7. fejezet

Grangernek nagyjából három perc és harminckét másodperc kellett a hétfő reggeli beszélgetésükhöz a kávézóban, hogy szóba hozza, hogy Draco a hétvégén ott volt a Harpies meccsen.

– Ginny mondta, hogy ott voltál a meccsén szombaton.

Draco megdermedt, és összehúzta a szemét.

Ó, tényleg ezt mondta? És mit mondott még rólam a Weasley-lány?

– Nem tudtam, hogy a jelenlétem érdekli Ginny Weasleyt – szólalt meg a leghidegebb hangján, miközben ujjai felvették lusta útjukat a bögréje körül.

– Potterről van szó, és én azt hittem, hogy ez a két csapat nem olyan meccs, amin a munka miatt kell részt venned.

Semmi kibaszottul nem jut el hozzád, ugye, Granger? Bassza meg!

Draco vállat vont, remélhetőleg a legnagyobb közömbösségében.
– A munkám révén ingyenjegyem van minden meccsre, amire csak el akarok menni. Csupán kedvem támadt nézni egy kis kviddicset, azt hiszem. Nem tudom, Weasley miért cseszi fel magát emiatt.

Granger a szemét forgatta.
– Potterről van szó, és ne légy közönséges. Csupán megemlítette, hogy látott téged a társasági páholyodban a meccs alatt, ennyi az egész.

De ez még nem volt minden. Mert ha ez minden, akkor Granger miért tűnt hirtelen aggódónak?

– Tudod – kezdte a lány, miközben megpróbált laza lenni, de Draco még mindig érezte az idegességét –, ha akartad volna, átjöhettél volna, és ööö… köszönhettél volna.

Draco bámult rá.
– Köszönni? – ismételte meg némán. A lány bólintott, és lenyelt egy látható gombócot a torkában.

– Igen, arra gondoltam, tudod, eljöhettél volna a páholyunkba, és ööö, köszönhettél volna, tudod… ööö… nekem és mindenkinek, és talán… ööö… együtt lóghattunk volna… – A lány halkan, nagyon zavartan fecsegett, Draco pedig elképedt a szavain.

– Együtt lógni. A páholyodban. Veled. – A lány visszabámult a férfira, hirtelen félelemmel nézett rá a halk hangnemre és a gúnyos arcra. Jól van. Félnie kellene tőle. Nem volt jó ember, nem olyan, mint ő. Nem olyan, mint az igazi barátai.

– Mondd csak, Granger, milyen fogadtatás várt volna rám a te drága Potteredtől és a Weasley-klántól? Kézfogás és ölelés? Aztán mindannyian viccelődnénk, és boldogan nosztalgiáznánk a közös szép emlékeinkről? Ezt képzelted el?

Eljutottak egy olyan beszélgetési témához, ami körül eddig csak táncoltak. De most Granger miatt a külvilág betört a kis békés reggeli szentélyükbe, és magával hozta a fenyegető rizikót, hogy veszélyes kirándulásokat tesznek az emlékek útján. Néhány éjszaka egyedül, a nagy ágyában, Draco azon tűnődött, vajon meddig folytathatják még ezt így, hogy ők ketten együtt kávéznak, a tudatlanság eme boldog állapotában, a varázsvilág többi részével és annak véleményével szemben. És az, hogy személyes beszélgetéseket folytatnak, és megosztják egymással életük apró részleteit, de csak futólag említik meg a lány barátait vagy családját vagy az ő családját, vagy a Roxfortban töltött idejüket. Mert ha mindezekről mélyebben, konkrétabban kellene beszélniük, akkor a buborék kipukkadna. Draco megnyílna. Teljesen kiteregetné magát a lány előtt, és valószínűleg a sok-sok gyógyulással töltött évei kirepülnének az ablakon. És ki kellene mondania azokat a szavakat is, amelyeket eddig túlságosan gyáva volt kimondani Hermione Grangernek.

– Mert ha ezt képzelted, Granger, akkor engedd meg, hogy teljesen megcáfoljam ezt az elképzelésedet. Ha átjutottam volna annak a páholynak a küszöbén anélkül, hogy többszörösen megátkoztak volna, biztos vagyok benne, hogy azoktól a csodálatos emberektől, akiket te barátoknak hívsz, csak jeges pillantásokra és talán még néhány ökölcsapásra is számíthattam volna. Szóval nem, Granger. Nem gondoltam arra, hogy átjövök, és csak úgy „köszönök”.

Megszégyenülten és kissé sértődötten nézett a boszorkány.

Jól van. Nem vagyok jó ember, Granger, nem látod? Hát te nem látod ezt a legjobban? Nem vagyok jó senkinek, legkevésbé neked.

A lány az ölében forgatta a kezét, de aztán vett egy mély levegőt, és egyetlen szóval összetörte Draco világát.

– Sajnálom.

Nem, ezt nem, nem most. Soha többé.

Draco olyan gyorsan tolta el a székét az asztaltól, ahogy csak tudta, és gyorsan felállt. A szíve a mellkasában kalapált, ahogy a lányra meredt. Pánikba esett tekintete megtalálta az ajtót, és kiszámolta, hogy kevesebb mint egy tucat lépést kell neki ahhoz, hogy elérje.

– Ne, Granger! – dörmögte figyelmeztetően.

De Hermione Grangerre jellemző módon nem hallgatott rá. Nem hallgatott a figyelmeztetésére. Barna szemei olyan melegséggel és komoly érzelmekkel voltak tele, hogy a férfinak el kellett fordítania a tekintetét. Én irányítom ezt az egészet.

– Malfoy, nézd, sajnálom, ha én…

– Ezt nem tehetem – motyogta, és gyorsan megkerülte a lányt, majd kisétált az ajtón. Az első háztömbig nem enyhített a tempóján, és nem fordult meg, de aztán lassítania kellett. Minden végtagja remegett, és szaggatottan lélegzett. Hallotta, hogy valaki fut mögötte, és összeszorította a szemét. Hát persze, hogy követte őt. Persze, hogy azért jött, hogy ellenőrizze őt, az érzéseit. Gyáva.

– Malfoy – szólította meg halkan, és mint egy szirén dala, arra kényszerítette, hogy megforduljon, és szembe nézzen vele. A lány alig néhány méterre állt tőle a szeptemberi napsütésben, a fény megcsillant kipirult rózsaszín arcán, és aranyszínűvé változtatta barna hajának néhány szálát, miközben az enyhe szellő felkapott néhány fürtöt, és körbefújta őket. És ott volt az a ragyogó fényű, őszinte aggodalmat sugárzó szeme, amitől a mellkasa fájdalmasan összeszorult.

A lány szépsége megdöntötte, és fájt ránézni.

Az érzelmei zavarba ejtően kavarogtak benne, ezért Draco azt tette, amit mindig is tett az ilyen helyzetekben. Robbant.

Odalopakodott hozzá, és erősen megragadta Hermionét a felkarjánál fogva, arra kényszerítve, hogy felnézzen a szemébe, miközben a férfi fölé tornyosult.

– Nincs miért bocsánatot kérned tőlem, megértetted? Semmiért – sziszegte, miközben a szürke szemei az övébe fúródtak, próbálta rávenni, hogy felfogja, mit is akar valójában. Érted már, Granger? Nem tettem még világossá neked, hogy milyen ember vagyok?

A lány csak bámult vissza rá, miközben Draco szemei könyörögtek neki, hogy felfogja a kijelentésének teljes súlyát.

Még a szavakat sem tudom kimondani, Granger, pedig tudom, hogy ki kellene mondanom. Én nem vagyok olyan, mint te. Egy kibaszott gyáva vagyok.

A lány nem fordította el a tekintetét. Draco tekintete lefelé vándorolt, miközben a lány ajkai szétnyíltak, hogy remegő lélegzetet tudjon kifújni.

– Oké – suttogta, és Draco érezte, hogy a lány enyhén megremeg.

Ekkor magához tért, és úgy ejtette le a boszorkány karját, mintha leforrázta volna. Hátrált néhány lépést, és szégyenkezve lógatta le a fejét, amiért a beleegyezése nélkül ért hozzá a lányhoz.

Mi a fene baj van velem?

– Nem akartam… én… holnap találkozunk, Granger – fordult meg, és hátra sem nézve távozott.

***

Amikor Draco aznap este munka után az előszobájába ért, egy ismerős viaszos felirattal ellátott levél várta. Kissé remegő kézzel tépte fel a Roxfort pecsétjét, hogy elolvassa Minerva McGalagony válaszát. Kiengedte a visszafojtott lélegzetét, ahogy egyszer átolvasta, majd felvitte a hálószobájába. Egy üveg lángnyelv whiskyt idézve Draco töltött egy bőséges adagot, miközben a kandalló melletti karosszékbe süllyedt. Egy húzásra lehajtotta a poharat, Draco többször is újraolvasta a levelet. Bár jó híreket tartalmazott, letette a levelet és a poharat, hogy a kezébe temethesse a fejét, és zokoghasson.

Másnap reggel a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba közte és Granger között. Bár észrevette, hogy a lány szeme alatti táskák mérete csak az övével vetekedhetett.

Próbálkozom. Tudom, hogy ez nem elég. Én irányítom ezt az egészet.

***

2007. október

Draco szorosabbra húzta maga körül a köpenyét, amikor a Roxmortsba hoppanált. A Roxfort kapujához legközelebbi megjelenési pontot választotta, remélve, hogy a falu minél nagyobb részét elkerüli. Erről a pontról anélkül érhette el a kapukat, hogy el kellett volna mennie a Három Seprű mellett, egy olyan létesítmény mellett, ahol nagyon nem látták szívesen. Legalábbis Madam Rosemerta rivallója ezt üvöltötte évekkel ezelőtt, miután bocsánatkérő levelet írt neki. Draco biztos volt benne, hogy a házinéni emlékezete túl jó, és nem volt kedve ilyen nyilvános módon megkockáztatni a szerencséjét.

Hálás volt, hogy az utcák többnyire üresek voltak, hiszen szombaton még korán volt, és úgy látszik, ez nem a diákok Roxmortos hétvégéje volt. Ahogy Draco az iskola bejáratához vezető kapuhoz közeledett, megtapogatta köpenye mindkét mellzsebét, hogy ellenőrizze, még mindig megvan-e nála a két szükséges holmi a mai napra. Az egyik zsebben egy teli fiola nyugtató főzet volt. Draco ma reggel már lenyelt egyet. Valószínűleg ennek az üvegcsének legalább a felére szüksége lesz az igazgatónő irodájába vezető séta után. A több mint kilenc évvel ezelőtti végső csata óta nem járt újra az iskolában.

Én irányítom ezt az egészet.

A másik zsebében a vastag pergamenköteg volt, amelyet McGalagonynak fog bemutatni. Ha megőrizte a nyugalmát, talán sikerül meggyőznie őt erről az ötletéről.

Egy vastag gyapjúpulóverbe és tweednadrágba öltözött idősebb úr várakozott a kapun belül. Egy West Highland terrier trappolt a sarkában, kis farkát ide-oda csóválta, miközben Draco közeledését figyelte. Frics meghalt, ezzel megüresedett az állása az iskolában egy újabb mogorva öregember számára, aki a területen bóklászhat, és a diákokat bámulhatja.

– Draco Malfoy? – kérdezte a férfi erős skót akcentussal.

– Igen, találkozóm van az igazgatónővel.

– Igen, tisztában vagyok vele. Akkor gyerünk, és tartsd a lépést! – Draco megforgatta a szemét, amikor férfi hátat fordított, és a kapu előre lendült, hogy beléphessen. Biztosan szerettek mogorva öregembereket alkalmazni a Roxfort gondnokaként.

A terrier visszaballagott Draco felé, és egy kicsit megszaglászta a cipőjét, mielőtt újra a gazdája mellé szegődött. Draco utolérte a férfit, és tekintetét a kastély bejárati ajtajára szegezte. Nem nézett se jobbra, se balra, amíg el nem érte az előcsarnokot, félt attól, hogy mit idézne fel az emléke, ha ki merne leskelődni.

Ó, igen, emlékszem, pont itt ölték meg a Creevey fiút, micsoda kedves emlékek! És nézd, ott van az a hely, ahol Greyback több bájos társa egy másik diákot marcangolt. A jó öreg Roxfort.

Draco mélyen beszívta a levegőt, és lassan kilélegezte, a légzésére koncentrált, és igyekezett nem belefulladni az elmúlt borzalmas napokba.

A két férfi és a kutya némán lépkedett az ismerős úton az igazgatói iroda felé. Draco ismét csak arra koncentrálta a tekintetét, ami közvetlenül előtte volt, nem tudta, és nem is érdekelte, hogy elhaladnak-e diákok, alkalmazottak vagy szellemek mellett. Nyilvánvalóan a kastélyt szakszerűen felújították, mióta utoljára járt a területen, és Draco nem tudta, mi lenne fájdalmasabb: látni a pusztítást még mindig, vagy látni, hogy mindenki rendbe tette és továbblépett az életben.

Végül elérte a kő vízköpőt, a gondnok morogva mondta, hogy „vörös gőte”, és intett Dracónak, hogy menjen be.

– Köszönöm, uram…

– McCallister. Akkor gyere, Nessie! – szólította a terriert, aki még egyszer utoljára megszaglászta Dracót, majd a gazdája után trappolt.

Draco rálépett a mozgó csigalépcsőre, és fejben számolni kezdte a lélegzetvételeit.

Bassza meg!

Elővette a nyugtató főzetet, és a felét visszahajtotta, mielőtt a lépcső megállt volna. A keze egészen biztos volt, amikor bekopogott az iroda ajtaján.
– Jöjjön be! – szólította egy ismerős hang.

Egyszer nyelt egyet, Draco kinyomta az ajtót, és belépett. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogy Draco emlékezett rá, az egyetlen különbség a kör alakú szoba nagy, szép íróasztala mögötti széket elfoglaló ember és a főnix hiánya volt.

McGalagony fürgén felállt, és kinyújtott kézzel közeledett hozzá.
– Jó napot, Mr. Malfoy, köszönöm a pontosságát! Megkínálhatom egy kis teával?

Ez egyenesen szürreális volt. Itt állt, és kezet fogott a régi átváltoztatástan professzorával, aki épp most kínálta meg teával. Úgy tűnt, hogy a nő csak az üzletről beszélt: semmi grimasz, semmi fenyegetés, hogy pontokat von el a házától, vagy büntetést ad neki. Tényleg ilyen régen volt már diák?

– Igen, a tea jól esne, köszönöm – felelte halkan. McGalagony egy határozott pálcaintéssel egy kannát, egy csészealjat és néhány teakelléket varázsolt az íróasztala előtti pár szék melletti alacsony asztalra.

– Kérem, foglaljon helyet! – A székek felé mutatott, miközben ismét elfoglalta helyét az íróasztal mögött. Draco engedelmeskedett, és inkább azért, hogy ne kelljen ránéznie, mint bármi másért, azzal foglalatoskodott, hogy elkészítsen egy meglehetősen cukros csésze teát. A tea elkészült, nem halogathatta tovább a pillanatot. Felnézett.

Közvetlenül az íróasztal mögött és fölött két portré állt, amelyeken olyan férfiak képei szerepeltek, amelyek még mindig ellentmondásos érzéseket ébresztettek Dracóban. Dumbledore professzor portréja jelenleg üres volt, Perselus Piton portréja pedig úgy tűnt, hogy alszik. Draco halkan fellélegzett, és helyette McGalagony tekintetével találkozott. A nő figyelmesen nézte őt a szemüvege fölött, és Draco most úgy érezte, mintha ismét tanítvány lenne, ami furcsa módon megnyugtatta.

McGalagony megköszörülte a torkát.

– Mr. Malfoy, be kell vallanom, kissé megdöbbentő volt megkapni a levelét. Azt is be kell vallanom, hogy nem vagyok teljesen biztos benne, hogyan tudnék segíteni.

Draco belekortyolt a teájába, és óvatosan visszatette a csészét az asztalra a csészealjra, attól félve, hogy zörögni fog a kezében. Mély levegőt vett. Azt mondta, hogy megpróbálja. Bizonyítsd be.

– Igen, és köszönöm, hogy fogadott, igazgatónő. Ahogy a levelemben is írtam, szeretnék némi aranyat adományozni, hogy finanszírozni tudjunk egy új kezdeményezést az iskolában. – Maradjon a tényeknél. Maradjon a számoknál.

McGalagony szája arra a határozott vonalra húzódott, amelyre úgy emlékezett, mint az alapértelmezett arckifejezésére.
– Valóban. De, mint mindketten tudjuk, Mr. Malfoy, az ön családja már így is elég bőkezű összeget adományoz évente az iskolának. Nem biztos, hogy értem a kérését.

Draco előhúzta a köpenye zsebéből a köteg pergament.
– Ez az új vállalkozás semmiképpen sem befolyásolja az iskolának szánt jelenlegi adományaimat. Mint írtam, szeretném, ha ez az alapítvány egy új és nagyon is konkrét célt szolgálna.

Aztán felállt, és az íróasztalához lépett. Kibontotta a pergamenköteget, és óvatosan letette a lány elé.
– Erre gondoltam. És azt hiszem, ha egyszer végigolvassa ezt, gyanítani fogja, hogy nem egyedül találtam ki, és igaza is lenne. Ez nem az én ötletem volt, de a finanszírozás az én páncélszekrényemből származik majd.

Draco megtette azt, amit a bolygón csak nagyon kevés ember tett meg. Elérte, hogy Minerva McGalagony állkapcsa leesett a döbbenettől. Gyanította, hogy a sokkját az alapítvány neve okozta, amelyet vastag, vastag tintával írtak az első oldalra:

A Hermione J. Granger Alap, a nem mágus szülők diákjai számára

Dracónak fogalma sem volt, mit jelent a „J” betű, de Granger munkatáskáján a „HJG” felirat szerepelt. Gondolatban feljegyezte, hogy megkérdezi a lányt a középső nevéről.

McGalagony gyorsan pislogott, felbámult Draco felé, mintha megbizonyosodna róla, hogy valóban előtte ül, és ez nem valami bizarr álom, aztán visszatette a tekintetét a pergamenre. Draco idegesen figyelt, és igyekezett nem izegni-mozogni a székében, miközben a nő szeme ide-oda cikázott a pergamenen. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de tudta, hogy hiba lenne félbeszakítania McGalagonyt, miközben ő éppen információkat gyűjtöget. Csendben ült, és próbálta kontrollálni a légzését, miközben a boszorkány sorról sorra végigpásztázta a szöveget, a szemei semmit sem árultak el a sokkoló címmel való első találkozás után.

Egy szót sem szólt, vagy egyáltalán nem reagált, amíg be nem fejezte az előtte lévő összes sor elolvasását. Amikor végre a végére ért, hátradőlt a székében, kezeit az előtte lévő asztalon összekulcsolta, és figyelő tekintetét Malfoyra szegezte. Draco nem mert félrenézni.

– Mr. Malfoy. Ismét be kell vallanom, hogy tanácstalan vagyok itt. Miért éppen ön nyújtja be nekem ezt a bevallottan alapos, eredeti és nagy szükségét érző javaslatot, és miért nem maga Miss Granger?

Draco megköszörülte a torkát, és kényelmetlenül elmozdult a helyén.
– Nos, ahogy már mondtam, igazgatónő. Ez nem az én ötletem volt. Grangeré volt.

– Pontosan, Mr. Malfoy, és mivel volt szerencsém Miss Grangert tanítani néhány évig, felismerem kutatásainak és tervezői képességeinek minden ismertetőjegyét. Még mindig nem értem, miért önnel beszélek, és miért nem vele.

Draco ismét megmozdult, úgy érezte, mintha tárgyaláson lenne.

Nem másoltam le a rohadt házi feladatát, McGalagony.

Itt nem megy semmi.

– Mert nem tud róla – motyogta gyorsan.

Ezen a találkozón (ez rekordnak kell lennie) Draco másodszorra is sikeresen megdöbbentette Minerva McGalagonyt, hogy leesett az álla.

– Nem tud róla. – Az igazgatónő halványan megismételte. Draco megrázta a fejét, és úgy gondolta, talán meg kellene próbálnia menteni a helyzetet. Ez a beszélgetés egészen biztosan nem a terv szerint alakult.

– Ez egy kicsit hosszú történet, de Granger és én úgymond… újra összejöttünk, azt hiszem, mondhatnánk, és khmm… a minap mesélt nekem erről az ötletéről, amit… és az egész úgy kezdődött, hogy felhúzta magát valami hülyeségen a Prófétában, és tudja, igazgatónő, hogy Granger milyen szenvedélyes, ha valamiért lelkesedik, és nos, az egész csak egy spirálba került… és akkor jött ez a briliáns ötlete, mint mindig, és hát, ha Hermione Granger nem tudja ezt véghezvinni, akkor mi értelme van bárminek is? Neki megvannak az ötletei, nekem meg az aranyam, de ismeri őt, igazgatónő, amint felajánlom neki, hogy finanszírozza ezt az egészet, azonnal visszautasítja, és rohadtul makacs és nemes lesz… szóval lehet, hogy elloptam a jegyzetfüzetéből, amíg nem figyelt… és hát az időzítés tökéletes volt, tényleg, van egy elég nagy összegű aranyam, amit még az év vége előtt el kell mozdítanom, mert már úgy volt, hogy adományozom, de akkor…

McGalagony felemelte a kezét, és Draco abbahagyta a fecsegést, összeszorította az állát zavarában, amiért az imént összefüggéstelen és szakszerűtlen szónoklatot tartott. Ennyit arról, hogy ő az ékesszóló és távolságtartó gazdag örökös…

– Azt hitte, hogy egyszerűen létrehozhatsz egy nagyon nagylelkű és átfogó kulturális és oktatási kezdeményezést a mugli születésű diákok számára, mindezt az ő nevében, anélkül, hogy előtte szólna neki?

Draco kétszer pislogott, meglepődve a tömör és pontos összefoglalóján.
– Öhm, igen, ez ööö… nagyjából pontosan így van.

McGalagony nagy levegőt vett az orrlyukain keresztül, és újra elkezdte átnézni a pergament. Amikor újra felnézett Dracóra, az arca szigorú és szenvtelen volt.

– Bocsásson meg, ha a kérdésem vádaskodónak tűnik, de muszáj megkérdeznem. Mi haszna származik egy ilyen nagyszabású gesztusból? Ön és Miss Granger nem álltak éppen közel egymáshoz a Roxfortban töltött időtök alatt.

Jogos kérdés, gondolta Draco. És bár a hanglejtése semleges volt, Draco tudta, hogy a boszorkány tanúja volt annak, hogy az egyetemi karrierje nagy részében abszolút gyökér volt… aztán az egész halálfaló-ügy, beengedte a halálfalókat az iskolába, és megpróbálta meggyilkolni Dumbledore-t. A gyanúja, hogy a férfi indítékai nem éppen nemesek, az ő szemszögéből nézve biztosan nem volt alaptalan.

A bizalmat idővel ki kell érdemelni, hallotta Browning gyógyító hangját a fejében.

Dracónak nagyon körültekintően kellett megválogatnia a szavait.

– Granger az ön előtt lévő pergamenen látható programtípus előnyeit vitatta meg, igazgatónő. A legmeggyőzőbbnek az érvelését találtam, amely a mugli családok mágusgyermekeikkel kapcsolatos információ- és oktatáshiányával kapcsolatos. Nyilvánvaló, hogy személyes élettapasztalatai alapján az ő egyedi nézőpontja meggyőzően bizonyította, hogy egy ilyen típusú kulturális kezdeményezés végső soron a Roxfort összes diákjának javára válna. Csak akkor tántorodott el, amikor felvetettem a finanszírozás kérdését.

Most Draco elemében volt. Magabiztosan lépett oda a pergamenhez, amely közte és McGalagony között hevert az íróasztalán.
– Ha átugrik Granger tervének hátsó felére, láthatja, hogy kiszámoltam az alap minden egyes tétele számára szükséges összeget. – Ujjal mutatott az egyes összetevőkre: a személyzet idejére, a minisztériumi összekötőkre, az ellátmányokra, a Roxfort Expressz extra útjaira, egészen az iskolai konyhák működtetésének költségeiig az eligazítási időszakban.

Draco visszaült a helyére, és erőt adóan kortyolt a teájából.
– A tanácsadóim számításai szerint az az arany, amit ennek az alapnak a jelenlegi formájában biztosítok, egy évtizedig fenntartaná a programot.

McGalagony bólintott, és elkezdte összehajtogatni a pergament. Miután újra összehajtotta és lepecsételte, előrehajolt, hogy a szemüvege fölött ismét Dracót szemlélje.
– Mr. Malfoy, az imént egy logikus és praktikus okot adott a részvételére. Miss Granger ötleteivel párosítva nem látok okot arra, hogy ez az alap ne haladjon előre.

Draco szíve megdobbant, és igyekezett visszafogni azt a bosszantó reménykedő érzést. Miért érezte úgy, mintha a másik blődség is mindjárt leesne?

– Azonban… – Áh, bassza meg, itt jön.

– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Mit akar személyesen ebből az új vállalkozásból?

Már megint ott volt az a gyanú, ami a nyomorúságos tinédzserkori létezése miatt minden egyes élete cselekedete mögött ott lappangott. Hogy ne szúrja el megint.

Én irányítom ezt az egészet. Valahol el kell kezdened.

Vett egy nyugtató lélegzetet.
– Igazgatónő, tudom, hogy nem tart méltónak a bizalmára. – Draco úgy vélte, talán látta, hogy az egyik szemöldöke rövid időre felvonul a nyíltságán, de McGalagonynál mindig olyan nehéz volt megmondani. – Tudom, hogy messze nem voltam mintatanuló. Gyakran voltam egy önző kis rém, és egy alkalommal sem mutattam ki az önnek járó, megérdemelt tiszteletet. És ha bármilyen szerepet játszottam abban, hogy az évek során kellemetlenséget okoztam, nos, akkor remélem, hisz nekem, amikor azt mondom, hogy sajnálom. Mivel nem tudok visszamenni az időben, hogy kijavítsam minden ifjúkori vétkemet, ez a legjobb, amit fel tudok ajánlani, hogy a világunkat előrébb vigyük.

Ekkor elhallgatott, mert levegőre volt szüksége, ahogy a levegő fogyni kezdett körülötte. Draco a lélegzetvételek számolására koncentrált, miközben aggódva várta McGalagony válaszát. Tovább számolt, miközben a boszorkány a tekintetét rajta tartotta, és a szemével próbálta átadni kijelentésének őszinteségét.

Tudja, hogy ez mit vesz ki belőlem, McGalagony? Kurvára kivéreztem itt.

– Köszönöm, Mr. Malfoy! – McGalagony szavai olyan halkak voltak, hogy nehezen hallotta őket. Állkapcsa erősen összeszorult, mintha próbálna visszatartani egy érzelmet. Hirtelen megköszörülte a torkát, és visszairányította a beszélgetést az alapítványra. – Nem látok okot arra, hogy miért ne nyújtsam be ezt az iskola vezetősége előtt. Most figyelmeztetnem kell, hogy ez elég sok ide-oda járkálást igényelhet. A bagoly a legmegbízhatóbb módja a tárgyalásnak?

Draco meglepetten pislogott a lány hirtelen átcsapott az üzleti részletekre.
– Öhm, igen, bagoly elfogadható.

A nő szűkszavúan bólintott.
– Kiváló. Ha a vezetőség tagjai jóváhagyják az alapítvány továbblépését, azt még el kell mondanom, hogy ön és Miss Granger máris elvégezték a legtöbb fáradtságos munkát az óratervezéssel és a pénzügyi lebontással, akkor lesz egy kommentáridőnk. Ez idő alatt minden kormányzónak lehetősége lesz arra, hogy módosításokat vagy szerkesztéseket nyújtson be a programhoz. Amint összegyűjtöttük az összes észrevételt, átadom önöknek az elfogadott szövegezés egy példányát. Ha önök egyetértenek az esetleges módosításokkal, akkor az alapot jóváhagyásra benyújtjuk a Minisztériumnak.

Draco megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Ez működhetett. Ez rohadtul működhet.

– Igazgatónő, ha megengedi, két nem tárgyalható kérdésem van, mielőtt bármilyen változtatásra sor kerülne. Először is, az alap neve. Ez Granger ötlete volt, és ő tette bele a kemény munkát, úgyhogy az ő neve marad. Másodszor, nem lesz semmilyen információs nyom, ami visszavezetne a nevemhez. Szeretném, ha minden egyes pénzügyi dokumentumon az „névtelen jótevő” felirat szerepelne. Ez magában foglalja az iskola vezetősége előtt tartott prezentációt is. Szeretném, ha ez köztem, ön és a pénzügyi tanácsadóim között maradna.

McGalagony zavartan nézett rá.
– Mr. Malfoy, ugye megérti, hogy egy ilyen kezdeményezés a Miss Granger nevéhez társuló hírességgel kombinálva… nos, elég nagy sajtó fog kapcsolódni az alaphoz, ha az véglegesítésre kerül.

– Tudom – nyelt idegesen. – Éppen ezért úgy gondolom, hogy az iskolának évente adománygyűjtő gálát kellene rendeznie. Ez elterelné a figyelmet a „névtelen jótevő” szemszögéből, és ahogy már mondtam, tíz év múlva több pénzre lesz szükségünk. Szerintem több mint elég pénzes varázslócsaládot találna, akik szívesen dobnának aranyat egy ilyen alapítványba a jó hírverés miatt.

McGalagony ismét bólintott.
– Teljesen egyetértek, kiváló javaslat. Ezt a részletet biztosan feltárom a tanácsnak. – Egy külön pergamenre jegyzetelt. Draco érezte, hogy a nyugtató főzet kezd elmúlni, és megijedt az időtől, amikor az órájára pillantott, és megállapította, hogy közeledik az ebédidő.

– Már csak egy dolog van, Mr. Malfoy. – Kibaszott Mardekár Malazár, most mi lesz?

– Mikor szándékozik tájékoztatni Miss Grangert a névadó alapítványáról? Nem tudom elképzelni, hogy túlságosan el lenne ragadtatva, ha a Prófétában olvasna róla. És azt sem hiszem, hogy örülne neki, ha a sötétben hagynák, miközben ezt a közreműködése nélkül hagyják jóvá.

Basszus, McGalagonynak igaza volt. Granger joggal haragudna rá, ha megtudná, hogy a háta mögött a Minisztériumnak adta át az agyszüleményét, miután egy csomó egykori diák az iskola vezetőségében megkapta a lehetőséget a beleszólásra. De azt sem engedhette, hogy a lány megpróbálja megakadályozni.

– Közvetlenül a minisztériumi aláírás előtt – jelentette ki Draco határozottan. – Akkor jóváhagyhatja a végleges változatot, vagy elvetheti az egészet, ha akarja. De nem akarom, hogy reménykedjen, ha még odáig ez sem jut el.

McGalagony összeszorította az ajkát, és Draco látta rajta, hogy nem helyesli ezt az alantas módját, ahogyan Grangerrel bánik. Végül beleegyezően bólintott, és kinyújtott kézzel állt fel.

– Nos, Mr. Malfoy, ez a látogatás meglehetősen kellemes meglepetés volt. Még a hónap vége előtt kaphat tőlem egy baglyot.

Draco gyorsan felállt, és kezet fogott vele. Aztán a szeme felfelé villant, és igyekezett nem zihálni. Dumbledore arcképe most már egészen ébren volt, és jóindulatúan mosolygott le rá. De, amitől Draco lélegzete elakadt, az a két ismerős, intenzív, bogárfekete szempár egyenletes, merev tekintete volt, amely a sajátjába fúródott. Draco majdnem felhúzta az okklumenciapajzsát az elméjében, mielőtt eszébe jutott volna, hogy Perselus Piton portréja nem hatolhat be az elméjébe, bármilyen pontos legyen is a hasonmás.

Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom, kurvára sajnálom.

McGalagony egyfajta megértő grimaszra húzta a száját, amikor Draco elszakította a tekintetét a két korábbi igazgatóról.

– Az ebédet mindjárt felszolgálják a Nagyteremben. Csatlakozna hozzám a tanári asztalnál?

Draco megrázta a fejét, mert tudta, hogy a nyugtató főzet már elfogyott. Kizárt, hogy képes lenne végigülni egy étkezést a maradék régi tanáraival és több száz diák rá szegeződő tekintetével.

– Köszönöm, igazgatónő, de azt hiszem, haza kellene mennem. Kitalálok magamtól is.

Draco épp csak az iroda ajtaja elé ért, mielőtt remegő keze gyorsan a nyugtató főzet üvegcséje köré zárult. Megállt, és felhajtotta a maradék bájitalt. Az ajtó túloldalán hallotta Dumbledore szórakozott hangját, amint megjegyzi:
– Egyszer már mondtam neked, nem igaz, Perselus? Tényleg azt hiszem, hogy túl fiatalon válogatjuk ki a diákokat.

Draco nem tudta értelmezni a megjegyzést, de megesküdött volna rá, hogy egy vicsorgást hallott válaszul, és Piton fekete talárjának ismerős suhogását, ahogy Draco elképzelte, miközben egykori professzora mogorván kisöpör a képből.

***

– Nos, megtartottam a szavamat vagy sem? Nem megmondtam, hogy ez látványos lesz? Minden egyes meccs után ezt csinálja.

Draco lenyűgözve bólintott, miközben figyelte, ahogy a fiatal játékos finoman befejezi a leereszkedést, hogy a kviddicspályán landoljon. A fiatal nő kivételével, aki a seprűjét vállára vette odalent, a pálya többi része kihalt volt. Draco végre beváltotta a szavát, hogy Wesley Macnairrel marad egy meccs után. Tekintettel arra, hogy Draco Wimbourne-i Darazsak éppen most törölte fel a padlót Macnair Tornádóival, Draco úgy gondolta, a legkevesebb, amit tehet, hogy hátramarad, hogy megnézze, mit akar Macnair annyira mutogatni.

Ahogy a társaság többi páholya és a stadionban összegyűlt tömeg kiürült, Macnair ismét az arcához emelte az omnioszkópját, és utasította Dracót, hogy tegye ugyanezt.
– Hidd el, ezt látni akarod majd!

Egy fiatal nő a Tornádók mezben maradt kint a pályán, seprűjével és egy terelő ütővel a kezében. Hirtelen felemelkedett, majd a pálcájával a háta mögé mutatott, hogy két gurkót engedjen ki a ládából. A két labda vad sebességgel lőtt felé, de ő gyorsan elütötte őket, miközben magasabbra repült a levegőben. Ami a következő fél órában következett az a gurkók elleni könyörtelen támadása volt, és a játékos ütőjének suhogása, ahogy visszaverte a golyók egyik kísérletét a másik után, hogy kiiktassák őt.

Draco figyelte, ahogy a lány homloka összevonódik a koncentrációtól, és az izzadság elkezd folyni az arcán, miközben kegyetlenül, hihetetlen erővel és pontossággal lendítette az ütőjét. Soha nem látta még a kecsesség, az irányítás és a nyers erő ilyen lenyűgöző kombinációját. A vállai szélesek voltak, és Draco még a mezén keresztül is láthatta domború bicepszének körvonalait. Egyértelmű volt, hogy látványos formában van, és abból a távolságból, amit a gurkók tettek, miután elütötte őket, látszott, hogy szakértelemmel bánik az erejével.

Halk kuncogást hallott maga mellett, amikor Macnair áttörte a gondolatait, miközben nézte, ahogy a fiatal játékos búcsút vesz a pályától.

– Rendben, magyarázd meg! Miért nincs ez a lány a kezdőcsapatodban?

Macnair a homlokát ráncolta, és felsóhajtott.
– Tudod, a Tornádók létezésük óta fiúklub. Az a fiatal lány ott, Maureen Tyler, az elmúlt két szezonban tartalék játékos volt, és te nem is tudod, hányszor könyörögtem az edzőknek és a kapitánynak, hogy léptessék elő kezdők közé.

Draco megértően bólintott. A Tornádók szerettek úgy gondolni magukra, mint a Holyhead Hárpiák kizárólag férfiakból álló válaszára, ami Draco véleménye szerint nyilvánvalóan ostobaság volt. Persze szó sem volt hivatalos tiltásról a női játékosok ellen, de amikor az egyetlen női játékos több évtizede nem tudott kitörni a tartalékosok közül, nos, úgy tűnt, beigazolódtak a suttogások az edzőkről és a csapat légköréről.

– Akkor miért fedted fel előttem ezt a nagyszerű titkos fegyvert? A Darazsaknak nincs helye több terelőnek a csapatban, kiröhögnének, ha ezt javasolnám.

Macnair bólintott, és folytatta:
– Igaz, fiam, szerintem sem illik ez hozzád. De tudsz egy másik csapatot, amelynek hasznára válhatnának a felsőbbrendű képességei?

Draco megrázta a fejét, nem tudatlanságból, hanem egyet nem értésből. Most már értette, mire akar kilyukadni Macnair.
– Kizárt dolog, McLaggent sosem tudnám meggyőzni. Ő csak a Hárpiák felderítője, hogy „bújócskát” játszhasson a vonzóbb felderítőjelöltekkel. Különben is, ugye tudod, hogy Bellamy rossz szemmel nézi az efféle összejátszást?

Macnair türelmetlenül intett a kezével.
– Ugyan már, nem mondhatja, hogy az a lány nem egy rohadt veretes csodagyerek! Bármelyik másik csapatban kezdhetne!

Draco végigmérte a kollégáját, és összehúzta a szemét.
– Miért érdekel? Miért aggódsz ennyire emiatt a lány miatt?

Macnair felsóhajtott, és végigsimított a kezével a sötét borostáján.
– Nézd, én szerveztem be őt közvetlenül a Roxfortból. Komolyan mondom, amikor azt mondom, hogy még sosem láttam olyan tehetséget terelést, mint amilyen az övé. És hát… ő mugli születésű, és hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy sok karrierlehetősége lett volna az iskola után. Nekem azt mondta, csak annyi pénzt akar keresni, amiből eltarthatja az apját.

Draco homlokráncolása elmélyült, és türelmetlenül végigsimított a saját fehérszőke haján. Miért volt az ő baja, hogy Macnair gyengéd érzelmeket táplált valami mugli lány iránt?

Hallod ezt, Malfoy, hogy az üst hívja az üstöt a vízzel…

A kurva életbe!

– Nézd, ha ennyire sokat jelent neked, akkor beszélj McLaggennel.

– Nem tehetem, a múlt hónapban majdnem összevesztem vele, mert szexuálisan zaklatta Bellamy asszisztensét. Együtt jártál vele iskolába, igaz? Hátha nem tudod bevetni a jó öreg Malfoy bájt, tudod, hogy mennyire rajong azért, hogy feljebb mászhasson a társasági ranglétrán.

Draco csalódottan sóhajtott egyet, tudta, hogy Macnairnek igaza van. Az a hülye pongyola olyan kibaszottul átlátszó volt a társadalmi törekvéseivel, és bármit megtenne azért, hogy akár a gazdagokkal, akár a híresekkel, akár a hatalmasokkal kerüljön kapcsolatba.

– Rendben, megpróbálhatom. Meg tudsz szervezni egy találkozót Tylerrel?

Macnair elvigyorodott.
– Nincs jobb alkalom, mint a jelen, fiam. Három perc múlva visszajön az öltözőből.

Így hát Draco a sötét stadionalagút falának támaszkodva találta magát, és várta, hogy Maureen Tyler előbújjon. Amikor végre kilépett, mugli tréningruhában, Draco barátságosan biccentett, amit remélt.
– Miss Tyler?

A nő arca homlokráncolttá változott, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Segíthetek, haver?

Draco magabiztosan közeledett hozzá, és kinyújtotta a kezét.
– Draco Malfoy, nem tudom, ismerős-e önnek…

– Igen, mindent tudok rólad.

Draco zavartan csóválta a fejét, és visszahúzta a kinyújtott kezét. Mi a faszt akart ez jelenteni?

– Te vagy a Darazsak felderítője. Az egész liga tudja, hogy ki vagy – folytatta nyersen, és Draco igyekezett nem kifújni levegőt a megkönnyebbüléstől. Tekintve, hogy a lány még csak tizenkilenc vagy húsz éves volt, az útjaik a Roxfortban sosem keresztezték volna egymást. Ami azt jelentette, hogy eljátszhatta az igényes felderítő szerepét.

– Rendben, akkor miért nem ismerlek? Normális dolog, hogy egy tartalék játékos a szezonzáró meccs után elidőzik, csak hogy még néhány gyakorló ütést be tudjon vinni?

Maureen vállat vont, és megrángatta az egyik hosszú, fekete fonatot a lófarkából.
– Nem tudom, mi közöd van ehhez neked.

Rendben, ha ilyen szemét akarsz lenni emiatt.

– Nem hiszem, hogy a tehetségedet jól hasznosítják a Tornádóknál. Azért jöttem, hogy megnézzem, nyitott vagy-e egy alternatívára.

Maureen Tyler ismét vállat vont, és áttért a vállán átvetett seprűnyéllel való babrálásra. Ideges volt, és próbálta nem mutatni.

– A Darazsaknak nincs rám szükségük. Tulajdonképpen mit tudsz nekem ajánlani? Jó pénzt keresek a Tornádókkal, és nem érdekel a szórakozás.

Draco egyetértően bólintott.
– Ezt tiszteletben tartom. Csupán azt kérdezem, hogy ha véletlenül egy másik csapatból adódna egy lehetőség az utadba, nyitott lennél rá? Egy kezdő pozícióról beszélek, mint ütőjátékos, nem pedig arról, hogy a kispadon vesztegelsz, és beéred titkos edzésekkel az igazi meccsek után.

A lány megint csak vállat vont nemtörődöm módon, de Draco látta a szemében a remény enyhe csillogását.
– Meggondolnám a dolgot.

Ez elég volt Draco számára. A semmiből elővarázsolta a névjegykártyáját, és átnyújtotta neki, csak kissé lepődött meg, amikor a lány valóban elfogadta.
– Szólj, ha a jövőben bármiben a segítségedre lehetek. Jó estét, Miss Tyler!

A bosszantó jócselekedet estére megtörtént, Draco haza hoppanált, és írt Macnairnek egy gyors levelet. Tényleg abba kellett volna hagynia, hogy olyan dolgokba keveredjen, amelyekhez semmi köze. Legalább a holnap reggel Grangerrel várta.

Úgy volt, hogy a hétvégén a szüleivel tölti az időt. Mit csinált Granger a mugli szüleivel? Draco mindig udvariasan érdeklődött a lány hétvégi elfoglaltságairól, de észrevette, hogy a válaszai sokkal rövidebbek, amikor a saját vér szerinti rokonairól volt szó. A lány tudott rapszodikusan mesélni az étkezésekről és az ünneplésekről a vérmes Weasley-klánnal, de amikor a Grangerekről volt szó, Draco feszélyezettséget vett észre a szeme körül és a beszédmódjában.

Talán nem ő volt az egyetlen, akinek nehéz volt a szüleivel a helyzete. Talán ez csak egy újabb, szomorú dolog, ami közös volt bennük.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2023 Aug 02

Most nagyon érdekes ez a három történt, amit hoztál frissítésbe. Mindegyikben most indulnak be az események úgy igazán.
Uuuu izgultam Draco-ért a amikor a Roxfortba ment. Annyira, de annyira vicces volt amikor hirtelen magyarázkodni kezdet mint egy gyerek. Én eltudom képzelni Piton fejét és Dumbledore jóságos mosolyát ahogy nézték szerencsétlent.
Alig várom, hogy hogyan tovább.
Egyébként Hermione-tól tényleg hülye feltételezés volt, hogy Draco köszönhetett volna neki a páholyba. De Draco is túl dramatizálta a dolgot.
Várom a folytatást szeretettel!
Üdv:Neola

by Nyx @ 2023 Aug 03

Pedig nem is így időzítettem őket Itt látszik igazán, hogy Draco mennyire szét van csúszva még mindig, hiába lépett a gyógyulás útjára, amikor elment Roxfortba gyakorlatilag minden szorongása kijött, és hát McGalagony előtt levetkőzni azt, hogy ne diákként gondoljon magára nem igazán egyszerű. Hihihi igen, ilyenkor kár, hogy nem látjuk Piton és Dumbledore képét, pedig úgy megnéztem volna.
Végülis igen. Hermione nem várhatja Dracótól, hogy megváltozzon és odaköszönjön nekik, mint a régi jó ismerősöknek. Ehhez minimum 110%-ig magabiztosnak kellett volna lennie. Úgy ahogy mondod Draco is bőven túlreagálta az egészet. De majd erről később lesz is szó, hogy azért talán mégse. Hát nagyon nem sok bizalmat szavaztak neki a varázsvilágban a múltja miatt... Nemsokára jön a következő fejezet :)