18. fejezet
Sétáló halott boszorkány


Március 10.





– A hintója már vár, hercegnő.

– Megőrültél, ha azt hiszed, hogy bárhová is elmegyek veled!

Nottnak volt mersze fintorogni és forgatni a szemét.
– Jézusom bassza meg… Malfoy azt mondta, hogy nehéz leszel ezzel kapcsolatban. Nézd Granger, őszinte leszek veled, ma reggel nincs időm baszakodni és játszadozni. – Ellökte magát az ajtókerettől, aminek támaszkodott, és belépett Hermione szobájába. – Általában – mondta halk, játékos hangon –, imádom a játékokat, kurvára imádom őket. Nincs is annál kielégítőbb, mint egy boszorkánnyal játszani.

Nott három könnyed lépéssel átment a szobán, lazán forgatva a pálcáját az ujjai között. Hermione tett néhány óvatos lépést balra, pajzsként állítva közéjük a nagyméretű emelvényen álló ágyat, de Nott túl gyorsan megkerülte.

Egy lélegzetvételnyi távolságra állt a lánytól, arcára ravasz vigyor hámlott.
– És hidd el, ha azt mondom, nagyon-nagyon szeretnék veled játszani, édesem. – A szemei elsötétültek, ahogy lassan, komótosan végigpásztázták Hermionét. – Nincs is annál kielégítőbb, mint nézni, ahogy egy csinos kis teremtés vergődik, miközben megpróbálja minden egyes szavamat boncolgatni, és azt hiszi, hogy minden kézmozdulatom akár átok vagy akár simogatás is lehet. – A férfi a lány arca felé emelte a kezét, mintha egy kósza fürtöt akart volna a füle mögé simítani, erre Hermione ösztönösen megpróbálta ellökni a kezét.

De Nott gyorsabban mozdult, mint ő. Elkapta Hermione csuklóját, mielőtt az ütés célba érhetett volna, és lehúzta, hogy a hasa alján pihenjen. A lány a másik kezével is megpróbálta megpofozni, de a férfi azt is elkapta. Hermione küzdött, miközben a varázsló egyik kezével összeszorította a csuklóját, majd élesen visszahúzta a pálcáját, és egy fém bilincset varázsolt a csuklójára.

– Csodálom a kitartásodat, tényleg – szólalt meg Nott incselkedve, a tekintetét lesütve, miközben ellenőrizte a lány bilincseit, és visszatette a pálcáját a talárja alá. – De a Sötét Nagyúr meglehetősen dühös rám, és ma egyszerűen nincs időnk játszani. – Felnézett, és ismét elkapta a lány tekintetét, a legördögibb vigyor hasított az arcára. – Egy nagyon nyilvános bejelentést tervez Whitbyben, és te vagy a díszvendég. Engem bízott meg, hogy épen és egészségesen szállítsalak oda. Nincs kifogás, nincs kivétel. És a farkamat is karóba húzza, ha elkésünk.



Miután Nott végigvonszolta a kastélyon – egész úton rúgkapálva és sikoltozva –, Hermione egy fekete hintót és két thesztrált talált a kertben, amelyek már vártak rá.

Amint felszálltak, az egész utat azzal töltötte, hogy diszkréten ellenőrizze, nincs-e gyenge pont a szíjain, próbált rozsdásodó láncszemet vagy részt találni varázslatban. Sajnos Nott bűbájmunkája kifogástalan volt, akárcsak az iskolában. A láncok elszakíthatatlanok voltak, szilárdak, mint a kő.

Maga a kocsikázás rosszullétet okozott Hermionénak. Sosem volt jó a repülésben. Mindig is utálta, szédült és hányingere lett tőle. Túl analitikus volt a repüléshez, ez volt a probléma. Túl sok dolog létezett ebben, ami elromolhatott volna. Túl sok egyenlet, ami nem állt össze. Túl sok tényező, ami felboríthatja a mérleg nyelvét, és a föld felé repítheti, ahol nincs védőháló, és fejjel előre egy szörnyű halálba zuhan.

Nem gondolta, hogy még jobban tudná utálni a repülést, mint amennyire eddig is utálta. Azt hitte, hogy a rövid út a sárkányháton a Gringottsnál történt rablás után élete legrosszabb pillanata volt. Aztán kénytelen volt osztozni egy kocsin két gonosz, gyilkos aranymaszkossal, és rájött, hogy ezerszer is szívesen utazna még egyszer az ukrán acélhasú hátán Londonból Ausztráliába mosolyogva és boldogan.

Valahányszor Hermione összerezzent, Zabini a kocsi túloldaláról összeszűkítette a szemét. Minden alkalommal, amikor a lány fészkelődött a padján, a férfi keze egy kicsit szorosabban tekeredett a pálcája köré – a pálca, amely kényelmesen Hermione hasára irányított, fenyegetően, emlékeztetve őt arra, hogy egy rossz mozdulatért csúnya Cruciatus átkot kaphat.

Nott azonban nem is lehetett volna nyugodtabb. Túlságosan közel ült hozzá, és a karját a lány ülésének háttámlájára támasztotta, és amint rájött, hogy Hermionénak nem tetszik valami, amit csinál, olyan lett, mint egy rosszcsont gyerek, és újra és újra és újra megtette. Nem számított, hányszor ütötte meg a lány, ő továbbra is elkapta a boszorka kósza fürtjeit, és az ujjai között csavargatta őket. És nem számított, milyen erősen taposta a lábát, ő továbbra is durván megszorította a térdét, valahányszor egy kis turbulenciába kerültek, csak mert tudta, hogy ez a lány bőre alá megy.

Napoknak tűnt, mire a kocsi leszállt, és az ajtók kitörtek.

Hermione felállt, ahogy a friss levegő megcsapta az arcát, de amikor Zabini rávigyorgott, lassan visszaült.

Miközben Zabini felvette a maszkját, és leugrott a kocsiról, Nott ellenőrizte a lekötözését. Miután elégedett volt, kacsintott rá, felhúzta a köpenye csuklyáját, hogy eltakarja az arcát, majd felvette a saját maszkját.

Hermione már éppen lefejelte volna Nottot, csak mert felbosszantotta, de a férfi talpra rántotta, és kilökte az ajtón, mielőtt a homlokát a férfiéhoz csaphatta volna.

A hintó egy kőkikötő végénél szállt le. Nott Hermione mögé állt, mindkét vállára tette a kezét, és elkezdte egyenletes sétára vezetni az óceántól távolodva, maga Whitby városa felé.

A kanyargós kőúton felfelé haladtak a kis házsorok között, amelyek egymás mellé csoportosultak. A legtöbb ablak, amely mellett elhaladtak, be volt törve, a bennük levő párnaszálas függönyök lágyan táncoltak a szélben, égett szélüket lobogtatva, hogy mindenki láthassa.

Nott nem vette le a kezét, miközben sétáltak. Ehelyett az ujjait a lány válla köré és a kulcscsontja mélyedésébe fonta.

Zabini szorosan mellettük lebegett. Hermione még a maszkja alól is érezte az undorodó tekintetét.

Az utcák tele voltak köpenyes alakok hadaival, akik szorosan egymáshoz préselődve sétáltak a domb tetején álló, elhagyatott kastély felé. A köpenyek tengere úgy oszlott szét, mint a vörös tenger, amikor meglátták a két aranymaszkos, és szótlanul széles szülést adtak az orgyilkosoknak, hogy átvezethessék Hermionét. Valószínűleg a tisztelet jelének szánták, jelezve, hogy hálásak a halálfalóknak a Sötét Nagyúrnak tett szolgálataiért, de Hermione többeket azon kapott rajta, hogy félelmükben összerezzenek, amikor az aranyok közeledtek.

A tömeg csatlakozott hozzájuk, ahogy sétáltak, sáskákhoz hasonló csordát alkotva, amely követte őket az ösvényen felfelé, az apátság felé.

– Nincs itt semmi látnivaló, emberek – énekelte Nott, miközben utat törtek maguknak a tömegben –, csak egy halott boszorkány sétál. Halott boszorkány sétál. Halott boszorkány sétál.

– Ilyen közel vagyok ahhoz, hogy elhallgattató bűbájt varázsoljak rád, Nott – vigyorgott Zabini a maszkja alól. – Most nincs itt az ideje a viccelődésnek és a színjátéknak. Fokozott készültségben kell lennünk. Ez a tömeg hemzseghet a Rend tagjaitól.

Hermione hallotta, ahogy Nott felhorkant a háta mögött. A szeme sarkából látta, ahogy Zabini keze a pálcájára szorul.

Az apátság előtt egy emelvényt készítettek, amelyet magas, sötét fadeszkákból, erős tölgyfa gerendákból és a tetejére vezető lépcsőkből építettek. Hermione úgy érezte, mintha az akasztófához vezetnék, már csak a hóhérhurok hiányzott. A nyakában lévő izmok megfagytak a gondolatra.

Voldemort néhány tucat hűséges követője már ott állt az emelvény alatt, és türelmetlenül várták, hogy meghallgassák mesterük „bölcs szavait”. Néhány fekete- és még kevesebb aranymaszkos volt elszórva a köpenyes alakok hada között, míg a tömeg nagy részét civilek és más követők alkották. Mindannyian sötét, egyszerű maszkot viseltek, vagy mélyen lehúzták a csuklyájukat, amivel eltakarják az arcukat, de Hermione még mindig érezte, hogy a tekintetük rajta van, égeti őt, és próbálja kitalálni, ki van a csuklya alatt.

Nott felvezette őt a lépcsőn, és arra kényszerítette, hogy az emelvény jobb oldalán álljon, egészen elöl, mindenki számára láthatóan. Éppen, amikor Hermione kezdte magát kényelmetlenül érezni, amikor a rettegés émelyítő érzése kezdte összecsavarni a gyomrát, megjelent Voldemort, és a tehetetlenség hulláma fizikai csapásként lőtt végig rajta. Kilenc halálfaló állt az oldalánál, közel árnyékoltak hozzá, kivont pálcával, készen arra, hogy a legkisebb hajlamra is a védelmére ugorjanak, alig várva, hogy a testüket pajzsként használva megvédjék a mesterüket – vagy lefejezzenek bárkit, aki a közelébe merészkedik.

Hermione arra kényszerítette magát, hogy ne borzongjon meg, amikor Voldemort vörös szemei rá szegeződtek. Kihúzta a nyakát, és a testőreit fürkészte. Bellatrix állt a jobbján, rajta volt a démoni maszkja, de a csuklyája nem volt felhúzva, így drótos fekete fürtjei minden irányba nyúltak, némelyikük ébenfekete pókhálóként fonódott a maszk szarvai közé. A többiek aranymaszkot viseltek – Malfoy sehol sem volt látható.

A tömegben mindenki tiszteletteljesen lehajtotta a fejét, amikor Voldemort megállt a színpad közepén. Amikor Hermione nem tett erőfeszítést, hogy ugyanezt tegye, Zabini ujjai a tarkójába fúródtak, és pukedlire kényszerítették. Éppen, amikor Hermione kiegyenesedhetett, és felnézhetett Zabinira, valahonnan az apátság mögül mennydörgő üvöltés visszhangzott.

A tömeg zihált, néhányan még sikoltoztak is, és visszahúzódtak, amikor Malfoy és a sárkánya a földön landoltak, közvetlenül a pódiumtól balra. Narcissa kivillantotta az agyarait, és a tömeget szemlélte, amikor Malfoy leszállt róla. A fapódium egy magasságban volt a gerincével, így a férfi könnyedén lecsúszott a hátáról és felcsúszott az emelvényre.

Malfoy és Narcissa hatása a tömegre csontig hatoló volt. Hátborzongató nyugalom öntötte el a köpenyes alakokat, amikor megpillantották a mesterüket. Tisztelték őt, imádták, hálásak voltak a luxusért és az életmódért, amit a halhatatlan hűségükért kaptak tőle. Féltek Voldemorttól, hogyan is ne féltek volna? A halál és a sötét mágia úgy tapadt a gonosz varázslóra, mint egy második bőr, találó volt, hogy kígyó alakot öltött.

A tömeg nyilvánvalóan félt Voldemorttól, de kurvára rettegtek Malfoytól és a sárkányától is.

Hermione hallotta a rémületet a zihálásból és a nyöszörgésből, ami végighullámzott a köpenyes alakok tengerén, amikor Malfoy élesen feléjük kapta a fejét. Szinte megérezte a tömeg félelmét, amikor mindannyian szétszéledtek hátra, amikor Narcissa újabb fenyegető üvöltést intézett feléjük.

Az egyetlen dolog, amiben Hermione nem volt biztos, hogy kitől féltek jobban: a sárkánytól vagy a démontól.

Malfoy keresztülment a pódiumon, és meghajolt Voldemort felé, de mindenki meglepetésére nem ment a mesterétől balra lévő üres helyre. Hanem jobbra haladt tovább, közben Bellatrix egész teste megfeszült, amikor a másik démonmaszkos megállt előtte.

– Mozgás – sziszegte Malfoy szikár, megváltozott hangja. – Vagy mozdulj meg.

A mosoly, amely Voldemort sápadt bőrén végighámlott, groteszk, diadalmas volt.
– Azt tenném, amit az unokaöcséd mond. Tudod, hogy mindig a jobbomon áll, a kedvencem mindig ezt teszi.

Bellatrix kivillantotta a fogait, egy dacot kifejező mozdulattal, de Hermione észrevette, hogy a keze megfeszül a pálcája körül, és az ujjpercek elfehéredtek az erőlködéstől. Néhány másodperc múlva vonakodva átállt Voldemort balján, és hagyta, hogy Malfoy átvegye a helyét.

Voldemort halkan kuncogott, mielőtt előre lépett, és a levegőbe emelte a kezét, magára vonva a tömeg figyelmét.

– Üdvözlök mindenkit. – Bár a hangja lágy volt, mint a selyem, mégis felállt a szőr Hermione hátán. – Köszönöm, hogy ma itt vagytok velem.

Az „Örömünkre szolgál, uram” és a „Bármit önért, uram” apró, tompa kórusa hallatszott, mielőtt Voldemort folytatta.

– Bár tudom, hogy soha nem tudtok belefáradni a vérszomjba, és a kedvenc altatódaltok a sikolyok éneke. – Mosolyogva tartott szünetet, miközben követői sötéten kuncogtak és kuncogtak a maszkjuk alatt. – Érzem, hogy mindannyian kezdtek belefáradni a háborúba – és ezért nem hibáztatlak benneteket.

Zabini ujjai szorosabbra tekeredtek Hermione karja körül, és a helyére rögzítették.

– A háború mindannyiunktól sokat elvett, és én nagyon büszke vagyok arra, ahogyan értem harcoltatok. Hálás vagyok az áldozatokért, amelyeket értünk hoztál. – Ismét szünetet tartott, hagyva, hogy a tömeg elmormolja egyetértését és köszönetét. – Azonban úgy vélem, hogy közel a vég. Évek óta kerestem a módját, hogy biztosítsam a győzelmünket, és a kitartásunknak meglett a jutalma. Egy ajándék hullott az ölembe. amit nem egy bagoly, hanem egy démon és egy sárkány szárnyai szállítottak. – Újabb szünet, ezúttal éljenzés és taps hallatszott; Voldemort vigyora még szélesebbre húzódott. – És ez az ajándék, ez a tökéletes lehetőség, éppen alkalmas arra, hogy térdre kényszerítse Pottert, és végleg eltörölje a Rendet.

Hermione felugrott, amikor a férfi élesen feléje intett, és émelyítő csomó képződött a gyomrában, amikor a tömegben minden fej élesen felé fordult. Nem láthatták az arcát, nem tudták, hogy ő az, de miért érezte, hogy több száz szempár bámul rá gyűlölettel, még a maszkjukon keresztül is? Miért borzongott a bőre attól, hogy száz maszk, amelyek mindegyike egy koponya képét viselte, most feléje fordult?

Nott néhány pillanatra megállt, hagyta, hogy a várakozás felerősödjön. Érezte, hogy a férfi vigyorog a maszkja mögött, miközben lehúzta a csuklyáját.

Abban a pillanatban, ahogy a tömeg meglátta Hermione arcát, levegő után kapkodtak.

Nott és Zabini szorosan mögötte álltak, mindketten szorosan a könyöke fölé kulcsolva egy-egy kezüket, hogy megakadályozzák, hogy elszaladjon – nem mintha messzire jutott volna. A lány senki mással nem volt összetéveszthető. Valószínűleg az alatta álló halálfalók többségét már megpróbálta megölni. Valószínűleg még több barátjukat és családjukat is megölte.

A tömeg sziszegett a maszkjaik alól, többen még a pálcájukat is elővették, bár az oldalukon tartották. Hermione számított erre. Még az sem lepte meg, amikor néhányan köpködni kezdtek a szidalmak és halálos fenyegetések között. A legtöbbet nem hallotta, egyszerűen túl sokan voltak ahhoz, hogy mindent meg tudjon különböztetni, de egy-egy szót, mondatot azért elkapott.

– Mocskos sárvérű!

– Kegyetlenkedj vele!

– Mocskos rendi picsa!

Hermione úgy tett, mintha nem hallotta volna őket.

– Vágjátok fel!

– Egy Avada túl jó neki!

– Nyúzzátok meg!

– Húzzátok le a bőrét!

Úgy tett, mintha ott sem lennének.

– Vájd ki a szemét!

– Tegyétek a fejét egy karóra!

Miközben a levegőbe billentette az állát, és hagyta, hogy a sértések lepattogjanak a kemény bőréről, balra tőle egy mozdulatra lett figyelmes. Körülbelül három sorral hátrébb az egyik köpenyes alak valamit az arcába világított, hogy felkeltse a figyelmét. Maszkot viselt, de egészen más volt, mint a többiek a tömegben. Fehér volt, egy porcelánbaba maszk. Hermione lélegzete elakadt a torkában.

Ez volt az ő Lilith maszkja.

A Rend volt itt. Eljöttek érte.

A megkönnyebbülés eufórikus érzése, amit érzett, semmihez sem hasonlított, amit valaha is tapasztalt, mintha hónapok óta egy fogó közé szorult volna a tüdeje, és végre fellélegezhetett volna. Az elragadtatás ellenére, a tiszta, kibaszott öröm ellenére, amit a szabadulás kilátása miatt érzett, Hermione kényszerítette magát, hogy ne reagáljon. Nem mozdult, még csak a szemöldökét sem emelte fel. Figyelte, ahogy a maszkot viselő rendtag Hermione felé emeli a tenyerét, majd finoman – olyan finoman – leereszti az ujjait a padló felé egyszer, kétszer, háromszor. Ez egy jel volt, amit Hermione ismert. Egy jel, amit évekkel ezelőtt talált ki, és amit az újoncokba is begyakorolt, amikor lopakodó küldetésekre és lopakodó támadásokra képezte őket. Egy jel, amit akkor használt, amikor a szavak túl kockázatosak, túl veszélyesek voltak.

– Bukj le.

Hermione nyelt egyet, és finoman bólintott egyszer, amit mindenki más kihagyott volna.

– Látod – folytatta Voldemort, bár a hangja mintha elhalkult volna a vér zúgásától a lány fülében.

Hermione mély levegőt vett, és lassan kiengedte.

– Ez a lány, a mocskos vére ellenére…

A rendtag a talárjába nyúlt.

– …ő Potter kedvence…

A rendtag egy zöld bűbájt lőtt Hermione felé, mire a lány guggolva a földre rogyott, és a Zabini karját szorító szoros szorítás magával rántotta őt is a földre.

Az erőszakos zöld fénycsík a fejük fölé lőtt. Nott egy rázós csuklómozdulattal hárította el. Előre lépett, és a másodperc töredéke volt a csend, mielőtt elhajította a karját, és egy kétszer olyan erős gyilkos átokkal vágott vissza.

A maszkos rendtagnak esélye sem volt. Káosz és sikolyok törtek ki, még mielőtt a holtteste a macskakőre ért volna.

Mindenféle színű átkok lövelltek ki a pálcák végéből mindkét oldalon, golyók száguldoztak a levegőben, és füstölgő gránátokat dobáltak a tömegben összegyűltek. Harminc, talán negyven köpenyes alak tépte le magáról a fekete maszkot, és Hermione megpillantotta a Rend tagjait, a megmentésére siető barátait, mielőtt Zabini talpra rántotta.

Malfoy gyorsabban ott termett Hermione mellett, mint azt a lány gondolta volna.
– Védd meg a Sötét Nagyurat! – Elcsapta Zabini kezét Hermione karjáról, majd megragadta a csuklóját, és szorosan a testéhez húzta. – Nem érdekel, ha a testedet kell emberi kibaszott pajzsként használnod, előbb vidd ki innen, aztán célozz, hogy ölj!

Narcissa azonnal támadásba lendült. A hátsó lábaira támaszkodott, és kinyújtotta a szárnyait, pajzsként használta őket, hogy megvédje Voldemortot. Már akkor szikrák gyülekeztek a torkában, amikor kinyitotta a száját, és a föld megremegett, amikor robbanásszerű, bőrolvasztó leheletet eresztett ki, amely a Rend tagjait és Voldemort támogatóit is szétzilálta. A levegő azonnal forróvá és sűrűvé vált a tűzhullámtól. A sikoltozó boszorkányok és varázslók testéből füstfelhők szálltak fel, és a hamu szállt, táncolt a levegőben a testükről már lehámlott, elszenesedett húsból.

Malfoy a sárkánya felé pördült.
– Vidd biztonságba a Sötét Nagyurat!

Voldemort Narcissa felé lépett, de nőstény morgott, és figyelmeztetésképpen kivillantotta az agyarait, mit sem törődve az átkokkal és a golyókkal, amelyek elszáguldottak mellette, és a fejét célozták meg.

– Én nem szórakozom! – Malfoy gúnyosan vigyorgott. – Vidd innen! MOST!

A sárkány még egyszer utoljára sziszegett, majd vonakodva a pódium szélére csoszogott, hogy Voldemort felmászhasson a hátára. A fogait csikorgatta, amikor Bellatrix is megpróbált felszállni rá – úgy látszik, még a sárkányoknak is van határa a türelmüknek. Még egy utolsó pillantást vetett Malfoyra, mielőtt hátradőlt, és csapkodni kezdett a szárnyaival.

Ahogy elkezdett felemelkedni a földről, négy rendtag sprintelt felé, és fémláncokat varázsolt – feltehetően azért, hogy a lábai és a szárnyai köré tekeredjenek, és megakadályozzák, hogy Voldemorttal együtt megszökjön –, de mielőtt a bilincsek bármelyike is megtalálta volna a helyét, Malfoy egy Hermione számára ismeretlen varázslatot használt, és kitépett a földből egy közeli fém lámpaoszlopot. A pálcáját a levegőbe emelte, cakkos vonalat húzott, majd a fából készült eszközt élesen a katonák irányába suhintotta. A fémoszlop előre lőtt, gyorsabban, mint bármelyik golyó, és egyetlen csúnya csapással felnyársalta a Rend összes tagját, egyenesen a mellkasukon keresztül.

Úgy tűnt, nagyon gyors haláluk volt. Hermione csak remélni tudta, hogy azonnal meghaltak.

Miután a támadók meghaltak, Narcissa és Voldemort további beavatkozás nélkül elmenekültek, és miután eltűntek a felettük lévő sűrű felhők között, Malfoy támadásba lendült.

– Öljétek meg a többieket! – parancsolta, miközben elkezdte vonszolni a rugdalózó Hermionét a dobogón és a macskaköves utcákon keresztül. – Egyet se hagyjatok életben!

Vérfürdő volt. Mindenütt holttestek hevertek. Összetörtek. Tönkrementek.

Hermione látta Terry Boot holttestét a pódium alján, a bal karját letépve, hogy aztán a hiányzó függelékhez néhány méterrel lejjebb, még mindig egy pisztollyal a kezében találja. Látott egy aranymaszkost tátongó lyukkal a mellkasán, megégett hússal és kiállított bordákkal, és látta Vicki Simpson lefejezett fejét – bár fogalma sem volt, hol van a testének többi része.

Egyszerűen annyi holttest volt. Borzalmas volt. Groteszk volt.

Háború volt.

Ahogy Malfoy átvontatta Hermionét a füstön, a tüzeken és a lövöldöző átkokon keresztül, megpillantotta Nottot. Egy falnak támaszkodva, pálcájával a kezében, miközben tizenkét mugli katona gépfegyverrel célzott rá.

Nyilvánvaló hátránya ellenére Nott testtartása minden volt csak nem ijedt. Magabiztosnak tűnt. Mozgékony, mégis gyilkos. Pálcájának első intése kitépte a fegyvereket az azokat kezükben tartó katonák kezéből. A fegyverek a levegőben lebegtek, a megdöbbent muglik tapogatózva próbálták visszaszerezni őket, miközben Nott mellé lebegtek. Egy újabb pálcaintéssel megfordította a fegyvereket, és úgy irányította őket, hogy korábbi tulajdonosaikra célozzanak. És egy utolsó csuklómozdulattal a fegyverek tüzet nyitottak, és a katonákat darabokra tépték a saját golyóik.

Hermione is meglátta Zabinit; lassú és kecses mozdulatai könnyen felismerhetőek voltak, miután hetek óta figyelte, ahogy a feleségét kíséri a kastélyban. Látta, ahogy párduc módjára egy három varázslóból álló csoport mögé lopakodik, látta, ahogy finoman int a pálcájával a fejük mögött, amitől a szemük elkerekedik, a testük pedig elernyed. Csak a másodperc töredéke volt hátra, mielőtt Zabini Imperious átka hatni kezdett volna, és a három varázsló elejtette a pálcáját, a fegyverük csövét a halántékukhoz támasztották, és meghúzták a ravaszt.

Malfoy éles kanyart vett, de aztán hirtelen megállt. A váratlanságtól Hermione a hátába koppant. Átkukucskált a férfi válla mögött, félig a barátait vagy egy rajtaütést várt, de csak egy páncélozott tank tompa fémjét látta. A torony pedig egyenesen feléjük mutatott.

Hermione összeszorította a szemét, és felkészült az ágyútűzre.

Ez nyilvánvalóan egy mentőakció volt, hogy visszaszerezzék őt, de Malfoy pont ott állt, és ő egy Démonmaszk volt. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy bár a képességei felbecsülhetetlenek a Rend számára, ha egy katonának tiszta lövése van arra, hogy megölje Voldemort leghalálosabb halálfalóját, akkor élni fognak vele, akármilyen közel is van hozzájuk. Basszus, ő biztosan megtette volna. Majdnem megtette volna Colinnal is azokkal a hónapokkal ezelőtt, pedig a barátja volt. Szívesen meghúzná a ravaszt, felrobbantana bármilyen bombát, és elszenvedné a következményeket a széttépett lelkére nézve, ha ez azt jelentené, hogy a Rend kedvező előnyre tehet szert.

Igen, megtette volna. Akkor miért ne tennék meg a mugli katonák is?

Ő csak járulékos veszteség lenne. Egy mártír.

Miközben Hermione a toronyból érkező lövedékre feszült, Malfoy megmozdult. Egy eltaszító átkot varázsolt, ami olyan erős volt, olyan kibaszottul gonosz, hogy a varázslat ereje felborította a tankot. A nagy páncélozott gép megpördült a levegőben, majd fülsiketítő reccsenéssel fejjel lefelé landolt a padlón. A tank a talajnak ütközve felrobbant, és a benne rekedteket perzselő hőséghullámban felbomlasztotta.

Malfoy nem várta meg, hogy lássa, vannak-e túlélők. Újra felszállt, és magával rántotta Hermionét a csatatéren keresztül.

Talán a fülsiketítő sikolyok és harci kiáltások, talán a fülsértő gránátok vagy a dübörgő robbanó átkok, de Hermione nem hallotta a géppisztolyok újratöltésének túlságosan ismerős kattogását. És ahogy Malfoy élesen befordult egy újabb sarkon, szemtől szembe kerültek egy sor mugli katonával, akik guggolva, géppisztolyokkal a mellkasukra szegezve álltak; egy kivégzőosztag.

Hermione nem volt biztos benne, hogy a katonák egyáltalán észrevették-e őt. A Démonmaszk összetéveszthetetlen és félelmet keltő volt, mintha egyenesen a legpokolbélibb rémálomból tépték volna ki. Abban a pillanatban, ahogy megakadtak azokon az ívelt ébenfa szarvakon, tüzet nyitottak. Malfoyra céloztak, nem rá, de a karját szorító szorítás és az, ahogyan a varázstalan testét olyan szögben tartotta, azt jelentette, hogy a katonák nem tudtak tiszta lövést leadni anélkül, hogy ne kockáztatták volna, hogy eltalálják őt.

Amilyen gyorsan Malfoy kék, szinte áttetsző pajzsot repített köréjük, néhány golyó csak egy kicsit volt gyorsabb. Egy kisebb hullámnak sikerült átcsúsznia a korláton, éppen mielőtt felállította volna, elzúgott a könyökük és a válluk mellett, és megrepesztette a mögöttük lévő kőfalat, de egy golyó – csak egyetlen kóbor golyó – kicsit pontosabban célzott, mielőtt elhagyta volna a fegyver csövét, és átszakította Hermione jobb combját.

A lány felsikoltott, amikor érezte, hogy belevágódik az izmaiba, nem tehetett róla. Olyan régen volt már, hogy így megsebesült, hogy a fájdalom elvakította.

Malfoy elkapta, ahogy a mellkasának dőlt. A férfi megtámasztotta a súlyát, ahogy a lány megtántorodott a lábán, és a keze, amely a szíjak köré tekeredett, megmozdult, hogy a dereka köré tekeredjen, és megtartsa őt, miközben a körülöttük lévő pajzs elnyelte a támadás maradékát.

A golyók csak jöttek és jöttek, a hangjuk úgy csapódott a mágikus gátba, mint egy heves jégeső az üvegtetőbe. Hermione biztos volt benne, hogy a pajzs el fog törni. Biztos volt benne, hogy a támadás puszta erejétől összetörik, és a többi golyó felnyársalja őket, de a pajzs nem tört el, még csak nem is hullámzott, miközben golyóról golyóra elnyelte őket.

A Rend egyik tagja visszahívta a lövészeket, Hermione nem volt biztos benne, hogy ki. Csak azt hallotta, hogy egy rádióba kiabálták, hogy Hermione túl közel van, és hogy nem eshet baja a rajtaütés során.

– Mentőakció! – vélte hallani, ahogy a készülékbe kiabál. – Ne bántsátok őt!

A tüzérek abbahagyták a tüzelést, de a kár már megtörtént.

Hermione felsikoltott a fájdalomtól, és kétségbeesetten próbált nyomást gyakorolni a lábára a megkötözött csuklójával. Akármilyen erősen is szorította, a vér gyorsabban szivárgott az ujjai között, mint ahogy meg tudta volna állítani. Valami létfontosságú dolgot találtak el, valószínűleg átvágtak egy artériát a lábán. Ha nem tesznek gyorsan valamit, el fog vérezni.

Malfoy egy éles kézmozdulattal ledobta a pajzsot. A pálcáját az oldalához emelte, és Hermione halványan érzékelte, hogy a válla megrándul, amikor egy átkot szórt, amely mindegyik katonát kettévágta. Megpróbálta újra magával rántani, de égető fájdalom nyilallt a lábába, amint megpróbált súlyt helyezni a jobb lábára.

Összegörnyedt, kezeit a térdére tette, és kényszerítette magát, hogy a fájdalmat átérezve lélegezzen.

Malfoy leguggolt mellé.
– Tudsz járni?

– Én… eughhhh… bassza meg. – Hermione óvatosan, gyengéd nyomással a padlóra tette a jobb lábát, de a fájdalom, ami a lábába lőtt, kiütötte a levegőt a tüdejéből. Megrázta a fejét. – Nem! Nem, nem hiszem.

Néhány másodpercig feszült csend volt, mielőtt újra megszólalt.
– Szeretném, ha átkarolnád a nyakamat – mondta. – Elviszlek, de szükségem van arra, hogy segíts nekem. – Sietősség volt a hangjában. Egy halk, pánikszerű mellékhang, amire a lány nem igazán számított, hogy ezt hallja tőle, legalábbis nem akkor, amikor hozzá beszél. – Szükségem van arra, hogy a pálcás kezem szabad legyen, hogy meg tudjak védeni minket, ezért szükségem van arra, hogy tartsd a súlyodat. Meg tudod csinálni?

Hermione gyengén bólintott, és ahogy Malfoy a térde alá gyűrte a kezét, a lány a nyakába akasztotta a karját. Összeszorított fogakon keresztül sziszegett, és próbált nem tudomást venni a lábában érzett fájdalomról, miközben a férfi óvatosan felemelte a földről, és elkezdte átvinni a füstön és a törmeléken.

Az, ahogy Malfoy tartotta a lányt, korlátozta a mozgását, de még mindig halálos volt azzal, amije volt. Hermione néhány másodpercenként érezte, ahogy a karja megrándul, érezte, ahogy a bicepszének izmai összehúzódnak a gerincén, mielőtt egy átok hevesen kilőtt volna a pálcájából.

Hermione lehunyta a szemét, és megpróbált nem a lábában lüktető fájdalomra koncentrálni – vagy a sikolyokra, amelyeket körülötte hallott. Próbálta kizárni őket, és inkább őt lélegezte be, inkább a lándzsásmentára és a pergamenre koncentrált, mint a vérre és a rothadásra, de lehetetlen volt. A sikolyok egyszerűen túl hangosak voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja őket.

Percekkel később Malfoy egy üres sikátorban húzódott fedezékbe. Olyan óvatosan tette le a lányt, amilyen óvatosan csak tudta, sokkal gyengédebben, mint azt a lány tőle elképzelhetőnek tartotta volna, és letépte magáról a maszkot.
– Jól vagy?

– Ó, igen, ne aggódj miattam – sziszegte Hermione, miközben hátradőlt, és a téglafalat használta támaszul. – Csak egy kis golyó a lábamban, mint minden szerdán. – A tekintete a férfiéra siklott, amikor hallotta, hogy a férfi halkan kuncog.

Malfoy a lányra meredt. Bár az ajkai szélén megrándult egy vigyor, a szemei aggodalomtól égtek, ahogy végigfutottak a lány arcán. Apró kék foltok voltak ott, mint a mennydörgés repedései a szürke felhőkön. Figyelmesen figyelte a lányt, ahogy lassan letérdelt előtte, a lélegzete elakadt, amikor a férfi csípőjére tette egyik kezét, és a falhoz szegezte.
– Szeretném, ha nyugton maradnál, Granger.

A lány megpróbált elrándulni, amikor a férfi jobb kezének ujjai, azé, amelyik még mindig a pálcáját szorongatta, finoman a szúrt sebe alá csúsztak, de a férfi csak még jobban a falhoz szegezte.

Malfoy állkapcsa összeszorult, az orrlyukai kitágultak, amikor jobban megnézte a lány sérülését.

– Úgy néz ki, mintha átvágott volna egy artériát. Nincs időm érzéstelenítő bűbájt használni, és ha megvárjuk azt a pár percet, amíg a bűbáj hatni kezd, elvérzel.

– Mi van, ha… – Hermione elvesztette az egyensúlyát, és véletlenül a súlya egy részét a jobb lábára helyezte, amitől újabb égető fájdalom hasított az izmaiba.

Malfoy pálcájának egy szűkszavú intésével a bilincsek eltűntek.
– Tedd a kezed a vállamra, használj engem egyensúlyozásra, és ne helyezz súlyt arra a lábadra.

Hermione arra gondolt, hogy elszalad, hogy belerúg, amilyen erősen csak tud, és elmenekül, de egy újabb fájdalom szúrta át a lábát, és a valósággal cikázott. Nem futhatott, valószínűleg nem érne el a sikátor végéig, mielőtt elvérzik, vagy beleszalad egy átokba. Akár tetszett neki, akár nem, ebben a pillanatban szüksége volt rá.

Így hát mély levegőt vett az orrán keresztül, tenyerét a férfi vállára tette, és imádkozott, hogy ne érezze, ahogy az ujjai remegnek.

– Ha fáj, szorítsd meg, rendben?

Hermione csak bólintott.

Malfoy a pálcáját a lány sérülése fölé tartotta; az ajkai újabb vigyorra rándultak.
– Granger?

– Igen?

– Bízol bennem?

Hermione még a fájdalom ellenére sem tudott nem felhorkanni.
– A legkevésbé sem, de igazából nincs más választásom, ugye?

A férfi csak egy gúnyos fintora volt válaszul, csak egy rövid levegővétel az ajkán keresztül, aztán meglengette a pálcáját, és a lány lábába egy olyan fájdalom nyilallt keresztül, amilyen még soha.

Hermione felsikoltott, mielőtt meg tudta volna állítani magát. Körmeit a férfi vállába vájta, túlságosan elvonta a kínzó fájdalom ahhoz, hogy igazán értékelje, ahogy az izmai fodrozódnak az érintése alatt. A sajátjai mintha összezáródtak volna, ahogy a golyó elkezdett kicsavarodni a lábából.

A folyamat olyan kibaszott lassú volt. Bölcs dolog volt Malfoy részéről, hogy lassan húzza ki a golyót, de a lány egyik fele azt kívánta, bárcsak egyszerűen kitépné a valamit, letépné a kötést, és máris végezne vele. A golyó valami létfontosságú dolgot szakított meg, így a túl durva kiszakítással azt kockáztatta volna, hogy még több artériát és eret vág el. Hermione tudta, hogy így biztonságosabb, de ez nem segített a fájdalmon.

– Shhhhhhhh, minden rendben. Megvagy. – Malfoy hangja lágy volt, mint a méz, egy világ választotta el Hermione sikolyaitól. Megnyugtatóan megszorította a lány csípőjét, miközben a pálcáját forgatva még egy centit kicsalogatta a golyót. – Lélegezz! Jó kislány.

Hermione megesküdött, hogy olyan erővel szorította Malfoy vállát, hogy csontokat törhetett volna, a szorítása egyre szorosabbá és szorosabbá vált, valahányszor érezte, hogy a golyó elmozdul. Ha meg is bántotta, nem szólt semmit.

– Lélegezz a kedvemért – mondta neki. – Ez az… már majdnem kiszedtem. Csak még egy kicsit, lélegezz.

A golyó végül kijött a lábából, és a gyógyító bűbáj hűvös hulláma terült szét a combján, amint kiszabadult.

Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott, szemhéjai lecsukódtak, miközben a téglafalnak dőlt. Szédültnek és szédültnek érezte magát, a teste egyfajta transzba esett a vérveszteségtől, amit csak feltételezni tudott. Ám felriadt a transzból, amikor hideg kezeket érzett az arcán, jeges, vérrel átitatott hüvelykujjakkal végigsimítva az arccsontján -

– TÁGULJ TŐLE! – kiáltott egy vastag, ír hang a sikátor végéből.

Hermione szemei felpattantak. Malfoy a hang felé pördült, és két csuklómozdulattal megszabadította Seamust a pálcától és a fegyvertől, amit rájuk szegezett.

Ahogy Seamus a földön heverő fegyver után vetette magát, egy aranymaszkos jelent meg mögötte. A halálfaló felemelte a pálcáját, hogy gyilkos átkot szórjon, miközben ellenfele hátat fordított neki, de Malfoy felemelte a kezét, hogy megállítsa őket.

A következő néhány másodperc nagyon gyorsan történt. Olyan gyorsan, hogy Hermione először azt hitte, biztosan álmodik.

Miközben Seamus a fegyverével babrált, Malfoy átkarolta Hermione derekát, és visszarántotta magához. Szorosan magához szorította, a lány háta a mellkasához simult, és végigfutott rajta a hideg, amikor az ajka a fülét súrolta, és azt suttogta:
– Daemonium, ortus.

A szavak hidegek voltak, távolságtartóak. A lágy hangnem, amellyel pillanatokkal ezelőtt még beszélt hozzá, sehol sem volt.

Jeges köd söpört végig Hermione agyán. Ahogyan a testét elborította, az egy dementorra emlékeztette, mintha szellemszerű ujjak húztak volna végig a halántékán. Végigkúszott a karján és a hasán, hideget és bizsergést hagyott maga után mindenben, amihez hozzáért, és mire elérte a lábujjait, már nem is érezte magát önmagának. Üregesnek, üresnek érezte magát, mintha kilökték volna a testéből.

Mielőtt az agya megálljt parancsolhatott volna az izmainak, Hermione körbe nyúlt, és kikapta Malfoy pálcáját az ujjai közül.

Soha nem érzett még ehhez foghatót. Tisztában volt azzal, hogy mi történik; hogy megpördült, és Seamus mellkasát vette célba. Tudta, egy Bombarda bűbájt dobott felé, és látta, ahogy az erőszakos fénysugár elhagyja a kezében lévő pálca hegyét, de nem tudta irányítani, nem volt módja megállítani. Úgy érezte magát, mint egy marionett, egy bábu, akinek fogalma sincs arról, hogy ki rángatja a zsinórokat.

Elkapta Seamus arckifejezését, mielőtt az átok lecsapott volna rá, a zavarodottságot a szemében, a félelmet, a felismerést, hogy meg fog halni, és akkor kapcsolódott be az átok.

Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna fel Seamus testében. A mellkasa belülről kifelé robbant, a vér felfröccsent a sikátor falára és Malfoyra és Hermionéra. Átáztak tőle, a ruhájukat és az arcukat átitatta a vére, és a szétmarcangolt húsának darabjai belekapaszkodtak a hajukba.

A hideg köd olyan gyorsan elpárolgott Hermione testéről, ahogy megjelent, de nem érezte magát melegebbnek. Úgy érezte, megfagyott. Az izmai jégdarabokként zártak a helyükre, mintha megkövült volna.

Mert Seamus halott volt, egy halom csonttá és széttépett hússá zsugorodott, és Hermione volt a hóhérja.

hozzászólások: 0