37. fejezet
Medúza felfedve

Június 4.



Malfoy hoppanálása brutális volt. Hermione tüdejéből kiverte a levegő, amikor újra materializálódtak a birtokán.

A férfi elengedte a lányt, mielőtt az levegőhöz jutott volna.
– Menj be a házba! – sziszegte, a hangja éles és jeges volt, miközben a pálcájával végigsimított a ruháján, halálfaló köntösévé változtatva azt. Egy újabb éles mozdulattal megidézte a démonmaszkját.

Azt mondani, hogy Malfoy dühös volt, a kibaszott évszázad alulértékelése volt. Forrongott. Sötét mágia recsegett körülötte. Állkapcsa olyan erősen összeszorult, hogy Hermione látta, ahogy az arcán végigfutó izmok fodrozódnak.

Szinte vad volt. Mint egy vadmacska vagy egy…

Démon.

Hermione tekintete a férfi szemére siklott. Még mindig a kék és a szürke keveréke volt, de a kék kezdett eluralkodni rajtuk. A falai félig még álltak, de már halványodtak - a jelek szerint gyorsan. Bármilyen érzelmet is érzett, úgy égette el a szürkeséget a szemében, mint tűz a vasat.

– Hová mész? – kérdezte, mielőtt meg tudta volna állítani magát.

– Ez most nem tartozik rád, ugye, Granger? – Malfoy lenézett a pálcájára, a keze megfeszült körülötte, miközben ismét apparátusra készült. – Nem mondom el újra. Menjetek. Be. A. Házba!

– Miért nem mondod meg, hová mész? Ez egy egyszerű kérdés.

– Mit számít az? – A férfi visszanézett rá, és Hermione minden idegszála sikoltozott, hogy valami nincs rendben, hogy nem hagyhatja elmenni.

Át kellett irányítania őt. Adnia kellett neki egy másik célpontot, amin levezetheti az agresszióját…

Romy hangos reccsenéssel jelent meg mellettük.
– Gyorsan, Malfoy mester! Zabini mester a szalonban várja önt…

– Ne most, Romy – sziszegte Malfoy.

– De kérem, uram! Ez nem várhat…

– Azt mondtam, ne most, Romy!

– Nagyon sürgős! Nagyon feldúlt, és szüksége van a segítségedre…

– Maga süket?! Azt mondtam, ne most!

– De elfogta a kémet! – Romy félbeszakította, a hangja hirtelen éles lett, és elég hangos ahhoz, hogy elhallgattassa a gazdáját. – Elfogta az árulót!

Malfoy megpördült. A rosszindulat, a düh egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.
– Elfogta Medúzát?

Ó, Istenem… nem.

Hermione szíve megakadt. Ez nem volt jó. Ez…bassza meg!

Ha Zabini elfogta a kémet, a Rendnek vége. Medúza volt az utolsó előnyük. Az egyetlen ok, amiért sikerült megtalálniuk egy újabb horcruxot, és elpusztítaniuk Voldemort orra előtt.

Ha Malfoy átadta őt Voldemortnak, a Rendnek annyi volt. Ha Malfoy maga öli meg, a Rendnek annyi.

– Hívta már a Sötét Nagyurat? – kérdezte Malfoy.

Romy megrázta a fejét, apró kezei remegtek, ahogy a párnahuzata szélét babrálta.
– Még nem hívta őt, uram. Azt akarta, hogy előbb találkozzon vele, hogy eldönthesse, mit tegyen. Minden… nem az, aminek gondoltuk, uram.

– Hol van?!

– A bal oldali szalonban van, uram.

Amint Malfoynak megvolt a célpontja, a célpontja, elszállt. Őrültként rohant végig a kastélyán, egyszerre két lépést tett, ajtókat feszített ki, és minden élettelen tárgyat megrúgott, ami az útjába merészelt kerülni. Hermionénak szinte sprintbe kellett kezdenie, hogy lépést tartson vele.

Nem tudta, mit tegyen. Meg kellett próbálnia Malfoyt nyugton tartani, hogy Medúza biztonságban és életben maradjon, de Malfoy annyira dühös volt. Veszélyes volt, remegett az erőszakosságtól. Nem lepődött volna meg, ha azonnal avada'dja Medusát, amint megpillantja.

Rekordidő alatt értek a szalonba. Malfoy dühösen csapta ki az ajtót, a kilincs a vakolatba ütközött, ahogy a falnak csapódott…

Megdermedt, amikor meglátta, mi van odabent.

Mert a szoba közepén, egy duruzsoló tűz előtt, egy székhez kötözve, hátrakötött kézzel, Theodore Nott állt.

Nott halántékán egy vágásból vér csöpögött, bal arca vörös és zúzódásos volt. Zabini bizonyára megverte egy kicsit, amíg Malfoyra várt.

Nott huncutul elmosolyodott, amikor meglátta Malfoyt, még egy apró biccentéssel is nyugtázta, mintha ez az egész normális lenne.

Malfoy bőre sápadtabb lett, mint amilyennek Hermione valaha is látta.
– Te?! Te vagy a kibaszott kém?!

– ’Ello, panacsnok! – bólintott Nott kissé cockney akcentussal. – Mi tartott ilyen sokáig? Egy fickó mesélt nekem egyszer egy viccet arról, hogy egy vezető elkésik a saját megbeszéléséről. Na várjunk csak egy pillanatra, hogy is kezdődött… Ó, igen! Szóval van ez a nagy, öreg, csúnya zsarnok, aki felállítja ezt a csapdát…

Mielőtt Nott felfedhette volna a vicc csattanóját, Malfoy átviharzott a szobán, és állon vágta.

– Te áruló kis picsa! – Malfoy egyik kezével megragadta Nott gallérját, a másikkal pedig megütötte, az ütés ereje oldalra rántotta Nott fejét. – Megöllek! – Újabb ütés. – Ne törődj a Sötét Nagyúrral, kurvára én magam öllek meg!

Zabini átkarolta Malfoy derekát, és miközben a férfi megpróbálta hátrarántani, Hermione Malfoy és a szék közé ékelődött, és minden erejével a mellkasát nyomta.

Malfoy dühödten küzdött. A düh fűtötte. Az árulás és a fájdalom rétegei szteroidként táplálták az izmait, hogy szinte embertelenül erős legyen. És mindeközben, miközben Hermione és Zabini igyekeztek elhúzni, Malfoy pedig küzdött, hogy újabb ütést mérjen rá, Nott csak nevetett, megvillantotta véráztatta ínyét és fogait, és úgy vigyorgott, mintha valamiféle díjat nyert volna.

– A kurva életbe, haver, tényleg így akarod kezdeni ezt a kihallgatást? – Nott kuncogott, miközben a padlóra köpött a véréből. – Ugyan már! Előbb kenj be egy kicsit. Ijessz meg. Vedd rá, hogy vallomást akarjak tenni. Ne csak úgy szárazon menj bele.

– Ez nem a viccek ideje, Theodore! – Zabini összeszorított fogakon keresztül sziszegte, és minden erejét latba vetve rántotta Malfoyt hátrafelé. – Ez nem vicces…

– Ó, egy kicsit mégiscsak vicces.

– Fogd be a pofád, Theo! – Hermione épp csak annyira fordította el a fejét, hogy a válla fölött átbámulhasson. – Vagy Medúza! Vagy akármi is a kibaszott neved!

– Ó, ő beszél! – Nott arca izgatottan felragyogott. – A bűntársam! A Thelma az én Louise-omnak! A Bonnie az én Clyde-omnak!

Malfoy mozgása lassulni kezdett. Hermione összevonta a szemöldökét.
– Tudtad, hogy én vagyok Lilith?

– Igen – válaszolta Nott, és a „P” betű körül görbítette az ajkait, hogy felpattanjon. – Pár hónapja jöttem rá. Elfogtak, aztán hirtelen megszűntek a találkozások? Aztán valaki más kezdte el viselni a maszkodat? Nem vagyok a legokosabb kígyó a fűben, de még én is össze tudtam rakni a darabokat. Örülök, hogy végre rendesen megismerhetlek, édesem.

Malfoy ismét nekirontott, de Zabini biztos lábtudása megakadályozta, hogy elérje Nottot.
– Ennyi kibaszott ideig te voltál a kém?!

– Attól tartok, igen. – Nott megvonta a vállát, és beszívta a fogát. – Tudom, hogy valószínűleg nem ez az a születésnapi ajándék, amire vágytál, de el kell ismerned, hogy kurva jó kis meglepetés, nem igaz?

– Kurvára elárultál minket! – Malfoy ismét előre rándult. Hermione a mellkasába fúrta a tenyerét, és hátrafelé kényszerítette.

Nott tutt felhorkant és a szemét forgatta.
– Olyan szörnyen középkoriasan hangzik az egész, amikor így mondod.

– Malfoy, kérlek, nyugodj meg. – Hermione balra lépett, elzárva Nott látóterét. – Nem akarod őt tényleg megölni, ez csak a düh és a sokk beszél belőled.

– Nem akarod megölni? – Malfoy vicsorgott. – Ki akarom tépni a kibaszott bordáit a mellkasából, és kiszúrni velük a szemét!

Nott megvonta a szemöldökét.
– Oooooooooh, ne incselkedj velem, ha nem fogod teljesíteni – gúnyolódott, és alaposan kiélvezte, amikor Malfoy ismét nekirontott.

Több percbe telt, mire Malfoy eléggé megnyugodott ahhoz, hogy Hermione és Zabini elengedjék. Ezt a feladatot sokkal gyorsabban elvégezték volna, ha Nott befogja a száját. Zabini kénytelen volt egy elhallgattató bűbájt alkalmazni, csak hogy megakadályozza, hogy felbosszantsa Malfoyt, és tönkretegye a jó munkájukat.

– Van fogalmad róla, milyen helyzetbe hoztál minket? – kérdezte Malfoy, amikor végre lerázta magáról Zabini karját. Lehet, hogy már nem harcolt, de a hangja még mindig éles és gonosz volt. – Vagy nem érdekel, hogy a Sötét Nagyúr valószínűleg mindannyiunk fejét elveszi ezért?

Zabini eltávolította a Nottra helyezett elnémító bűbájt, hogy az beszélhessen, hogy megvédhesse magát. Nem tette meg. Inkább úgy döntött, hogy csak megvonja a vállát. Egy-két pillanatig így maradt, nem szólt egy szót sem, aztán a tekintete Hermionéra villant, és rávigyorgott.

Nem tudta elhinni, hogy végre találkozik Medúza. Hogy véget ért a rejtély, hogy ki van a maszk mögött. Szinte nem is tűnt valóságosnak.

Annyi év alatt, amióta találkozott vele, és annyi hónap alatt, amióta a Malfoy-kúriában élt, és egy fedél alatt élt vele, soha nem gyanította, hogy Theodore Nott lehet Medúza. Soha nem fordult meg a fejében ez a gondolat. Egyszer sem. Mert teljesen nevetséges volt. Annyira kibaszottul őrült, hogy még csak eszébe sem jutott.

Sokat gondolkodott rajta, megrajzolta a fejében, milyen ember lehetett Medúza, és Nott egyszerűen… nem illett bele az általa elképzelt profilba.

Hermione úgy gondolta, hogy Medúza egy idősebb halálfaló volt. Valaki alacsonyabb rangú, akinek elege lett abból, hogy másokat előléptettek felette, ezért a maga módján kitört, és elárulta a mestert, aki nem volt hajlandó elismerni a „nagyságát”. Azzal büntette, hogy nem látta meg a benne rejlő lehetőségeket, hogy titkokat szivárogtatott ki, és az egész rendszert kárhoztatta.

Néha úgy gondolta, Medúza hírnevet vagy dicsőséget akart. Hogy a vagyon és az ékszerek, amelyekkel Voldemort a katonáit fizette, nem voltak elégségesek, és valami meghatározóbbat akart. Az aranyon túl a nevét akarta a történelemkönyvekben. Hogy úgy bélyegezzék meg, mint a kémet, aki megbuktatta minden idők legsötétebb varázslóját.

Egyszer-kétszer, nagyon ritka alkalmakkor, arra gondolt, hogy talán Medúza szimpatizáns. Hogy talán a rossz oldalt választották az egésznek az elején, sodródtak az árral, és most már túl késő volt, hogy kiszálljanak. Arra gondolt, hogy talán ez volt Medúza menekülési útja, minden egyes kiszivárgott titok egy újabb tégla, amely a megváltásuk útját kovácsolta.

De egyik sem mutatott Nottra.

Ő nem akart hatalmat. Aranymaszkosként érezte jól magát, és nem érdekelte az arany vagy az ékszerek. Vérre és gyilkosságra vágyott, nem gazdagságra vagy hírnévre. És biztosan nem volt egy kibaszott Rend-szimpatizáns. Soha egy cseppnyi együttérzést vagy kegyelmet sem mutatott egy ellenfél varázslóval szemben a csatatéren.

Valami hiányzott Hermionénak. A kirakós egy darabja rejtve volt előtte.

Zabini Malfoy vállára tette a kezét.
– Mit fogunk csinálni? – suttogta.

– Nem tudom.

– Hívjam a Sötét Nagyurat?

Malfoy Nottra meredt. Az orrlyukai izzóan lángoltak.
– Még ne.
Nott megszólalt, előrehajolva a székében, amennyire a bilincsek engedték.
– Használhatnánk a külső hangunkat, hogy a mocskos áruló is hallja, és részt vehessen a beszélgetésben? Köszönömmmm.

– Ha a helyedben lennék, Nott – Zabini keze Malfoy vállára szorult, miközben tett egy lépést felé, készen arra, hogy visszarántja, ha szükséges –, én kurvára, kurvára csendben lennék.

Nott meglehetősen drámaian felsóhajtott.
– Nézd, tudom, hogy most vékony jégen csúszkálok, de nem kell kiabálni…

– Vékony jég?! – gúnyolódott Malfoy, csak düh volt a hangjában. – Kibaszott vékony jég?! A jég eltűnt! Megrepedt a feledés homályába, te kibaszott kis pöcs!

– Őszintén haver – mondta Nott a szemét forgatva. – Igazán szerencsés vagy, hogy Granger szexinek találja ezt az agresszív, kiabálós dolgot, különben sosem kefélnél.

Meglepő módon Malfoy nem vette be a csalit. Nem csattant vagy harapott vissza, ahogy Nott nyilvánvalóan akarta. Ehelyett csak lenézett legidősebb barátjára, tekintete kísértetiesen nyugodt és undorodó volt, és halkan így szólt:
– Daphne a Roxfort után egész életét a Sötét Nagyúr szolgálatának szentelte. Azért tette, hogy téged és Astoriát biztonságban tartson. Bármit megtett volna, amit csak kért tőle, és te elárulod őt? Ez csak beárnyékolja mindazt, amit tett.

Nott arcáról eltűnt minden humorérzék.
– Ne merészelj beszélni róla. Ezt érte teszem.

– Ő nem akarta volna, hogy te…

– Hát nem tudjuk, hogy Daph mit akart volna, nem igaz? – Nott vicsorgott. A szeme elsötétült, miközben összeszorította az állkapcsát. – Mert Voldemort kurvára megölte őt! Ő volt a kedvenc tábornoka! Jobban szerette őt, mint téged! És mégis kurvára megölte! Mégis kivégezte a szemünk láttára, és engem kényszerített, hogy végignézzem!

Malfoy kissé összerezzent, de Nott csak még dühösebbnek tűnt, ahogy teltek a másodpercek. Mintha elszívta volna Malfoyból.

– Elvette az egész kibaszott világomat! – Nott harapós volt, a hangja minden egyes szótaggal egyre rekedtebb lett. – Végignézette velem, ahogy megöli életem szerelmét… az egész kibaszott életem okát! Persze, hogy elárultam volna őt! Persze, hogy azt akartam volna, hogy Potter egyszer és mindenkorra végezzen vele! Holtan akarom látni azt a gonosz rohadékot, csak hogy én magam állhassak a sírja fölé, és köpjek rá!

Ó, Istenem! Mindennek volt értelme.

Daphne. Daphne volt a hiányzó darab.

A düh. A kirohanás. Órákig ült a sírjánál, pedig nem volt ott. Kint aludt, csak hogy közel lehessen az emlékéhez.

A tágra nyílt szemekkel és a dühtől kipirult arccal, ez volt a legelevenebb, amit Hermione valaha is látott Nottnál. De ez nem volt élet. Nem igazán. Ez szívfájdalom volt.

– De te öltél értünk – mondta Zabini. – Több ezer rendtagot öltél meg. Gyakorlatilag sportot csináltál a gyilkolásból. Hogy tudtad volna megölni őket, ha az ő oldalukon álltál?

– Nem állok az ő oldalukon – válaszolta Nott. – Senki oldalán sem állok. Leszarom, ki nyeri a háborút… én csak Voldemortot akarom holtan látni.

Malfoynak úgy tűnt, hogy nem maradt benne harag. Úgy tűnt, nem maradt benne semmi. Meghajlította az ujjait, és forgatta az állkapcsát, miközben Nott mindent elmondott neki, felfedte a titkos tervének minden részletét. De nem tűnt boldognak. Vagy megkönnyebbültnek, hogy végre elérte a célját, amiért egész idő alatt dolgozott.

Ehelyett inkább úgy nézett… Hermione nem tudta megnevezni. Elárulva? Elveszettnek? Megbántottnak?

– És ha én magam nem tudnám megölni Voldemortot… – Nott lassan kifújta a levegőt, majd mély lélegzetet vett, felszabadítva a súlyt, ami valószínűleg az elmúlt években a mellkasát nyomta. – Akkor mindent meg akartam tenni, hogy Potter megtehesse.

– De miért pont te? – kérdezte Zabini. – Miért kellett neked lenned az, aki elárulta őt?

– Mert az én hibám, hogy meghalt.

– Nem, nem az. – Zabini tett egy lépést Nott felé, végre biztos volt benne, hogy Malfoyt nem kell visszahúzni. – A Sötét Nagyúr azért rendelte el a kivégzését, mert nem volt hajlandó megtámadni egy bristoli gyermekkórházat… ennek semmi köze hozzád…

– Nem ő nem volt hajlandó elpusztítani a kórházat – szakította félbe Nott, és bár a hangja vicsorgásnak indult, a közepén megtört, majd zokogásba torkollott. – Én voltam.

Malfoy lehunyta a szemét, és a plafon felé billentette a fejét, elvesztette a szavakat.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Zabini döbbenten. – Kupor azt mondta…

– Tudom, mit mondott Kupor, de hazugság volt. Daphne fedezett engem. Együtt voltunk a küldetésen, és Voldemort Tobias Jonest bízta meg a feladattal.

– Emlékszem arra a küldetésre – sóhajtotta Malfoy, a szemét még mindig összeszorítva. – Jones feljebb akart lépni a ranglétrán, ezért Daph beleegyezett, hogy egy napra lemondjon, és hagyja, hogy az ő irányításával vezesse a küldetést, mint gyakorlatot.

Nott bólintott.
– Nem tetszett neki, de a fejébe vette, hogy Jones gyanakszik rám, ezért úgy gondolta, hogy ezzel egy kicsit megpuhítja. Tartsd a barátaidat közel, az ellenségeidet pedig közelebb, meg ilyesmi.

– Milyen gyanú? – kérdezte Hermione.

Mindhárom halálfaló megfordult, hogy ránézzen, de Nott volt az, aki szünet nélkül válaszolt a kérdésére.

– Azt gyanították, hogy még nem öltem meg senkit, hogy nem volt bennem annyi. És igazuk volt.

– Daphne halála előtt még nem öltél meg senkit? – Hermione zihált, és végigfutott a fejében a dátumokon. – De az majdnem… három évvel a roxforti csata után volt?

– Nem, akkor még nem öltem meg egyetlen embert sem – felelte Nott csendesen. – Próbáltam ölni, Daph órákon át próbált megtanítani rá, de sosem sikerült. Mindig csak lefagytam és elbújtam, mint az a rémült kisfiú, aki voltam. – A tekintete a padlóra tévedt. – De Daph mindig fedezett engem. Úgy tett, mintha néhány gyilkossága az enyém lenne, és hazudott róla a Sötét Nagyúrnak. Ő soha nem gyanakodott, de Jones és az ifjabb Kupor igen.

– És mi történt a küldetésen? – Malfoy hangja éles volt, de még mindig nem nézett Nottra. Még mindig nem nyitotta ki a szemét.

– Kezdjük azzal, hogy minden rendben ment. Elmondták nekünk, hogy van néhány lehetséges terület, amit a Rend bázisként akart használni az orvosi készletek tárolására. Daph minden nehézség nélkül felrobbantotta őket, nekem pedig sikerült elfognom néhány tucat rendtagot, hogy kihallgassam őket.

Nott Hermionéra nézett, miközben kitöltötte a hiányosságokat, és úgy adott át neki minden hiányzó információt, mintha régi barátok lennének, akik felzárkóznak. A vörös pír az arcán kezdett végigvándorolni a nyakán, de a lány nem volt biztos benne, hogy a dühtől vagy a szomorúságtól.

– Már mindannyian végeztünk, és készen álltunk arra, hogy ide apparátussal visszajöjjünk, de Jones újabb üzenetet kapott a Sötét Nagyúrtól, hogy robbantsák fel a közeli kórházat, csak hogy még egy szöget üssön a Rendek koporsójába.

Bár Malfoy tette fel a kérdést, Nott Hermionéra nézett, miközben beszélt. Mintha nem tudna a legjobb barátaira nézni. Mintha ő lenne az egyetlen, akinek bevallhatja ezt a kirívó bűnt.

– Nos, azt kell tudnod, hogy néhány hónappal ez előtt, úgymond… összeomlottam a küldetés közepén – sietett a szavakkal, még mindig csak Hermionéhoz szólva. – Ugyanolyan küldetés volt abban az értelemben, hogy fel kellett robbantanunk potenciális bázisokat, amelyeken a Rend gyógyszert tárolhatna. Én és Daph együtt voltunk, és láttam ezeket a holttesteket a földön. – Mély levegőt vett, és nyelt egyet. – Két holttestet… egy anyát és a gyermekét. Halálra égtek a robbanásban, amit mi okoztunk, és én csak… elvesztettem a fejem. Olyan bűntudatom volt, hogy alig bírtam felállni. Csak azt hajtogattam, hogy „ez a mi hibánk”, „mi tettük ezt” újra és újra, mint egy kibaszott megakadt lemez. Daph megpróbált megnyugtatni, de én… Nem tudtam lerázni magam, és Jones meglátott. Daph fedezett engem, ahogy mindig is tette. Azt mondta, hogy egy bűbájjal ütöttek meg, és zavart voltam, vagy sokkot kaptam, vagy valami hasonló baromságot, de aznap este meg volt győződve róla, hogy Jones tudta.

Zabini csak bámult, csészealjnyira tágra nyílt szemekkel, és enyhén tátott szájjal. Malfoy hátat fordított nekik, eltakarva az arcát.

– Szóval a bristoli küldetés után Jones utasított, hogy robbantsam fel a kórházat… és én nem tudtam megtenni. Nem tudtam… – Nott hangja és válla remegni kezdett. – Nem tudtam… lefagytam. Szóval Jones, megpróbálta hívni a Sötét Nagyurat. Azt mondta… azt mondta, hogy be fog köpni… azt mondta, hogy ki kellene végezni, amiért ilyen gyáva vagyok.

– Amit ő kérdés nélkül megtett volna – mondta Zabini remegve, és az arckifejezése közel sem volt olyan erős és visszafogott, mint általában. – Levágta volna a fejedet, felakasztotta volna egy tüskére, a testedet pedig figyelmeztetésként kiállítva hagyta volna. Mindannyian tudjuk, hogy ezt tette volna. Százszor láttuk már, hogy megtette az évek során.

Hermione tudta, hogy ez igaz. Ő maga is látott ilyet a háború kezdeti szakaszában. Hányt, amikor először látott egy halálfaló fejet felnyársalva egy tüskére, amint kukacok eszik a szemüket, miközben a rothadó holttestük ott feküdt mellettük.

Az áruló bűntettét műalkotásként kiterítve, és a büntetést, ami utána következik.

Ez olyan gyakori dolog volt az elején, amikor Voldemort kigyomlálta azokat, akik a hűség helyett a gyávaság miatt álltak mellé. De egy idő után a halálfalók beletörődtek a döntésükbe, elfogadták, hogy már késő változtatni a sorsukon, és a testek megfogyatkoztak.

– Igen, ezt tette volna – értett egyet Nott, és ezt Daphne is tudta. Ezért megölte Jonest, mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna.

– Daphne ölte meg Jonest? – szólalt meg Zabini. – Szemtanúk előtt?!

– Igen. Samuel Dillion ott volt, de nem érdekelte. Azért ölte meg, hogy engem megvédjen. Hogy ne mondjon semmit. – Nott alig tudott megszólalni. Fulladni kezdtek a szavai, szinte összefüggéstelenül beszélt a düh és a szívfájdalom keverékétől. – Miután megölte Jonest, ifjabb Kupor a pályára hoppanált és… Dillion meg egyszerűen lelépett. Ő… Kupor felé sprintelt, és megpróbált mindent elmondani neki, de Daph őt is megölte, ő… ő Avadázta egyenesen hátba lőtte, mielőtt túl sokat mondhatott volna. De már túl késő volt. Ő már elmondta… ő már…

Malfoy volt az, aki feltette a mindenki ajkán lévő kérdést.
– És pontosan mit mondott Dillion?

– Azt mondta, hogy: „Nott már nincs velünk. Nott megölte Jonest.”

– De hogy tudná Daphne elvinni a balhét, ha Samuel már azt mondta, hogy te ölted meg Jonest? – kérdezte Hermione zavartan.

– Mert nem mondta, hogy melyik Nottról beszélt. – Nott fuldoklott és lehajtotta a fejét. – Daphne a feleségem volt. Amikor összeházasodtunk, felvette a vezetéknevemet, és az én nevem miatt ölték meg. Megfordult, és megtámadott, amikor Kupor a pályára hoppanált, úgy csinált – úgy állította be, mintha elárulta volna a Sötét Nagyurat, és én megpróbáltam volna megállítani. Hogy én hűséges vagyok hozzá, ő pedig nem. – Zokogni kezdett, mélyen zihálva a mellkasában. – Ő vállalta a bukást helyettem. Feláldozta magát, hogy megvédjen engem. Engem kellett volna kivégezni, nem őt.

– Mindannyian elvesztettük őt azon a napon – mondta Malfoy rekedten, végül újra feléjük fordult. – Tudjuk, hogy te…

Nott feje felkapta a fejét, hogy Malfoyra meredjen.
– Ne merészeljétek azt mondani, hogy tudjátok, mit érzek! Nem tudjátok! Soha nem voltál még szerelmes senkibe, Malfoy! – üvöltötte dühösen, bár arca nedves volt a könnyektől, bár azok még mindig végigfolytak az arcán. – Nem tudod, milyen érzés annyira szeretni valakit, hogy kurvára nem tudsz nélküle lélegezni!

Hirtelen ismét kinyílt a kétszárnyú ajtó és Astoria berontott a szobába.

– Mi a fene folyik itt?! – kiabálta, miközben feléjük rontott, rózsaszín selyem éjszakai köntöse lengett, és szinte teljesen eltakarta Romyt a szeme elől, miközben a nyomában loholt. Könnyű volt elfelejteni, milyen kicsi Astoria, amikor nem a magas sarkú cipőjében volt – és milyen gyorsan tudott mozogni egy pár papucsban.

Zabini éppen azelőtt lépett Astoria elé, hogy az elérte volna Nottot.

– Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz? – csattant fel a lány, és felnézett rá. – Engedd el!

Megpróbálta megkerülni a férfit, de Zabini követte a lépését, és továbbra is elállta az útját.

– Tűnj innen! – Zabini pánikba esve kiabált. – Nem szórakozom, Astoria! Tűnj el!

Hermione eddig csak néhányszor hallotta Zabinit felemelni a hangját, és még soha-soha nem hallotta, hogy így beszéljen Astoriával. Ha a hangnemváltás zavarta is Astoriát, nem mutatta ki. Túlságosan lefoglalta, hogy megpróbálja kikerülni a férfit. Néhányszor még meg is lökte, hogy félreállítsa az útjából.

– Hadd lássam!

– Tori, menned kell – vágott át Malfoy hangja a pár civakodásán. – Minél kevesebbet tudsz arról, hogy mi folyik itt, annál jobb.

– Ez nevetséges! – Astoria felkiáltott, és sikertelenül próbált a férje karja alá bújni. – Ő a barátunk, nem kell őt láncra verni, mint egy kutyát…

– Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe!

– Már benne vagyok, ti idióták!

– Tori – figyelmeztette Nott. – Ne csináld ezt!

– Ó, az isten szerelmére! – Astoria morogva eresztette le a karját. – Nem ő az egyetlen kém! – Behunyta a szemét, és a plafon felé billentette a fejét, olyan testtartásban, ami Hermionét szörnyen emlékeztetett Malfoyra.

– Miről beszélsz? – sziszegte Zabini. – Ő az áruló. Rajtakaptam, hogy információkat ad át egy rendtagnak.

– Tori – szólalt meg újra Nott. – Ne merészelj!

– Theo nem egyedül csinálja ezt! – Astoria felszisszent és kinyitotta a szemét. – A kezdetektől fogva segítettem neki. Én is Medúza vagyok.

Malfoy és Zabini megdermedtek. Az arckifejezésük egybeesett, és a teremben vészes csend lett.

– Mi van? – Astoria csettintett. – Azt hiszed, túl érzékeny és törékeny vagyok ahhoz, hogy információkat szerezzek? Azt hiszed, túl gyenge és túl önző vagyok ahhoz, hogy képes legyek odafigyelni Voldemort titkaira?

– Nem. Nem. Nem – suttogta Malfoy, és enyhén megrázta a fejét, miközben Astoriára nézett. – Hazudik! Megpróbálja megvédeni őt. Ő nem Medúza. Nem lehet az.

– Nem hazudok. – Kihasználva a döbbenetüket, Astoria ellökte magát Zabini mellett, és rángatni kezdte Nott köteleit. – Összegyűjtöm az összes információt, megszerzem az összes titkot, amit Voldemort nem akar, hogy kitudódjon, és Theo találkozik Lilith-tel, hogy kiszivárogtassa.

– Ti … mindketten benne vagytok? – Zabini hangja reszelős volt a hitetlenkedéstől. – Mindketten Medúza vagytok?

Miután utasította Romyt, hogy száműzze a láncokat, amelyeket egyedül nem tudott megtörni, Astoria bólintott.

Nott megrázta a fejét, miközben felállt.
– Bassza meg, ha már úgy döntött, hogy mindent elmond neked, akkor akár az igazságot is megtudhatod. Astoria a Medúza. Ő az agy az egész mögött, én csak egy alázatos szolga vagyok. Egy postás, aki kézbesíti az üzeneteit. Az egész az övé – jelentette ki büszkén, és csodálattal nézett a bűntársára. – Mindig is ő volt.

– Együtt vagyunk benne – mondta Astoria. – Nélküled sosem tudtam volna eljuttatni az információt a Rendhez. Te is ugyanolyan Medúza vagy, mint én.

– Mióta tart ez az egész? – szakította félbe Malfoy.

– A Daphne kivégzése utáni nap óta – válaszolta Astoria gyorsan. Őszintén. – Nektek kettőtöknek kötelességei voltak, így Theo és én úgy döntöttünk, hogy belefojtjuk a bánatunkat. Egész éjjel Daphne-ról beszélgettünk, arról, hogy mit vett el tőlünk, és hogy neki kellene halottnak lennie, és ennyi. Így született meg a Medúza. Whiskyből, gyűlöletből és bosszúvágyból.

– Ennek semmi értelme! – Malfoy végighúzta a kezét a haján. – Honnan veszed az információt? Nem ismered a Sötét Nagyúr egyetlen titkát sem, Tori. Nem ismered a csataterveket és a horcruxok helyét. Ilyesmit csak a belső kör tud, szóval ki más adja neked ezeket az információkat, hogy kiszivárogtasd?

– Mindannyian.

Malfoy leengedte a kezét, és a lányra meredt.
– Mi a faszt akar ez jelenteni?

– Az összes halálfalótól megkapom… nem egy forrásból kapjuk ezeket az információkat – mondta Astoria. – Mindannyian ti vagytok. Még te és Blaise is elárultatok egy-két titkot az évek során. Találtam már egy-egy asztalon hagyott tervet, vagy kihallgattam egy beszélgetést kettőtök között, amit nem kellett volna.

– Én találtam ki a Medúza nevet – mosolygott Nott. – Úgy gondoltam, nagyon találó…

– Bocs, haver – harapott rá Malfoy. – De azt hiszem, most az a legkevésbé sem érdekel, hogy ti ketten hogyan találtátok ki az árulásotok átkozott nevét!

Nott a szemét forgatta, de nem tántorodott el.
– De a név a minden! Gondoljatok bele, mi az a Medúza? Hogy néz ki?

– Ó, abbahagynátok már a rejtvényekben való fecsegést, és válaszolnátok, baszd meg…

– Várj, Malfoy – mondta Hermione halkan. – Azt hiszem, értem, miről beszél.

Malfoy megfordult, hogy a lányra meredjen, a szemöldökét zavartan összehúzva.
– Micsoda?

– Astoria azt mondta, hogy ti mindannyian szivárogtok, mindannyiótoktól szerzi az információit – kezdte Hermione, miközben lassan maga is összerakta a darabkákat, miközben beszélt. – Medúza feje tele van kígyókkal, és az összes halálfalónak kígyótetoválása van.

Malfoy ajka meggörbült.
– És?

– Szóval, csak ennyi. Astoria a Medúza. Ő a gyönyörű leány, az agy az egész mögött, és az összes halálfaló az ő kígyói, akiktől az információkat kapja.

– Ez megmagyarázná, miért nem tudtad soha pontosan meghatározni, ki volt a tégla – mondta Zabini. – És hogy miért nem tudtad visszavezetni a kiszivárgott titkokat egy konkrét személyhez. Mert kezdetben sosem egy személyről volt szó. Mindannyian voltunk.

Malfoy szemei kitágultak.
– Hogyan vetted rá a többieket, hogy beszéljenek, és ne vegyék észre, hogy mit csinálnak?

– Mit gondolsz, miért ragaszkodom mindig ahhoz, hogy elmenjek a gálákra, amiket Voldemort rendez? – Astoria felvonta a szemöldökét. – Azt hiszed, élvezem, hogy üres beszélgetést folytatok azokkal az emberekkel, akik éljeneztek, amikor a húgomat kivégezték? Hogy szeretek egy teremben lenni azokkal, akik lefogták, és fejszét vágtak a hátába? Nem, én azért megyek, hogy információt szerezzek. Az emberek bíznak bennem, és olyan dolgokat mondanak el, amiket nem kellene. Mintha nem tehetnének róla, és Malazár tudja, hogy a nyálkás halálfaló barátaid szeretnek engem nézegetni, amikor részegek.

Zabini és Malfoy néma rémülettel bámult Astoriára. Mintha nem tudták volna elhinni, amit hallanak. Mintha nem akarták volna elhinni.

– Elmegyek azokra a bulikra, kicsípem magam, mélyen kivágott ruhát veszek fel, és pezsgőt kortyolgatok, és a halálfalók úgy özönlenek rám, mint legyek a szarra! Azt hiszik, hogy csinos vagyok, de hülye, ezért nem vigyáznak az italra, mert nem hiszik, hogy muszáj. Nem látnak bennem fenyegetést. Nem gondolják, hogy szegény kis Astoria Zabini valaha is elég okos lehet ahhoz, hogy egy kis Veritaserumot csempésszen a whiskyjükbe – nevetett halkan, valószínűleg megkönnyebbülten, hogy végre ezt is levetkőzte magáról. – Mindent elmondanak nekem. A titkok csak úgy ömlenek belőlük, aztán elég egy gyors Exmemoriam, és máris nem emlékeznek semmire, amit elmondtak nekem. Feltételezem, hogy túl sokat ittak a partin, és csak másnaposságuk van.

– Honnan a faszból sikerült Veritaserumot szerezned? – kérdezte Malfoy hirtelen. – A Sötét Nagyúr már évekkel ezelőtt elhasználta az utolsó készleteit, ezért a régi módszerrel kell kihallgatnunk a túszainkat! A főzet kulcsfontosságú összetevője a gubancmadár tolla, és már egy évtizede senki sem látott egyet sem, így senki sem tudja már elkészíteni a főzetet!

– Minél kevesebbet tudsz minderről – vigyorgott Astoria, Malfoy saját szavait használva ellene –, annál jobb.

Malfoy megint dühbe gurult, és miközben dühöngött és üvöltözött Astoriával, Nott-tal, Hermione feldolgozta mindazt, amit az imént hallott.

Mindig is azt hitte, hogy a fedőnevet ironikus próbálkozásnak szánta, a kémek így akarták kifejezni, hogy eladták a lelküket Voldemortnak, és szörnyeteggé változtatták magukat érte, ahogy a régi legendák mondják.

Hermione el sem tudta hinni, mennyire tévedett. A dühében, a halálfalók iránti kibaszott gyűlöletében azt feltételezte, hogy mindannyian gonoszak és lelketlenek.

Soha nem gondolt Medúza más eredettörténeteire. Azokat, amelyek sokkal sötétebbek és csavarosabbak voltak, mint az, amelyikhez ő ragaszkodott…

A többi legendában Medúza gyönyörű és ártatlan volt, és Poszeidón akarta őt. A többi történetben Medúza visszautasította őt, ezért Poszeidón erőszakkal elvitte, és amikor segítséget kért azoktól, akikben megbízott, szörnyeteggé változtatta.

Nott és Astoria is Medúza volt. Hermione most már látta.

Nem akarták ezt az életet, nem akartak belőle semmit. Olyan útra kényszerítették őket, amit soha nem akartak, és megfosztották őket mindattól, amit egykor kedvesnek tartottak. Mindketten mindent elvesztettek, és Nott gyilkossá – szörnyeteggé – változott, hogy megvédje mindkettőjüket.

– Voldemort a szemem láttára ölette meg, Malfoy. A nővéremet. – Astoria hangjának szokásos éles hangja kizökkentette Hermionét a gondolatmenetéből. – Meg kell fizetnie azért, amit tett. Daphne-nal. Theóval. Velem, veled és az egész családdal. Már nincs sok időm hátra ezen a világon, és Theo és én megígértük egymásnak, hogy mielőtt meghalok, megfizettetjük azzal a beteges szemétládával azt, amit velünk tett.

Bár a szavak nyilvánvalóan megnyugtatni akartak, az ellenkezőjét tették.

Malfoy minden korábbi dühe tízszeresen visszatért. Megpördült, és belerúgott a székbe, amihez Nottot kötözték, és a falnak repítette.

– Draco, kérlek, nyugodj meg!! Astoria Malfoy után nyúlt, de a férfi elrántotta magát tőle.

– Van fogalmatok róla, hogy mit tettetek, mindketten?! Gyakorlatilag mindannyiunk kibaszott halotti bizonyítványát aláírtátok a kis lázadásotokkal!

– Ez nem csak a lázadásról szól! – Astoria visszaüvöltött. – A Rend megnyerheti ezt a háborút! Potter meg tudja ölni! Ha csak egy kis időt adnál még nekünk…

– Azt akarod, hogy hagyjam, hogy ez folytatódjon?!

Astoria megrázta a fejét.
– Nem, nem akarom, hogy szemet hunyj, és hagyd, hogy továbbra is kiszivárogtassuk ezeket a titkokat. Azt akarom, hogy segíts nekünk.

– Mit gondolsz, mi ez az egész? Egy családi összefogás? Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy segíteni fogok!

– Gondolj csak bele, Draco. Te vagy a jobb keze! Mindent tudsz a terveiről! – Astoria könyörgött, és megragadta Malfoy kezét. – Egyszerre csak apró információkkal tudtuk ellátni a Rendet, mert attól féltünk, hogy rájössz, hogy mi vagyunk azok! De ha segítesz nekünk, sokkal többet tudunk majd segíteni Potternek! Elmondhatnánk neki, hogy hol vannak a horcruxok, és hogy hogyan lehet a legjobban legyőzni a seregét! Egy éven belül megnyerhetnék a háborút!

Malfoy megrázta a fejét. A tekintete Zabinire villant.
– És gondolom, a döntéseitek már megszületett, ugye?

Zabini egy pillanatra elhallgatott. Astoriára nézett, majd Malfoyra, de végül átkarolta a feleségét, és megcsókolta.

– Astoria a feleségem – mondta, és kissé hátrébb húzódott, hogy ránézzen. – Nem kell dönteni. Ha ő most a Renddel van, akkor én is az vagyok.

– Ne tégy úgy, mintha nem gondoltál volna erre korábban, Malfoy – mondta hirtelen Nott. – Vagy kényelmesen elfelejtetted azt a beszélgetést?

Malfoy összehúzta a szemét, de az ajkai szorosan zárva maradtak, nem volt hajlandó játszani Nott játékát.

– Most ne legyél ilyen szégyenlős – válaszolta Nott vigyorogva. – Emlékszel, pont azelőtt volt, hogy végig kellett néznünk Daph kivégzését. – Malfoy felé lépett, amíg szemtől szembe, majdnem mellkason nem álltak. – Kibaszottul kész voltam, és megkért, hogy gyere és vigyázz rám. Te is átélted ugyanezt, amikor Voldemort megölte a szüleidet. Kénytelen voltál végignézni, ahogy megkínozza és megöli őket, büntetésül az anyád árulásáért. Megkérdeztem tőled, hogyan vészelted át, és emlékszel, mit mondtál?

Malfoy arckifejezése teljesen olvashatatlan volt. Az ajka sarkának enyhe rándulását leszámítva a vonásai teljesen sztoikusak voltak.

– Halálosan a szemembe néztél, és azt mondtad, az egyetlen dolog, ami segített, az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette életed legrosszabb pillanatának végignézését, az volt, hogy arra gondoltál, hogyan ölted volna meg Voldemortot, ha lett volna rá lehetőséged. Azt mondtad, hogy mugli fegyvert használnál, emlékszel?

– Fogd be a pofád! – Malfoy megragadta Nott gallérját, és egymáshoz rántotta az arcukat.

Astoria, Zabini és Hermione a védelmére kelt, de Nott feltartotta a kezét, hogy megállítsa őket, és azt mondta nekik, hogy bízzanak benne, hogy egyedül is meg tudja csinálni.

– Azt mondta, hogy a fegyver mindannak a szimbóluma, amit gyűlöl. Emlékeztet arra, hogy milyen messzire jutottak a muglik, hogy mennyit fejlődtek, hogy még őt is meg tudják ölni. Azt mondtad, hogy az összes halálozási mód közül egy mugli fegyver rémítené meg a legjobban, és hogy ha a dolgok másképp alakulnának, semmit sem szerettél volna jobban, mint fölötte állni.

– Elég legyen!

– …a csövet a szeme közé irányítani, és meghúzni a ravaszt.

Malfoy szaporán kifújta a levegőt. Elengedte Nottot, és ellépett tőle.
– Ennyi? Ez a kibaszott védekezésed? Megpróbálod megöletni a Sötét Nagyurat, mert azt mondtam, egyszer, amikor még más ember voltam, hogy én magam is megtettem volna, ha megtehetem?

– Tényleg más ember vagy? – kérdezte Nott. – Vagy csak annyira eltemetted őt a démonmaszkod alá, hogy nehezen látod már?

Malfoy keze a hajába csúszott, és ismét lehunyta a szemét. Vakargatni kezdte a halántékát, mintha migrénje lenne.

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted – mondta az orra alatt. – Nem tudom elhinni, hogy ennyi idő alatt… Mindent megtettem, ami csak eszembe jutott, hogy biztonságban tartsam ezt a családot. Embereket öltem meg! Több száz embert! – A szeme felpattant, és a hangja megváltozott. Dühös és dühös morgássá változott. – Évekig kínoztam magam azokkal a dolgokkal, amiket tettem! Eladtam a lelkemet, és soha semmit nem kértem cserébe, és te mindvégig ezt csináltad?!

A hangja talán dühös, gonosz vicsorgás volt, de a fájdalom a szemében… az árulás… az érezhető volt.

Malfoy dühös volt, igen, de félt is. Kihúzták a szőnyeget a lába alól. Minden, amiről azt hitte, hogy ismeri, és ami az életében konkrét volt, egy pillanat alatt semmivé foszlott. Az egész bizonytalansága félelmetes lehetett, és ő az egyetlen módon védte magát, ahogy tudta.

Belül fájt neki, de ezt semmilyen kirohanás nem tudta elfedni. És ezt ő is tudta.

– Draco – mondta Astoria gyengéden. – Annyira sajnálom, hogy nem mondtuk el neked. Soha nem akartunk megbántani téged…

– Bántani?! – Malfoy felüvöltött, a szemei elvörösödtek, elvesztették szürke pajzsukat, ahogy szétesett a varratoktól. – Ahhoz már kurvára késő, nem igaz?!

Hirtelen halk csengő hang kezdett áradni Zabini talárjából. Mindenki megfordult, hogy lássa, amint egy ezüst zsebórát vesz elő a halálfaló egyenruhájából.
– Éjfél van. – Meglengette a kezét a készülék felett, és az abbahagyta a dalolást. – Június 5-dike van.

Astoria kinyitotta a száját, de Malfoy elvágta a szavát, mielőtt megszólalhatott volna.

– Ó, fantasztikus! Micsoda mesés ajándék, hogy kiderül, egész idő alatt keselyűkkel és kígyókkal éltem! – kiáltotta, és sarkon fordult, hogy kiviharzott a szobából. – Boldog kibaszott születésnapot nekem!
Malfoy ugyanolyan agresszíven csapta be maga mögött az ajtót, ahogy kinyitotta, és amikor a falon lévő festmények már nem remegtek, Theo megköszörülte a torkát, Hermione felé fordult, és megkérdezte:
– Hát, szerintem ezt jól viselte, nem gondolod?

hozzászólások: 0