55. fejezet
A földi pokol



március 31.


– Amikor meghalsz, az egész életed lepereg a szemed előtt. – Sokan mondták, hogy ennek így kell történnie. Megteszed az utolsó lélegzeted, a szíved megáll, és aztán… Mi? Egy fény? Egy alagút? És amikor kijössz a túloldalon, látod, hogy az egész életed lepereg előtted, mielőtt a képernyő örökre elsötétül?

Hermione sejtette, hogy ez vigasztalásnak szánták, egy módnak, hogy valakinek az elmúlását egy kicsit könnyebbé, egy kicsit kevésbé fájdalmasabbá tegye, de mindazok után, amit a háború alatt látott, mindazok után, amit tett, számára ez inkább tűnt büntetésnek, mint kedvességnek.

Egyszer megkérdezte erről Harryt. Megkérdezte, mi történt akkor az erdőben, látott-e valamit, mielőtt a feltámadás köve visszahozta az életbe. Harry csak nevetett, és azt mondta:
– Soha nem hinnéd el, ha elmondanám.

A lány ezek után többet akart tudni, hogy is ne akart volna?! Harry válasza olyan homályos volt, hogy több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. De soha nem talált időt arra, hogy újra rákérdezzen, mindig hagyta, hogy valami más elterelje a figyelmét a háborúról.

És most kurvára belerúgott magába ezért.

Feltételezte, hogy vicces, ha igazán belegondolt, hogy az élete így fog véget érni.

Bár az anyja és az apja akkoriban semmit sem tudott a varázslókról és a mágiáról, mégis olyan büszkék voltak, amikor megkapta a felvételi levelet a Roxfortba. Emlékezett rá, hogy másnap elvitték a helyi könyvtárba, és minden olyan könyvet kikölcsönöztek, ami a boszorkányokról, a varázslásról vagy a varázslatokról szólt, és az egész hétvégét azzal töltötték, hogy együtt olvastak, és a lehető legjobban felkészültek az új életére.

Persze szinte minden, amit olvastak, baromság volt, mesék és hamis tények, amelyeket öreg vallásos bolondok és muglik találtak ki, akik semmit sem tudtak arról a világról, amelyről írtak.

Az egyetlen dolog, amiről kiderült, hogy egy csipetnyi igazság is van benne, a boszorkányperek voltak. Azon tűnődött, vajon mit gondolnának a szülei, ha most látnák őt, egy oszlophoz kötözve, hátrakötött kézzel, és arra készülve, hogy halálra égetik, mint az egyik boszorkányt azokban a régi tankönyvekben.

De a lángok, amelyekre Hermione várt, nem fájtak úgy, mint a rémálmaiban mindig, nem égettek úgy, mint amikor Voldemort megmutatta neki a látomást.

Milyen… furcsa. Talán a fájdalom, amit a rémálmaiban érzett, hazudott neki. Vagy talán a fájdalom olyan erős volt, hogy elájult és elzsibbadt tőle?

Nem, nem, ez nem lehetett igaz. Tudta, hogy a tűz ott volt. Érezte, hogy a hőmérséklet emelkedik. Hallotta, ahogy a parázs elhagyja Narcissa száját, és aztán…

Sikolyokat hallott. Magas, gyötrelmes jajveszékelést, amely a fájdalom szökőárává olvadt össze. De nem az ő sikolyai voltak. Nem úgy hangzott, mint az övé. Egyáltalán nem úgy hangzott, mint az ő hangja.

Feltételezte, hogy a sokk hatására így tűnhetett, a disszociáció gyakori reakció volt a traumára. Feltételezte, hogy elhagyhatta a testét, hogy az elméje elszakadhatott, amikor a lángok felcsaptak, hogy feldolgozza, ami történt vele. Ez, vagy talán az idegvégződései teljesen szétroncsolódtak a robbanásban, és a teste egyszerűen nem tudta többé érzékelni a fájdalmat. De ha ez igaz lenne, akkor legalább a lángokat érezte volna először, nem igaz?

Egy pillanatig, legalább egy másodpercig elképzelhetetlen kínokat kellett volna átélnie, mielőtt elzsibbadt volna. Biztos volt benne.

Valami nem volt rendben. Valaminek nem volt értelme.

Amikor Hermione lassan kinyitotta a szemét, több dolgot látott, egyik zavarosabb volt, mint a másik.

Az első dolog, amire a szemei úgy döntöttek, hogy Bellatrixra fókuszálnak. Arra számított, hogy nevetve vagy gonoszul mosolyogva találja, elbűvölten figyeli, ahogy Hermione bőre lecsúszik a csontjairól, de nem mosolygott, egyáltalán nem nézett Hermionéra. Balra bámult, ugyanolyan elborzadt és dühös arckifejezéssel.

Aztán meglátta ifjabb Barty Kuport, aki dühösen kiabált, és szintén Hermionétól balra nézett.

Aztán meglátta Theót és Blaise-t, akik egymás mellett álltak, de egymás szöges ellentétei voltak. Blaise ugyanolyan arckifejezést öltött, mint Bellatrix. Theo ujjongott, fülig érő kézzel mosolygott, és úgy nézett ki, mintha egy kviddicsmeccset nézne, és a kedvenc csapata éppen most szerzett gólt. Mindketten szintén balra néztek.

Furcsa volt, mindegyik arckifejezés annyira más és más volt, hogy Hermione nem értette. És egyikük sem nézett rá, ennek semmi értelme nem volt.

Sosem volt igazán a figyelem középpontjában, nem is akart az lenni, de azt hitte, hogy legalább a saját kibaszott kivégzésénél minden szem rá szegeződött volna?

De, amikor a tekintete végre megtalálta Malfoyt, megértette.

Mert amikor leejtette a kezét, és Narcisszának adta a parancsot, a sárkány engedelmeskedett. Tökéletesen követte mestere utasításait, tűzfalat lehelte ki a szájából, ami mindenkit és mindent feloszlatott, aki az útjába került.

De a célpont nem Hermione volt, és kételte, hogy valaha is az lett volna.

Ahelyett, hogy őt égette volna el, Narcissa az utolsó pillanatban megcsavarta az állkapcsát, és elpusztította a Malfoytól balra álló halálfalókat.

És csak egy pillanatig nézte, ahogy a feketemaszkosok csoportja vonaglik abban, aminek az ő fájdalmának kellett volna lennie, mielőtt minden megváltozott. Mindenki olyan gyorsan lendült akcióba; nehéz volt mindent egyszerre regisztrálni.

Amikor Kupor Jr. kiáltott egy parancsot, a megmaradt feketemaszkorosok elővették a pálcájukat.

Amikor a feketemaszkosok megpróbáltak célba venni, Malfoy élesen végigcsapott a karjával a levegőben, és ahogy a feketemaszkosok irányába mutatott, Narcissa követte, már nyitott szájjal, és friss lángokat gyűjtött.

Minden, ami Hermione első néhány szívdobbanása alatt történt, csupa gyakorlatias válasz volt. Mind kiszámítható, a körülményekhez képest.

De, amikor Bellatrix elképzelhetetlen dühvel nézett Hermionéra, és felemelte a pálcáját, valami más történt, valami, amit Hermione nem tudott volna megjósolni. Ahogy az átok elhagyta Bellatrix pálcáját, ahogy egy mélyzöld fény csapott feléje, valaki Hermione elé hoppanált, és elterelte az átkot.

De a személy, aki megvédte őt, nem az volt, akire számított.

Nem Malfoy volt az, aki hárította a megbocsáthatatlan átkot.

Még csak nem is Blaise volt.

Hanem Theo. Ő jelent meg előtte, pont mielőtt az átok eltalálta volna, és elterelte, átirányította, így az inkább egy feketemaszkos életét oltotta ki, mint az övét.

És bár ez az egyszerű cselekedet megmentette Hermione életét, ez akár a csoport többi tagjának halálos ítéletét is jelenthette volna.

Amikor Hermione felnézett, látta Bellatrix arckifejezésén.
– Mindannyian benne vannak. Mind árulók. – A szavak olyan egyértelműek voltak, hogy akár az arcára is íródhattak volna. – Mind benne vannak. Mindannyian. – Bellatrix most már tudta, minden ott álló halálfaló tudta.

És ha Malfoy tette nem is bizonyította ezt, akkor Theoé kurvára biztosan.

– Öljétek meg mindet! – Bellatrix visított. – Öljétek meg mindet! Ne mutassatok irgalmat! Mindannyiuk fejét akarom! – A szavai csatakiáltásként hatottak, akár a kürt is lehetett volna, amely minden embert háborúba hív, mert amint kimondta őket, elszabadult a pokol.

Ahogy Bellatrix eltűnt a hoppanálás fekete felhőjében, a megmaradt feketemaszkosok támadásba lendültek. Malfoy elkezdett lefejezni minden Fekete Maszkot, aki lőtávolságon belül volt. Blaise Kupor után ment. Narcissa pedig szétmarcangolt és elégetett mindenkit, aki elérhető közelségbe került.

Theo villámgyorsan megpördült a sarkán, és egy vágó átkot szórt a kötélfonatba, amely Hermionét az oszlophoz kötötte.

– Taaaaadaaa! – vigyorgott, amikor a kötelek a padlóra csúsztak, és egy pillanatra meghajolt egy kicsit. – És most jöjjön a következő trükköm. – A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy tartalék pálcát. Hermione pálcáját. – Önnek, Madame.

– Köszönöm – mondta Hermione, és szaporán lélegzett, miközben átvette a pálcát. – Jó hangulatban vagy… a körülményekhez képest.

– Egy jó… egy kibaszott jó hangulat? Te most szórakozol? – Theo gúnyolódott, és kuncogva dobott egy átkot Hermione válla fölött, és lefejezte szegény Fekete Maszkot, aki megpróbálta becserkészni őket. – Kérlek, Malfoy épp most adott engedélyt, hogy megöljem az utolsó kibaszott halálfalót is ebben az utcában. Mintha korábban jött volna a karácsony napja nekem, édesem.

Amikor Hermione Malfoy baljára hoppanált, és elkezdett mellette harcolni, a férfi nem hagyta abba a harcot, nem hagyta abba az átkok szórását, és nem hagyta abba a feketemaszkosok megölését sokkal kifinomultabban és kecsesebben, mint bárki más, akit valaha is látott, de a szeme sarkából lenézett rá, és vigyorgott.

Tökéletesen szinkronban voltak egymással, egymás mellett harcoltak, háttal egymásnak, mindketten egyformán védték a másikat, miközben a saját halálos átkaikat szórták.

Néha-néha a nem pálcát tartó kezük hátsó része összeért, és minden egyes alkalommal, amikor ez történt, Hermione villámlást érzett, elsöprő késztetést érzett, hogy egyszerűen … megfogja a kezét.

Már így is egy csapat voltak, minden, ahogyan egymás körül mozogtak és ahogyan harcoltak, erről árulkodott, de ha valóban megfogta volna a kezét, az csak megszilárdította volna ezt. Megmutatta volna neki, hogy értékeli, amit érte tett, amit kockáztatott érte, és hogy a végsőkig ott lesz vele, bármi is történjék.

Nem volt idejük beszélni arról, ami korábban majdnem megtörtént, túl sok minden történt körülöttük. Ha nem vették volna körül őket olyanok, akik megpróbálták volna megölni őket, sok mindent megtett volna.

Megkérdezte volna tőle, miért mentette meg őt, miért döntött úgy, hogy megkíméli az életét, még akkor is, ha ezzel a családját kockáztatta.

Arcon vágta volna, és azt mondta volna neki, hogy egyszerűen meg kellett volna ölnie. Bizonyára egyszerűbb lett volna csak úgy megölni a nőt, több időt hozott volna neki és a családjának a menekülésre, de nem tette meg, pedig ez lett volna a legésszerűbb megoldás.

A nő ráordított volna, hogy vakmerőség volt megmenteni őt, aztán megcsókolta volna, amiért mégis megtette.

Szerette volna végighúzni a körmeit a hátán, amiért ilyen hülye volt, aztán megdugni, hallani akarta volna, ahogy a fülébe morogja, hogy megérte, hogy megérte, ahogy átrepül a szakadék szélén, és belekapaszkodik a férfiba.

Azt akarta, hogy a varázsló éltesse őt akkor, amikor már halottnak kellett volna lennie.

Igen, sok mindent megtett volna, ha nem lennének a jelenlegi…. szorult helyzetükben. Sok mindent.

– Szóóóóóval – mondta Theo, amikor kettőjük között materializálódott. – Most, hogy Malfoy mindannyiunkat lebuktatott, csak hogy ne kelljen elveszítenie a zsákmányát… – Szünetet tartott, hogy egy erős Bombardát varázsoljon, ami lyukat robbantott valakinek a mellkasába. – Mi a terv?

Egy feketemaszkos jelent meg tőlük balra, és miután Malfoy levágta a fejét, Theóra meredt.
– Ne tégy úgy, mintha nem lennél kibaszottul elragadtatva ettől a fordulattól.

– Ó, ne érts félre, haver, én is zsibongok, hogy így alakultak a dolgok, csak nem gondoltam volna, hogy Granger picsája annyira varázslatos, hogy megérné mindannyiunkat eladni érte, de hé-hó, minden nap tanulsz valami újat, nem igaz? – Nevetett és gonoszul elvigyorodott, de amikor a padlóra nézett, a szemei elkerekedtek. – Oooooooooh, ez nagyon szépnek tűnik. És robbanékony. – Egy lebegő bűbájt használt, hogy felvegyen egy használaton kívüli mugli gránátot. – Mondd csak, Granger, ha kihúzom ezt a szegecses izét…

Hermione röviden ránézett, mielőtt visszairányította a tekintetét a saját párbajára.
– Fel fog robbanni, igen! Úgyhogy, ha kihúzod, dobd el SÜRGŐSEN!

Theo pontosan ezt tette. Alighogy a szavak elhagyták Hermione ajkait, kihúzta a szeget a gránátból, és átdobta a válla fölött, és amikor a robbanás három Fekete Maszkot ölt meg, úgy ujjongott, mint egy izgatott gyerek.

– Van elég erőnk ahhoz, hogy mindenkit megöljünk itt – mondta Hermione, és egy rövid szünetet tartva félbevágott egy halálfalót. – De szerintem Bellatrix elment Voldemorthoz. Valószínűleg már küldött erősítést.

A hőmérséklet ismét jelentősen megemelkedett, amikor Narcissa újabb tűzfalat lehelte ki. Hermione szinte nem is hallotta a saját hangját a lángok közé került szerencsétlenek sikolyai fölött.

– Akkor vissza kell mennünk a kastélyba – mondta Malfoy sürgetően. – Ha Bellatrix Voldemorttal van, nem fog sokáig tartani, amíg másokat is a kastélyba küld. Ki kell juttatnunk Astoriát.

A neve említésére Blaise Malfoy irányába nézett, de rosszabb időzítés nem is lehetett volna. Éppen akkor terelődött el a figyelme, amikor Kupor egy erőteljes vágó átkot – egy Sectumsempra – dobott, és bár az átok nem találta el Blaise-t frontálisan, olyan erővel érte a vállát, hogy megpördült a levegőben, és egy durva puffanással a földön landolt.

Amikor Blaise nem állt fel, Theo és Malfoy támadásba lendült. Átokot átok után dobáltak az ifjabb Kuporra, könyörtelenül. Dühösek voltak. Halálosak voltak, de Kupor gyáva volt, és elhoppanált, mielőtt bármi is eltalálhatta volna.

Hermione Blaise-hez rohant, és letérdelt mellé. Még volt pulzusa, és miközben a lány ellenőrizte a sérülését, Narcissa lebegett fölötte, és elpusztított mindenkit, aki megpróbált a közelébe kerülni.

Blaise bal vállán és nyakán mély, csipkézett vonalak húzódtak, amelyek felfelé húzódtak, és szinte az egész arc bal oldalát beborították. Még a legerősebb gyógyító bájitalok ellenére is egész életére sebhelyes marad, de túl fogja élni. Hermione biztos volt benne.

Miután Kupor eltűnt, és csak egy maroknyi Fekete Maszk maradt, Malfoy és Theo Hermione és Blaise mellé rohant.

– Jól van?! – kérdezte Malfoy.

– Ő… – Theo ki sem tudta mondani a szót. Úgy hangzott, mintha mindjárt hányni készülne. – Hogy van, Granger?

Hermione egy zsibbasztó bűbájt tett a legsúlyosabb sérüléseire, majd egy másikat, hogy lelassítsa a vérzést.

– Orvosi ellátásra van szüksége. – Megállt, hogy gyógyító bűbájt varázsoljon a legmélyebb vágásra. – Varázslattal tudom lassítani a vérzést, de minden szükséges felszerelés a menedékházban van. Nem vesztegethetjük az időt, gyorsan oda kell vinnünk őt.

Malfoy egyetértően bólintott.
– Elmegyek a kastélyba…

– Nem – szakította félbe Hermione. – Blaise sérülései túl súlyosak. Túl fogja élni, de ha így próbáljuk meg hoppanálni juttatni, akkor valószínűleg amputoportál.

Malfoy balra dobott egy Avadát, és megölt egy feketemaszkost, aki megpróbált rájuk lopakodni.

– Akkor mit javasolsz?! – morogta, és durván végighúzta egy frusztrált kezét a haján.

Nem sok feketemaszkos maradt. Tizenhat, talán tizenöt, nos – tizenhárom, miután Theo felborított egy autót, amely további kettőt kioltott, amikor az visszazuhant a földre.

Hermione felnézett Malfoyra.
– Nyomd meg a pánikgombot – mondta, és a tekintete visszatévedt Blaise karjára, miközben egy újabb bűbájt varázsolt a vállára, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden megfelelően be van állítva, és nem fog elvérezni. – Szólj a manóknak, hogy jövünk.

Malfoy bólintott, és úgy tett, ahogy Hermione kérte.

Mivel Blaise egyelőre stabilnak tűnt, Hermione és Malfoy oldalán újra párbajozni kezdtek.
– Te és Narcissa vigyétek Blaise-t a védett házba. Theo és én elkapjuk Astoriát, Romyt és Quinzelt, és ott találkozunk veletek.

Érezte, hogy a férfi az arca oldalát bámulja, amikor lefejezett egy újabb feketemaszkost.

Már csak tizenkettő maradt.

Theo ledöntött egy üzlet homlokzatát, és összetört egy másikat.

Tizenegyet.

– Tudod, hogy ez a legjobb megoldás – mondta Hermione. – Az ő állapotában nem tudjuk Blaise-t hoppanált. Narcissa az egyetlen módja, hogy kihozzuk, és neki szüksége lesz rád vele. – Egy Avadát dobott balra. – Ő tud repülni, te pedig leszedhetsz mindenkit, aki megpróbálna követni titeket a menedékházba.

Tíz.

– Miért nem mész vele? – Malfoy durva hangon kérdezte, miközben ő is dobott egy zöld átkot. – Több mint alkalmas vagy arra, hogy megölj bárkit, aki megpróbál követni.

Kilenc.

– Nem, neked kell menned – válaszolta Hermione. – Én nem vagyok olyan jó a repülésben, mint te. Rosszul vagyok tőle, és alig tudom nyitva tartani a szemem. Lehet, hogy elszalasztok valakit, és akkor megtudják, hol van a menedékház. Ez csak te lehetsz. Neked Narcisszával és Blaise-szel kell menned, nekem pedig Theóval Astoriáért és a tündékért. Ez a legjobb megoldás. Te is tudod, hogy ez az.

Igaza volt. A kastély veszélyesebb volt, mint Blaise biztonságba helyezése, de Hermione volt a jobb megoldás. Mennie kellett, még ha Malfoynak nem is tetszett, de mennie kellett.

Hirtelen hideg keze a lány csuklója köré tekeredett, és szorosan magához húzta. Amikor a lány felnézett rá, teljesen kéknek találta a szemét.

– Granger, én… – A férfi félbeszakította magát, és a nyelvét az arca belső felén görgette, mintha nem tudná kimondani a szavakat.

A lány felismerte ezt a tekintetet, látta már rajta korábban is. És anélkül, hogy kimondta volna, Hermione tudta, mit akar kérdezni.

– Ne aggódj, visszajövök – fejezte be Hermione a varázsló helyett. – Visszajövök hozzád.

Halkan gúnyolódott, és az ajkai apró vigyorra rándultak.
– Gondoskodj róla, hogy így legyen.

És akkor, a körülöttük zajló csata ellenére Malfoy megragadta a lány tarkóját, és megcsókolta. Csak egy másodpercig tartott, nem engedhették meg maguknak, hogy tovább elfordítsák a tekintetüket a csatáról, de az a csók ezer szót szólt.

Az, ahogy Malfoy a tarkóját fogta, elárulta neki, hogy soha nem akarta elengedni, hogy most sem akarja elengedni, még akkor sem, ha így lesz a legjobb.

Az, ahogy a férfi a száját kergette, amikor a lány elkezdett elhúzódni, ahogy visszahúzta az ajkát a sajátjához, csak hogy még egy másodpercet lophasson, azt mondta neki, hogy azt kívánta, bárcsak több idejük lenne, hogy még nem állt készen arra, hogy elengedje, ahogy ő sem állt készen.

És ahogy megcsókolta őt, olyan szenvedélyesen és nyilvánosan, halálfalók generációi előtt, akik felnéztek rá, mert ő volt a vezetőjük, és akik a halálát akarták, az azt mondta neki, hogy a lány az övé. Az övé, hogy mindenki láthassa. Az övé, amióta csak együtt voltak.

Mindent elmondott neki, amit tudnia kellett, anélkül, hogy egyetlen szótagot is kiejtett volna.

Miután szétváltak, Hermione és Theo árnyékolták Malfoyt, miközben ő Blaise-t Narcissa hátára lebegtette. Még egy utolsó, hosszan tartó pillantást vetett Hermionéra, amikor a sárkány vállai közé telepedett, Theo és Hermione pedig fedezte őt, miközben Narcissa elszállt. Elég sokáig maradtak a földön, hogy lássák, amint eltűnik a felhők között, és amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem követik, előkészítették a saját menekülésüket.

Ám mielőtt a Malfoy-kúriába hoppanáltak volna, különös dolog történt. Voldemort jelent meg.

A macskaköves utcán fekete füstfelhőben materializálódott, köpenye sötét volt, bőre sápadt és sovány, annyira hasonlított magára a kaszásra, hogy megdöbbentő volt látni.

Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán a pályán volt. Úgy tűnt, soha nem hagyja el az elefántcsonttornyát, sokkal inkább a yorki katedrális falai mögött maradt, és hagyta, hogy a törzskönyves kutyái elvégezzék helyette a munkát.

De nem a hirtelen megjelenése a pályán volt az, amit Hermione furcsának talált.

Az volt a furcsa, az, amitől meghűlt a vére, hogy amikor Voldemort dühödt tekintete rászegeződött, olyan volt, mintha a lelkébe látott volna.

Voldemort még soha nem nézett rá így. Az a néhány alkalom, amikor a tekintete rajta landolt, mindig csak undorral nézett rá, mintha nem lenne több, mint egy mocskos kóbor kutya az útjában.

De abban a röpke másodpercben, mielőtt megfogta Theo kezét, és eltűntek, Voldemort szemében megdöbbenés, majd tagadás, végül pedig düh ült.

Aztán az arca teljesen eltűnt, és helyébe a Malfoy-kúria lépett.

Hermione és Theo nem vesztegették az időt, amint újra földet éreztek a lábuk alatt, sprintbe kezdtek a birtok felé. Romy és Quinzel már a konyhában voltak, mindketten szövetzsákokkal a kezükben, amelyeket még több készlettel töltöttek meg.

Rémület járta át Hermione mellkasát, amikor meglátta, hogy Astoria nincs velük.

– Hol van?!– kérdezte Hermione.

Romy pislogott, és megállt egy üveg borsos bájitallal a kezében.
– A kisasszony az egyik szalonban van, valamit akart hozni Malfoy mesternek….

Hermionénak nem volt szüksége több információra, pontosan tudta, melyik szobában lesz Astoria. Malfoy apjának whiskyje. A nyakában viselt gyűrűkön kívül azok a whiskey-s üvegek voltak az egyetlen kapcsolat, ami Malfoynak az apjához fűzte. Ha Astoria szerzett valamit Malfoynak, akkor ez volt az.

Hermione felkapott három bájitalt a konyhaszigetről, mielőtt újra elindult.
– Pakoljatok össze, amennyit csak tudtok! – kiáltotta a válla fölött, miközben végigrohant a konyhán. – Hatvan másodperc múlva indulunk!

Theo a manókkal maradt, és segített nekik mindent a kis zsákokba önteni.

Hermione lélegzetvisszafojtva tört be a szalonszoba ajtaján, de sírni tudott volna a boldogságtól, amikor meglátta Astoriát. Mert bár még mindig betegnek tűnt, sokkal jobban nézett ki, mint az elmúlt napokban.

Rózsaszín papucsot és hozzá illő selyem hálóinget és köntöst viselt, és bár a vonásai még mindig soványak és sápadtak voltak, és nem volt semmi varázslat az arcán vagy a haján, mégis felébredt, felkelt az ágyból.

Hermione csak azért imádkozott, hogy ez azt jelentse, hogy lesz elég ereje a készülékeléshez, és nem szálkásodik meg.

Bár kissé imbolyogva, és a falhoz kellett támaszkodnia, hogy stabilan tartsa magát, Astoria átment a szobán egy üveg whiskyvel a kezében, és ölelésbe húzta Hermionét.
– Mennyi időnk van még?

– Már úton vannak – csitította Hermione, és ugyanolyan szorosan szorította a szőkét. – Azonnal indulnunk kell.

Astoria még két borsos bájitalt erőltetett le, amit Hermione hozott a konyhából, és egy vérpótlót, a biztonság kedvéért, és amikor az üvegek kiürültek, Hermione kinyújtotta a kezét Astoriának, hogy megfogja.

– Készen állsz?

Astoria magabiztosan bólintott, de amikor megfogta Hermione kezét, összeszorította a szemét, mintha a legrosszabbra készülne.

Hermione lehunyta a saját szemét, és összeszorította a pálcáját. Megpróbált hoppanálni, de nem történt semmi. Újra megpróbálta, és még mindig semmi. Érezte, hogy a varázsereje átjárja, de ellenállást érzett, mintha a mágiája nem tudna engedelmeskedni annak, amit mond neki. Amikor kinyitotta a szemét, Astoria zavartan nézett rá.

Hoppanálásgátló bűbájok. Ez volt az egyetlen magyarázat.

De ez azt jelentette…

Hermionét hátba vágta egy visszacsapó varázslat, a varázslat elég erős volt ahhoz, hogy kitépje a kezét Astoria kezéből. Átrepítette a szobán, és nekicsapódott a tölgyfa komódnak.

– Hermione! – Astoria felsikoltott.

Bár alig érezte a saját testét, Hermione valahogy mégis megtalálta a hangját, pusztán puszta akaraterőből.

– M-menj… menj Theóhoz! – A feje forgott, és biztos volt benne, hogy a csípője megrepedt az eséstől. A hátát egyszerre érezte zsibbadtnak és nedvesnek. – Menj! – Sikoltott. – Menj!

– Ó – dorombolt egy férfihang. – Nem hinném, szépségem.

Ahogy Hermione gyengén kihúzta magát az íróasztal roncsai közül, rémülten figyelte, ahogy Yaxley elkapja Astoria alkarját, és elkezdi elrángatni.

Hermione megpróbált felállni, de Yaxley újabb átkot vágott felé, és a következő pillanatban már ismét a földön feküdt. A varázslat, amit Yaxley használt, valamit csinálhatott a gravitációval, manipulálta azt, megtízszerezte, amíg Hermione úgy érezte, hogy nemcsak a padlóhoz van szegezve, hanem le is húzzák a padlóba.

Hermione megpróbált küzdeni ellene, de nem tudott megmozdulni, nem tudott mást tenni, mint nézni, ahogy Yaxley úgy vonszolja Astoriát a szobában, mintha az nem lenne más, mint egy kis rongybaba.

És Astoria sem tudott semmit tenni.

Öklével Yaxley ellen csapkodott, és sikoltozott, hogy engedje el. A sarkát a földbe mélyesztette, és megpróbálta kirángatni magát a férfi szorításából, de hiába. Yaxley túl erős volt, Astoria pedig túl gyenge.

De az üveg még mindig a kezében volt.

Ha Astoria véres átka nem tette volna olyan gyengévé, Yaxley talán eszméletét vesztette volna, amikor a lány hátulról fejbe vágta a whiskys üveggel, de a jelenlegi állapotában ez csak annyit ért el, hogy kissé balra rángatta a fejét, és feldühítette.

– Hogy merészeled! – harsogta, és megpördült, hogy Astoria arcába üvöltsön.

Bár Astoria összerezzent, amikor a férfi az arcába köpött, még mindig megpróbált küzdeni ellene. Újra megpróbálta megütni az üveggel, de Yaxley elkapta a csuklóját, mielőtt a támadása becsatlakozhatott volna.

Dühében a falnak lökte Astoriát, így a üveg kicsúszott az ujjai közül, és összetört, amikor a földnek ütközött. A törött üvegek a padlódeszkákat díszítették. A whisky szaga égette Hermione orrát.

Amikor Astoria lecsúszott a falról, és a földre zuhant, Yaxley rávetette magát. A férfi átkarolta a lányt, combjának belső oldala a csípőjét támasztotta, majd mindkét kezét a lány torka köré kulcsolta.

– Hogy merészeled! A Sötét Nagyúr mindent neked adott! – Yaxley szorítani kezdte. Astoria karjai és lábai minden irányba csapkodtak, ahogy küzdött, hogy leszedje magáról a férfit. – Megbocsátott neked, amikor a húgod elárult minket! Ő adott neked mindent! Mindent, amire a szíved vágyik, és te mégis elárultad őt!

A férfi arra használta az Astoria nyakán lévő fogást, hogy egy-két centire felrántotta a földről, mielőtt visszapuffantotta volna a hideg padlóra. Astoria feje groteszk módon pattogott a padlódeszkákon, és Hermione még mindig nem tudott mit tenni.

– Ha rajtam múlna, nem ölnélek meg! Nem érdemled meg a halált! Túl jó neked! – Yaxley üvöltött. – Ha rajtam múlna, Kupor babaházában élnél!

Hermione hallotta, ahogy Astoria fuldoklik és levegő után kapkod. Látta, ahogy Yaxley alkarjának hátulján kiálló ereket látott, ahogy egyre szorosabban szorította Astoria nyakát.

– Ha rajtam múlna, te Kupor egyik babája lennél, és hagyná, hogy azt csináljak veled, amit csak akarok!

Yaxley arca vörössé vált az erőlködéstől, csoda volt, hogy Astoria egyáltalán még mozgott. De mégis megtette. Még mindig mozgott. Még mindig küzdött minden erejével.

Talán adrenalinlöket volt, vagy talán csak vak szerencse, de egy olyan pillanatban, amit Hermione nem hitt volna el, ha nem látja a saját szemével, látta, ahogy Astoria végighúzza tökéletesen manikűrözött körmeit Yaxley arcán, a homlokától az álláig olyan erővel gereblyézi őket, hogy Yaxley felüvöltött a fájdalomtól, és elengedte.

A varázsló az arcát szorongatta, miközben a nő által okozott sebekből csöpögni kezdett a vér, és Astoria nem vesztegette az időt, hogy a férfi zavartságát a maga javára fordítsa. A feje mögé nyúlt, és vakon tapogatni kezdte a padlót. Egy pillanatig tapogatózott, de remegő keze hamar megtalálta, amit keresett.

Felkapta a törött whiskysüveg nyakát a padlóról, majd a csipkézett végeket egyenesen Yaxley nyakába döfte.

A varázsló egy pillanatra megrándult, amitől az üveg kiszabadult a nyakából, és vér szökőkútként ömlött a sebből. Astoria bizonyára átszúrt valami létfontosságú dolgot.

Egészen kihúzta az üveget a nyakából, majd visszadugta a nyakába.

Aztán harmadszor is megtette.

Aztán negyedszer is.

Aztán egy ötödiket. Minden szúrás gyorsabb volt az előzőnél, erősebb, mélyebbre hatolt.

Yaxley megrándult és megremegett minden egyes alkalommal, amikor Astoria megszúrta. A szeme minden alkalommal egyre tágabbra nyílt, de úgy nézett Astoriára, mintha nem is igazán látná, mintha nem is tudná, ki ő valójában.

Talán igaz volt, talán tényleg lepergett az élete a szeme előtt, amikor meghalt. Talán ez volt az, amit Yaxley látott, miközben Astoria a nyakába nyomta a törött üveget, talán minden egyes újabb szúrás új emléket hozott, mintha egy régi film különböző tekercsei kattogtak volna.

Talán a fiatalságát látta kezdetben.

Szúrás.

Aztán talán a roxfortos időszakát látta.

Szúrás.

Aztán a Voldemortnak való szolgaságának első éveit.

Szúrás.

Aztán a Voldemort halála utáni éveket, amikor már nem tudta, hol a helye a világban.

Szúrás.

Aztán Voldemort visszatérése a hatalomba.

Szúrás.

Aztán a háború.

És aztán az utolsó szúrással visszahozták a jelenbe? Az utolsó szúrás a törött üveggel visszahozta Astoriát a látóterébe? Az utolsó dolog, amit látott, az ő szépséges arca volt, a vérével borítva?

Yaxley gurgulázott és fuldoklott, és megpróbálta a kezével eltakarni a vágást, de a vér gyorsabban folyt, mint ahogy meg tudta volna állítani. A vér lecsordult a nyakán, és eláztatta az alatta fekvő nőt. Elborította a ruháját, a haját, elborította az arca minden porcikáját, míg Hermione csak a szeme mélybarna és fehér színét látta a barátjából.

Yaxley csak egy-két pillanatig bírta még, mielőtt lecsukódott a szeme, és elernyedt. Amikor Yaxley szíve megállt, a varázslata is megállt. Az erősebb gravitáció eltűnt, és amint Hermione meg tudott mozdulni, talpra lökte magát, és Astoriához rohant.

Felhúzta a szőkét, hogy felálljon, és mindkét vállára tett kézzel stabilizálta.

– Tori? – Hermione óvatosan suttogta. – Jól vagy?

Astoria nehezen lélegzett. Láthatóan sokkos állapotban volt. Remegett, és a szemei tágra nyíltak, és Yaxley holttestére meredtek, arra, amit tett, de fizikailag jól volt.

Hermione a keze közé fogta Astoria arcát, és gyengéden megrázta.
– Minden rendben van – csitította. – Biztonságban vagy.

Astoria rémült tekintete Hermionéra tévedt, és gyengén bólintott.

– Minden rendben lesz – tette hozzá Hermione. – Ki fogunk jutni innen. Hiszel nekem, ugye?

Astoria megint csak bólintani tudott.

Hermione még soha nem látta Astoriát szótlanul. Még ha a betegsége el is nyomta a lelkét, mindig volt valami mondanivalója, mindig csillogott a szeme, és mindig volt egy kis pletyka, amit kész volt megosztani, ha valaki meglátogatta.

De így látni őt… Hermione felismerte. Ugyanezt a tekintetet látta a szemében, amikor egyszer már megbámulta a tükörképét, közvetlenül azután, hogy először vett el egy életet.

Astoria még soha nem ölt meg senkit. Igen, emberek tucatjainak kivégzésében játszotta a kezét, de ő maga még sosem volt baltás gyilkos. Soha nem látta még, hogy valakinek a szemében kialszik a fény, mert saját kezével oltotta ki. És bár Yaxley kurvára megérdemelte, amit tett, világos volt, hogy Astoria nem igazán tudta, hogyan dolgozza fel.

– Semmi baj – suttogta Hermione. – Azt tetted, amit tenned kellett. Semmi baj…

Az ajtó túloldaláról hangos csattanás hallatszott. Hermione egy férfi sikolyát hallotta. Lépéseket hallott. Aztán egy újabb hangos csattanás. Aztán egy újabb vérfagyasztó sikoly.

Hermione az ajtó felé pördült, és felemelte a pálcáját. Szabad kezével elkapta Astoria derekát, és úgy vezette, hogy Hermione mögött álljon.

Újabb csattanás. Újabb sikoly.

Hermione érezte, hogy Astoria megmozdul mögötte. Annyira megdöntötte az arcát, hogy láthatta, amint Astoria lehajol, és felveszi a vérrel átitatott üveget a padlóról. Szorosan megragadta a nyakát, és Hermione felé biccentett.

Hermione visszafordult az ajtó felé.

Újabb csattanás, ezúttal éppen a folyosó túloldaláról.

Újabb lépések. Néhány sor, gyorsan futva, egyre hangosabban.

Hermione megerősítette magát. A pálcája vége a halálos zöld árnyalatban szikrázott. Kinyitotta a száját, a szó már a nyelve hegyén volt…

Amikor az ajtók kitörtek, hárman álltak a túloldalon.

Romy rontott be először. A párnahuzata vérrel volt beporozva, az egyik szeme pedig zúzódásoktól és duzzanatoktól volt annyira duzzadt, hogy már-már becsukódott.

Quinzel is zúzódott egy kicsit, de a legjobban Theo ijedt meg hármójuk közül. Bár ő maga viszonylag sértetlennek tűnt, csurom vér volt, mintha megfürdött volna benne, szó szerint elvágta volna az ellenségei torkát, hagyta volna, hogy a vérük megteljen a fürdővel, majd az egész testét belemerítette. A haja is át volt ázva. A ruhája át volt itatva. Annyira beborította, hogy Hermione nem tudta megállapítani, hogy véraláfutások vannak-e rajta vagy sem. Csak a vért látta.

Astoriát meglátva Romy berontott a szobába, máris könnyes szemmel.

– Jól van a kisasszony?! – sikoltozott az aprócska manó, miközben átkarolta Astoria lábát, és belezokogott a köntösébe. – Romy annyira aggódott! Nem tudta, hol van a kisasszony, de hallotta, ahogy sikoltozik! – Minél többet beszélt Romy, annál kétségbeesettebbé vált, dadogva és zokogva ejtette ki a szavait, amíg azok szinte összefüggéstelenek nem lettek. – Hallotta őt, de aztán más halálfalók törtek be a konyhába, és Romy nem tudott eljutni Misshez! H… ő… ő segíteni akart! Segíteni akart… de nem tudott… nem tudott eljutni a kisasszonyhoz!

Astoria lehajolt, és átkarolta Romy vállát.
– Shhhh, minden rendben van – csitította, a manó arcán tükröződő kétségbeesés egyértelműen az volt, amire szüksége volt ahhoz, hogy újra megtalálja a hangját. – Jól van, jól van, minden rendben. Jól vagyok. Jól vagyok.

Theo arckifejezése leesett, ahogy Astoriára meredt.
– Tori – kezdte elborzadva. – Te…

– Jól vagyok – válaszolta gyorsan, és Romy feje fölött Theóra nézett. – Jól vagyok. Ez nem az én vérem.

Theo halkan bólintott, de amikor a tekintete balra tévedt, és meglátta Yaxley testét, mély fintor kanyarodott az arcára.

– A-a-és akkor a halálfalók mindenütt ott voltak! – Romy folytatta, és Astoria nyakába zokogott. – M-M-Mr. Nott megölt l-többet közülük, b-vér mindenütt… a - a - a - t-konyha egy káosz, de m-még több jött, és hallottuk, hogy Miss sikoltozik! Romy bármit megtenne, hogy Miss biztonságban legyen! Ő csak azt akarja, hogy Miss biztonságban legyen! Azt hitte, hogy cserbenhagyta őt - azt hitte, hogy ő…

– Shhhhhhhhh – nyugtatta meg Astoria. – Semmi baj. Biztonságban vagyok. Nem kell aggódnod.

Nyikorgó hang hallatszott a folyosó felől. Theo megpördült, és a sötét ajtónyílás épp elég zöld fénnyel világított, hogy Hermione meglássa a halálfalót, akit Theo épp most ölt meg, és a folyosón heverő többi holttestet.

– Miközben ez mind szép, és tudjuk, mennyire szereted Astoriát, Romy – mondta Theo, átment a szobán, és durván lehámozta a zokogó manót a sógornőjéről. – A többiek már úton vannak. El kell tűnnünk innen.

Romy egyetértően bólintott, de nem hagyta abba a zokogást. Astoriát sem engedte el teljesen, egyik kis kezecskéje továbbra is erősen szorította Astoria rózsaszín köntösének alját.

– Rendben, akkor Granger – mondta Theo, és visszafordult Hermione felé, amikor kimondta a nevét. – Neked kellene lenned a művelet agytrösztjének. Mi a tervünk?

Hermione Astoriára nézett.
– Ha át tudunk juttatni téged a hoppanálásgátló bűbájokon. Gondolod, hogy elég erős leszel ahhoz, hogy hoppanálj?

Astoria lélegzetvisszafojtva nevetett.
– Tényleg van más lehetőség?

Nem, nem volt.

Így hát, nem vesztegetve több időt, sprintben elindultak. Quinzel és Hermione mentek először, aztán Astoria, majd Romy, végül Theo. Volt egy elmélet a felállásuk mögött. Középre tették a legsebezhetőbbet, hogy a kétoldalt állók megvédhessék őt, ha kell.

És bizony szükség volt rá.

Az alatt az idő alatt, amíg átcsoportosultak, a kastélyban hemzsegtek a halálfalók. A ház tele volt velük. Mindenhol ott voltak, baszd meg. Ha Quinzel nem ismeri annyira a kastélyt, kizárt, hogy ki tudtak volna jutni.

Tucatnyi halálfaló holtteste mellett haladtak el, ahogy Quinzel végigvezette őket a birtokon, és Hermione hirtelen megértette, miért volt Theo olyan vérben áztatva. Könnyű volt megállapítani a keze munkáját, a legtöbb holttestnek, amely mellett elhaladtak, vagy nem volt feje, vagy hatalmas tátongó lyukak tátongtak a mellkasuk közepén.

Olyan volt, mintha egy kísértetházon futottak volna keresztül. A falakat teljesen ellepte a vér. A folyosók bűzlöttek a haláltól, a padlón pedig szerveket és széttépett húst szórtak szét, ami időnként megbotlott bennük.

Ahogy sprinteltek a folyosókon keresztül, mindenféle színű átkok lövelltek a fejük fölött. Robbanásokból származó törmelékek repültek minden irányba. Számtalan portré semmisült meg a káoszban, a Malfoy család történetének nemzedékei csak úgy eltűntek, eltörölve néhány rövid perc alatt.

És a helyzet akkor sem javult, amikor kijutottak.

Bár Hermione látta, hol ér véget a varázslatellenes védőburkolat, látta, hogy a levegő hullámzik és enyhén csillog, ahol a varázslat széle találkozik a hideg levegővel, mégis olyan távolinak tűnt.

Astoria leheletét Hermione mögött éles volt a lehelet. Látta, hogy a szőke egyre jobban lemarad, ahogy sprinteltek a terepen, küzdött, hogy lépést tartson, küzdött, hogy levegőt vegyen.

Amikor már félúton voltak a kertek között, Astoria megbotlott.

Theo megpördült, és átkokat kezdett szórni, lemészárolva a közeledő halálfalókat.

Romy mellette állt, és amikor csettintett az ujjaival, a föld megrepedt, és hatalmas, tüskés gyökerek robbantak ki a földből. A gyökerek hevesen mozogtak a levegőben, mintha saját életük lett volna, és néhány halálfaló lába köré tekeredtek, és a föld felé húzták őket. Néhányan elvesztették a lábukat, néhányukat kettévágták a hatalmas tövisek, de a legtöbben csak sikoltoztak, ahogy a földbe rántották őket, zihálva és a földet kaparászva, mintha egyenesen a pokolba rántották volna őket.

Theónak és Romynak sikerült még tíz Fekete Maszkot elintéznie, de még mindig többen voltak. Még mindig többen jöttek utánuk, és az Apparációs pont még mindig olyan távolinak tűnt.

Hermione megragadta Astoria csuklóját, és talpra rántotta. Amikor újra sprintelni kezdett, nem engedte el a csuklóját. Nem hagyhatta, hogy Astoria lemaradjon. Ki kellett őt hoznia. Meg kellett mentenie őt. Megígérte Malfoynak, hogy megteszi. Kurvára a hátán cipelte Astoriát, ha kellett.

A hoppanálási pont egyre közeledett.

Hermione érezte Astoria némi ellenállását. Még mindig futott, de kicsit lelassult, és majdnem megállásra húzta Hermionét.

– Theo! Romy! Gyerünk! – kiáltott Astoria. – Hagyjátok őket! Mindjárt ott vagyunk!

Amikor az ellenállás eltűnt, Hermione tudta, hogy Theo és Romy újra futni kezdett velük.

Az átkok gyorsabban kezdtek el zúgni a fejük mellett.

Hermione tüdeje égett. A lábai fájtak, könyörögtek, hogy álljon meg -

Már majdnem ott voltak. Csak még egy kicsit.

Már majdnem…

Quinzel tűnt el először, a teste önmagába csavarodott, mielőtt hangos pukkanással eltűnt.

És amint Hermione és Astoria is átjutott a védőruhán, Hermione szorosabbra fogta Astoria csuklóját, és ugyanezt tette.

Amikor tompa puffanással landoltak a tanya előtti nedves fűben, Hermione balra fordult. Astoria ott volt, egy darabban, semmi jele amputoportálásnak vagy bármiféle fájdalomnak.

Megcsinálták. Átvészelték, minden kibaszott esély ellenére, megcsinálták.

A boszorkányok egyszerre nyúltak egymás után, mindketten annyira boldogok voltak, annyira megkönnyebbültek, hogy túljutottak a túloldalon, hogy meg kellett ölelniük egymást, meg kellett szorítaniuk egymást, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy ez tényleg így van, hogy ez tényleg megtörtént.

Astoria erősen zihált, de lélegzett, nevetett, lélegzetvisszafojtva kuncogott, és Hermione nem tehetett mást, minthogy ugyanezt tette.

Hermione hátrahúzódott, és gyengéden a kezébe fogta Astoria vérrel borított arcát.
– Jól vagy?

Astoria bólintott. Örömkönnyek csordultak végig az arcán, és eltüntették Yaxley vérének egy részét.

– Nem tudom elhinni… Nem tudom elhinni, hogy megcsináltuk. Ó, te jó ég… Hermione, megcsináltuk! A Rend tényleg képes erre, ugye?! Meg fogják ölni Voldemortot… minden… minden összeáll.

Ahogy Astoria hangosan kimondta a gondolatait, mindig Malfoy ellenkezőjét, Hermione elkezdett körülnézni. Figyelmesen figyelt, miközben ellenőrizte a tanyát körülvevő védőrácsokat, hogy még mindig érintetlenek-e.

– Mi történt a rajtaütésen? – kérdezte Astoria. – Mindent el kell mondanod.

Néhány méterrel mögöttük egy apró alak keltette fel Hermione figyelmét. Csak kicsi volt, alig nagyobb, mint egy rögbilabda.

– Fogadok, Bellatrix dühös volt, amikor megtudta, hogy mi vagyunk az árulók.

Hermione egy pillanatig nem tudta kivenni, mi az. Nem kő volt, túl puhának, túl rózsaszínűnek tűnt. Úgy nézett ki, mintha…

– Ó, és Kupor! El kell mondanod, hogy nézett ki, amikor meghallotta a hírt! Szerettem volna látni az arcát!

– Astoria – szakította félbe halkan Hermione, hangja lágy, rekedt, megtört, ahogy a fűben heverő valamit bámulta.

– Jó pénzt fizettem volna azért, hogy lássam Kupor arckifejezését! Ilyenkor azt kívánom, bárcsak legilimentor lennék.

– Astoria.

– Ó, remélem, Voldemort talál rá módot, hogy Kuport hibáztassa. Gondolod, hogy így lesz? Nagyon, nagyon remélem, hogy igen. Remélem, hogy felköti és feldarabolja. Remélem, eltörik a bordái, ahogy Daphne-nal is történt. Ez lenne a megfelelő, nem gondolod…

– Astoria!

– Mi? – kérdezte a lány, szemöldökét felhúzva, ajkát behúzva. – Mi az?

Astoria majdnem dühösnek tűnt. Bosszantotta, hogy Hermione elmérgesíti a jó hangulatát, de nem látta, hogy Hermione mit néz. Háttal állt neki.

Hermione átkarolta Astoria vállát, és nagyon finoman, nagyon óvatosan megfordította a szőkét, mert tudta, hogy amikor meglátja, amit Hermione lát, az összetöri a szívét.

Hermione imádkozott, hogy Astoria szíve ne legyen olyan törékeny és törékeny, mint a teste.

Mert néhány méterre onnan, ahol a boszorkányok álltak, Romy feje a fűben feküdt, de a teste nem volt ott.

A tiszta vágásból nyilvánvaló volt, hogy egy szeletelő átok érte. Éppen azelőtt érhette, hogy átjutottak volna a hoppanálásgátlókon, és levágta a fejét a kis testéről.

Astoria odarohant Romy maradékához, és négykézlábra ereszkedett mellé. Aztán felsikoltott. Sikoltott és sírt. Úgy sírt, mintha a lelke kettészakadt volna. Úgy sikoltozott, mintha valaki tőrt döfött volna a szívébe.

És Hermione nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, hogyan vigasztalhatná Astoriát, mert az ilyen szívfájdalomra nem volt gyógyír, nem volt varázsige, nem volt pálcaintés, ami ezt a fájdalmat helyrehozhatta volna.

Mert Romy halott volt, és Theo…

Theo nem jutott el a hoppanálási pontig.

hozzászólások: 0