2. fejezet


– Malfoy. Draco Malfoy. Draco Malfoyjal volt kávézós randid?

– Igen, Draco Malfoy. És nem, ez nagyon nem randi volt, és az isten szerelmére, halkabban, Ginny!

Hermione a Weasley-k konyhájában oda-vissza forgatta a fejét, de az kegyesen üres volt, egyedül ő és Ginny Potter tartózkodtak ott. Molly kérésére mentek be, hogy hozzanak még néhány terítéket a vacsorához, és Hermione megragadta az alkalmat, hogy Ginnyvel kettesben maradhasson. A magánbeszélgetések kimondottan ritkaságszámba mentek a heti, vasárnapi vacsorákon az Odúban, de Hermionénak szüksége volt arra, hogy beszéljen a különös találkozásáról valakivel, akit nem Harrynek vagy Ronnak hívtak.

– De te egy muglikávézóba jársz. És ő csak úgy leült az asztalodhoz?

– Olyasmi. Odacsörtetett a maga arrogáns módján, és megvádolt az asztala ellopásával, amit persze azért tettem, hogy bosszantsam őt.

Ginny tágra nyílt, kutató pillantást vetett rá.
– Ez annyira különös! Nem az arrogáns része, nyilván, de az, hogy mindketten ugyanoda jártok… furcsa. És hogyan sikerült egy civilizált beszélgetést folytatnia veled.

Hermione összeráncolta a homlokát, miközben felidézte a beszélgetésüket. Először furcsának érezte.

– Hogy nézett ki? – Ginny kérdése megtörte az emlékezését.

Magányosnak. Soványnak. Fáradtnak. Megtörtnek, aki próbálkozik. Pontosan olyannak, mint én.

– Elveszett. – Hermione halkan válaszolt. Ginny együttérzően bólintott.

– El tudom képzelni. Nem hiszem, hogy tényleg van valaki az életében.

– Lányok!

Molly Weasley éles hangja törte meg a konyha csendjét, amitől mindkét nő felugrott, és majdnem elejtették a kezükben lévő tányérokat.

– Őszintén szólva, én magam is be tudtam volna jönni ezekért a tányérokért ennyi idő alatt, ameddig ez nektek tartott. Gyertek már, majd később pletykáljatok! – Kitessékelte őket a konyhából át az ebédlőbe.

– Bocsánat, anya – szabadkozott Ginny szelíden, amikor elhaladtak mellettük.

Hermione szorosan Ginny mellett maradt, mielőtt odaértek a többekhez.
– Ginny, ne szólj senkinek, kérlek! Malfoyról. Szerintem Harry és Ron furcsállnák. És tényleg nem volt semmi – suttogta a lány.

– Persze, Hermione, nem mondom el.

***

Ginny félig betartotta a Hermionénak tett ígéretét. Amikor aznap este Harryvel lefekvéshez készülődtek, elmesélte a férjének Hermione találkozását Dracóval. Harry letette a szemüvegét az éjjeliszekrényre, és homlokráncolva fordult a feleségéhez.

– Hermione kávézni volt Malfoyjal?

Ginny a szemét forgatta.

– Nem, semmi ilyesmi. Csak volt egyfajta… találkozás egy kávé mellett, mondhatni. Hermione azt mondta, tulajdonképpen kellemes beszélgetés volt.

Harry homlokráncolása elmélyült.

– Ne mondd el Ronnak, rendben? Hermione nem is akarta, hogy elmondjam.

– Nem mondom el Ronnak – ígérte Harry, és szándékában állt megtartani a szavát. Miközben Ginny elaludt mellette, Harry ébren maradt. Eszébe jutott a diszkért hallgatás, amit egyszer megígért Draco Malfoynak, úgy hat évvel ezelőtt, amikor látogatóként megjelent az ajtajában. Akkor megtartotta a szavát, és már majdnem elfelejtette az egészet. Harry eltaszította magától az emléket, de nem tudta megállni, hogy ne tűnődjön el azon, milyen utat járt be Draco élete a háború vége óta.

***

Hétfő reggel volt, és Draco már hajnali 5:05-kor ébren volt. Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy inkább a várakozás, mint a fájdalom ébresztette fel ebben a korai órában. Talán kicsit korábbra kellene állítania a napirendjét, ha már belsőórája ilyenkor keltette fel?

Ezt én irányítom.

Megvette a kávéját, majd az asztalánál várakozott. Ma reggel Hermione Granger nem okozott csalódást. Belépett, szokás szerint munkához öltözve, félresöpört néhány hajszálat, és felé fordította a fejét. Apró mosollyal és biccentéssel üdvözölte, majd elment a szokásos rendeléséért.

Kifelé menet búcsúzóul felemelte a kezét, és Draco viszonozta a gesztust.

Nocsak, nézzenek oda, meggyőzően alakítasz egy normális, működő embert. Draco azt mondta a gúnyolódó tudatalattijának, hogy húzzon a picsába.

A munkahét minden napján Hermione és Draco elvégezték a kis udvarias társasági rituáléjukat. Draco a hétvégén elkerülte a kávézót, kihasználva a ritka szép időt, repült egy kicsit a háza mögötti táj felett. Vajon Granger elment a kávézóba azon a hétvégén? Ráeszmélt, hogy túlságosan is leköti az, hogy mit csinál Granger a szabadidejében, ezért néhány veszélyes seprűmanővert gyakorolt, amivel elterelhette a figyelmét. Ezt én irányítom.

A következő munkahét ugyanezt a rutint hozta, és Draco elfogadta, hogy ez most már beépült a reggeli tevékenységei közé. Szerezz kávét. Ülj le. Nézz fel, amikor Granger belép. Bólints udvariasan. Kövesd a mozdulatait, miközben leadja a rendelését. Viszonozd az integetését az ajtón kívülre. Ismételd meg hétfőtől péntekig.

Bízz benne, hogy Granger megfordítja az új, gondosan kialakított rutin forgatókönyvét. Tíz perccel a szokásos érkezési ideje után, e reggeli elismerési rituálé harmadik hétfőjén Granger gyakorlatilag odarohant Malfoy asztalához.

– Tudnál ezekre vigyázni, ugye? Köszi!

Mielőtt Draco elkezdhette volna megfogalmazni a választ, a lány a táskáját és néhány jegyzetfüzetet a férfi elé dobta, és elrohant a pulthoz. Határozottan egyike volt azoknak a reggeleknek, amikor valahogy egyszerre tűnt túlságosan felkészültnek és túlterheltnek, ami biztosan a munkája miatt volt.

Granger visszasietett az italával, és elkezdett annyi holmit a táskájába gyömöszölni, amennyit csak tudott, és Draco most már látta, hogy varázslatos módon az egyre bővül, és elfért benne egy szó szerinti könyvtár, amit a jelek szerint magával cipelt.

– Egészségedre, Malfoy, holnap találkozunk! – És ezzel átvetette a táskáját a vállán, és kisietett az ajtón, mielőtt a férfi még egy viszlát, Grangeret sem tudott mondani.

Ez bizony érdekes volt. Hermione Granger egy rövidke pillanatra eléggé megbízott Draco Malfoyban és gondjaira bízza személyes holmiját.

Nem voltak barátok. Alig voltak ismerősök. És mégis megbízott benne, majd megköszönte neki a segítségét teljesen ok nélkül.

A következő munkahéten a rutinjuk ugyanaz maradt. Bár lehet, hogy csak Draco fejében volt az egész, de mintha a lány mosolya minden alkalommal egy kicsit szélesebb lett volna. Kezdett igazi mosolyként jelent meg az arcán, nem pedig a társadalmi kötelezettségből fakadó, semmitmondó mosoly. De ezt biztosan csak képzelte.

Aztán egy hétfőn Hermione a szokásos időpontja előtt negyedórával érkezett. Rámosolygott Dracóra, de ahelyett, hogy továbbment volna a pulthoz, az ő asztalához lépett. Ó, édes, kibaszott Merlin, mi mondanivalója lehetett neki?

– Szia, nem bánod, ha csatlakozom hozzád egy kicsit? Van még egy kis időm munka előtt.

Draco többféle választ is végigcikázott a fejében:

Miért?

Komolyan, miért?

Ez valami vicc?

Szerinted én vagyok a vicc?

Mi a fene ütött beléd, Granger? Nem emlékszel minden szörnyűségre, amit az iskolában mondtam neked?

De ő a racionálisabb válasz mellett döntött:
– Persze. – És a fejével biccentett a vele szemben lévő üres szék felé.

Elmosolyodott, megint azzal a mosolygással, és letette a táskáját.
– Kérsz valamit? A masala chai az abszolút kedvencem itt, minden reggel ezt kapom. – Szóval ezt rendelte.

Draco megrázta a fejét, és mutatott a többnyire teli csészére.
– Nem, én nem kérek.

Ez furcsa volt, nem igaz? Hermione Granger csak úgy felajánlotta, hogy hoz neki kávét, mintha nem lenne nagy ügy. Mintha nem lett volna már évek óta egy undorító zsarnok az irányába. Mintha nem kínozták volna a lányt halálra az ő otthonában. És most úgy tért vissza a közös asztalukhoz, mintha ez egy normális, természetes helyzet lenne.

Hermione visszaült, és ráfújt a forró teára, mielőtt kortyolt belőle. De ahelyett, hogy a munkatáskája kifürkészhetetlen mélységeiben rejtőző rengeteg papír vagy könyv egyikét előhúzta volna, inkább megkérdezte:
– És milyen volt a hétvégéd?

Milyen volt a hétvégém? Milyen volt a kibaszott hétvégém? Bassza meg, ha ez valami fura, alternatív dimenzió volt, akkor Draco csak játszotta a szerepét, amíg vissza nem tért a valóságba. Draco rájött, hogy bizonyára túl sokáig várhatott a válasszal, mert Hermione kellemes arckifejezése kétkedővé és aggodalmassá változott.

Sajnálom, Granger, de annyi időt töltök a saját elbaszott elmémben, hogy úgy tűnik, az emberi társalgás elkerülte a figyelmemet.

– Ööö, minden rendben volt. Egy kicsit repültem, mert olyan szép idő volt. – Édes Mardekár Malazár, a rohadt időjárásról beszélt.

– Szép volt, ugye? Igazából elmentem a szüleimhez látogatóba, és segítettem anyának kerítést húzni a kert köré. De hétvégén gyakran kell utaznod? Nem tudom, mikor jársz megfigyelni, hiszen nincs kviddicsszezon.

– Ó, ööö, igen, hétközben általában az irodába megyek, hogy reggelente beadjam a jelentéseket, aztán napközben elhoppanálok egy-két csapat edzésére. A hétvégén lesznek a mérkőzések, de csak délelőttönként, és azok csak egy hónap múlva kezdődnek.

Miért nyavalygott minderről?

– Biztos jó lehet ilyen gyakran utazni, még ha csak helyben is. Több nemzetközi konferenciára is beadtam már kérelmet, de majd meglátjuk, melyiket hagyja jóvá a költségvetésibizottság. Az biztos, hogy idén nem nagyon akarnak elküldeni a koboldokkal kapcsolatos megbeszélésekre, de a különböző, egyéb megbeszéléseken sikerrel jártam, ami egy újabb mediterrán utazást jelent, valószínűleg jövő tavasszal.

– Nem is tudtam, hogy elengednek az országból, nem esik szét a Minisztérium a te zsenialitásod nélkül?

– Igen, aztán visszatérek, és minden újra rendben van a világban, szóval szívesen – vigyorgott rá a lány a csészéje fölött.

Hermione a csuklójára pillantott, és megitta a teáját.

– Jobb, ha megyek, holnap találkozunk, Malfoy.

Úgy mondta, mintha ez normális lenne, mintha ő is normális lenne. Draco remegő kézzel végigsimított fehérszőke haján. Valószínűleg itt volt az ideje, hogy ezt a következő találkozóján megbeszéljék.

Én irányítom ezt az egészet.

***

Hermione megint megzavarta a rutinját. Most azzal kezdődtek a reggelek, hogy belépett, hátrasöpörte a hajának darabjait, odalépett Dracóhoz, és megkérdezte:

– Nem bánod, ha csatlakozom hozzád egy kicsit?

Draco mindig azt válaszolta, hogy „nem”, és biccentett a szék felé.

***

2007. március

Szerdán Draco nem sokkal tizenegy előtt hagyta el az irodáját, és néhány háztömbnyire tovább sétált az Abszol útra. Belépett egy ismerős, fényesre csiszolt barna házba, és egy lépcsőfokon felsétált Browning gyógyító magánrendelőjébe. Draco mindig pontosan érkezett, ami azt jelentette, hogy a recepciós boszorkány egyenesen beengedte, és nem kellett üres fecsegéssel bajlódnia.

Draco letelepedett egy kényelmes bőrkanapéra, és megacélozta magát a havi találkozójára. Vele szemben, egy magas támlájú bőrfotelben ült az egyetlen ember a világon, aki tudta, milyen messzire jutott Draco Malfoy a majdnem kilenc év alatt.

Draco a háború utáni büntetése részeként két év kötelező, gyógyítói találkozót kapott. A találkozók kezdetben hetente kétszer voltak, és az első néhány hónap különösen kemény volt.

Most, évekkel később, Draco havi, önkéntes, fizetett találkozókra járt. Csak Draco főnöke tudta, hogy hova jár minden hónap harmadik szerdáján, pontosan tizenegy órakor. De a kviddicsiparban dolgozó emberek olyan rugalmas munkaidőt tartottak a munkahelyükön belül, hop-porral vagy hoppanálva jártak különböző edzőtermekbe, vagy játékosokkal való találkozókra, hogy senki más nem gondolt erről semmit.

– Jó reggelt, Draco, és hogy van azóta, hogy utoljára találkoztunk?

Browning minden egyes foglalkozást ezzel a kérdéssel kezdett. Kopasz férfi volt, éles, majdnem fekete szemekkel, amelyeket aranykeretes szemüvege kissé felnagyított, Draco megkockáztatta, hogy a hatvanas évei közepén vagy végén járhatott. Túl öreg ahhoz, hogy Luciusszal együtt járt volna a Roxfortba. Egy penna lebegett közvetlenül a gyógyító széke mellett, a pergamen fölött, készen arra, hogy rögzítse Draco válaszát, vagy inkább Browning benyomását Draco válaszáról.

– Öhm, rendben, azt hiszem. – Draco sosem érezte úgy, hogy megfelelő választ tudna adni erre a nyitó kérdésre. Ó, jól tudod, rövid ideig öngyilkosjelölt voltam, de most úgy tűnik, egy alternatív valóságba kerültem, ahol minden reggel Hermione Grangerrel találkozom egy kávé mellett, és így az önkárosító gondolataim egyelőre háttérbe szorultak.

– Értem. – Kaparás, kaparás, írt a penna. – Valami konkrétum, amit hozzá szeretne tenni a mostani érzelmi állapotáról?

Draco felsóhajtott. Ez volt az a tánc, amit minden találkozón eljátszottak. Draco egy homályos, semmitmondó nyilatkozatot adott az érzéseiről, Browning pedig beleásta magát, és a toll addig karcolta a pergament, amíg Draco nem adott neki egy nyitást.

– Nos, megint rémálmaim voltak. – Karcolás, kaparás, sercegés.

– És mivel jártak ezek a rémálmok?

Draco megmozdult a székében. Felnyitotta a sebet, talán Browning ki tudja szívni a mérget.

– Hm, a szokásosakat. A Sötét Nagyúr arra kényszerít, embereket kínozzak vagy ő kínoz embereket… és az az óriáskígyó… – Draco megborzongott, ahogy elhallgatott.

Kaparás, sercegés.

– És vett be valami bájitalt, hogy elűzze ezeket a rémálmokat? – A hangja szakmai volt, semleges. Draco elég régóta volt itt ahhoz, hogy tudja, ez nem vádaskodás, hanem pontos információkat akart.

– Nem. Nem használtam. – Browning bólintott, de nem dicsérte meg. Draco már évek óta tiszta volt az álmatlan álom bájital hatásától. Az igazán rossz napokon néha-néha bevett egy-egy nyugtató bájitalt, de az nem volt függő.

– És hogy megy a munka?

Már nem írt. Bizonyára már levonta a következtetést Draco mentális állapotáról. Most már nem volt szükség a tollal való számolgatásra.

– Jól, ugyanúgy, mint mindig.

– Hallott mostanában valamit az édesanyáról?

– Igen, még mindig Bécsben van, azt hiszem, talán meghosszabbítja az ott tartózkodását.

– És mit gondol erről?

Draco megvonta a vállát. Az anyja felnőtt nő volt, akit semmi más nem kötött a hazájához, csak Draco. Azt tehetett, amit akart. Ráadásul könnyebb volt figyelmen kívül hagyni Narcissa passzív-agresszív megjegyzéseit arról, hogy neki nincs felesége, vagy bármiféle értelmes kapcsolata, ha ezek levélben érkeztek.

– Semmi baj, tényleg. Szerintem még mindig könnyebb neki külföldön.

– És mit csinál a szabadidejében?

Áh, itt volt a millió galleonos kérdés. Browning mostanra már túl jól ismerte Dracót, és az előző havi mogorva válaszai, miszerint „egyáltalán semmi” és „csak egy seprűvel lődörögtem”, biztosan „aggasztó” került válaszként a pergamenre.

Hát a fenébe is, nem volt senki más az életében, akivel beszélhetett volna a Granger-helyzetről. Végül is ezért fizetett Browningnak.

– Igazából úgymond… újra kapcsolatba kerültem egy régi osztálytársammal. – Ez technikailag helyes volt.

– Valóban? És ez hol történt? – Bár ez nem érződött a hangján, Draco arra tippelt, hogy Browning meglepődött. Elvégre az egyetlen barát, akit Draco egyáltalán említett (vagy aki valójában volt) az Theodore Nott volt.

– Abban a muglikávézóban, ahová mindig járok. Kiderült, hogy ő is minden reggel oda jár.

– Ő egy barátja volt a Roxfortból?

Draco felnevetett, és tényleg felnevetett a kérdésén.
– Merlin, nem. Biztos vagyok benne, hogy utálta még létezésemet is.

Ennél több részletet Browning ezúttal nem akart megtudni. Mert Browning már mindent tudott Hermione Grangerről. Valószínűleg hemzsegtek és gyűltek a Hermione Grangerről szóló pergamenek, amelyeket Draco korábbi üléseiről iktatott. A gyógyítás első néhány éve rengeteg vallomással és sajnálkozással járt, kifejezetten vele kapcsolatban. De nem akart erre az útra lépni, ma nem. Karcolás, sercegés, kaparás. Az az átkozott penna.

– Szóval, kellemetlen volt ez a találkozás?

– Hm, először, de sikerült beszélgetnünk egy kicsit. Évek óta nem láttuk egymást, úgyhogy szerintem inkább sokkoló volt, mint bármi más.

– És ezek a találkozások folytatódtak?

– Igen. Nemrég mellém ült az asztalomnál.

– Miről beszélgettek?

Draco megvonta a vállát.
– Eddig csak néhányszor. Megmaradtunk a munkahelyi témáknál.

– Hogy érzi magát, ha vele töltöd az időtől?

Milyen érzés volt? Úgy érezte, hogy alig bírja magát összeszedni. Éppen neki kellene kerülnie őt. Vagy kiabálni vele. Megátkozni. Leköpni. Elővenni a pálcáját, és eltüntetni a föld színéről. Egyszerre érzett nyomasztó bűntudatot, megkönnyebbülést és zűrzavart, amikor minden reggel Hermione Grangerre nézett. És ő úgy tett, mintha minden olyan rohadt normális lenne.

– Túlterhelten.

***

Csütörtökön és péntek reggel is megkérdezte Hermione, hogy leülhet-e Draco mellé, és Draco most azt mondta, hogy „persze”.

De a hétvégén, egyedül a nagy, vidéki házában, Draco csak merengett ezen az új békén Grangerrel. Biztosan szólt már erről Weasley-nek? És Potternek is. Igen, minden bizonnyal. Valószínűleg jót nevettek azon, hogy Granger minden reggel együtt kávézik a magányos, szánalmas vadászgörénnyel. A kis görény halálfalóval, aki annyira félt néhány varázslóintézménytől, hogy olyan mélyre süllyedt, hogy egy mugli kávézó patronálására kényszerült.

Hétfőre Draco egy álmatlan hétvégén volt túl, és meglehetősen rossz hangulatban volt. Ekkor lépett be Granger, és azzal az átkozott mosollyal az arcán odasétált az asztalához, miközben kihúzta a vele szemben lévő széket, és leült. Várjunk csak egy percet.

– Jó reggelt! – szólalt meg ragyogóan. Elővett egy újságot, letette az asztalra, majd elsétált a teájáért.

De még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e ma mellé. Csak elment, és lepakolta a cuccát, mintha rohadtul övé lenne a hely, és nem érdekelte, mit gondol Draco. Micsoda szemtelenség volt a részéről. Én irányítom ezt az egészet.

Aztán visszatért a gőzölgő bögrével, és leült, megint, anélkül, hogy megkérdezte volna, mit szólna a férfi a jelenlétéhez.

– Jó volt a hétvége? Úgy volt, hogy kiveszek egy kis szabadságot, és újra meglátogatom a szüleimet, de aztán láttad, arról tárgyalnak, hogy feloldják az egyszarvú szőrzet használati tilalmat a kiskereskedelmi ruházatban? Annyi baglyot kellett kiküldenem, hogy az otthonom kezd hasonlítani egy postahivatalra. – A lány szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, és belekortyoljon a teájába, Draco pedig végre megragadta a lehetőséget.

– Granger – mondta lassan. – Mi a fenét csinálsz?

A lány zavartan bámult rá.
– Bocsánat, mi a baj? Hogy érted ezt?

Draco bosszúsan fújt egyet.
– Mit keresel te itt? Velem?

Örömmel látta, hogy enyhe pír ül ki a lány arcára. Jó, volt rá valami hatása, és most már nem ő volt az egyetlen, aki kényelmetlenül érezte magát.

– Azt hittem, hogy tudod… én csak… azt akarod, hogy elmenjek?

– Nem! – Muszáj volt ilyen gyorsnak és kétségbeesettnek lennie a válaszának? Most Granger csak még zavarodottabbnak tűnt.

– Oké – kezdte lassan. – Csak azt hittem, hogy… nem bánod, ha csatlakozom hozzád. Ha valamivel megbántottalak, akkor én…

– Nem. Nem erről van szó! – A férfi félbeszakította, mert pontosan tudta, hova akar kilyukadni a mondata, és ha ezeket a szavakat hallja tőle, akkor körülbelül tizennégy nyugtató bájitalra lesz szüksége, hogy átvészelje a napot.

– Akkor miről van szó? – Ó, Merlin, most a nő aggódónak tűnt, és a szánalomtól a férfi fizikailag rosszul lett.

– Nézd, csak azt szeretném tudni… miért közelítesz meg egyáltalán? Miért jössz ide minden reggel? – Remélte, hogy nem hangzott túl szánalmasan, de bassza meg, tudnia kellett.

Hermione elgondolkodva nézett rá, és látta, hogy a szemében feldereng a megértés. Pontosan tudta, hogy mit kérdezett.

– Minden alkalommal, amikor rád néztem, magamat láttam. – Draco észrevette, hogy a lány keze erősen markolja a bögréjét, mintha az az asztalhoz kötné. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta. – Kérlek, ne… kérlek, ne sértődj meg! Tudom, hogy túlzásba viszem. De felismertem rajtad azt a nagyon sajátos tekintetet, amit eddig csak akkor láttam, amikor a tükörbe néztem.

A nő itt megállt, talán azért, hogy Draco lehetőséget kapjon, és kiabálhasson vele, vagy vitatkozzon, vagy egyszerűen csak kisétáljon, de Draco úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő tartaná ott, és a világ minden aranyáért sem menne el most azonnal. Ha csak egy halvány esély volt arra, hogy még egy ember ezen az átkozott földön megértse, akkor meg fogja ragadni. Még akkor is, ha ez a személy Hermione Granger volt.

– Nem hiszem, hogy megfelelően el tudom magyarázni. Azért járok ide minden reggel, mert ez adja meg nekem a legrövidebb pillanatokat, hogy névtelenül létezzek. Nem kell megfelelnem a körülöttem lévő elvárásoknak. Csak én vagyok. Nem a „korának legokosabb boszorkánya” vagy „Harry Potter okos segítője”, csak egy nő vagyok, aki munkába tart, és nagyon élvezi a reggeli teáját. De mostanában azt hiszem, túlságosan is erre az érzésre hagyatkozom. Aggódom, ha hagyom, hogy ez az érzés átvegye az irányítást… ha egyre többet és többet kell így éreznem… akkor ez mit árul el az életemről, amit élek?
Szóval nemrég, amióta állandóan itt látlak, azt hittem, hogy csak képzelődöm. Minden nap rád néztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álmodtam-e rólad. Mert olyan élesen emlékeztettél a rejtett, varázslatos életemre, amit reggelre félretoltam, de a jelenléted folyton kizökkentett belőle. És amikor rám néztél… úgy éreztem, talán te is ugyanazért vagy itt, mint én. Hogy békésen létezzek a napnak erre a kis részére. Van ennek értelme?

Volt értelme. Annyira kibaszottul érthető volt Draco számára, hogy a nyers bánat és az elragadtatás furcsa keveréke járta át. De mielőtt átadta volna magát ezeknek az érzéseknek, még egy dolgot tudnia kellett.

– És mit gondol a férjed a reggeli találkozásainkról?

Hermione zavartan ráncolta a szemöldökét.
– Kicsoda?

– A férjed. Weasley.

– Ron!? – A lány egy meglehetősen méltatlanul horkantó nevetést eresztett meg, miközben kuncogott, és Draco nem volt biztos benne, hogy értette a viccet. Amikor a boszorkány magához tért a kuncogásból, megadta neki a teljes választ.

– Ron és én már jó pár éve nem vagyunk együtt. Nyilvánvalóan még mindig a legjobb barátok vagyunk, de nem, Ron és én nem vagyunk se nem házasok, se nem járunk. Ő már egy ideje Padma Patillal van együtt, emlékszel rá?

– Azt hiszem, igen. A mi évfolyamunk járt, hollóhátas? Nem neki mutatott látványosan szörnyű dolgokat a karácsonyi bálon negyedévben?

– Ó, igen, azon az estén többször is hülyét csinált magából – válaszolta a lány vigyorogva. –Igazából ez mostanában egy elég kedves belsős vicc kettejük között.

Draco gúnyosan elvigyorodott, de úgy döntött, hogy a Ronra tett becsmérlő megjegyzéseket megtartja magának.

– Szóval, mondd csak, Granger, te hozzámentél a sok testvére közül valamelyikhez? Nem volt még vagy tizenöt másik, aki várakozott abban a szárnyban?

Hermione megforgatta a szemét.
– Nem, és mivel úgy tűnik, hogy arról akarsz faggatni, milyen szánalmasan egyedülálló vagyok az én koronban, és megkíméllek a fáradságtól: jelenleg eléggé egyedülálló vagyok.

Draco elvörösödött.
– Ó, ööö, nem gúnyolódni akartam… – Hát nagyszerű, a lány elmegy, és a legrosszabbat feltételezte róla, de most ugyanolyan elborzadtnak tűnt.

– Ó! Én csak azt hittem, hogy te… nos, nem számít – fojtotta el halkan a szót, miközben sűrű, kínos csend telepedett rájuk. Csak igazságos volt tőle, hogy szörnyűséget feltételezett a férfi részéről. Elvégre mit tett valaha is, ami bármiféle hitet ébresztett volna benne, hogy nem mindig is egy kegyetlen zsarnok volt?

Én irányítom ezt az egészet.

– Hát az igazság érdekében, Granger, én hetente kapok levelet a saját anyámtól, amiben emlékeztet, hogy én, hogy is mondtad? Az én koromban szánalmasan egyedülálló vagyok. Arról is szeret tájékoztatni, hogy még nem sikerült örököst nemzenem, és nem is úgy tűnik, mintha sikerrel próbálkoznék egy kapcsolattal.

Csak egy rövid pillanat volt, de Draco elkapta a lány meglepetten pislogó pillantását a vallomásos olajágon, mielőtt tétova mosollyal kínálta volna meg.

– Ez eléggé beleszólásnak hangzik. A szüleim szerencsére nem olyan kíváncsiak a szerelmi életemre. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt Ginnyről.

Lenézett az órájára, és elkomorult. Tényleg sajnálta, hogy el kellett hagynia a férfi jelenlétét?

– Nekem azonban mennem kell. Holnap találkozunk? – A férfi bólintott, és a lány felállt, hogy elinduljon a munkába.

– Granger, várj! – Kétségbeesetten és gyerekesen hangzott, de biztosra kellett mennie. – Amit mondtál… arról, hogy miért jöttél át hozzám beszélgetni? Megmagyaráztad rendesen. Azt hiszem, csak azt hittem, hogy talán… kinevetsz – fejezte be keserűen, dühös volt magára, amiért felfedte a félelmét a lány előtt.

– Nem, Malfoy. Soha nem tennék ilyet. – Még veled sem, maradt kimondatlanul, de Draco gyakorlatilag hallotta, ahogy a szavak elhagyják a lány ajkait.

***

Igyekezett nem fogyasztani alkoholt a munkahét alatt, de a reggeli beszélgetés Hermionéval arra késztette, hogy megidézzen egy kis lángnyelv whiskyt, amint hazaért aznap este a munkából. Töltött magának egy pohárral, és letelepedett a hálószobájában a tűz elé. Draco kavargatta a borostyánszínű folyadékot a kristálypohárban, miközben Hermione szavai lejátszódtak a fejében.

– Nem kell megfelelnem a körülöttem lévő elvárásoknak. Csak én lehetek. – Hermione így jellemezte a jelenlétét a kávézóban. És bár ennél különbözőbbek nem is lehettek volna (tisztavérű és mugliszületésű, Mardekár és Griffendél, pária és hősnő), azt mondta, felismerte közöttük az azonosságot. Ha letekintenek a hátterüktől és a döntéseik sajátossága, Draco rájött, hogy igaza van.

Nem voltak-e mindketten csak gyerekek, akiket olyan feladatokkal bíztak meg, amelyek elől a legtöbb felnőtt meghátrált volna? Valószínűleg még néhány egymást átfedő rémálmuk is volt. Mindketten túlélték, minden esélytelenség ellenére. És a ma reggeli vallomását olvasatából úgy tűnt, mindketten mindent megtettek, hogy ne omoljanak össze belülről.

Tehát mégsem ment hozzá Weasleyhez. Ez bizony érdekes tény volt. Draco persze feltételezte, hogy már jó ideje boldogtalan házasságban élnek, és legalább négy gyerekük van. De aztán ha valóban belegondolt abba, amit Grangerről tudott, és visszaemlékezett a mai szavaira, valóban volt értelme. A világon mindenki azt várta volna, hogy Granger és Weasley pontosan ezt teszik. Elgondolkodott azon, miért ért véget közöttük a dolog, de tudta, soha nem kérdezheti meg. Hermione úgy tűnt, már eléggé túl van ezen a kapcsolaton, ha a nevetési rohama alapján ezt le lehetett szűrni.

Draco egy korttyal lehajtotta a whiskyt, és úgy döntött, nem sok kedve van vacsorázni.

***

– Jó reggelt!

– Granger.

Hermione félénk mosollyal ült le Dracóval szemben, ő pedig elfojtotta a késztetést, hogy szemforgatást és harapós megjegyzést tegyen. Nem kell ilyen hamar bunkónak lenni.

Ma fáradtnak tűnt. Vajon a tegnap este nagy részét is ébren töltötte a tegnapi beszélgetés újraélésével? Valószínűleg úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hulla.

– Malfoy, a tegnapi napról…

Ó, Merlin, már megint itt tartunk. Persze, hogy meg akarta beszélni a nyavalyás érzéseit a beszélgetésükről.

– Ne, Granger, semmi baj, csak ne…

– Nem, nézd Malfoy, szeretném, ha tudnád, hogy nem akartam…

– Granger, komolyan, nem számít, felejtsd el, és… a fenébe is, kit akarunk átverni? – Nem akarta, hogy átszivárogjon rajta az ingerültség, de a lány egy perc alatt a bőre alá férkőzött, és a szívélyes viselkedés terve darabokra tört.

– Hogy érted ezt?

– Kit akarunk átverni? Te és én, mi nem vagyunk… nos, ez csak furcsa, ez minden, és nem gondolod, hogy naivság úgy tenni, mintha csak régi iskolatársak lennénk, akik újra találkoznak? Sosem voltunk azok, és ezt te is tudod. Túl sok itt a rossz előzmény.

Miért, miért, miért csinálta ezt? Miért érezte szükségét, hogy mindent felrobbantson az életében? Azért, amit te tettél. Minden miatt, amit tettél. Különösen vele szemben.

– Igazad van – válaszolt halkan. Draco mogorván bólintott, tudva, hogy bármit is jelentettek neki ezek a reggelek, az már nem számít. Granger most el fog menni, ahogy kell, ő pedig itt marad. Egy névtelen ember a világban, egyedül, kivéve a hangokat a saját fejében.

De a nő nem ment el. Ehelyett Hermione megköszörülte a torkát, hátratolta néhány fürtjét a válláról, és kezet nyújtott neki.

– Helló! Hermione Granger vagyok.

Draco a lány kinyújtott kezére meredt. A tekintete a boszorkány barna szemeire siklott, és nem fedezett fel benne semmi csalást, semmi gúnyt. Granger csupa melegség és komolyság volt. Visszabámult a lány kezére, és mindarra, amit az jelentett. Egy esélyt. Egy tiszta lapot. És ezen a ponton Draco számára egy mentőövet.

Megfogta a lány felkínált kezét.

– Draco Malfoy.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Jun 10

Szia!
Na, jól van! Megnyugodtam. (nem volta ideges XD csak viccelek)
Azon aggódtam kicsit az első részből kiindulva, hogy majd csak Draco érzelmi fulladozásait fogjuk olvasni, ami nem olyan nagy baj, hisz "egy férfi mércéje"-ben Hermionént hallgatjuk, bár persze az teljesen más kaliberű történt. Csak úgy érzem én a férfiak lelki fulladozását nehezebben értem meg mint a nőket. Valószínűleg mert várnám, hogy egy erős jellem mindegyik. Végül is a pszichológuson és rajtunk olvasokon kívül más nem is látja Draco lelki állapotát. Végül is lehet erősnek látni kívülről.
Örülök, hogy bele látunk kicsit Hermione érzéseibe.... Hogy tényleg "mi készteti arra, hogy oda üljön?".
Ez a Draco amúgy nagyon fura nekem. Meg kell szoknom. (lehet nem kellene egyszerre 6 sztorit olvasnom Xd XD de nem bírom nem olvasni)
Nagyon jó lépés volt Hermione részéről a bemutatkozás. Vajon tényleg úgy fog menni minden mintha most ismerkedtek volna meg??
Amúgy abszolút tetszik. Hihetetlen mennyi féle fajta fejből ki pattant fantázia dús történt kerekedett azóta, hogy ki jött az eredeti.
Várom szeretettel a folytatást!
Köszi, hogy fordítod!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Jun 10

Szia,
Igen, igen, nemcsak Dracóból kapunk ízelítőt, hanem Hermionéból is. Ez azért kiegyenlíti a dolgokat kettejük között, legalábbis, ami a lelki sebeket illeti, mindkettejüknek van belőle éppen elég, és majdnem ugyanannyira sérültek. Bőven van abban igazság, amit mondasz, Draco lelki hullámvölgyeit olvasni teljesen új volt nekem is, nem igazán szoktam hasonlókat olvasni, lehet ezért is fogott meg a történet. Még én is barátkozom vele. Bár azért ez könnyedebb történet lesz, mint az Egy férfi mércéje. Azért ez is lassú izzás
Igen, ez a Draco bőven más, mint amilyen szokott lenni. Be is látunk az álarc mögé, meg nem is. Kemény is, de belül érző lélek. (Hihihi akkor igazán nem fogsz unatkozni az biztos.) Nekem is tetszett Hermione lépése. Sokszor kell egy friss kezdett, tiszta lap Oh, igazán szerintem mindketten igyekezni fognak, hogy jól működjön az egész.
Teljesen igazad van! Annyi jó történet született a könyvek óta, meg az első Dramionék óta, hogy csak pillázok olykor-olykor. De azért most vadászom valami olyasmire, ami kicsit kevésbé fajsúlyos, és nem tesz mindenkit idegileg taccsra Hamarosan jönni fog a következő rész. Köszönöm szépen!