3. fejezet
Medúza

November 29.



– Nem hittem, hogy felbukkansz – szólalt meg hátulról egy mély, rekedtes hang. – Azt hittem, már elfelejtettél engem.

Hermione megpördült a hang irányába, és előrántotta a pálcáját, ösztönösen a férfi torkát célozta meg vele, aminek a végén apró, zöld fény gyúlt. A gyilkos átok készen állt, a varázsige a nyelve hegyén volt.

– Hűha, hűha, hűha, hűha, óvatosan, gyilkos. – Hallotta a vigyort Medúza hangjában, ahogy a férfi feltartotta a kezét, megmutatva, hogy nincs fegyvere… még nincs. Hermione túlságosan is jól tudta, milyen gyorsan képes előhúzni a pálcáját, és a halántékára szegezni; elégszer megtette már a találkozásaik során. – Ne öld meg a hírnököt, Lilith!

– Nincs időm játszadozni, Medúza – csattant fel a lány, a hangján lévő bűbáj természetellenesen eltorzította a szavakat. – Milyen információd van?

– Ah, ah, ah, ah, ne olyan gyorsan – mondta a másik, és a mutatóujjával intett neki. – Először is, a múlt héten rendesen elszúrtad a dolgot. Mondtam, hogy légy óvatos. Majdnem elvesztetted a leletet. Van fogalmad róla, milyen értékes az a dolog?

Az ujjai megrándultak, hogy megátkozza a férfit.
– Én szúrtam el? Ez most komolyan mondod? A csapat követte az utasításaidat! És egyébként köszönjük, hogy szóltál nekünk a Vhaltera tőrről, majdnem mind meghaltak emiatt a dolog miatt. Ha valaki hibás itt, az a te vagy, a szar tájékoztatásod miatt.

Medúza oldalra billentette a fejét. Látszott rajta, hogy a férfi gúnyolódik vele, még a maszkja alól is.

– Én nem voltam ott. Ne engem hibáztass, mert a csapatod nem volt eléggé felkészült. Eleget mondtam neked: a helyszínt, az időpontot, a csoport méretét. Minden más a te dolgod volt. A csapatod kudarca rajtad múlt.

Hermione nem tudta megállni, hogy ne ránduljon össze, vagy ne egyenesítse ki a gerincét.

– Gondolom, elvesztetted az egyik társadat, igaz?

Hermione hallgatott. A pálcája szorítása megfeszült, az ujjbegyei elfehéredtek, ahogy lenyelte a torkában lévő epét. Colin halála még túl friss volt, mintha egy nyílt sebet vakargatna. A késztetés, hogy kitörjön, egyre erősebbé vált, Medúza nyelvének minden egyes kegyetlen kínzása újabb ostorcsapás volt, ami a szakadék felé sodorta.

Istenem, mennyire szerette volna megölni őt néha napján. Ki akarta tépni a szemét a koponyájából, és lenyomni a torkán, csak hogy elhallgattassa. Úgy tűnt a férfi, mindig tudta, hogyan kell a lány bőre alá férkőzni, felbosszantani, hogy az agya racionális része eltompuljon, és az impulzusai rabjává váljon.

Ez ma nem történhetett meg. Nyugodtnak kellett lennie. Nem kockáztathatta, hogy felbosszantja a férfit, és elveszíti a patkányukat. Nem ölhette meg ott helyben, mint egy kutyát. Bármennyire is akarta volna. Túl értékes volt, az információi túl fontosak voltak.

– Akkor ezt igennek veszem.

– Miért csinálod ezt egyáltalán? – csattant fel a nő, és keserűség kúszott a hangjába. Nem engedte le a pálcáját. – Nem késő már neked egy kicsit a megváltáshoz? Mennyi vér szárad a lelkeden?

– Ó, már nem is számolom, édesem. A lista csak folytatódik és folytatódik. – Medúza körözni kezdett körülötte, ragadozóan, ahogy egy farkas köröz egy szarvasbébit. – De én nem teszek úgy, mintha olyasvalami lennék, ami nem vagyok. Tudom, mit tettem, tudom, ki vagyok. Te tudod, hogy ki vagy?

– Mire akarsz kilyukadni? Nekem nincs időm a játszadozásra. Bökd már ki!

Medúza kuncogott a maszkja alatt. A férfi tempója kissé lelassult, de nem hagyta abba a lány körüli körözését.

– Mit szól a Rended ahhoz, hogy néhány gyalogos katonád gyilkos átkot szór? Megbízható forrásból hallottam, hogy a Granger lányból igazi kis gyilkos lett, és tudom, hogy nem ő az egyetlen. Nem küldtek volna hozzám, úgymond a kígyóverembe, ha nem gondolnák, hogy meg tudod védeni magad. Szóval, vajon mennyi vér szárad a te lelkeden?

Ez egy teszt volt, ha hallott már ilyet. Kihívás. Nyílt meghívás a kivégzésre. Tudta, milyen hatást gyakorol rá, valószínűleg sejtette abból, ahogy dacosan felszegett az álla, vagy ahogy a pálcája hegyéből halálzöld fény világított.

Hermione nyugtató lélegzetet vett, érezte, ahogy a vállai megfeszülnek, majd ellazulnak, mielőtt teljesen lecsúsznak. Végül leeresztette a pálcáját.

– Többet, mint amennyit szeretnék. Éjszakánként nem tudok aludni tőle, ahogy kell. De ez háború, nincs időnk többé gyengédségekre.

– Valóban. Úgy beszélsz, mint egy igazi halálfaló – mondta Medúza, miközben befejezett egy újabb pörgetést. Érezte, ahogy a férfi tekintete az övébe ég, miközben újabb kört csinált. Vizsgálta őt, boncolgatta a keze minden rándulását és mikró mozdulatát. Felmérte őt. – Vajon a Roxfortban te is mardekáros voltál?

– Mi köze van ennek bármihez is?

– Ah, úgy tűnik, tévedtem. Csak egy griffendéles ordítana egy ilyen vádra. Ti oroszlánok mind egyformák vagytok, az ugatásotok mindig rosszabb, mint a harapásotok.

Hermione felhorkant, és érezte, hogy az ajka egyfajta vigyorba rándul felfelé.
– Bebizonyíthatom, hogy tévedsz, ha szeretnéd.

– Igen? Mégis mire gondoltál? Kis hátulütő bűbáj a térdre? Egy kis vakító bűbáj, hogy tíz percre sebezhetővé tegyen? Tudom, hogy ti oroszlánok nem szeretitek a halálos átkokat használni, ha tehetitek.

– Mit szólnál egy olyan átokhoz, ami felforralja a vért az agyadban? – kérdezte, és imádta, ahogy a férfi szünetet tartott a szavaira, mintha váratlanul érte volna. – Semmi sem dobja fel jobban a kedd estédet, mint látni, ahogy egy ember térdre rogy a kíntól.

Medúza felkuncogott erre, a vállai megrázkódtak, amikor újra elindult. A hang fenyegető volt, mélyen rezgett a mellkasában. Úgy csúszott végig a gerincén, mint a fagyos víz. Elnyomott egy borzongást.
– Tele vagy meglepetésekkel Lilith, még ennyi év után is.

– Miért érdekel téged, hogy melyik házban voltam? Mit számít ez az egész? Megint oldalt fogsz váltani, megint valami szánalmas, rég elfeledett házak közti kviddics rivalizálás miatt?

A férfi megállt a lány előtt. Közel volt hozzá. Túlságosan, túlságosan közel. A mellkasuk majdnem összeért.
– Talán. Talán ennyi évnyi titkos találkozásunk után egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy ki is van pontosan az álarcod alatt.

– Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet.

– Előbb te – mondta a férfi a fejével biccentve. A lány hallotta a mosolyt a hangjában.

Hermione összeszűkítette a szemét, tudta, hogy a varázsló nem lát ki a porcelánból készült, babaszerű maszk alól, amit viselt. Alig várta, hogy megtudja, ki ő, hogy rájöjjön, Voldemortot melyik hűséges kutyája árulta el őt.

Voldemort már a háború elején elkezdte rangsorolni a tábornokait, a hűséget és az odaadást azzal jutalmazta, hogy a hadseregének különböző szintjei szerint különböző maszkokat viseltek. Így mutatták meg kegyetlenségüket, és félemlítették meg a Rendet.

A rangsor alján a fekete maszksok álltak. A szokásos sötét, öntöttvas maszkokat viselték; azokat, amelyektől Hermione rémálmokat látott, amikor a Roxfortban tanult. Most már semmit sem jelentettek neki. A többségük frissen kiképzett volt, és újak voltak a háború módszereiben. Még mindig halálosak voltak, de a legtöbbször csak impulzívak. Buzgón akarták megmutatni magukat Voldemortnak, viszont könnyen manipulálhatók voltak. Kiváló túszok voltak a kihallgatásokhoz, általában úgy énekeltek, mint a kanári már az első éjszakán – nem volt szükség átokra. Harry bátorította az ilyen típusú katonák elfogását, valószínűleg humánusabbnak tartotta, mivel gyorsan megtörnek.

A hierarchiában a következő az arany maszkosok voltak, a másodikok a ranglétrán. Voldemort seregében talán harmincan lehettek. Magasan képzettek, és mérhetetlenül veszélyesek. A maszkjaik a legfinomabb aranyból megmunkált koponyák voltak, a fém minden egyes íve és bemélyedése csillogott és tüskékkel borított. Hihetetlenek voltak a csatatéren, kegyetlen gyilkosok, akik senkit sem kíméltek. Hermione úgy sejtette, hogy Voldemort legrégebbi követői voltak: Yaxley, Rodolphus és Rabastan Lestrange, valamint ifjabb Barty Kupor. A harcok mindig több rendtag halálával végződtek, ha arany maszkosok voltak a pályán.

A legmagasabb rangú halálfalók a démon maszkosok voltak. Voldemort jobb kezei. Csak ketten voltak; egy férfi és egy nő. A nő nyilvánvalóan Bellatrix volt. Legtöbbször meg sem próbálta leplezni kilétét, vad, fésületlen fekete haja jól látható volt a csuklyája alól.

A férfi démon maszkosról semmit sem lehetett tudni azon kívül, hogy könyörtelen volt a pályán. Halálos. Egy szörnyeteg. Az a maroknyi alkalom, amikor a csatatéren látták, egy tengernyi hullát hagyott maga mögött, túlélők nélkül.

A démon maszkok célja az volt, hogy félelmet keltsenek, és ezt a feladatot tökéletesen teljesítették. Maguk a maszkok groteszkek voltak, de hihetetlenül bonyolultak. A felső fele egy tiszta fekete emberi koponya volt, hasonlóan a fekete maszkokhoz, az alsó állkapocscsont egy állaté – talán egy farkasé vagy egy oroszláné. Az állkapocs feltűnő bíborvörös fémből készült, hosszú, éles, kiemelkedő agyarakkal, amelyek a szájrész mindkét oldalán felfelé nyúltak. A démon maszkok leghíresebb jellegzetessége a szarvak voltak, két hatalmas, kidolgozott, a legsötétebb fémből készült izé, amelyek a halántékból íveltek ki, hogy a legbaljóslatúbb árnyékot vetítsék.

Medúza azonban egyszerű fekete maszkot viselt. Semmi szokatlan vagy félelmet keltő nem volt benne. Ez volt a látszat, amit a lány valaha is látott belőle.

Hermione tudta, hogy magas rangú, arany maszkosra tippelt, valószínűleg rosszindulatból fordult el, mert nem tartották elég méltónak vagy veszélyesnek egy pár szarvhoz. Nem tudott volna ennyi információt gyűjteni, ha nem lenne a belső kör tagja. Ő is intelligens volt, frusztrálóan intelligens. Évekig sikerült felbecsülhetetlen értékű információkat továbbadnia, amivel teljesen veszélyeztette Voldemort hatalmát, és esélyt adott a Rendnek. Annyi életet mentettek meg és nyertek csatákat miatta.

Egyenesen ragadozó magatartása és éles nyelve ellenére Hermione mindig is érdekesnek tartotta. Furcsán izgalmasnak találta a kis eszmecseréjüket és a szavak spárgáját. Néha úgy gondolta – ha a körülmények másképp alakulnak –, talán még vonzónak is találta volna őt.

Aztán eszébe jutott, melyik oldalon állt. Eszébe jutott, hogy melyik urat választotta, akit szolgálhat, és a gondolat olyan gyorsan kialudt, mint ahogy felgyulladt.

Nem, Medúzában tetteiben létezett semmi jóvátehető. Nem számít, mennyi intelligencia szivárgott ki belőle. Egy szörnyeteg volt. Egy aljas, megbocsáthatatlan gyilkos. Valószínűleg annyi barátját megölte. Valószínűleg muglik százait gyilkolta meg, és úgy aludt éjszaka, mint egy csecsemő.

– Pár hét múlva elköltöztetnek néhány lányt – mondta, kisiklatva a boszorkány gondolatmenetét. – Összesen hetet, azt hiszem.

– Kiket?

Medúza hátratette a kezét a háta mögött, és újra körözni kezdett.
– Nos, az egyik Shacklebolt lánya, szóval biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretné majd megmenteni.

– Miért pont most? – kérdezte, miközben az agyában már százféle stratégia fogalmazódott meg. – Kik a többiek?

– Tényleg ezek most a legfontosabb kérdések? – sziszegte a férfi, hangja halk volt, mint egy suttogás, de éles, mint egy penge.

A lány újra megpróbálta.
– Hová viszik őket?

– A Sötét Nagyurak főhadiszállására – válaszolta a férfi, a hangja könnyedebb, doromboló; láthatóan elégedett volt a lány kérdésével. – Úgy gondolja, hogy a közelben tartja őket, és később alkudozási alapként használja fel őket. Azt hiszem, arra akarja használni őket, hogy kicsalogassa Pottert. Egy csere, hét életet cserébe egyért. Ti elég ostobák vagyok ahhoz, hogy bedőljetek neki. Hőskomplexus meg minden.

Bassza meg! Medúzának igaza volt.

Harry kétségkívül fel akarná ajánlani magát cserébe. Nem tudná megállni, hogy ne legyen áldozati bárány, különösen, ha fiatal boszorkányokról van szó. Ezt nem hagyhatták. A jóslat egyértelmű volt, Harrynek kellett lennie annak, aki megöli Voldemortot. Ő volt az utolsó reményük. Ha Voldemort belekarmol Harrybe, a háborúnak vége. Nem lenne miért harcolni.

– Egyszerű művelet lesz, be és ki – mondta Medúza. – Meg tudod oldani?

– Igen.

– Jó.

Megfordult, hogy távozzon, a keze már a táskájában lévő zsupszkulcsért nyúlt.

– Ó, és Lilith?

– Igen? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna a férfi felé.

– Küldd a legjobb katonáidat erre az akcióra. A Sötét Nagyúr dühös, hogy a legutóbbi küldetését felforgattátok, ezúttal vért akar majd ontani.


***


December 2.


Hermione sikolyra ébredt.

Nem volt szokatlan. Elég gyakran kelt fel az éjszakai rémálmokból ébredő, megkövült katonák kiáltásaira, és a csatában meggyilkolt szeretteit kiáltó emberek sikolyaira.

Ez a sikoly más volt. Gyötrelmes volt, a fájdalom vérfagyasztó jajkiáltása.

A felderítők biztosan visszatértek a küldetésükről.

Hermione felpattant az ágyból, felkapta a pálcáját és a táskáját az éjjeliszekrényéről, majd a gyengélkedő felé szaladt.
– Mi történt? – kiáltotta, amint átlépte a rögtönzött kórház küszöbét. Kezei automatikusan a táskájába nyúltak az ott tartott fájdalomcsillapítókért.

– Lopakodó támadás Manchester közelében – válaszolt egy Kirsty nevű fiatal gyógyító, a hangja éppúgy remegett, mint a keze, miközben megpróbálta lefogni az alatta vonagló varázslót. – Ők… megpróbálták hatástalanítani az egyik bázisát, de csapda volt.

A varázsló prüszkölt, amikor Kirsty boszorkányfű esszenciáját adott a válla körüli égett húshoz. Összeszorította a fogait, és sziszegett, ahogy a gyógyszer csípése kölcsönhatásba lépett a sérüléseivel.

Hermione az ágya mellett állt.
– Ezt én megcsinálom – mondta, és az állát a többi sérült katona ágya felé emelte. – Menj, és gondoskodj a többiekről.

Kirsty nagyot sóhajtott. Úgy nézett ki, mint aki a sírás határán áll.
– Köszönöm. – Gyorsan elrejtette az arckifejezését, majd megfordult, és az egyik sérülthöz rohant, sötét szőke haja minden irányba röpködött, ahogy ment.

Hermione az ágyon fekvő varázslót méregette, és igyekezett mindent megtenni, hogy elnyomja a körülötte lévő sikolyokat.

Cormac McLaggen szinte felismerhetetlen volt. A bőre súlyosan megégett. Megperzselt hús borította a fél arcát, és az arca és a szemgödre fehér elefántcsontja látszott. Testének bal fele menthetetlenül megégett, ami azt jelentette, hogy a bal karját és lábát alig tudta használni. A világon nem volt olyan gyógyító varázslat, amely elég erős lett volna az ilyen kiterjedt idegsérülésekhez. Csak remélte, hogy időben elég szövetet tud helyrehozni, hogy ne veszítse el őket teljesen.

– Milyen varázslat okozta ezt? – kérdezte Hermione.

– Én… ez volt… eugghhh! – McLaggen összeszorította a szemét, és felsikoltott a fájdalomtól, amikor Hermione varázslatot használt, hogy fertőtlenítse a vállán lévő sebet. – KURVA ANYJÁT, EZ ANNYIRA FÁJ!

– Kérlek, nyugodj meg, próbálj meg lélegezni. Nem tudok neked ellenszert adni, ha nem tudom, milyen varázslat okozta ezt.

– Nem volt… eughhhhhhh… nem varázslat volt!

– Akkor mi volt az?

– A sárkány! Bassza meg… a sárkány visszatért!

Hermione Cormac égett arcára nézett, és megdermedt.
– Fekete Árnyék?

– Igen – lihegte, és kínjában vonaglott. – Fek-fekete Árnyék ott volt.

Hermione csak egyszer látta. Ha a Rend aduásza a mugli gépek voltak, akkor Voldemorté a Fekete Árnyék.

A sárkány kivételesen nagy állat volt. Tiszta fekete pikkelyei voltak, a szemei úgy világítottak, akár a Sátáné, és a szárnyfesztávolsága egy futballpályáéhoz hasonlított. Kétszer akkora volt, mint egy acélhasú, amin a horcruxok keresése közben lovagolt, talán háromszor akkora is.

Mindig csak a férfi démon maszkos lovagolta.

A sárkány a gigantikus méreteivel érdemelte ki a nevét. Az egyetlen figyelmeztetés, hogy a csatában mindig jelen volt, az a hatalmas, démoni kinézetű árnyék jelent meg a földön, mielőtt a mezőt perzselő hőség borította volna be.

Seamus egyszer már túlélt egy Fekete Árnyék támadást. Volt annyi józan esze, hogy egy halom hulla alá bújt, amikor a szörnyeteg utoljára átrepült a feje fölött, hogy túlélőket keressen. Azt mondta, a lángoló lehelet maga volt a pokol tüze. Forróbb, mint bármi, amivel valaha is találkozott. A legerősebb vasat is megolvasztotta, a testeket hamuvá porlasztotta, és semmit sem hagyott életben. Azt mondta, hogy az üvöltésétől a föld is megremegett, és a szárnyainak hangja, ahogyan a levegőbe csapkodott, csak a mennydörgéshez hasonlítható. Megbocsáthatatlan. Szívszorító.

Ha Fekete Árnyékot többet használták ebben a játékban, akkor a Rendnek annyi.

hozzászólások: 0