledtek a Foltozott Üst bejáratához. Kivette az egyik mugli íróeszközét a táskájából, és könnyedén átváltoztatta esernyővé.

– Köszi Malfoy, holnap találkozunk – motyogta, és gyakorlatilag válaszra sem várva elrohant az ellenkező irányba.

És miközben egyszer megkocogtatta a pálcáját a gallérja tövénél, hogy a ruhája átváltozzon a munkaruhájává, azon tűnődött, hogy miért nem jutott eszükbe egyiküknek sem átfutni az esőben, majd elvégezni egy sor egyszerű szárítóvarázslatot, mielőtt munkához látnának.

***

Draco próbált figyelni, tényleg, tényleg. Kiváltság volt, hogy a főnöke megengedte neki, és még néhány embernek, hogy részt vegyen ebben a minisztériumi tanácsadói projektben. De nem az ő hibája volt, hogy a minisztériumi dolgozó jelenleg olyan harsány hangon beszélt, és az agya kénytelen volt elkalandozni, hogy ébren tartsa. És persze az elméjének nem is nagyon volt kedve elkalandozni, inkább csak egy bizonyos gondolatmenetre összpontosított.

Hermione Granger és mézszínű, virágillatú, hullámos hajának tömkelege ma reggel az oldalához simult. A karjai szorosan átfogták a hátát és a derekát. Ha az emlékre koncentrált, még mindig érezte, ahogy a lány meleg kezei enyhén összecsomózták a ruháját, miközben az egyensúly kedvéért belekapaszkodott. Most már tudta, milyen érzés Granger kezét a testén érezni.

Én irányítom ezt az egészet.

Merlin kibaszott szakállára volt szüksége, hogy lefeküdjön valakivel. Ha az, hogy egy nőt így tarthatott néhány percig, elég volt ahhoz, hogy elterelje a gondolatait, akkor tényleg kétségbeesetten vágyhatott egy dugásra. Valószínűleg a helyzet újdonsága miatt. Soha életében nem volt még ilyen fizikailag közel Grangerhez, így valószínűleg csak a meglepetés, hogy át kellett karolnia a nőt, zavarta a fejét. Mindez amúgy sem számított, mert kizárt, hogy Granger a munkahelyén ülve megszállottan azon gondolkodott, hogy a karját átkarolja.

Draco feje felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy a főnöke, Bellamy Wright-Johnson a nevét emlegeti. Eltaszítva minden gondolatot a Granger kezével való reggeli érintésről, hallgatta, ahogy a főnöke kiadta neki a végszót, hogy mutassa be a ma reggeli pénzügyi adatokat.

Azokban az években, amikor nem rendeztek kviddics-világbajnokságot, Európa számos országa több nemzetközi bemutató mérkőzést szervezett, ezzel pénzt gyűjtöttek különböző segélyszervezetek számára. Ebben az évben Anglia Franciaországgal csapott volna össze, és Draco cégét mindig leszerződtették, hogy segítsen kiválasztani a játékosokat az angolok játékoskeretének feltöltéséhez. Ez volt a harmadik év, amikor a felettesei felkérték Dracót, hogy vegyen részt a válogatóbizottságban, és magával hozta egyik különleges tehetségét: gazdag, tisztavérű örökösként, aki tudta, hogyan kell hatalmas aranyösszegekkel bánni, Draco meglehetősen ügyes volt a költségvetések összeállításában. Mivel ez a meccs nemzetközi esemény volt, ahol az angol büszkeség volt a tét, a játékosoknak megfelelő csapatruhára volt szükségük, és meg kellett állapodniuk abban is, hogy melyik seprűmodellt válasszák a csapat számára. Plusz a biztonságiak, a medimágusok, az árusok és a minisztérium védőbűvölő csapatainak költségei, hogy a kiválasztott stadionban dolgozzanak.

Miután Draco befejezte az előkészített jelentés átadását az irodája, a Varázsjátékok és Sportok Főosztálya, a Nemzetközi Mágikus Együttműködés Főosztálya, valamint néhány minisztériumi sajtószóvivő összegyűlt tagjainak, visszaült a helyére, Bellamy pedig szűkszavúan bólintott neki.

– További kérdés a bemutatott költségvetéssel kapcsolatban? – kérdezte Bellamy.

Egy vörösesbarna hajú boszorkány a Nemzetközi Osztályról, aki halványan ismerősnek tűnt Draco számára, felemelte a kezét a hosszú tárgyalóasztal másik végéből.

– A költségvetés megfelel az igényeinknek, és nem látok okot arra, hogy a részlegem ne hagyja jóvá a tervet. Szeretnék egy kérelmet benyújtani, hogy a francia küldöttséggel folytatott tárgyalásainkhoz egy tolmácsot is felvehessünk. A fordítási varázslatok elég vacakok, amikor személyes találkozókról van szó, és idén szeretnénk egy rendes tolmácsot.

A fiatal boszorkány „rendes tolmács” említésére a Draco jobbján ülő varázsló kuncogott egyet az orra alatt. Draco rávillantott Cormac McLaggenre, és azon tűnődött, mi a faszt talált az a barom ilyen mulatságosnak.

Valami másik osztályvezető szólalt meg, hogy válaszoljon a boszorkány kérdésére, és egy oda-vissza beszélgetés következett a megfelelő jelölt megtalálásáról. Draco megforgatta a szemét, és megszólalt.
– Meg tudom csinálni.

A teremben minden fej gyanakodva kapta fel a fejét, és gyanakodva bámult rá. Draco rezzenéstelenül bámult vissza.

– Te? Te tudsz franciául? – kérdezte a boszorkány.

– Nem ajánlanám fel, ha nem beszélnék folyékonyan – mondta olyan udvariasan, ahogy csak tudta. A boszorkány néhány másodpercig nézte őt, majd bólintott.

A megbeszélés ekkor kezdett véget érni, miközben az összegyűlt dolgozók összeszedték a jegyzeteiket, és elindultak vissza a saját irodájukba. Draco követte Bellamyt és a többi kollégáját, ahogy kicsoszogtak a konferenciateremből, de egy hang megszólalt, amikor az ajtóhoz ért.

– Hé, Malfoy!

A fiatal, vörösesbarna hajú boszorkány volt az, aki a francia fordítóról kérdezett. Ahogy közeledett felé, Draco rájött, hogy valóban ismeri őt. A lány kinyújtotta a kezét.

– Susan Bones, egy évfolyamba jártunk a Roxfortban.

Ó. Hát persze. Bassza meg. A halálfalók meggyilkolták a nagynénjét, Amelia Bones-t. Fantasztikus.

– Öhm, szia – rázta meg a lány kezét a férfi esetlenül.

– Bocsánat, hogy mindenki előtt így faggatlak, csak a tavalyi oroszországi balhé után biztosra kellett mennem.

– Mi történt tavaly?

Ekkor McLaggen felhúzott szemöldökkel elsuhant a páros mellett, és Susanra kacsintott.
– Örülök, hogy látlak, Bones – dorombolta, és huncut mosollyal üdvözölte a lányt, miközben elhagyta a szobát.

Draco megforgatta a szemét, de ez semmi volt ahhoz a nyílt megvetéshez képest, ami Susan arcát díszítette.

– Az. McLaggen tavaly történt. Az a seggfej azt mondta, hogy folyékonyan beszél oroszul.

– Valóban?

Susan felhorkant.
– Egyáltalán nem. Nem jelent meg a megbeszélésen, és azokra a fordítási varázsigékre kellett hagyatkoznunk, fájdalmas volt. Amikor szembesítettem vele, csak a vállát vonogatta, és azt mondta, hogy soha nem mondta, hogy kifejezetten tud oroszul, csak azt, hogy elég jó tehetsége van a különböző nyelvekhez, ha értettem, mire gondol.

– Nem egészen értem...

– Csak a bugyimba akart férkőzni – mondta nyersen.

– Ó. – Draco elpirult, nem tudta, mit válaszoljon. Susan egyszerűen megvonta a vállát.

– Ő egy pöcs. Mindenesetre köszönöm, hogy felajánlottad, hogy lesz a tolmácsunk. Gondolom, jövő hónapban veled fogok dolgozni. – Újra kezet rázott a férfival, majd kilépett a szobából.

***

Hermione nem beszélt Ginnynek az „esernyős incidensről”. Nem volt egészen biztos benne, hogyan fogalmazza meg a saját magyarázatát a történtekről.

– Hát, megragadott a karomnál fogva, és tényleg nem volt más választásom, mint hogy középen átkaroljam, és igen, éreztem, hogy milyen karcsú és férfias a drága öltönyei alatt, és igen, elég jó illata volt, és valószínűleg azt hiszi, hogy olyan kecses vagyok, mint egy részeg pávián, ahogy a drága ruhás ingét karmoltam, csak hogy ne essek a saját arcomra.

Hermione felhorkant, és egy pillanatra a kezébe temette a fejét. Ez még a saját fejében is olyan nevetségesen hangzott. Kizárt, hogy Draco Malfoy az egész hétvégét a lány karjaira gondolva töltötte volna, úgyhogy valószínűleg meg kellene próbálnia elfelejteni az egészet.

De persze a hülye Ginny és a néhány héttel ezelőtti durva gondolatai folyton visszhangoztak a fejében. Talán a „durva” kicsit túlzó volt, de tényleg, Ginny vonzónak találta Malfoyt?

Objektíven szólva, rendben, Hermione el tudná ismerni, ha pálcát tartanának a torkához, hogy igen, a legtöbb ember vonzó külsejű férfinak tartaná Draco Malfoyt. Nagyon határozott megjelenése volt azzal a sokkoló fehér-szőke hajjal, ezüstszürke szemekkel és sápadt arcbőrrel párosulva, ami valahogy jól állt neki, ahelyett, hogy alultáplált vámpírnak tűnt volna. Kellemesen magas volt, és az arcán az arisztokrata ősök éles szögű vonásai és állkapocsvonala volt megfigyelhető, és jól viselte magát azokban a sötét, szabott öltönyeiben. És most Hermione még azt is elmondhatta, hogy az öltönye alatt vonzó, karcsú izomzata vol…

Nem. Állj! Ez nem helyénvaló.

Hermione felsóhajtott magában, és kinyitotta a kávézó ajtaját, hogy meglássa jelenlegi gondolatainak tárgyát, aki teljes merev, elit testtartásában ült a szokásos asztaluknál.

Csak képzelődött, vagy a szája a legapróbb rezdülést is felfelé végezte, amikor megpillantotta a lányt?

– Jó reggelt – vágta át a táskáját a szemközti székre.

– Granger. Levágtad a hajad.

Megdöbbent a férfi megjegyzésétől a külsejére, tágra nyílt szemei találkoztak a férfi semleges tekintetével. A szenvtelenség, amit ott talált, csak még jobban felzaklatta.

– Ó! Úgy értem, igen… megcsináltam… tegnap, a vacsora előtt Weasley-éknél, csak egy kicsit levágattam belőle. – Hermione félrenézett, és a táskája egyik pántjával babrált.

– Megyek, hozom a teámat, kérsz valamit?

– Nem, köszönöm – motyogta, és Hermione megpróbált nem arra gondolni, hogy a legtöbb nő valószínűleg a hangjának mély tónusát is vonzónak találná. Elfordította a tekintetét, és a pulthoz indult.

Nem mintha a férfi azt mondta volna, hogy tetszik neki a haja, vagy egyáltalán jól néz ki. Merlin, miért volt ennyire kiakadva egy pártatlan megjegyzés miatt, ami a hajára vonatkozott? Buta volt és hiú. De furcsa, hogy egyáltalán észrevette.

Amikor még randiztak, Ron egyszer megkérdezte tőle, milyen varázslatot használ a hajára, hogy mindig ugyanolyan hosszú legyen, mire Ron úgy nézett rá, mintha három feje lenne. Volt egy emlékezetes eset, amikor levágta a hajat fele akkorára, és hazament, remélve, hogy valamilyen véleményt kicsikar Ronból. Gyakorlatilag rá kellett kiabálnia, hogy épp most jött haza a fodrászszalonból, és nem vett észre semmi változást a haján, mire a férfi vállat vont, és azt mondta, hogy neki még mindig ugyanúgy néz ki.

A pult mögött álló idős nő viszonozta Hermione derűs üdvözletét, de amikor átnyújtotta Hermionénak a masala chai-t, egy tányért is csúsztatott neki egy süteményt.

– Ó, elnézést, ezt nem rendeltem.

A nő konspiratív vigyorral nézett rá.
– Ezt a jóképű barátodnak hoztam, kedvesem. Lehet, hogy megpróbálod titkolni, de egyetlen vendégem sem eszi úgy az áfonyás sütimet, mintha még soha életében nem kóstolt volna ilyen finomságot.

Hermione visszabámult a nőre.
– Ő nem a barátom… ő csak a… úgy értem, mi nem… ő nem… – dadogta, de a nő mosolya nem halványult.

– Igen, nos, bármi is legyen ő neked, jó borravalót ad, úgyhogy mondd meg neki, hogy a ház vendége.

Hermione érezte, hogy az arca szerencsétlenül vörösre változik. Csak barátok voltak Dracóval. De ez nem igaz, mondta egy gúnyos hang a fejében. Mikor keltette ő valaha is a barátság benyomását? Legfeljebb valamiféle bizalmas ismerős.

Hermione sóhajtott, miközben az asztalhoz lépett, és letette a tányért Draco elé. A férfi felvonta az egyik tökéletesen ívelt sápadt szemöldökét a lányra. Hagyd abba! Csodálkozva. Az övét. Vonásait.

– Van egy hódolód a pult mögött – mondta magyarázatként, és az idősebb nő felé biccentett a fejével. Arra számított, hogy a férfi vigyorogni fog. Arra számított, hogy mondd valamit arról, hogy a daliás külsejének erejével ingyen nyalánkságokat szerez az idős hölgyektől.

Arra nem számított, hogy a férfi arca elvörösödik, és egyre kényelmetlenebbül érzi magát.
– Nekem nem kell… nos, ez teljesen felesleges volt, mi a fene baja van annak a nőnek?

Hermione megvonta a vállát, zavartan figyelte a kínos feszengését.
– Biztos vagyok benne, hogy azért, mert te hűséges törzsvendég vagy, ő pedig egy talpraesett üzlettulajdonos. Azt mondta, hogy jól adsz borravalót.

Megmozdult a székében, és a tekintete az ajtó felé, a kijárat felé vándorolt.
– Hát tényleg nincs szüksége arra, hogy szánalmas süteményeket osztogasson a magamfajtáknak.

– Azért, mert ő mugli?

A férfi arckifejezése kínos kellemetlenségből sértődöttségbe váltott át.
– Mi a fene, Granger, nem! Miért kell mindig… – Felsóhajtott, és végigsimított a szőke haján. – Felejtsd el! – szólalt meg végül halk lemondással.

Merlin, milyen szeszélyes tudott lenni. Olyan szeszélyes, mint azok az ezüstös szemek?

Csendben sétáltak a munkahelyükre, és a férfi csak egy durva „Viszlát, Granger!” -t vetett oda neki, amikor elváltak útjaik az irodájuk felé. A lány meg tudta állapítani abból a merevségből, ahogy a férfi megvonta a vállát, amikor elfordult, hogy valami zavarja. A szép, határozott, széles vállai…

Hermione szidta a tudatalattiját, és a munkába vezető út hátralevő részét mogorván tette meg. Talán végre meg kellene fogadnia Ginny vagy Padma ajánlatát, hogy összehozza őt valakivel, ha a hormonjai ilyen nevetségesen viselkednek a nyavalyás Draco Malfoy miatt.

***

Az időjárás kellemes és mérsékelt volt július közepéhez képest, amikor Draco ebédidőben végigsétált az Abszol úton. Épp most végzett Browning gyógyítóval ebben a hónapban, és kissé kimerültnek érezte magát. A szokásosnál hosszabb utat választott az irodába visszasétálva, remélve, hogy egy kis friss levegő majd felüdíti a munkanap hátralévő részére.

Ez a találkozó különösen megerőltető volt, főleg azért, mert a Grangerrel folytatott múlt heti beszélgetése eléggé savanyú hangulatba hozta.

Amit megpróbált megfogalmazni, az a rémület volt, hogy ez a mugli nő, ez a nő, aki nem tartozott neki semmivel, aki semmit sem tudott a szégyenletes múltjáról, kedvesen gondol rá. Epét csorgatott a torkában, hogy a nő azt hitte, Draco valami kedves, törzsvendég, holott korábban a hozzá hasonló emberek kiirtása mellett volt. Erre gondolt, amikor azt hangsúlyozta, hogy „valaki olyan, mint én”. Valaki gonosz. Valaki aljas. Valaki romlott.

És persze Granger azt feltételezte, hogy a férfi egy tisztavérű, elitista, előítéletes seggfej. Nem mintha hibáztatta volna a nőt ezért, de ez még mindig bántotta.

Browning ismét megkérdezte Dracót az ülés alatt az új „barátjáról”. Draco kellemetlen érzést érzett a mellkasában e szó hallatán. Nem volt benne biztos, hogy ő és Granger barátok voltak. Bármi is történt közöttük minden reggel, az névtelen és meghatározatlan maradt. Draco nem látta szükségét annak, hogy bármit is megbélyegezzen.

Ahogy mindig is tette, mert végül is ezért fizette Draco a szolgálataiért, Browning visszaszólt.

– Miért nem gondolja, hogy önök ketten barátok?

Draco megvonta a vállát.
– Rengeteg barátja van. Nem hiszem, hogy engem is közéjük sorolna.

Browning a szemüvege fölött, összefont kézzel nézett rá.
– Miért nem? Önszántukból töltenek együtt heti öt napot, nem igaz?

Ez igaz, és mindig ez volt a legizgalmasabb része a napjának. Kíváncsi volt, vajon Granger is így érez-e.

– Nem hiszem, hogy egy olyan valakivel való barátság, mint én, olyasmi lenne, amit ő is szívesen folytatna.

Kaparás, kaparás, kaparás, kaparás, száguldott a lebegő toll a pergamenen.

– Érdekli önt?

Browning kérdése váratlanul érte.
– Hogy barátkozzak Gr… vele? – Itt majdnem kiugratta a nyulat a bokorból. Bölcs dolog volt tovább hazudni a saját gyógyítójának? Valószínűleg nem, gondolta Draco, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy megemlítse, hogy az a boszorkány, akivel a legtöbb délelőttjét töltötte, történetesen a saját otthonában szenvedett szóbeli bántalmazást, majd fizikai kínzás egykori alanya. Ha végig kellett néznie, ahogy Browning előveszi az összes régen elrakott pergamentekercset az elmúlt évekből, ahol teljes, hányást okozó pánikrohamot kapott, amikor Hermione Grangerrel való egykori bánásmódjáról beszélt, azon már nem segíthetett semmiféle whisky vagy nyugtató ital.

Browning hagyta, hogy Draco kérdése a levegőben lógjon. Mardekár, ez a férfi sosem jött ki a sodrából.

– Nem is tudom. Nincs szükségem több barátra. – Szánalmas válasz volt, és Draco tudta, hogy a gyógyítója átlát rajta.

– Mert túl sok barátja van? – Ó, baszd meg!

Dracónak sikerült magában tartania a káromkodásokat, de egy jeges és lenéző választ szedett össze, ami ugyanúgy közvetítette az érzéseit.
– Nincs szükségem többre.

Kaparás, kaparás.

– Már egy ideje nem említette Theo Nottot, mikor láttad utoljára?

Touché, vén szivar.

Draco grimaszolt, tudván, hogy átverték.
– Már vagy egy hónapja nem láttam. Azt hiszem, a munkája lefoglalja.

Browning az előtte függő pergamenre irányította a figyelmét, miközben Draco az arca belső felét rágta. Végül nem tudta megállítani, hogy a fejében lévő kérdés ne zúduljon ki a száján.

– Honnan tudhatnám, hogy barátok vagyunk-e? Honnan tudnám, hogy egyáltalán akarja-e ezt? – Draco utálta, hogy ez milyen bizonytalanul hangzott. A Malfoyknak nem volt szükségük barátokra. Szövetségeket kötöttek, hálózatokat működtettek, és olyan ravaszul játszották a társadalmi játékot, hogy nem volt szükségük olyan elcsépelt dologra, mint a barátság. Draco amúgy is így nevelkedett. És nézd meg, hová vezetett ez a hozzáállás…

– Nos, abból, amit elmondott, szívesen találkoznak munka előtt, néhanapján élénk vitákba bocsátkoznak, néha civódnak. Beszélgetnek a hétvégéikről éppúgy, mint önmagukról. Kihívást jelent önnek, de úgy tűnik, élvei a vele való beszélgetést. Segített önnek sikeresen átvészelni egy pánikrohamot, és úgy tűnik, örül, ha együtt látják önnek, még ha a mugli világban is. Azt mondta, hogy terrorizálta őt az iskolában, de Draco, nem gondolja, ha még mindig a múltbeli tetteit tartaná szem előtt, akkor már elmondta volna? Sok hónap telt el, igaz? Ez önnek nem úgy hangzik, mintha barátság lenne?

Draco előre-hátra billentette a fejét, és küzdött a belőle áradó furcsa érzés ellen. Olyan nagyon régen nem érzett ilyet, hogy néhány percbe telt, mire rájött, hogy ezt az érzést csakis a reménynek lehet minősíteni.

– Eddig csak reggelente találkozott vele egy kávéra, igaz?

– Igen, de a munkába is vele sétálok.

Kaparás, kaparás.

– Ha szeretné ezt a barátságot a reggeli kávé keretein kívül is ápolni, miért nem hívja meg egy estére vagy hétvégére egy másik programra? Menjenek el egy kocsmába vagy vacsorázni, ahogy Theóval tenné. – Draco elsápadt, és az iroda padlóját bámulta.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretné – mormolta a padlónak.

Egyáltalán én akarom-e ezt?

Egy ismerős nevetés rántotta vissza Dracót a jelenbe. Granger nevetése. Megesküdött volna rá, hogy az imént hallotta valahonnan a közelből. A körülötte lévő utcákat fürkészve a tekintete a lány fürtökkel borított tarkóján landolt.

Egy asztalnál ült Florean Fortescue fagylaltozója előtt. Vele szemben pedig olyasvalaki ült, akitől Draco vére megfagyott: Ron Weasley.

Draco szisszent egyet, és a legközelebbi téglaépület sarka mögé bújt. Egy percig azt fontolgatta, hogy visszafordul, visszamegy Browning irodájába, és sürgős ülést követel. Gyakran kerülte az Abszol út ezen sávját, mivel a háború alatt rengeteg kárt okoztak benne a halálfalók. Draco tudta, nem kockáztathatja meg, hogy több ilyen létesítménybe is bemenjen, nehogy megbámulják vagy megátkozzák, a Fortescue fagylaltozója abszolút ezen a listán szerepelt.

Biztonságos távolságból figyelte Grangert és Weasleyt, és csodálkozott, hogy Granger nevetése ilyen messzire eljutott. Nevettette már meg valaha ilyen hangosan? Persze, hogy nem. Ők nem voltak barátok. Ez volt a megtestesült barátság a szeme előtt: két ember, akik egy nyilvános helyen az asztalnál ültek, és az egész világra gondtalanul és boldogan néztek, tele voltak rajongással a tiszta és gyönyörű kapcsolatuk miatt.

Draco most már égett a kíváncsiságtól, ahogy tovább figyelte a párt. Hogyhogy ők ketten nem házasodtak össze? Az biztos, hogy úgy néztek ki, mint akik egymáshoz valóak. Minden a viselkedésükben és az arckifejezésük csak gátlástalan melegségről és egymás iránti szeretetről árulkodott. Olyan könnyednek tűntek. Milyen látványt nyújtott Draco Grangerrel? Egészen biztosan nem tűnhetett ilyen könnyednek, ilyen természetesnek. Figyelte, ahogy felálltak, és szorosan átölelték egymást. Weasley egy csókot ejtett a lány feje búbjára, mielőtt elváltak.

Bocsánat, Browning gyógyító, de miután tanúja volt a szirupos gyengédség eme émelyítő megnyilvánulásának, Draco semmiképp sem akarta kockára tenni a büszkeségét, csak azért, hogy visszautasítsák. Én irányítom ezt az egészet.

Hermione Granger életében nem volt helye egy olyan valakinek, mint Draco, és soha nem is lesz.

***

2007. augusztus

– Olvasd el ezt a főcímet, és mondd el, mit gondolsz róla.

Draco felnézett a kávéjából, és látta, hogy Hermione az arca előtt lóbálja a Próféta ma reggeli példányát. Átvette az újságot, és meglátta:
– Rekordszámú mugli születésű kezdi meg az első évet a Roxfortban. – Dracónak semmi sem ugrott be.

– Nem tudom, mit kéne keresnem… ez elég egyértelmű.

Hermione türelmetlenül fintorgott, és visszarángatta tőle a papírt.

– Nem látosz semmi problémát abban, hogy az újság felhívja a figyelmet ezeknek az új diákoknak a vérségi státuszára?

Draco a homlokát ráncolta, még mindig nem tudta, milyen választ várnak tőle.

– Ismered a „másság” fogalmát? – Draco megrázta a fejét, és igyekezett nem érezni magát hülyének.

Letette az újságot a kettejük közötti asztalra, és nagy levegőt vett. Itt jön egy Hermione Granger-dolgozat. Visszaharapott egy vigyort, nehogy a lány azt higgye, hogy gúnyt űz belőle.

– Ez egy taktika volt Voldemort… – Draco összerezzent a név hallatán, de a lány folytatta: –Voldemort különösen jól alkalmazta. Nem mintha ő lett volna az első varázsló, vagy akár az első ember, aki használta, de még ma is láthatod a hatását. Egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy az emberek egy csoportját festik le ideális mércének, a varázslók esetében ez a tisztavérű varázslókat jelenti. Minden embernek, aki nem ebbe a standardba született, arra kell törekednie, hogy minél inkább hasonlítson a tisztavérű varázslókra. Az ő értékrendjüket tartani, piedesztálra emelni, kívánságaikat és hagyományaikat úgy teljesíteni, mintha azok a kívánságok és hagyományok lennének a legjobb út. Az egyetlen út.

– Nos, minden olyan személy, aki nem illik bele ebbe a formába, jelen esetben a mugli születésűek vagy kvibli, az „más”. Ők mások, és mivel mások, ezért alacsonyabb rendűek. És senki sem akar alacsonyabb rendű lenni, ezért olyan rendszereket és törvényeket támasztanak alá, amelyek a köztünk élő tisztavérűeknek kedveznek, és néha ezeket a hozzáállásokat olyan emberek is elfogadják, akiknek a vére semmiképpen sem számítana tisztának, csak félelemből, közönyből vagy kapzsiságból. Na most, ez nem mindig olyan drámai, mint például valami olyan barbár dolog legalizálása, mint a mugli vadászat. – Itt megállt, hogy megborzongjon. – Néha a „másság” olyan ártalmatlan, mint egy újságcím.

Újra végigfuttatta az ujját a szövegen.
– Miért számít, hogy ezek a gyerekek mugli születésűek? Milyen célt szolgál ez a címke a hírek kontextusában? Ők ugyanolyan varázsképességűek, mint bármelyik másik gyerek, akinek varázsló szülei vannak. Szóval igen, ez egy tényszerű szalagcím, ráadásul ártatlanul hangzik. De valójában csak megosztja az embereket. Azt mondja ezeknek a gyerekeknek, hogy ti mások vagytok. Egy másik törzsbe tartozol. Nem számít, milyen jól csiszolod a mágikus képességeidet, a társadalom szemében sosem leszel igazi boszorkány vagy varázsló. A „mugli születésű” jelző örökké követni fog téged. Egy állandó emlékeztető, hogy bármit is érsz el, az sosem elég. Ó, te tehetséges vagy a bűbájtanban? Ez nagyszerű, egy mugli születésűtől. Mindig ott lóg ez a szóbeli csillag minden eredményed mellett.

Hermione felsóhajtott, és visszatette a papírt a táskájába. Draco nem volt biztos benne, hogy milyen választ vár tőle, de nem úgy tűnt, mintha kérne, miközben elgondolkodva nézett ki a kávézó ablakán.

– Csak azt hittem, ennyi év után, mindazok után, amiért harcoltunk, hogy talán már túljutottunk az efféle megosztó gondolkodáson – mondta halkan, egy csipetnyi szomorúsággal a hangjában.

Na ezt Draco nem tudta elviselni. Grangert akkor is el tudta viselni, amikor mogorva volt. Vagy amikor ingerlékeny, pimasz vagy idegesítő, vagy akár csak rohadtul dühös volt rá, de a szomorú és legyőzött Grangerrel? Nos, az nem volt természetes.

– Akkor változtassuk meg a gondolkodásmódjukat – jelentette ki.

– Tessék?

Draco megforgatta a szemét, de folytatta.
– Hallottad, amit mondtam, Granger. Változtasd meg ez a nézetet. Kezdj egy nevelési keresztes hadjáratot, ez a te dolgod.

Hermione visszanézett rá, és néhányszor kinyitotta és becsukta a száját. Amikor végül újra megtalálta a hangját, Draco örömmel hallotta a benne rejlő felháborodott, igazságos hangot.
– És mit javasolsz, hogyan csináljam ezt? Miért is nem írok egy levelet a szerkesztőnek, amit a Prófétában teszek közzé arról, hogy ez a cikk mennyire sérti a finom mugli érzékenységemet, miközben megpróbálom megfelelően elmagyarázni a szociológiai elméletet a…

– Merlin, Granger, egy rohadt szerkesztői levéllel nem fogod elérni, amit akarsz.

A nő pillantása egyenesen mérges volt. Úgy sejtette, a legtöbb ember nem merte félbeszakítani Hermione Grangert a mondat közepén. Nem, a legtöbb ember, beleértve kedves barátait, Pottert és a Weasley patkályt is, hagyta, hogy a szeme elkerekedjen, és passzív szemlélője lett a beszélgetésnek. Ezt a viselkedést sokszor látta már az iskolában a halványabb értelmi képességű griffendéles háztársaitól, és mindig is csodálkozott, hogy miért veszi a fáradságot, hogy ilyen nyilvánvalóan gyengébb intellektusú barátokat tűrjön meg.

– Akkor mit javasolsz?

Draco újra felvette azt a szokását, hogy a mutatóujjával végigsimít a bögréje szélén, miközben gondosan megválogatja a szavait.

– Nem lenne jobb, ha a probléma gyökeréhez nyúlnánk? Nem értene egyet azzal, hogy a gondolkodásmódot megváltoztató retorikát már fiatal korban el kellene kezdeni? – Draco nem tudja elhinni, hogy Granger még nem gondolt erre korábban. – Kezdjük ezt a Roxfortban. Újítsák fel a mugliismeret tananyagot, vagy… nem is tudom, indítsanak valamiféle kultúratudatossági kezdeményezést, amit minden elsőévesnek el kell végeznie. A pokolba is, tegyék kötelező tantárggyá a mugliismeretet.

Hermionénak tényleg leesett az álla. Draco abbahagyta az ujjai mozgatását a csésze peremén, és közelebb hajolt a lányhoz, úgy érezte felélénkítik az ötletei.

– Nem nyafogtál mindig, hogy az az óra a Roxfortban abszolút vicc volt? Hogy a tankönyvi anyag nagy része abból állt, hogy varázslókat tanítottak olyan dolgokról, mint a mosogatógépek és a heli-motorok?

– Helikopterek – javította ki a lány halkan.

– Pontosan! A te szenvedélyed és haragod nem arra lenne a legalkalmasabb, hogy varázslógyerekek generációit oktasd a… a… nem is tudom, mindarról az ékesszóló szarságról, amit az előbb mondtál? A „másság” dologról?

A lány döbbenten nézett. Granger többször lassan pislogott, miközben visszabámult rá, és Draco kezdett elbizonytalanodni. Túl sokat mondott? Megsértette valahogyan? A boszorka úgy nézett rá, mintha még soha életében nem látta volna őt.

– Malfoy – kezdte lassan. – Nem hagyhatom ott a munkámat, hogy tanár legyek. Nincs meg a képesítésem a tanításhoz.

A férfi elfintorodott ezen a nevetséges kifogáson.
– Ugyan, kérlek, persze, hogy megteheted. McGalagony még mindig vezető a Roxfortban, igaz? Valószínűleg kirúgná az egész tanári kart, ha ez azt jelentené, hogy a sztárnövendékét professzorként alkalmazza.

Granger megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Nem, ennek semmi köze McGalagonyhoz. Csak tudom, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy diákokat tanítsak. Túlságosan türelmetlen vagyok, és attól, hogy nap mint nap gyerekhordák előtt beszéljek kiver a veríték. És én szeretem a karrieremet!

Draco megint gúnyosan gúnyolódott.
– Igen, nos, a lényeg az, hogy panaszkodhatsz a kulturális hozzáállás miatt, vagy tehetsz valamit azért, hogy megváltoztasd. De egyszerre csak egy harcot kell vívnod érted, azt hiszem, különben ki állna ki ezen a bolygón a furkászok és kelpik jogaiért?

Granger megforgatta a szemét, de a mosolya megmaradt.
– Ha már itt tartunk, induljunk, ma reggel még van néhány jogszabály, amit meg kell bütykölnöm. – Kihörpintette a teáját, és felállt.

– Különben is, nem szeretném, ha McGalagony reménykedne. Minden egyes évben vissza kell utasítanom az ajánlatát, hogy tanítsam a védelmet.

hozzászólások: 0