14. fejezet
Hogy mit csinált ez a lány?!

Február 4.


– Mit csinált?

– Ez nem vicces, Theodore.

– De igen, az!

– Nem, tényleg nem az.

– Ó, de az! – Theo nevetése visszaverődött a földalatti alagút faláról, amelyen keresztül próbáltak átosonni. – Hermione kibaszott Granger, mocskos sárvérű és a föld minden tiszta vérűjének foltja, sikerült a fejedbe férkőznie… PÁLCA NÉLKÜL!

Draco soha életében nem akart még ennyire Adavázni valakit.
– Esküszöm Malazár sírjára, ha nem dobod el ezt a…

– Nem vicces?! Ó nem, ez nem pusztán vicces. Ez kibaszottul vicces! – folytatta Theo, a legkevésbé sem zavartatva magát, amikor Draco a pálcáját – zöld mágiától szikrázva – az arcára szegezte. – Annyira vicces, hogy levegőt sem kapok!

Draco összeszorította a fogait.
– Ó, bárcsak igaz lenne! Mennyire szeretném, ha megfulladnál a nevetéstől. Az ég tudja, mennyivel egyszerűbb lenne az életem az állandó színpadias engedetlenséged nélkül!

Tovább sétáltak az elhagyatott londoni metróban, vakon követve a használaton kívüli síneket. Olyan volt odalent, mintha üresség lett volna, minden fény kialudt, és helyébe az a hátborzongató sötétség lépett, amitől minden egyes szívdobbanásnál összeszorult a gyomrod, szorongva a legapróbb mozdulatra. Még a Lumos bűbájok, amelyeket hárman vetettek, is tompának tűntek.

Az alagút kilométereken át tartott, és a fölöttük lévő csőtörésből származó víz szórványos és kiszámíthatatlan csöpögése kezdte kimeríteni Draco türelmét – ez, és Theo szüntelen kuncogása.

A levegő hideg és barátságtalan volt, ott lógott benne az a túlságosan is ismerős hideg, amit csak a legsötétebb átkok okozhattak. Borzalmas, de félreérthetetlen. Csontvázak és csontok ezrei sorakoztak a falakon. Bár a legtöbb holttest szétszórva hevert a padlón, vagy az alagút oldalához simulva, néhány úgy tűnt, mintha katakombát mintázva olvadtak volna bele a falba. Hátborzongató lett volna, ha ez nem lenne olyan gyakori jelenség manapság. A húsától teljesen megfosztott, csupasz csontvázak nem voltak félelmet keltőek, ha már több ezret láttál belőlük. A koponyáktól nem borzongott a bőröd, főleg ha egy ilyen örökre a karodra volt égetve.

– Még mindig nem értem, Granger hogyan csinálta – morogta Draco, amikor egy újabb sötét sarkon fordultak be. – Lehetetlen lett volna. Már hónapok óta szedi a mágiaellenes bájitalokat. Nem lett volna szabad, hogy legyen miből merítenie.

Közel kellett volna lenniük. Ha az értesüléseik helyesek voltak, bármelyik percben meghallhatják a menekülteket – azokat, akik kétségbeesetten próbáltak eljutni a Rendek bázisára. Az alagutakból nem volt kiút, erről Draco gondoskodott. Könnyű célpontok voltak.

– Gondolod, hogy idővel kialakult az ellenállóképessége? – kérdezte Blaise. – Vagy talán köze lehet ahhoz a bosszantó babráláshoz az agyában, amit te csináltál?

– Igen – mondta Theo, és végighúzta a pálcáját a falban lévő csontokon. – Mi a helyzet ezzel? Pontosan mit csinálsz vele?

Draco felhorkant.
– Ez egy kicsit meghaladja a te fizetésedet, Aranymaszkos. – A szeme sarkából elkapta a szexuálisan obszcén gesztust, amit Theo dobott neki.

– Milyen érzés volt, amikor belépett az elmédbe? – kérdezte Blaise.

Draco az arca belső felén forgatta a nyelvé. Hogyan kellett volna erre válaszolnia? Hogy vadul tolakodó érzés volt? Hogy végtelenül izgatta, hogy Granger – a kibaszott Granger – képes volt pálca nélkül belépni az elméjébe? Hogy valaki, akit a vére állítólag gyengébbé tesz nála, olyasmit tudott tenni, ami olyan tagadhatatlanul zseniális volt, hogy azóta sem tudott nem gondolni rá? Hogy olyan leírhatatlanul fájdalmas volt, hogy újra végig kellett néznie az anyja halálát? És hogy valahogy, valahogy, a szánalom, amit Grang… a sárvérűek arcán látott, sikoltani akart?

Nem. Egyikre sem tudott válaszolni, ezért a legegyszerűbb válasz mellett döntött.
– Fájt.

Blaise kicsit közelebb tartotta a pálcáját Draco arcához.
– Véreztél utána? – kérdezte, és alaposan tanulmányozta Dracót.

– Igen.

– Honnan?

– Az orromból.

Blaise bólintott, és a szemei a plafon felé villantak, mélyen elgondolkodva, miközben sétáltak és sétáltak és sétáltak.

Draco általában utálta a megrekedt csendet. Általában felállt tőlük a szőr a tarkóján, adrenalint pumpáltak a testébe, és arra kényszerítették, hogy kiéleződjenek a gyilkos ösztönei. Mindenre éberen figyelt; a padlódeszkák apró nyikorgására, a pálcák előhúzására és az árnyékban gyülekező varázslatokra. Veszélyt jelentettek, egy ragadozót, aki az árnyékban leselkedett, és csak arra várt, hogy lecsapjon.

De, ami a legrosszabb, a csend azt jelentette, hogy azok fojtott kiáltásai, akiket az évek során megkínzott és megölt, lehetőséget kaptak arra, hogy megtalálják őt. A csend ablakot nyitott, rést hagyott a zsúfolt elméjében, hogy a sikolyok belopózzanak és kínozzák, végigsiklanak a koponyáján, mint egy penge karcolása, és bosszút álljanak azokért a szörnyűségekért, amelyeket ő tett, hogy létrehozza őket. Ez volt az oka annak, hogy egy lemezjátszó bekapcsolva aludt, ami úgy volt elvarázsolva, hogy soha ne érjen véget, egy állandó zenei hurok, hogy álomba ringassa, és elnyomja azokat a pokoli sikolyokat.

A küldetések azonban mások voltak. Ilyenkor a csendben gyönyörködött. Fókuszpontként használta, hagyta, hogy kiélesítse az ösztöneit, hogy észrevegye és kiiktassa a fenyegetést, jóval azelőtt, hogy az a közelébe érne.

Kár, hogy Theodore-nak mindig el kellett rontania őket.

Draco és Blaise megpördültek, ösztönösen céloztak a pálcájukkal, amikor hangos roppanó hang visszhangzott a mögöttük lévő alagútban. Zöld varázslat világította meg a sötétséget, hogy aztán kiderüljön, hogy nincs betolakodó, nincs fenyegetés, csak Theodore Nott, aki egy csontváz karját fogta, amit az imént húzott ki a falból.

Amikor a másik két halálfaló rávillantott, Theo elvigyorodott, és úgy hadonászott feléjük a plusz karral, mintha játék lenne.

A düh felhevítette Malfoy mellkasát.
– Miért van erre szükséged?!

Theo vigyora megnyúlt, miközben egy ezüst gyűrűt húzott ki csontos ujjából, benne egy csillogó zafírral, és meglengette a Lumos bűbáj előtt, a drágakő érdekes kék fényfoltokat vetett a komor, hullákkal teli alagút falaira.

– Nem mintha szüksége lenne rá, ugye?

Draco megrázta a fejét, megpördült, és újra nekiviharzott a vonatsornak.

– Ó, lazíts már, Malfoy – énekelte Theo a háta mögül, Draco megesküdött, hogy hallotta, ahogy ugrál. – Mi értelme van ennek az egésznek, ha nem szórakozhatunk egy kicsit? Te tényleg meg akarod fojtani az élet minden örömét, ugye?

– Közel sem annyira, mint amennyire téged meg akarlak fojtani!

Végre – kibaszottul végre – Draco meghallotta, amire várt; hangokat. Több halk, sürgető suttogást.

– Álarcokat fel, uraim – csitította. – Ez állítólag egy lopakodó küldetés lesz.

– Igenis, kapitány – mondta Theo, és a csontvázkarral színpadiasan tisztelgett Malfoynak, mielőtt a helyére csúsztatta a maszkot.

Draco és Blaise ugyanígy tettek, és a csuklójuk egybehangzó mozdulatával mindannyian torzító bűbájt varázsoltak a hangszóróikra.

– Ne feledjétek, ez a küldetés nem mészárlásról szól, hanem hírszerzésről – suttogta Draco, miközben hátát a falnak nyomta. Nyakát sarok felé nyújtogatta, szemügyre véve a zsákmányát. Ahogy megjósolta, kilenc lehetséges túsz volt a barlangban; hat férfi, három nő. – Minél többet el kell fognunk közülük.

Mindkét aranymaszkos bólintott.

– Ez azt jelenti, hogy mindannyiukra élve van szükségünk – mondta Draco szigorúan. Ő és Blaise is megfordultak, hogy Theóra meredjenek.

Theo feje a barátai között csapkodott, még a maszkjaikon keresztül is érezte vádló pillantásaikat.
– Micsoda?

– Komolyan mondom, Theodore – sziszegte Draco. – Nincs gyilkolás.

Theo zihált.
– Soha nem tenném! Meg vagyok döbbenve! Teljesen megdöbbentett, hogy azt hiszed…

– Komolyan mondom, Nott! Nem, te szemétláda! Gyilkos!

Hosszan tartó csend következett. Theodore halkan kopogtatott a lábával a padlón, és az ujjai megfeszültek, majd elernyedtek a pálcája körül. Egy pillanatra Draco azt hitte, hogy nem engedelmeskedik.

– Rendben! – Theo felemelte a kezét, tenyérrel Draco felé, és a csontvázkezével, amit nem volt hajlandó elengedni, egy képzeletbeli keresztet rajzolt a mellkasára. – Ünnepélyesen megesküszöm… az összezsugorodott fekete szívemre, hogy nem fogok szándékosan megölni egyetlen ellenfelet sem.

– Köszönöm – sóhajtott fel Draco.

– De ha valamelyikük véletlenül belesétál az Avadámba, az nem az én hibám!


***

A támadás pontosan úgy zajlott, ahogy Draco számított rá.

Mint mindig, Blaise most is híven követte a parancsait; abban a pillanatban, ahogy Malfoy utasította, a sarok mögé csapott, és egy erős – nem halálos – visszavágó bűbájt varázsolt, amitől két túsz eszméletlen lett. Gyorsan összekötözte a csuklójukat és a lábukat törhetetlen láncokkal, majd szépen összekötözte a bilincseket. Képtelenek voltak. Élve. Olyan biztonságosan megkötözve, hogy esélyük sem volt a szökésre.

Igen, ahogy az várható volt, Blaise büszkén követett minden utasítást, amit Draco adott, és mint mindig Theo minden kibaszott utasítást figyelmen kívül hagyott.

– Tényleg ennyit kellett megölnöd? – Blaise összeszorított fogakon keresztül zúgott, miközben a vér és a szétroncsolt hús összevisszaságát száműzte a köpenyéből. – A Sötét Nagyúr dühös lesz. Mindannyiukat el akarta fogni, nem pedig kilencből hármat!

Theo megvonta a vállát.
– Nagyfiú már, biztosan túlteszi magát rajta – mondta, miközben az eszméletlen túszok összekötözött testét átvonszolta az alagúton, és kivonszolta a Westminster metróállomás kijáratán.

Amint kint voltak, Draco letépte az arcáról a maszkot, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, mélyen a tüdejébe szívta a tiszta levegőt, remélve, hogy lemoshatja a pangó szagot, amely mintha az alagutak falához olvadt volna.

Sárkánya szorosan összegömbölyödve állt a London Bridge-en, a farka lágyan lengett mögötte, miközben egy ló maradványait rágcsálta, amit az ideút során szedett össze. Felemelte a fejét, amikor Theo közeledett hozzá, és amikor a túszokat a lába elé tette, kivillantotta az agyarait, és mélyen a mellkasából halk dörmögés tört elő.

Theo egy kicsit közelebb merészkedett. A kezét a sárkány felé nyújtotta – szerencsét próbált –, de a farka azonnal a lába közé repült, amikor a lény csak centiméterekre az arcától csattogtatta a fogait.

Hátraugrott, kezét megadóan felemelve, és lassan odébb lépett.
– Jól van, jól van! Ne akadjon össze a pikkelyed!

Addig morgott, amíg a férfi legalább húsz lábnyira nem volt tőle.

– Tényleg nem kedvel engem, ugye? – kérdezte Theo.

– Senkit sem kedvel – viccelődött Blaise, miközben hátrébb állt, miközben Malfoy a túszokat a sárkány hátára lebegtette –, kivéve az apukáját.

Draco csendben maradt, miközben egy extra láncot varázsolt a testük köré, és a sárkány gerincét szegélyező néhány tüskére rögzítette őket. Nem gondolta, hogy egyhamar felébrednek, de úgy gondolta, jobb, ha nem kockáztat.

Felült a sárkányára, és amikor az a vállai közé telepedett, kinyújtotta kolosszális szárnyait, felkészülve a Voldemort bázisa felé tartó repülésre. Theónak és Blaise-nek haza kellett hoppanálnia.

– Malfoy – szólalt meg Blaise. – Gondolkodtam.

– Miről?

– Grangerről – tisztázta gyorsan. – Arról, hogy hogyan jutott a fejedbe.

Draco kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Folytasd!

– Mennyit tudsz arról a véres rituáléról, amivel a Sötét Nagyúr magához kötötte őt?

– Csak annyit, amennyit szükségesnek ítélt – ismerte el Draco. – Csak annyit, hogy összeköti az életét az enyémmel, és nagyobb hozzáférést biztosít számomra az elméjéhez.

Blaise elgondolkodva bólintott.
– Gondolod, hogy más módon is összekapcsolhat téged? Talán többről van szó, mint amit ő elhitetett veled? Átnéztem néhány főkönyvet a családi könyvtáradban…

– Ó, csak köpd ki, jó?! – Theo felhorkant. – Néhányunknak van jobb dolga is, mint egész nap itt ácsorogni és pletykálni, mint a vénasszonyok!

– Akkor menjetek csak! – sziszegte Draco ingerülten. Theo talán az egyik legrégebbi barátja volt, de a türelme folyamatosan fogyott a szarkasztikus aranymaszkos iránt. Ha Theo nem harapott a nyelvére hamarosan, azt kockáztatta, hogy elveszíti. – Tűnj innen, mielőtt kitalálok egy megfelelő átkot, amivel megbüntethetlek a mai engedetlenségedért.

Theo általában kifejezéstelen vonásaira mogorva fintor csattant. Ajkát összegörbítve tett egy lépést előre, és a pálcáját Draco felé irányította.

Sárkánya ismét felnyögött. Ínye behúzódott, miközben agresszív lépést tett Theo felé, amitől a híd alapjai is megremegtek a súlya alatt.

Theo azonnal leeresztette a pálcáját, és néhány óvatos – és okos – lépést hátrált. Néhány másodpercig Draco felé bámult, megvonta a vállát, majd heves reccsenéssel elhoppanált.

– És? – kérdezte Draco, amint Theo eltűnt. – Mi az elméleted?

Blaise találkozott a szemével.
– Ez egyelőre csak egy elmélet. Még abban sem vagyok biztos, hogy lehetséges. A körülmények eléggé egyediek, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy mennyire pontos hipotézis. – Miközben beszélt, felcsatolta a mandzsettagombokat a talárján, ezt a szokást évekkel ezelőtt vette fel. Ez azt jelentette, hogy a gondolatai zavarosak voltak, és Blaise gyakran úgy dolgozta fel ezt a belső gondolati zűrzavart, hogy a külső megjelenését igazgatta. Ha az öltözködése és az arckifejezése rendezett volt, akkor az elméje is gyorsan rendezte magát, hogy ugyanezt tegye. – Azt hiszem…és ismétlem, nem vagyok benne biztos, hogy ez mennyire lehetséges, de a mágiádat becsatornázta, amikor hozzád ért, és aztán ellened használta.

Draco álla elernyedt.
– Szóval azt mondod, hogy ellopta?

Blaise megrázta a fejét.
– Nem, nem egészen. A kölcsönvett pontosabb lenne. A legilimencia lényegében az elme mágiája, és a vérátok, amivel a Sötét Nagyúr összekötött téged, nagyobb hozzáférést adott neked az elméjéhez, nem igaz?

Draco lassan bólintott a fejével.

– Nos, úgy gondolom, hogy a kapcsolatotok, párosulva azzal az esetleges toleranciával, amit az idő múlásával az Anti-mágikus bájitalokkal szemben kialakított, lehetővé tehette számára, hogy csatornázza a varázslatodat, és felhasználja arra, hogy a fejedbe férkőzzön.

Draco nem tudott megszólalni. Minden, amit Blaise mondott, tökéletes, logikus értelmet nyert. Megmagyarázná, miért vérzett utána, és miért nem, hogyan jutott hozzá két legfájdalmasabb és legtitkosabb emlékéhez minden erőfeszítés nélkül, miért tartott olyan sokáig, mire megtalálta, és miért tudott elbújni előle, még a saját fejében is. A mágikus kézjegyét kereste, egy betolakodót, a mágia idegen bizsergését, aminek nem kellene ott lennie. Sosem gondolt arra, hogy a sajátját keresse.

– Lényegében neki adtad a kulcsot az emlékeidhez – folytatta Blaise, amikor Draco nem válaszolt. – Hogy tudatában van-e annak, hogy újra megteheti, az már egy teljesen más kérdés.

Már megint. Ez az egy apró szó úgy hasított végig Dracón, mint egy ostorcsapás.
– Semmi esélye. Nem fog újra a fejembe férkőzni. Megemelem a bájitalok adagját. Felőlem akár meg is fulladhat bennük.


***


Február 9.


Draco csendben volt, amikor aznap délután végigkísérte Astoriát az udvaron. Szűkszavúan, a szemét a földre szegezve hallgatta, miközben a lány szelíd hangja a vágyott drága gyémántnyakláncokról és a Párizsban felfedezett egzotikus borokról fecsegett.

Hallgatta, de nem igazán hallotta őt. Az elméje mérföldekre volt tőle, túlságosan lefoglalták az esetleges varázscsatornát használó – vagyis ellopó – boszorkány ahhoz, hogy magába szívja a lány szavait. Nem mintha nem élvezte volna a vele való sétákat, néha ezek voltak a napja fénypontjai. Astoria nem csupán a legrégebbi és legközelebbi barátja volt, hanem a nővére.

Amióta csak gyerekek voltak, az anyjuk kényszerítette őket, hogy együtt játsszanak, Draco mindig megnyugtatónak találta a társaságát. Mindig felvidította, úgy tűnt, mindig pontosan tudta, mit kell mondania, hogy elűzze azokat a rémálomszerű gondolatokat, amelyek néha belekapartak. Akár A-vonalú szoknyákról szóló magazinokkal terelte el a figyelmét, akár arra kényszerítette, hogy ékszerdobozokat készítsen neki, mint gyerekkorukban, Astoria mindig megtalálta a módját, hogy elterelje a figyelmét, és mosolyt csaljon az arcára. Igazából nem kellett volna meglepődnie. Bájos, édes kis teremtés volt, aki mindenhez vonzódott, ami fényes és szép. Malfoyt egy szarkára emlékeztette. Ha a szarkáknak alkoholproblémáik lennének…

Astoria mindig is különleges helyet foglalt el Draco hideg, fekete szívében. Éppen ezért huszonöt év barátság után tudnia kellett volna, hogy a mellette ülő műszőke nem szereti, ha nem vesznek róla tudomást. Soha. Semmilyen körülmények között.

A lány azzal törte meg a gondolatait, hogy finoman megrázta a bordáin.
– Untatlak, ugye?

A férfi tekintete felpattant a padlóról, hogy találkozzon a lány kíváncsi tekintetével.

– Van valami a fejedben?

Draco vállat vont, miközben a rózsabokrok mellett vezette el a lányt, amelyek idén még nem virágoztak.
– Nem.

Astoria elhallgatott. Nem szólt egy szót sem, miközben Draco elvezette őt a kanyargó Wisteria-növények mellett, és még akkor sem, amikor megkerülték a tavacskát a terület keleti oldalán. Mire elérték a padjukat, a cseresznyevirágfa alatti padot, Draco kezdett ingerlékeny lenni, és a sikolyok újra életre keltek.

A zsebében lévő fekete zsebkendőből átváltoztatott egy takarót, óvatosan letette a padra, majd intett Astoriának, hogy foglaljon helyet.

– Jól vagy? – kérdezte, amikor a férfi leült mellé. – Az elmúlt napokban nem voltál önmagad az elmúlt napokban.

– Igen.

– Biztos vagy benne?

– Igen!

– Mert ha nem, akkor el kellene mondanod…

– Jól vagyok, Astoria – sziszegte összeszorított fogak között Draco. Előhúzott egy doboz cigarettát a talárjából, és a pálcája hegyével meggyújtott egyet. A másik kezét a pad háttámlájához nyújtotta, mutatóujjával láthatatlan mintákat rajzolt a csiszolt tölgyfára.

Astoriának volt annyi józan esze, hogy hagyott neki néhány kegyes szívást, mielőtt folytatta volna az inkvizícióját.

– Az miatt van, amit Hermione látott a fejedben? – kérdezte, az arcán aggodalommal. – Az édesanyád emléke miatt?

Draco keze a pad háttámlájára szorult.
– Nem.

– Tudom, hogy sok mindent felszínre hozhatott. Fájdalmas lehetett…

– Nem, nem volt az – sziszegte újra, elég mérgesen ahhoz, hogy Astoria kissé összerezzenjen. – Malazárral, te is olyan rossz vagy, mint a férjed. Egyszer mondtam, ezerszer mondtam, nem akarok róla beszélni. Sem Theóval, sem Blaise-zel, és főleg nem veled.

Astoria egy pillanatig csak bámult rá, az ajkai feszes vonalba préselődtek, miközben barna szemei mögött érzelmek tucatjai villantak fel: aggodalom az ápolatlan külseje miatt, ingerültség a gorombasága miatt, düh, amiért ráförmedt, és együttérzés, amikor észrevette, hogy a férfi aggódva forgatja az ezüstgyűrűt a kisujján. Végül felsóhajtott, nekidőlt a padnak, és elővette a ruhája egyik zsebéből az ezüst flaskáját.

Draco újabbat szívott a cigarettájából.

Astoria elhajolt, és arcot vágott, amikor a férfi kifújta.
– Bárcsak ne mérgeznétek magatokat azzal a borzalmas anyaggal!

A férfi a szeme sarkából ránézett, és elvigyorodott.
– Tényleg? Miben jobbak a ti mérgezési formáitok, mint az enyémek? – kérdezte, és megkocogtatta a flaskája szélét.

– Touché Draco – kuncogott halkan Astoria, majd ivott egy egészséges kortyot. – Touché valóban.

Örült, amikor Astoria nem sokkal ezután beszélgetésbe kezdett a fehérítő varázslatokról, a lány élénk fecsegése a megváltozott szőke hajának ápolásáról elterelte a figyelmét arról a sötét fordulatról, ami felé a gondolatai már közeledtek. Mint mindig, Astoria most is fején találta a szöget. Közel sem volt olyan buta, mint amilyennek szerette volna, hogy az emberek higgyék.

Draco nem tudta kiverni Grangert a fejéből, mióta a lány behatolt az elméjébe. Megpróbálta, Merlin, kurvára megpróbálta. Amint elhagyta a lány szobáját, azonnal Voldemort bázisára hoppanált, és a következő órákban a dühét az ottani túszok kínzására fordította. Nem sikerült. A fájdalom nem enyhült, amikor levágta az egyik férfi túsz ujját, a mellkasában érzett fájdalom – az a fájdalom, amely azóta feszült, és azzal fenyegette, hogy megfullad, mióta meglátta az anyja petyhüdt testét a karjaiban – nem enyhült, amikor egy másiknak összetörte a kezét.

Minél több átkot szórt, annál inkább rájött, hogy erőfeszítései hiábavalóak, és annál érezhetőbbé vált a dühe. A dühe végül felülkerekedett rajta, ahogy az általában lenni szokott. Kicsit túl keményen mondott egy átkot, miközben arra a szánalmas tekintetre gondolt, amit Granger szemében látott, és végül egyetlen tiszta mozdulattal levágta Katherine Thomas fejét a válláról.

Voldemort dühös lett volna, ha megtudja, hogy egy másik túsz is idő előtt elhunyt. Szerencsére Dracónak volt annyi józan esze, hogy eltüntesse a holttestet, és megváltoztassa a túszokat figyelő őrök emlékeit, mielőtt rájöttek volna, mit tett. A Sötét Nagyúr azt hihette, hogy az őrök – két új és teljesen haszontalan feketemaszkos – megfojtották őt halálra, miközben a láncait rögzítették. Megölné őket ezért, de Draco nem igazán törődött ezzel. Haszontalanok voltak, még arra sem voltak méltóak, hogy egyáltalán viseljék az egyszerű feketemaszkosokat. A Sötét Nagyúr sorai erősebbek lennének nélkülük.

Másnap este előkereste Astoria kedvenc gyógyszerét, és egy üveg érlelt whisky alján próbált megnyugvást találni. Astoria túlságosan is lelkesen csatlakozott hozzá, és a páros úgy fosztogatta az apja italos szekrényét, mint izgatott gyerekek karácsony reggelén. Astoria hajnali kettő körül, Draco négy körül ájult el.

Astoria hirtelen könyökölt rá, amikor Granger megjelent a virágzó krókuszvirágok csoportja mögül. Fekete kardigánját szorosan a testére húzta, és egy csésze gőzölgő teát tartott a kezében. Megdermedt, amikor meglátta Dracót és Astoriát. Félúton megállt, és a szemei egy kicsit tágra nyíltak. Aztán meleg mosollyal kínálta Astoriát, intett neki egy kicsit, és elindult abba az irányba, amerről jött. Draco felé nem nézett.

– Úgy tűnik, eléggé meglepődik, amikor itt talál minket ülni – mondta Astoria, amikor Granger bozontos hajával eltűnt a sarok mögött. – Azt hiszem, nagyon megszerette ezt a padot.

– Valóban? – Draco érdektelenül húzta a száját.

– Mhmm. – Astoria szünetet tartott, hogy kortyoljon a flaskájából. – Furcsa, nem gondolod? Hogy pont ez a pad vonzotta őt, a többi, a birtokon szétszórt pad helyett?

– Nem igazán.

Érezte, hogy Astoria a flaskája tetejéről figyeli őt.
– Egészen gyönyörű, nem gondolod?

Malfoy vett egy újabb slukkot, és a felhők felé billentette a fejét.
– Valóban?

Astoria cincogott; gyakorlatilag hallotta, ahogy a szemei forognak a fejében.
– Ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre.

– Ő egy mocskos sárvérű Astoria. Csak azért van itt, mert a Sötét Nagyúrnak hasznát veszi. Ha nem lennének vele tervei, már rég kitéptem volna a máját, és megetettem volna a sárkánnyal.

A lány összeszűkítette a szemét a férfira.
– Ne hazudj nekem, Draco, tudod, hogy sosem voltál jó benne. – A pad nyikorgott, ahogy a lány közelebb csoszogott hozzá. – Gyerekkorunk óta mindig meg tudom mondani, ha hazudsz.

– Tényleg? – fújt egyet. – És pontosan mi árul el engem?

Astoria gúnyosan gúnyolódott, és kiürítette, ami a flaskában maradt.
– Mintha elmondanám, mi az, és elveszíteném az előnyömet… és ne próbálj témát váltani. Szörnyen sok időt töltesz Hermionéval, ne mondd, hogy nem vetted észre, milyen bájos.

– Mondta már neked valaki, hogy milyen boldogítóan idegesítő vagy?

– …Láttam, milyen apró pillantásokat vetsz rá, amikor azt hiszed, hogy senki sem figyel…

– Mint egy szőke csótány, aki csak azért könyörög, hogy szétnyomják…

– …órákat töltesz a fejében, természetes, hogy kapcsolatot alakítasz ki vele.

– Olyan dolgokat keresel, amik nincsenek ott, Astoria – gúnyolódott Malfoy, a kilégzés füstbe borította. – Azért töltök vele időt, mert a Sötét Nagyúr kérésére ezt kell tennem. Az általa kitűzött cél elérése időt és türelmet igényel. Sajnos a távolból nem tudom teljesíteni. – Felnyögött, amikor rájött, hogy a cigarettája lejárt. A csikket a csizmája sarka alá nyomta, és meggyújtott egy újat, mielőtt folytatta. – És azok a „kis pillantások”, amelyekre utaltál, csupán a fizikai állapotának ellenőrzésére szolgálnak. A Sötét Nagyúrnak szüksége van rá, hogy csúcsformában legyen, ha hasznosnak akarja látni, és nem engedhetem, hogy megbotoljon és kitörje a nyakát a lépcsőn, mert szédül a vérveszteségtől…

– Szerinted szép szeme van – szakítota félbe Astoria, és az ajkai vigyorra húzódtak. – Még ha ki is akarod vájni őket, akkor is úgy gondolod, hogy szépek.

Ha Astoria arcon vágta volna Dracót, az kevésbé döbbentette volna meg. A férfi tágra nyílt szemekkel és kissé tátott szájjal bámult rá. Tényleg nem maradt le semmiről; éleslátó kis vérszopó volt.

Amikor Draco csendben maradt, a lány vigyora hatalmas vigyorrá szélesedett.
– Az őseid nem tették túl vastagra a falakat, amikor ezt a birtokot építették, és nagyon hangos vagy, amikor dühös vagy.

– Egy hölgynek udvariatlanság hallgatózni…

Az aprócska szőke egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit.
– Nem hibáztatom magát. A szeme igen szép, de olyan mosolya van, hogy jeget is olvasztana. – Felállt a padról, és nem létező ráncokat simított ki a szoknyáján, majd visszafordult, és Draco felé mosolygott. – Szerintem még a te hideg kis szíved körüli jeget is képes lenne megolvasztani, ha hagynád. – A lány rápillantott, és kinyújtotta a karját, egyfajta meghívásként, hogy folytassák a sétájukat, és a fiú hálás volt, hogy hajlandó volt témát váltani.

Mély, utolsó slukkot szívott, a lejárt csikket a csizmája alatt ropogtatta, aztán felállt, és megfogta a lány karját.
– Tizenkettedikén indulok – mondta, miközben visszatértek a kastély felé.

Astoria felnézett rá.

– A Sötét Nagyúrnak van egy megbízása, amit el kell intéznem Olaszországban – folytatta Draco. – Csak néhány napig leszek távol.

– Ó, nos, akkor ez azt jelenti, hogy Hermione egy-két napig egyedül lesz. – Astoria összeszorította az ajkát, tekintete a felhőkre szegeződött, mélyen elgondolkodva, ezt a tulajdonságát a férjétől örökölte. – Meg kell kérnem a manókatt, hogy bűbájokat állítsanak be, hogy az ételei megjelenjenek a szobájában. Vajon vannak-e olyan különleges ételek, amiket ő… – Astoria felsóhajtott, amikor Draco felvonta a szemöldökét. – Csak nem azt mondod, hogy már el is felejtetted? Hétfőn emlékeztettelek, hogy Blaise és én jövő héten Németországba utazunk, Theónak pedig Manchesterben kell lennie néhány napig.

– Sajnálom, ha nem emlékszem mindenre, Tori. Túlságosan lefoglal, hogy a Sötét Nagyúr fővezére legyek, és számtalan túszt kínozzak ahhoz, hogy emlékezzek minden világi részletre, amiről fecsegsz – morogta Draco, majd azonnal megbánta. Ma már egyszer kiakadt Astoriára, lehet, hogy elveszíti az ivócimboráját, ha megint megteszi. – Nem tudnak a házimanók vigyázni rá?

– Nem, magunkkal visszük őket.

– Miért…

– Hermione nem kutya, Malfoy – szakította félbe Astoria. – Bőven képes arra, hogy pár napig egyedül maradjon. Talán jót tenne az egészségének, és a józan eszének, ha egy kicsit elszakadna tőlünk. Az ég tudja, hogy a halál és a vér állandó áradata, amit ti fiúk a kastélyba zúdítotok, fojtogató tud lenni.

Draco nem bízott magában, hogy válaszoljon. Ehelyett a ház felé billentette a fejét, azzal a szándékkal, hogy mintákat követ a téglákon, miközben Astoria fecsegését hallgatta, csakhogy egy meleg, mézszínű szempárra akadt rá a magasan lévő hálószobaablakból, és valamiért képtelen volt elfordítani a tekintetét. Olyan szemek voltak ezek, amelyek régebben olyan rosszindulattal, haraggal és gyűlölettel néztek rá, amely beléjük égett. Szemek, amelyek vadak voltak, és olyan elszántságtól izzottak, amilyet csak egy oroszlánlány tudott elővarázsolni.

De azok a szemek – baszd meg, azok a szemek csak együttérzést és szánalmat tartalmaztak, amikor most ránéztek, és ő kurvára gyűlölte őt ezért.

hozzászólások: 0