Fejezetek
írta: HeyJude19
41. fejezet
41. fejezet
Hermione nem tudta, hogy nevetni, sírni vagy sikítani akar. Mindhárom megdöbbentő kombinációja mellett döntött, valószínűleg ezért is állt Harry az aggodalom és a félelem keverékétől dermedten a hálószobája küszöbén.
– Hermione te… mi van veled?
Kitűnő kérdés.
– Nekem… nekem… rohadtul fogalmam sincs! – kiáltotta, és a karját csapkodta a tükörképére.
Hermione aznap este a munkából hazaérve egy ajándékdobozt talált a konyhaasztalon. Sóhajtva felemelte a fedelet, és elolvasta a szűkszavú üzenetet, amelyet Draco édesanyja írt. Megállapodtak, hogy idén együtt vesznek részt a családi ünnepi eseményeken, és Hermione beleegyezett, hogy elkísérje Dracót az anyja hírhedt szilveszteri gálájára. Hogy kedves legyen Narcisszához, és a karácsonyi hangulat jegyében Hermione beleegyezett továbbá, hogy Narcissa kedvenc szabója megtervezze a ruháját az eseményre.
A dús anyag végtelennek tűnt, ahogy Hermione kiemelte a nehéz ruhadarabot a dobozból, és megpróbálta felvenni. Ebből inkább harc lett, ahogy Hermione kecmeregve küszködött mindenféle aláöltözettel és diszkrét rögzítésekkel, és a fene egye meg, hova kellett volna tennie a karját?
Mire átdughatta a fejét a felső nyíláson, és dühösen a pálcájával a válla fölé bökött, hogy a fűzőt és a gombokat az egész hátulján végiggombolja (beleértve az uszályt is, mert Merlin tiltja, hogy ennek a ruhának ne legyen saját gravitációs vonzása), közben Harry már be is ugrott a kandallón keresztül.
A sietségében, hogy felpróbálja az egyedi talárt, Hermione teljesen elfelejtette, hogy Harrynek át kellett volna jönnie, hogy megbeszéljék Ginny karácsonyi ajándékait. A nyugodt, racionális Hermione helyett, aki minden évben lebeszélné őt arról, hogy túlzásba vigye a felesége ajándékválasztását, szegény barátja belesétált abba a helyzetbe, amikor Hermione teljesen kiakadt a saját tükörképén, miközben végre megpillantotta magát.
– Ez a Malfoyok partijára készült? – találgatott Harry.
– Igen, Narcissa küldte át. És én úgy nézek ki… úgy nézek ki…
– Drága? – tette hozzá Harry.
– Igen! Tudod, mit kért tőlem Malfoy a múlt héten?
– Ööö… kellene?
– Megkérdezte, hogy szerintem a talárom ezüst anyaga szörnyen el fog-e ütni attól az arany brokát mellénytől, amit éppen készíttet.
– És… öööhm, így lenne?
Hermione elkeseredetten felemelte a kezét.
– Arany brokát, Harry! Arany! Brokát. Ezt nem tudom megcsinálni, nézz rám! Egy díszes kalap híján úgy nézek ki, mint a cárnő!
Harry lehuppant az ágyára Csámpás mellé (aki Hermione félredobott munkatalárjának a tetején lazán mosakodott), és felnyomta az orrára a szemüvegét.
– Úgy érzem, tudnom kéne, hogy ez mit jelent, de bevallom, nem értem. Akarod, hogy elhozzam Ginnyt?
Hermione bólintott, és képtelen volt elszakítani a tekintetét a tükörben álló idegentől, amikor hallotta, hogy Harry feláll, és elindul vissza a nappali felé.
– Harry – kiáltotta a válla fölött Hermione. – Vedd meg Ginnynek azt a „Mami és én” seprűt, amire már régóta szemet vetett. És egy Harpiák-készletet a leendő csemetédnek.
Hallotta a mosolyt a hangjában, amikor a férfi köszönetet mondott, és a tűzön keresztül távozott. Nem telt el tíz perc, és Ginny most ott állt megdermedve a küszöbön, a nagy szemű Padma a háta mögött.
– Hűha, Hermione, Harry nem viccelt, amikor azt mondta, hogy egy olyan Malfoy-szerű talár izét viselsz.
Hermione összehúzta a szemét, miközben a nők kuncogva közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék a díszruhát, gondosan elkerülve az uszályra. A boszorka tényleg nem túlzott a cárnőről szóló poénjával, nagyon is biztos benne, hogy egyenesen egy Romanov-portréból tűnt ki. A harangujjak majdnem a padlóig értek, ami azt jelentette, hogy idegesítően sokat kellett visszaráznia az agyagot a karjára, ha bármit is akart csinálni a kezével. A pompás kelme, a selyem, a szatén és az ezüst brokát kombinációja jól igazította a testalkatára, és tisztességes sziluettet alkotott, bár egy kicsit formátlanabb volt, mint amit általában viselni szokott.
– Gyönyörű darab, valóban – erősködött Padma, miközben körbejárta Hermionét.
– Tudom, tényleg, de ez csak…
– Nem te vagy? – találgatott Ginny, és bólintott.
– Ez egy nagyon hagyományos talár – mondta Padma. – Nem az a fajta, amit Parvati viselne. A rovata az utóbbi években arról szólt, hogy ismeretlenebb tervezőket kutasson fel, főleg mugli származásúakat – villantott egy vigyort Hermionénak. – Mégis, ölni tudna azért, hogy egy ilyen egyedi darabra rátegye a kezét. Hidd el, Hermione, ez a divat megtestesítője egy olyan nőnek, aki a tisztavérű társadalom felsőbb rétegéhez tartozik.
Hermione a homlokát ráncolta, és igyekezett nem érezni magát szélhámosnak. Egy buta mugli kislánynak, aki a felsőbbrendűek előtt öltözködik. Azon tűnődött, vajon a többi vendég is ezt a benyomást kelti-e majd.
– Jól tudsz benne lélegezni? – kérdezte Ginny, és finoman leereszkedett a még mindig mosakodó Csámpás mellé az ágyra, a domborodó pocakjával együtt.
Hermione a szegycsontjára szorította a kezét, és vett néhány mély lélegzetet. A talár felső fele jól illeszkedett hozzá, de nem volt túl szoros. Gyanította, hogy a levegőért folytatott küzdelme inkább a szorongásának volt köszönhető, mint magának a ruhadarabnak.
– Igen, én csak… nem hiszem, hogy nekem való ez az egész. Ez a sok kis szabály és hagyomány és… – Nem tudta szavakba önteni, hogy mennyire alkalmatlannak érezte magát. – Néha túl sok mindent kell feldolgozni, és ez mind olyan természetesen jön Dracónak.
– Nos – mondta Ginny lassan. – Őszinte leszek, Hermione, azt hittem, hogy te egy kicsit felkészültebb vagy, amikor ilyesmiktől. Hiszen a Malfoyokról van szó.
Hermione kisöpört egy kósza fürtöt az arcából, még mindig úgy érezte, hogy rosszul áll a lábán.
– Tisztában vagyok vele, hogy vannak ezek a régimódi elvárások, de Merlin, valószínűleg el kell kérnem tőle egy listát, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe a partin.
– Ebben tudok segíteni, Parvati sok tisztavérű társasági eseményről tudósított már – ajánlotta fel Padma őszintén.
– Ó, Padma, csak vicceltem! – Hermione hitetlenkedő nevetést eresztett meg, de a másik két nő sztoikus maradt.
A lány csalódottan felnyögött, és lehuppant melléjük az ágyon, a talárja hangos fújást adott ki, ahogy a szövet kipárnázta.
– De még soha nem kellett elviselnem ezt a fajta nagyképű ostobaságot! Sem Harrynek, sem Ronnak, és bár nem szívesen ismerem be, mi hárman elég híresek vagyunk ebben a világban.
Ginny szánakozva rázta a fejét.
– Nem, ti hárman hírességek vagytok. Te híres vagy, igen, de mint híresség. Malfoy és a családja a mi társadalmunkban a királyi család. Még a kétes hírnév ellenére is. Látjátok a különbséget?
Istenek, ez olyan volt, mintha a Windsor-ház egyik tagjával randizna, egy meglehetősen találó hasonlat, amire Hermione süllyedő érzéssel döbbent rá. Baromság.
Hermione lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, ahogy eligazodik egy olyan emberekkel teli teremben, akik valószínűleg úgy érezték, hogy vissza kellene térnie a jól szituált lábuk alatt a lévő megfelelő helyre, ahelyett, hogy egy olyan név és vagyon egyetlen örökösének karját szorongatná, akit egykor mindenki irigyelt a varázsvilágban. Keresnének minden botlást, egy apró etikettbeli botlást, ami bebizonyítaná, hogy igazuk van, hogy nem tartozik ide, és soha nem is fog.
De félretolta a kisebbrendűségi komplexusát, mert bármennyire is fájt neki, ez volt Draco öröksége. Ha ő képes volt vigyorogva elviselni a kényelmetlen vacsorákat és teázásokat a mugli szüleivel, akkor ő is képes volt mosolyogni és keringőzni az alig visszafogott bigottsággal szemben. Hagyta, hogy vigyorogjanak, gúnyolódjanak és pletykáljanak. Végső soron Draco szerette őt, azt a boszorkányt, akinek nem volt mágikus származása, amivel büszkélkedhetett volna, és nem volt az övéhez hasonló semmilyen nagyképű etikettképzése. Megteheti ezt, őszinte erőfeszítésekkel próbálkozhat, és mindent elkövet azért, hogy Draco ne szenvedjen még több bűntudattól, mint amennyit valószínűleg már így is érez.
Emellett, ha minden más kudarcot vallana, néhány gondosan megválasztott szót súghatna Draco fülébe, és ő egyenesen az ágyba hoppanálá magukat, és eltüntetné ezt a talárt a testéről.
***
2008. december 24.
Az első látogatása a Weasley-házban, és a hangoskodása meglepte Dracót. Egyszerűen mindenhol emberek voltak, mindenféle korú, méretű és hajszínű, és valóságos ámokfutó gyerekek és kisgyerekek, és valamiért abszolút senkit sem zavart a jelenléte.
Nem volt biztos benne, hogy mire számíthatott, de arra biztosan nem, hogy egy rakás laza „hé, Hermione és Malfoy is itt van!”, majd kézfogás a férfinak, ölelés a nőnek, és „Boldog karácsonyt” dobálózás következett. Párként üdvözölték őket, aztán amelyik családtag éppen megszólalt, annak el kellett sietnie egy elkóborolt gyerek után, vagy újabb italért, vagy el kellett hamvasztania az ellenszenves lebegő fagyöngyöt, amely olyan mondatokat üvöltött, mint: „Ó, gyerünk, csókolózz vele!” vagy „Vigyázzatok a nyelvetekre, most már kisgyerekek is vannak jelen!”
Azon kívül, hogy George Weasley az este folyamán többször is bemutatkozott Dracónak (Draco tudta, arra vár, hogy elszólja magát, és véletlenül az elhunyt ikertestvére nevén szólítsa), senki sem nézett rá. Nem voltak elhallgatott megjegyzések vagy oldalpillantások, egyszerűen túl sok volt a tevékenység és a káosz a légkörben ahhoz, hogy bármilyen drámát szenteljenek annak, hogy Hermione egy Malfoyjal randizik.
Hosszú idő óta először fordult elő, hogy az Odúban karácsony esti vacsorát rendeztek, nem pedig karácsony napi vacsorát. Mivel a gyerekek többsége felnőtt, és az apósokkal is zsonglőrködni kellett, Molly azt a vezetői döntést hozta, hogy inkább mindenkit összeterel karácsonyestére.
Az ebédlőben nem volt esélye az ültetett étkezésnek a túl sok valódi Weasley-vel és válogatott barátokkal (Longbottomék, Lee Jordan, Luna és Rolf, Patilék szülei, Delacourék stb.), így Molly mindenkit odakiáltott, hogy készítsenek maguknak egy tányért, és foglaljanak helyet, ahol csak találnak. Narcissa szívrohamot kapott volna a kötetlenségtől. A fiatalok közül néhányan a földön ültek, Malazár kedvéért.
Draco személy szerint nem bánta, hiszen így Hermione egy kopott ülőgarnitúrán maradt mellette. Egyik kezében egy pohár forralt bor volt, a térdén pedig egy tányér finom sült pulykát egyensúlyozott, és Merlin, hogy tudott Weasley ilyen vékony és nyurga maradni, ha az anyja így főzött?
Hermione befejezte a kuncogást, és intett az Angelina térdén ugráló aprócska Roxanne Weasley-nek, hogy elismerően mosolyogjon Dracóra. Egy hirtelen gondolat jutott eszébe, és közelebb hajolt hozzá, hogy suttogjon.
– Sajnálom, hogy nem jutott eszembe korábban megemlíteni, de Andromeda és Teddy hamarosan itt lesznek. Jól leszel?
Draco a tányérjára ráncolta a homlokát, és erőt adóan kortyolt a meleg italból, hogy rendezze a gondolatait és az érzéseit azzal kapcsolatban, hogy szembetalálkozik a családja elidegenedett tagjaival.
– Azt hiszem, igen – mondta lassan. – Vajon nem lesz bajuk azzal, hogy itt vagyok?
– Nincs mitől félned – erősködött a nő. – Biztos vagyok benne, hogy Teddynek fogalma sincs arról, hogy ki vagy, Andromeda pedig nem hajlamos a drámaiságra. Bár biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy találkozzon veled.
Kérlek, mondd meg Dracónak, hogy Andromeda nénikéje máris szereti őt.
Ezt az egyetlen élő nagynénje írta az anyjának annyi évvel ezelőtt. Vajon most is igazak lennének ezek az intelmek? Azok után, ami Andromeda férjével, a lányával és a vejével történt, képes lenne-e úgy nézni Dracóra, hogy még mindig az unokaöccsét látja benne? Vagy Lucius egy fiatalabb változatát látná, és elvetné, mint egy elveszett ügyet?
Szia, Draco vagyok, az unokaöcséd, akivel sosem találkoztál, mert elkövetted azt a súlyos bűnt, hogy egy mugli születésűhöz mentél feleségül, és az anyám úgy döntött, hogy a családi imázs fontosabb, mint a testvéri kötelékek?
Valószínűleg nem kéne ezzel kezdenie.
– Ó, te jó ég – suttogta hirtelen Hermione, és felhívta Draco figyelmét két varázslóra a terem túloldalán.
Rögtön felismerte Oliver Woodot, mivel a Puddlemere számára figyelemmel kísérte az őrző karrierjét, és az évek során váltottak egy-két baráti szót különböző kviddicsmeccseken és rendezvényeken.
Az izmos skót egyik kezét Arthur rázta, a másikat pedig a sárkányszelídítő Weasley-vel (Chadwick? Nem, Chase? Nem, Charlie? Igen, Charlie) fonódott össze. Molly könnyek csordultak végig az arcán, miközben a négyes halkan beszélt, mielőtt átkarolta a két fiatalembert, és teljesen kiborult.
A teremben minden más beszélgetés megszakadt ennél a jelenetnél, és amikor Oliver és Charlie végre kiszabadította magát Molly karmai közül, szégyenlősen megfordultak mindenki felé. Charlie majdnem olyan vörös lett, mint a haja.
– Öhm, boldog karácsonyt mindenkinek. Azt hiszem, a legtöbben ismeritek Olivert?
George és Angelina felüvöltöttek örömükben, és felpattantak a székekből, hogy megöleljék a bátyjukat és az öreg kviddicskapitányt. Mire az újonnan érkezett pár odaért Draco és Hermione mellé, még Olivernek is rózsaszínű lett az arca, miután minden egyes Weasley, Weasley-romantikus pár és gyerek vad lelkesedéssel üdvözölte őket.
Hermione szorosan átölelte Charlie-t, Draco pedig alig hallotta ki a lányból:
– Annyira, de annyira büszke vagyok rád, Charlie – és a halk válaszát: – Megmondtam, ugye? Te adtad meg nekem azt a nagyon szükséges rúgást a seggembe. – Tovább beszélgetett a párossal, még egy közös vacsorát is megbeszéltek az újévre.
Draco bosszúságára Ron elfoglalta Hermione üres helyét, a tányérján veszélyesen magasra halmozódott az étel.
– Fogalmam sincs, miért aggódott annyira Charlie. Őszintén, kit érdekel, hogy szereti-e a pasikat? Úgy értem, 'Mione elhozott téged karácsonyra. Ne vedd sértésnek, haver.
– Jé, Weasley, te aztán tudod, hogyan kell valakit vendégül látni – húzta el magát Draco.
Ron hadonászott a villájával, krumplidarabkák repültek le róla.
– Hagyd már abba, te mogorva köcsög, tudod, hogy értem. Mindannyian szeretjük Olivert.
– Megint csak megdöbbentő a képességed, hogy próbálkozás nélkül sértegetni tudsz egy vendéget, anélkül, hogy megpróbálnád.
Ron vállat vont, szájában egy kelbimbóval Legalább lenyelte az ételt, mielőtt újra megszólalt: – Nos, tekintsd az én békeajánlatomnak és karácsonyi ajándékomnak, hogy megakadályoztam anyát abban, hogy egy vadászgörényt kössön a pulóveredre. George azt mondta neki, hogy az a kedvenc állatod. Ja, és Andromeda a konyhában van, beszélni akar veled.
Ezt az információt lazán bedobta Dracónak, mintha nem lenne ereje felborítani Draco egész világát.
– Tapintatos, mint mindig – morogta Draco, és megigazította a hajtókáját, miközben felállt.
Draco elkapta Potter tekintetét, ahogy átfurakodott a zsúfolt nappalin. Egy skarlátvörös pulóverben, hozzá illő hajjal egy fiatal fiú ült mellette, és gyors tempóban fecsegett az új seprűről, amit remélhetőleg karácsonyra kap. Draco aprót rázta a fejét, jelezve, hogy még nem áll készen arra, hogy találkozzon a fiatal unokatestvérével. Tartozott a nagynénjének az első ilyen kínos találkozással.
Draco örök hálát érzett, hogy a Weasley-házban találkozott a nagynénjével, és nem véletlenül egy nyilvános helyen futott össze vele. A Bellatrixra való hasonlósága először megdöbbentette, de aztán az idősebb boszorkány elmosolyodott, egy olyan arckifejezéssel, amely nem vad őrületben, hanem őszinte örömben gyökerezett, és ez teljesen más ember vonásaivá változtatta.
Andromeda haja lágyabb barna színű volt, mint a húgáé, hullámai rendezettek, világosszürke csíkokkal, szemben Bellatrix csillogó, sötét fürtjeivel. Úgy nézett Dracóra, mintha ismerné a gondolatmenetét, és adott neki néhány pillanatnyi csendet, hogy feldolgozza a jelenlétét.
– Helló, Draco!
– Helló… Mrs. Tonks!
Dracónak fogalma sem volt, hogyan szólítsa meg ezt a nőt, a vérrokonát, és azonnal megbánta, hogy ilyen hivatalosan köszöntötte, amikor észrevette az érzelmek villanását a szemében.
Lehet, hogy évtizedekkel ezelőtt megszökött egy mugli közemberrel, de Andromeda Tonksban még mindig ott volt a felsőbb osztálybeli tisztavérűek szigorúsága. Ez a testtartásának merevségében, mégis eleganciájában rejlett, és Draco tudta, hogy amikor beszél, a hanglejtése éles lesz a gyerekkori ékesszólásleckéktől.
– Tényleg az apádnak kedvezel, eléggé rendkívüli a hasonlóság – szűkült össze a nő éles szeme, ahogy végigsöpört az arcán. – De van benned némi Black. A homlokod vonala teljesen Narcissa, ahogy a szemed formája is.
– A kezeit is örököltem, úgy hallottam – szólalt meg Draco. – Ha többet gyakoroltam volna, talán vetekedhettem volna a zongorázási képességeivel.
Andromeda egy pillanatra megilletődve nézett rá.
– Megtartotta? A Bluthner?
Draco bólintott.
– Egész gyerekkoromban leckéket vettem a születési ajándékomon. Attól tartok, a köszönetem egy ilyen nagyszerű ajándékért már régóta esedékes.
A lány szemei összeszűkültek.
– Igen, nos, ez aligha a te hibád. Örömmel tölt el, ha tudom, hogy rendeltetésszerűen használták.
Kínos csend töltötte be a levegőt, Draco érezte a köztük lévő, szó szerint évtizedek óta elmulasztott kötődés súlyát. Annyira helytelennek érezte, hogy az első bemutatkozásának a nagynénjével egy olyan házban kellett történnie, amely egyikük családjának sem volt a tulajdonában. Túl nagy a szakadék? Túl mélyek a sebek?
– Én… – Draco kényelmetlenül kezdte, és megrántotta a gallérját. – Sajnálom.
Andromeda zavartan összeszorította az ajkait, és ez annyira hasonlított a saját anyjára, hogy a szíve összeszorult.
– Mi a kedves fiúért?
Draco lenyelte az idegesség és a bánat szorongó buborékát, amely hirtelen a torkában rekedt. – Mindenért – felelte rekedten. – Hogy így kell találkoznunk. Hogy sosem ismertem a lányodat vagy a férjedet. Hogy… hogy azért haltak meg, mert…
– Kérem – emelte fel a kezét a nő. – Kérlek, ne tedd.
Draco elhallgatott, fuldokolva az összes monumentális elégtelenségétől és bűntudatától, ami az évek óta tartó rossz döntésekből felhalmozódott.
– Ha valamit, akkor hamarabb kellett volna megkeresnem téged – mondta, és fáradt mosollyal nézett Draco felé. – De nem akartam beleszólni az életedbe. Nem akartam, hogy úgy érezd, kötelességed találkozni velem.
– Örömmel fogadtam volna – válaszolta Draco komolyan. – És elnézést kérek… az anyám…
– Felnőtt boszorkány, és bármilyen vita köztünk nem kell, hogy érdekeljen téged. Nincs okod bocsánatot kérni tőlem, Draco.
A férfi nem tudott többé a lányra nézni.
– Köszönöm – mondta durcásan, és egy mandzsettagombot babrált.
– Hermione egy bájos boszorkány – szólalt meg Andromeda néhány ütem után. Draco találkozott a tekintetével, és talált egy kötekedő kifejezést, de az gyorsan átváltott valami őszintébbre.
– Ha valaha is szeretnél… beszélgetni valakivel… róla, vagy bármi másról, szívesen meghallgatlak. Mint valaki, aki lerázta a bennünket formáló torz eszmék igáját, első kézből tudom, milyen nehéz lehetett számodra legyőzni a neveltetésedet. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan ön is rá fog jönni, hogy a megfelelő partnerrel az oldalán mindent megváltoztat, és az ő vére egyáltalán nem számít. Nekem mindig is szerencsém volt Teddel.
– Én is szerencsésnek tartom magam – felelte halkan Draco. – A vele töltött idő ajándék.
Andromeda elégedetten és a büszkeség határozottan érzett szemmel nézett rá.
– Ha már az ajándékoknál tartunk – mondta hangosabban, és egy ponton át Draco vállára pillantott. Megfordult, hogy lássa, Hermione közeledik, és igyekezett nem érezni egy kis féltékenységet, amikor a lány könnyedén átölelte a nagynénjét. – Van valamim a számodra, kedvesem!
A lány egy bársony ékszerdobozt vett elő, amitől Hermione elpirult, amikor kinyitotta, és egy koboldok által készített, ametisztből és alexandritból készült nyakláncot fedezett fel.
– Ó, Andromeda… ezt semmiképpen sem fogadhatom el!
– El tudod és el is fogod, drágám, és mivel tudtam, hogy ezt fogod mondani, megnyugtatlak, hogy ez kölcsönbe van, és csak kölcsönveszed. Mindig is azt reméltem, hogy ezt Nymphadorának adom át, de hát… emlékszel, milyen volt. Az arcomba röhögött volna!
Andromeda és Hermione közösen nevettek néhai unokatestvérének visszaemlékezésén, és Draco ismét érezte a feldolgozatlan bánat fájdalmát.
– Az újévi rendezvényen is viselni fogod Dracóval? Ez a tökéletes darab egy ilyen kaliberű gálára – erősködött Andromeda, és Hermione felragyogott.
– Természetesen, megtiszteltetés lenne számomra! Köszönöm, hogy rám gondoltál.
Andromeda egy finom kézmozdulattal elhárította a hálát.
– Köszönöm a verseskönyveket! Örömmel bővítem a gyűjteményemet. Teddy megköszönte már a fejlett védelmi elmélet könyveket, amiket küldött?
Hermione komolyan bólintott.
– Persze, hogy megköszönte, olyan udvarias fiú.
Andromeda dagadt a büszkeségtől.
– Remek. – Visszafordult Draco felé. – Hajlandó lennél hamarosan átjönni egy teára? Hermionét is szívesen látnám persze, és Teddyvel is találkozhatnál rendesen, nem pedig a nagy felhajtás közepette.
Draco beleegyezett, és elgondolkodott azon, hogy vajon illene-e meghívót küldeni a nagynénjének a Malfoy újévi bálra. Végül elhallgatott, úgy döntött, hogy jobb lenne, ha nem zúdítaná az anyjára a találkozót, még akkor sem, ha ő lenne a hibás.
– Szerintem ez nagyon szép lenne… nénikém.
A szó idegenül csengett a nyelvén, de ahogy Andromeda és Hermione is rámosolygott, megérte a furcsa helyzetet.
Később, miután elhagyták az Odútt a személyes Weasley-pulóvereikkel (Draco pulóvere tompa ezüstszínű volt, hogy passzoljon a szeméhez), különböző karácsonyi ajándékokkal és több tányér maradékkal megterhelve, Draco eltöltött egy percet, hogy rendezze az estével kapcsolatos érzéseit.
Karácsony este, és Hermione az ágyában feküdt, nevetségesen rikító, táncoló mézeskalácsembereket ábrázoló pizsamában, karját a csupasz mellkasára vetve. Holnap egy lenyűgöző rubin fülbevalót ajándékoz neki, megdugja az agyát, aztán az anyjánál töltik a karácsonyi ebédet, majd a lány szüleihez mennek vacsorázni. Sem ő, sem Hermione nem tűnt különösebben izgatottnak a feszültségtől, amely minden bizonnyal mindkét látogatást kísérni fogja, de tudták, hogy ez a szüleikkel töltött szükséges idő végül felolvaszthatja mindkét fél mérsékelt negatív hozzáállását a kapcsolatukhoz.
– Ez a pizsama förtelmes – húzta el magát Draco, miközben végigsimított Hermione ujján.
Hallotta, ahogy a lány kuncogott.
– Csak várj csak, drágám. Jövőre megajándékozlak egy hozzáillő szettel.
Jövőre.
– És mindkét készletet elégetem.
A lány ismét kuncogott, majd ásított.
– Boldog karácsonyt – mondta álmosan, és megszorította a férfit.
– Boldog karácsonyt, Granger. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Elégedettség. Ő csak az elégedettséget ismerte.
***
2008. december 28.
Hermione felsóhajtott, és óvatosan megkavargatta a bordóit a poharában. Mind a hivatalos, mind a családi eseményeken szigorúan tartotta magát a maximum két italra vonatkozó szabályhoz, de Merlin, a szülei partija próbára tette a határozottságát.
Néhány évvel ezelőtt Grangerék újra bevezették a hagyományos kollégák/szomszédok/barátok ünnepi összejövetelét, amelyet az otthonukban rendeztek. Ez volt az a fajta esemény, amitől Hermione legszívesebben kábulatba itta volna magát. A higiénikusok fecsegő és kissé lármás csoportján kívül (akiket már-már nagynéniknek és nagybácsiknak tekintett), a legtöbb emberen kívül mindenki más a fogát csikorgatta.
– Mit is csinálsz, kedvesem?
– Ó, azt mondod, még nem vagy házas? Nem maradsz örökké fiatal, drágám, bemutathatlak az unokaöcsémnek?
– Gyereket akarsz, ugye? A szüleidnek bizonyára szükségük van néhány unokára, akiket elkényeztethetnek.
– Mi történt a vörös hajú barátoddal?
– Az unokahúgomnak van egy ideiglenes állása a Wolford cégnél, talán szólhatnék neki egy szót az érdekedben. Mivel is foglalkozol?
Öblítsd és ismételd ezeket az agyzsibbasztó, határokat feszegető, dühöngő beszélgetéseket évekig, és csak azért, mert szerette a szüleit, Hermione egyáltalán megmutatta magát. Idén legalább ott volt mellette Draco, hogy közösen szenvedjen. Bár, gondolta keserűen, a jóképűsége máris megkedveltette őt a legtöbb vén szatyorral a tömegben, míg többen kétszer is megnézték, amikor megpillantották. Aztán persze az a sértő hitetlenkedés, ami a szülei sok régi barátjának és ismerősének a hangjában volt, csodát tett az önbizalmával.
– Te itt vagy… Hermionéval? Hogy ismerkedtetek meg?
Beillesztett egy tucat kíváncsi kérdést Draco furcsa keresztnevének eredetéről, majd egy kérdést arról, hogy miből él. Draco tartotta magát a korábbi mugli fedősztorijához, miszerint birtok- és vagyonkezelő, meg istenadta, de ha ez a bunkó társasági mászókból álló tömeg nem ette volna meg ezt a részletet egyből.
– Ó, tényleg? – mondanák, új elismeréssel szemezgetve Dracót, és olyan pillantást vetve Hermionéra, amely egyértelműen azt mondta: – Jobb, ha most már belemélyeszti a karmait, drágám, és talán nem is bajlódik az előszerződéssel.
Bárcsak tudnák Draco tényleges vagyonát. Azonnal elhamvadnának.
Draco a maga részéről hihetetlenül türelmes maradt, a modora a régimódi báj csúcsán volt, és Hermione tudta, hogy egész gyerekkorában gyakorolta az ilyen társas helyzeteket. Csak a szülei maradtak rendíthetetlenül hidegen a barátja és annak hibátlan módja, ahogyan a gazdagságot és a státuszt sugározza (az öltönyöd egyedi, azt mondtad? A szabásvonal egyenesen hibátlan).
Talán azért, mert minden más vendég annyira el volt ragadtatva tőle, hogy az anyja csak összeszorított ajkakkal tudta kifejezni magát, míg az apja nem tudta megállni, hogy ne fintorogjon nyíltan. Azt hitte, az elmúlt hetekben kezdtek összemelegedni Dracóval, de úgy látszik, túl sok volt, hogy az összes mugli barátjukat látta rajongani érte.
Miután udvariasan körbejárta őket, Hermione a konyha szentélyébe vonszolta Dracót, és töltött magának egy újabb bőséges pohár bordót. Draco a pultnak támaszkodott, és végigsimított a haján.
– Sajnálom – fújta ki a lány egy hosszú korty után. – Bármennyire is elviselhetetlen ez nekem, biztos vagyok benne, hogy most ölni tudnál egy kiábrándító bűbájért.
– Ó, nem is tudom – húzta ki magát a férfi. – Én személy szerint élveztem, amikor Mrs. Eldrich azt mondta, hogy az egyik lányát leginkább a „birtokigazgatói pálya” érdekli, és megkérdezte, hogy kérem-e a számát, bármit is jelentsen ez.
– Eurgh! – Hermione kiengedte a hangját, mire a férfi kuncogott. – Úgy mondta, mintha ott sem álltam volna! Ha a légből kapott lánya még a „birtok” vagy a „menedzsment” szót is le tudja betűzni, megeszem a pálcámat.
Megbökte a vállát, és melléje dőlve elhelyezkedett.
– Azért köszönöm, hogy eljöttél. Te tényleg egy… egy…
De bármilyen bókot is akart Hermione Dracónak adni, az elhalt az ajkán.
– Nem – suttogta sötéten Hermione. – Nem, biztosan nem…
– Minden rendben, Granger? – kérdezte Draco szórakozottan, mégis aggódó hangja távolinak tűnt a lány fülében.
– Ó, ezt nem hiszem el! – dühöngött, és átbámult a zsúfolt szobán, hogy lássa, a szülei vidáman csevegnek egy velük egykorú párral és egy ismerős fiatalemberrel.
– Régi barátaid? – kérdezte Draco, követve a lány tekintetét, miközben Hermione a düh és a zavar keverékében pörkölt. Az anyja tekintetét elkapva a nőnek volt képe Hermione felé sugározni és integetni neki.
– Nem egészen – csípte meg Hermione, és egy húzásra kiürítette a poharát. Megcsóválta a fejét, hogy felbámuljon a riadt Dracóra.
– Ha egy kis látványosságot okozok, hogy jelezzem a kapcsolatunk komolyságát, elveszíted a tiszteletedet irántam? Ígérem, hogy később mindenféle pajkos módon meghálálom.
Draco aggodalma gonosz vigyorba és csillogó szemekbe olvadt.
– Egy ilyen ajánlat mellett tényleg azt várod, hogy bármit is visszautasítsak tőled?
– Jó, mert ez az exbarátom és a szülei.
Draco elkomorult.
– Ezért néz ide állandóan az anyád, és int, hogy csatlakozz hozzájuk?
Hermione lehajolt, és a saját kezébe fogta a férfi kezét, összefonva az ujjaikat.
– Akkor gyere – mondta, és magával rántotta a férfit.
– Granger, nem hiszem, hogy engem is be kellene vonni ebbe az osztálytalálkozóba.
– Ó, ezzel tisztában vagyok, de azt hiszem, itt az ideje, hogy a szüleim rájöjjenek, hogy mi egy csomag vagyunk, nem gondolod?
Draco hangzatos feltételezése helyesnek tűnt, mivel anyja vonásai kissé összeszorultak, apja szemei pedig összeszűkültek, amikor meglátták a lány kezét, amely összefonódott Draco kezével. Jean nem vette a fáradtságot, hogy tudomásul vegye lánya jelenlegi barátját, helyette Hermione és Daniel között gesztikulált.
– Hermione kedvesem, épp rólad beszéltünk! Nem voltunk biztosak benne, hogy hallottad-e, hogy Daniel visszatért a városba az ünnepekre, és tudjuk, hogy szívesen találkoznál vele…
– Ó, de hát persze! – Hermione hamisan derűs hangja a szokásosnál több oktávval magasabbra emelkedett. – Daniel és én évek óta nem beszéltünk, és egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Annyira csodálatos, hogy ma este itt lesz ő és a családja!
A szülei mosolya meglehetősen merev lett. Jó, hadd aggódjanak.
Daniel, becsületére legyen mondva, megalázottnak tűnt, és bűntudatos pillantásokat vetett Draco felé.
– Akkor hát akkor beszélgessünk, rendben? – A másik három vendég felé fordult. – Mr. és Mrs. Templeton, Daniel, engedjék meg, hogy bemutassam a barátomat, Dracót.
Hermione felfelé fordította az arcát a férfi felé, olyan bágyadt arckifejezéssel, amilyet még biztosan soha életében nem látott rajta. A férfi vigyorgott rá, és Hermione látta, hogy az arca belsejét harapdálja, hogy ne nevessen.
– Igen, ez egy olyan izgalmas időszak az életemben, és még mindig olyan újnak érzem! Biztos ez az oka annak, hogy a szüleim elfelejtették megemlíteni vagy akár csak bemutatni őt!
Hermione kissé mániákus mosolyt vetett feléjük.
– Nos, nagyon jó volt veletek beszélgetni, de el kell rabolnom a szüleimet egy pillanatra, bocsássatok meg nekünk!
A szüleinek ezután nem volt más választásuk, mint követni őt, Hermione pedig mindannyiukat felvezette a lépcsőn a szülei dolgozószobájába, és becsukta az ajtót. Néhány feszült pillanatig senki sem szólalt meg, miközben Hermione a szüleit bámulta.
– Közel álltok Templetonékhoz, ugye? – kérdezte Hermione hidegen.
Az anyja szipogott, és felemelte az állát.
– Tudod, ők évek óta a mi régi betegeink, és mi tényleg nagyon szeretjük őket…
– Kérlek, anya, ne sértegesd az intelligenciámat, biztosan tudom, hogy tíz percnél tovább nem bírod őket – vágott vissza Hermione.
Érezte Draco jelenlétét maga mellett, és bár tudta, hogy hallgatni fog, és hagyja, hogy megoldja a dolgot, a tudat, hogy szilárd támogatását élvezi, erősítette az önbizalmát.
– Akkor mi volt a terved? Azt remélted, hogy elájulok, és átdobom Dracót, és újraélesztem vele a kapcsolatomat?
Amikor a szülei hallgattak, de bűnös pillantásokat váltottak, Hermione hitetlenkedve horkantott egyet.
– Ugye csak vicceltek velem?
– Daniel egy remek fiatalember, Hermione – vágott közbe az apja. – Jó családból származik, jó állása van, nagy tiszteletnek örvend, ő…
– Unalmas volt! – kiáltott fel Hermione. – Annyira rohadtul unalmas volt! Már évekkel azelőtt lelőttek, hogy Draco egyáltalán képbe került volna! Felfogod, hogy ez milyen hihetetlenül sértő volt Draco számára? És nekem? Még ha nem is lennék teljesen szerelmes ebbe a férfiba – mutatott homályosan Draco felé –, akkor is aligha csábulnék el egy hozzá hasonlótól!
Az anyja volt olyan tisztességes, hogy elszégyellte magát a durvasága miatt, de az apja határozott maradt.
– Azt hiszed, hogy durvák voltunk? Miféle szidalmakra számítasz, amiket az anyja partiján hallani fogsz? Biztos vagyok benne, hogy a hátad mögött suttogják mostanában, de tényleg azt hiszed, hogy az emberei nem lesznek undorítóan előítéletesek veled szemben?
– EZT VÁROM TŐLE! – üvöltött vissza, és az indulatok elszabadultak. – Elvárom, hogy lenézzenek engem! Elvárom, hogy pletykáljanak és gúnyolódjanak, és nyílt undorral az arcukon tekintsenek rám, mert Dracóval mertem lenni. A léc olyan zavaróan alacsonyan van a tömeg számára, hogy ha végigcsinálom az estét anélkül, hogy nyíltan szidalmaznának, azt már győzelemnek tekintem! Ne vedd sértésnek, Malfoy! – Dobta be utólag, de később majd bocsánatot kér, amiért megsértette a családját.
– De te? A szüleim? Sajnálom, de sokkal magasabb a mérce azoknál az embereknél, akik arra neveltek, hogy kedves és toleráns legyek, és hogy legyenek saját elképzeléseim és meggyőződésem! Draco az életemben lesz még – belátható időn belül, ha ezek után még mindig az övé leszek!
– Granger – mondta Draco halkan. – Azt hiszem, szükséged lesz egy elnémító bűbájra.
Hermione felszisszent, és előrántotta a pálcáját, és gondolkodás nélkül egy nonverbális Csendesítő bűbájt varázsolt a dolgozószoba ajtajára a válla fölött. A szülei mindketten hátraugrottak a pálca suhogásának látványára, és ez csak még jobban felbátorította Hermionét, hogy a düh és az elkeseredés újabb magasságokba szökjön.
– És az! Ezt ott abba kell hagyni! Elegem van abból, hogy a saját szüleim előtt kell ellenőriznem magam! Elegem van, hallod, elegem van abból, hogy a saját családom előtt bujkáljak. Annyira nem tudom abbahagyni a boszorkányságot, mint amennyire nem tudok abbahagyni a légzést!
Zengő csend telepedett, Hermione egyszerre megalázottan és megkönnyebbülten, hogy ilyen drámai módon tárta fel legbelsőbb bizonytalanságát.
Az anyja szeme megtelt könnyel.
– Ó, Hermione, drágám, annyira sajnálom. Nem akarom – nem akarjuk –, hogy valaha is így érezd magad.
A düh egy csapásra elhagyta Hermionét a síró anyja láttán. Érezte, hogy könnyek szúrják a saját szemét, és türelmetlenül elhessegette őket.
– Tudom, miért reagálsz így. Tudom, hogy az emlékeid módosítása… Tudom, hogy amit tettem, az a te szemedben helytelen volt, de te sosem fogod megérteni, milyen volt… mitől védtelek. És minden nap gyűlölöm magam érte – fejezte be megtört suttogással a lány.
Mielőtt egy könnyes csuklásnál többet tehetett volna, mindkét szülője szoros ölelésbe zárta, és hirtelen mindhárom Granger a könnyek, a bocsánatkérések és az érzelmek összevisszaságában volt. A nyomasztó megkönnyebbülés, amit Hermione érzett, ahogy a szülei rendetlenül átölelték, azzal fenyegette, hogy elnyomja, amikor végre bekövetkezett ez a pillanat, amire annyira vágyott. Ez a fejlődés évekig tartott, és Hermione szíve legszívesebben szétrobbant volna, ahogy a köztük emelt falak egy hatalmas csattanással leomlottak.
A „Annyira sajnálom, szerelmem” és a „Nem tudtam, hogyan beszéljek veled erről” , a „Mindent tudni akarunk, ha készen állsz” és a még több „bocsánatkérés” közepette Hermione emlékezett arra, hogy Draco még mindig a szobában állt, és szemtanúja volt a katarzis eme megnyilvánulásának.
Elhúzódott a szüleitől, örömmel vette tudomásul, hogy a férfi maradt, és nem futott ki sikoltozva a házból. Az anyja szólalt meg először, a szeme száraz volt, a hangja pedig ismét tiszta.
– Draco, a férjem és én is tartozunk neked egy bocsánatkéréssel. Remélem, hagyod, hogy újrakezdjük. Hermione olyan elismerően beszél rólad, és ennek elégnek kellett volna lennie.
Draco arcán üres maszk ült, de Hermione elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, ez csupán azt az érzelmet takarja, amit el akar rejteni.
– Természetesen, kisasszony, úgy értem, doktor úr…
– Ó, te jó ég, elég ebből, kérem, szólítson Jean-nak, úgy érzem, mintha David anyját szólítaná – vágott vissza az anyja, majd egy kínos ölelésre vonta magához a megriadt Dracót.
– Öhm, persze – motyogta rózsaszínűen, amikor a lány elhúzódott tőle.
Az apja bocsánatkérése sokkal mesterkéltebb volt, de nem kevésbé őszinte, ahogy a barátságosabb kézfogása is Draco felé. Aztán ingerült pillantást vetett a feleségére.
– Nem hiszem el, hogy meghívtuk Templetonékat. Jézusom, Jean, ők az abszolút legrosszabbak.
A három Granger nevetésben tört ki, és Hermione könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor.
Később aznap este, Draco mellé bújva az ágyában, Hermione fejben végigfutotta a parti eseményeit, amikor hirtelen növekvő pánik tört rá. Draco az este hátralévő részében szörnyen csendes volt. Bár eleinte a kínos szembesítésnek tulajdonította, a szemtelen szavaira való emlékezés az emlékei előterébe tört.
Szent Merlin anyja, majdnem azt kiabálta a szüleinek, hogy örökre az életében akarja tudni Dracót.
Örökre.
Biztosan elkapta, ahogy a lány megbotlott a szóban, és sietve módosította azt „belátható időn belülre”.
Örökre.
Milyen furcsa fogalom.
Bár nyilvánvalóan első kézből származó tapasztalatai voltak a jóslatokhoz hasonló dolgokkal kapcsolatban, Hermione mégsem tulajdonított nagy jelentőséget semmiféle jövendőmondásnak. Jól megtanulta az élet kiszámíthatatlanságát, azt, hogy az ember döntései milyen összetett kimeneteleket hoznak létre, hogy a jövőbe látás művészete nevetséges volt számára. De minden egyes alkalommal, amikor elképzelte az eléje táruló életet, Draco ott volt mellette.
Akkor most miért rángatózott az ágyban, sokkal inkább attól félt, hogy Draco meghallotta a nyelvbotlását, és nem attól, hogy egyáltalán az „örökké” szót gondolta vele kapcsolatban?
Szerette Dracót, fenntartás nélkül, őrülten, de akkor még Ront is szerette. De vajon miért tört ki hideg verítékben a gondolat, hogy örökre Ronnal köti össze magát? Miért nem rémítette meg a frászt Draco behelyettesítésével ebbe a gondolatfolyamba? Ehelyett egyfajta ideges rezdülés vett helyet a mellkasában, egy szorítás a hasában.
A gondolat, hogy évekig együtt lehet Dracóval, izgatta.
Most mi a fenét kezdjen ezzel az információval?
– Minden rendben, Granger? – Jött Draco kérdő vonása, amitől a lány megrándult a férfi karjában.
– Igen! – nyikkantotta a lány meglepetten. – Hát persze! Rendben!
– Hazudsz – felelte a férfi egyenesen.
Hermione lenyelte idegességét, és óvatosan kitépte magát a férfi öleléséből. Felült, hogy szembenézzen vele, és a férfi követte őt, meztelenül, és olyan őszinte aggodalommal nézett rá, hogy az amúgy is szapora szívverése még jobban felgyorsult. A férfi gyönyörű volt. És az övé volt. De meddig?
– Amit a szüleimnek mondtam – kezdte lassan. – Attól tartok, talán túlságosan tolakodónak vagy elbizakodottnak tűntem… rólunk. Remélem, nem ijesztettelek el.
Márványarcának szenvtelensége ellenére a lány megérezte a torkának biccentését.
– Nem, te… nem tetted.
– Ó! Hát jó, azt hiszem. Nem gondoltam komolyan, amit majdnem mondtam. Igazából nem, komolyan gondoltam, de nem akartam, hogy ilyen méltatlanul hangozzék el. Vagy inkább… – Istenek, muszáj mindig epikus küzdelmet folytatnia, amikor ennek a férfinak kifejezi magát?
– Szeretlek – jelentette ki nyersen, és egy pillanatig gyönyörködött abban, ahogy a férfi ezüstös szeme felragyogott, valahányszor kimondta ezeket a szavakat. – De soha nem beszéltük meg, hogy egyikünk sem látja, merre tart ez a kapcsolat.
Hagyta, hogy a szavak a levegőben lógjanak kettejük között, nem tudta, hogy egyedül van-e azzal, hogy ilyen mélyen, ilyen magabiztosan érzi a vonzalmuk tartós jellegét.
– Merre szeretnéd, hogy haladjon? – kérdezte fapofával, és Hermione kétségbeesett, ahogy a férfi visszahúzódott tőle, várva, hogy előbb ő fedje fel a szándékait.
– Hát, én… sehova konkrétan vagy ilyesmi, egyszerűen csak… – A lány elakadt, az agya kavargott.
Istenek, Malfoy, én nem a gyűrűsujjam méretét mérem itt, csak tudni akarom, hogy egyedül érzem-e úgy, hogy ő az a személy, akivel le akarom élni az életemet, és nem vagyok-e próbaköre annak, akit a drága anyád végül feleségül szeretne venni.
Hermione az ölében tördelte a kezét, és elfojtotta a veszélyes szavakat, amelyek azzal fenyegettek, hogy előbújnak, és kijelentik, hogy végleg szerelmes a vele szemben ülő férfiba.
– Gondolom, az a kérdés gyötör, hogy látod-e a jövőben azt a pontot, amikor már nem leszünk együtt?
Egy ütemnyi csend telt el, amelyben Draco állkapcsa megfeszült, teste megfeszült a feszültségtől. Egy mozdulatlan szobor, az érzelmek elzárva és elzárva, védőrétegek épültek a valódi Draco fölé. Amikor végre megszólalt, a hangja halk és óvatos volt.
– Azt kérdezed, hogy látom-e a veled való együttlét végét?
Bólintott, képtelen volt bízni a hangjában.
– Nem. – A hangja határozott volt, a szemei acélosan villogtak. – Nem, Hermione. Amit irántad érzek… az biztosan nem múlandó.
A szeme fölött kitisztultak a felhők, a testtartása ellazult. Lehámozta az utolsó réteget is, és ha a lány korábban gyönyörűnek tartotta őt, abszolút semmi sem hasonlított ahhoz, ahogy Draco megjelent, amikor hagyta magát megnyílni és sebezhetőnek lenni.
Egyik kezét a lány térdére tette.
– A jövőm minden verziójában benne vagy te is. A tiéd vagyok, bármilyen minőségben is akarsz – ígérte halkan.
Téged akarlak minden nap, életem végéig.
Hermione a selymes hajába csúsztatta a kezét, és a szájához húzta a férfi száját.
– Ez nekem megfelel, hiszen eszem ágában sincs valaha is elengedni téged – suttogta, mielőtt égő csókkal vette birtokba a férfi ajkait.
Bár ez talán nem volt az örökkévalóság, a házasság, a kötelék vagy a mindig kijelentése, Hermione számára elég jelentősnek érezte ahhoz, hogy igazolja a szédülést, ami úrrá lett rajta. Az öröm kivirult, és átragadt a vonásaira, és olyan erősen mosolygott a férfi ajkaira, hogy hamarosan nehézzé vált számára, hogy valóban megcsókolja. Draco átölelte a lány arcát, és visszahúzódott. A vigyora lustán bontakozott ki, elvarázsolva Hermionét azzal, ahogy a szája szándékosan felfelé görbült, majd kiszélesedett, a szeme sarkából pedig ráncos lett a szeme. Olyan boldogság, amely az ő boldogságát tükrözte.
– Szeretlek – mondta Draco, és Hermione örömmel fogadta a férfi testének meleg, megnyugtató súlyát az övén, ahogy gyengéden visszatette a fejét a párnára. Lassan és céltudatosan szeretkezett vele, és addig ismételgette ezt újra és újra, amíg Hermione nem tudta eldönteni, hogy a teste repül-e vagy zuhan.
Csak lélegzetvisszafojtva tudta viszonozni a szavakat, nyöszörögni a nevét, és a férfi bőrébe kapaszkodni, miközben igyekezett birtokolni minden porcikáját, amit a férfi adni tudott neki. Draco a nyakába zihálta a nevét, amikor elélvezett, alig néhány másodperccel azután, hogy ő is ugyanezt tette vele.
Téged akarlak minden nap, életem végéig.
Hermione nem tudta, hogy nevetni, sírni vagy sikítani akar. Mindhárom megdöbbentő kombinációja mellett döntött, valószínűleg ezért is állt Harry az aggodalom és a félelem keverékétől dermedten a hálószobája küszöbén.
– Hermione te… mi van veled?
Kitűnő kérdés.
– Nekem… nekem… rohadtul fogalmam sincs! – kiáltotta, és a karját csapkodta a tükörképére.
Hermione aznap este a munkából hazaérve egy ajándékdobozt talált a konyhaasztalon. Sóhajtva felemelte a fedelet, és elolvasta a szűkszavú üzenetet, amelyet Draco édesanyja írt. Megállapodtak, hogy idén együtt vesznek részt a családi ünnepi eseményeken, és Hermione beleegyezett, hogy elkísérje Dracót az anyja hírhedt szilveszteri gálájára. Hogy kedves legyen Narcisszához, és a karácsonyi hangulat jegyében Hermione beleegyezett továbbá, hogy Narcissa kedvenc szabója megtervezze a ruháját az eseményre.
A dús anyag végtelennek tűnt, ahogy Hermione kiemelte a nehéz ruhadarabot a dobozból, és megpróbálta felvenni. Ebből inkább harc lett, ahogy Hermione kecmeregve küszködött mindenféle aláöltözettel és diszkrét rögzítésekkel, és a fene egye meg, hova kellett volna tennie a karját?
Mire átdughatta a fejét a felső nyíláson, és dühösen a pálcájával a válla fölé bökött, hogy a fűzőt és a gombokat az egész hátulján végiggombolja (beleértve az uszályt is, mert Merlin tiltja, hogy ennek a ruhának ne legyen saját gravitációs vonzása), közben Harry már be is ugrott a kandallón keresztül.
A sietségében, hogy felpróbálja az egyedi talárt, Hermione teljesen elfelejtette, hogy Harrynek át kellett volna jönnie, hogy megbeszéljék Ginny karácsonyi ajándékait. A nyugodt, racionális Hermione helyett, aki minden évben lebeszélné őt arról, hogy túlzásba vigye a felesége ajándékválasztását, szegény barátja belesétált abba a helyzetbe, amikor Hermione teljesen kiakadt a saját tükörképén, miközben végre megpillantotta magát.
– Ez a Malfoyok partijára készült? – találgatott Harry.
– Igen, Narcissa küldte át. És én úgy nézek ki… úgy nézek ki…
– Drága? – tette hozzá Harry.
– Igen! Tudod, mit kért tőlem Malfoy a múlt héten?
– Ööö… kellene?
– Megkérdezte, hogy szerintem a talárom ezüst anyaga szörnyen el fog-e ütni attól az arany brokát mellénytől, amit éppen készíttet.
– És… öööhm, így lenne?
Hermione elkeseredetten felemelte a kezét.
– Arany brokát, Harry! Arany! Brokát. Ezt nem tudom megcsinálni, nézz rám! Egy díszes kalap híján úgy nézek ki, mint a cárnő!
Harry lehuppant az ágyára Csámpás mellé (aki Hermione félredobott munkatalárjának a tetején lazán mosakodott), és felnyomta az orrára a szemüvegét.
– Úgy érzem, tudnom kéne, hogy ez mit jelent, de bevallom, nem értem. Akarod, hogy elhozzam Ginnyt?
Hermione bólintott, és képtelen volt elszakítani a tekintetét a tükörben álló idegentől, amikor hallotta, hogy Harry feláll, és elindul vissza a nappali felé.
– Harry – kiáltotta a válla fölött Hermione. – Vedd meg Ginnynek azt a „Mami és én” seprűt, amire már régóta szemet vetett. És egy Harpiák-készletet a leendő csemetédnek.
Hallotta a mosolyt a hangjában, amikor a férfi köszönetet mondott, és a tűzön keresztül távozott. Nem telt el tíz perc, és Ginny most ott állt megdermedve a küszöbön, a nagy szemű Padma a háta mögött.
– Hűha, Hermione, Harry nem viccelt, amikor azt mondta, hogy egy olyan Malfoy-szerű talár izét viselsz.
Hermione összehúzta a szemét, miközben a nők kuncogva közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék a díszruhát, gondosan elkerülve az uszályra. A boszorka tényleg nem túlzott a cárnőről szóló poénjával, nagyon is biztos benne, hogy egyenesen egy Romanov-portréból tűnt ki. A harangujjak majdnem a padlóig értek, ami azt jelentette, hogy idegesítően sokat kellett visszaráznia az agyagot a karjára, ha bármit is akart csinálni a kezével. A pompás kelme, a selyem, a szatén és az ezüst brokát kombinációja jól igazította a testalkatára, és tisztességes sziluettet alkotott, bár egy kicsit formátlanabb volt, mint amit általában viselni szokott.
– Gyönyörű darab, valóban – erősködött Padma, miközben körbejárta Hermionét.
– Tudom, tényleg, de ez csak…
– Nem te vagy? – találgatott Ginny, és bólintott.
– Ez egy nagyon hagyományos talár – mondta Padma. – Nem az a fajta, amit Parvati viselne. A rovata az utóbbi években arról szólt, hogy ismeretlenebb tervezőket kutasson fel, főleg mugli származásúakat – villantott egy vigyort Hermionénak. – Mégis, ölni tudna azért, hogy egy ilyen egyedi darabra rátegye a kezét. Hidd el, Hermione, ez a divat megtestesítője egy olyan nőnek, aki a tisztavérű társadalom felsőbb rétegéhez tartozik.
Hermione a homlokát ráncolta, és igyekezett nem érezni magát szélhámosnak. Egy buta mugli kislánynak, aki a felsőbbrendűek előtt öltözködik. Azon tűnődött, vajon a többi vendég is ezt a benyomást kelti-e majd.
– Jól tudsz benne lélegezni? – kérdezte Ginny, és finoman leereszkedett a még mindig mosakodó Csámpás mellé az ágyra, a domborodó pocakjával együtt.
Hermione a szegycsontjára szorította a kezét, és vett néhány mély lélegzetet. A talár felső fele jól illeszkedett hozzá, de nem volt túl szoros. Gyanította, hogy a levegőért folytatott küzdelme inkább a szorongásának volt köszönhető, mint magának a ruhadarabnak.
– Igen, én csak… nem hiszem, hogy nekem való ez az egész. Ez a sok kis szabály és hagyomány és… – Nem tudta szavakba önteni, hogy mennyire alkalmatlannak érezte magát. – Néha túl sok mindent kell feldolgozni, és ez mind olyan természetesen jön Dracónak.
– Nos – mondta Ginny lassan. – Őszinte leszek, Hermione, azt hittem, hogy te egy kicsit felkészültebb vagy, amikor ilyesmiktől. Hiszen a Malfoyokról van szó.
Hermione kisöpört egy kósza fürtöt az arcából, még mindig úgy érezte, hogy rosszul áll a lábán.
– Tisztában vagyok vele, hogy vannak ezek a régimódi elvárások, de Merlin, valószínűleg el kell kérnem tőle egy listát, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe a partin.
– Ebben tudok segíteni, Parvati sok tisztavérű társasági eseményről tudósított már – ajánlotta fel Padma őszintén.
– Ó, Padma, csak vicceltem! – Hermione hitetlenkedő nevetést eresztett meg, de a másik két nő sztoikus maradt.
A lány csalódottan felnyögött, és lehuppant melléjük az ágyon, a talárja hangos fújást adott ki, ahogy a szövet kipárnázta.
– De még soha nem kellett elviselnem ezt a fajta nagyképű ostobaságot! Sem Harrynek, sem Ronnak, és bár nem szívesen ismerem be, mi hárman elég híresek vagyunk ebben a világban.
Ginny szánakozva rázta a fejét.
– Nem, ti hárman hírességek vagytok. Te híres vagy, igen, de mint híresség. Malfoy és a családja a mi társadalmunkban a királyi család. Még a kétes hírnév ellenére is. Látjátok a különbséget?
Istenek, ez olyan volt, mintha a Windsor-ház egyik tagjával randizna, egy meglehetősen találó hasonlat, amire Hermione süllyedő érzéssel döbbent rá. Baromság.
Hermione lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, ahogy eligazodik egy olyan emberekkel teli teremben, akik valószínűleg úgy érezték, hogy vissza kellene térnie a jól szituált lábuk alatt a lévő megfelelő helyre, ahelyett, hogy egy olyan név és vagyon egyetlen örökösének karját szorongatná, akit egykor mindenki irigyelt a varázsvilágban. Keresnének minden botlást, egy apró etikettbeli botlást, ami bebizonyítaná, hogy igazuk van, hogy nem tartozik ide, és soha nem is fog.
De félretolta a kisebbrendűségi komplexusát, mert bármennyire is fájt neki, ez volt Draco öröksége. Ha ő képes volt vigyorogva elviselni a kényelmetlen vacsorákat és teázásokat a mugli szüleivel, akkor ő is képes volt mosolyogni és keringőzni az alig visszafogott bigottsággal szemben. Hagyta, hogy vigyorogjanak, gúnyolódjanak és pletykáljanak. Végső soron Draco szerette őt, azt a boszorkányt, akinek nem volt mágikus származása, amivel büszkélkedhetett volna, és nem volt az övéhez hasonló semmilyen nagyképű etikettképzése. Megteheti ezt, őszinte erőfeszítésekkel próbálkozhat, és mindent elkövet azért, hogy Draco ne szenvedjen még több bűntudattól, mint amennyit valószínűleg már így is érez.
Emellett, ha minden más kudarcot vallana, néhány gondosan megválasztott szót súghatna Draco fülébe, és ő egyenesen az ágyba hoppanálá magukat, és eltüntetné ezt a talárt a testéről.
***
2008. december 24.
Az első látogatása a Weasley-házban, és a hangoskodása meglepte Dracót. Egyszerűen mindenhol emberek voltak, mindenféle korú, méretű és hajszínű, és valóságos ámokfutó gyerekek és kisgyerekek, és valamiért abszolút senkit sem zavart a jelenléte.
Nem volt biztos benne, hogy mire számíthatott, de arra biztosan nem, hogy egy rakás laza „hé, Hermione és Malfoy is itt van!”, majd kézfogás a férfinak, ölelés a nőnek, és „Boldog karácsonyt” dobálózás következett. Párként üdvözölték őket, aztán amelyik családtag éppen megszólalt, annak el kellett sietnie egy elkóborolt gyerek után, vagy újabb italért, vagy el kellett hamvasztania az ellenszenves lebegő fagyöngyöt, amely olyan mondatokat üvöltött, mint: „Ó, gyerünk, csókolózz vele!” vagy „Vigyázzatok a nyelvetekre, most már kisgyerekek is vannak jelen!”
Azon kívül, hogy George Weasley az este folyamán többször is bemutatkozott Dracónak (Draco tudta, arra vár, hogy elszólja magát, és véletlenül az elhunyt ikertestvére nevén szólítsa), senki sem nézett rá. Nem voltak elhallgatott megjegyzések vagy oldalpillantások, egyszerűen túl sok volt a tevékenység és a káosz a légkörben ahhoz, hogy bármilyen drámát szenteljenek annak, hogy Hermione egy Malfoyjal randizik.
Hosszú idő óta először fordult elő, hogy az Odúban karácsony esti vacsorát rendeztek, nem pedig karácsony napi vacsorát. Mivel a gyerekek többsége felnőtt, és az apósokkal is zsonglőrködni kellett, Molly azt a vezetői döntést hozta, hogy inkább mindenkit összeterel karácsonyestére.
Az ebédlőben nem volt esélye az ültetett étkezésnek a túl sok valódi Weasley-vel és válogatott barátokkal (Longbottomék, Lee Jordan, Luna és Rolf, Patilék szülei, Delacourék stb.), így Molly mindenkit odakiáltott, hogy készítsenek maguknak egy tányért, és foglaljanak helyet, ahol csak találnak. Narcissa szívrohamot kapott volna a kötetlenségtől. A fiatalok közül néhányan a földön ültek, Malazár kedvéért.
Draco személy szerint nem bánta, hiszen így Hermione egy kopott ülőgarnitúrán maradt mellette. Egyik kezében egy pohár forralt bor volt, a térdén pedig egy tányér finom sült pulykát egyensúlyozott, és Merlin, hogy tudott Weasley ilyen vékony és nyurga maradni, ha az anyja így főzött?
Hermione befejezte a kuncogást, és intett az Angelina térdén ugráló aprócska Roxanne Weasley-nek, hogy elismerően mosolyogjon Dracóra. Egy hirtelen gondolat jutott eszébe, és közelebb hajolt hozzá, hogy suttogjon.
– Sajnálom, hogy nem jutott eszembe korábban megemlíteni, de Andromeda és Teddy hamarosan itt lesznek. Jól leszel?
Draco a tányérjára ráncolta a homlokát, és erőt adóan kortyolt a meleg italból, hogy rendezze a gondolatait és az érzéseit azzal kapcsolatban, hogy szembetalálkozik a családja elidegenedett tagjaival.
– Azt hiszem, igen – mondta lassan. – Vajon nem lesz bajuk azzal, hogy itt vagyok?
– Nincs mitől félned – erősködött a nő. – Biztos vagyok benne, hogy Teddynek fogalma sincs arról, hogy ki vagy, Andromeda pedig nem hajlamos a drámaiságra. Bár biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy találkozzon veled.
Kérlek, mondd meg Dracónak, hogy Andromeda nénikéje máris szereti őt.
Ezt az egyetlen élő nagynénje írta az anyjának annyi évvel ezelőtt. Vajon most is igazak lennének ezek az intelmek? Azok után, ami Andromeda férjével, a lányával és a vejével történt, képes lenne-e úgy nézni Dracóra, hogy még mindig az unokaöccsét látja benne? Vagy Lucius egy fiatalabb változatát látná, és elvetné, mint egy elveszett ügyet?
Szia, Draco vagyok, az unokaöcséd, akivel sosem találkoztál, mert elkövetted azt a súlyos bűnt, hogy egy mugli születésűhöz mentél feleségül, és az anyám úgy döntött, hogy a családi imázs fontosabb, mint a testvéri kötelékek?
Valószínűleg nem kéne ezzel kezdenie.
– Ó, te jó ég – suttogta hirtelen Hermione, és felhívta Draco figyelmét két varázslóra a terem túloldalán.
Rögtön felismerte Oliver Woodot, mivel a Puddlemere számára figyelemmel kísérte az őrző karrierjét, és az évek során váltottak egy-két baráti szót különböző kviddicsmeccseken és rendezvényeken.
Az izmos skót egyik kezét Arthur rázta, a másikat pedig a sárkányszelídítő Weasley-vel (Chadwick? Nem, Chase? Nem, Charlie? Igen, Charlie) fonódott össze. Molly könnyek csordultak végig az arcán, miközben a négyes halkan beszélt, mielőtt átkarolta a két fiatalembert, és teljesen kiborult.
A teremben minden más beszélgetés megszakadt ennél a jelenetnél, és amikor Oliver és Charlie végre kiszabadította magát Molly karmai közül, szégyenlősen megfordultak mindenki felé. Charlie majdnem olyan vörös lett, mint a haja.
– Öhm, boldog karácsonyt mindenkinek. Azt hiszem, a legtöbben ismeritek Olivert?
George és Angelina felüvöltöttek örömükben, és felpattantak a székekből, hogy megöleljék a bátyjukat és az öreg kviddicskapitányt. Mire az újonnan érkezett pár odaért Draco és Hermione mellé, még Olivernek is rózsaszínű lett az arca, miután minden egyes Weasley, Weasley-romantikus pár és gyerek vad lelkesedéssel üdvözölte őket.
Hermione szorosan átölelte Charlie-t, Draco pedig alig hallotta ki a lányból:
– Annyira, de annyira büszke vagyok rád, Charlie – és a halk válaszát: – Megmondtam, ugye? Te adtad meg nekem azt a nagyon szükséges rúgást a seggembe. – Tovább beszélgetett a párossal, még egy közös vacsorát is megbeszéltek az újévre.
Draco bosszúságára Ron elfoglalta Hermione üres helyét, a tányérján veszélyesen magasra halmozódott az étel.
– Fogalmam sincs, miért aggódott annyira Charlie. Őszintén, kit érdekel, hogy szereti-e a pasikat? Úgy értem, 'Mione elhozott téged karácsonyra. Ne vedd sértésnek, haver.
– Jé, Weasley, te aztán tudod, hogyan kell valakit vendégül látni – húzta el magát Draco.
Ron hadonászott a villájával, krumplidarabkák repültek le róla.
– Hagyd már abba, te mogorva köcsög, tudod, hogy értem. Mindannyian szeretjük Olivert.
– Megint csak megdöbbentő a képességed, hogy próbálkozás nélkül sértegetni tudsz egy vendéget, anélkül, hogy megpróbálnád.
Ron vállat vont, szájában egy kelbimbóval Legalább lenyelte az ételt, mielőtt újra megszólalt: – Nos, tekintsd az én békeajánlatomnak és karácsonyi ajándékomnak, hogy megakadályoztam anyát abban, hogy egy vadászgörényt kössön a pulóveredre. George azt mondta neki, hogy az a kedvenc állatod. Ja, és Andromeda a konyhában van, beszélni akar veled.
Ezt az információt lazán bedobta Dracónak, mintha nem lenne ereje felborítani Draco egész világát.
– Tapintatos, mint mindig – morogta Draco, és megigazította a hajtókáját, miközben felállt.
Draco elkapta Potter tekintetét, ahogy átfurakodott a zsúfolt nappalin. Egy skarlátvörös pulóverben, hozzá illő hajjal egy fiatal fiú ült mellette, és gyors tempóban fecsegett az új seprűről, amit remélhetőleg karácsonyra kap. Draco aprót rázta a fejét, jelezve, hogy még nem áll készen arra, hogy találkozzon a fiatal unokatestvérével. Tartozott a nagynénjének az első ilyen kínos találkozással.
Draco örök hálát érzett, hogy a Weasley-házban találkozott a nagynénjével, és nem véletlenül egy nyilvános helyen futott össze vele. A Bellatrixra való hasonlósága először megdöbbentette, de aztán az idősebb boszorkány elmosolyodott, egy olyan arckifejezéssel, amely nem vad őrületben, hanem őszinte örömben gyökerezett, és ez teljesen más ember vonásaivá változtatta.
Andromeda haja lágyabb barna színű volt, mint a húgáé, hullámai rendezettek, világosszürke csíkokkal, szemben Bellatrix csillogó, sötét fürtjeivel. Úgy nézett Dracóra, mintha ismerné a gondolatmenetét, és adott neki néhány pillanatnyi csendet, hogy feldolgozza a jelenlétét.
– Helló, Draco!
– Helló… Mrs. Tonks!
Dracónak fogalma sem volt, hogyan szólítsa meg ezt a nőt, a vérrokonát, és azonnal megbánta, hogy ilyen hivatalosan köszöntötte, amikor észrevette az érzelmek villanását a szemében.
Lehet, hogy évtizedekkel ezelőtt megszökött egy mugli közemberrel, de Andromeda Tonksban még mindig ott volt a felsőbb osztálybeli tisztavérűek szigorúsága. Ez a testtartásának merevségében, mégis eleganciájában rejlett, és Draco tudta, hogy amikor beszél, a hanglejtése éles lesz a gyerekkori ékesszólásleckéktől.
– Tényleg az apádnak kedvezel, eléggé rendkívüli a hasonlóság – szűkült össze a nő éles szeme, ahogy végigsöpört az arcán. – De van benned némi Black. A homlokod vonala teljesen Narcissa, ahogy a szemed formája is.
– A kezeit is örököltem, úgy hallottam – szólalt meg Draco. – Ha többet gyakoroltam volna, talán vetekedhettem volna a zongorázási képességeivel.
Andromeda egy pillanatra megilletődve nézett rá.
– Megtartotta? A Bluthner?
Draco bólintott.
– Egész gyerekkoromban leckéket vettem a születési ajándékomon. Attól tartok, a köszönetem egy ilyen nagyszerű ajándékért már régóta esedékes.
A lány szemei összeszűkültek.
– Igen, nos, ez aligha a te hibád. Örömmel tölt el, ha tudom, hogy rendeltetésszerűen használták.
Kínos csend töltötte be a levegőt, Draco érezte a köztük lévő, szó szerint évtizedek óta elmulasztott kötődés súlyát. Annyira helytelennek érezte, hogy az első bemutatkozásának a nagynénjével egy olyan házban kellett történnie, amely egyikük családjának sem volt a tulajdonában. Túl nagy a szakadék? Túl mélyek a sebek?
– Én… – Draco kényelmetlenül kezdte, és megrántotta a gallérját. – Sajnálom.
Andromeda zavartan összeszorította az ajkait, és ez annyira hasonlított a saját anyjára, hogy a szíve összeszorult.
– Mi a kedves fiúért?
Draco lenyelte az idegesség és a bánat szorongó buborékát, amely hirtelen a torkában rekedt. – Mindenért – felelte rekedten. – Hogy így kell találkoznunk. Hogy sosem ismertem a lányodat vagy a férjedet. Hogy… hogy azért haltak meg, mert…
– Kérem – emelte fel a kezét a nő. – Kérlek, ne tedd.
Draco elhallgatott, fuldokolva az összes monumentális elégtelenségétől és bűntudatától, ami az évek óta tartó rossz döntésekből felhalmozódott.
– Ha valamit, akkor hamarabb kellett volna megkeresnem téged – mondta, és fáradt mosollyal nézett Draco felé. – De nem akartam beleszólni az életedbe. Nem akartam, hogy úgy érezd, kötelességed találkozni velem.
– Örömmel fogadtam volna – válaszolta Draco komolyan. – És elnézést kérek… az anyám…
– Felnőtt boszorkány, és bármilyen vita köztünk nem kell, hogy érdekeljen téged. Nincs okod bocsánatot kérni tőlem, Draco.
A férfi nem tudott többé a lányra nézni.
– Köszönöm – mondta durcásan, és egy mandzsettagombot babrált.
– Hermione egy bájos boszorkány – szólalt meg Andromeda néhány ütem után. Draco találkozott a tekintetével, és talált egy kötekedő kifejezést, de az gyorsan átváltott valami őszintébbre.
– Ha valaha is szeretnél… beszélgetni valakivel… róla, vagy bármi másról, szívesen meghallgatlak. Mint valaki, aki lerázta a bennünket formáló torz eszmék igáját, első kézből tudom, milyen nehéz lehetett számodra legyőzni a neveltetésedet. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan ön is rá fog jönni, hogy a megfelelő partnerrel az oldalán mindent megváltoztat, és az ő vére egyáltalán nem számít. Nekem mindig is szerencsém volt Teddel.
– Én is szerencsésnek tartom magam – felelte halkan Draco. – A vele töltött idő ajándék.
Andromeda elégedetten és a büszkeség határozottan érzett szemmel nézett rá.
– Ha már az ajándékoknál tartunk – mondta hangosabban, és egy ponton át Draco vállára pillantott. Megfordult, hogy lássa, Hermione közeledik, és igyekezett nem érezni egy kis féltékenységet, amikor a lány könnyedén átölelte a nagynénjét. – Van valamim a számodra, kedvesem!
A lány egy bársony ékszerdobozt vett elő, amitől Hermione elpirult, amikor kinyitotta, és egy koboldok által készített, ametisztből és alexandritból készült nyakláncot fedezett fel.
– Ó, Andromeda… ezt semmiképpen sem fogadhatom el!
– El tudod és el is fogod, drágám, és mivel tudtam, hogy ezt fogod mondani, megnyugtatlak, hogy ez kölcsönbe van, és csak kölcsönveszed. Mindig is azt reméltem, hogy ezt Nymphadorának adom át, de hát… emlékszel, milyen volt. Az arcomba röhögött volna!
Andromeda és Hermione közösen nevettek néhai unokatestvérének visszaemlékezésén, és Draco ismét érezte a feldolgozatlan bánat fájdalmát.
– Az újévi rendezvényen is viselni fogod Dracóval? Ez a tökéletes darab egy ilyen kaliberű gálára – erősködött Andromeda, és Hermione felragyogott.
– Természetesen, megtiszteltetés lenne számomra! Köszönöm, hogy rám gondoltál.
Andromeda egy finom kézmozdulattal elhárította a hálát.
– Köszönöm a verseskönyveket! Örömmel bővítem a gyűjteményemet. Teddy megköszönte már a fejlett védelmi elmélet könyveket, amiket küldött?
Hermione komolyan bólintott.
– Persze, hogy megköszönte, olyan udvarias fiú.
Andromeda dagadt a büszkeségtől.
– Remek. – Visszafordult Draco felé. – Hajlandó lennél hamarosan átjönni egy teára? Hermionét is szívesen látnám persze, és Teddyvel is találkozhatnál rendesen, nem pedig a nagy felhajtás közepette.
Draco beleegyezett, és elgondolkodott azon, hogy vajon illene-e meghívót küldeni a nagynénjének a Malfoy újévi bálra. Végül elhallgatott, úgy döntött, hogy jobb lenne, ha nem zúdítaná az anyjára a találkozót, még akkor sem, ha ő lenne a hibás.
– Szerintem ez nagyon szép lenne… nénikém.
A szó idegenül csengett a nyelvén, de ahogy Andromeda és Hermione is rámosolygott, megérte a furcsa helyzetet.
Később, miután elhagyták az Odútt a személyes Weasley-pulóvereikkel (Draco pulóvere tompa ezüstszínű volt, hogy passzoljon a szeméhez), különböző karácsonyi ajándékokkal és több tányér maradékkal megterhelve, Draco eltöltött egy percet, hogy rendezze az estével kapcsolatos érzéseit.
Karácsony este, és Hermione az ágyában feküdt, nevetségesen rikító, táncoló mézeskalácsembereket ábrázoló pizsamában, karját a csupasz mellkasára vetve. Holnap egy lenyűgöző rubin fülbevalót ajándékoz neki, megdugja az agyát, aztán az anyjánál töltik a karácsonyi ebédet, majd a lány szüleihez mennek vacsorázni. Sem ő, sem Hermione nem tűnt különösebben izgatottnak a feszültségtől, amely minden bizonnyal mindkét látogatást kísérni fogja, de tudták, hogy ez a szüleikkel töltött szükséges idő végül felolvaszthatja mindkét fél mérsékelt negatív hozzáállását a kapcsolatukhoz.
– Ez a pizsama förtelmes – húzta el magát Draco, miközben végigsimított Hermione ujján.
Hallotta, ahogy a lány kuncogott.
– Csak várj csak, drágám. Jövőre megajándékozlak egy hozzáillő szettel.
Jövőre.
– És mindkét készletet elégetem.
A lány ismét kuncogott, majd ásított.
– Boldog karácsonyt – mondta álmosan, és megszorította a férfit.
– Boldog karácsonyt, Granger. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Elégedettség. Ő csak az elégedettséget ismerte.
***
2008. december 28.
Hermione felsóhajtott, és óvatosan megkavargatta a bordóit a poharában. Mind a hivatalos, mind a családi eseményeken szigorúan tartotta magát a maximum két italra vonatkozó szabályhoz, de Merlin, a szülei partija próbára tette a határozottságát.
Néhány évvel ezelőtt Grangerék újra bevezették a hagyományos kollégák/szomszédok/barátok ünnepi összejövetelét, amelyet az otthonukban rendeztek. Ez volt az a fajta esemény, amitől Hermione legszívesebben kábulatba itta volna magát. A higiénikusok fecsegő és kissé lármás csoportján kívül (akiket már-már nagynéniknek és nagybácsiknak tekintett), a legtöbb emberen kívül mindenki más a fogát csikorgatta.
– Mit is csinálsz, kedvesem?
– Ó, azt mondod, még nem vagy házas? Nem maradsz örökké fiatal, drágám, bemutathatlak az unokaöcsémnek?
– Gyereket akarsz, ugye? A szüleidnek bizonyára szükségük van néhány unokára, akiket elkényeztethetnek.
– Mi történt a vörös hajú barátoddal?
– Az unokahúgomnak van egy ideiglenes állása a Wolford cégnél, talán szólhatnék neki egy szót az érdekedben. Mivel is foglalkozol?
Öblítsd és ismételd ezeket az agyzsibbasztó, határokat feszegető, dühöngő beszélgetéseket évekig, és csak azért, mert szerette a szüleit, Hermione egyáltalán megmutatta magát. Idén legalább ott volt mellette Draco, hogy közösen szenvedjen. Bár, gondolta keserűen, a jóképűsége máris megkedveltette őt a legtöbb vén szatyorral a tömegben, míg többen kétszer is megnézték, amikor megpillantották. Aztán persze az a sértő hitetlenkedés, ami a szülei sok régi barátjának és ismerősének a hangjában volt, csodát tett az önbizalmával.
– Te itt vagy… Hermionéval? Hogy ismerkedtetek meg?
Beillesztett egy tucat kíváncsi kérdést Draco furcsa keresztnevének eredetéről, majd egy kérdést arról, hogy miből él. Draco tartotta magát a korábbi mugli fedősztorijához, miszerint birtok- és vagyonkezelő, meg istenadta, de ha ez a bunkó társasági mászókból álló tömeg nem ette volna meg ezt a részletet egyből.
– Ó, tényleg? – mondanák, új elismeréssel szemezgetve Dracót, és olyan pillantást vetve Hermionéra, amely egyértelműen azt mondta: – Jobb, ha most már belemélyeszti a karmait, drágám, és talán nem is bajlódik az előszerződéssel.
Bárcsak tudnák Draco tényleges vagyonát. Azonnal elhamvadnának.
Draco a maga részéről hihetetlenül türelmes maradt, a modora a régimódi báj csúcsán volt, és Hermione tudta, hogy egész gyerekkorában gyakorolta az ilyen társas helyzeteket. Csak a szülei maradtak rendíthetetlenül hidegen a barátja és annak hibátlan módja, ahogyan a gazdagságot és a státuszt sugározza (az öltönyöd egyedi, azt mondtad? A szabásvonal egyenesen hibátlan).
Talán azért, mert minden más vendég annyira el volt ragadtatva tőle, hogy az anyja csak összeszorított ajkakkal tudta kifejezni magát, míg az apja nem tudta megállni, hogy ne fintorogjon nyíltan. Azt hitte, az elmúlt hetekben kezdtek összemelegedni Dracóval, de úgy látszik, túl sok volt, hogy az összes mugli barátjukat látta rajongani érte.
Miután udvariasan körbejárta őket, Hermione a konyha szentélyébe vonszolta Dracót, és töltött magának egy újabb bőséges pohár bordót. Draco a pultnak támaszkodott, és végigsimított a haján.
– Sajnálom – fújta ki a lány egy hosszú korty után. – Bármennyire is elviselhetetlen ez nekem, biztos vagyok benne, hogy most ölni tudnál egy kiábrándító bűbájért.
– Ó, nem is tudom – húzta ki magát a férfi. – Én személy szerint élveztem, amikor Mrs. Eldrich azt mondta, hogy az egyik lányát leginkább a „birtokigazgatói pálya” érdekli, és megkérdezte, hogy kérem-e a számát, bármit is jelentsen ez.
– Eurgh! – Hermione kiengedte a hangját, mire a férfi kuncogott. – Úgy mondta, mintha ott sem álltam volna! Ha a légből kapott lánya még a „birtok” vagy a „menedzsment” szót is le tudja betűzni, megeszem a pálcámat.
Megbökte a vállát, és melléje dőlve elhelyezkedett.
– Azért köszönöm, hogy eljöttél. Te tényleg egy… egy…
De bármilyen bókot is akart Hermione Dracónak adni, az elhalt az ajkán.
– Nem – suttogta sötéten Hermione. – Nem, biztosan nem…
– Minden rendben, Granger? – kérdezte Draco szórakozottan, mégis aggódó hangja távolinak tűnt a lány fülében.
– Ó, ezt nem hiszem el! – dühöngött, és átbámult a zsúfolt szobán, hogy lássa, a szülei vidáman csevegnek egy velük egykorú párral és egy ismerős fiatalemberrel.
– Régi barátaid? – kérdezte Draco, követve a lány tekintetét, miközben Hermione a düh és a zavar keverékében pörkölt. Az anyja tekintetét elkapva a nőnek volt képe Hermione felé sugározni és integetni neki.
– Nem egészen – csípte meg Hermione, és egy húzásra kiürítette a poharát. Megcsóválta a fejét, hogy felbámuljon a riadt Dracóra.
– Ha egy kis látványosságot okozok, hogy jelezzem a kapcsolatunk komolyságát, elveszíted a tiszteletedet irántam? Ígérem, hogy később mindenféle pajkos módon meghálálom.
Draco aggodalma gonosz vigyorba és csillogó szemekbe olvadt.
– Egy ilyen ajánlat mellett tényleg azt várod, hogy bármit is visszautasítsak tőled?
– Jó, mert ez az exbarátom és a szülei.
Draco elkomorult.
– Ezért néz ide állandóan az anyád, és int, hogy csatlakozz hozzájuk?
Hermione lehajolt, és a saját kezébe fogta a férfi kezét, összefonva az ujjaikat.
– Akkor gyere – mondta, és magával rántotta a férfit.
– Granger, nem hiszem, hogy engem is be kellene vonni ebbe az osztálytalálkozóba.
– Ó, ezzel tisztában vagyok, de azt hiszem, itt az ideje, hogy a szüleim rájöjjenek, hogy mi egy csomag vagyunk, nem gondolod?
Draco hangzatos feltételezése helyesnek tűnt, mivel anyja vonásai kissé összeszorultak, apja szemei pedig összeszűkültek, amikor meglátták a lány kezét, amely összefonódott Draco kezével. Jean nem vette a fáradtságot, hogy tudomásul vegye lánya jelenlegi barátját, helyette Hermione és Daniel között gesztikulált.
– Hermione kedvesem, épp rólad beszéltünk! Nem voltunk biztosak benne, hogy hallottad-e, hogy Daniel visszatért a városba az ünnepekre, és tudjuk, hogy szívesen találkoznál vele…
– Ó, de hát persze! – Hermione hamisan derűs hangja a szokásosnál több oktávval magasabbra emelkedett. – Daniel és én évek óta nem beszéltünk, és egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. Annyira csodálatos, hogy ma este itt lesz ő és a családja!
A szülei mosolya meglehetősen merev lett. Jó, hadd aggódjanak.
Daniel, becsületére legyen mondva, megalázottnak tűnt, és bűntudatos pillantásokat vetett Draco felé.
– Akkor hát akkor beszélgessünk, rendben? – A másik három vendég felé fordult. – Mr. és Mrs. Templeton, Daniel, engedjék meg, hogy bemutassam a barátomat, Dracót.
Hermione felfelé fordította az arcát a férfi felé, olyan bágyadt arckifejezéssel, amilyet még biztosan soha életében nem látott rajta. A férfi vigyorgott rá, és Hermione látta, hogy az arca belsejét harapdálja, hogy ne nevessen.
– Igen, ez egy olyan izgalmas időszak az életemben, és még mindig olyan újnak érzem! Biztos ez az oka annak, hogy a szüleim elfelejtették megemlíteni vagy akár csak bemutatni őt!
Hermione kissé mániákus mosolyt vetett feléjük.
– Nos, nagyon jó volt veletek beszélgetni, de el kell rabolnom a szüleimet egy pillanatra, bocsássatok meg nekünk!
A szüleinek ezután nem volt más választásuk, mint követni őt, Hermione pedig mindannyiukat felvezette a lépcsőn a szülei dolgozószobájába, és becsukta az ajtót. Néhány feszült pillanatig senki sem szólalt meg, miközben Hermione a szüleit bámulta.
– Közel álltok Templetonékhoz, ugye? – kérdezte Hermione hidegen.
Az anyja szipogott, és felemelte az állát.
– Tudod, ők évek óta a mi régi betegeink, és mi tényleg nagyon szeretjük őket…
– Kérlek, anya, ne sértegesd az intelligenciámat, biztosan tudom, hogy tíz percnél tovább nem bírod őket – vágott vissza Hermione.
Érezte Draco jelenlétét maga mellett, és bár tudta, hogy hallgatni fog, és hagyja, hogy megoldja a dolgot, a tudat, hogy szilárd támogatását élvezi, erősítette az önbizalmát.
– Akkor mi volt a terved? Azt remélted, hogy elájulok, és átdobom Dracót, és újraélesztem vele a kapcsolatomat?
Amikor a szülei hallgattak, de bűnös pillantásokat váltottak, Hermione hitetlenkedve horkantott egyet.
– Ugye csak vicceltek velem?
– Daniel egy remek fiatalember, Hermione – vágott közbe az apja. – Jó családból származik, jó állása van, nagy tiszteletnek örvend, ő…
– Unalmas volt! – kiáltott fel Hermione. – Annyira rohadtul unalmas volt! Már évekkel azelőtt lelőttek, hogy Draco egyáltalán képbe került volna! Felfogod, hogy ez milyen hihetetlenül sértő volt Draco számára? És nekem? Még ha nem is lennék teljesen szerelmes ebbe a férfiba – mutatott homályosan Draco felé –, akkor is aligha csábulnék el egy hozzá hasonlótól!
Az anyja volt olyan tisztességes, hogy elszégyellte magát a durvasága miatt, de az apja határozott maradt.
– Azt hiszed, hogy durvák voltunk? Miféle szidalmakra számítasz, amiket az anyja partiján hallani fogsz? Biztos vagyok benne, hogy a hátad mögött suttogják mostanában, de tényleg azt hiszed, hogy az emberei nem lesznek undorítóan előítéletesek veled szemben?
– EZT VÁROM TŐLE! – üvöltött vissza, és az indulatok elszabadultak. – Elvárom, hogy lenézzenek engem! Elvárom, hogy pletykáljanak és gúnyolódjanak, és nyílt undorral az arcukon tekintsenek rám, mert Dracóval mertem lenni. A léc olyan zavaróan alacsonyan van a tömeg számára, hogy ha végigcsinálom az estét anélkül, hogy nyíltan szidalmaznának, azt már győzelemnek tekintem! Ne vedd sértésnek, Malfoy! – Dobta be utólag, de később majd bocsánatot kér, amiért megsértette a családját.
– De te? A szüleim? Sajnálom, de sokkal magasabb a mérce azoknál az embereknél, akik arra neveltek, hogy kedves és toleráns legyek, és hogy legyenek saját elképzeléseim és meggyőződésem! Draco az életemben lesz még – belátható időn belül, ha ezek után még mindig az övé leszek!
– Granger – mondta Draco halkan. – Azt hiszem, szükséged lesz egy elnémító bűbájra.
Hermione felszisszent, és előrántotta a pálcáját, és gondolkodás nélkül egy nonverbális Csendesítő bűbájt varázsolt a dolgozószoba ajtajára a válla fölött. A szülei mindketten hátraugrottak a pálca suhogásának látványára, és ez csak még jobban felbátorította Hermionét, hogy a düh és az elkeseredés újabb magasságokba szökjön.
– És az! Ezt ott abba kell hagyni! Elegem van abból, hogy a saját szüleim előtt kell ellenőriznem magam! Elegem van, hallod, elegem van abból, hogy a saját családom előtt bujkáljak. Annyira nem tudom abbahagyni a boszorkányságot, mint amennyire nem tudok abbahagyni a légzést!
Zengő csend telepedett, Hermione egyszerre megalázottan és megkönnyebbülten, hogy ilyen drámai módon tárta fel legbelsőbb bizonytalanságát.
Az anyja szeme megtelt könnyel.
– Ó, Hermione, drágám, annyira sajnálom. Nem akarom – nem akarjuk –, hogy valaha is így érezd magad.
A düh egy csapásra elhagyta Hermionét a síró anyja láttán. Érezte, hogy könnyek szúrják a saját szemét, és türelmetlenül elhessegette őket.
– Tudom, miért reagálsz így. Tudom, hogy az emlékeid módosítása… Tudom, hogy amit tettem, az a te szemedben helytelen volt, de te sosem fogod megérteni, milyen volt… mitől védtelek. És minden nap gyűlölöm magam érte – fejezte be megtört suttogással a lány.
Mielőtt egy könnyes csuklásnál többet tehetett volna, mindkét szülője szoros ölelésbe zárta, és hirtelen mindhárom Granger a könnyek, a bocsánatkérések és az érzelmek összevisszaságában volt. A nyomasztó megkönnyebbülés, amit Hermione érzett, ahogy a szülei rendetlenül átölelték, azzal fenyegette, hogy elnyomja, amikor végre bekövetkezett ez a pillanat, amire annyira vágyott. Ez a fejlődés évekig tartott, és Hermione szíve legszívesebben szétrobbant volna, ahogy a köztük emelt falak egy hatalmas csattanással leomlottak.
A „Annyira sajnálom, szerelmem” és a „Nem tudtam, hogyan beszéljek veled erről” , a „Mindent tudni akarunk, ha készen állsz” és a még több „bocsánatkérés” közepette Hermione emlékezett arra, hogy Draco még mindig a szobában állt, és szemtanúja volt a katarzis eme megnyilvánulásának.
Elhúzódott a szüleitől, örömmel vette tudomásul, hogy a férfi maradt, és nem futott ki sikoltozva a házból. Az anyja szólalt meg először, a szeme száraz volt, a hangja pedig ismét tiszta.
– Draco, a férjem és én is tartozunk neked egy bocsánatkéréssel. Remélem, hagyod, hogy újrakezdjük. Hermione olyan elismerően beszél rólad, és ennek elégnek kellett volna lennie.
Draco arcán üres maszk ült, de Hermione elég jól ismerte őt ahhoz, hogy tudja, ez csupán azt az érzelmet takarja, amit el akar rejteni.
– Természetesen, kisasszony, úgy értem, doktor úr…
– Ó, te jó ég, elég ebből, kérem, szólítson Jean-nak, úgy érzem, mintha David anyját szólítaná – vágott vissza az anyja, majd egy kínos ölelésre vonta magához a megriadt Dracót.
– Öhm, persze – motyogta rózsaszínűen, amikor a lány elhúzódott tőle.
Az apja bocsánatkérése sokkal mesterkéltebb volt, de nem kevésbé őszinte, ahogy a barátságosabb kézfogása is Draco felé. Aztán ingerült pillantást vetett a feleségére.
– Nem hiszem el, hogy meghívtuk Templetonékat. Jézusom, Jean, ők az abszolút legrosszabbak.
A három Granger nevetésben tört ki, és Hermione könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor.
Később aznap este, Draco mellé bújva az ágyában, Hermione fejben végigfutotta a parti eseményeit, amikor hirtelen növekvő pánik tört rá. Draco az este hátralévő részében szörnyen csendes volt. Bár eleinte a kínos szembesítésnek tulajdonította, a szemtelen szavaira való emlékezés az emlékei előterébe tört.
Szent Merlin anyja, majdnem azt kiabálta a szüleinek, hogy örökre az életében akarja tudni Dracót.
Örökre.
Biztosan elkapta, ahogy a lány megbotlott a szóban, és sietve módosította azt „belátható időn belülre”.
Örökre.
Milyen furcsa fogalom.
Bár nyilvánvalóan első kézből származó tapasztalatai voltak a jóslatokhoz hasonló dolgokkal kapcsolatban, Hermione mégsem tulajdonított nagy jelentőséget semmiféle jövendőmondásnak. Jól megtanulta az élet kiszámíthatatlanságát, azt, hogy az ember döntései milyen összetett kimeneteleket hoznak létre, hogy a jövőbe látás művészete nevetséges volt számára. De minden egyes alkalommal, amikor elképzelte az eléje táruló életet, Draco ott volt mellette.
Akkor most miért rángatózott az ágyban, sokkal inkább attól félt, hogy Draco meghallotta a nyelvbotlását, és nem attól, hogy egyáltalán az „örökké” szót gondolta vele kapcsolatban?
Szerette Dracót, fenntartás nélkül, őrülten, de akkor még Ront is szerette. De vajon miért tört ki hideg verítékben a gondolat, hogy örökre Ronnal köti össze magát? Miért nem rémítette meg a frászt Draco behelyettesítésével ebbe a gondolatfolyamba? Ehelyett egyfajta ideges rezdülés vett helyet a mellkasában, egy szorítás a hasában.
A gondolat, hogy évekig együtt lehet Dracóval, izgatta.
Most mi a fenét kezdjen ezzel az információval?
– Minden rendben, Granger? – Jött Draco kérdő vonása, amitől a lány megrándult a férfi karjában.
– Igen! – nyikkantotta a lány meglepetten. – Hát persze! Rendben!
– Hazudsz – felelte a férfi egyenesen.
Hermione lenyelte idegességét, és óvatosan kitépte magát a férfi öleléséből. Felült, hogy szembenézzen vele, és a férfi követte őt, meztelenül, és olyan őszinte aggodalommal nézett rá, hogy az amúgy is szapora szívverése még jobban felgyorsult. A férfi gyönyörű volt. És az övé volt. De meddig?
– Amit a szüleimnek mondtam – kezdte lassan. – Attól tartok, talán túlságosan tolakodónak vagy elbizakodottnak tűntem… rólunk. Remélem, nem ijesztettelek el.
Márványarcának szenvtelensége ellenére a lány megérezte a torkának biccentését.
– Nem, te… nem tetted.
– Ó! Hát jó, azt hiszem. Nem gondoltam komolyan, amit majdnem mondtam. Igazából nem, komolyan gondoltam, de nem akartam, hogy ilyen méltatlanul hangozzék el. Vagy inkább… – Istenek, muszáj mindig epikus küzdelmet folytatnia, amikor ennek a férfinak kifejezi magát?
– Szeretlek – jelentette ki nyersen, és egy pillanatig gyönyörködött abban, ahogy a férfi ezüstös szeme felragyogott, valahányszor kimondta ezeket a szavakat. – De soha nem beszéltük meg, hogy egyikünk sem látja, merre tart ez a kapcsolat.
Hagyta, hogy a szavak a levegőben lógjanak kettejük között, nem tudta, hogy egyedül van-e azzal, hogy ilyen mélyen, ilyen magabiztosan érzi a vonzalmuk tartós jellegét.
– Merre szeretnéd, hogy haladjon? – kérdezte fapofával, és Hermione kétségbeesett, ahogy a férfi visszahúzódott tőle, várva, hogy előbb ő fedje fel a szándékait.
– Hát, én… sehova konkrétan vagy ilyesmi, egyszerűen csak… – A lány elakadt, az agya kavargott.
Istenek, Malfoy, én nem a gyűrűsujjam méretét mérem itt, csak tudni akarom, hogy egyedül érzem-e úgy, hogy ő az a személy, akivel le akarom élni az életemet, és nem vagyok-e próbaköre annak, akit a drága anyád végül feleségül szeretne venni.
Hermione az ölében tördelte a kezét, és elfojtotta a veszélyes szavakat, amelyek azzal fenyegettek, hogy előbújnak, és kijelentik, hogy végleg szerelmes a vele szemben ülő férfiba.
– Gondolom, az a kérdés gyötör, hogy látod-e a jövőben azt a pontot, amikor már nem leszünk együtt?
Egy ütemnyi csend telt el, amelyben Draco állkapcsa megfeszült, teste megfeszült a feszültségtől. Egy mozdulatlan szobor, az érzelmek elzárva és elzárva, védőrétegek épültek a valódi Draco fölé. Amikor végre megszólalt, a hangja halk és óvatos volt.
– Azt kérdezed, hogy látom-e a veled való együttlét végét?
Bólintott, képtelen volt bízni a hangjában.
– Nem. – A hangja határozott volt, a szemei acélosan villogtak. – Nem, Hermione. Amit irántad érzek… az biztosan nem múlandó.
A szeme fölött kitisztultak a felhők, a testtartása ellazult. Lehámozta az utolsó réteget is, és ha a lány korábban gyönyörűnek tartotta őt, abszolút semmi sem hasonlított ahhoz, ahogy Draco megjelent, amikor hagyta magát megnyílni és sebezhetőnek lenni.
Egyik kezét a lány térdére tette.
– A jövőm minden verziójában benne vagy te is. A tiéd vagyok, bármilyen minőségben is akarsz – ígérte halkan.
Téged akarlak minden nap, életem végéig.
Hermione a selymes hajába csúsztatta a kezét, és a szájához húzta a férfi száját.
– Ez nekem megfelel, hiszen eszem ágában sincs valaha is elengedni téged – suttogta, mielőtt égő csókkal vette birtokba a férfi ajkait.
Bár ez talán nem volt az örökkévalóság, a házasság, a kötelék vagy a mindig kijelentése, Hermione számára elég jelentősnek érezte ahhoz, hogy igazolja a szédülést, ami úrrá lett rajta. Az öröm kivirult, és átragadt a vonásaira, és olyan erősen mosolygott a férfi ajkaira, hogy hamarosan nehézzé vált számára, hogy valóban megcsókolja. Draco átölelte a lány arcát, és visszahúzódott. A vigyora lustán bontakozott ki, elvarázsolva Hermionét azzal, ahogy a szája szándékosan felfelé görbült, majd kiszélesedett, a szeme sarkából pedig ráncos lett a szeme. Olyan boldogság, amely az ő boldogságát tükrözte.
– Szeretlek – mondta Draco, és Hermione örömmel fogadta a férfi testének meleg, megnyugtató súlyát az övén, ahogy gyengéden visszatette a fejét a párnára. Lassan és céltudatosan szeretkezett vele, és addig ismételgette ezt újra és újra, amíg Hermione nem tudta eldönteni, hogy a teste repül-e vagy zuhan.
Csak lélegzetvisszafojtva tudta viszonozni a szavakat, nyöszörögni a nevét, és a férfi bőrébe kapaszkodni, miközben igyekezett birtokolni minden porcikáját, amit a férfi adni tudott neki. Draco a nyakába zihálta a nevét, amikor elélvezett, alig néhány másodperccel azután, hogy ő is ugyanezt tette vele.
Téged akarlak minden nap, életem végéig.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx|2024. Jun. 24.
by Neola @ 2024 Jun 27
Azért Weasley-k ide vagy oda. Nagy forma az összes. 
Imádom az itteni Ginny-t. Ron is elég jó fej. Weasley karácsonyok biztosra veszem a legjobb bulik a varázsvilágban. Szívesen ott lettem volna.
Előző fejezetekre kicsit visszapillantva. (hármat olvastam el egyszerre)
Annyira tudtam, hogy Draco nem akar majd együtt menni a gálára Hermione-val. Nagyon örültem, amikor Hermione cselesen vele táncolt.
okos kis boszorkány.
Egyébként, ha most félre tennénk minden fanfiction történetet és J. K. Rolling írna egy komolyabb folytatást. Én abszolút úgy tudom elképzelni Harry barátait mint ebben a történetben. Persze lennének ellentétek egy darabig, de valószínűleg tartom tudnának jól bánni, Draco-val, Theo-val, Blaise-zel. Természetesen csak akkor ha másik félnél is látszana a nyitottság. Nem felhőtlen barátság, de érett felfogással, hogy ki min ment keresztül. (bocsánat elkalandoztam)
Hát Narcissa vállalhatatlanul viselkedet, de persze ebbe a sztoriban más lapokat kapott. (annyira megszoktam, hogy Narcissa lehet jó feje is)
Andromeda pont olyan volt amilyenek kellett lennie az ő karaktere annyira jó mindenki történetben. Annyira, de annyira kellett volna neki egy saját történet. (Lázadó aranyvérű lány)
Hát Weasley karácsonyi buli után érezhetően más szint volt a Granger party. Abszolút megérdemelték a fejmosást a szülők és örülök hogy meg is értették a célzást.
Szeretem ezt az őszinte áradatot, amit mutatnak egymás iránt. Bár néhol kicsit sok volt a "szeretlek" szó.
Kíváncsian várom milyen lesz a Malfoy est.
Köszi szépen!
Üdv:Neola
Imádom az itteni Ginny-t. Ron is elég jó fej. Weasley karácsonyok biztosra veszem a legjobb bulik a varázsvilágban. Szívesen ott lettem volna.Előző fejezetekre kicsit visszapillantva. (hármat olvastam el egyszerre)
Annyira tudtam, hogy Draco nem akar majd együtt menni a gálára Hermione-val. Nagyon örültem, amikor Hermione cselesen vele táncolt.
okos kis boszorkány.Egyébként, ha most félre tennénk minden fanfiction történetet és J. K. Rolling írna egy komolyabb folytatást. Én abszolút úgy tudom elképzelni Harry barátait mint ebben a történetben. Persze lennének ellentétek egy darabig, de valószínűleg tartom tudnának jól bánni, Draco-val, Theo-val, Blaise-zel. Természetesen csak akkor ha másik félnél is látszana a nyitottság. Nem felhőtlen barátság, de érett felfogással, hogy ki min ment keresztül. (bocsánat elkalandoztam)
Hát Narcissa vállalhatatlanul viselkedet, de persze ebbe a sztoriban más lapokat kapott. (annyira megszoktam, hogy Narcissa lehet jó feje is)
Andromeda pont olyan volt amilyenek kellett lennie az ő karaktere annyira jó mindenki történetben. Annyira, de annyira kellett volna neki egy saját történet. (Lázadó aranyvérű lány)
Hát Weasley karácsonyi buli után érezhetően más szint volt a Granger party. Abszolút megérdemelték a fejmosást a szülők és örülök hogy meg is értették a célzást.
Szeretem ezt az őszinte áradatot, amit mutatnak egymás iránt. Bár néhol kicsit sok volt a "szeretlek" szó.
Kíváncsian várom milyen lesz a Malfoy est.
Köszi szépen!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Jul 01
Ebben a történetben kimondottan jól eltalálták a Weasley családot. Egy Weasley-féle karácsonyi buli biztosan nem lenne rossz 
Kicsit összevontam a szemöldököm, amikor Draco nem akart elmenni a gálára Hermionéval, de szerintem jobban nem is alakulhatott volna az egész. Hermione lépés nagyon aranyos gesztus volt. Hmm, igen, jó lenne olvasni róluk még olyan, ami nem a fanficek világában játszódik. Persze nem éppen a Rowling által megálmodott párosításokkal. De valóban jól kijönnének egymással, ha leszámolnak ezekkel az ellentétekkel, amit még gerlyesztettek a házak közötti ellentétek is. A való életben annyira ezek később, felnőtt korunkban nem számítanak. Ez a klikkesedés sosem jó.
Narcissát inkább pozitívabbként szeretem Ez az aranyvérű bigottság nem éppen illik hozzá. Vagyis én is inkább azt mondanám, hogy nyitottabb természetnek kellene lennie.
Andromédából olyan keveset kaptunk mindig. A könyvekben is, és nem sok ficben jelenik meg. Szívesen olvasnék róla én is.
Talán ebben a történetben utálom legjobban Hermione szüleit. Na, róluk sosem volt elég információnk. De ez a viselkedés egyszerűen vérlázító, és megérdemelték a fejmosást, de nagyon-nagyon.
Szeretem, ahogy alakul Hermione és Draco kapcsolata, és végre tényleg ösztintén tudtak egymással beszélni. Jaja én is egy kicsit soknak éreztem a végére ezt a szeretlek áradatot.
Hamarosan jövök is a folytatással
Kicsit összevontam a szemöldököm, amikor Draco nem akart elmenni a gálára Hermionéval, de szerintem jobban nem is alakulhatott volna az egész. Hermione lépés nagyon aranyos gesztus volt. Hmm, igen, jó lenne olvasni róluk még olyan, ami nem a fanficek világában játszódik. Persze nem éppen a Rowling által megálmodott párosításokkal. De valóban jól kijönnének egymással, ha leszámolnak ezekkel az ellentétekkel, amit még gerlyesztettek a házak közötti ellentétek is. A való életben annyira ezek később, felnőtt korunkban nem számítanak. Ez a klikkesedés sosem jó.
Narcissát inkább pozitívabbként szeretem
Ez az aranyvérű bigottság nem éppen illik hozzá. Vagyis én is inkább azt mondanám, hogy nyitottabb természetnek kellene lennie.Andromédából olyan keveset kaptunk mindig. A könyvekben is, és nem sok ficben jelenik meg. Szívesen olvasnék róla én is.
Talán ebben a történetben utálom legjobban Hermione szüleit. Na, róluk sosem volt elég információnk. De ez a viselkedés egyszerűen vérlázító, és megérdemelték a fejmosást, de nagyon-nagyon.
Szeretem, ahogy alakul Hermione és Draco kapcsolata, és végre tényleg ösztintén tudtak egymással beszélni. Jaja én is egy kicsit soknak éreztem a végére ezt a szeretlek áradatot.
Hamarosan jövök is a folytatással
| Név: | Remember me |
| E-mail: | (optional) |
| Smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews