Fejezetek

1. fejezet
1. fejezet
Mardekár vesztesége, Griffendél nyeresége



Az őszi szél kíméletlenül tépázta az a fekete talárt, amit Scorpius Malfoy viselt. Szúrós szemmel nézte a vonatot, ami büszkén várakozott az állomáson, hogy aztán Roxmortsba vihesse utasait. A fiú nem tétovázott azonnal felkapaszkodott utazóládájával, s vissza sem nézett a peronra. A leendő gólya új tájak, új kalandok előtt állt, de ő cseppet sem volt boldog, inkább ideges. Percekkel ezelőtt hagyta magára apját és búcsúzott el végleg Astoriától, aki az anyjának nevezte magát. Kényszerítenie kellett magát, hogy nem nézett vissza még most sem, pedig Draco még mindig a vonatot figyelte. Scorpius ökölbe szorította a kezét és mégis kinézett az ablakon. Apja ott volt, s homlokába ráncokat csalt az aggodalom, és Scorpius sokkal öregebbnek, bölcsebbnek látta, mint eddig bármikor. Nem apja miatt nem nézett hátra, hanem az anyját nem akarta többet látni, de nem is kellett aggódnia, Astoria már messze járt. Ebben a pillanatban Scorpius számára azonnal megszűnt létezni. Irigykedve nézte az anyákat, akik óvón ölelték át gyermekeiket.

Mély levegőt vett, majd felemelte a bűbájokkal könnyített ládáját és egy szabad kupé keresésére indult. Elszánt volt és magabiztos arcvonásai csupán csak a belsejét mardosó keserűség álarcaiként szolgáltak. Talán most először viselkedett így. Eddig úgy gondolta, hogy nincs helye a varázslók között, mivel anyja mindig is egy selejtként kezelte és valahogy az ő véleménye mindig annyit számított neki. Megtalálta, amit keresett – egy üres fülkét hátul és behurcolta a ládáját. Sóhajtva ült le, egy kicsit meg is könnyebbült most. Aztán kintről dühös beszélgetés foszlányait hallotta.

– Al! – hallotta egy igencsak ingerült fekete hajú, kék szemű fiú hangját. – Mondtam, hogy ülj be az egyik kupéba és majd Roxfortban találkozunk.

– Ne viselkedj velem úgy, mintha csak egy kis pisi lennék! – morogta Albus, de a fivére észre sem vette. James megcsóválta a fejét és a nyakát nyújtogatva kereste barátait a tömegben, viszont öccse fejmosását egyáltalán nem felejtette el. Al pedig egy fáradt fintorral tűrte a kioktatást.

– Tudom, hogy apa mit mondott. De nekem találkozóm van a barátaimmal. Csak ne keveredj bajba, oké?

– Jól van. Senki sem kérte, hogy pesztrálj! – jelentette ki a fiú egy kicsit hangosabban. – El vagyok én egyedül is.

– Akkor ne kövess úgy, mint egy pisis! – morogta James. – Majd később találkozunk, öcskös, addig ne csinálj semmi bajt!

– Rendben – sóhajtott Albus. – Nem kell semmit sem még egyszer elismételned.
James elmosolyodott, majd összeborzolta öccse haját, ami így még inkább hasonlított apjukéra.

– Hé, Al! – szólat vissza James egy vigyorral.

– Mi az? – kérdezett vissza türelmetlenül a fiú.

– Azért csak vigyázz nehogy a Mardekárba kerülj – nevetett harsányan, majd folytatta az útját a barátait keresve. Albus egyedül maradt, ismerősök nélkül, magában füstölögve. Sóhajtva nézett körül a folyosón, ahol zsibongó gyerekek tömkelege hömpölygött. Egyáltalán, hogy találjon egy üres helyet? Tanácstalan volt. Scorpius eközben érdeklődve bámulta a fiút, erőt vett magán és kinyitotta az ajtót.

– Szia! – köszönt barátságosan. Aztán megtette az első lépést: – Itt van szabad hely, ha azt keresel.

– Szia! Köszönöm. Ha a bátyámon múlna végig állva utaznék. Nem szeretem a tömeget – vallotta be. Scorpiust meglepte a fiú őszintesége.

– Scoprius Malfoy – nyújtotta ki a kezét.

– Albus Perselus Potter – fogadta a kézfogást. – Segítenél behúzni a ládámat? Egy kicsit nehéz.

– Persze. De mi lenne, ha egy kicsit rásegítenék? – vigyorodott el ravaszul a fiú, majd elővette a pálcáját és kimondta a varázsigét. – Most emeld fel!

– Ez eszméletlen – lelkendezett Albus és könnyedén felemelte a ládát. – Hol tanultad?

– Egy könyvben olvastam – vonta meg a vállát a fiú, majd leült az egyik ülésre.

– Nekem nem hagyták, hogy varázsoljak, mielőtt idejöttem volna.

– Nem gond – mondta Scorpius. – Apa nekem se engedte volna, de nem tudott róla, hogy kipróbáltam néhány dolgot. Ismerem az apukádat. A keresztanyád, Hermione Granger, pedig az apukám ügyvédje. Anyukádat is, ő nagyon jó kviddics játékos.

– Én is ismerem a te apukádat. Tavaly láttuk a bajnokságon, és a csapatának a képe kint van James szobájában.

– A hírnév – mosolyodott el Scorpius. – De én nem vagyok jó kviddics játékos.

– Azt hiszem én sem, de még nem nagyon engedtek seprűre ülni. Egyszer leestem és eltörtem a karomat. Nem volt vészes, anya azóta nem engedett repülni. Te melyik házba akarsz kerülni?

– Valószínűleg a Mardekárba fogok kerülni. A családom minden tagja az volt. Bár ez engem nem igazán érdekel. Apa azt mondta, hogy büszke lesz rám, akármelyik házba kerülök. Én nem aggódom – nem akarta elmondani az igazat, de aztán rászánta magát. – De aggódom, be vagyok gyulladva.

– Én is – vallotta be Albus. A két fiú elnevette magát, s ezek után élénk beszélgetésbe kezdett. Scorpius örült, hogy valaki eltereli a figyelmét. Albus pedig nem érezte magát egyedül. Megegyeztek, hogy mindegy melyik házba kerülnek, tartani fogják a kapcsolatot, ami persze lehetetlennek hangzott, főleg, ha a jövendő házaik ősi ellenségek voltak.

Beszélgetésüket azonban megzavarták. Négy igen csak gonosz tekintetű fiú állt az ajtóban, Scorpius rosszat sejtett ezért keze ügyébe vette a pálcáját. Ez afféle reflex volt, mióta hivatalosan is megkapta, már nem ment sehova sem nélküle. A köpcösebb fiú kinyitotta az ajtót, majd mind a négyen beléptek a kupéba.

– Hát igaz, amit rebesgetnek? – szólalt meg egy tinta fekete hajú fiú, aki egy fejjel kisebb volt Scorpiusnál. Sötét tekintete sütött a mélye eredő gonoszságtól, fekete talárja makulátlanul feszült rajta, s majd’ szétvetette a gőg. – A két sztárgyerek egy kupéban. Ez igazán csodálatos.

– Mit érdekel az téged? – válaszolt Scorpius.

– Te biztosan Malfoy vagy. Már vártunk – kezdte a fiú és elvigyorodott. – Felix Zabini vagyok. Apáink egy évfolyamba jártak. Ő Swan Crak – mutatott egy tagbaszakadt fiúra, aki bambán nézett előre, s az orrát piszkálta. – Ő pedig Draven Crow – nevét hallva a piszkosszőke hajú Draven bólintott, aztán gúnyosan végigmérte Scorpiust, aztán elfintorodott.

– Én pedig Patrick Parkinson vagyok – állította félre a Felixet egy barna hajú fiú, aki valahogy kilógott a sorból, de tekintélyt parancsolóan a többiek fölé emelkedett arisztokratikus tartásával.

– Scorpius Malfoy.

– Albus Potter.

– Most, hogy így túlestünk a formaságokon. Elárulnátok, hogy mit kerestek itt? – kérdezte Scorpius gyanakodva.

– Volt még egy hely a kupénkban. Úgy gondoltuk felkutatjuk azt a Malfoyt, akiről annyit hallottunk – válaszolta Patrick. – Vagy rossz tettük? Tudjuk, hogy az apád többször is elutasította a barátai meghívását, de ez még nem ok arra, hogy mi ne legyünk barátok.

– Nem ismerlek titeket – vonta meg a vállát. – Jó nekem itt.

– Szóval egy Potterrel szimpatizálsz? Nocsak – nevette el magát Draven. – Amikor a mardekárba osztanak be, akkor nem nehezen találsz majd barátokat, ha ezzel barátkozol.

– Köszönjük a látogatást, de jobb, ha most elmentek – javasolta Scorpius.

– Majd te is rájössz, hogy nem a megfelelő emberekkel barátkozol – mosolyodott el gonoszul Felix.

– Ha megengeded, Zabini, akkor majd ezt én eldöntöm. – Ekkor egy igen nagyhangú lány esett be a kupéba, s majdnem feldöntötte Zabinit, aki ezt igencsak nehezményezte. A fiú majdnem ráesett Crakra. A vörös hurrikán elhúzta a száját, de nem vette annyira lelkére Felix dühös tekintetét.

– Bocs, csak Albust keresem! Egyébként, sziasztok! – köszönt mindenkinek a vékony, vörös hajú lány, akinek az arca tele volt temérdek szeplővel. – Rose vagyok. Mit csináltok?

– Nos, már csak egy Wealsey hiányzott – sziszegte Felix.

– Ez igen, még a vezetéknevemet se mondtam és te rögtön tudtad. Látó vagy? – kérdezte érdeklődve, majd elmosolyodott és közelebb lépett a fiúhoz, hogy közelebbről is megnézze, Felix azonnal hátrébb sorolt.

Scorpius értetlen képpel nézett Albusra, aki csak intett egyet, hogy meg se szólaljon. Rose úgy pezsgett, mint egy energia bomba.

– Nem. Hanem felismertelek a vörös hajadról. Csak nektek van ilyen hajatok, mindenki ismeri a Weasleyket – válaszolt kelletlenül Zabini és a két ellenségnek minősített fiú kajánul figyelte a vergődését. Csatlósai pedig szúrós tekintettel nézték a lányt, aki széles mosolyt villantott.

– Bámulatos, hogy mennyire jó a megfigyelőképességed – szólalt meg vidáman, Felix feje majdnem szétrobbant dühében, de a lány nem hagyta abba. – Jó auror lenne belőled. Az apukám is az. Képzeld…

– Ki a frászt érdekel, Weasley? Húzz inkább el innen! – morogta mérgesen Felix. – Senki sem hívott ide.

– De hát miért? Az unokatestvéremhez jöttem. És ti?

– Ezekkel akarsz barátkozni Scorp? – fintorodott el Patrick. – Szánalmas.

– Kit nevezel te szánalmasnak? – fordult felé Rose és vörös haja, mintha még vörösebb lett volna. Albus a fejével nemet intett, de a lány ezt észre sem vette. – Próbáltam kedves lenni fiúk, de ha nem húztok el innen perceken belül. Kipróbálom rajtatok a rémdenevér rontást, amit a nagynénémtől tanultam.

Azzal fenyegetően elővette a pálcáját, majd a betolakodók azonnal hátrálni kezdtek. Patrick azonban előrelépett és a fegyver elé állt. Rose egy pillanatra megtorpant, de továbbra is eltökélten meredt rá.

– Gyertek fiúk, menjünk! – szólalt meg Patrick, majd intett a fejével. – Hagyjuk Weasleyre ennek a két kislánynak a pátyolgatását.

Scorpius és Albus mérgesen nézett a nevető fiúkra. Rose csak megforgatta a szemét, majd lehuppant Albus mellé és elővett egy zacskó Bogoly Berti-féle minden ízű drazsét, aztán legalább tíz szemet beletömött a szájába. A két fiú szörnyülködve nézett a lányra, aki csak vigyorgott.

– Szóval te vagy Scorpius Malfoy – mosolyodott el Rose. – Ne nézz már ilyen mérgesen! Láttam apukád meccsét a múltkor. Akármit is mond az apukám, akkor is zseniális játékos.

– Köszönöm – mondta Scorpius, de még mindig dühös volt.

– Oh, Albus, ezt a papám küldi neked – mondta és egy régi pergament adott át neki. – Azt mondta, hogy ne sántikálj rosszban, vagy valami ilyesmi. Tudod milyen…

– Köszönöm, Rose! De azért kerüld el ezeket a srácokat – javasolta Albus. – Tudom, hogy anyu nem tanította meg neked azt a rontást.

– Ezt nem kell tudniuk – válaszolt ravaszul a lány. – Na, jó most már mennem kell, várnak a barátnőim. Örülök a találkozásnak, Scorpius! Roxfortban találkozunk fiúk.

– Én is örültem – mondta a fiú, de nem tudta hová tenni Rose Weasleyt.

– Olyan, mint egy hurrikán – magyarázta Albus. – Kicsit talán flúgos is. Imádom Luna nénikémet, de néha azt hiszem, hogy teljesen…

– De esze az van – mondta Scorpius. – Hanem ezekkel a srácokkal még lesz némi problémánk.

– Igen. Nem is kevés – nyugtázta Albus.

– Amúgy mi ez a régi pergamen?

– Majd később megmutatom – mosolyodott el a fiú, mintha egy igazán pompás titkot tudott volna. Az út további része nyugodtan telt. A két fiú nevetve beszélgettek tovább egészen addig míg a vonat be nem futott az állomásra.

– Elsősök ide hozzám! – hangzott egy határozott féri hang. Scorpius és Albus ezt követően csatlakoztak a zsibongó tömeghez. Albus vidáman integetett a magas óriásnak, akitől Scorpius egészen elkerekedett szemmel nézett a férfira.

– Ő, Hagrid, a családunk régi tagja. Egyébként ő tartja a legendáslényeg gondozását. Nagyon kedves, majd bemutatlak neki.

– Rendben van – nyugtázta Scoprius mosolyogva. Emlékezett egy történetre egy hippogriffről, ami egyszer megsebesítette az apját. Az elsősök csapata elindult a tóhoz vezető ösvényen. Izgatott suttogássá halkult a zsivaj. A szűk örvény végén Scorpius megpillantotta a tó túlpartján a száztornyú kastélyt. Az ámulattól leesett az álla. Éppen telihold volt ezen az éjszakán, s a sejtelmes, halvány fényben egyszerre volt félelmetes és hívogató a látvány. A társaság négyesével beszállt a csónakokba, majd megkezdték az utazást a kastély felé. Hangtalanul siklottak a fekete víz felszínén, mintha csupán csak érintenék a hullámzó vizet.

Scorpius belógatta a kezét a hűs vízbe. Maga sem tudta, hogy miért, de a hidegvíz megnyugtatta egy kicsit. Aztán valami nyálkás dolgot érzett a kezén.

– Mi a franc? – kiáltott fel hirtelen és megbillentette a csónakot.

– Vigyázz barátocskám! A polip szeret játszadozni – szólalt meg Hagrid nevetve.

– Polip? – kérdezett vissza a fiú rémülten
.
– Octopus maximus, még Dumbledore idejében került a tóba – magyarázta a dörmögve a férfi.

– Malfoy berezelt! – hallotta nem is olyan messze Felix Zabini hangját. – Hé, Malfoy! Keresd meg a Weasley csajt, ő majd megvéd. – A társaság nevetni kezdett. Scorpius pedig dühösen húzta össze magát a csónakba.

– Maradjatok nyugton! Zabini, te is! Ha azt hiszed, hogy a tóban nincs, ami rád is veszélyes, akkor nagyon tévedsz, a sellők alig várják, hogy behúzzanak a víz alá! Fejre vigyázni! – hangzott a határozott utasítás, ami mindenkit túlharsogott. A társaság egyöntetűen elhallgatott, valahogy senki sem mert még pisszegni sem.

A barlang, ahova a csónakok az útjukat folytatták egészen a kastély aljáig húzódott. Végül egy földalatti kikötőben álltak meg. A csónak ide–oda himbálózva ért partot. Mindenki kikászálódott a partra és egy lépcsőn indultak el felfelé. Scorpius egy kicsit megkönnyebbült, mivel lassan tengeribetegnek érezte magát.
– Neville, akarom mondani Longbottom professzor, az elsősök megérkeztek – kurjantotta el magát Hagrid. Neville komoly arckifejezéssel nézett végig a társaságon.

– Köszönöm, Hagrid! Üdvözlök mindenkit a Roxfortban! Gyertek utánam, hamarosan elkezdődik a beosztási ceremónia, ami nagyon fontos részét képezi az elkövetkezendő hét évnek. Kettes sorban vonulunk be a Nagyterembe. Mindenki viselkedjen rendesen! – Neville professzor ezt követően ismertette a házakat és ezek szerepét. Scorpius izgalmában teljesen elfehéredett és a professzor kedves hangvételével ellentétben félni kezdett. Aztán megtörtént, amitől egész eddig rettegett. Beléptek a Nagyterembe. Scorpiusnak meg kellett állapítania, hogy ennél szebbet nem látott még soha. Az égő gyertyák lebegtek, s az éjjeli égboltot tükrözte az impozáns mennyezet. Egy háromlábú széket és egy nagyon régi varázslósüveget tettek le a terem közepére. Scorpius meghökkenve vette tudomásul, amikor az elnyűtt fejfedő megszólalt.

Eszem több van, mint amennyit látsz
Ha nélkülem nem találsz házat, mehetsz amerre látsz
Én vagyok a Teszlek Süveg,
Ne tátsd tovább a szád!
Tégy a fejedre, s meglásd,
megmondom, melyik ház vár rád!

Ha bölcs vagy, eszed jól vág,
házad nem más, mint a Hollóhát.
Ne csüggedj, ha jámbor vagy és félénk
Hugrabug a te házad nincs efelől semmi kétség

Ám ha erényed a bátorság és vakmerőség,
helyed a Griffendélben van, hidd el, nem tévedtem még
Ravaszság, agyafúrtság is házat talál,
Titeket vár a Mardekár

Ne félj! Ne fuss el! Én nem harapok, hiszen nincs is a számban fog.
Meglásd, a házadat szeretni fogod.

A süveg ekkor befejezte az énekét, hatalmas ováció fogadta a dalt. Albus és Scorpius a többi elsőssel együtt ugyan tapsolt, de még mindig nem volt egyikük sem megnyugodva. Aztán sorra hívták ki a diákokat. Scorpius gyomra összezsugorodott, ahogy egyre közelebb érkeztek az ő nevéhez.

– Malfoy, Scorpius – hallotta meg Longbottom professzor zengő hangját. Magabiztosságot erőltetett magára és úgy sétált ki a székhez. A Mardekár ház tanulói izgatottan morajlott. Scorpius leült a székre, majd a fejére került a bűvös fejfedőt. Túl nagy volt számára a süveg, így szemébe csúszott, nem látott semmit sem. A külső zajok eltűntek, mintha valamiféle sötét szobába került volna, de érezte, hogy nincs egyedül. Dörmögő hang motyogott a süvegben.
– Áh, egy Malfoy! Lássuk csak, lássuk, milyen képességei vannak? Bátor vagy, eszes és tehetségért sem kell a szomszédba menned. Azonban van itt még más is. Ravaszságban verhetetlen, agyafúrtság is akadt elég… Mit is látok még? Magad sem vagy tisztában a képességeiddel, de miért? Nem olyan Malfoy vagy, mint az elődeid, hova is tegyelek téged? Családod minden tagja Mardekár eszméi szerint él és halt. Neked is ott lenne a helyed.

– Ne a Mardekárba, kérlek! – gondolta Scorpius. – Nem akarom a családi hagyományt követni.

– Szóval ne a Mardekárba. Tudod nem te vagy az egyetlen, aki ezt mondta nekem. Bátor vagy – nevetett a hang. – Nemes vagy ifjú Malfoy, nemesebb, mint bármelyik felmenőd. Valóban nem lehet a Mardekárban a helyed. Fájdalom a Malfoy dinasztiának, de a te házad nem más, mint a Griffendél! – Az utolsó szót már az egész terem hallotta. Scorpius fejéről lekerült a süveg és hunyorogva nézett a Griffendél asztala felé, majd megkönnyebbülten indult el a tapsoló társaság felé. Boldog volt és felszabadult.

– Gyere itt vagy egy hely! – intett neki James Potter. – Szia, nagyon örvendek, James Potter vagyok!

– Szia! – fogott vele kezet Scorpius.

– Örülök, hogy hozzánk kerültél. Nekünk van a legjobb kviddics csapatunk elhiheted – húzta ki magát a fiú büszkén. – Ne felejts el jelentkezni!

– Bizony, bizony – szólalt meg egy hang a háta mögül. Scorpius meglepődve vette észre a szellemet maga mellett – Sir Nicholas de Mimsy-Porpington vagyok a Griffendélt– torony kísértete. Üdvözöllek, ifjú Malfoy! Tudod-e, hogy több száz éves hagyományt törtél meg azzal, hogy a házunkba kerültél?

– Azt hiszem, tudom. Nagyapám mesélte – válaszolt egy fél mosollyal.

– Hé, szólt közbe James. Most jön Al!

– Potter, Abus – hangzott Logbottom professzor hangja. A süveg egészen hosszú ideid néma maradt. Scorpius James arcát figyelte, aki szeszülten várta a döntést. Végül a Teszlek Süveg elkiáltotta magát:

– Griffendél!

– Hála Merlinnek! – mondta James megkönnyebbülve. – Egész nyáron azzal szekáltam, hogy a Mardekárba fog kerülni. A végén én magam is elhittem, hogy oda kerül.

– Egy Potter a Mardekárban? – nevetett az egyik évfolyamtársa, Mark Wood. – Elképzelhetetlen lenne. De még van egy húgod is.

– Lily nem az a mardekáros, nekem elhiheted – mosolygott James.

– Üdv a griffendélben ifjabb Potter – üdvözölte Mark egy hátba veregetéssel Albust.

– Gratulálok, Al! – köszöntötte fivérét James.

– Szép volt! – veregette hátba a fiút egy másik, igencsak testesebb griffendéles diák, Alex McGregor. Ezek után a beosztási ceremónia nyugodtan zajlott. Rose Weasley is a Griffendél házba került, így teljes volt az öröm. Elhappolták az évfolyam összes híres emberét, főleg Scorpiusnak örültek és folyamatosan kérdésekkel bombázták Dracóról és megígértették vele, hogy apja eljön majd a répüléstan órára.

Ahogy sejtette Crow, Zabini, Crak és Parkinson bagázs a Mardekár házba került, nem alaptalanul. De ő nem kért az aranyvérű elitből, ahogy apja sem. Ezért nem ismerte őket, holott a fiúk láthatóan őt igen. Viszont Scorpius úgy gondolta Albus Potter sokkal jobb társaság náluk. Azonban a fiú észrevette, hogy a Mardekár ház tanulói elég szúrós szemmel néznek rá. Még lesznek itt problémák – gondolta, de ez nem tudta elvenni az örömét.
hozzászólások: 0
feltöltötte: Nyx | 2021 Jul 13

Powered by CuteNews