37. fejezet

Draco a Browning gyógyító széke mellett magasodó pergamenkötegre meredt. Ha az öreg gyógyító Draco mulasztásainak súlyára akart utalni, akkor tekintse ezt jól sikerültnek. Úgy látszik, Draco az évek során elég sokat beszélt Hermionéról, a bizonyítékok több méter magasan halmozódtak a padlón.

– Draco – kezdte Browning üdvözlésképpen, és bár Draco kétségbeesetten szeretett volna egy gúnyos Atticust dobni válaszul, megmaradt a „Browning gyógyító” -nál.

A lebegő toll már pusztán a Draco által kimondott négy szótagtól is teljesítette zajos kötelességét.

Kaparás, kaparás, kaparás…

– Úgy tűnik, elég sűrű hónapja volt. Miért nem kezdjük azzal, hogy…?

– Szeretem őt.

A toll megállt. Browning gyógyító Dracóra meredt.

– Itt fog ez az egész véget érni. – Draco a tekercsek és papírok hegye felé mutatott, amelyekben az összes korábbi vallomása és gondolata volt Hermione Grangerrel kapcsolatban az éveken át tartó ülésekről.

– Én csupán felgyorsítom a folyamatot. Szeretem őt, és az egyetlenek, akiknek ezt kifejezetten kimondtam, az anyám és ő. És technikailag Potternek.

A toll újra életre kelt, ahogy Browning összeszedte magát.

– Hogy ment a beszélgetés az édesanyjával?

Draco elmesélte a viharos és véletlen találkozást Hermione és az anyja között. Hosszasan beszélt a franciaországi nyaralásukról. Részletezte, mi történt, miután kiviharzott a kórházi ágyából, hogy megkeresse őt. Elárulta a lélekemelő beszélgetést, amit a kórházi tartózkodás után élt át Hermionéval.

Browning mindezt az információt ugyanolyan sztoikusan vette tudomásul, mint mindig, de Draco nem tudta megállni, hogy ne feltételezze, hogy némileg meglepte a férfit a belőle kiáradó információmennyiséggel. Talán a gyógyítója elhalmozhatná őt a legcsekélyebb dicsérettel, amiért hajlandó volt jobban megnyílni?

Ezúttal nem.

– Gondolkodott már azon, hogy Miss Granger hírnevét tekintve hogyan fogja a nyilvánosság megítélni a kapcsolatukat?

– Hm… nem igazán, nem.

– Nem beszéltetek arról, hogy nyilvánosan felfedik ezt a kapcsolatot?

Draco a homlokát ráncolta. Szükségük volt rá?

– Nos, a hozzánk legközelebb állók tisztában vannak vele, és épp most megyünk át a megfelelő bemutatkozáson a családnak és a barátoknak. Nem értem, hogy a magánügyeink miért tartoznának a nyilvánosságra.

– Hogy látja, hová vezet ez a kapcsolat?

Az oltár elé a legjobb taláromban? A francba.

– Nem gondolkodtam ilyen messzire előre. Csak élvezzük az együtt töltött időt – hazudta Draco, kiszűrve ezt fogain keresztül.

A gyógyító ekkor ejtette a témát, de Draco még jóval azután is enyhe nyugtalanságot érzett, hogy elhagyta a találkozót. Amikor hazatért, hogy egy csendesen kínos vacsorát osszon meg az anyjával, azt tapasztalta, hogy csak az ételét tudja piszkálni. Draco még mindig képtelen volt lerázni magáról a makacs rosszkedvet, ezért korán nyugovóra tért, és csak amikor belépett a hálószobájába, tudta pontosan meghatározni, mi volt az, amit annyira rosszul érzett.

Miután majdnem két hétig megszakítás nélkül egy ágyban aludt Hermionéval, furcsa és kényelmetlen érzés volt egyedül bemászni ágyába. A selyemlepedő túlságosan hidegen csúszott a bőréhez, az ágyat túl tágasnak érezte, a levegő pedig túl csendesnek körülötte. Semmi és senki nem volt mellette, akit vagy átölelhetett volna, vagy akit átölelhett volna. Istenek, csak ennyi kellett volna? Alig két hét, és hirtelen visszavágyott abba, ahogy a lány szörnyű haja reggelente gyakorlatilag megfojtotta?

Draco megfordult, és megpróbálta néhányszor megpaskolni a párnáját, hogy kényelmesebb formába verje. Hermione nem feküdt ébren ilyen típusú egzisztenciális válságokkal. Nem, valószínűleg örült, hogy néhány órára megszabadulhatott tőle. Már a reggeli kávéra is találkoztak, és a hétvégéket is együtt töltötték. Akkor miért vágyott Draco most minden este rá? Valószínűleg örült a szünetnek, kétségtelen, hogy a férfi egy olyan lebegő és túlságosan figyelmes barátjává vált, különösen, ahogy a kórházi tartózkodásából gyógyult. Még egy frusztrált puffanást adott a párnájának, és meglehetősen nyugtalan álomba merült.

Hogy látja, hová vezet ez a kapcsolat?

A hét hátralévő részében sem aludt túl jól, a kipihent frissesség bátor arcát öltötte magára, amikor reggelente Hermionéval találkozott. Amikor eljött a szombat, még a bajnoki rájátszás negyeddöntő mérkőzésén való kötelező részvételén keresztül is meglehetősen rossz hangulatban létezett. Ha a Darazsak győznek, Dracótól elvárták volna, hogy részt vegyen az afterpartin, ami azt jelentette, hogy végképp kihagyja a Hermionéval töltött időt.

A hosszú, fárasztó meccs közel négy órán át tartott, a Darazsak kerültek ki győztesen, és Draco belsőleg felsóhajtott, bár örült, hogy csapata most bejutott az elődöntőbe. Mire el tudta szakítani magát az ünnepléstől, hajnali kettő felé járt az idő.

A minőségi alvás hiányától kialvatlan szemmel, kábultan botorkált fel otthonának lépcsőjén. Amikor azonban belépett a hálószobájába, a rácsban még mindig égő tűz meglepte. Mielőtt szólhatott volna Cricknek, hogy oltsa el rendesen, egy mozdulat az ágya felől megállásra késztette.

A szíve a torkában dobogott, Draco némán átvonult a szobán, megállt az ágy lábánál, és nekitámaszkodott az egyik szép faoszlopnak. Hermione mélyen aludt, haja mindenfelé szétterülve, szája résnyire nyitva, a takarón pedig számos pergamen volt szétszórva, takaros jegyzeteivel borítva. Biztos átlibbent vacsora után, hogy meglátogassa, miután véget ért a meccs, de aztán persze ledolgozta magát az obszcén mennyiségű dologgal, ami a tányérján volt.

Hogy látja, hová vezet ez a kapcsolat?

Pontosan ide, gondolta Draco. Pontosan ide, a kurva életbe.

Néhány percig Draco megengedte magának, hogy arról fantáziáljon, hogy a hazajövetel így nézhet ki: Hermione megpróbálja megvárni őt, és a saját projektjeivel foglalatoskodik, miközben a férfi visszatérését várja az ágyukban, az otthonukban.

Draco kifújva felsóhajtott, és óvatosan megközelítette az ágya oldalát. Egy ujját végigsimította a lány arcán, mire a szemhéja felrebbent.

– Szia! Micsoda meglepetés.

– Mmm, szia, drágám! – mormogta vissza álmosan Hermione, és kinyújtózott, hogy teljesen felébredjen.

Draco gyomra, amely már a „drágám” bágyadt kijelentésétől összerándult, majd újabb lenyűgöző akrobatikán ment keresztül, amikor a lepedő lecsúszott a lány testéről, és felfedte, hogy az ő egyik ingét viseli.

– Nos? Nyert a csapatod?

Draco levette a talárját, és bemászott a lány mellé.
– Mi nyertünk. Az elődöntőben azonban nehéz meccs vár ránk, a Kenmare Kócsagok lesz az ellenfelünk, és ha fogadni akarnék, azt mondanám, hogy nem sok esélyünk van jövő héten a továbbjutásra.

Hermione megpöccintette a pálcáját, a jegyzetei pedig összeszedték magukat, és a szoba túloldalán lévő íróasztalra lebegtek.

– Hát akkor is gratulálok – felelte, és letelepedett mellé, karját a mellkasára terítve. – Ginny azt mondja, a te csapatod már többször is megnyerte a bajnokságot, úgyhogy bocsáss meg, ha titokban Kócsagoknak szurkolok jövő héten. Leginkább utálom, hogy elveszítelek a kviddics miatt a hétvégéken.

A lány lélegzete már megint mély és egyenletes volt, miközben Draco szíve vadul dobogott a mellkasában.

– Granger, engem semmi miatt nem veszíthetsz el – mondta halkan a férfi.

Hogy a lány hallotta-e vagy sem, Dracót nem igazán érdekelte. Ma este, jobban, mint bármelyik másik este ezen a héten, végre megtapasztalta a hazatérés érzését.

***

2008. szeptember

– Te jó ég, mennyi az idő?!

Hermione az elmúlt egy órában legalább nyolcszor kiabálta és mormolta kétségbeesetten ezt a kérdést. Körbe-körbe járkált a konyhában, miközben Draco az ajtónak támaszkodott, miután azt mondta neki, hogy „csak ne álljon az útjába, én már mindent kézben tartok”.

Molly és Arthur Weasley vacsorára jöttek Hermione házába, és Draco nem tudta, miért idegesítette ez ennyire. Ha valaminek, akkor neki kellene vigasztalnia őt, a kitaszítottat, aki hamarosan hivatalosan is találkozik a barátnője álszülői gyámjaival. Amikor élénk kopogás hallatszott az ajtón, Hermione majdnem teljesen felborította a sajttálcát.

– Felvehetem, ha…?

– Nem, maradunk a tervnél – vágott a szavába hirtelen Draco, mert Granger természetesen egy egész forgatókönyvet tervezett erre a fontos találkozóra.

A nő megigazította a talárruháját, miközben az ajtó felé vezetett, Draco pedig azon tűnődött, vajon ezek lesznek-e az utolsó pillanatai ezen a földön.

– Jól nézek ki?

A lány megerősítésért nézett rá, a szemében bizonytalanság és aggodalom úszott. Draco a lány füle mögé tűrt egy kósza fürtöt.

– Megteszi – mondta vigyorogva a varázsló, mire a lány megpöccintette a karját.

– És rohadtul tökéletesen nézel ki – morogta a lány, és a férfi visszatartott egy kuncogást a boszorka keserű hangja miatt.

Hermione mosolyt ragasztott az arcára, és kinyitotta az ajtót.

– Helló, Hermione kedves, köszönjük, hogy meghívtál minket! – jött a Weasley-matriarcha vidám köszöntése. Heves ölelésbe zárta Hermionét, és a férje is követte a példáját.

Amikor a házaspár felé fordult, Draco felkészült a hideg értékelésre, és elhatározta, hogy betartja mindazt, amit a gyerekkorában belé ivódott etikettleckékből tanult.

– Molly, Arthur, nem hiszem, hogy valaha is találkoztál volna rendesen Dracóval.

– Üdvözlöm, Mrs. Weasley! – intonálta udvariasan Draco, és a hagyományos üdvözlésként egy könnyed csókot nyomott a lány kézfejére.

– Örülök, hogy megismerhelek, kedvesem – mondta az idősebb nő, barátságosnak tűnt, és kissé feldúltnak a régimódi illendőség megnyilvánulása miatt.

Draco visszafogottan vigyorgott, érezve, hogy talán csak a bájával túlélheti az estét. Ez a magabiztos gondolat gyorsan elhalt, amikor találkozott Arthur Weasley hűvös tekintetével.

– Én is örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta Draco, és kezet nyújtott.

– Szintúgy – felelte Arthur mereven, megrázta és meglehetősen gyorsan elejtette Draco kezét. Draco elhessegette a gondolatokat, hogy mit szólna Lucius ebben a helyzetben, ha látná, hogy Draco megpróbálja elnyerni egy vérárulókból álló család fejének a tetszését.

– Bármit is főzöl, fantasztikus illata van, Hermione – mondta Arthur sokkal lelkesebben.

– Ó, köszönöm! Ha már itt tartunk, Molly, nem segítenél nekem egy percre a konyhában? Betű szerint követtem a receptedet, és azt hiszem, a sültnek már csak 15 perc kell a sütőben, de örülnék, ha még egyszer ellenőriznéd nekem.

– Természetesen kedvesem! Desszertnek málnatortát hoztam, úgyhogy ezeket későbbre tesszük le…

A két nő elsietett, így Draco egyedül maradt Arthurral, Hermione terve szerint. Feszült csend telepedett a két férfira.

– Kérsz valamit inni? – érdeklődött Draco, és Hermione rögtönzött bárkocsija felé mutatott a nappali sarkában.

– Ha még mindig megvan az a bourbon, az elfogadható lenne.

Draco is segített magának egy pohárral, és ismét megpróbálta elnyomni apja gúnyos hangját a fejében, aki már-már apoplexia határán állt, amiért egy Malfoy hoz egy italt egy Weasley-nek. Arthur szó nélkül elfogadta a poharat, és a férfiak a lehető legtávolabb telepedtek le egymástól Hermione kanapéjára.

– Hermione apja minden karácsonykor küld nekem egy üveggel ebből a cuccból – szólalt meg Arthur néhány korty után.

– Egészen finom.

– Tudod, ez mugli gyártmány – mondta Arthur könnyedén, de Draco kiszúrta a mögöttes vádaskodást.

– Tisztában vagyok vele – vágott vissza a varázsló.

A férfiak néhány pillanatig némán kortyolgatták az italukat, mielőtt Arthur letette a poharát a dohányzóasztalra, és Draco felé fordult.

– Találkoztál már a szüleivel?

Draco megkavargatta a bourbonját a pohárban.
– Még nem. Jövő hétvégén találkozunk velük Granger, mármint Hermione születésnapján.

Az idősebb férfi bólintott.
– Jó, az jó. Remek emberek, Hermione szülei. Eléggé elnyomja őket, azt hiszem. – Szünetet tartott, és megdörzsölte a tarkóját.

– Őszintén szólva nem hiszem, hogy tudták, mit kezdjenek egy ilyen lányával. Még mindig emlékszem, amikor először találkoztunk velük… a fenébe is, de olyan fiatalok voltatok… és azt hittem, mugli létükre ők is olyan jól alkalmazkodtak a mi világunk megismeréséhez, mint bárki más.

Draco találkozott Arthur szemével, és észrevette, hogy az idősebb férfi éles, kék tekintete annyira hasonlít a legkisebb fiáéra. Draco szórakozottan azon tűnődött, vajon mit lát Arthur Weasley, amikor ránéz. Egész életében azt mondták neki, mennyire rendkívüli módon hasonlít Luciusra a külseje. Vajon az idősebb Weasley is ezt látta? Egykori ellenségének puszta hasonmását?

– Grangerék mindent megtettek, hogy megértsék, de bizonyára nehéz, ha a világképed ilyen látványosan felborul – folytatta Arthur. – Az apja különösen aggódott érte… ezért keresett meg engem, mielőtt Hermionét a '94-es kviddics-világbajnokság előtti nyárra magunkhoz vettük. Lássuk csak, te Ronalddal egyidős vagy, tehát ez még a… negyedéves korod előtt volt, ugye?

Draco bólintott. Igen, az a katasztrofális esemény, amikor apám és a cimborái kicsit túl sokat ittak, és úgy döntöttek, hogy némi mugli kínzásnak van helye, miközben nekem azt mondták, hogy bújjak el egy fa mögé.

– Hermione apjának volt egy különleges kérése hozzám és Mollyhoz. Okos ember az apja. Érezte, hogy Hermione eltitkol előle dolgokat, érezte, hogy a lánya nagyobb veszélyben van, mint amit valaha is elárult. Ezért megkeresett engem és a feleségemet, és arra kért, hogy amíg Hermione a mi világunkban van, úgy vigyázzunk rá, mintha a sajátunk lenne. És ha bármi történne vele és a feleségével, akkor mi befogadnánk, otthont adnánk neki.

Arthur kemény pillantást vetett Dracóra.
– Megszeghetetlen fogadalomnak tekintem az esküt, amit annak az embernek tettem. Nos, nyilvánvalóan a szülei élnek és virulnak, de félreértés ne essék, Molly és én soha nem fogjuk abbahagyni annak a lánynak… ööö, fiatal nőnek a gondozását.

A kijelentésének vége figyelmeztetően csengett.

– Hermione nagyon szerencsés. Hogy ilyen sokan gondoskodnak róla – ajánlotta fel bizonytalanul Draco.

– Ő megkönnyíti a dolgodat – válaszolta Arthur barátságos mosollyal. – De a szülei… ők óvatosak lesznek veled szemben, érted. A mi világunk eleinte lenyűgözte őket, de most… mindazok után, ami a lányukkal történt… azt hiszem, félnek tőle, miután látták a mágia sötét lehetőségeit. És egy fiatal varázsló egy olyan családból, mint a tiéd… azt hiszem, fenntartásaik lesznek azzal kapcsolatban, hogy az egyetlen gyermekükkel randizol. Azt tanácsolnám, hogy nagyon óvatosan bánj azzal, hogy hogyan mutatkozol be nekik. Jogosan vagy sem, de manapság bizonyos fokú gyanakvással közelítenek a varázsló emberekhez, és azok után, amin keresztülmentek, jól tennéd, ha nem bántanád őket azzal, hogy megbántod Hermionét.

Draco a kezében lévő pohárral babrált, mielőtt nagyot kortyolt volna a bourbonból, majdnem kiürítve a poharat. Két azonnali reakció háborúzott benne: megérdemled ezt a csatározást a hogy merészeled? Előre dőlt a székében, küzdve a késztetéssel, hogy vagy felugorjon, hogy lépést tartson, vagy hogy az ujjaival a combjára csapkodjon. Nyugtalan energiájának nem volt mostanában kiútja.

– Eszem ágában sincs bántani Hermionét. Sok időt töltöttem muglik között, semmi bajom a… nézze, ahogy neveltek, az apám… – Draco vett egy nyugtató lélegzetet. – Az apám számos alkalommal tiszteletlenül viselkedett önnel, és sajnálom, ahogy a családom az önével…

Arthur feltartotta a kezét.
– Hadd állítsalak meg itt, Draco. Én személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy az apa bűneit nem szabad a fiúra hárítani.

Draco nem tudott válaszolni erre a kijelentésre. Ha fordított lenne a helyzet, Draco tudta, hogy a saját apja soha nem lenne ilyen előzékeny Weasley fiával szemben.

– Mégis, uram, ha megengedi, ahogy az iskolában viselkedtem a fiaival és a lányával szemben…

– Ez csak rád és rájuk tartozik.

Édes Malazár, miért kellett mindenkinek az életben ilyen nagy feneket keríteni a bocsánatkérésnek?

Nekem ez így rendben van.

– Rendben – mondta Draco összeszorított fogakkal, és igyekezett még mindig bűnbánónak tűnni. – Akkor legalább hadd kérjek bocsánatot a múltban rólad és a feleségedről tett becsmérlő megjegyzéseimért.

– Megbocsátok! – Arthur kedélyesen válaszolt, és Draco majdnem aneurizmát kapott attól, hogy nem forgatta a szemét.

Újabb kínos csend telepedett, Draco nem tudta, hogyan tovább, és azt kívánta, bárcsak Hermione hamarosan bejelentené a vacsorát.

– Kér még egyet? – kérdezte Arthurtól, és a férfi üres poharára mutatott.

Arthur a válla fölött a konyha felé pillantott, ellenőrizve, hogy a felesége nem leselkedik-e látó- vagy hallótávolságon belül.

– Ó, akkor legyen még egy.

Draco újratöltötte a poharukat, és amikor visszatért a kanapéra, észrevette, ahogy az idősebb férfi tekintete elidőzik Hermione összes mugli technológiáján, mintha viszketne, hogy végigsimítsa az ujjaival az összeset, és felfedezze a titkaikat. A tekintete folyton visszapillantott a tévé távirányítójára.

– Tudod, hogy kell használni? – kérdezte Arthur hirtelen Dracót.

– Igen, úgy valahogy. Legalábbis bekapcsolhatom a készüléket, ha szeretné. Elég rikítónak és nyomasztónak találom. A sok diszharmonikus zaj és a színek túlságosan is élénkek.

Draco emlékezett rá, hogy Hermione mesélt neki Arthur affinitásáról minden mugli dolog iránt, és úgy gondolta, talán végre van valami módja, hogy megnyerje a férfit.

– Tessék – mondta Draco, és megnyomta a gombot, hogy bekapcsolja a képernyőt. Hermione nem sokat nézett tévét, főleg, ha Draco nála maradt, így nem ismerte a különböző „programokat”, amiket kínált. Arthur azonban úgy tűnt, el van ragadtatva.

– Ó, ez itt! Ez csodálatos! Elmagyarázta már neked a focit?

Draco megrázta a fejét, és figyelte, ahogy a különböző színű egyenruhába öltözött kisemberek fel-alá kocognak és sprintelnek valamiféle pályán, egy kvaffméretű labdát kergetve, de csak a lábukkal érintve azt.

– Ez a legnagyobb mugli sport, ami létezik, és igazából elég zseniális, a sok apró szabály…

***

– Azt hiszem, mindjárt kész, már szaftos – mondta magabiztosan Hermione, miközben a serpenyőben lévő sültet a konyhapultra tette.

– Tökéletesnek tűnik, kedvesem – válaszolta Molly megerősítő bólintással.

Hermione összeszedett néhány villát a fiókból, és a legjobb edényei mellé tette őket.
– Rendben, de kell a nagyobb tálalókanál a spárgához, aztán majd…

– Nem is említetted, milyen jóképű a fiatalembered. Te jó ég, ha én néhány évtizeddel fiatalabb lennék, egy seprűnyéllel kellene leütnöd róla.

Hermione megpördült.
– Molly! – zihált döbbenten, és aggódó tekintetét a nappali felé vetette.

Az idősebb nő kuncogott.
– Ó, kérlek, gyermekem, mitől lehetsz zavarban? Tényleg eléggé jóképű, nem igaz?

A lány arca lángra lobbant a beszélgetés abszurditásától és a kijelentésben rejlő igazságtól.
– Ó, hát igen, az, mármint… persze nem ez az egyetlen ok, amiért vele vagyok, de nyilván nem árt…

Molly úgy kuncogott, mint egy iskoláslány, és Hermione ezt fertőzőnek találta. Úgy látszik, Dracónak elég volt csak könnyedén megcsókolnia az idősebb nő kezét, és a teljesen a rabságába esett.

Mintha te más lennél…

Hermione füle egy ismerős hangra felszegte a fülét.
– Hallom a tévét. Gondolod, hogy jól vannak?

Amikor a nők átmentek a nappaliba, két meglehetősen indulatos férfit találtak, akik vadul gesztikuláltak a tévé előtt.

– Hagyd már abba, nem lehet csak úgy felszántani egy embert!

– Teljesen igaza van, teljesen igaza van! Nagyon sportszerűtlen!

– Gondolod, hogy csak megjátszotta? Úgy értem, ez egy durva esés volt, de ebben a szögben…

– Nem, nem, ez túl kemény volt ahhoz, hogy bukás legyen, el kellene küldeniük a védőt.

Hermione Molly vállához támasztotta az arcát, hogy elrejtse a néma nevetését. Merlin, ha ebben a pillanatban lett volna egy videokamerája, soha nem hagyta volna, hogy bármelyikük is így éljen. TV és a foci: minden ember nagy egyesítője.

– Ha ti ketten már egészen befejeztétek, Hermione egészen csodálatos ételt készített, és kár lenne, ha kihűlne – mondta Molly szigorúan, mire a varázslók felkapták a fejüket. Egy ravasz kacsintást dobott Hermione felé.

Nagyjából fél órával később, és a vacsora továbbra is zökkenőmentesen folyt, de Hermione már majdnem elérte a határait.

Először is, a ruhák. A férfi egy háromrészes öltönyt viselt (drágaköves mandzsettagombokkal és mindennel együtt) egy állítólagos alkalmi – megismerkedés Hermione új barátjával, de a valóságban ez egyben egy módja annak is, hogy a varázslócsaládja megvizsgálja őt, és hogy az említett barát lecsapjon néhány bocsánatkérést a listájáról – vacsorára.

Olyan jól nézett ki, hogy le kellett volna tepernie. A művészien fésült haját alig várta, hogy mohó ujjaival tönkretegye. A komor összeszedett arckifejezés, amit alig várta, hogy feloldhasson kéjes ajkakkal. Az ostobán, élvezetesen szabott öltöny, amit alig várt, hogy magához szorítson.

És Hermione tudta, hogy a kék öltöny választása semmiképpen sem véletlen, hanem szándékos támadás volt a lány azon képessége ellen, hogy működőképes legyen a csábító jelenlétében. Csak egyetlenegyszer fejtette ki ezt az ízléstelen gondolatot Dracóval és a kék színnel kapcsolatban, és mégis, úgy tűnt, hogy az önelégült seggfejnek mostanra már rengeteg öltönye van szinte minden árnyalatban.

Másodszor, az asztali modor. Nem mintha a korábbi pasijainak önmagában rossz lett volna az asztali modora (még Ron is javult idővel), de Draco illemérzete egy étkezés alatt a hibátlan sztratoszférába lépett.

Ahogy tisztelettudóan átadta az edényeket Mollynak, az ülő testtartása valahogy egyszerre volt merev és mégis kecses, ahogy minden falat után finoman letörölte az ajkát a szalvétával, ahogy Arthur felé hajtotta a fejét, amikor megszólította, istenek még azt is tökéletes módon tette, ahogy a tányérhoz csapódó evőeszközzel hangtalanul felszeletelte a sültet, forróvá és idegessé tette a lányt.

És végül a hangja.

Ahogy Draco beszélt, az mindig kiváltott benne valamit, de ma este a férfi eddig ismeretlen szintre emelte a formalitást. Azon tűnődött, vajon egy ideges tikk nyilvánult-e meg az arisztokratikus akcentusa használatában, amely annyira előkelő volt, hogy már-már a sznobság határát súrolta. Minden egyes mássalhangzó élesen hangsúlyozott, a magánhangzók nem húzódtak túl hosszúra, egy elejtett „g” sem volt a láthatáron, minden egyes szó, amit kiejtett, olyan gondosan megválasztottnak tűnt, mielőtt utat talált volna az ajkai között, mindez nagyon megnehezítette Hermione számára, hogy másra koncentráljon, mint a fantáziájára, ami az elméjében tombolt.

Azokra a fantáziákra, amelyekben Draco a karját nyújtotta neki, és megkérdezte:
– Ha Miss Granger megtisztelné azzal, hogy elkíséri egy körre a kertekben? – Aztán a borok megfelelő dekantálásának módjáról vagy a vadászkutyák tenyésztéséről beszélgetnének, vagy valami hasonlóan sznob dologról, aztán a férfi megkérdezné, hogy lophatna-e egy rövid csókot, a lány pedig az öltönye hajtókájánál fogva berángatná egy sövény mögé, és rohadtul megcsókolná…

Merlin, mi baja volt?

Ez kellett, hogy legyen élete egyik leghosszabb estéje, és nem a régóta húzódó családi viszályok vagy sérelmek miatt, ahogyan kezdetben félt, hanem mert több mint izgatott volt, és egészen közel állt ahhoz, hogy kidobja a Weasley-ket, majd aztán kiélhesse a felsőbb osztálybeli hangnem és modorosság iránt újonnan ébredt fétisét.

Amikor a desszertet, a kávét és a teát végre eltakarították, és az este a végéhez közeledett, Hermionénak még maradt annyi esze, hogy Dracót a konyhába zavarja, miután Molly átment a desszertes dobozáért.

Bár ő és Arthur nem hallották a halk szavú beszélgetést, végül mégis hallották, ahogy Molly felkiáltott:
– Ó, drága fiam, hát persze! – amit női bőgés hangjai követtek. Arthur és Hermione szórakozottan vigyorogtak közösen. Amikor ketten kijöttek a konyhából, Molly egy fehér zsebkendővel (D.L.M. monogrammal) a szemét törölgette, Draco pedig meglehetősen rózsaszínű arccal mutatkozott.

Weasleyék ekkor elköszöntek egymástól, Molly még mindig Draco kendőjét szorongatta, miközben megölelte őt, Hermione pedig felragyogott, amikor Arthur sokkal melegebben fogott kezet Dracóval, mint ahogyan az aposztrofált üdvözlésüknél. Az ajtó becsukódott, és Hermione hallotta, ahogy Draco hangosan kifújja magát.

– Te nyilván jobban tudnád, de az én megítélésem szerint ez elég jól mentmmmhpphffffff… – Hermione az ajkai nyomatékos megnyomásával szakította félbe Draco összefoglalóját az estéről. Az agresszivitásától meglepve Hermionénak sikerült a legközelebbi falhoz szorítania a férfit, aki az egyensúly kedvéért az oldalába kapaszkodott.

A lány a testét hozzá szorította, és a kezeit végigsimította a férfi alakján, amíg Draco lelkesedése utol nem érte az övét, ahogy a csípőjéhez idomult. Miután egész este visszatartotta magát attól, hogy megtapogassa, Hermione abban gyönyörködött, hogy végre bárhol és bárhová, ahová csak el tudta érni, megérinthette Dracót. Csak két dolog tartotta vissza attól, hogy letépje a ruhákat a férfi testéről: tudta, hogy azok méretre készültek, és ezért felháborítóan drágák, és a varázsló olyan ínycsiklandóan nézett ki miatta így felöltözve, hogy kár lett volna ilyen állatias módon levetkőzni ezt a finomságot.

Kétségbeesetten csillapítani akarta a férfi iránti vágyát, nyelve a szájába mélyedt, és felfedezte, hogy még mindig a desszertből származó cukrozott málna ízét érezte. Végigcsókolta a nyakát, miközben a fülében hallható nyögések a merészség további magasságokba sarkallták.

– Granger, bármit is tettem, ami erre ösztönzött, csak szólj, és gondoskodom róla, hogy megismételjem – zihált Draco, ujjaival a lány mellbimbóit izgatva a ruhája szövetén keresztül.

A boszorka visszacsókolta, miközben a kezei végigdolgozták magukat a férfi kemény mellkasán, és megálltak az övének tetején.

– Te-akcentusod-és-ó istenem-olyan-átkozottul-helyes-ez- nem is tudod-ahogy-istenek-ez a hangod-igen, Draco-olyan úriember-ez olyan-mmm-akár egész éjjel akartalak – sikerült a csókok között a férfi ajkaihoz mormolnia, és érezte, ahogy a férfi szája szélén vigyor görbül.

– Mennyire vagy most nedves, szerelmem?

Hermione kacér mosollyal húzódott vissza.
– Egy hölgy sosem beszélne ilyesmiről.

Gonosz csillogással a szemében gyorsan elintézte az övcsatját, benyúlt a nadrágjába, hogy megragadja a már merev tagját, és úgy simogatta, ahogy tudta, hogy a férfi szereti. Ügyes csuklómozdulatai fantasztikus látványban részesítették Hermionét: Draco lehunyta a szemét, az ajkába harapott, és a fejét hátradöntötte a falnak. Olyan tökéletesen nézett ki a szenvedély torkában, gyönyörű volt, ahogy a lány kedvéért kibontakozott. És mindezt az ő keze… vagy szája által.

Hermione megrészegülve a férfi feletti hatalmától, térdre ereszkedett, és teljesen kivette a farkát a nadrágjából. Hallotta a torokhangú nyögést, amit egy élvezettel teli sóhaj követett, amikor a lány a szájába vette a férfi egész hosszát. Felnézve észrevette, hogy a varázsló ujjai a falon kapirgálnak a remegő teste mellett.

Mindig is úriember volt.

Hermione elkapta az egyik kezét, és a tarkójához irányította. Az ujjai megrándultak a hajában, láthatóan félt, hogy túlságosan megragadják, ezért Hermione behúzta az arcát, és gyorsabban billegett a fejével, hogy minél többet szívjon magába a férfiból, amennyit csak fizikailag tudott.

– Ó, baszd meg Hermione… baszd meg, így… csak így…

A férfi végül elengedte, a csípőjét ringatva és a haját szorítva, miközben a légzése egyre szaggatottabbá vált. Draco térdei majdnem megadták magukat, ahogy a torkán élvezett le, Hermione némán gratulált magának, amiért szinte kibillentette az egyensúlyából, és élvezte az izgalmat, hogy kifinomult, feszült barátja elveszíti minden önérzetét.

Draco lusta vigyorral az arcán talpra húzta a lányt.
– Vedd le a bugyidat, és menj, várj az ágyon.

Hermione azonnal engedelmeskedett, és amikor Draco percekkel később tehetséges nyelvével reszkető orgazmusig űzte, a ködös utófény megengedte neki, hogy élvezze, hogy a tervezett este teljesen tökéletesen sikerült.

***

Egy rövid közjáték, amelyben Ron Weasley megtanulja a leckét.

Harry mindenfélét mondott, hogy Ront óva intse attól, amit tenni szándékozott, de Ronnak szüksége volt erre.

Malfoy talán megmentette Hermione életét, és ha a Hermione kórházi ágyánál mutatott őszinte szerencsétlen tekintete jelentett valamit, úgy tűnt, őszintén törődik vele. A saját apja egy héttel ezelőtti vacsorájukról Malfoy viselkedését tétován, de pozitívan értékelte, nem beszélve Ron anyjáról, aki úgy tűnt, túlságosan is kedveli a platinaszőke pöcsöt.

Mégis, Ron nem érezte magát késznek arra, hogy elengedje az évtizedes ellenségeskedést és kegyetlenséget. Végül Harry igaz barátnak bizonyult, és megengedte Ronnak, hogy reggelre kölcsönkérje a láthatatlanná tévő köpenyét.

Már jó néhányszor járt a kis muglikávézóban, de nem volt nagy kávéivó, és tudta, hogy Hermione szerette a munka előtti csendes reggeleket. Amikor elkezdett Padmával járni, már egyáltalán nem járt oda, de Ron még ennyi év után is emlékezett a helyre, néhány háztömbnyire Hermione városi házától.

Harry köpenye alól Ron kivette a viccbolt egyik ötletesebb termékét: a meghosszabbítható Telefület. Míg az eredeti változat hússzínű zsinór volt, ő és George azóta továbbfejlesztették a terméket, így az most már beleolvadt a környezetbe, így a tudatlan szemek számára szinte észrevehetetlenné vált.

Egy pár ült a bejárati ablakban, de a közvetlenül mögöttük lévő asztalnál Ron megpillantott egy ismerős, fehérszőke hajzuhatagot. A Telefül egyik végét a sajátjába dugta, és figyelte, ahogy a csillogó másik vége a kávézó ajtaja alá kígyózik, és az asztal alatt megpihenve kúszik. Hermione felismerhető hangja tört a fülébe, halkan, figyelmeztetően szólt.

– Ha ezt megteszed, esküszöm Malfoy, én…

– Mit fogsz tenni, Granger? Megátkozol engem az összes mugli előtt?

– Ez nem fair! Nem teheted ezt velem folyton!

– De igen, és meg is teszem.

Ron füstölgött a köpeny alatt, és megmarkolta a pálcáját. Tudta, tudta, tudta! Malfoy, az az alattomos pondró csapdába ejtette Hermionét, és Ronnak le kell átkoznia annak a görénynek a képét. Végiggondolva a legjobb átokkombinációt, amit Malfoy felé dobhatna, felemelte a pálcáját.

– De ez az én sütim, te alattomos barom!

Ron leeresztette a pálcáját. A mugli páros felállt az előtte lévő asztaltól, és Ron tisztán látta legjobb barátját és gyerekkori nemezisét. Hermione fintorogva nézett, Malfoy pedig vidáman rágcsálta a reggeli süteményt.

– Egészen biztos, hogy ezeket ma én fizettem ki… mmm, köszi, hogy megosztottad, szerelmem.

– Tudod, hogy egy úriemberhez nem illik megnyalni az ujjait.

– De azt hittem, szereted, ha a nyelvemmel nyalogatom? Tegnap este biztosan nem panaszkodtál.

– Hát persze, hogy nem, a szám akkoriban eléggé elfoglalt volt, ahogyan talán emlékszel…

– Merlin, Granger, ha még egyszer valami ilyesmit mondasz, akkor nem érünk be a munkahelyünkre, mert egyenesen hazaviszlek, hogy…

Ron olyan erősen megrántotta a Telefülének a végét, hogy csoda, hogy nem tört el. Küzdve a késztetéssel, hogy ott helyben a járdán hányjon, még egy utolsó pillantást vetett Malfoy szerelmes mosolyára és Hermione kipirult arcára, ahogy a keze mögül kuncogott, mielőtt eltűnt a köpeny alatt.

Később berontott Harry irodájába, és a köpenyt a másik legjobb barátja asztalára dobta egy szűkszavú „Igazad volt, leckét megtanultam, soha többé, Merlin” felkiáltással.

Harry hátradőlt a székében, és tudálékosan vigyorgott fel Ronra.
– Elkaptad őket smárolni? Eléggé odavannak egymásért.

Ron összerezzent.
– Fúj, köszi ezt a képet, Harry. És nem, csak… néhány… szó… teljesen illetlen… őszintén szólva undorító… zavaró… – Rémülten elhallgatott, képtelen volt megfelelően megfogalmazni az undorát.

Harry kuncogása követte őt kifelé az irodából. Úgy látszik, Ronnak most már el kell fogadnia a baráti körükbe a szaros Draco Malfoyt.

hozzászólások: 0