12. fejezet

Dracót meglepetés érte, amikor péntek reggel belépett a kávézóba. Egész barátságuk során először fordult elő, hogy Hermione már a szokásos asztaluknál ült.

– Granger. Kicsit korán van még neked, nem?

A lány nem válaszolt, csupán egy összehajtogatott pergament csúsztatott az asztalra, és gyakorlatilag fel-le ugrált a székében.

Draco felvonta a szemöldökét a lány irányába.
– És ez mi? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy tényleg jogi eljárást indítasz ellenem, mert tegnap megettem az utolsó falatot a süteményedből?

– Ó, csak olvasd el, te lökött!

Draco drámaian felsóhajtott, és cserébe megkapta az áhított szemforgatást. Néha túl könnyű volt felbosszantani Grangert, ha még nem ivott eleget a teájából. Szürke szemei végigpásztázták a pergament és őszinte vigyort vetett rá az asztal túloldalán.

– Engedélyezték, hogy részt vegyél a velencei konferencián? Ez kiváló!

– Tudom, tudom, de olvass tovább! – bökte rá izgatottan.

Visszatérve a levélhez, a szeme és a vigyora kiszélesedett, amikor az aljára ért.
– Azt akarják, hogy a sellők rúnáiról tarts előadást? Granger, ez elképesztő!

A lány visszasugárzott, amikor visszaadta a levelet, és Draco látta rajta, hogy a lelkesedése tetszik neki.
– Épp akkor kaptam a levelet, amikor tegnap kiléptem az irodámból. Tegnap este majdnem küldtem neked egy baglyot, de személyesen akartam elmondani. Te vagy az első, aki megtudja.

– Nekem? Miért?

Neki. Nem Weasleynek. Nem Potternek. Nem a Weasley lánynak. Nem a szülei. Hanem neki.

Hermione elpirult és dadogott, Draco pedig belsőleg felnyögött, hogy milyen szépen néz ki.
– Hát, mert igazából te voltál az, aki segített nekem. Hányszor olvastad végig velem a jelentkezési levelemet?

– Negyvenkétszer, de ki számolja?

Hermione megpróbált szúrós pillantást vetni rá, de nem sikerült, mert az elragadtatott vigyor nem akart eltűnni. A szakmai teljesítménye által elért csúcsponton lovagolva Draco úgy döntött, hogy szerencsét próbál.

– Azt hiszem, itt az ideje az ünneplésnek. Próbáljuk ki ma este azt az új helyet a belvárosban, úgy hallottam, több mint ötven különböző évjáratú pezsgőt tartanak, és azt mondom, addig nem megyünk el, amíg nem kóstoltad meg mindegyiket.

Ettől lecsúszott a vigyor az arcáról. Valami rosszat mondott? Miért nézett hirtelen úgy, mintha valami bántó dolgot mondott volna?

– Valójában ma estére terveim vannak – mondta óvatosan, és már nem nézett a férfi szemébe.

– A késő esti munka nem számít „tervnek”, Granger. Főleg nem péntek este. Gyere, hadd vigyelek el valahova!

A lány még mindig nem nézett a férfira. Merlin, nem tudta már elviselni a viccet? Ez nem volt más, mint egy enyhe célzás a munkamániás hajlamaira. Amit a férfi történetesen csodált benne.

– Én… vacsorázni megyek valakivel – motyogta a lány.

– Weasley-vel?

– Potterrel.

– Huh?

– Tudom, hogy Ginnyre gondoltál, és még egyszer mondom, a vezetékneve Potter, és nem, nem Ginnyvel.

Draco megforgatta a szemét.
– Mindegy, Granger. És akkor mi van, randid van vagy mi?

Amikor a lány dühödt pírban tört ki, Draco érezte, hogy meghűl a bensője. Jól sejtette, hogy a boszorkánynak ma este randevúja lesz. Húsz kibaszott pont a Mardekárnak.

– Igen, valójában Padma hozott össze Anthony Goldsteinnel. A mi évfolyamunkba járt, a Hollóhátba.

– Értem – szólt a férfi szűkszavúan. Draco nem emlékezett semmire arról a Hollóhátas köcsögről, akit a lány az imént említett, de mentálisan feljegyezte, hogy a munkanap hátralévő részét azzal tölti, hogy utánajárjon. – És hová visz ma este az új udvarlód?

– Ő nem… az én… igazából semmim, és csak vacsorázni megyünk a Madam Malkin melletti új spanyol étterembe.

– Remekül hangzik – gúnyolódott a férfi, az ajka félregörbült, és a hangja jelezte, hogy minden másnak tartja, mint remeknek. – Szóval, meghívsz a lakodalomra, vagy ezt a tényt is akkor akartad rám zúdítani, amikor a legkevésbé számítok rá?

Hermione nagyjából 0,002 másodperc alatt váltott félénkből dühössé.

– Az isten szerelmére, miért ragaszkodik az összes barátom ahhoz, hogy ekkora felhajtást csináljon abból, hogy egyetlen randira megyek? Te valószínűleg állandóan randizol!

Ezt gondolta róla, ugye? Perverz örömöt érzett abban, hogy Hermione Granger teljesen, totálisan és megsemmisítően tévedett.

Draco keserűen felnevetett.
– Ezt gondolod, Granger? Mondd csak, mikor hallottál engem valaha is egy randevút kibeszélni veled? Minden reggel beszélgetünk, nem igaz? Említettem én egyszer is akár egy éjszakai randit egy nővel?

Hermione felszisszent, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Hát nem az én dolgom, hogy mit csinálsz a szerelmi életedben, Malfoy.

Draco egyenesen a lányra szegezte a tekintetét, és beteges elégedettséget érzett, amikor a lány kissé megrándult a tekintetének intenzitása alatt.

– A fordult a tisztességes játék, szóval akkor beszéljük meg, rendben? Tessék, hadd fessek neked egy képet a boszorkányokkal való dicsőséges és izgalmas kalandjaimról – gúnyolódott, és Hermione megpróbált közbevágni.

– Malfoy, sajnálom, nézd, én…

– A nők nem éppen randikért törnek át hop-porral. És azok, akik igen? Körülbelül az egyharmaduknak nedves a bugyija a tekintélyes gazdagságom miatt, a másik harmaduk vérbeli purista görények, akik azt akarják, hogy felcsináljam őket, hogy újabb halálfalók generációját hordhassák ki, az utolsó harmaduk pedig olcsó izgalmak kihívásának tekint engem. Az utolsó harmad a megjavult rosszfiút akarja, mint valami furcsa rovátkát az ágyuk lábánál, mintha egyfajta perverz eredmény lennék egy szánalomjátékban, amit szeretnek játszani. Szóval, itt van, Granger. A rendkívül korlátozott lehetőségeim között szerepel, hogy egy unalmas örökösnővel randizzak, egy olyan valaki, aki minden idejét azzal tölti, hogy az aranyamat számolja, ahogy az apám tette, vagy hogy olyasvalakivel randizzak, akinek a motivációja azzal kezdődik és azzal végződik, hogy azzal henceg a világunk többi része előtt, hogy dugott egy volt halálfalóval. Egyik nő sem akar engem valójában.

A nőnek volt annyi esze, hogy megszidottan nézzen, miután a férfi befejezte szánalmas összefoglalóját.

– Tényleg így látod magad?

Draco halkan felnevetett.
– Ez a szánalmas szerelmi életem valósága, minek szépítgetni?

– Szerintem sokat tudnál nyújtani valakinek partnerként – válaszolta halkan, a férfi tekintetét tartva. Draco szíve olyan hevesen dobogott a mellkasában, hogy attól félt, a lány tényleg meghallja a dobogását.

Bármilyen reménysugarat is ébresztett benne a bókja, azt látványosan elnyomta az irracionálisabb és impulzívabb oldala.

Sokat tudok nyújtani, ugye? Úgy látszik, nem annyira, mint ez a hollóhátas szemétláda. Az egész kibaszott világot felajánlanám neked, ha hagynád, Granger.

Draco hirtelen felállt, nem akart Hermione közelében lenni még egy percig.
– Hát gratulálok a konferenciához, Granger. Élvezd a megfelelő ünneplést a barátoddal – mondta egykedvűen, majd sarkon fordult, és kiviharzott a kávézóból, mielőtt a lány válaszolhatott volna.

Nagyjából ötven lépést tett meg az utcán, mielőtt meghallotta a nevét.

– Malfoy! Malfoy! Várj meg, jó?

Igen, ez éretlen volt, ezt ő is tudta, de ez nem akadályozta meg Dracót abban, hogy növelje hosszú léptei sebességét, amíg meg nem hallotta, hogy Hermione léptei egyenes futásba csapnak át mögötte.

Megsajnálva a lány sokkal rövidebb lábait, lelassított, és megállt. Már csak harminc másodpercet kellett várnia, mielőtt a boszorkány gyorsan megkerülte őt, hogy szemtől szembe kerüljön vele.

– Miért mentél el így? – követelte, még mindig zihálva a rövid futástól, a hideg januári levegő valószínűleg égette a tüdejét.

– Hogyan? – húzta el magát a férfi.

Hermione megforgatta a szemét, és drámaian csapkodta a kezét az oldalán, az aktatáskáját pedig egyenesen a járdára ejtette, de nem tett lépést, hogy visszaszerezze.

– Ne gyere nekem ezzel, Malfoy! Miért vagy rám mérges?

A férfi hitetlenkedve ráncolta a szemöldökét.
– Nem tudom, miből gondolod ezt. Most pedig, ha megbocsátasz, ma korán van egy megbeszélésem a maximális seprűsebességgel kapcsolatban. – Draco meg akarta kerülni a lányt, de ő egész testével elébe lépett, hogy elvágva az útját.

– Te nem! – dühöngött a lány. – Te magad mondtad, hogy a megbeszélés február első hetére lett áthelyezve, mert a minisztérium új seprűszabályzata csak jövő héten lép életbe.

A fenébe vele és a kibaszott tökéletes képességével, hogy minden tényt fel tudott idézni, amit valaha is kimondott.
Feladom, boszorkány.

– Mindegy, Granger, csak hagyjuk, rendben? Mennem kell dolgozni.

Dracónak ezúttal sikerült megkerülnie a lányt, de észrevette, ahogy a vállai megereszkednek, ahogy elhalad mellette.

– Miért érdekel téged, hogy elmegyek-e erre a randira? – szólt rá halkan.

Draco fiatal korának megkeményedett maszkjába rendezte a vonásait, mielőtt megfordult volna a lány felé. A boszorkány arckifejezése nyílt, könyörgő és nyers volt, olyan gyönyörűen sebezhető, hogy úgy fájt, mint egy megbocsáthatatlan átok a mellkasának.

– Tudod mit, Granger? Engem nem érdekel. Kurvára nem érdekel.

Ezúttal, amikor a férfi elsétált, a nő nem követte.

Én irányítom ezt az egészet.

Az első dolog, amit Draco tett, amikor este hazaért a munkából, az volt, hogy a világ legerősebb elnémító bűbájával körbevette a hálószobáját.

A második dolog, amit tett, hogy levette a külső talárját, nyakkendőjét, kitűzőjét, mandzsettagombjait, karóráját, öltönykabátját és övét, míg végül csak a fehér trikó és a fekete nadrág maradt rajta.

A harmadik dolog, amit tett, hogy előhívott egy bontatlan üveg lángnyelv whiskyt. Levette a dugót, előhívott egy kristálypoharat, és töltött magának egy bőséges adagot.

A negyedik, ötödik és hatodik dolog mind a – Draco által elfogyasztott pohár lángnyelv whisky – kategóriába tartozott, miközben a kandallónak dőlve bámult a lobogó tűzbe.

Bármennyire is próbálta újabb és újabb alkohollal tompítani a ma reggeli emlékeit, nem tudta kiverni a fejéből Granger szavait.

Szerintem sokat tudnál nyújtani valakinek partnerként.

Mint például, Granger? Legszívesebben vicsorított volna rá. Hatalmas mennyiségű aranyat, persze, de azon túl? Bármelyik tisztességes boszorkány (értsd: nem Sötét Nagyúrral szimpatizáló) egy életen át tartó udvarias kerülgetésre jelentkezne azoktól, akik a háború jobb oldalán állnak, vagy nyálcsorgatásra a szívességeket kereső, üres talpnyalóktól. Ez volt általában a társadalom Draco iránti érzelmeinek két véglete.

Granger szavai újra átégették az agyát.

Miért érdekel téged, hogy elmegyek-e erre a randira?

Nem érdekelte. Nem érdekelte.

Menj el millió kibaszott randira, Granger, amíg én egyedül ülök és rohadok ebben a gigantikus, üres házban, egy önfeledt remete, mert annyira el vagyok cseszve, hogy nem bírom megemészteni a gondolatot, hogy nélkülem boldog lehetsz.

– Bassza meg! – Draco felüvöltött, és az üres poharat a kandallóba hajította, ahol az hangos csattanással csapódott a kőhöz és a fához.

Egyik kezével durván végighúzott a haján, morgott, és szinte összeesett a mögötte lévő fotelbe. Draco nem is törődött egy új pohárral, lekapta az oldalsó asztalról az Ogden-féle ital üvegét, és több hosszú kortyot ivott egyenesen a palack nyakából.

El akart zsibbadni, nem akart semmit sem érezni. Erre is van egy bájital…

Nem, nem akart visszatérni a használatához. Emiatt nem.

Ezt én irányítom.

Most Browning gyógyító hangja szólt a fejében. Amikor késztetést érez a drogozásra, Draco, próbáljon meg egy pillanatra elidőzni, és átgondolni, miért van önben ez a késztetés. Melyik érzelem az elsődleges mozgatórugója a tetteidnek?

Féltékenység.

Draco felnyögött, és végigsimított az arcán. Annyira féltékeny volt, hogy már háromnegyed részen túl volt egy egész üveg Ogden-féle italnak. Annyira féltékeny volt arra, hogy egy másik férfi elviszi Grangert vacsorázni, hogy legszívesebben kihányta volna. Annyira féltékeny volt arra, hogy Granger ezzel az arctalan hollóhátas szarházival osztozik az italokon és a meghitt beszélgetésen, emiatt legszívesebben összetörte volna minden drága antik bútorát, ami a tulajdonában volt, de nem a pálcájával, hanem a puszta kezével.

Bassza meg Browning, bassza meg én is, és bassza meg duplán a kibaszott Anthony Goldsteint.

Várjunk csak, nem, nem akarhatott a boszorkány Anthony Goldsteinnel dugni.

Felpillantott a kandallópárkány feletti órára, és kimeredt szemmel látta, hogy közeledik a tíz óra. Biztosan befejezték már a vacsorát? Draco úgy képzelte, hogy Goldstein az a fajta nagyképű randevúzó, aki azt javasolja Grangernek, hogy „Egyszerűen meg kell kóstolnia a desszert portóit”, még akkor is, ha egyikük sem járt még ebben a bizonyos étteremben. A hollóhátas selyemfiú valószínűleg az összes fogás megrendelésében is az élen járt, és az ételek spanyol kiejtésével próbálta udvarolni Grangernek.

Féltékenység.

Granger valószínűleg tényleg tudta, hogyan kell helyesen kiejteni az összes étel nevét. Valószínűleg fel tudta sorolni az összetevőket és azok származási helyét is. Előzetesen tanulmányozta volna az étlapot, hogy felkészüljön az estére. És míg az a semmirekellő barom, akivel beleegyezett, hogy a péntek estéjét együtt töltse, valószínűleg azért kereste ezt a tudást, hogy lenyűgözze a nőnemű társát, Draco tudta, hogy Granger indítékai egészen mások. Granger nem azért szívta magába a tudást minden elérhető témáról, mert fel akart vágni. A tények felhalmozása sosem volt hivalkodó jellegű. Persze, a Roxfortban nyilvánvalóan örömét lelte a professzorok dicséretében, de Granger olthatatlan tudásszomja egyszerűen azért volt, mert izgatta, hogy valami újat fedezzen fel. Ez a véget nem érő küldetés, amibe belevágott, hogy abszolút mindent megtanuljon, volt az egyik legszexibb dolog benne.

Várjunk, mi az? A legszexibb? Ez arra utalt, hogy nem csak egy dolgot talált szexinek Grangerben. Ez a kifejezés arra utalt, hogy egy egész lista állt össze, amely Granger tulajdonságainak szexisségét rangsorolta.

Draco ismét az ajkához húzta az üveget, és majdnem teljesen kiitta. Jól van, rendben? Granger nagyon vonzó volt. Nyilvánvalóan már többször észrevette a szépségét, mi volt ebben a nagy ügy?

Tényleg hozzánőtt ahhoz a lehetetlen sörényéhez, valahogy egyszerre tűnt vadnak és lágynak. Ha már a lágyságról beszélünk, telt, rózsaszín ajkai nagyon is hívogatónak tűntek, különösen akkor, amikor gondolataiba merülve egy toll végét rágcsálta. És ha belekezdett valamelyik szenvedélyébe? Azok a meleg barna szemek szinte vakító intenzitással világítottak és égtek. Dracónak meg kellett erőltetnie a testét, hogy ne görcsöljön be, amikor a lány a szónoklat közepén feléje irányította őket. Voltak napok, amikor Draco úgy érezte, a nő úgy néz rá, mintha érne valamit. Mintha több lenne, mint egy bukott halálfaló szülői problémákkal és túl sok pénzzel. És ahogy a szoknyája a fenekét ölelte…

– A fenébe – motyogta, és egy hosszú húzással kiürítette az üveg maradékát.

Az óra mutatói már közeledtek a tizenegyhez. Ennek a randi bohózatnak már véget kellett érnie, nem igaz? Granger nem volt az a fajta boszorkány, aki az első randin meghív egy férfit a házába. És ezt az információt ő honnan tudná?

Draco dühösen a kandallóba hajította az üres Ogden-palackot, ahol az látványosan összetört, és megidézett egy másik palackot.

Féltékenység.

Nem volt szüksége semmiféle átkozott álmatlan álom bájitalra, amikor helyette vakrészegséig is be tudott rúgni. Draco újabb hosszú kortyot ivott az új üvegből, és a térdének támasztotta. Mi van, ha a lány vacsora után tényleg meghívta magához Anthony Goldsteint?

A legfantasztikusabb és legpoklosabb vízió kezdett lejátszódni a lelki szemei előtt. Granger szégyenlősen megkérdezi, hogy a párja feljönne-e egy kicsit az emeletre. Beengedte egy olyan lakásba, ahol valószínűleg a kényelem fontosabb volt, mint a stílus, és ahol mindenhol könyvek hemzsegtek. Felajánlotta volna, hogy főz kávét vagy teát, és meghívta volna, hogy üljön le valami monstrum kanapéra.

Vajon megnevettetné? Egyáltalán miről beszélgetnének? Valószínűleg felidéznék a „régi szép napokat” a Roxfortban. És nem lenne túl könnyű Granger számára, hogy belezúgjon egy ilyen emberbe? Valami unalmas, olvasott tökfilkóba, akinek megvan az a luxusa, hogy nem született elátkozott családba? Milyen boldogok lehetnek az iskolai éveik emlékei.

Még több whisky talált utat Draco torkán. Az alkohol nem tudta megállítani a megidézett, kitalált jelenetet, ami gyötörte.

Hirtelen a képzeletbeli jelenet előreúszott az elméjében, és átváltott arra, hogy a pár már nem beszélget, hanem vágyakozva nézik egymást a kanapé túloldaláról. Dracónak fogalma sem volt arról, hogy Anthony Goldstein egyáltalán, hogy nézhet ki, de egy homályos, barna hajú, valamiféle barnára bőrű személyt képzelt el.

És most ez a jelentéktelen, leírhatatlan férfi lassan Granger felé mozdította az arcát. Granger, ravaszul beharapta duzzadt, rózsaszín ajkát, mielőtt elfogadta volna randevúja lágy csókját.

Draco rosszul érezte magát a gyomtájékon. Mindez csak a fejében játszódott le, de a gyomra ettől még mindig összeszorult. A borzalmas hallucináció továbbhaladt, Granger könnyedén megérintette a randevúja mellkasát, és üdvözölte a férfi testsúlyát a kanapén rajta. A jelenet néhány fejezetet ugrott előre, és most a lány az arctalan randevút a hálószobájába vezette…

Merlin, ez kurvára kikészítette, teljesen átvette az irányítást az érzelmi stabilitása felett.

Féltékenység.

Szóval ez volt az, az ár, amit meg kellett fizetnie. A végső büntetés Draco Malfoy bűneiért. Elkerülte az Azkabant és a halált, csak azért, hogy a saját belső dementora kínozza, aki élvezettel mutogatta neki azokat a jeleneteket, amiket soha, de soha nem kaphatott meg Grangerrel.

Egyáltalán, mit tenne, ha lenne egy rendes esélye egy randira vele? Az biztos, hogy nem vesztegetné az idejét udvariaskodásra, ha Granger meghívná a lakására vacsora után. Ha hagyná, abban a pillanatban eszméletlenre csókolná, amint becsukná mögöttük az ajtót, rögtön a falhoz szorítaná, és a hajába temetné a kezét. A nyelvével lassan kinyitná a lány csinos száját, és minden apró lélegzetvételt és nyögést elnyelne belőle. Talán a lány is a haját rángatná, sürgetve őt, és a férfi boldogan engedelmeskedne, csókolná és nyalogatná a torok és a nyak szabadon hagyott bőrét, amíg a lány a fülébe nem zihálna, és akkor…

Draco szemei felpattantak, és teljesen elszégyellte magát, miközben visszahúzta a kezét a nadrágjából. Az elmúlt percekben a saját erekcióját simogatta a lehetetlen fantáziájához, anélkül, hogy észrevette volna. Merlin, milyen szánalmas görény volt.

Egy magányos, szánalmas, görény, akinek talán le kéne tennie a whiskyt, és lefeküdni, nem pedig azon gondolkodni, hogy Granger milyen ruhában vagy ruha nélkül. Merlin, segíts neki.

Boxeralsóra vetkőzve elhelyezkedett az ágyban, és megpróbálta megnyugtatni a testét. Az alkohol általában tisztességesen tompította az érzékeit, de Draco csak Granger nagy barna szemeit látta, amikor lehunyta a szemét.

Nagy barna szemeket, amelyek élvezettel csukódtak össze, miközben a férfi az ajkaival a lány vállának és kulcscsontjának csupasz bőrét érintette. A keze ismét folytatta a simogatást, és Dracónak már nem volt ereje megállni. Tudta, hogy ez helytelen. Granger a barátja volt. De most a lelki szemei előtt elképzelte, milyen érzés lenne felkapni a lány hajlékony testét, és megragadni a hátsóját, miközben a boszorkány lábai felsőteste köré fonódnak. Fékevesztett csókolózásuk lázba jönne, miközben a férfi az ágyához vezetné őket, gyengéden lefektetné, és felkúszna gyönyörű testén. A keze gyorsabban kezdett dolgozni, és Draco érezte, hogy a csúcspontja közeledik. Néhány gyors ütéssel később Draco teljesen elélvezett a képre, ahogy Hermione a gyönyörtől vonaglik alatta, és a nevét nyögi, miközben ő mélyen a lányba temetkezik.

Draco az ágyában feküdt, egészen egyedül és lihegve, nem tudta, hogyan jutott el idáig. Undorodott önmagától, a kimerültség és a részegség végül egyesítette erőit, és percek alatt elaludt.

***

Az étel isteni volt. A borok ínycsiklandóak voltak. A beszélgetés könnyedén folyt.

Akkor miért unatkozott Hermione, hogy egy Rontól kölcsönzött furcsa szófordulatot használjak, halálra unta magát?

Az este jól indult. Az étterem előtt találkozott Anthonyval, és örült, hogy a férfi még mindig elég jóképű. Kínos kézfogást váltottak, ami mindkettőjükből ideges nevetést váltott ki, és a lánynak azonnal megtetszett a férfi könnyed mosolya.

Az étterem tapas-stílusú volt, és kellemesen elszórakoztak, felváltva választottak kis tányérokat, amelyeket megoszthattak egymással. Hermione a Roxfort utáni életéről kérdezte Anthonyt, mivel szomszédos társasági körökben mozogtak, és ő nem tartotta a lépést vele. Miközben a férfi arról beszélt, hogyan kezdett el dolgozni a Minisztérium Mágikus Közlekedési Főosztályán, mert mindig is lenyűgözte, hogyan lehetne javítani a hop-hálózatot, Hermione azon kapta magát, hogy a figyelme elkalandozik.

Egy félhomályos, elegáns étterem közepén ült egy vonzó férfival, aki egész este egyszer sem fintorgott felé, mégsem tudta megállni, hogy ne érezze a bűntudat buborékát a zsigereiben. Malfoy ma reggeli arckifejezése, amikor mesélt neki az Anthonyval való randevújáról, egész nap kísértette. Ahogyan az is, ahogyan érzéketlenül elutasította, amikor a lány úgy üldözte őt az utcán, mint egy átkozott őrültet. Őszintén, mi volt a baja?

Várjunk csak, mi a fenéért kellett volna bűntudatot éreznie? Tökéletesen egyedülálló fiatal nő volt, és hogy kivel tölti a péntek estéit, ahhoz Malfoynak semmi köze.

De vajon ő…? Lehet, hogy…?

Nem, nem volt… féltékeny? Hermione majdnem belehorkantott a borospoharába erre a nevetséges gondolatra, és újra Anthonyra összpontosította a figyelmét. Nem szabadna egy gondolatot sem vesztegetnie arra az egocentrikus, elkényeztetett, idegesítő férfigyermekre, aki teljesen tönkretette a péntek reggelét azzal, hogy minden valódi ok nélkül ostorozta őt.

Hermione annyira izgatott volt csütörtök este, amikor megkapta a hivatalos értesítést, hogy meghívott előadója a Velencében megrendezésre kerülő A rúnafordítás fejlődése és hatása a modern varázslói kultúrára elnevezésű konferenciának. És Malfoy volt az első gondolata, akinek elmondhatta. Malfoy, aki nemcsak meghallgatta minden elméletét az ősi sellők és emberek kommunikációs módszereiről, hanem aktívan részt vett a vele folytatott vitákban, bátorította a jelentkezésre, és segített neki csiszolni az írásbeli nyilatkozatát.

A férfi őszinte öröme és büszkesége a teljesítménye miatt abban a pillanatban a világot jelentette számára. Hermione nem tudta figyelmen kívül hagyni, ahogy a szíve megdobbant, amikor a férfi azt javasolta, hogy menjenek el vacsorázni, hogy megünnepeljék. De ő már elkötelezte magát az Anthonyval való randevúra.

Ha már itt tartunk, valószínűleg figyelnie kellene arra, amit a randevúja mond.

– …ami persze megoldaná a magánélet problémáját, ami néha akkor merül fel, ha az emberek nem tudják, hogyan kell megfelelően őrvarázslatokkal ellátni a kandallót – mondta Anthony. Hermione lelkesen bólintott, remélve, hogy a férfi nem vette észre, hogy a gondolatai másfelé kalandoznak.

– Bevallom, nem vagyok a hop hívások híve, látva, hogy milyen kényelmetlen lehet végig térdelni, még egy megfelelő párnázó bűbájjal is. Inkább csak hop-porral utazom egészen a célállomásomig, és személyesen folytatom a beszélgetést. Olyan kár, hogy a varázslóvilágban nincs a mobiltelefonok mugli megfelelője.

– Pontosan! Ezért volt a mugliismeret az egyik kedvenc tantárgyam. Szerintem sokat tanulhatnánk, ha azon dolgoznánk, hogy átvegyük a technológiájuk egy részét – válaszolta zseniálisan.

Hermione elmosolyodott, miközben egy bizonyos karácsonyi ajándékra gondolt, amit kapott. – Nemrég kaptam egy pár megbűvölt naplót, ami amolyan szöveges üzeneteket utánoz. Valószínűleg ez a legközelebbi, ami manapság elérhető.

Anthony szeme tágra nyílt, miközben elment, hogy kortyoljon egy korty bort.
– Valaki megbűvölt naplókat adott neked? Azok rendkívül ritkák!

Hermione érezte, hogy pír kúszik az arcára.
– Nos, valójában a barátom vett egy pár üres naplót, és minden bűbájos munkát magától végezett el.

A párja szeme ismét tágra nyílt.
– Ez… őszintén szólva lenyűgöző. A barátod bizonyára jelentős mennyiségű erőfeszítést tett a szükséges varázslatokba.

Igen, Malfoy a barátja volt. Csak egy barát. És a fenébe is, hogyan tudott ma este belecsempészni a beszélgetésükbe? Hermione kiürítette a maradék borospoharát, és töltött magának még a közös üvegből.

Anthony egy tökéletesen kedves, tökéletesen tiszteletreméltó és kellemes partner volt. A nő mesélt neki a tavasszal esedékes velencei útjáról, és a férfi mindvégig megfelelő, illedelmes kérdést feltett, és udvarias kérdéseket tett fel a szüleiről (az elfeledtetést egyelőre kihagyta, mivel ez nem éppen első randi típusú beszélgetés volt). Előzékeny kérdéseket tett fel Harryről és a Weasley-ékről.

Szóval miért volt Hermionénak kedve elkortyolni ezt az egész üveg bort? Mi hiányzott ma este? Miért hagyott benne ez a sok könnyed kérdés és párbeszéd a mindennapjairól valami közeli közömbösséget érezni?

Egy szőke hajvillanás Anthony mögött felriasztotta. A szeme a pontra szegeződött, ami felkeltette a figyelmét, csak hogy egy fehér téli sapkát viselő fiatal szőke nőt lásson, amint elhagyja az éttermet. A haja nem egészen a megfelelő árnyalatú volt, de abban a gyors pillanatban Hermione tekintete megakadt, remélve, hogy…

Hogy pontosan kit is lásson?

– Máris hiányzom, Granger? – hallotta a fejében túlságosan is könnyen a férfi gúnyos, kötekedő hangnemét. – Szörnyen sok döglött állatot ettél ma este, nem kéne egy ilyen vérző szívűnek, mint te, vegetáriánusnak lennie? – Az ál-Malfoy az elméjében azzal az irritáló vigyorral párosította a poénját. Igen, ez pont rá vallana, hogy egy vacsora közepén vitát kezdjen vele a húsevés etikájáról, mint aki a teremtmények jogaiért dolgozik.

– Hm, Hermione?

Hermione pislogott, amikor Anthony ismét a nevét szólította.
– Bocsánat, mit is mondtál? – Több mint kínosan érezte magát, hogy megszólították, amiért nem figyelt oda. Túlságosan lefoglalta, hogy egy veszekedős, szőke fickóról fantáziáljon.

– Szeretnél desszertet rendelni? – kérdezte Anthony újra. Hermione belenézett a világoskék szemekbe, és nem látott ott mást, csak kedvességet. Nem érdemelte meg, hogy zavartan randevúzzon. Nehéz szívvel Hermione cáfolt, mondván, hogy túlságosan tele van.

Amikor elhagyták az éttermet, a lány kínosan megölelte a férfit, és búcsúzóul azt mondta:
– Ismételjük meg ezt… mint barátok. – Okos ember volt (Hollóhátas meg minden), és megértette a célzást, ha a fájdalmas mosolyából lehetett erre következtetni.

Hazaérve Hermione felsóhajtott, miközben egyedül mászott be az ágyba, és a mobiljáért nyúlt. Megígérte Ginnynek, hogy amint vége a randevúnak, ír neki egy sms-t. Hermione elég büszke volt magára, amiért megtanította Ginnyt a mobil használatára, ami lehetővé tette számukra, hogy bizalmasabb beszélgetéseket folytassanak, és sokkal gyorsabb volt, mint a bagolypostázás.

H: Szia! Már itthon vagyok.

G: Máris? Gondolom, Anthony nem marad éjszakára?

H: Nem, persze, hogy nem!

G: Hát miért nem? Felnőttek vagyunk, Hermione, kit érdekel?

H: Engem érdekel. Különben is, szerintem ez csak egyszeri alkalom volt. Nem látok semmilyen jövőbeli randit.

G: Ennyire rossz?

H: Nem, egyáltalán nem! Tényleg nagyon kedves társaság volt.

G: Egészen kedves társaság? Mondd csak ki, hogy „unalmas”, és spórolj meg magadnak néhány szót.

H: Nem volt unalmas, egyszerűen csak hiányzott belőle a szikra. Olyan volt, mintha Ronnal vagy Harryvel vacsoráznék.

G: Nos, büszke vagyok rád, hogy kitettél magadért. Találkozunk vasárnap?

H: Természetesen, üdvözlöm Harryt.

Hermione kikapcsolta a mobilt, és a párnájának dőlt. Ahogy lekapcsolta a villanyt, érezte, hogy meleg súly telepszik a lábára, és lenézett Csámpásra, aki lepihent éjszakára.

– Buta vénség – kuncogott, és lehunyta a szemét. Bármennyire is próbálkozott Hermione, az alvás nem akart könnyen jönni. Ennek a randevúnak meg kellett volna oldania a dolgot. Anthony intelligens, kedves és jóképű volt.

Nem ő volt az, akivel ma este együtt akart lenni. A gondolat átúszott az agyán, és Hermione felsóhajtott.

Már odaadta Dracónak a szíve egy darabját, mint barátnak. Minden barátja birtokolta Hermione szívének egy darabját, a maga módján. Ginny, mint a húga, aki sosem volt neki. Harry, mint a legjobb barátja és bátyja. Ron, mint az első szerelme. Az összes Weasley, a házastársaik és partnereik, Luna és Rolf, ezek az emberek mind helyet foglaltak a szívében. Hermione nem tekintette a szerelmet véges erőforrásnak, de vajon mennyit engedhetett meg magának magából, hogy Dracónak adjon anélkül, hogy közben ne törne össze?

Erre a kérdésre még nem igazán tudta a választ, de azt tudta, hogy a válasz nem a más férfiakkal való langyos randevúkban rejlik.

***

Draco úgy ébredt szombat reggel, mintha egy randalór csorda taposta volna el.

– Crick! – kiáltotta rekedten. Egy házimanó jelent meg azonnal az ágya mellett, és röviden meghajolt.

– Miben segíthetek ma reggel, uram?

Draco ismét felnyögött, és a fejét szorongatta.
– Másnapossági bájitalt kérek.

– Megkérem Watsont, hogy azonnal kezdjen el főzni egyet. Negyedórán belül készen kell lennie. Hozhatom egyenesen önnek?

Draco türelmetlenül intett a kezével. Mielőtt bármi mást tehetett volna, egy rendes zuhanyozásra volt szüksége.

– Nem, várjon a reggelivel együtt. Tegyen ki egy kis pirítóst… ha jobban belegondolok, tegyen ki minden kenyérrel kapcsolatos dolgot, amit Watson úgy érzi, hogy el tud készíteni. – Igen, sok-sok kenyér, hogy felszívja azt az átkozott alkoholt. A szalonnára vagy tojásra való gondolattól hányingere lett.

– Rendben, uram. – Egy rövid meghajlással, és a házimanó halk reccsenéssel eltűnt.

Draco átvetette a lábát az ágy szélén, és egy percig a tenyerébe támasztotta a fejét. Végül erőt vett magán, hogy felálljon, és a fürdőszobához tántorgott. Nem, egy zuhany nem lett volna jó, alig bírta volna megtartani a súlyát. Helyette meleg fürdőt engedett magának, és hálásan felsóhajtott, miközben belesüllyesztette a testét a nagy, márványkádat kitöltő, megnyugtató szappanos vízbe.

Draco lehunyta a szemét, és hátradöntötte a fejét, miközben a tegnap esti éretlen viselkedésére gondolt. Annyira berúgott, hogy tönkretett egy üvegpoharat, két üveg whiskyt, majd mindezt azzal koronázta meg, hogy álomba maszturbálta magát. Igazán emlékezetes este volt.

Merlin, mi a fene ütött belé? Hogyan nézhetett volna hétfőn Granger szemébe, tudván, hogy a lányról szóló kéjes gondolatok dobták fel?

De akkor valószínűleg hétfő reggel találkozna vele, és mindent elmesélne neki a péntek esti csodálatos, elbűvölő randevújáról. Draco tudta, hogy képtelen lenne megemészteni, ahogy a lány valami más férfiról fecseg, a szemei ragyogtak, miközben kedvtelve emlékezett vissza a romantikus estére.

Mi lenne, ha Goldstein Grangernél maradna éjszakára, az ő ágyában? Draco elképzelte, hogy néz ki a kora reggeli fényben, ágyneműbe burkolózva. Mi lenne, ha teljesen meztelenül forgolódna, készen a reggeli dugásra, és végigcsókolná Draco mellkasát…?

Bassza meg! Tényleg megint ez történt? Draco felsóhajtott, és úgy érezte, nincs más hátra, meg kell könnyítenie gyorsan megkeményedő hímtagját.

Be egy knutért, be egy galleonért…

***

Draco azon tűnődött a boszorkány, vajon egyáltalán megjelenik-e hétfő reggel a kávézóban. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, mert már ott is volt, a szokásos időben belépett. Ahogy a lány összenézett vele, és odasétált hozzá, Draco érezte, hogy valami megmozdul a mellkasában, a megkönnyebbülés és a bűntudat keresztezése. Nem tudott pontosan olvasni a lány arckifejezéséből, és nem tudta, hogy ez jó vagy rossz.

– Jó reggelt! – köszönt a lány mereven.

– Granger – válaszolta a férfi.

A boszorkány ledobta a táskáját, mint mindig, és elindult, hogy elhozza a teáját a pultról. Draco talán visszatartotta a lélegzetét, vagy sem, amíg a lánynak elkellett az italáért mennie, és visszaülni hozzá.

– Milyen volt a hétvégéd? – Ez az egyszerű kérdés, ami a lány ajkáról elhangzott, pánikot keltett benne. Nem akarta előbb elmesélni neki a tökéletes, csodálatos estéjét Anthony Goldsteinnel? Az isten szerelmére, nem tudná már végre megszabadítani a szenvedéseitől?

Nemcsak a hülye randevújáról akart tudni, de őszintén fogalma sem volt, hogyan válaszoljon a lány kérdésére.

Nos, Granger, pénteken teljesen tönkretettem a májamat és az agyamat, mert nem tudom, hogyan kell a negatív érzelmeket egészségesen kezelni, ezért úgy döntöttem, hogy lenyomok két egész üveg Ogdent. Aztán arra gondoltam, hogy megduglak. A szombat is ugyanolyan produktív volt. A kádban dörzsöltem magam, arról fantáziálva, hogy megduglak, aztán úgy döntöttem, hogy talár és melegítő bűbájok nélkül repülök, hiábavaló próbálkozásként, hogy megnyugtassam áruló testemet. Még egy ütőbotot is elővettem, és majdnem két órán át csapkodtam a gurkókat, addig amíg a karom már le akart esni. De még ez sem akadályozott meg abban, hogy később aznap este kiszolgáljam a saját ütőbotomat (ha értitek, mire célzok), mert úgy tűnik, olyan férfivá változtam, akinek megállíthatatlan szexuális késztetései vannak, mint egy harmadévesnek, aki épp most fedezte fel a kiverés fogalmát. Csodálatos hétvégém megkoronázásaként tegnap éjjel alig három órát aludtam, mert sikoltozva ébredtem fel a szokásos rémálmomból, amiben a nagynéném kínzott téged.

Az elszabadult dühöngés helyett Draco durván azt válaszolta:
– Jól volt.

Hermione összeszorította az ajkát, és keményen rámeredt.
– Meg akarod beszélni, mi történt pénteken?

Akarom-e megbeszélni, hogy vadul féltékeny vagyok valami hollóhátas pojácára, amikor semmi jogom sincs így érezni? Nem, nem igazán, Granger.

– Nem tudom, mire gondolsz – őrlődött egyenletesen, és elfordította a szemét.

Hallotta, ahogy a lány türelmetlenül felszisszent, és felnézett, hogy lássa, amint felháborodottan felemeli a kezét. A fenébe is, még akkor is vonzó volt, amikor kiakadt rá.

– Rendben, ha így akarod! Ha esetleg érdekelne, ami egyébként a legkevésbé sem számítana, az estém Anthonyval nagyon kellemes volt, de nem tervezem, hogy újra találkozom vele.

Draco egyenesebben ült fel a székében, remélve, hogy a füle nem csalta meg.
– Nem akarsz?

– Nem – felelte Hermione határozottan. – Kedves volt Pamdától, hogy összehozott minket, de nem látom szükségét, hogy több randira menjek valakivel, akit nem érdekel egy párkapcsolat.

Nocsak, nocsak, nocsak. Draco nem reagált erre a kis hírre, miközben belekortyolt a kávéjába. Az ő finom, mennyei, tökéletesen forró kávéját. Volt valaha is ilyen jó íze bárminek is? Hirtelen megéhezett, és mivel kihagyta a reggelit, úgy gondolta, megkényezteti magát. Ez a nap úgy tűnt, hogy jobbra fordul.

– Kérsz egy süteményt?

– Tessék?

– Egy süteményt. Én fizetem. Válassz egy ízt.

– Ó, áfonyásat kérek.

– Reménykedj, hogy nem csak egy maradt belőle, Granger, különben kapsz egy másik ízt – kötekedett, és elment a süteményekért.

Amikor visszatért, Hermione furcsán önelégült vigyorral nézett rá, de Draco nem gondolt bele semmit. Ehelyett a konferenciaelőadás előkészületeiről kérdezte, és arról, hogyan akarja megszervezni a beszédét. Egyik kérdést a másik után tette fel a rúnatanulmányairól és a sellőkultúráról, élénk beszélgetésüket csak az szakította félbe, hogy Hermione riadtan az órájára pillantott, és rájött, hogy már késésben vannak.

Draco nem bánta, néha-néha el késhetett pár percet. Annyira rossz volt, hogy még abban is gyönyörködni akart, hogy Anthony Goldstein kudarcot vallott Granger vonzalmának megszerzésében? Ez a katasztrofális randi több délelőttöt adott Dracónak a nővel. Nem volt naiv, tudta, hogy Granger egy nap majd betáncol hozzá, és elmondja, hogy nagyon sajnálja, de a barátjával/férjével/akármivel való kapcsolata elsőbbséget élvez, és már nem találkozhat vele minden reggel munka előtt. De egyelőre ez a nap a távoli jövőben volt, és Draco szerette volna, ha minél tovább ott marad.

– Mi a kedvenc színed? – kérdezte hirtelen, miközben sétáltak.

– Az arany – válaszolta Draco egy ütem után. Az arany volt a szaloncukor, a méz, a karamell és sok más édesség és desszert színe. Az arany különleges árnyalata, amit kedvelt, történetesen Granger hajában is megjelent a napfényben, és még a szemében is, amikor izgatott volt.

– Nem zöld? – kérdezte kötekedve.

– Ugyan már – gúnyolódott –, az borzasztóan közhelyes lenne, nem gondolod?

– Hmm, azt hiszem, igen – értett egyet a lány, amikor a reggeli búcsúpontjukhoz értek. – Kár, tényleg. Szerintem a zöld jól áll neked. – És egy olyan vigyorral, ami a legjobb napján is vetekedett a sajátjával, a lány megfordult és elment.

Bármelyik másik reggelen Draco talán elgondolkodott volna a boszorkány megjegyzésének kettős jelentésén és a ravasz arckifejezésén is, de túl jó hangulatban volt ahhoz, hogy elemezze ezt.

hozzászólások: 0