2. fejezet
A kettévált Greengrass kúria

A bagoly messze szállt Roxfort oltalmat adó közelségéből és elindult egy hosszú útra. Tavakat szelt ált, zöldellő dombok felett haladt el, egészen addig fáradhatatlanul repült, míg fontos terhét célba nem juttatatta.

Már jócskán besötétedett, amikor a hatalmas barna bagoly végigsuhant a holdfényben fürdő kerten. A kettészelt Greengrass kúria álmos csendbe burkolózva, büszkén emelkedett az ég felé, még a sötétségben is jól látszott a két épületrész erős kontrasztja. Az egyik élettől sugárzott, ellenben a másik halott volt, még a virágok is feladták a küzdelmet, s a romlás útjára léptek. Astoria és Daphne Greengrass tettek arról, hogy minél nagyobb legyen az a tisztes távolság közöttük, praktikus okokból szétválasztották egykori otthonukat és mindketten önálló lakrészként vették birtokba sajátjukat.

A testvérpár ugyan nem volt vészesen rosszban egymással, de Astoria személyiségváltozását megsínylette kapcsolatuk. Daphne szomorúan nézte nővére önpusztító életmódját, mégsem tett már semmit sem. Egy átokheg emlékeztette, hogy ne ártsa bele magát Astoria dolgába, ekkor választották szét az impozáns épületet. A lány egyedül annak örült, hogy a szülei már nem érhették meg ezt a pusztítást. Egyik lányukra sem lettek volna büszkék – állította mindig is Daphne.

Astoria egy rossz házasságot, bájitalfüggőséget és irtózatosan rossz természetet tudhatott magának. Daphne pedig eldöntötte, hogy szülei akarata ellenére nem megy soha sem férjhez, s inkább a kertészkedésbe ölte minden energiáját. Hiába nyíltak szakadatlanul a legzordabb télben is, s a legnagyobb melegben is a virágok Daphne kertjében, s Astoria hiába pusztított magát, és kereste önmagát a sötét oldalon, egy dologban közösen osztoztak: egyikük sem találta meg igazán a saját boldogságát…

Ezen az estén a halott kertből egy csuklyás alak haladt át a bűvös telekhatáron. Nesztelen léptekkel szelte át a zöld gyepet, lopakodva, mintha betörő volna. Pedig csupán egy megtévedt lélek volt, aki már nem nyerhetett megbocsátást. Astoria mélyen szemébe húzta a bársonyanyagot, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Megalázónak találta viselkedését, viszont más nem jöhetett számításba. Meg kellett tudnia mindent, ami a gyerekeivel kapcsolatos. Az őrülettel övezett napjait néha még megvilágította a remény fel–felvillanó apró szikrája, ami némi józansággal is megörvendeztette. Aztán mikor ez kihunyt újra folytatta az önpusztító életét tovább.

Óvatosan, halálos csendben közelítette meg húgát és lányát, a delíriumos ködből feltörő valódi énje űzte ide ezen az éjszakán. Látni akarta őt, a kislányát, Astridot, mély bűntudat marta lelkét gyengesége miatt. Hetek óta ez volt talán az egyik legtisztább pillanata, s most tudott csak elég erőt venni magán. Az ördög lelke nevű bájital függősége elhomályosította a józan ítélőképességét, keze remegett a szer hiányától, de nem adta fel. Legalább egyik gyermekének ne okozzon akkora csalódást. Egyelten egy ölelést akart kisajtolni magából és pár kedves szót, amivel magához édesgeti a kislányt és nem engedi a Malfoyoknak, hogy elszakítsák tőle.

Csak egy pár pillanatra szeretett volna olyan lenni, mint régen, amikor még olyan dolgokban is hitt, amik mára elvesztették a jelentőségüket. Nem szabadott volna ilyen korán Dracóhoz mennie és nem kellett volna görcsösen szerelmet feltételeznie. Scorpius születés után pár hónappal rátalált erre a szerre, mely elfeledtette vele a gondjait és olyannak érezte az életét, amilyennek mindig is álmodta. Boldogság egyedül a bájital hatására alakult ki benne, amitől olyanná vált, mint a gonosz Nyugati Boszorkány. A szer a rosszabbik énjét hozta felszínre, elkendőzve minden valódi emberi érzését, csak az élvezetnek hódolt ekkor, és semmi sem érdekelte.

Kivéve a mai napon – gondolta Astoria keserűen. Már nem tudott leállni, évek óta egyre többet és többet akart, sosem volt elég, sosem volt teljesen boldog, ám minden csepp az ördög lelkéből órákra elfelejtette vele fájdalmait. Most először azonban le akart állni egy pillanatra és rendbe hozni valamit. Valamit, ami már réges-régen elromlott. A keserűség pedig azt mondatta vele, hogy egyáltalán nem lesz erre szükség, mivel soha nem fog sikerülni. Egyedül éjszaka leplében mozoghat itt, különben csak romlást hozna magával és megfertőzné őt.

Elmosolyodott, amikor az alacsony labirintusként metszett sövény útvesztőjében egy halványrózsaszín tüllruhába öltözött tündért vett pillantott meg. Astrid gondtalan és felhőtlen örömmel kergette a fénytündéreket, melyek csilingelve kacagtak rajta. Egyet sem tudott elkapni, de ő ettől még nem adta fel. Szőke fürtjei vidáman repkedtek a pirospozsgás arcocskáját kertezve. Még semmit sem tudott az őt körülvevő világról és még ártatlan volt. Astoria lemondóan lesütötte a szemét és ránézett a kezeire, melyre megannyi mocskos tett emléke tapadt. Nem volt méltó egy ilyen tiszta emberi lény társaságára, soha nem közelíthette meg őt. Egyedül Daphne-nak hagyta meg ezt a lehetőséget. Benne megbízott, még a legőrültebb napjaiban is. Már nem is tudta minek jött ide, mégsem tudott elmozdulni.

Megzörrent az egyik bokor közvetlenül mellette. A vadrózsák megmozdultak és illatuk megcsapta Astoriát. Nem kellett pálcát sem rántania, hogy tudja ki jött ide hozzá. Egyáltalán nem találta különösnek a jelenlétét. Hiszen mindig megtalálta. A kötelék mely köztük volt megengedte ezt a kellemetlen vérségi kapcsolaton alapuló képességet, melyet a Greengrass család hordozott magában évezredeken át.

Daphne alakja bontakozott ki a sötétben. Hosszú hajával és kék szemével pontosan úgy nézett ki, mint anyjuk egykor. Kettőjük közül Daphne volt olyan, mint a nyájas szívű Gemma, aki olyan fiatalon hagyta magukra lányait. Astoria szívét mardosó kín szorította össze. A szégyennek kellett volna eluralkodnia rajta, de most egészen más érzés vette át cselekedetei felett a hatalmat.

– Mit keresel itt? – jelent meg a rózsalugas árnyékában Daphne. Nagyon hasonlítottak egymásra külsőleg, de belsőjüket tekintve egyáltalán nem hasonlítottak egymásra.

– Már be kell jelentkezni hozzád? – kérdezte gúnyosan Astoria, igyekezett elrejteni remegő kezeit, nehogy testrévre gyanút fogjon. – Csak a lányomhoz jöttem. Mi ebben a szokatlan?

– Hogy látni sem akarod, mióta ideküldted szegényt. Csupán csak a hirtelen feltámadt anyai érzéseiden csodálkozom – vonta meg a vállát a húga. – Mégis mi ütött beléd, hogy ilyenkor idejössz?

– Láttam a tündéreket az ablakomból – magyarázta Astoria, majd levette a csuklyáját. – Kint van a kertben?

– Igen – mondta Daphne és szomorúan elmosolyodott. – Tegnap megtalálta a régi tündérjelmezt, amit anya varrt nekünk még régen. Azt hiszem, a tiéd van rajta, én meg hozattam néhány fénytündért az Abszolútról. Nem nagydolog, de így legalább nem sírt, amiért nem mentünk el a pályaudvarra. Hiányzik neki a családja. Főleg a bátyja. – Daphne szúrós szemmel nézett rá. Astoria kényelmetlenül feszengett egy pillanatig, majd felszegte az állát és dacosan a szemébe nézett.

– Engem vádolsz mindenért, ugye? – csattant fel Astoria, s az őrület kezdett visszatérni a szemébe. Daphne igyekezett palástolni az érzelmeit, de félt, hogy megátkozzák ismételten. – Nem én tehetek arról, amit Draco tesz velem. Semmilyen joga nem volt elszakítani a gyerekeimtől! Astird az enyém és senki nem veheti el tőlem.

– Elengedhettél volna minket és nem kellett volna az a varázslat sem. Csalódást okoztunk Scorpiusnak. Ott akartuk lenni, de megakadályoztad. Miért tetted?

– Annyira sajnálom, hogy még mindig nem érted a döntéseim okát. Szeretném megmagyarázni neked, de te ezt soha nem fogod érteni, mert nem vagy anya. – Daphne szeme megvillant. Sokkal inkább anyja volt Astridnak az elmúlt hónapokban, mint Astoria valaha is volt és valaha is lesz. Kimondta volna ezeket a gondolatokat is, de magába fojtotta, ahogyan sok mást is az elmúlt években. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon vele.

– Akkor sem kellett volna ezt tenned. Scorpius a te fiad is és Astrid testvére. Ne akarod, hogy meggyűlöljék egymást.

– Nem engedhettem oda a lányomat, hát nem érted? – mordult rá a nő idegesen. – Tudod, hogy milyen nehéz Dracót ideengednem hozzá? Legszívesebben már régen megöltem volna, ha van rá lehetőségem. Megfosztott mindentől, de a lányomtól nem fog.

– Rendbe kellene hozni ezt az egészet – mondta végül halkan. – Astridnak szüksége van…

– Ránk. Nem Dracóhoz és Scorpiushoz tartozik, ezt te is tudod nagyon jól. Mi vagyunk a családja. Astrid csak is a Greengrass családhoz tartozhat, semmi nincs meg benne, ami a Malfoyokra emlékeztet. – Daphne-nak uralkodnia kellett magán, nehogy felhorkanjon testrévre arcátlan viselkedésén.

– Astoria, miért nem kérsz segítséget? – próbálkozott újra Daphne, akármilyen reménytelen volt a helyzet, még mindig kereste azt a lányt, abban a szörnyetegben, aki önző módon az uralmában tartotta az ő életét is. – Biztosan ki tudunk valamit találni, hogy jobban legyél. Kérlek, legyél az, aki régen voltál. Néha már azt hiszem nem is ismerlek egyáltalán.

Mindkét nővér szemében a fájdalom könnyei jelentek meg. Astoria egy része, melyet még a sötétség nem nyelt el teljesen sikítva könyörgött segítségért, de a lelkének elfajzott része könnyedén elhallgatta. Az ördögi marokban vergődve nem látott több kiutat a helyzetéből. Kihúzta magát és mélyen belenézett Daphne szemébe.

– Jól vagyok, semmi szükségem segítségre. Minden a legnagyobb rendben van velem, csak még pár hét kell és át tudom vinni Astridot a házamba. – Mindketten tudták, hogy ez egy újabb hazugság, de egyikük sem mondott ennek ellent.

– Nem kell sietned – nyugtatta meg a húga, aki titkon azt gondolta, hogy hamarosan már nem lesz kit átvinnie abba a rothadásra kárhoztatott fél kúriába. Szólt volna Dracónak, de egyáltalán nem volt abban az állapotban, hogy kibírjon még egy párbajt, amibe Astoria kényszerítené. Csendes szemlélője volt ennek a képtelen helyzetnek.

– Tudtad, hogy Dracónak van valakije? – hozta fel a témát Astoria. – A kis Hermione Granger, akit Roxfortban úgy gyűlölt, mint egy utolsó pondrót.

– Biztosan tévedsz. Granger az ügyvédje csak. – Daphne nem hibáztatta Dracót, hogy boldog akar lenni. Bár neki is megadatott volna ez a kiváltság. Úgy érezte magát néha, mint akit eltemettek egy elfeledett helyen.

– Ahogy egymásra néztek, abból egyáltalán nem úgy tűnik. De még egy ok, amiért nem engedhetem oda a lányomat ehhez a kurafihoz. Mit képzel magáról? Lejáratja magát egy sárvérű kedvéért? Éppen elég lenne az is, hogy egyetlen tisztességes foglalkozást sem tudott találni magának – füstölgött tovább Astoria. – Nem méltó a családja nevére, ezt Lucius Malfoy is tudja, nem véletlen tagadta ki a családi vagyonból.

– Nem kellene ennyit foglalkoznod vele. Inkább a magad életével foglalkozz, végre elváltál tőle és elkezdhetnél egy új életet.

– Annyira gyűlölöm. Kényszerítettek mindenre, pedig gyűlöltem már akkor is Malfoyékat, amikor apánk elrendezte a házasságunkat.

– Úgy emlékszem azt mondtad szerelmes vagy belé – ráncolta össze a homlokát Daphne. Határozottan szerelmesnek hitte Astoriát, amikor réges-régen férjhez ment.
– Soha nem szerettem őt. Undorodtam tőle minden egyes pillanatban, amikor hozzámért. Gyűlöltem, amikor meg kellett szülnöm a fiát.

– Nem beszélhetsz így Scorpiusról – emelte fel a hangját Daphne. – Mégis csak a fiadról van szó. Merlinre, Astoria, mi a fene van veled?

– Nekem csak egy lányom van – jelentette ki zavartan, majd a sövények felé nézett, ahol a kis Astrid éppen a tündéreket kergette. Astoria behúzódott az árnyékba, ahol egyáltalán nem látszott, nem akarta, hogy a lánya így lássa. Keze remegni kezdett, és nem volt kérdés számára a következő lépés. Astridnak még várnia kell.

– Nem értelek, Astoria – csóválta meg a fejét Daphne. – Nem értem, hogy nektek hogyan születhetett olyan gyereketek, aki a Griffendél háza került.

– Hogy mondtad? – csattant fel a nő mérgesen. – Hova került?

– Jól hallottad.

– Egyszerűen ez lehetetlen – rázta meg a fejét.

– Nem kellett volna eljátszanod azt a jelenetet a pályaudvaron. Most mindenki érzéketlen anyának tart, amiért a fiad nyilvánosan elutasított – folytatta Daphne. Astoria felkapta a fejét és haragosan nézett húgára.

– Mégis honnan tudod ezt?

– Megírta a Próféta is. Talán még nem találkoztál ezzel a cikkel, de szerintem hamarosan fogsz. Nem lesz ez így jó, főleg a tárgyalás előtt.

– Senkit nem érdekel a kapcsolatom Scorpius-szal – csattant fel Astoria. – Megszültem Malfoyoknak, ahogy a szerződésünkben állt és ezzel teljesítettem a kötelességemet. Többet meg ne várjanak tőlem.

– Neked csak egy kötelesség a saját fiad? – kérdezte Daphne és valahol nem akarta hallani a válaszát, amivel egy újabb okot szolgáltatott a gyűlölet növekedésére, amit Astoria iránt táplált. Nem tudott mit kezdeni az érzéssel, de elkezdte felélni a szeretetet.

– Már nem is szeret. Annyira kinevelte belőle a Malfoy család ezt.

– Nem gondoltál bele, hogy ez esetleg miattad volt, amiért eltaszítottad magadtól? Egyáltalán miért kellett megrendezned azt a parádét?

– Nem tudom, nem tudom. Hagyj ezzel a békén! Nem érdekel, hogy hova került Scorpius, nem akarok róla hallani egyetlen percig sem – üvöltötte Astoria.

– Rendben van. De figyelmeztetlek, hogy ezzel nem szereztél magadnak egyetlen támogatót sem.

– Igazad van – bólogatott. – De most mennem kell.

– Hova mész? Még nem is találkoztál Astriddal.

– Most nem lehet, nagyon kell sietnem – motyogta zavartan, majd eltűnt az éjszakában. Daphne egy ideig még figyelte, ahogy a sötét alak gyors léptekkel átkel a határvonalon és eltűnik a romlásnak ítélt kúria omladozó falai közé. Astoria számára nem volt és nem is maradt egyáltalán semmi remény.

hozzászólások: 0