1. fejezet

2007. január

Összegabalyodott lepedők és izzadság, majd álmatlanság és didergés. Ez valóban drámai lenne, ha nem lenne annyira mindennapos manapság. Draco Malfoy végül abbahagyta a kényelmes alvópozíció keresését, és a hátára fordult. Szürke szemeit kinyitotta, és a mennyezetet bámulta, a kifogástalanul berendezett hálószoba kellemes paneljeit számolgatva. Valószínűleg hajnal lehetett vagy közel járt hozzá. Megfordult, hogy felkapja a karóráját a mahagóni oldalasztalról. Hajnali 4 óra 46 perc. Milyen kedves a rémálmaitól, hogy hagyják egy kicsit aludni.

Ha címkézni akarták volna, most már alvásfóbiásnak is nevezhették, és most sem sietett a tovább szunyókálással. Épp most ébredt fel az egyik abszolút kedvenc emlékutazásából: abból, amikor a mugliismeret professzorát felfalja egy óriáskígyó a családja ebédlőasztalán, alig pár méterre tőle.

Draco átvetette a lábait az ágya szélén, és a fejét a térdei között a kezére hajtotta. Mély lélegzetet vett. És még egyet. És még egyet. Még mindig lélegzel. Még mindig itt vagy.

Én irányítom ezt az egészet.

Fekete munkaruhába öltözve, egy hosszú asztal végében ülve talált magának erőt, hogy néhány percenként az ajkához emelje a csésze teát. A reggeli ételek lenyűgöző tárháza érintetlenül hevert előtte. A házimanók, mint minden reggel, láthatóan megpróbálták elkápráztatni, de hiába. Draco tudta, hogy olyan érzés lenne az étel a szájában, mint a hamu, és amúgy sem tudná lenyelni.

Transzállapotban létezett, és egy kihűlt csésze tea fölött időzött fél nyolc utánig. Kávé. Egy jó erős kávéért tudta összeszedni az energiáját. Meg kellett tartani a rutinját.

Ezt én irányítom.

A frissen főzött, forró kávé illata az egyike volt azoknak az illatoknak, amelyeket Draco még a hatodik évében felismert, amikor Lumpluck professzor bájitaltantermében az Amortentia főzete az üstjéből feléáradt. Persze abban a bizonyos évben kissé sürgetőbb dolgok foglalkoztatták, ezért teljesen megfeledkezett róla. Egészen addig, amíg be nem lépett egy muglikávézóba, nem messze attól a helytől, ahol az Abszol úton keresztül újra a varázsvilágba érkezhetett.

Eleinte afféle próbatétel volt. Kimenni a világba. Eltölteni egy kis időt azok között, akik különböznek tőle.
Rá fogsz jönni, hogy az emberek mégsem olyan különbözőek.
Draco először teljesen ostoba, gyógyítói tanácsnak tartotta ezt, de aztán úgy döntött, hogy kihívásnak tekinti. Mi a francért kellene félnie attól, hogy a varázsvilágon kívülre merészkedjen? Első kézből tudta, hogy sokkal rosszabb dolgoktól is lehet félni.

Így hát ahelyett, hogy leckének vette volna, hogy tágítsa a látókörét (ahogyan azt tervezte), Draco négy évvel ezelőtt aprólékosan megtervezte élete első látogatását egy mugli létesítményben.

Egy közeli sikátorba hoppanált, és fel-alá sétálgatott a háztömbben. A megszokás és a kényelem csak néhány háztömbnyire tartott attól, ahol a mugli világ véget ért, és a mágikus világ elkezdődött a Foltozott Üst bejáratánál, de Draco eltökélt volt. Az előző héten elment a Gringottsba, és életében először váltott át varázslópénzt mugli fizetőeszközre.

A kávézó elég ártalmatlannak tűnt. Forgalmas, reggeli műszak, munkába készülő emberek (feltételezte) nyüzsögtek be és ki, hogy megkapják a koffeinadagjukat. Ő is gondosan ügyelt arra, hogy lemondjon a talárról, és inkább egy egyszerű öltönyt vegyen fel. Nyilvánvalóan a mugliismeret nem voltak része az oktatásának, de ahhoz azért eleget tudott, hogy legalább a megfelelő öltözékben legyen.

Amint belépett, erőteljesen megcsapta az Amortentiával hasonlatos, korábbi találkozásának illatemléke, és valóban elmosolyodott. A friss kávé olyan jó illatú volt, és bármennyire is próbálkozott otthon a következő hetekben, sem ő, sem a házimanók nem tudták megismételni annak a főzetnek a minőségét, amivel ezek a muglik előálltak.

Négy évvel később Draco már rutinként tekintett erre. Amint elérte a fél nyolcat, a sikátorba hoppanált, megigazította az öltönye nyakkendőjét, kétszer is ellenőrizte a belső mellzsebében a pálcáját, majd besétált a kávézóba. A pult mögött álló muglik ennyi év után határozottan felismerték, de mivel a törzsvendégek közé tartozott, már tudták a szokásait. Tisztában voltak azzal is, hogy melyik reggeli törzsvendég igényli a barátságos beszélgetést, és ki az, aki csak a kávéját akarja, aztán már indul is, és Draco egyértelműen az utóbbi vásárlói kategóriába tartozott. Részben ez volt az oka annak, hogy annyira ragaszkodott a helyhez.

Felvette a gőzölgő csészéjét, ellenállt a késztetésnek, hogy áfonyás süteményt is rendeljen, mivel még mindig kissé émelygett, és a szokásos asztalához ült. Ott, mint minden reggel, beletemetkezhetett a felderítő jelentésekbe vagy bármilyen kviddicsújságba (amit úgy bűvöltek el, hogy úgy nézzen ki, mint egy mugli újság), vagy csak hátradőlhetett, és élvezhette a reggeli italát.

Mivel ez volt az egyik olyan reggel, amit úgy jellemezne, hogy „nem túl jó”, miközben szürcsölgette a kávéját, és megpróbált nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy tudta, szörnyen néz ki. Mindig is sápadt volt, de egy éjszakányi szörnyű minőségű alvás után a szeme alatti árnyékok sokkolóan szembetűnővé váltak a bőrén.

A kávé elfogyasztása után rávette magát, hogy munkához lásson. De miért is? Tényleg, mi értelme van ennek az egésznek?

Draco nem szerette, hogy mostanában ilyen gyakran gondolkodik ezen. Meggyorsította a lépteit az iroda felé.

Mire elérte a kis irodáját, és becsukta az ajtót, gyakorlatilag zihált a levegőtől. Meglazította a nyakkendőjét a talárja alatt, és megpróbálta kontrollálni a légzését, kezeivel az íróasztal peremét szorongatta.

Én irányítom ezt az egészet.

Miután megnyugodott, leült, és maga felé húzott néhány feljegyzést. Rutin, rutin, rutin, rutin, tartsd meg a rutint.

Én irányítom ezt az egészet.

***

Másnap reggel Draco rémálmai hajnali 4:48-ig engedték őt pihenni. Egy másik visszatérő, kedvenc vette át az uralmat az álmai felett: az, amikor Voldemort arra kényszerítette, kínozza meg a pálcakészítőt, Ollivandert. Draco odanyúlt, felkapta a pálcáját az éjjeliszekrényről, és próbált nem arra gondolni, hogy a férfi ellen használja, aki neki készítette, és milyen összetörtnek tűnt a Cruciatus átok többszöri alkalmazása után.

Draco erőt vett magán, hogy lemenjen a földszintre, és a végrehajtandó feladatként leüljön a reggeli étel elé. Fél nyolcig merengett a teája felett, aztán a kávézóba hoppanált. Belekortyolt az italába, és bámult a semmibe. Úgy tűnt, a szemei nem tudtak koncentrálni a magával hozott olvasnivalókra. Tovább ment az irodába. Sajnos, ezen a bizonyos héten nem volt terepmunka, és igyekezett papírmunkába temetkezni, amíg a munkanap véget nem ér.

Rutin. Rutin. Ezt én irányítom.

Szerdán reggel végtagjait csapkodva ébresztette őt. Rémálmai a Roxfort Csillagvizsgáló tornyába vitték, de ebben a változatban Piton gyilkos átka elé ugrott, és ahelyett, hogy Dumbledore összetört teste zuhant volna le a toronyból, Draco zuhant a halálba. Épp azelőtt ébredt fel, hogy földet ért volna. Hajnali 5 óra 22 perc volt.

A fürdőszoba aranyozott tükre előtt állt, borotvapengével a kezében. Néhány perce fejezte be a reggeli borotválkozást, de nem tudta letenni a borotvát. Bámulta a kezében tartott eszközt, és azon tűnődött, vajon tényleg halálos vágást tud-e ejteni a csuklóján. Vajon fájdalmas lenne? Nagyon drága, éles eszköz volt.

Senkit sem érdekelne. Persze, a házimanóknak fel kellene takarítaniuk utána, de vajon tényleg zavarná őket?

Anyját érdekelné. Egy kis ideig. Különben is, ha tényleg folytatni akarná ezt a Malfoy család színjátékot, akkor most itt lenne, nem igaz? Nem pedig az év nagy részét különböző, Európa-szerte szétszóródott rokonoknál töltve.

Theo Nottot érdekelné. De mikor töltöttek egyébként is utoljára egy kis időt együtt? Valójában, ha Draco visszagondolt az elmúlt évre, a heti találkozóik a bárban jelentősen megfogyatkoztak. Draco már nem is emlékezett, mikor találkoztak utoljára.

Szinte hallotta a fejében Pansy Parkinson reakcióját.
– Hallottál szegény Draco Malfoyról? Nem csodálom, tényleg, teljesen megőrült a Sötét Nagyúr bukása után. De azt tudtad, hogy majdnem hozzámentem?

Igen, ez tipikusan Pansyre vallana. Különböző előkelő társasági embereket szórakoztatni a hátborzongató, idősebb, bolgár férjével, pletykálni arról, milyen volt a Roxfortba járni olyanokkal, mint Malfoy és Potter a Tudodki második felemelkedése idején. Draco úgy hallotta, hogy már két gyereke van.

A varázslóvilág többi része számára ő egy elrettentő példa lenne. Hallottál már a Malfoy családról? Azokról a tisztavérű arisztokratákról, akik Tudodki belső köréhez tartoztak? Mindenesetre, a családjuk utolsó sarja épp most végzett magával.

Draco hirtelen horkantott egyet a nevetéstől. Most jutott eszébe, ez a penge miért volt olyan drága: úgy bűvölték meg, hogy csak borostát vágjon, és képtelen lenne a bőrébe vágni.

***

A csütörtöki volt a legrosszabb reggel. Ez volt az a rémálom a szörnyű emlékek sorában, amely a leginkább kísértette. Egész testében remegett, ahogy próbálta elfelejteni Hermione Granger sikolyainak hangját. Azt a széles, félelemmel teli pillantást, amit a lány vetett rá, amint Bellatrix nénje a földre lökte őt a kastély szalonjában. Segítség, mondta, kérlek, segítsetek! De ő nem tudott. És nem is tette.

Az órája hajnali 4 óra 13-at mutatott. A remegés végre abbamaradt, és helyébe elkerülhetetlen rettegés lépett. Draco sosem szabadult meg ezektől az emlékektől. Bár már kilenc évvel a Végső Csata után járt, nem látott kiutat a saját fejéből.

Persze volt már ilyen mélyponton korábban is. A háború utáni első évben megpróbálta belefojtani magát lángnyelv whiskybe, álmatlan álom bájitalba és más főzetekkel kombinálva, még Pansy figyelmébe is. De Pansy azonnal a következő Mrs. Malfoyként akarta kezdeni az életét, az elavult tisztavérű hagyományokkal és hozzáállással együtt, és hamar belefáradt Draco mélabús viselkedésébe. Draco belefáradt abba, hogy a lány a sárvérűekről és a vérárulókról szónokol, akik átveszik az országot, megpróbálják újjáépíteni a világot. Egyáltalán, mi a fenét látott benne?

Pansy állandó tirádáit hallgatni arról, hogy a világ rossz irányba változik, egyszerűen fárasztó volt. Hát nem vette észre az a hülye picsa, hogy ez az egész kurvára nem számít? Hová jutottak ezzel a vértisztasági baromsággal? Lucius Malfoyt egy életre az Azkaban cellájába juttatta, a legtöbb iskolatársuk szüleivel együtt. Crak halott volt. Narcissa csak Harry Potter kegyelméből volt szabad.

És Draco? Két év próbaidőre felfüggesztett büntetést kapott, amelyhez egy már feloldott nemzetközi utazási tilalom is tartozott. Persze emellett hánykolódó rémálmai voltak, kötelező gyógyítói rendelések, és több gyógy- és rekreációs bájitalt szedett, mint amennyit meg tudott volna számolni.

Szóval amikor Pansy milliomodszorra nyitotta ki a hülye száját, hogy a muglikról nyafogjon, Draco végül bekattant. Valószínűleg kegyetlen volt, és mindenféle borzalmas nevekkel illette a lányt, de tényleg el kellett vágnia azt a foszladozó zsinórt, ami még mindig összekötötte őket.

A nő drogosnak, szánalmas betegnek és a családja nevének bemocskolójának nevezte. Draco a képébe nevetett, és azt mondta, ha ennyire elszántan egy hagyománytisztelő Malfoy-férfihoz akar hozzámenni, nos, ő tudja a tökéletes párja azkabani cellaszámát.

A következő néhány év az álmatlan álom bájital függőségének ködében telt, több gyógyítói találkozóval, és miután átment az RAVASZ-on (persze távoktatásban), elhúzott a fenébe az anyja új otthonából. A Minisztérium a Malfoy kúriát közvetlenül a roxforti végső csata után lefoglalta, mivel nyilvánvalóan a Sötét Nagyúr baljóslatú műveleteinek főhadiszállásaként szolgált, de Dracót nem érdekelte, mi történik a gyerekkori otthonával.

Draco úgy gondolta, ha el tudna szabadulni attól a szörnyű helytől, fellélegezhetne. És ez működött is, egy ideig. De a rémálmai sosem maradtak távol sokáig. Draco még az altatószerfüggőséget is legyőzte, és munkát szerzett magának. El tudta képzelni az apja görbe ajkát és gúnyos mosolyát, ha megtudja, hogy Draco dolgozik a megélhetésért. A Malfoyok nem dolgoztak. A tisztavérűek földesúri társadalmához méltatlan volt, hogy megélhetési forrást kelljen keresniük. Bár az aranyra biztosan nem volt szüksége, de Dracónak szüksége volt valamire, ami leköti az idejét, különben a gondolatai belülről felégetik, és azzá a burokká változtatják, amivé alig kerülte el, hogy váljon.

Lucius amúgy is halott volt. Voltak napok, mint például a mai, amikor Draco irigyelte őt.

A halottaknak olyan könnyű dolguk volt. Nem kellett végignézniük, ahogy az egész életük összeomlik körülöttük. Nem kellett minden reggel úgy kihúzniuk a testüket az ágyból, hogy tudták, a világ jobb hely lesz nélkülük.

Mert a rémálmok sosem hagyták el őket.

***

Draco nem tudott elindulni reggel fél nyolcig. A rutin legyen átkozott, most kellett neki a kávé. A szokásosnál egy órával korábban hoppanált, remélve, hogy a kávézó nyitva lesz, és megkönnyebbülten látta, amikor meglátta kivilágítást, és bent kiszolgált vendégeket. Sokkal kevésbé volt forgalmas ilyen kora reggel, és Draco le tudott ülni a szokásos asztalához anélkül, hogy fáradozott volna azzal, hogy finoman varázsoljon egy mugliriasztó bűbájt.

Draco minden hétköznap reggel ugyanahhoz az asztalhoz ült. Ez volt a tökéletes hely a kávézóban. Néhány asztallal beljebb az ablaktól, innen kilátott, és figyelhette az arra járó embereket anélkül, hogy észrevennék, ráadásul elég messze az ajtótól, de mégis jól rálátással. Draco kifejlesztett egy olyan szokást, hogy minden kijáratot megmért minden helyiségben, ahová belépett.

A kerámiabögre forró és megnyugtató volt a kezében, de a melegségből semmi sem látszott átterjedni a teste többi részére. Letette, és elhagyottan bámult a benne lévő barna folyadékra. Tényleg, mi értelme volt ennek a színjátéknak? Az öltözködésnek, a kávéivásnak, a munkába járásnak, a hazamenetelnek, a nem alvásnak, és hogy mindezt újra kelljen csinálnia? Milyen értéket jelentett mindez? Milyen érték volt ő? Nem volt senkije, nem nyújtott semmit. Ha holnap egyszerűen csak kiesne a világból, észrevenné egyáltalán valaki?

Draco felkapta a bögréjét, hogy lenyelje a maradék italát, amikor a kávézó ajtaja kilendült, és megragadta a figyelmét. A fiatal nő, aki az imént lépett be, kisöpört néhány barna hajat az arcából, majd megállt, hogy megigazítsa a táskája egyik csattját. Draco keze hevesen remegni kezdett, miközben a szíve hevesen dobogott. Gyorsan letette a bögréjét, mielőtt remegő keze miatt leesett és összetört volna. Hideg, émelyítő pánik futott át rajta, amikor Hermione Granger magabiztosan a kávézó pultjához lépett, és rendelést adott le.

Hermione kibaszott Granger.

Túl messze volt ahhoz, hogy pontosan hallja, mit mondott a pultosnak, de hallotta a lány barátságos, udvarias hangját, egy könnyed nevetést, majd megkapta az italt, és köszönetet mondott.

El tudott bújni. Elmenekülhetne, most azonnal, és a nő nem látná meg.

Bármelyik pillanatban. Bármelyik másodpercben Granger kissé megfordulna, és meglátná őt. Meglátná őt, és elkomorulna. Vagy talán felhúzná az orrát undorodva. Vagy talán félelmében hátralépne. Akárhogy is, abban a pillanatban, ahogy Granger megpillantja őt egy muglikávézóban, reagálna rá.

De a lány el akart menni. Egyenesen kisétált az ajtón, csészével a kezében, és egy apró, nyugodt mosollyal az arcán. Annak a mosolya, aki a reggeli rutinjának első, kellemes állomását teljesítette, miközben vidáman indult a kiteljesedő karrierje felé.

És nem vette észre őt.

***

Draco nem volt biztos benne, hogy aznap hogyan jutott túl a jelentésein a munkahelyén. Mire észbe kapott, már vége volt a munkanapnak, és otthon ült a vacsorája előtt. Aznap az irodájában nem egyszer Grangerre terelődtek a gondolatai. Mit keresett a kávézóban? Nyilván kávéért, idióta, húzta a tudatalattija. Igen, de vajon gyakran csinálta ezt? Honnan tudott arról a bizonyos kávézóról?

Draco sejtette, hogy biztosan munkába menet. A Minisztérium belvárosi bejárata nem volt messze attól a helytől, ahonnan minden reggel az Abszol út felé sétált. Bizonyára ő is megállt ott munka előtt. De négy év alatt, amíg szinte minden hétköznap reggel ott ült, egyszer sem látta őt. Pedig Draco azt hitte volna, hogy észrevette volna Grangert. De a lány még csak egy pillantást sem vetett rá.

Másnap reggel Draco alig néhány óra alvás után ismét felébredt. Bár most nem ébresztették rémálmok, mégis nyugtalan volt. És nem tudott mit kezdeni a kíváncsisággal, ami égette. Talán megint korán kéne mennie kávézni, csak hogy lássa, mi történt.

És ott volt a lány. Majdnem pontosan ugyanabban az időben, mint előző reggel, Hermione Granger besétált, udvariasan elbeszélgetett a pult mögött dolgozókkal, megkapta a hordozható csészéjét, és anélkül, hogy Draco felé pillantott volna, továbbment.

A hétvégén Draco több időt töltött Hermione Grangerre gondolva, mint amennyit be akart volna vallani. Furcsa volt, nem igaz, a lány reggelente beugrott egy kávézóba? Biztos, mostanra már Weasley felesége volt, és egy alom borzalmas hajú gyerekkel kellett reggelente bajlódnia? De határozottan hivatalosnak tűnő mugli ruhát viselt mindkét reggel, és olyan táskát cipelt, ami úgy tűnt, mintha egy irodába készült volna. Az agyát passzírozta, próbálta felidézni koruk legokosabb boszorkányának karrierjének csúcspontjait. Valamit a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon a Minisztériumában dolgozott? Ez rá vallott, tekintve a házimanójogok iránti furcsa hajlamát.

Amikor eljött a hétfő reggel, Draco ismét korán bement. Ugyanezt tette a munkahét hátralévő részében is.

A legtöbb nap Granger olyan volt, mint az óramű. Kitolta az ajtót, hátrasöpört néhány hajszálat, magabiztosan a pulthoz lépett. De az utóbbi két napban Draco látta rajta, hogy késik, és stresszesnek érzi magát. A táskáját félig összecsukva, a haját sem olyan rendesen kötötte össze, félig sétált, félig futott a pulthoz, hogy eladjon egy sietős rendelést, mielőtt gyakorlatilag újra kirohan az ajtón.

Draco nem tudta megmagyarázni a viselkedését, de volt néhány elmélete, amikor a következő héten is folytatta ezt a korábbi rutint. Valójában a kíváncsiságról volt szó. Vajon Hermione Granger hogyan reagálna a jelenlétére? És vajon mennyi időbe telne, amíg a lány az átkozott fejét feléje fordítaná?

Csak az új séma harmadik hetében döbbent rá Draco, hogy ez a furcsa kis játék volt az egyetlen ok, amiért reggelente kikelt az ágyból. Néha a tekintete gyakorlatilag átégette a lányt, miközben azt akarta, hogy csak egy pillantást vessen rá.

Gyerünk Granger, nézz rám, felháborodottan ronts rám, és nevezz hülyének.

Voltak napok, amikor rettegett attól, hogy mi fog történni, ha a lány végre meglátja őt. Visszahőkölne félelmében, és halálfalónak nevezné? Eleget tapasztalt már ilyen reakciókból a nagyközönség részéről, hogy egy életre elég legyen neki, köszönte szépen.

Bár már évek teltek el azóta, hogy nyilvánosan szidalmakkal, átkokkal, sőt, még italokkal is megdobálták, az ilyesmit nem lehetett gyorsan elfelejteni. Úgy tűnik, az idő begyógyított néhány sebet. Már nem is kapott annyi Rivallót.

Egy rázkódással Draco emlékezett arra, hogy az évek során nem egyszer látta Grangert. A Holyhead Hárpiák kviddicsmeccsein gyakran látták az egyik páholyban. Draco nem sok meccsükre járt, mert nem tartoztak az ügyfelei között szereplő csapatok közé, de most eszébe jutott, a Weasley-lány náluk játszott terelő poszton. Logikus volt, Granger azért ment el, hogy szurkoljon a sógornőjének.

És vajon Hermione Granger hogyan fog reagálni, ha meglátja őt? Három hét telt el, és Draco még mindig nem tudta a választ.

Amikor szombaton délelőtt elérkezett, Draco megkívánt egy áfonyás süteményt. Hétvégén szinte soha nem látogatott el a kávézójába, de mivel ez jó jel volt, hogy megjött az étvágya, ezért csak úgy lement. Az idősebb nő a pult mögött tett valami megjegyzést arra, miszerint általában nem szokott hétvégén találkozni vele, Draco pedig csak megvonta a vállát, miközben a nő mosolyogva átnyújtotta neki a süteményt és a kávét.

Soha nem mondaná el a házimanóinak, de az áfonyás sütemény ebben a mugli kávézóban kurvára isteni volt, és semmi, amit ők próbáltak, még csak a közelébe sem ért. Belül meg is borzongott, hogy mit szólna az anyja, ha megtudná a kis reggeli rutinját. De jobban belegondolva Draco úgy döntött, az anyja már régen elvesztette a jogot, hogy kommentálja az életút választásait, főleg, ha az év nagy részét a kontinensen utazgatva töltötte.

Draco megfordult, hogy a szokásos asztalához menjen, és megdermedt. Valaki már ott ült. Persze, voltak más üres asztalok is, de ez volt az ő asztala. Éppen azon gondolkodott, hogy milyen varázslatot igényel ez a helyzet, amikor az ott ülő nő felnézett a jegyzetfüzetéből, és kisöpört néhány hajat az arcából.

Hermione Kibaszott Granger.

Tehát észrevette őt. Biztosan észre kellett vennie, honnan máshonnan tudta volna, hogy pont ezt az asztalt választotta ebben a kávézóban, ha nem azért, hogy mentálisan baszakodjon vele? Az orrlyukain keresztül nehezen lélegzett, Draco dühösen odasétált a lányhoz.

– Most komolyan, Granger? Szerinted ez vicces?

A lány a neve hallatán megrándult, de ez semmi volt ahhoz a döbbenethez képest, ami az arcára kiült, amikor felnézett, hogy lássa, ki szólalt meg. Draco rájött, még sosem látta Hermionét ilyen döbbentnek. A griffendéles könyvmoly, aki mindig mindenre tudta a választ, egyenesen zavarba jött az elé táruló látványtól.

A másodpercek egyre hosszabbodtak, ahogy a lány zavart arca előtt szitkozódott. Úgy tűnt, végre eszébe jutott, hogy a férfi beszélt hozzá.

– Tessék?

Draco érezte, hogy kissé leereszkedik, de megpróbálta még egyszer megacélozni magát. Nem hagyta, hogy hülyét csináljanak belőle.

– Ne játszd a hülyét, Granger, tudod, hogy ez az én asztalom, és te csak azért foglalod a helyet, hogy a bőröm alá férkőzz – sziszegte.

Miért volt a szemöldöke olyan dühítően összevont a zavarodottságtól? A férfi beszólt neki a hatalmi játszmájára, nem tudta volna már végre beismerni? Gyötrelmesen sokáig tartott, amíg választ adott neki. Amikor végre válaszolt, úgy tűnt, még mindig nem tudott mindent összerakni.

– De én nem tudom, hogy te mit… de… de ez egy muglikávézó. – Ahogy a szavak döbbenten csúsztak ki a száján, úgy tűnt, hogy az agya végre a szokásos ütemben működik, és zavarodottsága kissé alábbhagyott, miközben a férfi eredeti kérdésére válaszolt. – Az előbb azt állítottad, hogy ez a te asztalod, Malfoy?

Átkozottul süket volt? Miért volt még mindig az a hülye, zavart tekintet az arcán? Észrevette, ahogy a lány tekintete a férfi két oldalára nézett, mögé pillant, majd végül vissza, hogy megnézze az arcát, mintha azt vizsgálná, hogy ez az egész csak káprázat vagy tréfa-e. Nos, a boszorkány mindenesetre nagyon jól mutatta, hogy meglepettnek látszik.

– Igen, az én asztalom, amiről nagyon jól tudod, hogy az, mert minden reggel itt ülök! – Nem akart ilyen könnyen meghátrálni. De Merlin, csak nem egy kis nosztalgia-buborék tört felszínre benne? Mikor verekedett utoljára verbálisan Hermione Grangerrel?

A lány letette az íróeszközt a füzetére, és Draco most vette észre, hogy az asztalon több más napló és könyv is hever. Találkozva a férfi egyenes tekintetével, összeszűkítette a szemét.

– Minden reggel ide jársz? Követsz engem?

Draco arca dühből felháborodottá változott a lány vádaskodására.
– Követlek téged? Én voltam itt először. Az elmúlt négy évben minden reggel idejövök munka előtt, a saját dolgaimmal törődve, pont ennél az asztalnál, amit te most úgy láttál jónak, hogy gúnyolódj velem azzal, hogy leültél hozzá.

A nő felhorkant. Tényleg felhorkant.
– Ó, nőj már fel Malfoy, senki sem gúnyolódik rajtad. És csak hogy tudd, az elmúlt három évben minden reggel ide jártam, és még egyszer sem láttalak. És most hétvége van. Most nem is fogom megkérdezni, miért jársz egy mugli létesítménybe, vagy a paranoiás elméd szerint miért gondolom azt, hogy azért élem az életem, hogy téged bosszantsalak, de ha ez az átkozott asztal ennyit jelent neked, akkor inkább elmegyek. – Fújta fel magát, miközben becsukta a jegyzetfüzetét, és igyekezett összeszedni a maradék holmiját az asztalról.

Draco gyors rettegéssel jött rá most már, hogy mekkora egy kibaszott idióta. Érezte, ahogy a vér az arcába szökik, miközben rájött, milyen szörnyű hibát követett el az imént. Teljesen és teljesen leégette magát a kibaszott Hermione Granger előtt egy gyerekes veszekedéssel, és nemcsak leleplezte magát, de közben teljesen hülyét csinált magából a lány előtt. A fenébe is, a mai nap után új kávézót kellett keresnie, lehetőleg egy másik bolygón, távol Grangertől.

– Ne, Granger, maradj! Megyek én máshová – motyogta, mire a lány abbahagyta a zörgést. Mielőtt a boszorkány egy szót is szólhatott volna, a férfi sarkon fordult, és elindult, hogy keressen egy másik helyet.

A másik ülőhely megtalálása újabb megalázó kihívásként jelentkezett. Mert amíg Draco az időt vesztegette arra, hogy Hermionéval vitatkozzon egy asztal miatt, a kávézóban már nagy volt a nyüzsgés a szombati, délelőtti rohanás miatt. Szó szerint sehol sem volt ülőhely. Draco úgy állt, mint egy idióta, kezében egy tányéron lévő áfonyás pogácsával és egy bögre kávéval, amely percről percre hidegebb lett.

Visszapillantott Grangerre. A feje ismét lehajtotta a fejét, és ismét írt. Bassza meg, gondolta, tegyük igazán érdekessé ezt a reggelt. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy itt vagyok.

Draco az asztalához lépett, és megállt. A lány megérezhette a jelenlétét, mert felsóhajtott, és felnézett.

– És most mit tettem, amivel megbántottalak, Malfoy? – A szemöldöke óvatosan ívelt, és Draco ismét érezte azt az ismerős nosztalgikus húzódást. Hányszor nézett rá még a Roxfortban pontosan azzal az olyan egyedien Hermione Grangeri arckifejezéssel?

– Öhm, nincs hova leülni – morogta erőtlenül, aztán a tányérjára és a csészéjére szegezte a tekintetét, megmutatva a lánynak, miért is akart egyáltalán asztalt. Draco figyelte, ahogy a lány tekintete a férfi arcáról a kezére, az asztal másik oldalán lévő üres székre, majd vissza a férfi arcára vándorolt. A szája vékony vonallá állt össze. Túllőtt a célon, döbbent rá. Nem voltak régi barátok. Nem volt joga így közeledni hozzá. Még csak beszélni sem volt joga hozzá. Újra elöntötte az a hideg, süllyedő érzés, amikor eszébe jutott, hogy mi volt ő a lány számára.

– Vagy csak elmegyek, nem akartam…

A nő egy türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe férfi mondandóját.
– Ne légy nevetséges, Malfoy, tessék, csinálok egy kis helyet. – Magához húzta a különböző füzeteit, és szépen egymás mellé pakolta őket az asztal saját oldalára. Draco meglepetten pislogott, de a teste parancsszóra megmozdult, és mielőtt még megérthette volna, hogy mit csinál, letette a kávéját és a tányérját, majd leült Hermione Grangerrel szemben.

A lány egy pillanatig szenvtelenül nézte a férfit, mielőtt kinyitotta a jegyzetfüzetét, és folytatta az írást. Draco kiengedte a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartja, és végül belekortyolt a kávéjába. Csend telepedett az asztalukra, miközben Hermione írószerszáma végigsuhant a lapján. Draco igyekezett nem bámulni őt, nem gondolkodni a helyzet abszolút abszurditásán. De egyszerűen nem tudta megállni.

Mugli szemmel biztosan olyan normálisnak tűnnek, mindketten ennél az asztalnál. Draco két harapás alatt megette a pogácsáját, miközben Hermione az írással foglalatoskodott. Úgy néztek ki, mint bármelyik másik ismerős pár, akik csak úgy együtt ülnek egy kávézóban. De persze az igazság ennél sokkal csúnyább volt, legalábbis ami Dracót illeti.

A sötét gondolatokat azzal űzte el, hogy a vele szemben ülő boszorkányt bámulta. Már a kávéja felénél járt, és ma nem hozott magával olvasnivalót. Granger bámulásának meg kellett felelnie a szórakozásának.

Évek óta nem volt ilyen közel hozzá. Bár a haja sokkal rendezettebb volt, sokkal rendezettebb, mint az iskoláskorukban, még mindig ott volt benne az a megkerülhetetlen vadság, annak ellenére, hogy a felét hátra tűzte. Halványrózsaszín, hosszú ujjú pólót és farmert viselt. A felsője színe hízelgett a bőrtónusának. Tiszta és egyszerű.

Minél tovább nézte, annál könnyebben vette észre az enyhe sötétséget a szeme alatt, a kis ráncokat barna szeme szélén, és néhányat a szája sarkában. Draco tudta, hogy a lánynak több mint valószínű, hogy voltak álmatlan éjszakái. De mitől? Ő nyert, nem igaz? Az ő oldala győzött, háborús hősnőként lovagolt el a naplementébe Weasley karjaiban, akit Potter és az egész varázslóvilág szeretett.

Nem, az arcvonásait inkább a nevetés, a mosolygás, a gyerekeivel és a férjével töltött fáradt reggelek okozták. De várjunk csak, férjnél volt és családja volt? Draco átválogatta az emlékeket, de úgy tűnt, nem tudott előkotorni semmit, ami a menyegzője és házassági bejelentését vagy bármilyen születési értesítést övezte volna. A gyűrűsujja csupasz volt, de annyira rá vallana, ha egyike lenne azoknak a modern boszorkányoknak, akik nem viselnek jegygyűrűt.

– Segíthetek valamiben, Malfoy?

A francba.

– Nem, miért kérdezed? – szólt egyszerűen.

A lány felvonta a szemöldökét, mintha a válasz nyilvánvaló lenne.
– A tekinteted gyakorlatilag egész idő alatt lyukat égetett a fejembe.

Draco a homlokát ráncolva nézett rá.
– Dehogyis. Csupán úgy tűnik, ma reggel olvasnivaló nélkül maradtam, és csak gondolkodtam.

– Miről?

Rólad. Százmillió kérdésem van, és kurvára unatkozom itt.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megvonta a vállát. Hermione megforgatta a szemét, és elkezdett turkálni a könyvek és papírok halmában.

– Tessék. Én már végeztem vele, te pedig olvashatod a kviddicsoldalakat. – Átnyújtotta neki a Reggeli Próféta hétvégi kiadását. Draco, aki megint csak úgy dolgozott, mintha parancsolgatna, előrehajolt, és elfogadta tőle az újságot. Az agya ordítani kezdett vele a helyzet abszurditása miatt, de Draco elzárta a gondolatait.

Gyorsan átfutotta a sportrovatot, de az tele volt olyan információkkal, amelyeket már ismert. A Próféta általában egy-két nappal volt lemaradva a saját felderítő jelentéseitől. Hamarosan újra unatkozott. Bassza meg az egészet, gondolta, lehet, hogy fel kell gyújtanom magam a szórakozás kedvéért.

És bár az agya folyamatosan azt kiabálta, hogy „ne, ne, csak ne, baszd meg, ne!”, a szája nem vette át a jelet.

– Min dolgozol?

Felemelte a tekintetét a lapról, és a férfira nézett. Majdnem egy teljes percig elgondolkodva nézte, és Draco úgy érezte, mintha az ő személyes, belső következtetési rendszere értékelné. Vajon mit keresett? Nem szakította meg a tekintetét, mintha egy különösen haragos hippogriff lett volna, aki a rosszindulat legkisebb jelére is készen áll a rohamra. Végül átmehetett a tesztjén, mert szívélyesen válaszolt.

– Éppen egy jelentést írok, hogy megcáfoljak egy különösen rosszul informált cikket az óriásokról, amelyet a keddi Prófétában nyomtattak. Olyan előítéletes szemét volt, ami eléggé visszavetheti a részlegem erőfeszítéseit.

Draco elvigyorodott, mert igaza volt a karrierjét illetően. Merlin, Granger kiszámítható volt.
– Akkor tehát a Minden Tehetetlen Lényt Megmentő Osztályon dolgozol?

Hermione megforgatta a szemét.
– Igen, Malfoy. A Varázslény-Felügyeleti Főosztály dolgozom. Bár, hogy őszinte legyek, igazából a te megnevezéses jobban tetszik.

Dracón volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét.
– Igen?

Granger letette az íróeszközét, Draco pedig belsőleg elmosolyodott. Éppen egy Hermione Granger-féle intellektuális szónoklat címzettje volt, és Merlin, az ötödik év óta nem érezte magát ilyen normálisnak az iskolában.

– Nos, gondolj bele, mit jelentenek a szavak. Szabályozás. Irányítás. Mintha ezeknek a lényeknek nem lenne saját erejük és akaratuk. Ez csak tiszta varázslói arrogancia, őszintén szólva, hogy irányítani akarják a lényeket ahelyett, hogy tisztelnék és megbecsülnék őket. Annyi mindent nem tudunk a mágikus lények képességeiről és szokásairól, mert a varázslók annyira elszántan tanulták, hogyan kell uralkodni és leigázni őket, hogy soha nem foglalkoztak azzal, hogy igazán megértsék a mágiát, ami minden élőlényen átáramlik. A sárkányvér tizenkét felhasználási módja például…

– Granger, tudod, én is elvégeztem a legendáslények gondozását.

– Igen, és milyen csodálatos tanuló voltál azon az órán – válaszolta a lány, és szúrós pillantást vetett rá, de Draco érezte, hogy vigyorra húzódik a szája.

– A lényeg az, hogy annak ellenére, ahogy az előbb az osztályomon gúnyolódtál, a jelenlegi nevünket tekintve én inkább valami ilyennek örülnék. – A nő szünetet tartott, hogy kortyoljon egyet az előtte álló bögréből, és Draco elgondolkodott, vajon mit rendelhetett, amikor minden reggel bejött. – És te? Te tehetségkutató vagy, nem igaz? Láttalak már néhányszor Ginny meccsein.

Draco bólintott, és észrevette, ahogy kortyolni akart a bögréjéből, hogy épphogy befejezte az italát. A természetes oka, amiért az asztalnál maradt, gyorsan eltűnt.

– Igen. Anglia déli részével foglalkozom leginkább, ezért nem szoktam Hárpia meccsekre járni.

– Te annak a nagy ügynökségnek dolgozol az Abszol úton, a Hupszpush és…

– Huszpush és Wright, a nevük...

– Tudor Hupszpush, A kviddics évszázadai szerzője és Bowman Wright, az első cikesz készítője után.

Draco bámult rá. Talán mégsem volt olyan kiszámítható. Volt olyan tudás, amit nem rejtegetett gigantikus agyában?

– A kviddics évszázadai című könyvet?

– Hát persze! Nem mintha valaha is segített volna nekem a seprűn, de azért elég sokat tanultam a történelemről és a szabályokról.

Draco megrázta a fejét.
– Merlin, Granger, azt hiszem, azon a napon, amikor hallok egy olyan könyvről, amit nem olvastál, lehet, hogy belehalok a sokkba.

Aztán rámosolygott a férfira. Hermione Granger rámosolygott. Nem volt benne türelmetlenség vagy gúny, csak őszinte szórakozás a kötekedésén.

Draco felvette a bögréjét. Most már üres volt. A színjáték véget ért.

– Nos, nekem mennem kell. – De nem tette. Nem várt rá semmi és senki. Csak egy hosszú hétvége, amit valószínűleg azzal töltött, hogy régi családi iratokat böngésszen. Felállt, és visszaadta a lánynak a papírt.

– Azt mondtad, hogy minden reggel ide jársz munka előtt? – kérdezte meg Hermione, és a férfi bólintott. – Akkor azt hiszem, még találkozunk, Malfoy.

A lány egy tétova, udvarias mosollyal nézett rá. Olyat, amilyet az ember ad egy munkatársának, akit felismer, amikor elmegy mellette a folyosón. Draco viszonozta.

– Viszlát, Granger!

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 May 31

Szia!
Tegnap erre a történetre nem tudtam össze szedni a gondolataimat, úgy megzavart. :D Lehet ezzel kellett volna kezdenem a vonat utam. És utána a vidámabbakkal. Egyébként nem lombozott le inkább elgondolkodtatott.
Ha valóságban lennénk valószínűleg tartom, hogy a Harry Potter univerzum főszereplői segítségre szorulnának abban, hogy feldolgozák a háború utáni eseményeket. Tízen evés gyerekek, akik harcolnak egy olyan ügyért, amit a szüleik indítottak el sok sok évvel ezelőtt és generációk nőttek fel gyülöletben. (aranyvér-sárvér kontrasztra gondolok) Na de hát tudjuk, hogy ez nem ilye a egyszerű. Mindig vannak elégedetlenek. Végül is arra akartam kilyukadni, hogy ez a történet elég valóságosnak ábrázolja Draco helyzetét, kapaszkodik a rutinba, hogy túl éljen valahogy.
Biztos vagyok benne lesz még benne érdekes dolog.
Köszi szépen az új fordítást!
Szerintem jó, hogy az író a végére tette be találkozást. Könnyített a történeten menetén.
Biztosan érdekes lesz.
Köszi még egyszer!
Szép napot!
Üdv: Neola

by Nyx @ 2023 May 31

Szia,
Ebben teljesen igazad van. Nem is tudom kivel beszéltem ezt korábban, de mi is erre jutottunk, hogy az egész évfolyamnak nagy valószínűséggel szakember segítsége kell, hogy fel tudják dolgozni a háborúban történteket. Vagy így, vagy úgy. Ki ebbe, ki abba menekült ezután. Nem is tudnám elképzelni, hogy csak úgy ezen túl lehet lépni, akármi is lett a csata végeredménye. És tényleg egy generációkat átívelő dologról van szó, és a gyerekek nem is emlékeznek rá, hogy mi volt akkor, csak beléjüknevelik valóban a gyűlölelet. Ezért tetszett nekem is történet, mert Dracónak valós gondjai vannak, és nem tudta csak úgy elengedni a múltat. De igazán nem csak neki vannak problémái, de majd lassan kiderül a történetből. Azért nem lesz mindig ennyire lehangoló :) (Bár kellene valami vidámabbat is keresnem.) Majd itt is lassan-lassan kibontakozik minden. Köszönöm szépen, hogy elolvastad! :)