8. fejezet

2007. novembere

Megtehetné. Teljesen, totálisan meg tudná csinálni. Draco Malfoy abszolút képes volt megkérdezni Hermione Grangert, hogy lenne-e kedve együtt vacsorázni valamelyik hétvégi estén. Ő lenne a lazaság csúcsa, ha megkérdezné. Mint barátok. Vagyis majdnem barátokként. Hogy is nevezné máshogy ezt párosítást?

Draco havi találkozója volt, és Browning gyógyító végre meggyőzte Dracót, hogy ez kezd nevetségessé válni. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy rámorduljon az idősebb férfira.

– Ha maga szerint gyerekesen viselkedem, akkor rohadtul mondja meg! – vágta rá Draco dühösen.

Browning csak felvonta a szemöldökét a szemüvege fölött, és Draco dühös pillantására tekintettel türelemmel válaszolt.

– Úgy gondolja, hogy gyerekesen viselkedik?

Draco csalódottan felemelte a kezét.
– Hát kurvára nem tudom, ezért jöttem önhöz. Csak azt akarom tudni, hogy hogyan hívjam el vacsorázni?

Browning újabb nyugodt pillantással találkozott vele, egyszer sem engedve Draco érzelmi kitöréseinek.
– Használd a szavait, Draco, egy egyszerű, egyenes kérdés.

– De nem akarom, hogy azt higgye, hogy ez egy… randi vagy ilyesmi…

– Nem akarja?

– Nem. – Hazug.

Várj, mi van?

– Nem – ismételte Draco határozottan, figyelmen kívül hagyva a kis hangot a fejében. – Egy plátói kiruccanás lenne. Meg akarom tudni, hogy nyitott-e erre… mert tudja, annyi délelőttöt töltünk együtt, és furcsa érzés, hogy nem… léptünk ennél tovább. – Mert úgy tűnik, hogy a Grangerrel való barátságban való előrehaladás az, amit most akarok. Én irányítom ezt az egészet.

Kaparás, kaparás, kaparás, kaparás, írt a lebegő toll.

– Nos, Draco, be kell vallanom, szerintem ez egy fenomenális előrelépés. Meghívni valakit egy tevékenységre anélkül, hogy garantálható lenne, hogy elfogadja, azt mutatja, hogy hajlandó sebezhetőnek lenni.

Draco vállat vont, és megpróbált nem megborzongani, amikor a gyógyító a sebezhetőséget említette. Mert Draco pontosan az volt Hermione Granger jelenlétében. Túlságosan sebezhető.

***

A hétfő reggel eljött és elment. Valahányszor Draco kinyitotta a száját, hogy megkérdezze Hermionét a hétvégi vacsoráról, helyette valami ostoba, banális kérdés pattant ki.

Kedden Granger megjegyezte, hogy milyen fáradtnak tűnik, és kéretlenül vett neki még egy csésze kávét, de vajon akkor megköszönte, és elhívta vacsorázni? Nem, mogorva pöcsként ráförmedt, hogy törődjön a saját alvási szokásaival, és mogorván megitta a kávét, amit hozott neki. Becsületére legyen mondva, csak röviden vigyorgott, amikor a férfi halkan megköszönte, miközben munkába mentek.

Szerda volt az a reggel, amikor Draco minden bizonnyal felvetette volna a hétvégi vacsora kérdését. De aztán Hermione belekezdett az egyik szenvedélyes monológjába arról, hogy ősi rúnaismeretét a Földközi-tenger néhány legrégebbi mer-ember törzsének tanulmányozásában és a velük való kapcsolatteremtésben használja fel, és Draco azon kapta magát, hogy elragadtatottan figyeli, ahogy a nő végigfecsegte az utat. Mire a lány búcsút intett neki, eszébe jutott, hogy már csak két napja van hátra a hétből, hogy elvégezze egyszerűnek tűnő feladatát.

És most már csütörtök volt, és Draco még mindig nem kérdezte meg Hermionét a hétvégi terveiről.

– Jártál már Velencében?

A lány kérdése megszakította a belső lelkesítő beszédet, amit saját magának tartott, és egyelőre kellőképpen elterelte a figyelmét.

– Jövő tavasszal lesz egy tudományos konferencia a mágikus civilizációk kommunikációs módszereiről, és be kell nyújtani egy hivatalos javaslatot a részvételre. Általában nem küldenek valakit az én osztályomról, tudod, mert a merfolk összekötőknek saját irodájuk van a Nemzetközi Mágikus Együttműködési Osztályon belül, de tekintettel az ősi rúnák iránti érdeklődésemre…

– Nem úgy érted, hogy az ősi rúnák terén való teljes zsenialitásod és páratlan képességeid? – vigyorogva szakította félbe. Hermione csinosan elpirult a bókjára.

– Hát, én nem tudom, hogy ez mind… – motyogta szégyenlősen, és könnyedén beleharapott mosolygó ajkaiba.

– És mi a helyzet Velencével? – Draco visszaterelte a beszélgetést az eredeti témára, hogy a lány ne harapdálja tovább az alsó ajkát, és a férfi újra figyelmen kívül hagyhassa, hogy a gyomra furcsán összerezzent a boszorka szavaira adott reakciójára.

– Rendben, szóval, ahogy mondtam, beadok egy kérelmet a velencei konferencián való részvételre az osztályvezetőmnek, és ha ezt jóváhagyják, akkor a konferencia bírálóbizottságánál kell dolgoznom a beadványomon, és emlékszel, mit meséltem tegnap az ősi mer-ember törzsekről?

– Emlékszem – vágott közbe Draco lelkesen. – Azt mondtad, hogy a legrégebbi Mer-telepek némelyikét csak nemrég fedezték fel az olasz partoknál, és hogy némelyikük nem is beszélt sellőül, hanem a lakóhelyükre vésett rúnákhoz és kőtáblákhoz folyamodott a kommunikációhoz.

– Így van! – És a nő rámosolygott. Az isten szerelmére, Grangerre az életében senki sem figyelt rá, amikor beszélt? Mindig úgy nézett ki, mintha egy arany fokozatú Merlin renddel akarná kitüntetni, valahányszor képes volt felidézni valamit, amit korábban mondott a beszélgetés során.

– A konferencia egy egész hétig tart, és remélem, hogy legalább délelőttönként vagy esténként lesz egy kis szabadidőm, hogy felfedezzem a várost. Tudom, hogy ott van az egyik legrégebbi mágikus könyvtár, tekercsekkel a…

– Granger, most komolyan? Velencébe mész, hogy egy könyvtárban húzd meg magad?

– Hát akkor mondd meg, hogy akkor mit nézzek meg – válaszolta a lány egy fanyar pillantással. – Gondolom, jártál már ott.

– Persze – gúnyolódott, bár mostanában nem volt mögötte semmi rosszindulat, legalábbis amikor Grangerről volt szó. – Adok egy listát éttermekről és borászatokról. És ha nem szakítasz időt a Két Nap hídjának meglátogatására, akkor ne is fáradj el Velencébe.

– Ó, mi az? Még sosem hallottam róla!

– Mi az, Granger? Most bevallottad, hogy tudok valamit, amit te nem? – húzta ki magát, és ezzel kiérdemelt egy szemforgatást. – Nem vagyok benne biztos, hogy az olaszok, hogy hívják, de van egy híd az egyik csatorna felett, ami valami nagyon ősi mágia segítségével működik. Ha naplementekor a hídon állsz, és kelet felé nézel, egyfajta kilátóportál jelenik meg, és láthatod a másnap reggeli napfelkeltét. Senki sem érti igazán a mögötte álló mágiát, de a helyiek egyfajta időjárásjóslásként használják a következő napra.

A lány bámulta őt, miközben beszélt, azzal a fajta tágra nyílt szemmel és kissé szétnyílt ajkakkal, ami az utóbbi időben furcsa reakciót váltott ki a zsigereiben.

– Hű, ez gyönyörűen hangzik, köszönöm az ajánlást!

És aztán ott volt ez is. Az állandó köszönetnyilvánítás a legegyszerűbb dolgokért. Basszus, azt hihette volna az ember, hogy az egyik veséjét adta neki, ahogyan őszintén megköszönte neki állandóan, hogy csak beszélgetett vele, vagy teát hozott neki, vagy ajánlott neki egy bort.

– Azt hiszem, indulnunk kéne – törte át Granger hangja a belső monológját, és Draco pánikba esett. A feladata, hogy vacsorára hívja a lányt, még mindig nem fejeződött be, és már majdnem kifutott az időből. Társas csendben sétáltak a szokásos elválási pontjukhoz, a Foltozott Üst előtt, de belül Draco idegroncs volt.

– Holnap találkozunk Malfoy! – csiripelte és elindult.

Csináld most, csináld most, csináld most. Én irányítom ezt az egészet.

– Hé, Granger, várj!

A lány megfordult, és kíváncsi pillantást vetett rá. Az élénk novemberi szellő játszott a fürtjei végeivel, és Draco megszámolta a leheletének apró fújásait, amelyeket a hideg reggeli levegő láthatóvá tett. Aztán több szívdobbanást is megszámolt, mielőtt bezárta a köztük lévő rövid távolságot, és minden egyes lépéssel egyre bolondabbnak érezte magát.

– Holnap péntek van. – Hűha. Simán.

A lány zavartan nézett rá a nyilvánvaló kijelentésére.
– Igen, az.

Ha valaki most rögtön Avadázná őt, az borzasztóan kényelmes lenne. Mélyet szippantott a hűvös levegőből.

– Rendben, nos, van valami terved? Este, úgy értem, nyilván dolgozol napközben. – Mardekárra kibaszottul seggfej volt, lehetne ennél kínosabb?

Granger folytatta zavart tekintetét. Gyerünk Granger, szedd össze magad, kérlek, szabadíts meg a kibaszott szenvedésemtől.
– Ööö, nem, nem tudom. Miért kérdezed?

A fenébe is, tényleg ki kellett mondania. Gyáva.

Még egy mély lélegzetvétel.
– Ha este ráérsz, ami gondolom így van, mert az előbb azt mondtad… lenne kedved eljönni velem vacsorázni valahova?

A lány szeme lehetetlenül tágra nyílt a döbbenettől, és Draco azt kívánta, bárcsak visszagyömöszölhetné a szavakat a szájába, aztán mindkettőjüket elfelejtené. Mivel ez nem volt reális lehetőség, kétségbeesetten próbálta orvosolni a helyzetet.

– Csak úgy lenne, hogy vacsora közben beszélgetnénk, nem úgy, mint egy… ööö… nos, beszélhetnénk többet Velencéről anélkül, hogy rohannunk kellene, hogy időben beérjünk a munkahelyünkre. – Kellemetlenül közel járt ahhoz, hogy a „randi” szót használja. Miért volt hirtelen ilyen bambán bolond?

Még mindig nem tudta lerázni magáról a döbbent arckifejezést.

– Együtt akarsz vacsorázni?

Draco gúnyosan megforgatta a szemét és a szokásos gúnyos hangnemét ütötte meg.
– Hát igen, Granger, azt hiszem, ezt kértem. Csatlakozol hozzám vagy sem?

A lány végre abbahagyta, hogy úgy bámulja a férfit, mint egy hal, és visszanyerte némi nyugalmát.
– Akkor rendben. Mikorra?

Merlin szakállára… ez azt jelentette, hogy igen, igaz?

– Hétkor? – Draco már foglalt asztalt, de ezt nem akarta elszalasztani.

– Hová?

– Voltál már a Hervadó Rózsában? A színházi negyedben van. – Ez volt az egyike az egyetlen éttermeknek, amelyeket Draco már gyakran látogatott az Abszol úton.

– Még nem voltam! Akkor azt hiszem, veled együtt fogom kipróbálni! Még mindig áll a holnap reggeli kávé?

– Természetesen, Granger.

– Viszlát Malfoy!

Csak képzelődött, vagy a lány mosolya egy kicsit ragyogóbbnak tűnt, ahogy távozáshoz elfordult? Draco megrázta a fejét, és elindult a saját útjára a munkahelyére, és próbált nem tudomást venni arról, hogy könnyebbnek érezte magát, mint évek óta.

Ez csak egy vacsora. Egy vacsora.

Én irányítom ezt az egészet.

***

Hermione Granger természetesen korábban érkezett. Draco az étterem vendéglátó standjánál találta meg idegesen babrálva, professzionális, szürke talárjában. A haja most a válla fölé omlott, szemben a ma reggeli kávéházban látott frizurájával, amikor szépen hátratűzte. Draco azon tűnődött, vajon így nézhet-e ki minden munkanap végén: vad hullámai már nem voltak kordában tartva, ahogy lágy tincsről tincsre kibomlottak abból a stílusból, amivel Granger minden reggel megpróbálta megszelídíteni őket az irodába menet.

Draco a maga részéről munka után azonnal hazament, és átöltözött egy hivatalosabb talárba és egy friss fekete öltönybe. Nem mert időt szánni arra, hogy elemezze azt a tényt, hogy a szokásosnál jóval tovább tartott neki eldönteni, mit vegyen fel a ma esti vacsorához. Éppen a hálószobája nagy hiúságtartója előtt babrált a hajával, amikor megpillantotta az óráját, és rájött, hogy el fog késni, ha nem hagyja abba, hogy úgy babráljon a külsejével, mint egy szürke társasági ember. Elvégre ez csak egy vacsora volt Grangerrel, nem kellett ennyire megszállottan a külsejével foglalkoznia.

Amikor Hermione felé fordult, és megkönnyebbült mosollyal nézett rá, Draco tudomásul vette, hogy a házigazda gyanakvó arccal mogorva pillantást vet Hermionéra a háta mögött. Draco legszívesebben belerúgott volna magába.

Azért látták még mindig szívesen ezen a bizonyos vendéglátóhelyen, mert a háború előtti években a szüleivel gyakran járt a Hervadó Rózsába. A Malfoy család szívesen látott vendég volt ebben a tisztavérűekkel szimpatizáló üzletben, amelyet fénykorában a Szent Huszonnyolcak sok tagja számára volt törzshely.

Draco dühös volt magára, amiért ilyen könnyen visszaesett a régi életének kényelmeibe, és teljes magasságba húzta magát, amikor a házigazda felé közeledett.

– Granger – köszöntötte, majd azonnal a házigazda felé fordította a figyelmét, mielőtt Hermione válaszra nyitotta volna a száját. – Van valami oka annak, hogy a kísérőm nem ült le rögtön az érkezése után? – A lehető legjegesebb hangnemet ütötte meg, és hitetlenkedő szemöldököt emelt az idősebb úriemberre, akinek volt annyi esze, hogy egy pillanatra zavartan nézzen.

– Elnézést, uram, fogalmam sem volt róla, hogy a fiatal hölgy önnel vacsorázik.

Draco gúnyosan vigyorgott, egy percig sem hitt a nyálas varázslónak.
– Valóban. Granger, szóltál ennek az embernek, hogy az én nevemre foglaltunk asztalt ma estére? – Visszafordult Hermione felé, és észrevette, hogy a lány arca meglehetősen rózsaszínűvé vált.

– Igen, de Malfoy, nem kell, hogy…

– Ezt gondoltam – szakította félbe a lányt, és visszafordult a házigazda felé. – Most pedig, miért nem teszed magad hasznossá, és mutatod meg nekünk az asztalunkat.

A férfi szelíden bólintott, és feléjük lebegtette az étlapot, miközben Draco és Hermione egy félhomályos hátsó szobába vezette őket. Az egész étteremet gazdag bordó és sötétszürke bútorokkal rendezték be, mahagóni asztalokkal, székekkel és oszlopokkal. A falakat mindenféle méretű festmények díszítették, mindegyik egy vérvörös rózsa képét ábrázolta, amely lassan forgott, és szinte lüktetett önmagában, a szirmok vörös festéke olyan csillogó volt, hogy Draco gyakran elgondolkodott azon, ha megérinti a festményt, vajon vizes lesz-e a keze.

Az elülső étkező megtelt, de Draco a hátsó helyiségbe foglalt egy privátabb asztalt, remélve, hogy Hermionénak így talán kényelmesebb lesz, ha nyilvánosan mutatkozik vele. Most jött rá, hogy ez az egész egy óriási hiba volt. Ebben az étteremben amúgy sem törődne velük senki: többnyire régi családok voltak itt, és a Prófétából senki sem léphetett be a helyiségbe. Ez tette olyan sikeressé az előkelő, exkluzív tisztavérű vállalkozásokat: az extravagáns élmény ígérete a magánélet szerény köntösében. Ha a tisztavérű családok hírnevet és figyelmet akartak, tudták, hogyan szerezzenek, különösen a varázslósajtó előkelő ölebeitől. Az olyan helyek azonban, mint a Hervadó Rózsa, a régi családok kifinomultabb és titokzatosabb hajlamait elégítették ki.

Miért gondolta, hogy ez egy jó kiruccanás lesz Grangerrel, hogy tesztelje a barátság vizeit, arról Draco nem tudott semmit, és sajnálkozva pörkölt.

Amikor Hermione levette a talárja külső köpenyét, Draco gyakorlatilag kitépte a kezéből, és durván a házigazda felé lökte azt és a sajátját.
– Kérem, vigyázzon ezekre! Továbbá, azt hiszem, egy üveggel a legfinomabb manó borodból a társamnak okozott fáradságért nem lenne rossz, ugye? – Draco vicsorgott, mire a házigazda elvörösödött, motyogott valami olyasmit, ami úgy hangzott, mint „Azonnal, uram” és elhúzott.

Draco mély levegőt vett, és leült Hermionéval szemben.
– Nem kellett volna ezt tenned – mondta halkan.

A férfi gúnyosan felhorkant.
– Abszolút kellett, azt a kis futóférget a helyére kellett tenni.

Hermione eleresztett egy kuncogást, Draco pedig a homlokát ráncolta.
– Mi ezen a vicces?

A lány bocsánatkérő mosollyal nézett rá, de gyorsan elárulta:
– Kicsit emlékeztetett arra, amikor együtt jártunk iskolába. Esküszöm, hogy a következő szavak a szádból a következők lettek volna: – Ha ezt apám megtudja!

Draco kuncogott a lány kötekedésén, és érezte, hogy a feszültség egy része elhagyja a testét.
– Hát, szerencsémre ez nem lenne lehetséges.

Hermione arca elsápadt, és teljesen elszégyellte magát.
– Ó, Merlinre, Malfoy, annyira sajnálom, elfelejtettem! Nem gondoltam… semmire… ezzel… – fejezte be kínosan, Draco pedig szégyenkezve elfordította a szemét. Sajnálta a lány? Sajnálta, hogy a fattyú apja meghalt? A férfi személyesen próbálta megölni és/vagy megcsonkítani a saját barátait nem egyszer, és ő sajnálta?

Nem, ez nem volt elég. Draco nem tudta tovább magában tartani.

Mielőtt kinyithatta volna a száját, egy borosüveg lebegett kecsesen az asztalra, és két kristályboros pohár jelent meg előttük. A dugó kiugrott a palackból, és a levegőben lebegő üveg folytatta, hogy bőséges adagot töltsön mindkettőjük poharába.

Draco lehajtotta a pohár felét a nevetséges évjáratú (1876-os, a fenébe is) borból, és megállapította, hogy Hermione is így tett. Úgy látszik, mindkettőjüknek szüksége volt a folyékony bátorságra, amit az biztosított, hogy gyakorlatilag egyhuzamban elkortyoltak egy meglehetősen drága pohár bort. Hermione mindenhová máshová nézett, csak a férfire nem, és Draco tudta, hogy itt az alkalom. Most vagy soha, hogy végre bűnbocsánatot kérjen attól az egyetlen embertől, aki valóban feloldozást adhat neki. Nem tervezte, hogy az este idáig fajul, de aztán a lány eljött, és olyan önzetlen gondoskodó ember lett, amilyen mindig is volt, és Draco majd szétpukkadt a bűntudattól. A számtalan gyógyító találkozó eljuttatta Dracót arra a pontra, hogy végre készen érezte magát arra, hogy kiűzze a Hermione Grangerrel való bánásmódját övező démonokat.

És mivel nem volt a szervezetében sem nyugtató főzet, sem semmilyen bájital, nekivágott.

Draco határozottan letette a borospoharát. Barna szemei végre találkoztak az övével, és a férfi bátorságot keresett a melegükben. Én irányítom ezt az egészet. Draco vett egy utolsó mély lélegzetet, aztán belevágott.

– Mindent ki kell mondanom, és Granger, tudom, mennyire szeretsz félbeszakítani és kérdezősködni, amikor eszedbe jut egy ötlet, de kérve kérlek, ha most nem mondom ki az egészet, nem biztos, hogy valaha is képes leszek rá.

A lány bólintott, a szemei tágra nyíltak és furcsán ragyogtak.

Mély levegőt vett, és nagyot kortyolt a borból. Az üveg megérezte a célzást, hogy kevés a folyadék, és odalibegett, hogy újratöltse a poharát, majd sorban Hermionéét is.

Meg tudod csinálni. Kurvára meg kell tenned ezt az egy dolgot.

– Valószínűleg egy életre szóló bocsánatkéréssel tartozom neked. Amikor még szemtelen iskolás voltam, és úgy mentem a Roxfortba, hogy azt hittem, jobb vagyok mindenkinél… szörnyen bántam veled. Azok az örökölt értékek és előítéletek, a családom jóvoltából… ezek alakítottak ki mindent a gyerekkoromban. Őszintén azt hittem, hogy jobb vagyok nálad a vérségi rangom miatt. De egy aprócska részem már akkor is tudta, hogy ez az egész baromság. Amikor minden vizsgán legyőztél, amikor minden osztályban te voltál a legjobb… kezdtem kifogyni a kifogásokból, hogy miért vagy rosszabb. Így maradtam az egyetlen dolognál, amit utálhattam benned: a származásod. Ez csak kicsinyesség volt, egyszerűen, Granger. Te jobb voltál a varázslásban, és ez belülről égetett. És ahelyett, hogy ezért tiszteltelek volna, az egyetlen módon akartalak tönkretenni, amit tudtam: a rólad és a családodról szóló szidalmakkal. Emlékeztetni téged, és mindenki mást, aki hozzád hasonló, hogy soha nem lehetsz egyenrangú a mi világunkban, egy időre felépített, és én tovább tudtam úgy tenni, mintha mindez számítana. De az egész baromság volt… ezt most már tudom. – Közelebb hajolt az asztal fölé, komolyan igyekezett kimondani ezeket a rég eltemetett vallomásokat. A lány minden szaván csüngött. A tekintetének intenzitása egyszerre bátorította és ijesztette a férfit.

– Gyerekként te voltál számomra ez a lehetetlen dolog. Hogy lehet valaki, akiről apám azt mondta, hogy mocskos, hülye, kevesebb, mint én... hogy lehet valaki ennyire zseniális? Minden, ami a mágiával és az óráinkkal kapcsolatos, az összes barátod... minden egyes dolog olyan könnyen ment neked. Nem tudtam összeegyeztetni a két valóságot a fejemben, ezért a lusta megoldást választottam. Úgy döntöttem, hogy lekicsinyellek, és belevetettem magam abba, hogy gyűlöljelek téged és mindent, amit te és Potter képviseltek. Ez nem volt helyes, és megrémít, ha arra gondolok, milyen könnyen éltem ebben a gyűlöletben. – Végül szünetet tartott egy lélegzetvételnyi időre.

Újra belekortyolt a borba, és észrevette, hogy remeg a keze. A következő rész lehet, hogy a vesztét okozza, és a teste figyelmeztette a közelgő stresszre. Hermione keze megrándult a kettejük közötti asztalon, és a férfi azon tűnődött, vajon gondolt-e arra, hogy a sajátjába fogja a férfi kezét. Draco letette a poharát, és ölébe szorította a kezét. Nem érdemelte meg a kedvességét.

– Sajnálom, ahogyan az iskolában bántam veled, és azokat a szörnyű, borzalmas dolgokat, amiket mondtam. Sajnálom, hogy valaha is sárvérűnek neveztelek. Sajnálom, hogy valaha is ezt a kibaszott dolgot gondoltam veled kapcsolatban. De leginkább azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám azt az éjszakát a kúriában. – Ez belülről megölte, felszakította a friss sebeket, amelyek alig kezdtek begyógyulni, de kényszerítette magát, hogy tartsa a szemkontaktust. Minél tovább beszélt Draco, annál inkább úgy érezte magát, mint amikor Potter újra és újra lecsapna rá a Sectumsemprával, kisebb-nagyobb vágások húzódtak végig a testén, kivéreztetve őt.

– Hallottalak. Nem tudtam rávenni magam, hogy nézzem, de hallottam, ahogy kínoz téged, és nem tettem semmit. Soha nem fogom tudni visszavonni, hogy végignéztem, ahogy sikoltoztál, ahogy szenvedtél. Még mindig rémálmaim vannak arról, ami azon az éjszakán történt… mert tennem kellett volna valamit, bármit, de gyáva voltam. Gyűlölnöd kellene engem.

A következő szavai fájtak neki, de tudnia kellett, hogy a férfi nem fogja a közvetlen tetteit felróni neki.

– És ha mindezek után ma este ki akarsz sétálni innen, és soha többé nem akarsz látni… megértem. – A szeme még mindig megőrizte azt a furcsa, fényes tulajdonságát, miközben csend lett közöttük.

– Ezt akarod? – A hangja alig haladta meg a suttogást.

– Tessék?

– Ezt akarod? – Hermione ugyanolyan halk hangon megismételte. – Erről szólt ez az egész? Az egész reggeli együtt töltött időnk csak arról szólt, hogy erre a pillanatra készültél?

– Nem. – A válasza határozott volt, de a hangja rekedt az érzelmektől. Nem, persze, hogy nem, hogy gondolhatsz ilyet, Granger? A veled töltött reggelek az egyetlen ok, amiért elhagyom az ágyamat. Becsületesen kellett cselekednem, és felajánlanom neked egy kiutat, kérlek, kérlek, ne hagyj el, baszd meg!

– Én csak… nem bírtam elviselni, hogy minden nap látlak, és úgy teszek, mintha nem lenne köztünk ez a múlt. És mielőtt rosszkor böktem volna ki mindent, és elbasztam volna az egészet, ha nem mondom el, hogy mennyire megbántam mindent… ez folyamatosan emésztett, Granger. Nem jó úgy tenni, mintha csak régi iskolai ismerősök lennénk.

A lélegzete mintha rövid rohamokban jött volna. Kiitta a borát, és kimerülten nézett az asztalra. A lánynak lehetősége volt elmenni, de ez nem jelentette azt, hogy végig kell néznie, ahogy elmegy. Mindig is az önző gyáva.

– Megbocsátok neked – mondta halkan. – És nem akarok kisétálni. Nem akarom, hogy ne találkozzunk többé reggelente. – A remény duzzadó érzése betöltötte a mellüregét, ahogy a lány lágy szavai mintha a lelkébe hatoltak volna. A megbocsátásról szóló szavai végigfutottak az ereiben, együtt lüktetett a mágiájával, és az érzelmek erőteljes hullámát építette fel. Nem tudta, hogyan fejezze ki hálája mélységét, ezért Draco csak bólintott, amikor újra megtalálta a lány tekintetét, és észrevette, hogy egy könnycsepp szökik ki telt szemeiből. Nem törődött azzal, hogy letörölje.

Hermione megköszörülte a torkát.
– Néhány dologban azonban tévedsz. – Vett egy remegő lélegzetet.

– A dolgok sosem voltak könnyűek számomra, távolról sem. Voltak idők, amikor Harryvel voltam a háború utolsó évében, amikor úgy éreztem, hogy fel akarom adni. Előttünk állt ez a lehetetlen feladat, és volt, hogy legszívesebben elaludtam volna éjszaka, és másnap már nem is ébredtem volna fel. Persze nem mondhattam el Harrynek vagy Ronnak, de volt olyan nap, amikor az egész olyan monumentálisan igazságtalannak tűnt. Az a sok minden, amit elvártak tőlünk. – Itt szünetet tartott, és fájdalmasan elmosolyodott. Újabb könnycsepp szivárgott ki.

– Gyerekek voltunk. Mindannyian. Te, én, a barátaim… – suttogta, és Draco keserűséget érzett a hangjában.

Megköszörülte a torkát, és átvette szokásos élénk és főnökösködő hatását.
– Ami pedig az „örökölt értékeket és előítéleteket” illeti, nos, ez egyszerűen nem igaz. Az előítéleteket nem öröklik, hanem tanítják. A gyerekeket, az embereket gyűlöletre tanítják. Senki sem ilyen előítéletekkel érkezik erre a világra. Ne tévedj, Malfoy, ez a visszaéléssel egyenlő, hogy ezeket a vértisztasági eszméket ráerőltetik a gyerekekre.

Draco megrázta a fejét. Bár nem tudta leírni a megkönnyebbülést, ami átjárta, hogy a lány nem undorodott teljesen a létezésétől, tudnia kellett, hogy nem jó ember.

Miért nem félsz tőlem, Granger? Én vagyok a rosszfiú a történetünkben.

– De azért volt választásom, nem igaz? Végül is elég idős voltam ahhoz, hogy jobban tudjam – ellenkezett keserűen. Hermione elgondolkodva bólintott.

– Igaz. De most már jobban tudod. Soha nem késő a helyes döntést meghozni.

Túlságosan is elnéző volt, és ez idegesítette a férfit.

Miért nem futsz el tőlem? Nem mutattam már meg neked? Én vagyok a gazember. Sikoltoztál, vonaglottál és szenvedtél alig pár méterre tőlem, és én nem tettem semmit.

– Segíthettem volna neked…

A nő hirtelen félbeszakította a férfit.
– Voldemort megölt volna téged. Téged és az egész családodat.

– Talán meg kellett volna.

– Ne mondj ilyet!

A lány azonnal komoly hangon válaszolt, ami egy cseppnyi reményt adott Dracónak, hogy talán tényleg törődik vele valamilyen aprócska módon. A szeme még mindig csillogott, de úgy tűnt, a könnyei már nem potyogtak. Draco hátradőlt a székében, és végigsimított a haján.

– Hát, nem így képzeltem el a péntek estémet – mondta, és Hermionétól remegő nevetést váltott ki. Teljesen szárazra törölgette a szemét, és amikor újra felnézett, az arckifejezése kitisztult. – Mi lenne, ha hoznánk még egy üveggel?

Draco boldogan engedelmeskedett, és egy arra járó pincérnek intett. Amikor ismét két teli pohár állt előttük, Hermione a férfi felé emelte a poharát.
– A régi-új barátokra.

A férfi koccintott a poharával az övéhez, de aztán letette.
– Tényleg azok vagyunk? Barátok?

Hermione oldalra billentette a fejét; a szemében kérdés volt.
– Én is így gondoltam.

Draco bólintott.
– Akkor rendben. Barátok. – A szó furcsa érzés volt a szájából, bár nem kellemetlen. Végre nyugalom telepedett a sötét asztalukra, és mindketten láthatóan megnyugodtak.

Az este érzelmes kezdete után a dolgok a normális irányba fordultak, ahogy előételt rendeltek, és a munkanapjukról beszélgettek. Hermione javaslatára vacsora után sétáltak egyet a színháznegyedben.

Annak ellenére, hogy késő novemberi este volt, sem Draco, sem Hermione nem érezte magát különösebben fázósnak, különösen miután az étkezés során két üveg bort osztottak el. Draco a maga részéről örömmel tett eleget a lány javaslatának, már csak azért is, hogy kitisztítsa a szervezetében lévő enyhe zsibongást.

Néhány percig kényelmes csendben sétáltak, elég közel egymáshoz, hogy a válluk összeért, de egyikük sem bánta. Ha koncentrált – nem mintha kellett volna –, Draco megérezte a lány hajának titokzatos, virágos illatát.

Hermione törte meg először a csendet.

– Arról, amit a vacsoránál mondtál… – elakadt a szava, mire Draco felvonta a szemöldökét, és a lányra nézett, várva, hogy folytassa.

– Köszönöm, hogy bocsánatot kértél. Tudom, hogy ez valószínűleg nagyon nehéz lehetett neked.

Draco megvonta a vállát, és elforgatta a szemét.

Rohadtul fogalmad sincs róla, Granger. De meg kellett próbálnom.

– Szükség volt rá – felelte mereven.

Hermione bólintott.
– Mégis, nagyra értékelem.

Újra lassabb tempóban kezdtek el sétálni a macskaköveken. A novemberi levegő fagyos volt, de Draco még varázslat nélkül is kellemesen melegnek érezte magát. Hogy ez a bornak, a lány szavainak vagy a társaságának köszönhető-e, nem tudta megmondani, és inkább nem is akart ezen rágódni.

A nő ismét halkan szólalt meg.
– Tudod, annak ellenére, amit eddig gondoltál, én sosem gyűlöltelek. Inkább a… csalódottság érzésem volt.

– Hogy érted ezt? – Draco szívverése felgyorsult, és azon tűnődött, vajon nem fog-e mindjárt leesni az a bizonyos pallos a fejére.

Megálltak a balettszínház előtt. Hermione megfordult, hogy elgondolkodó arckifejezéssel teljesen a férfi arcába nézzen.

– Amikor az iskolában terrorizáltál, sosem tudtam rávenni magam, hogy valódi gyűlöletet érezzek irántad. Nyilvánvalóan nem kedveltelek különösebben, hiszen elég sokat ártottál az önbizalmamnak, és nem kevés könnyet hullatott miattad az első iskolás éveimben…

Draco összerezzent az emlékektől. Merlin, mekkora egy pöcs volt, nem igaz?

– De nekem mindig úgy tűnt, hogy sokkal többet tudsz nyújtani a világnak, mint amit az apád kívánt neked. Tudom, hogy jó jegyeket szereztél az iskolában, és ahogy megismertelek, láthattam, hogy intelligens, igényes és ambiciózus vagy. Szeretném, ha tudnád, hogy mindezt a potenciált már fiatalon megláttam benned, de minden alkalommal, amikor kinyitottad a szádat, és az átkozott tisztasági ostobaságokat szajkóztad, vagy Ront piszkáltad a családja pénzhiánya miatt, csalódottságot éreztem, amiért úgy döntöttél, hogy így pazarlod el az önértékelésedet.

A lélegzete elakadt. A lány értékelése róla az egyik legőszintébb dolog volt, amit Draco valaha is hallott egy másik embertől. Hogy tudta Granger ezt ennyire nyugodtan megosztani vele? Biztos ilyen lehetett egy igazi barát. Nem hagyta teljesen hidegen a férfit, és nem is kellett volna, de felsorolta azokat a dolgokat is, amiket csodált benne. Hitt benne. Draco nem is emlékezett, mikor bókolt neki utoljára valaki őszintén.

Draco nagyot nyelt.
– Köszönöm, Granger. Ez sokat jelent… főleg, hogy tőled hallottam. Nagyon sajnálom, hogy valaha is…

A nő felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a férfi bűnbánó beszédét.
– Malfoy, nézd, mára elég volt a bocsánatkérésekből. Őszintén szólva, már régen megbocsátottam neked a gyerekes viselkedésedet. Hidd el! – eresztett meg egy halk nevetést. – Elég igazi borzalmat láttam az életemben ahhoz, hogy túl sokáig rágódjak a régi előítéleteiden, amiket még gyerekkorunkból hoztál.

Draco figyelte, ahogy a lány átöleli magát, és a balett-színház fényesen kivilágított bejárata felé fordul. Barna szemei, úgy tűnt, valami távolira meredtek.
– Rémálmaim is vannak még arról, amit a nagynénéd tett velem az otthonodban – folytatta a lány, Draco pedig beleharapott az arca belsejébe, és érezte, hogy ökölbe szorul a keze, a szégyen és a félelem keveréke sugárzott belőle. – És én megbocsátok neked, tényleg. Tudom, milyen lehetetlen helyzetben voltál a szüleiddel. Még mindig szeretnék beszélni róla, egy nap, amikor mindketten készen állunk rá.

A lány visszafordult vele szembe, és Draco zavartan látta, hogy egy apró mosoly játszik az ajkán.
– Csak nem ma este. Túl jól érzem magam.

– Tényleg? – bökte ki a kérdést, és elátkozta magát az önuralom hiánya miatt. Miért érezte Granger mindig ennyire kizökkentve magát? Én irányítom ezt az egészet.

– Igen. Örülök, hogy barátok vagyunk, Malfoy.

– Én is, Granger.

A lány újabb őszinte mosolyt küldött felé, és Draco ismét megtapasztalta azt a testszerte meleg érzést. Észrevette, hogy Granger körbeforgatja a tekintetét, és kissé kínosan nézett. Bizonyára próbálja megtalálni a módját, hogyan fejezhetné be finoman az estét. Hogyan szokott az ember általában elválni egy barátjától? Draco úgy érezte, hogy a „később, haver” , amit Theóval váltott, nem lesz elég Grangernek. Miközben belsőleg azzal küszködött, hogyan végezzen el egy alapvető társas érintkezést, majdnem lemaradt arról, hogy a lány megszólaljon.

– Az ünnepek után újra kezdődik a balett. – Hermione a táncosokat ábrázoló nagy, mozgó plakátok felé mutatott, amelyek a sötét színházterem ajtaját díszítették.

– A moszkvai balett az egyik legjobb, és úgy tűnik, maradnak a klasszikus előadásnál – ajánlotta fel.

– Nem tudom, még sosem voltam varázslóbalettben – vallotta be halkan.

– Komolyan? – ívelt szemöldököt a férfi, és a lány bólintott.

– Fiatalabb koromban mugli balettekre jártam a szüleimmel. Minden évben karácsony táján mindenképpen megnéztük A diótörő előadását – mondta vágyakozva mosolyogva.

Draco megráncolta az orrát, de úgy döntött, nem mond semmi negatívumot a nevetségesen hangzó nevű mugli balettekről. A diótörő?

– Akkor el kellene mennünk. A családom még mindig ennek a színháznak a mecénása, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy van bérletünk.

– Várj, tényleg? Bérleted van a balettre, és elviszel engem?

Draco megvonta a vállát, és megpróbált közömbösnek látszani. Kisgyerekkora óta nem járt balettre, és az igazat megvallva, halálra unta magát. De Granger olyan átkozottul izgatottnak tűnt, hogyan is ne ajánlhatta volna fel ezt neki? Erről szólt a barátság, nem igaz?

De lehet, hogy a lány nem akart vele menni. Nem akart vele mutatkozni nyilvánosan. Sárkánybőr cipője orrát a macskakövön csikorgatta, és zsebre dugta a kezét.

– Persze, elvihetnéd helyette valamelyik barátnődet. Talán Weasley-t vagy Lovegoodot?

Hermione felhorkant egy nevetést.
– Potter, és te jó ég, nem, egyiküket sem vihetem. Ginny inkább kényszertáplálna egy gilisztát, Luna pedig meg van győződve arról, hogy a balett egy összeesküvés, amit a gazellák találtak ki, hogy az emberek öntudatosnak érezzék magukat.

– Tessék?

– Ne törődj vele! A lényeg az, hogy te vagy az egyetlen barátom, aki szívesen elkísérne. Kérlek! Még a jegyemet is kifizetem neked.

Draco türelmetlenül intett a kezével, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a gyomrában felcsapó érzést, ahogy a lány azt mondta, hogy „kérlek”.

– Ne légy nevetséges! Rendben, elviszlek arra az átkozott balettre. Válassz egy dátumot januárban vagy februárban, és elmegyünk.

Hermione izgatottan összecsapta a kezét, és Draco megpróbált nem tudomást venni a mellkasában lévő könnyű érzésről a gondolatra, hogy boldoggá tette a lányt. Az biztos, hogy ma este elég sokat ignorálta és elnyomta az érzéseit.

Én irányítom ezt az egészet.

– Kitűnő! Kiválasztom a dátumot, és hétfőn értesítelek. – A lány felnézett a férfi arcába, széles és őszinte mosollyal. – Ez jó volt, Malfoy, köszönöm, hogy a vacsorát javasoltad.

A férfi a lány felé hajtotta a fejét.
– Egyáltalán nincs mit, Granger – motyogta.

Hermione hátralépett egy lépést és egy aprót intett neki.
– Akkor gondolom, hétfőn találkozunk. Kellemes hétvégét neked!

A férfi csak barátságosan biccentett neki, mielőtt a lány hoppanált, és otthagyta Dracót, amint az üres helyet bámulta, amit pillanatokkal ezelőtt még elfoglalt.

Amikor pillanatokkal később visszatért a saját otthonába, két levél várta. Az első és izgalmasabb levél McGalagonytól érkezett. Az iskolatanács elfogadta az indítványát a nem varázsló szülők gyermekeinek járó alap felülvizsgálatát, és az újév után kap majd tőlük egy listát az észrevételekről.

Félretéve a jó hírt, kinyitotta a második, kevésbé izgalmas postai küldeményt. Egy levél volt az édesanyjától, aki jelenleg Franciaországban tartózkodik, és azt kérdezte, hogy nem akarja-e meglátogatni, mielőtt a vakációról visszatér Angliába.

Draco a hálószobája íróasztalához vitte anyja levelét. Szívélyes elutasítást írt Narcisszának, mondván, hogy az elkövetkező hetekben a karácsonyi szezon felfutásával túlságosan elfoglalt lesz a munkahelyi társadalmi kötelezettségeivel (ez valahol igaz volt), és sajnos nem tud időt szakítani egy látogatásra. Azt írta, hogy várja a visszatérését, és hangsúlyozottan nem foglalkozott Narcissa bekezdésével, amelyben részletezte több fiatal, francia boszorkány nevét és tulajdonságait, akik a jólléte után érdeklődtek.

Draco hangosan felhorkant, ahogy elképzelte az anyja reakcióját a Grangerrel közös vacsorára.

Igen, anya, biztos vagyok benne, hogy azok a bájos fiatal hölgyek a tényleges jóllétem miatt aggódnak, és nem azért, hogy a velem kötött házasság esetén kapnának-e kulcsot a Malfoyok Gringottsban lévő trezorjaihoz. Egyébként épp most töltöttem az estét a barátom, Hermione Granger társaságában. Talán úgy ismered őt, mint háborús hősnőt és azt a fiatal nőt, akit a húgod kínzott meg a kastélyunk szalonjának padlóján? Igen, nos, az együtt töltött időnk általában olyan szintű intellektuális stimulációból áll, amiről a legtöbb ember csak álmodik, mert ő rohadtul zseniális és…

Nyilvánvaló, hogy ma este nem ezt fogja írni az anyjának. Ehelyett egy rövid bekezdést írt a munkájáról, és füttyentett a baglyának.

hozzászólások: 0