4. fejezet
Biztonságban a ketrecemben


December 12.



– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – suttogta Tonks, miközben nyugtató lélegzetet vett, és arra koncentrált, hogy a haját megváltoztassa a narancs vibráló árnyalatáról, amilyen most volt. Nem engedhették meg maguknak, hogy most meglássák őket.

– Túl sokat aggódsz. – Hermione a világítótorony oldala körül nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. – Nem lesz semmi bajunk. Medúza hetek óta gyűjti az információkat erről. Ez egy egyszerű ki-bejárós küldetés.

– Te megbízol benne?

– Igen. Még sosem tévedett.

Tonks bólintott. Az ingujja szélét babrálta, és a csizmájával a földhöz koppantott. Az idegei kézzelfoghatóan, szinte recsegtek körülötte. Utált távol lenni Teddytől – Lupin halála óta lényegesen jobban utálta –, de harcos volt. Nem volt hajlandó otthon maradni, miközben mások veszélybe sodorják magukat.

– Ron nagyon dühös lesz – mormolta Tonks, miközben elővette a pálcáját. – Nem akarta, hogy ilyen hamar újabb küldetésre menj. Ugye tudod, hogy meg fog ölni téged?

Hermione halkan felhorkant.
– Neki nincs beleszólása abba, hogy mit csinálok. Neki most a saját családja miatt kell aggódnia.

– Igen, ott vannak neki – értett egyet Tonks. – De ő törődik veled is. Csak biztonságban akar tartani téged.

Inkább biztonságban a ketrecemben. Hermione lerázta magáról a gondolatot, és a pálcája élével megkocogtatta a zsebében lévő érmét.

– A többiek készen állnak?

Amikor az érme válaszul kétszer is felgyulladt, Hermione bólintott.

A mugli seregek lelkesen vettek részt ebben a rajtaütésben. Bosszút akartak állni, miután néhány hete a saját tisztjeiket ejtették túszul, de később elálltak ettől. Ehhez az akcióhoz lopakodásra és türelemre volt szükség. Csendben és észrevétlenül kellett cselekedniük, miközben csapdát állítottak, a helikopterek és a tankok pedig nem éppen a legcsendesebb dolgok a világon.

Tíz rendtagot választottak ki erre a küldetésre, köztük Hermionét és Tonksot is. Harrison Waters, Kyle Elliott, Josh Rhodes, Hannah Abbott, Susan Bones, Robert Marks, Lee Brookes és Xander Lowe.

A terv elég egyszerű volt, és mindenki párban dolgozott. A csoport már egy körben szétszóródott a pályán, pálcáikat elővették és néhány réteg varázslat alá rejtették, hogy teljesen láthatatlanná tegyék őket.

Hermione és Tonks néhány lépéssel hátrébb a világítótorony mögött rejtőzött el, felderítőként. Amint a halálfalók a kör közepén voltak, minden oldalról körülvéve, megkezdődött a támadás.

A stratégia az volt, hogy minél több halálfalót kell lefegyverezni, aztán a hintó után menni a lányokért. Nem állítottak fel hoppanálásgátló védelmet, gyors menekülésre volt szükségük, amint a lányok kiszabadultak.

Shacklebolt határozott utasítást adott arra, hogy ezen a küldetésen nem lesznek gyilkos átkok. Semmi fegyver. Se bombák. Semmi halálos átok. Ez egy mentőakció, ilyen egyszerű – mondta. Nincs szükség halálos áldozatokra. Hermionénak nem hiányzott, ahogy a férfi szeme egy kicsit összeszűkült, amikor kiadta a parancsot.

Ő és Shacklebolt általában egy véleményen voltak, ha gyilkolásról volt szó; egyikük sem szerette, de mindketten szükségesnek tartották. Úgy látszik, Shacklebolt ezen a küldetésen meg akarta békíteni Harryt. Kíváncsi volt, meddig fog ez tartani.

Voldemort ezúttal más közlekedési eszközt választott. Miután az alagutakat a legutóbbi rajtaütés során a katonái ellen használták, erre a feladatra egy nyitottabb útvonalat választott. A halálfalók gyalogosan szállították a lányokat a tengerparton keresztül, és a küldetés elfogási pontja a doveri Fehér Sziklák volt.

Normális esetben a halálfalók hoppanálva vagy zsupszkulccsal utaztak, de a rabszolgák és a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak bonyolították a dolgokat. Ezek a módszerek sebezhetővé tették a halálfalókat, nehezebbé tették a bűbájok varázslását és a pajzsok átváltoztatását, hogy megvédjék, amit szállítottak. A hoppanálás bizonytalansága a törékeny rakomány sérülését kockáztatta, és az amputoportálás kockázata megtízszereződött, ha a szóban forgó „rakomány” harcolt, karmolt és menekülni próbált.

Voldemort nem szeretett ilyen kockázatot vállalni, főleg nem ilyen fontos tárgyakkal. Inkább kockáztatta a tábornokai életét, minthogy kárt tegyen egy olyan tárgyban, amit ő akart. Legszívesebben láncra verné a műtárgyat vagy a rabszolgákat, feldobná őket egy kocsira, és a katonáival átvonultatná őket a kontinensen – és a Rend azt tervezte, hogy ezt a maga javára fordítja.

A szél dühösen süvöltött a nyílt partvidéken. A hullámok nekicsapódtak az alattuk lévő sziklák tövének, hangos robajjal csapódtak a sziklákba, ahogy a földet elkoptatta a tenger. Ez volt a tökéletes fedezék a küldetésükhöz. Hermione maga sem tervezhette volna jobban. Talán mégsem lett volna olyan feltűnő a tank motorjának zúgása. Tovább kell dolgoznia az álcázóvarázslatain, talán lenne rá mód, hogy a terepen jobban kihasználja őket, ha az időjárási körülmények ehhez hasonlóak lennének.

A kocsi 2:53-kor tűnt fel a dombtető fölött, pontosan akkor, amikor Medúza mondta, hogy fel fog.

A nagy, közönséges fadobozt két thesztrál húzta, és tizenkét álcázott alak flangált minden oldalról. Tizenegy fekete maszkos, és egy arany maszkos. Medúzának igaza volt. Voldemort ezúttal nem kockáztatott. Vért követelt.

A csoport csendben várt, a pulzusuk érezhetően felgyorsult, ahogy a hintó és az őrök közeledtek a csapdához.

A váratlan szélvédelem ellenére Hermione még mindig visszatartotta a lélegzetét, még mindig a lehető legmozgékonyabban tartotta magát, ahogy a célpontok közeledtek a többiekhez. Összeszűkítette a szemét, ahogy elhaladtak Hannah és Lee elrejtett alakja mellett. A fekete maszkosok köpenye centiméterekre lehetett tőlük. A csizmájuk gyakorlatilag súrolhatta Hannah-t, ahogy elhaladtak mellettük.

Az egyik fekete maszkos hirtelen megállt. Hermione szíve is megállt.

A köpenyes alak – a csoport legkisebb tagja – kissé megfordult, és pontosan arra a helyre meredt, ahol Lee guggolt. Oldalra billentette a fejét, és ügyetlenül csoszogott a lábával, miközben a többi halálfaló és a kocsi folytatta útját, egyre távolabb húzódva tőlük.

Hermione szorosabbra szorította a pálcáját. Nem láthatták Lee-t, tudta, hogy nem láthatták…

A kis halálfaló óvatos lépést tett előre.

Tonks a világítótorony sarka mögé lopakodott, pálcáját előrántva, és az ellenségre szegezve.

Hermione a sajátját célozta, amikor a fekete maszkos felemelte a kezét, és Lee felé nyúlt.

Ujjai kifelé nyúltak, kapaszkodót keresve.

– Parkinson – kiáltotta az arany maszkok, hangja úgy vágott át a feszültségen, mint az ostorcsattogás –, vissza az alakzatba!

A fekete maszkos azonnal elkapta a kezét, és a kocsi felé fordult.
– Elnézést, uram! – felelte egy női hang. Gyorsan visszatért a csoporthoz, és újra elfoglalta a helyét a kocsi jobb oldalának őrzésében.

Pansy Parkinson. Hermione azon tűnődött korábban, vajon él-e még. Úgy látszik, igen, bár még nem sikerült feljebb tornáznia magát a ranglétrán. Még mindig a halom alján állt, annak ellenére, hogy apja halhatatlanul hűséges és szolgalelkű volt Voldemorthoz.

Hermione szíve újraindult, és tizenhét másodperccel később a kocsi a csapda közepén állt.

Mindenki akcióba lendült. Kyle és Harrison lefegyverezte a kocsi bal oldalát őrző halálfalókat, Hannah és Susan ugyanezt tette a jobb oldalon.

A thesztrálok felnyerítettek, ahogy a Rend tagjai felbukkantak. Megijedtek, a hátsó lábaikra támaszkodtak, és védekezően csapkodtak a szárnyaikkal, miközben a halálfalók elővették a pálcájukat.

– Csapda! – kiáltotta egy fekete maszkos, miközben Josh és Robert lefegyverzésére indult. – Hívjatok erősítést!

Az arany maszkos a zsebébe nyúlt, és megérintett valamit. Hermione megpróbálta megállítani, és egy erős visszatartó bűbájt varázsolt rá, miközben a csatába sprintelt, de a férfi egy egyszerű csuklómozdulattal hárította.

A nem halálos varázslatokat mindig könnyebb volt kivédeni. Ez volt az egyik ok, amiért utálta őket használni a terepen. Értelmetlenek voltak. Gyerekjáték.

Érezte, ahogy az arany mosolyog a maszkja alatt, amikor egy zöld átkot vágott hozzá. Tudta, hogy kevésbé veszélyes mágiát használnak. Tisztába volt, hogy kétségtelenül előnyben vannak.

Ez nem volt jó. Ez kurvára nem volt jó. Be kellett fejezniük ezt a küldetést, gyorsan.

Hermione párbajozott az arannyal, tudta, hogy ő a legalkalmasabb arra, hogy lefoglalja, amíg a többiek a fekete maszkosok ellen harcolnak. Ha már megölni nem tudta, legalább elterelhette a figyelmét, és megakadályozhatta, hogy megölje a barátait.

Tonks könnyedén lefegyverezte az egyik halálfalót. Abban a pillanatban összetörte a pálcájukat, ahogy az a tenyerébe kerültek, majd egy bűbájt varázsolt, amely vastag fémláncokba zárta a testüket, ezzel megakadályozva a menekülésüket. Mindig pontosan követte az utasításait.

Hermione térdre kényszerítette az aranyat, és éppen elég gyors volt ahhoz, hogy egy pajzsbűbájt varázsoljon Robert elé, mielőtt egy Avada a mellkasába csapódhatott volna, így kevesebb mint egy másodperccel megmentette az életét.

– Szemeket kinyitni! – kiáltotta, miközben az arany maszkos talpra húzta magát. Egy zöld átok lőttek ki a pálcájából. A nő egy pajzzsal hárította el. – Mozdulatlanná tenni a többieket! Gyorsan túl kell jutnunk ezen!

Mindenféle színű átkok és bűbájok lövelltek körbe a mezőn. Fehér. Kék. Narancssárga. Vörös. A túlnyomó többségük a zöldnek az a halálos, émelyítő árnyalata volt. A halálfalók nem kockáztattak.

Némelyiket épphogy elhaladtak Hermione mellett, épphogy elkerülték a könyökét, a lábát, a fejét. A pajzsvarázsa mindig elég gyors volt ahhoz, hogy megvédje őt. Úgy tűnt, ő volt az elsődleges célpont, ami igazából nem volt meglepő. Ő volt a csoport vezetője, és a Rend egyik leghalálosabb tagja. Érthető volt, hiszen gyorsan ki akarták iktatni. Először a legnagyobb fenyegetést likvidálni, aztán figyelni, ahogy a többiek összeomlanak. Pontosan ezt tette az arany maszkos.

Előre kényszerítette a tekintetét, amikor meghallotta, hogy egy Avadával ütközik valaki a háta mögött. Kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon, megőrizze a higgadtságát, és csak akkor dobott egy Stuport az aranyra, amikor Susan Bone fülsértő sikolya visszhangzott a levegőben, és a holtteste a földre zuhant.

Az arany kuncogott a maszkja alól, amikor a lány átka elkerülte a mellkasát, átlőtt a válla felett, és eltűnt a mögötte lévő sűrű felhőkben. A dühe jobban befolyásolta a célzását, mint kellett volna.

Hermione vöröset látott, és gyors egymásutánban elkezdett minden átkot szórni, ami csak eszébe jutott. Az átkok gyorsabban hullottak el az ajkai mellett, mint valaha, és mindegyik egy újabb lépést hátráltatta az arany maszkost. Nem volt szabad halálos átkokat szórnia, de az biztosan nem számítana, ha a férfi a szikla szélére hátrálna, és lezuhanna, nem igaz?

– A kadétjaid nem boldogulnak túl jól a segítséged nélkül – mondta az arany, és a karjait hevesen lóbálta minden irányba, miközben megpróbálta hárítani a lány közeledését. – Nem akarsz nekik segíteni?

– Akarok – köpte, miközben egy erős fehér fény majdnem áttörte a pajzsát, és néhány lépést hátráltatta. – Miután végeztem veled.

Hermione annyira elmerült a párbajban, hogy nem látta, ahogy Xander elesik. Annyira eluralkodott rajta a düh, hogy nem látta, ahogy a mellkasa felrobban Parkinson átkának erejétől, bíborvörösre festve az egykor gyönyörű füves rétet, a szervek és a vér keveredik a földdel. A látványtól Hannah hányni kezdett.

Az arany maszkos folytatta a visszavonulást. Lábai csak centiméterekre voltak a sziklaomlástól.

Hermione a szeme sarkából látta, hogy Parkinsont elnyelte a lánc. Hallotta, ahogy a földre zuhan, sikoltozva és prüszkölve, miközben Harrison átvizsgálta, nincs-e nála rejtett fegyver.

Hermione igyekezett nem túlságosan elragadtatva érezni magát, amikor Lee lefogott egy másik Fekete Maszkot, és a pálcájukat a szikla peremén átdobta.

– Capitulatus! – kiáltotta Hermione.

Az arany elejtette a pálcáját, mintha áramütés érte volna. Gyorsan a levegőbe repült, majd finoman Hermione tenyerében landolt.

A csata majdnem véget ért. Meg tudták csinálni. Győzni akartak. Egy része nem tudta elhinni…

És akkor meghallotta. Egy hangos mennydörgést, ami nem is mennydörgés volt, hanem óriási hüllőszárnyak csapkodtak a levegőbe.

Az üvöltés halkan kezdődött. A hang rekedt volt, de aztán elmélyült. A crescendo fülsértő volt. Hermione keze ösztönösen a fülére tapadt, hogy eltakarja a fülét, és megvédje magát tőle. Irtózatos volt, megesküdött, hogy érezte, ahogy a vérében vibrál. Seamusnak igaza volt, tényleg megremegett tőle a föld.

Abban a pillanatban, amikor meglátta Fekete Árnyékot, Hermione tudta, hogy meg fog halni. A sárkány gyorsabban jelent meg a szikla tetején, mint azt elképzelhetőnek gondolta volna, óriási szárnyai gyorsan a kaptató fölé lendítették, mielőtt lecsapott volna.

Egy férfialak ült büszkén a vállai között, a démon maszkja szilárdan a helyén.

Ahogy a sárkány a fejével körözött a csatatér felett, árnyéka feketére festette a földet. Minden szárnycsapása olyan érzés volt, mintha láthatatlan szökőár érte volna. Hermione küzdött, hogy a lába szilárdan a földön maradjon, és arra koncentrált, hogy a kíméletlen erő ellenére se boruljon el.

A sárkány kinyitotta a száját, ahogy visszatért feléjük, belülről borostyánszínű fény áradt ki.

Hermione érezte a leheletének forróságát, még mielőtt egyetlen láng is elhagyta volna a száját. A tűzhullám mérhetetlen sebességgel mozgott, gyorsabban, mint ahogy a lánynak eszébe jutott volna egy lehetséges pajzsvarázslat. Nem mintha az bármi jót tett volna. Egyetlen varázslat sem volt elég erős ahhoz, hogy megvédje őt ettől. A hüllő állkapcsából lángok lövelltek ki, amelyek a fűre robbantak, és azonnal felbomlasztották Kyle-t és Robertet.

Esélyük sem volt arra, hogy elmeneküljenek előle. Még arra sem volt elég idejük, hogy sikítsanak.

Az arany maszkos diadalmas kacagása felállította a szőrszálakat Hermione karján.
– Halottak vagytok – nevetett kegyetlenül, mániákusan. – Most már mindannyian kurvára halottak vagytok, kislány.

Bassza meg Kingsley.

Hermione egy utolsó átkot szórt, a fehér fény olyan erővel csapódott az arany törzsébe, hogy az a szikla szélén átcsapódott, és az alatta lévő csipkézett sziklák kegyelmére hagyta. Elképzelte, hogy ez azonnal végzett vele, a gravitáció és a magasság keveréke valószínűleg olyan sebességgel rántotta a föld felé, hogy a teste a becsapódáskor felrobbant. Bár remélte, hogy nem így történt. Remélte, hogy túlélte, csak hogy szenvedjen. Órákig feküdt ott kínok között, miközben várta a halál édes csókját.

A sárkány a mező túlsó oldalán kezdett el fordulni, készen arra, hogy újabb átrepülést hajtson végre a fejük felett. Újra felüvöltött, a halk rezgéstől Hermione bőre kavicsos lett. A szája és az alhasa lángra lobbant, tüzet gyújtva világított.

– Kapjátok el a lányokat! – kiáltotta Hermione. – Gyorsan!

Harrison előreugrott. Eszméletlenre vert egy másik fekete maszkost, és eltörte a pálcájukat, miközben Hannah a kocsi hátsó részéhez sprintelt. Gyorsan szétbontotta a zárakat, és kilendítette az ajtókat.

– Biztonságban vagytok – nyögte Hannah, miközben kinyújtotta a kezét, és a tekintete a bent lévő rémült lányokra szegeződött. – Semmi baj. Biztonságban vagytok.

– Van valami ötleted? – kiáltotta Tonks, miközben egy árnyékoló bűbájt vetett a kocsira.

– Talán egy. – Hermione a táskájában kotorászott, majd Harrisonnak dobta a láthatatlanná tévő köpenyt. – Ezzel rejtsd el a kocsit, és vidd biztonságba a lányokat. Mi itt maradunk, és eltereljük a fekete maszksok figyelmét. Remélhetőleg ez elég időt ad nektek a menekülésre.

Harrison szeme kitágult a felismeréstől. Kinyitotta a száját, feltehetően tiltakozni akart, de Hermione elvágta a száját.

– Nincs időnk vitatkozni. Nincs más út. Fogd a lányokat és…

Azt a kevéske napfényt, amit kaptak, eltakarta egy démoni árnyék. A sárkány közvetlenül felettük volt, magasan az égen, és hihetetlen sebességgel orrával feléjük.

– Gyerünk! – Hermione sikoltott, hangjában tisztán hallatszott a rémület, amikor a sárkány szája kinyílt. – Most!

Hannah és Harrison gyorsan felült a thresztrálra. Harrison szorosra húzta a gyeplőt, és futásra kényszerítette a fenevadakat. Hannah varázslatot tett a köpenyre, varázslattal meghosszabbította, hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy betakarja a hintót és a thesztrálokkal.

A sárkány közeledni kezdett, hatalmas szárnyainak minden egyes csapása közelebb lendítette.

– Gyorsabban kell mennetek – ösztökélte Hermione összeszorított fogakon keresztül, miközben kiütött egy újabb támadót. Tekintete a kocsiról a közeledő sárkányra, majd vissza. – Gyerünk, gyorsabbnak kell lennetek!

A thesztrálok végül a levegőbe rántották a kocsit, apró szárnyaik meghajoltak, tökéletesen szinkronban, ahogy a földről felhúzták a ládát. Hannah elkapta Hermione tekintetét, aprót biccentett – valószínűleg köszönetet mondott, amiért megmentette az életét –, és varázslatosan a kocsira és a thesztrálokra terítette a köpenyt.

Aztán eltűntek. Eltűntek a semmibe, ahogy menekültek – a rabszolgákkal együtt.

Küldetés teljesítve, a lányok megmenekültek.

Miközben a megmaradt rendtagok elkezdtek biztonságba hoppanálva elvonulni, Hermione és Tonks hátramaradtak, hogy elvégezzék az utolsó létszámellenőrzést. Hermione végigpásztázta a csatateret, hátha valaki túl gyenge ahhoz, hogy egyedül elmeneküljön. Nem volt hajlandó senkit sem hátrahagyni.

Susan Bones: halott

Xander Lowe: halott

Robert Marks: halott

Kyle Elliot: halott

Hannah és Harrison: megszökött

Josh Rhodes: megszökött

Lee Brooks: megszökött

Hermione nem látta a sárkányt tüzet okádni, de érezte. A kurva életbe, de érezte. Bár legalább néhány száz lábnyira volt a fenevadtól, amint a sárkány kinyitotta a száját, és a lángjai összecsaptak a talajjal, olyan érzés volt, mintha egy bomba robbant volna. Lehetetlen hőség cunamija csapott a testébe, és a levegőbe repítette.

Egyszerűen a hátára esett, a zuhanás elvette a lélegzetét. Megpróbált felállni, de a testében lüktető fájdalom visszarántotta a földre.

A gyönyörű fű teljesen tűzbe borult körülötte. A felcsapó lángokon keresztül Hermione úgy vélte, hallja, hogy valaki imádkozik, hogy még életben van.

A hőség egyre csak fokozódott, egyre sokkal, de sokkal forróbb lett. A lángok centiméterekre voltak a testétől. Hermione próbált pislogni a fájdalomtól, próbált levegőt préselni a tüdejébe…

Semmi sem segített. Nem kapott levegőt. Nem érdekelte, hogy valószínűleg füst íze lesz. Nem érdekelte, hogy a barátai széthullott testének hamuját fogja belélegezni. Egyszerűen csak lélegeznie kellett.

– Hermione! – könyörgött egy hang valahol a távolban. – Kérlek, kelj fel! Ó, kérlek, kérlek, kelj fel! – A hang egyre hangosabb lett; hűvös kezek szorultak a nyaka és a válla köré, és felemelték a földről. – Hermione, hallasz engem?! Nem tudlak hoppanálni, ha nem vagy eszméletednél. Túl veszélyes lenne. Kérlek, nyisd ki a szemed!

– …T… Tonks? – Hermione látása lassan kitisztult, és minél többet pislogott, annál inkább visszatért a fókuszba.

– Ó, te jó ég… Azt hittem, elvesztettünk. – Tonks élénkvörös haja került a látóterébe. Hermione fölött lebegett, súlyosan megégett, de életben volt.

Az egykor kékesszürke égbolt most fekete volt, sűrű, nehéz füst és a levegőben szálló hamu borította.

Hermione küszködött, de sikerült felemelnie magát a könyökére.
– Mennünk kell – mondta. Ujjai a pálcája után tapogatóztak, hogy hoppanálhasson. – Jól vagyok.

– Oké, vigyünk ki innen.

Az összes halálfalót mozgásképtelenné tették, vagy eszméletlenek voltak, vagy elszakíthatatlan láncokkal, vagy kötelekkel megkötözték őket. Mozdulni sem tudtak, csak figyeltek.

Az egyetlen fenyegetés az volt…

A sárkány.

Az adrenalin végigfutott Hermionén. Fehéren izzó, perzselő adrenalin, amely kiszorította a szédítő fájdalmat a koponyájából, és azonnal kitisztította a látását.

Hogy felejthette el? Hol volt a sárkány?

– Nyugalom – csitította Tonks, miközben egyenesbe rántotta a pánikba esett Hermionét. – Mindenhol vérzel…

Tonks nem fejezte be a mondatát.

A szavai elhallgattak. Gyengéd suttogása elhalt a nyelvén, ahogy a tüdeje kettévágott. Az átok, amit Hermione nem látott, olyan hevesen hasított Tonkson, hogy kettészakította a testét, és a bal vállától a jobb csípőjéig csipkézett, bíborvörös vonalat hagyott maga után.

Hermione megpróbált feltápászkodni. Egy sikoly tépte fel magát a torkán, amikor Tonks holttestének mindkét része puffanással landolt mellette mindkét oldalon, de mielőtt még elérte volna a pálcáját, könyörtelen láncok tekeredtek köré. Az oldalához szegezték a karjait, és összekötötték a lábait, így képtelen volt megtartani a súlyát. Ismét a hátára zuhant, és sikoltozott. Minél jobban küzdött a bilincsek ellen, annál szorosabban kötötték meg. A fém belevájt a bőrébe, zúzódott és harapott, amikor megpróbálta kirúgni a lábait. Összenyomták a mellkasát és összeszorították a tüdejét, ahogy a földön forgolódott, gyakorlatilag megfojtották.

Sikolyai fölött hallotta a szárnyak mennydörgő csattogását. A föld hevesen megremegett, amikor felnézett, és látta, hogy Fekete Árnyék leszáll tőle néhány méterre. Csapkodta kolosszális szárnyait, és egy utolsó, csontig hatoló üvöltés tört elő a mellkasának mélyéről. Fejét és vállát a földre eresztette

– Hermione kibaszott Granger – vigyorgott a démon maszkos, Tonks gyilkosa, miközben leszállt a sárkányról. A hangja éles volt, mint a penge, de furcsán ismerős, még a hangváltoztató bűbájon keresztül is. – Már mindenhol kerestünk téged.

hozzászólások: 0