63. fejezet
A cseresznyevirágfa alatt


Április 11.



Hermione azon tűnődött, vajon Harry is így érezte-e magát, amikor rájött, hogy ő egy horcrux.

Az már olyan régen volt. Szinte úgy érezte, mintha meg sem történt volna, mintha csak egy szörnyű, borzalmas történet lett volna, ami valaki mással történt, és Hermione csak olvasott róla.

Emlékezett rá, hogy a nagyterem romjainál volt vele, amikor rájött. Emlékezett arra, hogy úgy érezte, mintha a mellkasa ki lett volna üregesedve, ahogy felnézett rá, és hogy mennyire szerette volna megmenteni őt. Emlékezett, milyen szorosan átölelték egymást, mert azt hitték, ez lesz az utolsó alkalom.

Nem emlékezett mindenre olyan tisztán. Nem emlékezett arra, hogy mi volt rajta, vagy hogy mik voltak a búcsúszavai hozzá, de az arckifejezésére? Arra emlékezett, mert akkoriban nem volt értelme.

Épp akkor tudta meg, hogy ő egy horcrux, és nyugodtnak tűnt. Tudta, hogy ez mit jelent, és hogy mi fog történni vele, de nem tűnt ijedtnek, vagy mintha el akart volna futni. Nem tűnt feldúltnak vagy dühösnek, ehelyett nyugodtnak tűnt. Mintha már elfogadta volna, hogy ez meg fog történni, és sem ő, sem más nem tehet ellene semmit.

Akkor még nem értette, de most már igen.

Mert mi értelme lett volna idegeskedni? Azzal, hogy üvöltözött, hogy ez nem igazságos, és a falat ütötte, nem tudott változtatni azon a tényen, hogy ahhoz, hogy Voldemort valóban meghaljon, Hermionénak is meg kellett halnia. Összegömbölyödni és sírni nem változtatott volna azon a tényen, hogy ha mindenki más életben marad, ő nem maradhat.

Abban az első pillanatban megrémült, de utána egyfajta hátborzongató nyugalom öntött el. Ez volt az. Senki sem tehetett semmit.

És most, hogy tudta, hirtelen annyi rejtélyes dolog megoldódott. Ahogy hónapok óta érezte, hogy Voldemort mágiája a bőre alatt kúszik és gennyesedik. Ahogy Voldemort ránézett, amikor ő és Theo visszakészülve visszatértek a Malfoy-kastélyba. Mindkét dolgot akkoriban nem értette, de most már igen. Azért történtek, mert ő egy horcrux volt.

Az orrvérzés, amit az előző héten kapott, pontosan abban a pillanatban történhetett, amikor Harry megsemmisítette a medált. Egy jel, hogy Voldemort mágiája egyre gyengül Egy figyelmeztetés, hogy az ő ideje fogytán van…

Milyen furcsa dolog volt, hogy a húszas évei végén a saját halandóságán kellett gondolkodnia. Mindig is tudta, hogy a halál előbb-utóbb eljön érte, elkerülhetetlen volt, de akár a csatatéren, akár a hóhérpadon, egy nagy része mindig is úgy gondolta, hogy a háború így vagy úgy, de el fogja követelni az életét.

Valamikor régen szívesen halt volna meg a Rendért, és még mindig örült, de a probléma az volt, hogy újra élni akart. Egy évtized óta először látta, hogy a háború véget ér, és el merte képzelni, milyen lehet az élete a háború túloldalán.

Elkezdte elképzelni, hogy túléli. Engedte magát fantáziálni arról, hogy Malfoyjal járja a világot, a sárkány hátán lovagolva megy egyik városból a másikba. Elképzelte, ahogy dzsungeleket és romokat fedez fel vele a napokban. Fantáziált a vele töltött éjszakákról, ahogy egy ágyban, egy ágyban összekuporodva, együtt, drága cigarettát szívva és whiskyt iszogatva minden országból, ahol megfordultak. A háború után kezdett vágyni az életre, vágyott a férfival való életre, és most… Elmúlt, csak úgy, és nem volt olyan erős varázslat a földön, ami ezt vissza tudta volna csinálni.

Hermione egy horcrux volt. Voldemort tette őt horcruxszá. Hogy szándékosan tette-e, vagy véletlenül, mint Harry esetében, az nem igazán számított. Nem változtatott semmin. Ha Voldemortnak meg kellett halnia, akkor Hermionénak is meg kellett halnia.

Sok mindenre gondolt abban az első pár percben. A szüleire gondolt, és arra, hogy vajon látja-e őket újra, ha meghal. Arra gondolt, hogyan fog megváltozni a világ a háború után. Arra gondolt, hogy Harry egyedül megy a tiltott erdőbe, és rájött, hogy ő ezt nem akarja. Nem akart egyedül meghalni, és akkor Malfoyra gondolt.

Amikor felnézett rá, olyan szomorúság árhulláma öntötte el, amilyet még soha nem érzett. Mert hogy tud valaki ennyire dühösnek, de ugyanakkor ennyire elveszettnek látszani?

Nem igazán tudott arra koncentrálni, amit a férfi mondott, de gyilkosnak tűnt. Üvöltözött és vitatkozott Kingsleyvel, észre sem vette, hogy a lány őt tanulmányozza.

Olyan jóképű volt. Nem hitte, hogy valaha is mondta volna neki. Biztosra kellett mennie, mielőtt… nem volt rá újra lehetősége.

A testbeszédében minden óvó volt. Kissé előtte állt, egyik széles vállával védte a lányt. Kezében tartotta a pálcáját, és az ujjbegyei megfeszültek körülötte. Úgy nézett ki, mint egy kígyó, amelyik épp lecsapni készül, agyarai kivillantva, izmai feltekeredve, készen arra, hogy egy erőteljes robbanásban szétrobbanjon.

Százszor látta már dühösnek, de ilyennek még soha. Hermione nem akart belegondolni, mit tenne Kingsleyvel, Harryvel vagy bárki mással, aki az útjába kerül. Még jó, hogy a szoba másik oldalán álltak.

– Nevetséges vagy! – Kingsley gúnyolódott. Ő volt az egyetlen, aki Malfoyjal vitatkozott, Harry és Ron is megdermedt, és elborzadt arckifejezéssel bámulták Hermionét. – Még egyszer megkérlek, hogy nyugodj meg…

– Annyiszor kérheted, ahányszor csak akarod, kurvára nem változtat semmin! Az iránytű rossz! Annak kell lennie!

– Az iránytű nem téved – sóhajtott fel Kingsley nagyot. Hermionénak az volt a benyomása, hogy ő és Malfoy már jó ideje így körbe-körbe jártak. – Sajnálom, de nem az.

– Ó, mit tudsz te a fenét?!

– Az iránytű helyes. Harry és Ron ezzel navigáltak az alagutakban, hogy megtalálják a Diadémot, amikor Medúza megadta a helyét.

Malfoy mérges tekintete Harryre szegeződött.

– Ez igaz – felelte Harry halkan. – Egyenesen odavezetett minket.

– Akkor miért nem használtátok korábban?! Vagy nem használtátok arra, hogy megtaláljátok az átkozott medált!? Vagy a kígyót?! Mi a faszt csináltál vele az elmúlt egy évben?!

– Használtuk – válaszolta Harry. – Elvittük az ország templomaiba, mert a látomások miatt, amiket mindkét fél kapott, úgy gondoltuk, hogy ott lehet egy horcrux.

Ah. Legalább ez megválaszolt egy kérdést, amire Hermione még nem jutott el egészen a válaszig. Nem akart úgy meghalni, hogy rengeteg dolog maradt kipipálatlanul a listáján.

– De a probléma az, hogy az iránytű csak akkor működik, ha egy horcrux a közelben van. Tudnunk kell a horcrux általános hollétét, mielőtt aktiválódik, és akkor odavezet minket.

Malfoy dühösen felhorkant.
– Óh, kibaszottul fantasztikus! Szóval azt mondod, hogy csak úgy megtartottátok magatoknak ezt az eszközt, és hagytátok, hogy engem és Grangert majdnem felfaljanak óriási pókok, ahelyett, hogy ezt odaadnátok nekünk?! Egészségetekre!

Hermione nem nézett Kingsleyre, hogy lássa a reakcióját. Nem vette le a szemét Malfoyról, nem akart egy másodpercet sem vesztegetni abból az időből, ami még hátra volt neki. Kingsley nem hagyta volna, hogy itt hagyja, ezt érezte. Rá fogja venni, hogy Malfoy nélkül maradjon itt.

– Túl értékes eszköz volt ahhoz, hogy odaadjam neked arra az esetre…

– Arra az esetre, ha elárulnánk téged. Igen, már értem. Elég értékesek voltunk ahhoz, hogy horcruxokat szerezzünk neked, elég hasznosak voltunk ahhoz, hogy Voldemort seregét legyűrjük neked, de nem voltunk elég megbízhatóak ahhoz, hogy olyasmit adj nekünk, ami megkönnyítheti az életünket.

– Ez már a múlté. – Kingsley megköszörülte a torkát, valószínűleg azért tette, hogy tekintélyt követeljen. Nem jött be. Malfoy gyilkos tekintete csak rá szegeződött helyette. – Most, hogy tudjuk, hogy Miss Granger egy horcrux…

– Ez kurvára nem igaz! – Malfoy szavai vicsorgásba burkolóztak, de Hermione elég jól ismerte őt ahhoz, hogy hallja a hazugságot a hangjában. Tudta, hogy igaz, már Hermione előtt rájött erre. Tudta, hogy igaz, de nem volt hajlandó elfogadni.

Mi is volt a gyász első szakasza? A tagadás? Megvolt.

– Hogy történhetett ez meg egyáltalán?! Mikor történhetett?! – sziszegte Malfoy. – Minden nap vele voltam, és soha nem maradt egyedül Voldemorttal. Soha. Nem hagytam volna, hogy egyedül maradjon vele!

– Tavaly májusban.

Mindenki megfordult, hogy ránézzen. Annak ellenére, hogy Hermione hangja lehetetlenül halk volt, mindannyian hallották. Hosszú idő óta ez volt az első szó, amit kimondott.

– Májusban történt, miután Cormac megtámadott – mondta Hermione, és elmondta mindenkinek a teremben, bár igazából csak Malfoyra nézett. – A rajtaütés után elmentünk a yorki katedrálisba. Voldemort ott volt. Dühös volt, mert ellopták a diadémot, és ezt Monstrón vezette le. Hidegvérrel megölte őt, majd rögtön utána belépett az elmémbe, hogy megmutassa nekem azt a látomást a jövőről. A pálcája… biztosan csöpögött a maradék mágiától, még mindig rajta lehetett a gyilkos átok maradványa, amikor belépett az elmémbe. Fogadok, hogy akkor történt. Valószínűleg észre sem vette, hogy megtette.

Hermione biztos volt benne, hogy ez volt az a pillanat, amikor horcruxot csinált belőle. Egy horcrux létrehozásához ölni kellett. Ilyen sötét varázslatot csak úgy lehetett életbe léptetni, ha egy másik életet vesznek el. Voldemort épp most ölte meg könyörtelenül Monstrót, lemészárolta, mintha semmi sem lett volna, aztán belépett Hermione elméjébe, és a varázslat egy nagyon erős, nagyon személyes varázslatot használt. Egy rövid pillanatra Hermione és Voldemort összekapcsolódott, eggyé váltak, és utána bizonyára egy darabot hagyott magából a lányban.

Azóta másképp érezte magát. Azóta érezte, hogy a mágiája a bőre alá kúszik.

Nem volt kétséges. Ez volt az a pillanat. Ez volt az a pillanat, amikor megtette. Csak a saját halálát akarta megmutatni neki, de végül ő maga ölte meg.

– Gondolod, hogy szándékosan tette? – kérdezte Harry.

– Nem. – Hermione megrázta a fejét. – Én mugliszületésű vagyok. Minden vagyok, amit ő gyűlöl. A lelkének egy darabját belém helyezni borzalmas lett volna számára. Biztosan baleset volt.

Harry egyetértően bólintott.
– Gondolod, hogy tudja?

– Akkor nem hiszem, hogy tudta, de most már igen.

Hermione gondolatai visszatértek ahhoz a pillanathoz, amikor a nottinghami rajtaütés során összenézett vele. Csak egy pillanatra történt, a másodperc töredékére, mielőtt ő és Theo elkísérte volna, de a férfi tudta. Amikor meglátta a lányt, rájött, hogy mit tett, érezte, hogy egy része visszanéz rá.

– Nos, ha ez a helyzet, akkor már nem biztonságos odakint – szólt közbe Kingsley. – Itt kell maradnod…

– Maga egy őrült, ha azt hiszi, hogy hagyom, hogy itt maradjon magával! – Malfoy hangja elég éles volt ahhoz, hogy vágjon. Minden egyes szárnyat vicsorított, orrlyukai tágra nyíltak, és fogai kivillantak. – Még azelőtt felvágod a torkát a Griffendél kardjával, mielőtt még kitenném a lábam a helyiségből!

– Nem viheted el őt… – Kingsley vitatkozni kezdett.

– Nem? – Malfoy hirtelen Kingsley felé rontott. Megcsapta a pálcáját, és Kingsley íróasztala hevesen felborult, átrepült a szobán, és a nyugati falnak csapódott. Az íróasztal több nagy darabra tört szét, és egy hatalmas horpadás maradt a vakolatban, ahol összeakadt.

Kingsley hátrált, de Malfoy megragadta a gallérját.

Előre rántotta Kingsleyt, amíg orral az orrukhoz nem értek, majd a pálcáját az álla alá dugta.
– Próbálj megállítani, baszd meg – vicsorgott. – Azt teszem a koponyáddal, amit az előbb tettem azzal az asztallal.

A gyász második szakasza, a düh. Pipa.

– Elég, Draco – mondta Hermione halkan. – Tedd le őt.

Malfoy lassú, dühös lélegzetet eresztett, mielőtt elengedte Kingsley-t. Pár másodpercig bámult rá, aztán megfordult, és visszasétált Hermionéhoz.

– Menni akarok. Vigyél haza.

Malfoy bólintott, és megfogta a lány kezét. Elkezdte kikísérni őket, de bár Kingsley láthatóan megrázkódott, sikerült kimondania azt az egy dolgot, ami megállíthatta Malfoyt.

– Attól tartok, ez nem lesz lehetséges. Itt kell maradnia velünk.

A szobában hirtelen nagy csend lett, és nagyon hideg. Ha Hermione nem tudná jobban, megesküdött volna rá, hogy egy dementor lopakodott be Kingsley irodájába.

– Hiába próbálunk harcolni ellene – folytatta Kingsley, olvasva a szoba hangulatából, de nem törődött vele. – Riasztottam a többi tagot. A katonák már úton vannak, hogy kikísérjék önt a helyiségből Malfoy, és elvigyék Ms. Grangert…

Malfoy háta hirtelen nagyon megmerevedett.
– Hadd legyek kurvára világos. – Lassan megfordult Kingsley felé, és amikor ezt megtette, zöld szikrák kezdtek gyűlni a pálcája végén. – Bárki, aki hozzáér, több darabban fogja elhagyni ezt a szobát.

Harry láthatóan összerezzent.

Ron a padlót nézte.

– Ne csináld ezt. – Hermione megszorította a kezét, és óvatosan az ajtó felé rántotta. A fiú nem mozdult. Vadászó ragadozó volt. – Talán az a legjobb, ha maradok…

A düh a férfi szemében, amikor az övére villant, elhallgattatta a lányt. Kiszámíthatatlan volt, amikor ilyen volt. Legjobb volt nem vitatkozni vele Kingsley érdekében.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Kingsley. – Megölni minden embert ebben az épületben, csak azért, hogy megakadályozzuk, hogy esetleg kárt tegyünk Hermionéban? Mindannyiunkat megölnél? Még akkor is, ha mindent kockára tettél azért, hogy átállj az oldaladra?

Malfoy kegyetlenül felnevetett. Rávigyorgott Kingsleyre, és a nyelvét az arca belső felén forgatta.

– Van fogalmad arról, hogy ki a faszom vagyok? Voldemort jobb keze voltam. Én voltam a Démonmaszkja. Több embert mészároltam le, mint amennyit valaha is meg tudnék számolni. Városokat és katonai bázisokat égettem porig, és lefejeztem embereket, csak mert egy kicsit felbosszantottak. És ha mindezt egy olyan emberért tehettem meg, akit megvetettem, mit gondolsz, mit tennék, hogy megvédjem őt?

Kingsley szeme megkeményedett, de nem tudott válaszolni. Eltávolította az irodája ajtajára tett zárvarázslatokat, és azok kipattantak, de abban a pillanatban, ahogy három mugli katona lépett be rajta, mindannyian fekete bélelt kabátba öltözve, fegyverrel a kezükben, Malfoy beváltotta az ígéretét. Egy éles pálcarándítással később a katonákat kettévágta.

Egy másodpercig döbbent csend volt. Hermione lélegzete elakadt, amikor a felsőtestük felső fele elkezdett lecsúszni a testükről, és amikor a földre értek, és a lábuk összecsuklott, mindenki Malfoyra nézett.

Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta, amit tett. Csak a pálcáját fordította Kingsley felé, és addig húzta Hermionét, amíg teljesen el nem bújt mögötte.

– Ha valaki megpróbál megállítani minket, akkor ez marad nektek. Engem nem fognak megállítani, és nem leszek szelíd. Hetekig holttesteket fogsz eltakarítani a folyosóidról, és ez mind a te hibád lesz, Kingsley, úgyhogy a következő szavaidat kurva bölcsen válaszd meg.

Malfoy úgy vonszolta Hermionét a kórházon keresztül, mintha az élete múlna rajta, ami bizonyos szempontból, feltételezte, hogy így is volt. Szerencsére kifelé menet nem mentek el senki mellett – Kingsley biztosan meggondolta magát. Végighúzta a lányt a folyosókon, és miután kint voltak, és távol voltak minden védőburkolattól, visszarepítette őket a védett házba.

Akkor sem engedte el a lány kezét, amikor már otthon voltak. Berúgta a konyhaajtót, és behúzta a lányt, Hermione pedig érezte, hogy négy szempár figyel a nappaliba vezető nagy, nyitott boltíven keresztül.

Astoria Blaise-szel összebújva feküdt a kanapén, amelyen Hermione általában aludni szokott, Daphne és Theo pedig Malfoyéknál. A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott, így a szoba sötét volt, de a kandallóból pattogó tűz elég fényt adott ahhoz, hogy Hermione láthassa mindannyiuk arckifejezését. Aggódónak és zavarodottnak tűntek, mindannyian.

Amint a konyhában voltak, Malfoy hadilábon állt. Elengedte a lány csuklóját, és elkapta Astoria egyik táskáját, ami a konyhaasztalon hevert.

– Öt percetek van, hogy összepakoljatok egy táskát – sziszegte, és lesütötte a szemét, miközben egy – Hermione feltételezése szerint – hosszabbító bűbájt varázsolt a kezében lévő táskára.

Hermione nem válaszolt, csak figyelte, ahogy a dühe megváltoztatja az arca szögleteit, és még inkább márványszoborrá teszi. Vagy egy reneszánsz festményhez. Az is illett rá.

Azon tűnődött, vajon képes lesz-e hiányolni az arcát, miután meghalt, vagy egyszerűen csak… teljesen megszűnik létezni? Tényleg több kérdést kellett volna feltennie Harrynek arról, hogy mi történt vele.

A szeme sarkából észrevette, hogy Daphne és Theo egymásra néznek, majd Theo felállt a kanapéról, és fáradtan besétált a konyhába.
– Minden rendben, haver?

– Kiviszem innen Grangert.

Daphne felállt, és követte Theót a konyhába.

Astoria és Blaise a kanapéról figyeltek. Astoria úgy nézett ki, mintha fel akarna kelni, de sovány volt és sápadt, sokkal sápadtabb, mint amilyen akkor volt, amikor Hermione elment. A betegsége biztosan fellángolt, amíg a Renddel voltak.

Hermione megígérte magának, hogy megtalálja a módját, hogy megmentse Astoria életét, mielőtt meghal.

– Mi történt a találkozón? – kérdezte Daphne.

Amikor Malfoy felnézett, és látta, hogy Hermione nem mozdult, a szemei veszélyesen villantak.

– Hallottad, amit mondtam? Csomagolj! A. Kibaszott. Táskát. MOST!

– Miért kell neki… – Astoria elkezdte, de egy száraz köhögés szakította félbe.

Blaise aggódó arckifejezéssel figyelte a lányt, és végigsimított a kezével a hátán.
– Miért kell Hermionénak táskát pakolnia? – tette fel a kérdést Astoria, amikor ő már nem tudta.

– Mert egy másik biztonságos helyre viszem, olyanba, amit a Rend nem találhatja meg. – Malfoy meglengette a pálcáját, és a szekrényekből gyógyító bájitalok és vérpótló bájitalok fiolái repkedni kezdtek a megbűvölt táskába.

– Miért? – Theo aggódva nézett kettejük közé. – A találkozó nem mehetett ennyire rosszul, ugye?

Malfoy nem válaszolt. Odaviharzott a kamrába, és egy újabb bűbájt varázsolt, olyat, amitől ételdarabok és kulacsok úsztak a zsákba.

– Én nem megyek – suttogta Hermione.

Malfoy megpördült, és az orrlyukai dühösen kitágultak. Úgy nézett ki, mintha elfojtott volna benne a düh, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Ez nem vita tárgya!

– Igazad van, nem az – mondta Hermione. – Én nem megyek. A menekülés és a bujkálás nem változtat semmin.

– Ez nem menekülés! Ezt úgy hívják, hogy önfenntartás! Úgy hívják, hogy egyszer a kibaszott életedben magadat helyezd előtérbe!

– Nem megyek!

– De igen, elmész! Vagy csendben mész, vagy rúgkapálva és sikoltozva a vállam fölött, leszarom, hogy melyik. De te mész!

– Nem, nem megyek!

– De igen, mész!

– Elmondaná valaki, hogy mi a fasz folyik itt?! – kérdezte Theo.

– Nem Nagini az egyetlen horcrux, ami még megmaradt – mondta Hermione, és mély levegőt kellett vennie, mielőtt hozzáfűzte volna a következő mondatot. – Voldemort nekem is csinált egyet.

Daphne arcáról eltűnt a rózsás pír.

– Nem! – Astoria zihált, és a keze a szájához repült.

Blaise elborzadva nézett Hermionéra.

Néhány másodperc telt el, és senki sem szólt semmit. Theo csak bámulta Malfoyt. Szemei tágra nyíltak, és szája enyhén tátva lógott. Úgy tűnt, még ő sem tudott viccet találni. Egyikük sem tudott mit mondani. Egyikük sem tudta, mit tegyen, kivéve Daphne-t. Megfordult, és visszasétált a nappaliba, magas sarkú cipője halkan csattogott a padlón, ahogy ment. Óvatosan megfogta a húga csuklóját, és lerántotta a kanapéról.

– Gyere – mondta csupa elegancia és kecsességgel, miközben felkapta az egyik takarót, és a húga köré tekerte. – Menjünk ki. Mindannyian.

– Hova? – kérdezte Blaise.

– Ezeket fogjuk – mondta Daphne, felkapott néhány párnát a kanapéról, és finoman Blaise-nek és a férjének dobta –, sátorrá és hálózsákokká alakítjuk őket, és kint alszunk.

– De nekünk… – kezdett Astoria tiltakozni.

– Nem, nem kell – vágta közbe az idősebbik húga. – Az egyetlen dolog, amit most tennünk kell, hogy eltűnjünk az útból. Dracónak és Hermionénak egyedül kell maradnia.

Senki sem vitatkozott Daphne-nal. Mindannyian azt tették, amit mondtak, összeszedtek néhány párnát és takarót, de ügyeltek arra, hogy Hermionénak és Malfoynak is hagyjanak párat -, majd eltűntek a konyhaajtón.

A pillantástól, amit Astoria Hermione felé vetett, miközben Blaise kisegítette őt kifelé, a mellkasa megfájdult.

Theo ugyanezt a pillantást vetette Malfoyra.

Amikor kettesben maradtak, Malfoy és Hermione a leghosszabb ideig bámulták egymást. Nem tudta, mit mondjon, azt sem tudta, hol kezdjen hozzá, hogy elbúcsúzzon tőle…

– Azt akarom, hogy eltemessenek. – Úgy gondolta, jó lesz így kezdeni, először a gyakorlati dolgokat kell elintézni.

Malfoy összeszorította az állkapcsát. A lány figyelte, ahogy a férfi nyel.
– Micsoda?

– Miután… megtörtént… megtörtént, azt akarom, hogy eltemesd a testemet – suttogta Hermione, és ahogy Malfoy összerezzent, a szíve fájdalmasan összeszorult. – A Rend mindig is elégette a halottai holttestét, de én nem akarom ezt. Azt akarom, hogy temess el valahol, és bűvöld el a füvet, hogy rengeteg virág nőjön a sírom fölött, és legyen hol meglátogatnod… Mármint, ha szeretnéd.

– Ezt nem tudom végighallgatni.

– Szeretném, ha a kastélyodban a cseresznyevirágfa alá temetnél. Talán áthelyeznéd a padot, hogy a sírom felé nézzen? Nem kell, ha nem akarod, de ez az egyetlen hely, amit évek óta otthonomnak érzek.

– Hagyd abba, Granger.

– És azt akarom, hogy temetést rendezz nekem. Azt akarom, hogy mindannyian úgy berúgjatok, hogy Astoria valahol ájultan végzi, Theo pedig kihányva. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Azt akarom, hogy ünnepeljétek meg, hogy vége a háborúnak, és mindannyian szabadok vagytok, és…

– AZT MONDTAM, HAGYD ABBA!

Fájt neki. Az okklumencia falai egy hajszálon függöttek, de erről beszélniük kellett. Nem tudta, mennyi idejük van még együtt, és nem akarta, hogy bármi is kimondatlanul maradjon közöttük.

Hermionénak talán még volt néhány hete, mielőtt megtalálják és megölik Naginit – talán két hónap, ha tényleg elnyújtják –, de minél tovább élt, annál tovább élt Voldemort, és annál több embert ölt meg, és bármennyire is önző akart lenni, bármennyire is szerette volna meghosszabbítani az időt Malfoyjal, a gondolat, hogy ártatlan emberek halnak meg azért, mert nem volt hajlandó feladni Malfoyt… Hányingere támadt tőle.

De hol kellett volna kezdenie?

A torkát sűrűnek érezte. Küszködött, hogy kipréselje magából a szavakat.
– Nincs más lehetőségünk. Mindenki más érdekében ennek meg kell történnie…

– És mi lesz azzal, amire nekem szükségem van?! – harsogott Malfoy. – Csak egyszer, baszd meg, felejtsd el mindenki más megmentését, és gondolj arra, amire nekem van szükségem!

– És mire van szükséged?

– Te kellesz nekem, Granger! – fújta ki dühösen. – Azt mondtad, hogy együtt fogjuk beutazni a világot. Mi volt az?! Csak egy üres ígéret?!

– Nem, persze, hogy nem!

– Hát akkor, hogy csináljuk, ha te nem vagy itt?!

Hermione szíve úgy érezte, hogy megszakad.
– Semmit sem szeretnék jobban, mint veled utazni a világban, de ha Voldemort meg fog halni, akkor a Rendnek szüksége van rám…

– Baszd meg, hogy a Rendnek mire van szüksége! Baszd meg, hogy mire van szüksége a világnak! Nekem te kellesz! Szükségem van rád az oldalamon! Szükségem van rád, hogy élj!

– Semmi baj. Készen állok…

– Ne merészeld azt mondani, hogy készen állsz meghalni! – Malfoy mellkasa megemelkedett, és úgy tűnt, mintha nehezen kapna levegőt. A szemei tágra nyíltak és őrjöngtek, a kezei pedig ökölbe szorultak az oldalán. Úgy nézett ki, mintha az ujjai hegyénél fogva kapaszkodna az épelméjűségébe. Egy kis lökés és máris a spirálba került volna. – Azok után, amin keresztülmentünk, ez nem érhet így véget! – Durván végigsimított a haján, és elfordult a nőtől. – Nem azért tettem mindezt, hogy meghalj! Nem! NEM! Valaminek történnie kell! Hogy élhette túl Potter, amikor Voldemort megölte őt?!

Erre már tudta a választ, látta Hermione emlékeiben.
– Harry kezében volt a Feltámadás köve, amikor meghalt. Az hozta vissza az életbe.

Visszafordult a lány felé, valami csillogott a szemében. Remény lángolt az íriszei körül, még akkor is, ha már tudta, hogy ez hamis remény.
– Nagyszerű, hol van most?!

– Nem számít.

– Miért nem?!

– Mert már nem működik. Megrepedt, miután visszahozta Harryt, és azóta nem működik.

Malfoy a plafon felé morgott, és újra a hajába túrta a kezét.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk újra összerakni?!

– Ha lenne mód a Feltámadás Kövének megjavítására, nem gondolod, hogy már megtettem volna, amíg még a Rendnél voltam? Ez használhatatlan számunkra, Draco.

Amikor a férfi újra ránézett, a szeme kék volt, ragyogóan kék, és másodpercről másodpercre egyre kétségbeesettebb.

– Hát akkor tedd belém a horcruxot!

Ezek a szavak akár egy szúrás is lehetett volna a szívébe, annyira fájtak. Hajlandó volt feláldozni magát, hogy megmentse őt, csak így. Kérdések nélkül. Egy cseppnyi megbánás vagy kétség sem ült ki az arcára.

– Tudod, hogy ez nem így működik – mondta halkan. – És még ha így is lenne, akkor is meghalnék. Az életem a tiédhez kötődik. Ha te meghalsz, én is meghalok…

– És ha te meghalsz, én itt ragadok nélküled. Miféle kibaszott nyeremény ez? Kell lennie valaminek, amit tehetünk!

– Nincs.

– Hová tűnt az én kis oroszlánom?! – Malfoy felordított, csupa fájdalom, csupa keserűség. – Ő nem borulna csak úgy fel, és nem fogadná el a vereséget így! Hol van az a lány, aki a halálfalók arcába köpött! Hol van a lány, aki minden alkalommal mosolygott, amikor megpróbált megölni engem?!

– Azt hiszed, meg akarok halni! – kiáltotta, és érezte, hogy a dühe kezd a felszínre törni. – Nem akarok!!! Hetekig azon gondolkodtam, hogy milyen csodálatos lenne, mindazok ellenére, amit tettem, ha tényleg túlélném ezt, és lenne életem! Veled!

– Akkor hát tedd meg!

– Hogy tehetném, amikor ez azt jelenti, hogy még ezrek fognak meghalni?! – Mély levegőt vett, próbálta visszafogni a dühét, és amikor újra megszólalt, sikerült tompa suttogássá csendesítenie a hangját. – Draco, sajnálom, de nem tudok élni, ha ez azt jelenti, hogy mindenki másnak is meg kell halnia.

– Nem fogsz meghalni, Granger! Ez nem egy kibaszott lehetőség, és ha azt hiszed, hogy itt fogok ülni, és nézni, hogy úgy rohansz a csatába, mint egy bárány a vágóhídra, akkor kurvára tévedsz! Nem fogom megtenni! Visszautasítom!

– Ez nem rajtad múlik.

– Nem, nem, nem, nem Granger! Nem ronthatsz bele az életembe, hogy aztán meghalj! – Hirtelen a férfi feléje rontott. Durván megragadta az arca mindkét oldalát, és előrántotta, amíg lehetetlenül közel nem kerültek egymáshoz, az ajkuk szinte összeért. – Nem érzel velem dolgokat, aztán eltűnsz! Nem hozhatsz vissza az életbe, aztán csak úgy elveheted az egyetlen okomat, amiért élek, mert a Rendnek erre van szüksége!

Hermione élesen kifújta a levegőt, és felnézett rá.
– Micsoda?

A férfi szemei tágra nyíltak, és a lány rájött, hogy nem szándékosan pufogtatta ki ezeket a szavakat. Egy másodpercig habozott, szinte mintha azt fontolgatta volna, hogy visszaveszi-e őket, aztán hangosan kifújta a levegőt, a döntése megszületett.

Mert akár el akarta hinni, akár nem, már nem sok idejük volt hátra együtt, úgyhogy mi értelme volt most visszatartani magukat?

– Mielőtt beléptél az életembe, Granger, halott voltam, rendben? Egy kibaszott két lábon járó hulla – mondta halkan, szinte suttogva. – Azt tettem, amit mondtak, és öltem, amikor Voldemort azt mondta, de belülről halott voltam. Nem volt életem. Nem éreztem semmit abból, amit tettem. Nem is akartam. Nem érdekelt. Annyira érzéketlen voltam mindenhez, egyetlen érzelem vagy érzés sem volt bennem, akár egy hulla is lehettem volna, és akkor jöttél te az életembe, és te… – A férfi a keze közé szorította a lány fejét, és Hermione nem tudta eldönteni, hogy azért, mert bántani akarta, vagy csak egyszerűen nem akarta soha többé elengedni. – Voldemort azt szokta mondani, hogy a muglik és a mugliszületésűek olyanok, mint a rák. Csak, amikor találkoztam veled, jöttem rá, hogy nem is lőtt teljesen mellé. Te nem vagy rák, Granger, te voltál az ellenszer. A szívem halott volt, évek óta sötétségben, gyűlöletben és bosszúban fuldoklott, és akkor te értelmet adtál az életemnek, megnevettettél és mosolyra fakasztottál, és megmutattad, mit jelent élni. Visszahoztál az életbe, és rávettél, hogy élni akarjak. Nem tudom, mi lett volna belőlem, ha te nem rántasz vissza.

Hermione szeme égett. Visszahunyorította a könnyeit, és érezte, hogy remegni kezd az alsó ajka.

– Köszönöm, hogy megmentetted a bátyám életét. – Ezt mondta neki Daphne. – Nem fizikailag értettem. – Öt perce tért vissza az életükbe, és máris észrevett valamit, amit Hermione nem vett észre.

Malfoy szerette őt. Lehet, hogy nem mondta ki nyíltan, de igen, a maga csavaros, sötét, Démonmaszk-féle módján. Szerette őt. Csak úgy mondta el neki, hogy nem mondta el neki. Valaki mást elöntött volna az öröm egy ilyen kijelentéstől, ha ma reggel, akár egy órával ezelőtt, ugyanezt mondta volna neki, valószínűleg így is lett volna, de most, hogy tudta, amit tudott… Ez egyszerre melengette és törte össze a szívét.

Szerette őt, szerette őt, és meg fog halni.

Szerette őt, ő volt az életének az oka, és el fogja hagyni.

Beleszeretett, és néhány hónap múlva el kellett temetnie.

A háború óta eltelt évek alatt ez volt a legkegyetlenebb, legundorítóbb dolog, amit valaha tett.

– Mondj valamit – mondta, miközben a keze a lány arca két oldalán megfeszült. – Mire gondolsz most?

– Sajnálom. – Tényleg sajnálta. Nem tudta szavakba önteni, mennyire sajnálja, amit tett vele. – Tudom… Tudom, hogy a „másik életben” viccnek indult…

– Soha nem volt vicc – mondta szigorúan és melegen. – Nekem soha.

Hermione bólintott, és a szemében egyre erősebben égett az égés. Érezte, hogy egy zokogás próbál felkapaszkodni a torkán.
– Azt mondtuk, hogy együtt leszünk ebben az életben vagy a következőben – suttogta, miközben felbámult a férfira. A látása kezdett elhomályosulni, ahogy könnyek gyűltek a szemébe. – Csak azt hittem, hogy ebben az életben több időnk lesz együtt.

Minél tovább bámult vissza rá, annál jobban leesett a dühös arckifejezése. Egy pillanatra elveszettnek, megtörtnek, sebezhetőnek és száz más dolognak tűnt. Egyetlen szívdobbanás erejéig úgy nézett ki, mint amikor a haldokló anyját tartotta a karjában.

Aztán minden düh, amit eddig próbált elfojtani, elszabadult. Elengedte a nőt, és önpusztítóan viselkedett. Szekrényajtókat rugdosott, és tátongó lyukakat hagyott bennük. Betörte az ablakokat és felborította az étkezőasztalt. Faszilánkok szálltak a levegőben. Törött üvegek hevertek szétszóródva a padlón. Semmi sem volt biztonságban tőle. Mindent tönkretett. Mindent összetört, és sikoltozott minden egyes rombolásnál, amit okozott.

Hermione arcán könnyek csordultak végig, ahogy nézte őt.

– EZ KURVÁRA NEM FAIR! MIT KELL MÉG TENNEM?! – Malfoy üvöltött, kinyújtotta a karját, és egy átkot lőtt ki, amitől a mosogató felrobbant. – MINDENT MEGTETTEM A RENDÉRT! MINDENT MEGTETTEM, AMIT MONDTAK! ÁTÁLLTAM ÉRTÜK AZ OLDALUKRA, HALÁLFALÓKAT ÖLTEM ÉRTÜK! HORCRUXOKAT ADTAM NEKIK, ÉS KOCKÁRA TETTEM A CSALÁDOMAT! MIÉRT KELL MINDIG TÖRTÉNNIE VALAMINEK?! – Úgy rúgott bele az egyik étkezőszék háttámlájába, mintha Voldemort gerincét képzelte volna el. Az nekicsapódott a falnak, és középen megrepedt. – MINDEN KIBASZOTT ALKALOMMAL, AMIKOR AZT HISZEM, HOGY MEGKAPOM, AMIT AKAROK, VESZÍTEK! KIBASZOTTUL FOLYTON VESZÍTEK, ÉS NEM BÍROM TOVÁBB! – Újabb átkot szórt, ami kettéhasította az öreg ebédlőasztalt középen. – VOLDEMORT MEGKÍMÉLT ENGEM, DE MEGÖLTE A SZÜLEIMET! ELKEZDTEM FELJEBB JUTNI A RANGLÉTRÁN, DE AZTÁN ELVESZTETTÜK DAPH-OT! VOLDEMORT HALDOKLIK, A REND EGYRE ERŐSEBB! VISSZASZEREZTÜK DAPH-OT! MEGVAGYOK! MI… MI EGYÜTT AKARTUNK ELSZÖKNI ÉS EGY KIBASZOTT ÉLETET ÉLNI! A DOLGOK KURVÁRA KEZDTEK FELFELÉ ÍVELNI, OLYAN KÖZEL VOLTAM AHHOZ, HOGY MINDENT MEGKAPJAK, AMIT VALAHA IS AKARTAM, ÉS MOST EZ!

Átdobta a pálcáját a szobán, és ütni kezdte a falat. Visszahúzta a karját, és ismét belecsapta az öklét a téglába. A fal megrepedt. Az ujjpercén felhasadt a bőr, és vérezni kezdett, de nem hagyta abba. Csak ütötte tovább az öklét a falba újra és újra és újra, mintha ez valahogy elvenné a fájdalmat, amit érzett.

– EZ KURVÁRA NEM FAIR! ANNYI MINDENT MEG AKARTAM MUTATNI NEKED! ANNYI MINDEN VOLT MÉG, AMIT SZERETTEM VOLNA… NEM VOLT ELÉG IDŐNK!

Hermione keze a szája eltakarására repült, miközben a könnyek gyorsabban kezdtek lecsordulni az arcán. Úgy nézett ki, mint aki mindent elveszített, és ő nem talált mást, akit hibáztathatna, csak saját magát.

Végül, amikor a fal darabokban állt, és a vére már a csuklójáig ért, megállt. Hangos kilégzése zokogássá változott, ahogy térdre csúszott a padlón, és a kezébe borította az arcát.

Hermione ösztönösen, másodmagával odament hozzá. Letérdelt mellé, és a csuklóját a kezébe vette. A férfi vére átitatta az ujjait, miközben a lány levette a kezét az arcáról.

– Ez mind az én hibám – zokogta halkan. – Ha nem fogtam volna el téged Doverben, mindez nem történt volna meg… annyira sajnálom… én… én halálra ítéltelek…

– Nem, nem tetted – csitította Hermione. Olyan közel csoszogott hozzá, amennyire csak tudott, és megcsókolta a feje búbját. – Ez nem a te hibád. Nem te tetted ezt.

– Nem érdemled meg, hogy így szenvedj.

A torka falai megvastagodtak, amíg szinte lehetetlen volt megszólalni.
– Ahogy te sem.

A férfi keze kétségbeesetten csúszott fel a lány karján. Remegő ujjai a lány csuklójára záródtak, megakadályozva, hogy elhúzódjon tőle.

– Nem hagyhatsz el, Granger – suttogta, a szeme még mindig csillogott, az arca még mindig nedves volt. – Nem engedem meg.

– Akár akarta Voldemort, akár nem, horcruxot csinált belőlem. Amíg én élek, Voldemortot nem lehet megölni. Nem hagyom, hogy én legyek az oka annak, hogy még több ember veszítse életét. Meg kell halnia…

– Nekem pedig arra van szükségem, hogy élj! – sóhajtott nagyot, és a lány kezébe hajolt. – Granger, ha te meghalsz, én sem élem túl! Fogalmad sincs, mit jelentesz nekem. Fogalmad sincs arról, mi mindent megtennék érted. – A keze bilincsként szorult a lány csuklójára, és kétségbeesetten kapaszkodott belé. – Nem hagyhatsz el most, nem akkor, amikor ilyen közel vagyunk ahhoz, hogy mindenünk meglegyen!

– Túlélted, amikor azt hitted, hogy Daphne meghalt, ezt is túl tudod élni.

– Az más volt!

– Hogyan?!

– Mert nem voltam szerelmes Daphne-ba!

És ez volt az. Azok a szavak, amik hónapok óta ott lógtak a fejük felett. Amit mindketten majdnem kimondtak egymásnak, de mindig visszatartották.

– Bármit megteszek, amit csak kérsz tőlem – mondta a férfi lassan a szavakat, mintha megpróbálná belevésni őket a lányba, mintha kőbe vésné a szavakat. – Az egész világot lemészárolnám érted, csak kérned kell. Én lennék a horcrux helyetted, ha tehetném. Minden kincsemről lemondanék, amim van vagy valaha is lesz. Felvágnám a mellkasomat, kihúznám a szívemet, és neked adnám, ha csak kérnéd. Bármit megadnék neked a világon, amit csak akarsz. De ne kérd, hogy hátradőlve nézzem végig, ahogy meghalsz.

Újra megcsókolta a férfi feje búbját, és hüvelykujjával végigsimított a nedves arcán. Nem tudta, mit mondjon, nem voltak már szavai.

– Majd találunk más megoldást. Nem hagyom abba a keresést, amíg nem találom meg a módját, hogy megmentselek.

– Nem akarok tovább vitatkozni – csitította Hermione, előrehajolt, és a homlokát a férfiéhoz nyomta. – Nem akarom azzal tölteni a talán utolsó közös napjainkat, hogy egymásra kiabáljunk. – Előrehajolt, és lágyan megcsókolta a férfit. – Szeretlek.

Tényleg szerette őt. Tudta, hogy szereti, ahogyan azt is tudta, hogy oxigénre van szüksége a lélegzéshez. Már régóta tudta, de soha nem akarta hangosan kimondani. Meg akarta őrizni. Elképzelte, ahogy a fülébe súgja, miközben Narcissa hátán repülnek. El akarta mondani neki végül valamikor a jövőben, de mivel már nem volt neki, értelmetlennek tűnt visszatartani.

Malfoy úgy szuszogott, mintha fájdalmai lennének. Remegve fújta ki a levegőt, mintha csak megszúrta volna.

Újra megcsókolta a férfit.
– Szeretlek. – És megint, ezúttal mélyebben, miközben a kezei felcsúsztak a férfi tarkóján, hogy a hajába öklelhessen. – Annyi időt vesztegettünk arra, hogy megpróbáljuk megölni egymást. Ha tudtam volna, hogy milyen kevés időnk lesz együtt…

A férfi ajkai az övéihez csapódtak. A varázsló karja a dereka köré kígyózott, és az ölébe húzta. A csókjai elsöprőek, éhesek és vadak voltak. Úgy csókolta, mintha ez lett volna az utolsó alkalom.

A lány belegabalyodott a férfi hajába, és ugyanolyan hevesen csókolta vissza.

Draco keze a boszorkány lábának hátsó részére csúszott, és amikor felállt, és felkapta, Hermione a dereka köré tekerte őket. Az ajka el sem hagyta az ő ajkait, miközben a varázsló a nappaliba vezette őket, de a kanapékig nem jutottak el. Lefektette őt a padlóra a tűz elé, és megtámadta a ruháit.

Az övé másodpercek alatt eltűnt.

– Szeretlek – A szó, amelyeket mindketten olyan szorosan elrejtettek egymás elől, hirtelen olyan gyakran, olyan nyíltan használták, ahogyan mindvégig kellett volna.

– Szeretlek – mondta neki, miközben a kulcscsontjától a nyakáig tartó utat csókolta.

– Szeretlek – válaszolt lány, amikor belé áramlott.

– Szeretlek – nyögte a varázsló, amikor először kergette át a lányt a határon.

– Szeretlek – mondta Hermione, amikor érezte, hogy Draco remegni kezd az ujjbegyei alatt.

– Ne hagyj el! – kérte tőle Malfoy, miután egyelőre teljesen kimerülten összeesett rajta.

Órákat töltöttek utána a padlón, Hermione nem vette a fáradságot, hogy megpróbálja megszámolni őket. Azt kívánta, bárcsak el tudná palackozni azt, amit azokban a pillanatokban érzett. Draco karjaiban összegömbölyödve, a földön feküdt vele a tűz előtt, végtagok kusza összevisszaságában, fogalma sem volt, hol végződik a férfi, és hol kezdődik ő. Nincsenek rejtett fegyverek vagy titkos tervek.

Csak Hermione és Draco. Csak egy tisztavérű és egy sárvérű.

Ha így tölthette utolsó napjait a földön, akkor boldogan halhatott meg.

– Ígérd meg, hogy megpróbálsz valami megoldást találni. – A férfi ajkát még mindig a halántékához szorítva, a lány minden szót átérezte. – Ígérd meg, hogy nem hagysz el.

– Megpróbálok nem elhagyni. Ígérem.

– Tényleg? – A férfi karja megfeszült körülötte, és a lány figyelte, ahogy a bicepszének izmai hullámzanak a tűz fényében.

Hermione eltolta a vállát, hogy fel tudjon nézni Malfoyra.
– Igen. – Elmosolyodott, remélve, hogy a férfi megérti.

Megfogta a lány bal kezét, és gyengéden az ajkához emelte. Figyelmesen figyelte a lányt, miközben hosszan tartó csókot nyomott a gyűrűsujjára.
– Igen.

– Bármennyi időm is marad – mondta Hermione –, veled akarom tölteni. De utána élned kell, és meg kell öregedned. Míg a halál el nem választ, emlékszel? Nos, ha én meghalok, ez a fogadalom teljesül, és neked tovább kell lépned.

– Granger – szólalt meg Malfoy, és úgy vigyorgott rá, hogy a lány szíve megdobbant. – Azt hiszed, hogy az irántad érzett szerelmem annyira törékeny, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint a halál, távol tarthatna tőled?

hozzászólások: 0