13. fejezet

2008. február

Durvább lenne elmondani neki, vagy még durvább, ha hagynád így elmenni? Draco végül úgy döntött, hogy megkockáztatja a lány haragját.

– Uh, Granger?

– Igen?

Szóval akkor most is olyan reggele volt. Az a fajta reggel, amikor ha Draco félbe meri szakítani az írás közben, akkor leharapja a fejét. Rosszkedvét valószínűleg az alváshiány okozta, ha a külsejéről lehetett ítélni: a szeme alatti lilás karikák, az általában rózsás arcának fakó árnyalata, és a haja véletlenszerűen valamiféle kontyba fogva a feje tetején. Ez, és az, hogy már megütötte Dracót, amiért túl hangosan kortyolgatta a kávéját.

– Tinta van az orrodon, a bal arcodon és a homlokodon – tájékoztatta udvariasan, és úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a lány gyerekes kirohanásáról.

Hermione a szemét forgatva felkapott egy gyenge papírszalvétát, és megpróbálta letörölni a tintát az arcáról.

– Jobb?

– Egyáltalán nem.

– Ugh!– Dracóra pillantva, mintha valahogy ő lenne a hibás a tintafoltos arcáért, Hermione a munkahelyi blúzának ujját rángatta, de mielőtt letisztíthatta volna vele a tintát, Draco elborzadva tiltakozott.

– Granger, van benned valami illemtudás? Az ruhaujjak nem erre valók!

Felháborodottan szuszogva benyúlt a kabátja belső zsebébe, és egy fehér zsebkendőt nyújtott a lány irányába. Megfordította a kezében, és aznap reggel először mosoly ült ki elégedetlen arcára.
– Monogramos zsebkendőt hordasz magaddal – kuncogott, és végül sikerült eltávolítania a tintát.

Draco jóindulatúan forgatta a szemét.
– Hát persze, Granger, én úriember vagyok.

Hermione felhorkant.
– Inkább valami elkényeztetett, vagyonos kölyök.

– Vigyázz, kis szutykos, különben soha többé nem adom kölcsön az áhított kendőmet.

Hermione felnevetett, és visszanyújtotta neki.
– Tessék, hacsak nem akarod, hogy előbb kimossam.

Draco parancsolóan intett a kezével.
– Vagyonos kölyök, emlékszel? Több vitorlát is készíthetnék a raktárkészletemből. Tartsd meg, hogy emlékeztessen a lovagiasságomra.

Hermionén volt a sor, hogy tréfásan megforgassa a szemét, és Draco örült, hogy ma reggel sikerült feldobnia a lány hangulatát. Általában, amikor ilyen hangulatban volt, az egész úton a munkába tartó duzzogó csöndet eredményezett.

– Elmondanád, miért jelentél meg ma úgy, mint egy alultáplált, ideges görény?

Erre a férfi fanyar pillantást vetett rá, de aztán felsóhajtott, és hátradőlt a székében.

– A szüleimmel töltöttem a hétvégét – mondta halkan.

Draco tudta, hogy Hermionét a szüleivel való kapcsolata néha zavarba ejtően szomorúvá teszi, de úgy tűnt, ez most a szokásosnál is jobban érintette.

– Jól vannak?

– Jól vannak, csak… minden egyes látogatással egyre nagyobbnak érzem ezt a szakadékot köztünk.

– Mondtak valamit, ami felzaklatott téged?

– Nem, nem erről van szó – válaszolta elgondolkodva, és a kezére támasztotta az állát, előredőlve az asztal fölött. Ránézett, és Draco mostanra már elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, egyszerűen csak egy percet szán arra, hogy összeszedje a gondolatait, mielőtt megszólalna.

– Látom az arcukon, Malfoy. A legapróbb dolgok is felbosszantják őket. Ha „Merlin” vagy „Godric” helyett „Isten” vagy „Krisztus” felkiáltást hallok, az az árnyék átvonul az arcukon. Néha idegen vagyok számukra, mert elvesztettem néhány mugli szófordulatomat vagy beszédstílusomat. Néha úgy érzem, mintha két különböző világhoz tartoznék. Úgy értem, a szüleim előbb tudták használni a mobiltelefont, mint én! El tudjátok ezt képzelni? Engem kellett megtanítaniuk, hogyan kell használni egyet.

– Igen, képzeld csak el – vágott közbe Draco szárazon –, hogy valakinek meg kell tanítania neked, hogyan kell elvégezni egy feladatot.

Normális esetben ezért egy játékos pofont érdemelt volna a karján, de Hermione mintha süketnek tűnt volna a közbeszólására, és magasabb, aggódó hangon folytatta:
– Én már megcsináltam ezeket a csodálatos, fantasztikus dolgokat! Betörtem egy szigorúan őrzött bankba, és onnan is kijutottam! Egy ukrán vashasú sárkány hátán! És soha, de soha nem tudtam, nem tudom elmondani nekik! Annyi mindent az életemből, és ők… soha… nem fogják… megtudni… és… én nem… nem tudom… soha… soha…

Figyelte, ahogy a lány arca összeroskad, majd a vonásai kiszélesednek, ahogy a levegőn keresztül próbál megkönnyebbülést találni. A teste nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy sikítson, és mindeközben elfelejtett levegőt venni. Vajon így nézett ki az epizódjai alatt? Ezt kurvára rémisztő volt nézni.

– Granger? Granger, jól vagy? – Persze nem volt jól, de talán, ha megkérdezi, meghallja a hangját, akkor megnyugszik. Hermione nem adta jelét, hogy hallotta volna, vagy hogy egyáltalán emlékszik rá, hogy ott ül.

Hirtelen könnyek szöktek ki a szeméből, és végigfolytak az arcán. A keze a blúza elejének szövetébe kezdett belekapaszkodni, miközben tágra nyílt, síró szemei a semmibe meredtek, légzése éles és nehézkes volt.

Draco gyorsan megkerülte az asztalt, és közvetlenül a lány látóterébe guggolt.
– Granger. Nézz rám! Rám kell nézned. – A lány ismét nem adta jelét, hogy egyáltalán látja a férfit, de a teste enyhe rángásokba kezdett. Gyorsan kellett gondolkodnia, különben a boszorkány tovább fog rángatózni, talán még sikoltozni is kezd. Draco felidézte, hogyan segített neki a lány az alvásitaltól való kijózanodással való kacérkodása során, és tervet formált.

– Mindjárt jövök, küzdj meg vele, tudom, hogy képes vagy rá – motyogta, de nem volt biztos benne, hogy Hermione egyáltalán felfogta. Olyan gyorsan lépkedett, amilyen gyorsan csak tudott, anélkül, hogy a pulthoz szaladt volna. – Egy pohár vizet kérek a barátomnak, azt hiszem, rosszul van – szólt sürgetően, de halkan az idős tulajdonoshoz. A nő gyorsan Hermionéra pillantott, összeszorította az ajkát, és olyan gyorsan hozott egy pohár vizet Dracónak, hogy az azt hitte, talán ő maga idézte meg.

– Várjon! – szólította meg halkan, amikor a férfi vissza akart menni Hermionéhoz. A nő felkapta az első muffint, amit a kezébe tudott venni a tartóból, és a férfi felé tolta.

– Ezt is egye meg, nagyon rosszul lehet, ha túl alacsony marad a vércukra. A férjem Vietnámban szolgált, láttam én is a ilyen rászkódást. – Draco nem egészen értette meg mindazt, amit mondott, de azért megköszönte.

Letette a vizet és a muffint az asztalra, és újra a lány elé guggolt. Hermione szemei most olyan erősen csukva voltak, hogy azon tűnődött, vajon véreresek lesznek-e, amikor sikerül újra kinyitnia őket.

– Granger?

Semmi. Csak némán, szorosan lehunyt szemmel sírt, és kissé ide-oda rázta a fejét, mintha megpróbálná elhessegetni magától, bármilyen szörnyű gondolat is gyötörte.

Draco teljesen elveszett volt, és több mint egy kicsit meg is ijedt. Hogyan tudott volna segíteni rajta? A lány előtt guggoló helyzetéből óvatosan Hermione térdének tetejére tette a kezét. Enyhén megszorította a lábát, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el a legjobban.

– Granger, milyen tulajdonságai vannak a mandragórának? – kérdezte halkan. A férfi legnagyobb meglepetésére a lány abbahagyta a remegést, és lassan kinyitotta a szemét.

– Mi-mi? Mit mondtál? – Draco annyira megkönnyebbült, hogy a boszorkány megszólalt, még ha a légzése túlságosan szapora is volt, a hangja pedig pánikszerű. A varázsló hüvelykujjai könnyed köröket rajzoltak a lány térdén.

– Mandragóra tulajdonságai, sorold fel őket nekem.

A lány összevonta a szemöldökét, de nem fordította el a tekintetét a férfitól.

– A man-mandrag… vagy man-mandragóra egy… egy erős helyreállító szer. Arra… használják, hogy… hogy az átváltoztatott vagy c-átkozott embereket eredeti állapotukba visszafordítsák… A ki-kiáltás… a kiáltása végzetes… bárkire, aki meghallja.

– Jó kislány. Mondd el Golpalott harmadik törvényét! – Hermione mély levegőt vett, és továbbra is a szemébe bámult.

– Golpalott harmadik törvénye kimondja… hogy a… egy kevert m-méreg ellenszere… t-több lesz, mint az egyes… különálló összetevők ellenszereinek összege…

Itt megállt, és egy pillanatra lehunyta a szemét, néhány nyugtató mély lélegzetet véve. Draco érezte, hogy olyan közel van ahhoz, hogy átnyomja a támadást. Még egyszer könnyedén megszorította a lány lábát.

– Ez az, Granger, maradj velem. Kérlek, gyere vissza hozzám! – motyogta bátorítóan.

Amikor a lány újra kinyitotta a szemét, Draco készen állt egy újabb kérdéssel.
– Hol keresnék, ha egy bezoárt akarnék találni?

– A bezoár egy kecske gyomrából kivett kő, és a legtöbb méregtől megment – idézte fel a lány a legjobb Hermione-Granger-lenyelte-a-könyvet-megint sebességgel, és Draco elvigyorodott.

– Üdv újra itthon, Granger! – mondta, és amikor rájött, hogy a kezei még mindig a lány lábán vannak, gyorsan elengedte őket.

– Tessék – nyújtotta át neki a pohár vizet és a muffint. – Idd meg ezt az egészet. És ha nem eszed meg gyorsan azt a csokis muffint, akkor az számomra fair játék. – Erre a lány gyengén kuncogott, miközben visszatelepedett az asztal túloldalára.

Hermione azt tette, amit a férfi mondott, lassan kortyolgatta a vizet, és aprókat harapott a muffinból. Amikor kiitta a vizet, letette az üres csészét, és egy apró mosolyt küldött Draco felé.

– Köszönöm. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett – mondta halkan, de a kijelentése teljesen padlóra küldte.

– Granger, mi a fenét sajnálsz? – Hogy lehetett volna bármi, amit szégyellnie kellene? Harcolt és megnyert egy háborút, az isten szerelmére, kimondhatatlan fájdalmakat szenvedett. Ha valakinek joga volt néha összeomlani, az Hermione Granger volt.

A lány csak egy apró vállrándítást tett.
– Már jó ideje nem volt ilyen nyilvános összezuhanásom. Biztos vagyok benne, hogy ez az alváshiányomnak köszönhető.

– Neked… gyakran vannak ilyenek? – A hangja óvatos volt, nem volt biztos benne, hogy a nő szívesen megosztana vele ilyesmit.

– Nem olyan gyakran, mint… közvetlenül a háború után. Általában csak akkor jönnek elő, ha túl fáradt vagyok, vagy stresszes, vagy nem ettem rendesen. Mostanában csak otthon vannak, bizonyos rémálmok után.

– Azt hiszem, ez is egy közös bennünk – vallotta be, mielőtt meg tudta volna állítani magát. Hermione találkozott a tekintetével, és Draco megint érezte, azt a kapcsolatot, azt a vonzalmat, ami valahonnan mélyről, a legmélyebbről indult az előtte álló hihetetlen nő felé.

Néhány pillanatig nem szólaltak meg, csak bámulták egymást, miközben Draco szavai ott lebegtek a köztük lévő térben.

Megköszörülte a torkát, hogy megtörje a feszültséget.
– Van egy mantrád? Egyszer ajánlották nekem ezt a taktikát, és ez… segít átvészelni. Segít lehorgonyozni egy kicsit.

Hermione megrázta a fejét.
– Nem. És a tiéd mi?

– Á, á, ez csalás Granger. Ugye most nem akarod lemásolni a munkámat? Hogyan tanulnád meg valaha is? – Draco elvigyorodott, és Hermione újabb gyenge kuncogással jutalmazta.

Megnézte az óráját, majd lassan összeszedte a holmiját, és elpakolta a munkatáskájába.
– Mennünk kéne – jegyezte meg halkan a boszorkány.

– Igen, feltétlenül. Én megyek dolgozni, te pedig betegszabadságra mész, úgyhogy menj már haza.

A lány élesen felnézett Draco felé.
– Tessék? Nem vehetek ki betegszabadságot!

– Dehogynem, és ki is fogsz – felelte nyugodtan. Hermione gúnyosan felszisszent, és a vállára lendítette a táskáját, mielőtt megfordult, és gyakorlatilag kitrappolt a kávézóból. Draco a háta mögött a szemét forgatta, és követte őt az utcán.

– Granger, ne akard, hogy elkábítsalak. Haza kell menned pihenni.

– Nem kell! Túl sok dolgom van ma.

Néhány hosszú lépéssel Draco képes volt megelőzni a lányt, és fizikailag megakadályozni, hogy továbbmenjen a járdán. A lány éppen csak megállt, mielőtt belerohant volna a férfiba, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.

– Menj arrébb, kérlek! – követelte határozottan.

– Nem – válaszolta Draco ugyanilyen határozottan, és vigyorgott rá. A lány fújtatott és csapkodott a karjával, Draco pedig visszatartott egy nevetést, mert a boszorkány egy túlságosan ingerült madárra hasonlított, amikor így viselkedett.

– Ez nem vicces, Malfoy, nekem dolgoznom kell!

Draco ekkor kijózanodott, mert rájött, hogy az ugratással nem jut semmire.
– Granger – kezdte halkan. – Kérlek! Menj haza! A munkád holnap is ott lesz. Most volt egy pánikrohamod, és te magad mondtad, hogy tegnap nem aludtál és nem ettél rendesen. Ha nem törődsz magaddal, hogyan akarsz felépülni? Hagyd már abba egyszer az örökös bátorságot, és tarts egy kis szünetet, jó?

A lány tekintete elvesztette intenzitását és haragját, és a férfi látta, hogy az elszántsága megroppan. Nagy levegőt vett, és feljebb csavarta a táskáját a vállán. Úgy tűnt, a harc kezdett kihunyni belőle, és Draco megkönnyebbült, hogy végre úgy tűnt, belátja a dolgokat.

– Igazad van.

– Az én fülem csal, vagy csak beismerted, hogy igazam volt? – Nem tudott ellenállni a játékos gúnyolódásnak, de Hermione ezúttal a szemét forgatta.

– Igazad van – mondta újra, kissé legyőzöttnek tűnő hangon. – Ebben az állapotban nem vagyok hasznára az Minisztériumnak. Úgy érzem, mintha egy hónapig tudnék aludni.

– Szard le a Minisztériumot, Granger, magadnak kell vigyáznod magadra. – Draco nem tudta, honnan jönnek ezek a kijelentések, Hermione pedig kíváncsian meredt rá. Kínosan megköszörülte a torkát. – Szükséged van arra, hogy ööö… veled menjek?

A lány megrázta a fejét, megkímélve a férfit attól, hogy tovább csináljon hülyét magából.
– Nem, csak néhány háztömbnyire lakom a másik irányba, és azt hiszem, a friss levegő talán segít egy kicsit, mielőtt bezárkózom a mai nap hátralévő részére.

Draco megvonta a vállát, és hátrált egy lépést.
– Rendben, talán holnap találkozunk, ha jól vagy. – El akart fordulni, de egy puha kéz megállította.

Hermione megfogta a kezét, és az lehetetlenül meleg volt.
– Köszönöm. Nem is tudom, hogyan boldogultam volna ma nélküled – motyogta.

Draco nem kapott levegőt. Nem tudott gondolkodni. Nem tudott mozogni. Az egyetlen testrésze, amiről tudomása volt, az a bal keze volt, amelyet éppen Granger szorításába zárva tartott. Összekulcsolt kezüket bámulta, és nem merte hagyni, hogy a tekintete a lány arcára vándoroljon. Ha mégis megtörtént volna, Draco megrémült a szavaktól, amelyek esetleg kicsúsznak a száján.

Nem is tudom, hogy boldogultam valaha nélküled. Nem tudom, hogyan fogok valaha is.

A pillanat egy ütemmel tovább húzódott, és Draco tudta, hogy mondania kell valamit, hogy megszakítsa ezt a kapcsolatot, különben egész nap itt fog állni, és élvezni fogja a lány kicsi kezének érzését a nagy kezében.

Végül megszorította a lány kezét, majd egy halk „Persze, Granger, mire valók a barátok?” mondattal elengedte.

Megfordult és elsétált, nem mert visszanézni, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a lány valóban az otthona irányába indult-e el.

Én irányítom ezt az egészet. Én irányítom ezt az egészet.

***

Szavaihoz híven, miután Hermione ma reggel elhagyta Malfoyt, egyenesen hazament és lefeküdt. Kellemes meglepetéssel tapasztalta, hogy már közel volt a vacsoraidő, amikor később felébredt.

Szerencsére sikerült beiktatnia egy gyors látogatást az Odúba vasárnap a szüleinél töltött idő után, és Molly majdnem egy egész üstnyi marhapörkölttel küldte haza. Miután megette a finom maradékot, Hermione végignézte a mugli tévéhíradó hátralévő felét, majd a legutóbbi rúnaszövegének egy fejezetét, mielőtt úgy döntött, hogy korán lefekszik, és visszamegy a kényelmes ágyba, ahol összebújhat Csámpással.

Az éjszakai alvás azonban nem a terv szerint alakult.

Hermione kiáltással ébredt, a szeme nedves volt, és szaggatottan lélegzett, miközben a mellkasát szorongatta. A pálcája hirtelen a kezében volt, és egy kínzóra mutatott, aki nem volt ott, és aki már rég halott volt. Elfojtott egy zokogást, és visszatette a pálcáját az éjjeliszekrényére. A térdeit a mellkasához szorítva Hermione hagyta, hogy remegjen és sírjon, és megpróbált nem az ágya másik oldalára nézni, ami üres volt, és már évek óta az volt.

Az ilyen éjszakákon hiányzott Hermionénak leginkább a Ronhoz fűződő kapcsolata.

Nem romantikus okokból, nem, ő és Ron viszonylag barátságos viszonyban váltak el, és mostanában a barátságon kívül semmi sem volt köztük, már ami a szerelmet illeti.

De Ron mindig is tudta, hogyan kell felébreszteni őt egy rémálomból. Tudta, milyen megnyugtató szavakra és tettekre volt szüksége, amikor hideg verejtékben, a semmire sikoltozva ébredt, és a pálcáját Bellatrix Lestrange fantomjára szegezte.

Hiányzott neki az erős, férfias jelenlét érzése az ágyában, a karok szorosan átkarolva őt. Megint csak nem feltétlenül Ron, csak egy megbízható személy, aki érzelmi és fizikai horgonyként szolgálhatott, amikor úgy érezte, hogy kiborul.

Amikor szétmentek, Ron állandóan emlékeztette Hermionét, hogy ha valaha is szüksége van rá, akár nappal, akár éjszaka, ő ott lesz. A barátai közül egyedül Ron ismerte Hermione éjszakai rémálmainak csínját-bínját, és előfordult, hogy Hermione élt is ezzel az ajánlattal. De miután a férfi elkezdett találkozgatni Padmával, Hermione tudta, hogy nem tud többé az éjszaka közepén hop-porral Ronhoz menni, és zokogni, miközben a férfi a hátát masszírozza, és teát főz neki. Szóval nem, ma este nem mehetett Ronhoz.

Harry és Ginny is valószínűleg már aludna. Luna külföldön volt Rolffal. Nem szívesen zavarná Mollyt és Arthurt, bár ők is többször mondták már Hermionénak, hogy bármikor szívesen látják, bármi legyen is a probléma, és megpróbálnak segíteni.

De nem, nem fog más párokat zavarni, az nem lenne tisztességes. Hermione rájött, és nem először, hogy körülötte mindenkinek van valaki más.

Kivéve, hogy neki is volt valaki más. Bizonyos értelemben.

Gondolatai Malfoyra ugrottak, és arra, ahogyan ő képes volt kirázni őt a pánikrohamából. Ahogyan aggódott a jóléte miatt. Ahogy a hangja szólt, amikor könyörgött neki:
– Kérlek, gyere vissza hozzám!

Ez egyszerre volt riasztóan édes és egy kicsit önző is. Ahogy elgondolkodott a barátságukon, Hermione tudta, hogy neki és Malfoynak szüksége van egymásra. Hermione agyának egy cinikus része azt mondta neki, hogy ez azért van, mert mindketten olyan szánalmasan magányosak voltak, hogy azért ragaszkodtak ehhez a barátsághoz, hogy elkerüljék az egyedüllétet.

De ez nem volt igaz. Nem teljesen. A maga nevében szólva, Hermionénak rengeteg barátja volt, és ha akarta volna, el tudta volna biztosítani a férfiak figyelmét és szeretetét. Draco Malfoy nem volt az egyetlen lehetősége. És bizonyosan nem volt kényelmes lehetőség.

Ha valami, akkor a ma reggeli kínos megnyilvánulása a mentális instabilitásról azt mutatta neki, hogy a férfi valóban értékeli a barátságukat. Hónapokkal ezelőtt, amikor bocsánatot kért tőle, Hermione aggódott, hogy ő csupán egy bábu a varázsló rehabilitációs útján. A gondolat csak futó volt, és inkább a lány önbizalomhiányának volt köszönhető, mint a férfi rossz szándékának. Aztán elgondolkodott azon, hogy Malfoy csak azért lógott vele, mert senki más nem volt az életében, és ő csak egyszerű figyelemelterelés volt.

Ez csak félig volt igaz, gondolta Hermione. Malfoy életében nem sok ember volt, de Hermione megtanulta, hogy ez részben tudatos döntés. Amikor a férfi arról beszélt, milyen nyomorúságos volt a nyaralása, a lány rájött, hogy ha úgy dönt, akár a tisztavérűek társadalmának kedvence is lehetne. A családja továbbra is ellenszenvesen gazdag maradt, és az, hogy Narcisszát úgymond Harry Potter a kegyeibe fogadta, azt jelentette, hogy még mindig volt némi politikai befolyásuk. Draco kimondhatta volna a szót, és bármelyik tisztavérű boszorkány sorban állt volna, hogy ő legyen a következő Mrs. Malfoy.

Ugyanez elmondható volt mardekáros cimboráiról is. Az egyetlen név, amit Malfoy egyáltalán megemlített, az Theodore Nott volt. De azt mondta, hogy a régi társaság mindegyike még mindig részt vesz az anyja újévi bálján. Ha Draco mindig megfelelően beszélt volna, akkor ő lett volna a régi társasági körének sztárja, aki minden hétvégén részt vesz a tisztavérűek estélyein és gálákon.

Ehelyett Draco úgy döntött, hogy minden reggel megjelenik a munka előtt, amit nem kellett volna megtartania, egy mugli kávézóban, amelynek nem kellett volna pártfogolnia, hogy Hermionéval töltse az idejét.

Kézzelfogható kapcsolat volt közte és Malfoy között. Ma reggel is érezte, amikor megfogta a kezét, hogy megköszönje. Barátság, vágy, Hermione számára nem igazán számított, hogy mi a kapcsolat neve, neki eléggé számított, hogy egyáltalán létezett.

Így hát Hermione a mellkasához szorította a térdét, és mérlegelte a lehetőségeit. Hajnali három óra volt, és nem volt senki, akit hop-porral el tudott volna elérni. Malfoy arca úszott a látóterében, de tudta, hogy ez szóba sem jöhet. Először is, a kandallójuk nem volt összekötve, másodszor pedig abszolút idiótának érezné magát, ha ilyenkor éjjel magyarázkodnia kellene. Különben is, ha még néhány órát ki tudott volna tartani, akkor személyesen is találkozhatott volna vele.

A gondolat, hogy személyesen láthatja Malfoyt, melegség áradt szét a testében. Kicsit dühös volt a reggeli pánikba esett agyára. Draco kezei a lábát markolták, és Hermione az életéért sem tudott visszaemlékezni az érzésre, mert az agya olyan ködös volt.

Átkozott Malfoy és a furcsán vonzó kezei. A késztetés, hogy megérintse őt, ma olyan erős volt, hogy ez azt eredményezte, hogy a kezéért nyúlt, mielőtt megköszönte és elköszönt volna. És amikor az az az erős kéz viszonzásul megszorította az övét? Hermione szinte beleolvadt a hóba a körülöttük lévő járdán.

Hermione tudta, hogy a férfi féltékeny volt az Anthonyval való randevúra, miután a férfi furcsa hangulatváltozása után a boszorkány elárulta, hogy semmi sem történt. Már nem volt az a feledékeny negyedéves csikri, aki nem tudta felismerni Ron Weasley éretlen reakcióját, amiért Viktor Krummal együtt vett részt a karácsonyi bálon. És akkor még tagadta magának, hogy Ron romantikusan érdeklődne iránta. Éveken át tagadta és tagadta, míg végül ő volt az, aki megtette az első lépést azzal, hogy megcsókolta őt a roxforti zárócsata alatt.

Nos, már unta a hajszolást. Ha Draco többet akart vele, akkor rohadtul fel tudott készülni és megkérdezni.

De vajon megtenné-e valaha is? És vajon Hermione meddig várna még? Talán csak plátói jelenlétként tekintett Hermionéra az életében.

Érezte, hogy a végtagjai újra remegni kezdenek, és tudta, hogy hamarosan elkezd spirálozni a stressztől. Mit is javasolt Malfoy ma reggel? Egy mantrát?

Hermione lehunyta a szemét, és még szorosabban átölelte a térdét, és visszahanyatlott a gyermekkorának kényelmére. A varázslás előtti időkben, a Roxfort előtt, mielőtt a családja visszavonhatatlanul tönkrement volna, volt egy dal, amit az apja el szokott énekelni, és ami mindig, de minden fel tudta őt vidítani.

We all live in a yellow submarine. A yellow submarine. A yellow submarine.
We all live in a yellow submarine. A yellow submarine. A yellow submarine.

hozzászólások: 0