10. lecke

A Malfoy kúria most is olyan makulátlan volt, és kínosan tökéletes, ahogy mindig is. A vasárnapi napsütésben a vakítóan fehér falaktól Dracónak hunyorognia kellett. Megint valamilyen káprázat, morogta magában. Anyjának mániája volt ragyogóbbnak feltüntetni otthonukat, mint amilyen egyébként volt. Ráérősen haladt a parkot ketté szelő ösvényen. Semmi kedve nem volt ehhez az ebédhez, se a fogadáshoz, az esti bálhoz végképp nem, sőt meglehetősen terhesnek érezte ezt az eseményt.

Narcissa megint összecsődített mindenkit, és neki az illedelmes fiút kellett játszani. Untatta, rémesen untatta, de meg kellett tennie a családi béke érdekében. Fekete ing és sötét szürke szövetnadrág volt rajta, elegáns, mégsem túlságosan formális, az elmaradhatatlan sárkánybőrcipőt ezúttal kínosan fényesre sikálta egy kis varázslattal. Meleg volt, fel kellett tűrnie az ingujját, noha ezt nem illett, viszont legalább ezzel is bosszantotta kissé a szüleit és a társaságot. Már javában tartotta a kerti parti, amikor ő megérkezett. Igyekezett minél hamarabb eljutni a szüleihez, mielőtt meg kellett tennie a kötelező tiszteletköröket.

Ütemes léptekkel indult el felfelé a lépcsőn, majd ki a teraszra. Szerencséjére, legelőször az apjával találkozott.

– Elkéstél – köszöntötte Lucius a fiát a szokásos korholással. Miért is nem lepődött meg ezen? Egyébként is rémes volt, amikor egy szüleivel sorfalat állva, bárgyú mosollyal köszöntenie kellett a vendégeket, akik még szállást is kaptak náluk a hajnalig tartó mulatozás és a szokások miatt.

– Bocsánat, volt egy kis dolgom még, ami nem tűrt halasztást – szabadkozott Draco, de nem különösebben érdekelte, hogy apja már megint fintorogva néz rá. Igazából Lucius megértette Dracót, noha nem értett vele egyet. Mindketten tudták, hogy egyikük sincs oda ezért a parádéért. Egyiküket úgy nevelték, hogy ezt ne mutassa ki, másikuk pedig rémesen lázadt minden ilyenért.

Narcissa azonban ragaszkodott ezekhez a találkozókhoz. Most is valamilyen elképesztő tengerkék színű talárban ragyogott a vendégek gyűrűjében. Olyan volt, mint egy éteri jelenés, s úgy vonzotta a vendégeket maga köré, mintha egy lámpa lenne, amit körüldongnak a fénytündérek. Ha volt valami, amit Malfoyéktól irigyeltek az a stílus, elegancia és a finomság volt.

– Megint?

– Mindig.

– Talán a munka? – fintorodott el az apja.

– Igen, apa. A munkám miatt késtem.

– Anyádnak ne mondd meg, mert így is tajtékzik a dühtől. Valami menü probléma, összecseréltek két előételt – forgatta meg a szemét az apja. – Fáradtnak látszol. Túlhajtod magad, megint.

– Egyedül viszem az üzletet.

– Gondok vannak?

– Hova gondolsz? Jól megy minden. Talán meglep?

– Miért lepne meg? – horkant fel Lucius, majd belekortyolt az italába. – Az én üzleti érzékemet örökölted és anyád arroganciáját. És különben is, egy Malfoy mindenben sikeres. Még akkor is, ha ilyen szakmát választott, mint te.

– Ezt vehetem bóknak?

– Mondjuk – vonta meg a vállát, aztán belekortyolt az italába. – Büszkévé tennél, ha nem a muglikat majmolva üzemeltetnél repülés centrumot, és inkább a Minisztériumnál dolgoznál.

– Ezredrangú téma. Nem kellek a Minisztériumnak, és így sokkalta inkább a magam ura vagyok – jelentette ki Draco.

– Áltatod magad.

– Ha látnád a profitomat, akkor nem ezt mondanád.

– Szégyent hozol a Malfoy névre.

– Változtassak nevet? – sütött el viccet Draco.

– Ne gúnyolódj, az apád vagyok!

– Ne haragudj!

– Menj, köszönj anyádnak!

– Rendben. – Azzal kilépett a vakító napsütésbe, ami egyetlen egy porcikájának sem hiányzott. Gyorsan kortyolt egyet a pezsgőből, amit az egyik házimanó kínált neki, aztán elindult Narcissa felé.

– Drágám, hát végre itt vagy – mosolygott rá sugárzóan. – Merre jártál?

– Apával beszélünk pár szót.

– Örülök – válaszolta elégedetten. – Mi lenne, ha bemutatnálak pár embernek?

– Az remek lenne.

A délelőtt hátralévő részében Draco szinte mindenkivel beszélgetett. Mire az asztalhoz ültek szörnyen zsongott a feje a sok információtól, pletykától és mindentől, amivel elárasztották. Felmerültek a munkájával kapcsolatban is kérdések, de ezekre általában kitérő választ adott vagy valamelyik szülője váltott témát. Még mindig kényes volt a téma… Az aranyvérű család sarja civil foglalkozást válasz – mint egy rossz szalagcím egy bulvárlapban. Gyűlölte ezt a fajta érdeklődést, mert mindig elterelték a figyelmet arról, amit valóban ki akart fejezni ezzel a munkával. Gépiesen és mosolyogva fogyasztotta el a különleges fogásokat, amiket rémesen utált. Miután alkalma nyílt felállni az asztaltól a könyvtár felé vette az irányt.

Draco az egész délután egy könyvvel, és egy nagy üveg limonádéval töltötte az idejét, az árnyékban, a kő korláton ülve. Nem érdekelte, hogy a nadrágja koszos lesz, sem az, hogy a fehér fal valószínű megfogja az ingét. Már régen túljutott az ilyen apróságokon. Anyjának a szúrós pillantásait is elkerülte, ellenben innen remekül is hallotta a zsibongó tömeget. Viszont itt nem látta senki, nem zavarta senki.

Sajnos nem maradt a társaságban senki, akivel szívesen beszélgetett volna. Szülei pedig folyton valamilyen csinos, egyedülálló, aranyvérű lányt igyekezetek bemutatni neki… Fel kellett horkannia, semmi kedve nem volt üresfejű boszorkányokkal bájolognia. Legszívesebben Hermionéval töltötte volna az idejét, de az akkora riadalmat keltett volna, hogy inkább elvetette az ötletet. Még lesz rá lehetőség – gondolta elégedetten, aztán felsóhajtott. Néhány perccel később a társaság hangja elhalkult. Végre eljött a pillanat, amikor leléphetett. Draco becsukta a könyvet és elmosolyodott. Az esti bál előtt szokás volt, hogy a vendégek visszavonultak a számukra fenntartott szobákba, így anélkül mehetett vissza a könyvtárba, hogy bárkivel találkoznia kellett volna. De Lucius és Narcissa Malfoy elől persze nem szökhetett meg.

– Hol voltál? – kérdezte Lucius. – Egész délután nem láttunk.

– A teraszon – válaszolta röviden. – Beszélgettem.

Persze azt nem árulta el, hogy mennyit, kivel és meddig. Elég ravasz volt ahhoz, hogy igazat mondjon, ugyanakkor ne a teljes igazságot.

– És a könyv?

– Érdekes olvasmány, gondoltam elviszem, ha nem bánjátok.

– Vidd csak, édesem! – mosolyodott el Narcissa.

– Mielőtt a bál elkezdődik, váltsunk néhány szót a dolgozószobában.

– Rendben – bólintott Draco. Ez soha nem jelentett jót, ha a szülei ennyire összhangban, egyetértésben állnak elé és az apja irodájába parancsolják. Remélte, hogy hamar megússza és hazamehet.

Kattant a zár, majd mindhárman beléptek a dolgozószobába, ami még most is olyan volt, mint gyerekkorában. Itt soha semmi sem változott, maximum fényűzőbb lett, nagyobb, csillogóbb.

– Ülj le, fiam!

– Ahogy kívánod. – Megint úgy érezte magát, mint elsős roxfortos korában, amikor azt hitte, hogy a szülei elégedettek lesznek a teljesítményével. – Miről lenne szó? Remélem, hogy nem az egyedülálló státuszomról akartok megint beszélni.

– Egyelőre nem. Nyilvánvalóan emlékszel rá, hogy több ízben jeleztük nem tetszésünket a munkád iránt – kezdte Lucius kimérten.

– Halványan emlékszem ilyesmire – bólintott Draco, majd alig hallhatóan felsóhajtott.

– Remélem, arra is emlékszel, hogy nekünk, a tulajdon szüleidnek mennyi fájdalmat és keserűséget okoztál azzal, hogy nem mágiajogi ügyvédként helyezkedtél el a Minisztériumban.

– Reméltem, hogy a sikeres vállalkozásom kárpótol titeket ezekért az érzelmi csalódásért. – Lucius és Narcissa tekintete megvillant.

– Nem igazán – dőlt hátra Lucius. – Természetesen büszkék vagyunk rád, ugyanakkor a családunkat ért rémesen nagy visszalépés után, úgy gondoljuk, hogy nem viselkedsz a családi elvekhez hűen.

– Megbocsáss, apa, de úgy emlékszem, már cselekedtem a családunk elveihez hűen, amire cseppet ráfaragtam, ha fogalmazhatok ennyire tiszteletlenül. Azóta csak jót tettem a hírnevünkkel.

– Akkor elárulnád, miért pózolsz félmeztelenül egy női magazin hasábjain? – tudakolta az idősebb Malfoy.

– Ki akarsz tagadni ezért?

– Csak a laza erkölcseidet veszem lajstromba.

– Nincs mit szégyellnem.

– Még a Potter okozta sebhelyeket sem? – tette fel a kényes kérdést. Draco tekintete megvillant, egy pillanatra muszáj volt elgondolkodnia a válaszon.

– Azokat sem – sziszegte kimérten.

– A Sötét Jegyet mutogatni sem tanácsos mostanság, kisfiam. A Szent Mungóban rengetegszer kértem neked időpontot, de egyszer sem mentél el.

– Ne haragudj, anya, de nem is fogok! – jelentette ki komolyan, eltökélten. Mindig is tisztelettudó volt, és ez most sem változott, amikor legszívesebben felrobbant volna a méregtől. Apja természetesen valamilyen forrófejű kirohanásra számított, de nem akarta megadni neki ezt az örömöt. – Feleslegesen fáradtál vele, sajnálom, és elnézésedet kérem.

– Én sajnálom a leginkább – nézett a szemébe Narcissa. – Segíteni akarunk.

– Megértem, köszönöm, de nincs rá szükségem – válaszolt Draco, és önkéntelenül is kihúzta magát. – Egyedül vállalom a felelősséget a tetteimért.

– Sejtettük, hogy ezt mondod – szólalt meg az apja. – Sőt örömmel tölt el, hogy ezt halljuk tőled.

– Miért is, apa?

– Úgy gondolom, amivel édesanyád is egyetért, hogy rendeznünk kellene ezt a családi vitát egyszer és mindenkorra.

– Jól van.

– Temérdek pénzt öltünk a taníttatásodba, részint ezért is fájlaljuk annyira, hogy nem használod a diplomádat. Mindent összeszámoltunk, és elkészítettünk egy visszafizetési tervet, amivel, kérünk, járulj hozzá, így ellensúlyozva a családi kassza érdemtelen megcsapolását.

Draco lélegzetet egy pillanatra elakadt. Mi is lehet rosszabb egy mardekáros elménél? Ha kettő ravasz elme találja meg egymást. Gépiesen elvette a pergamen dossziét, majd kinyitotta. Temérdek tétel, szép rendezett sorok, jó néhány pénzügyi mérleg, aztán számla másolatok, melyek bizonyították a tékozló életét… A vége egy rettenetesen magas összeg volt. Érezte, hogy kellene még egy kis limonádé vagy valami erősebb.

– Az ár tartalmazza az áfát is? – bukott ki belőle az első kérdés, amit igazán nevetségesnek gondolt, de muszáj volt megkérdezni.

– Igen – válaszolt Lucius. – A legutolsó oldalon megtalálod a törlesztési tervet.

– Megvan. Kamatot is számoltál?

– Természetesen.

– Máskülönben el sem fogadnám – közölte, miközben kitágult orrlyukkal fújtatott, mint egy dühös unikornis.

– Szóval beleegyezel? – kérdezte apja halálos nyugalommal, amibe egy kisebb fajta meglepettség is vegyült.

– A családi béke érdekében? Hogyne.

– Viszont van pár záradék, amik semmissé teszik a szerződésünket – hívta fel a figyelmét az utolsó mondatokra.

– Vajon mi lehet benne? Kitalálom, ne fáradj! Nősüljek meg?

– Az is benne van. De kisebb dologgal is megelégszünk – mondta Lucius, majd hátradőlt és tartott egy hatásszünetet. – Menj a Minisztériumba dolgozni!

– És a kedvencem. Legyen aranyvérű utódom, akinek a nevelését rátok bízom?

– Csak a szokásos.

– Szokásos, értem… – mosolyodott el Draco. – De mielőtt bármit is aláírnék, átnézem a szerződést.

– Egy hetet adok rá.

– Köszönöm! – bólintott a férfi. – Ha megbocsátotok, most elmennék.

– Maradhatnál a bálra – kérte Narcissa. – Mindig szívesen látunk.

– Köszönöm, de már elígérkeztem.

Gyorsan elköszönt, majd jóképet vágva ütemes léptekkel haladt kifelé. Kedve lett volna az egész Malfoy dicsőség csarnokot lángokba borítani. Mentségére legyen mondva egészen jól bírta kezelni a benne tomboló haragot. Viszont egyetlen egy percig sem volt képes elviselni tovább a szülei társagását. Beszélnie kellett valakivel, mielőtt még teljesen felemésztették az érzései. Most már nem volt szikrányi kétsége sem, hogy ki lesz az, akihez most menni fog. Mielőtt még elment volna, meglátogatta a házimanókat és édességekkel megrakodva távozott a kúriából.

Mielőtt felült volna a seprűre bűbájjal védte a csomagot, aztán a levegőbe emelkedett. Soha nem repült még ennyire gyorsan Londonba, sőt igazából sehova. Az út fél óra volt a normál sebességével, de most ezt jócskán lefaragta. Az égbolt beborult, pontosan olyan volt, akár a kedve. Legszívesebben üvöltött volna, de megelégedett a sebességgel. Hamarosan esni fog, ezért még gyorsabb haladásra ösztönözte a seprűt. Jó néhány nyaktörő gyakorlat után, végre kissé elszállt a vörös köd az agyáról. A bükkfa nyél már remegett, s lassan elérte a végsebességét, a csúcsminőségű fűzfavesszők suhogni kezdtek. Draco lelassított, majd megállt a parkban, ami nem volt messze Hermione lakásától, aztán gyalog folytatta az útját, miközben eleredt az eső.

***

Hermione megborzongott az eső hangjától, sóhajtva nyújtotta ki a kezét, s hagyta, hogy a jéghideg esőcseppek ráessenek. Kimerítő napja volt, takarított, mosogatott, ruhákat mosott, sorba rakta a könyveit, és még sok mást… Éppen akkor csukta be az ablakot, amikor kopogtattak az ajtaján. Vajon ki lehetett az? Nem várt senkit sem, de mostanság gyakori volt a váratlan vendég. Helyesebb egy jóképű mardekáros. Kinyitotta az ajtót, majd megpillantotta Dracót egy dobozzal és a seprűjével a kezében.

– Szia! – köszönt rá a varázsló.

– Szia! – köszönt vissza kicsit meglepődötten Hermione. – Mi járatban errefelé? Ilyen nyíltan hirdetve, hogy seprűn közlekedsz.

– Már elintéztem a szomszédokat.

– Mit is képzeltem? – nevetett fel Hermione. – Te mindenre gondolsz.

– Bocs, hogy rád török. Beengedsz? – kérte kedvesen. – Hoztam sütit.

– Uhh, mi történt veled? – kérdezte a boszorkány, majd akaratlanul is közelebb lépett hozzá. – Ziláltnak tűnsz. Jól vagy?

– Repültem – közölte röviden. – Gyorsan, sokat…

– De nem normál sebességgel, igaz? Az arcodon van egy apró seb is – vizsgálgatta aggódva.

– Semmiség – rázta meg a fejét csüggedten.

– Gyere be nyugodtan! – tárta szélesre az ajtót.

– Köszönöm – bólintott a férfi, majd belépett a helyiségbe. Gyorsan eltüntette a sárfoltokat, levette a cipőjét, a fogas mellé támasztotta a seprűjét, és megszárította a ruháját. Hermione hálás volt a figyelmességéért. Nem is beszélve a csomagért, amit átnyújtott neki. – Ezt neked hoztam.

– Köszönöm!

– Fogyaszd egészséggel!

– Igazán nem kellett volna.

– Dehogynem. Ez a legkevesebb, ami neked jár a kúriánkról – sóhajtott fel még mindig szörnyen elcsigázottan. – Nem tudtam mi a kedvenced, ezért hoztam mindenből.

– Látom, hogy valami baj van. Elmondod mi történt?

– Baj? Baj az nincs.

– Egy kis gyümölcsteát tölthetek?

– Az jól esne – bólogatott Draco.

– Ülj le nyugodtan!

– Egyelőre nem vagyok abban az állapotban. Ha nem bánod inkább állnék.

– Jól van, ahogy neked kényelmesebb – mondta a boszorkány, majd elindult a konyha felé, amit csak egy pult választott el a nappalitól.

– Köszönöm, hogy nem kérdezted meg mit keresek itt. – Draco hátrasimított a haját, ami még egy kicsit nedves volt.

– Kérdeztem, de kicsit máshogy.

– Éppen ezt köszönöm, és hogy nem zavarsz el.

– Süteményt hoztál nekem – mosolygott rá pult mögül. – Gondolod, hogy elküldenélek?

– Igazából még nem bíztam a sikerességben. Tudod, muszáj volt eljönnöm. Te vagy az egyetlen, aki most meg tud érteni.

– Akkor nagy a baj.

– Meghallgatsz?

– Megpróbálhatom – mondta Hermione, majd a lábával betolta a Roxfortból érkezett barna papír csomagba bújtatott meglepetést az étkezőasztal alá, de csak diszkréten, nem akarta előre lelőni a poént.

– Leköteleznél vele.

– Zűrös nap?

– Ha otthon vagyok, akkor mindig az – közölte a varázsló, miközben fel-alá járkált a nappaliban.

– Sajnálom.

– Nem kell, már megszoktam, de mindig felülmúlják a szüleim önmagukat – közölte dühösen. A boszorkány még soha nem látta a varázslót ennyire feldúltnak. Draco kigombolta az ingét, mintha nem kapna levegőt. – Azt hiszik, mindenkivel rendelkeznek, ráerőltethetnek mindent másokra.

– Ez nem hangzik túl jól – fintorodott el Hermione, majd kinyitotta a dobozt. Elképedve nézett a sok finomságra, ami kisétált a dobozkából. – Merlinre, és ezért kellett elhoznod nekem egy egész ebédlőasztalni süteményt?

– Hmm, lehet sokáig fogok maradni – közölte egykedvűen. Miközben a hajába túrt. – Egyszerűen fel tudnék robbanni.

– Ennyire csak nem rossz a helyzet – jegyezte meg a boszorka, majd belekóstolt az egyik igencsak finomnak tűnő süteménybe. Muszáj volt egy kicsit felnyögnie az édesség okozta hirtelen sokktól. Szerencséjére Dracót lekötötte a saját baja, hogy ne vegye észre ezt.

– Rossz? – kérdezett vissza mérgesen. – Ugyan már… káosz, ahogy említettem.

– Kezd az elején – sétált át a boszorkány nappalin, aztán átnyújtotta a teát Dracónak, aki megitta az egész csészével. A lány felhúzott lábakkal ült le a kanapéra.

– A szüleim aranyvérűek.

– Ezt tudom.

– De azt nem, hogy ez mennyire fontos nekik.

– Talán még emlékszem rá. – Mutatta fel a csuklóját.

– Sajnálom!

– Mindegy, folytasd, kérlek!

– Vannak pillanatok, amikor kételkedem, hogy a családom képes-e a megváltásra – folytatta Draco, miközben fel-alá járkált a nappaliban. Nem nézett Hermionéra, csak igyekezett szavakba öntenie a mondanivalóját. – De amikor látom a jóság apró szikráját, mindig újra hiszek benne, hogy igen is tudnak mássá válni, viszont mindig képesek olyasmit tenni, amivel megcáfolják ezt… Éveken át éltem a szabályaik szerint, szigorú rendszerben, megtagadva a saját elveimet. Idealizáltam őket. És most, amikor a saját lábamra állok… az orrom alá dörgölik mennyire nincsenek velem megelégedve.

– De miért?

– Mert az örökségem egy részét, amit huszonegy éves korom után megkaptam, befektettem a kviddics centrumba, ami meglepően jól működik. Sőt sokkal jobban, mint vártam vagy gondoltam volna.

– Eredeti ötlet, és ezt nem udvariasságból mondom – jegyezte meg Hermione. – Összehozza a varázsközösséget, ami rettenetesen fontos. Láttam mennyi lehetőség közül lehet választani nálad, és minden korosztályra gondoltál. Ez igazán lenyűgöző.

– Köszönöm! Rengeteg álmatlan éjszakám van benne, irdatlan sok tervezés, kivitelezés, idő, energia és persze pénz is – felelte hálásan. – Az az igazság, hogy szeretem ezt csinálni.

– Ha nem egy olyannal találkozol, aki nem szeret repülni.

– Idő kérdése…

– Sok-sok idő.

– Minisztérium fizeti – vonta meg a vállát Draco. – De azért nem akarom megdönteni veled a Longbottom rekordot.

– Hozok sütit. Kérsz?

– Most nem.

– Meséld tovább! Tényleg jó, ha azt csinálod, amit szeretsz – helyeselt a boszorka. – Bár elmondatnám én is ezt.

– A repüléshez értek, és tényleg így van. Mindenki azt hiszi, hogy az apám miatt kerültem be a Mardekár kviddics csapatába, de ez nem igaz. Persze nem voltam legendás… és valóban az apámnak egy egész nyár alatt könyörögtem, hogy vegyen az egész csapatnak seprűt… Szerintem megunta az egészet és nyugalmat akart. De most nem is ez a lényeg.

– Mivel akasztottak ki ennyire a szüleid?

– Kaptam tőlük egy szerződést.

– Minek? – fordult vissza Hermione és összevonta a szemöldökét.

– Kárpótlást kérnek, amiért ügyvédi diplomát szereztem, de soha nem dolgoztam a szakmámban, amivel rémesen megsértettem a család becsületét.

A boszorkány mély levegőt vett, mondani akart valamit, de aztán csak egy fejcsóválásra futotta.

– És mivel kárpótolhatnád őket?

– Elsősorban a tandíj és egyéb költségek visszafizetésével.

– Egyéb költségek?

– Még a csokibékáról is van számlájuk, amit megettem. Van abban valami nyugtalanító, ha tudod mennyi édességet zabáltál meg három év alatt.

Hermione felnevetett, majd beleharapott az egyik minimuffinba, ami olyan isteni finom volt, hogy muszáj volt felsóhajtania.

– Ez egyszerűen isteni, mennyei.

– Remélem, figyelsz rám.

– Persze, csak… Merlinre ez a csokikrém – sóhajtott fel üdvözülten, majd megköszörülte a torkát és igyekezett összeszedni magát. – Bocsánat, Draco, folytasd, kérlek!

– Vannak még záradékok, feltételek, amivel semmissé teszik az egészet.

– Igen?

– Hát persze. Ha elmegyek dolgozni a Minisztériumba, vagy megnősülök, vagy aranyvérű utódot nemzek.

A lány kis híján kiejtette a következő muffint a kezéből. Egy hosszú percig csak Dracót figyelte. Aztán visszasétált a kanapéhoz és leült.

– Nem normálisak – mondta végül. – És mit fogsz tenni?

– Nem tudom, de tényleg nem tudom. Annyira dühös vagyok rájuk! Nem a pénz miatt, hanem, hogy megint manipulálni akarnak. Végre a saját lábamon állok, erre egy ilyennel teljesen taccsra akarnak tenni.

– Biztos van más lehetőség is.

– Nem fogom hagyni magam – csikorgatta a fogait dühösen, miközben kinézett a nappali hatalmas ablakain.

– Bíróságra viszed az ügyet?

– Megtehetném, de nem akarom. Nagy port kavar ez így is, ellenben így legalább csak kevesen tudnak róla.

– Megértem.

Draco leült Hermione mellé a kanapéra. Egymásra néztek. Mennydörgés hangja zárta meg az ablakokat. Ha lehet még inkább zuhogni kezdett az eső. A boszorkány egy pillanatra megrettent, majd fázósan dörzsölte meg a libabőrős karjait.

– Szörnyű ez az idő – jegyezte meg még mindig borzongva. Felhúzta a lábait a kanapéra.

– Gyere közelebb! – kérte a férfi rekedtes hangon. Hermione egy pillanatig vívódott aztán a muffinos tányérral együtt közelebb húzódott Dracóhoz. – Úgy értettem, hogy bújj ide hozzám! Így nem fogsz fázni.

– Nem fázom, csak borzongok.

– Hallottál már a romantikus gesztusokról? Ezt egy ilyennek szántam, és most tényleg nagy szükségem lenne rá.

– Mostanság kíméletlenül őszinte vagy velem.

– Mostanság nem akarok hazudni – mondta végül a varázsló. – Egyébként is miért tenném? De látom, hogy nekem kell lépnem, mert lekötnek a muffinok.

– Már megbocsáss! Kóstoltad már őket?

– Nem.

Hermione felsóhajtott, majd csak úgy egyszerűen felvett egyet a tányérról, majd a porcelánt lerakta a dohányzóasztalra, feltérdelt a kanapéra, és az édességet Draco szájához nyomta.

– Kóstold meg!

– Nem szeretem a parancsoló hangnemet – morogta a varázsló, de aztán mégis beleharapott az édességbe.

– Na?

– Olyan, mint máskor.

– Belehalnál, ha mutatnál valami lelkesedést?

– Ez csak egy süti.

– Édes Merlin…

A boszorkány megette a sütemény másik felét, miközben mélyen felsóhajtott, visszaült a sarkára és lehajtotta a fejét. Nem volt rá hatással, egy kicsit sem… Nem igazán értette. Draco elmosolyodott, s szembe fordult vele, közelebb húzódott, aztán a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét. Nem bírta elszakítani róla a pillantását. Meg akarta csókolni, pontosan annyira, mint amennyire lélegezni akart. Nem szólt egy szót sem, nem akarta megtörni az idillt, amire annyira szüksége volt. Szíve hevesen dobogott, soha nem érzett még ennyire intenzíven. Draco könnyedén emelte fel, és hamarosan Hermione már az ölében ült, miközben átkulcsolta lábával a férfi derekát. Ajkuk összeért. Kifejezettel lágy, édes csók, amiben érződött a mámorító csokoládé krém édes íze, és valami más, ami őket jellemezte.

Ez a valóság? – tűnődött egy pillanatig a varázsló. Meg kellett csókolnia a boszorkány füle alatti pontot, hogy meggyőződjön arról, hogy ez tényleg valóság-e és nem a tudatalattijának szörnyű játéka. Meg kellett érintenie a hátát, majd végigsimítani, s tovább haladni egészen a combjáig. Érezte, ahogy Hermione remegni kezd a karjában, majd halkan felsóhajt. Hozzásimult szinte annyira, hogy érezte a szíve lüktetését, ami egy ritmust vert az övével. Magához szorította, s mélyen beszívta a bőrének, a hajának az illatát. Tudta, hogy vége van, teljesen elveszett ebben az érzésben… Elmosolyodva néztek újra egymás szemébe.

– Ne haragudj! – suttogta Draco lágyan.

– Miért?

– Ezért az egészért. Rád zúdítottam, pedig… nem akartam

Hermione az ajkára tette az ujját, hogy ne folytassa. A férfi csak elmosolyodott, apró csókot lehet az lány kezére.

– Nem kellene badarságokat összehordanod. Azt hiszem, barátok vagyunk.

– Barátok? És a barátok ezt csinálják, amit most mi?

– Nem hiszem.

– Akkor én valami más vagyok neked.

– Meglehet – mosolyodott el Hermione, aztán mindkét tenyerét a férfi arcára tette. Egymás szemébe néztek. – Sajnálom, amiért ilyen szűklátókörű a családod.

– Nem azért jöttem, hogy sajnálj.

– Nem is azért mondtam. Csak olyan nevetséges ez az egész. Te is felhánytorgathatnád nekik azt, amiért megbélyegeztek.

– Játsszak olyan eszközökkel, mint ők? Ez nem méltó ahhoz, aki most vagyok – közölte a férfi.

– Így kiegyenlített lenne a küzdelem. Vagy inkább elfogadod valamelyik másik ajánlatot?

Draco felnevetett, majd kissé felcsúsztatta a kezét a lány pólója alá, s megállt a derekánál. Hermione libabőrös lett az érintésétől.

– Szörnyen elégedett lennék, amit látnám apám arcát, amit bejelentem, hogy megnősülök, munkát kaptam Arthur Weasley osztályán a Minisztériumban és hamarosan apa leszek.

– Meg akarod ölni? – nevetett fel Hermione felszabadultan.

– Legjobb esetben is csak a guta ütné meg, aztán üvöltözne velem. Anyám meg sírna, de nem tudnám megmondani miért, örömében vagy bánatában – mosolyodott el a férfi. – Mikor fogunk végre randizni?

– Éles váltás.

– Persze, nem akarok erről a képtelenségről beszélni. A kapcsolatunk alakulása sokkal jobban izgat e pillanatban.

– Nemrég sétáltunk a parkban.

– Valami sokkal izgalmasabbra gondoltam.

– Párbaj? – simította el a férfi haját a homlokából Hermione. Még mindig kissé nedves volt.

– A szócsata mindig jobb. Különben sem akarom, hogy annyit hadonássz a pálcáddal, még kiböknéd vele a szemem.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy pancser vagyok? – csattant fel Hermione, de szemernyi felháborodottság sem volt a hangjában.

– Nem tűnsz túl félelmetesnek.

– Te sem.

– Pedig az vagyok.

– A fekete lelkű Draco Malfoy személyesen. Még arra sem tudsz rávenni, hogy felüljek a seprűre, mégis hogy győzhetnél meg arról, hogy félelmetes vagy?

Draco megint csak felnevetett.

– Hamarosan repülni fogsz – ígérte, miközben egészen közel hajolt a füléhez –, és élvezni fogod. Így vagy úgy, de én fogok nyerni.

Az apró csók, amit a nyakára adott teljesen kikészítette Hermionét. Ennyi magabiztosság hogy lehet benne? Az arroganciáról ne is beszéljük, mégis tetszett neki, valamilyen furcsa oknál fogva imádta. Túl késő lett volna bármit is tennie, már annyira behálózta és magával ragadta, hogy nem tudott szabadulni. Igazából nem is akart, de ez nem volt lényeges.

Beletúrt a sűrű, kissé hullámos, nedves tejfölszőke tincsekbe. Mohón csókolta meg a varázslót. Soha nem érezte magát ennyire felszabadultnak, kívánatosnak és szexinek. Nem aggódott semmiért, még az sem érdekelte, hogy összesimulva bújnak egymáshoz a kanapén. Holott még csak nem is tisztázták igazán mi van kettejük között. Csak a csókjuk édes íze, egymás érintése számított. Kifulladva néztek egymás szemébe.

– Nem kellene előbb randiznunk párszor?

– Oh, fogd már be! – közölte Hermione.

– Nehogy most akarj meghátrálni! – figyelmeztette Draco. A boszorkány nyögve hajtotta a férfi vállára a fejét.

– Nem akarok, csak… tényleg igazad van – húzta el a száját. – Abba kellene hagynunk ezt a játszadozást.

– Soha többet nem mondok semmit – morogta a varázsló. – Inkább folytassuk a játszadozást.

– De, de igazad van. Előbb tényleg jobban meg kellene ismernünk egymást. Nem csak beleugrani valamibe.

– Megőrjítesz.

– Tudom. Sajnálom.

– Nem sajnálod.

– Őszintén?

– Igen.

– Nem sajnálom.

– Kigomboltad az ingem? – nevetett fel halkan Draco.

– Azt hiszem. De te meg kikapcsoltad a melltartómat.

– Ilyet tettem volna? – rökönyödött meg hirtelen. – Biztos valami reflex lehet.

– Magától nem kapcsolódik ki – sóhajtott fel, majd beleharapott az ajkába.

– Mit csináljak veled, Granger? – bukott ki belőle a kérdés, ami egy jó ideje foglalkoztatta.

– Én mit csináljak veled, Malfoy?

– El kellene mennem – válaszolt rekedten. – Mert, ha nem megyek el…

– … akkor még a végén valamelyik záradékot kipipálhatod apád szerződésében.

– Hát az se a munka lesz a Minisztériumban – nevetett fel. A lány nem bírta tovább, aztán ő maga is felnevetett. – Merlinre, nevetséges az életem.

– Ugyan.

– Nem akarok elmenni, de muszáj.

– Sajnálom. De legalább megehetem az összes sütit.

Draco felnevetett, aztán beletúrt a hullámos hajzuhatagba.

– Annyira azért nem sietek. De az igaz, hogy nem tudom, mennyire tudod türtőztetni magad.

– Remekül tudom magam kontrollálni. Ellenben te már megint pólóm alatt kalandozol – jegyezte meg Hermione.

– Bármikor szólhattál volna, hogy álljak le.

– Rácsapok a kezedre! Héé ott csiklandós vagyok.

– Itt?

Mindketten nevetve dőltek el a kanapén. Draco Hermione fölé hajolt, de még mindig nem hagyja abba. Vékony ujjaival ingerelte az érzékeny bőrfelületet.

– Elég! Hagyd abba! – nevetett fel, majd igyekezett kiszabadulni.

– Miért tennék ilyet? – kérdezte a varázsló. – Kezdem élvezni!

– Ez már majdnem kínzás.

– Kínzás? – felszabadult volt, talán túlságosan is. Közel hajolt a boszorkány füléhez, aztán nagyon halkan elmagyarázta neki valójában ő milyen kínzást képelt el neki.

– Menj haza! – szólalt meg Hermione hangosan, és szörnyen elpirult.

– Ha tudnád, mennyire nem akarok – nevetett fel, majd megfogta a lány kezét és a feje fölé emelete, s finoman a lenyomta, hogy ne tudjon védekezni. – De addig biztos nem megyek el, amíg meg nem mondod, mikor megyünk randizni.

– Jól van. Jól van. Mikor is legyen?

– Válasz a maihoz egy igencsak közeli időpontot.

– Péntek?

– Miért pont péntek?

– Nem tudom. Hétfő túl korán van, kedden nem érek rá, szerdán edzés, csütörtökön a szüleimhez megyek vacsorázni, pénteken edzés után ráérek. Így megfelel?

– Meg. Valami szexit vegyél fel!

– Majd meglátod.

– Alig várom – mondta aztán megcsókolta újra. Hosszan, követelőzően és kissé mohón. Elengedte Hermionét, egyik kezével támaszkodott a másikkal végigsimította hasát, az oldalát, finom kúszott fel a mellkasáig, érezte a lány szapora szívverését a tenyere alatt, ami olyan volt, akár a verdeső, apró fénytündér. A boszorkány gyengéden fonta karjait a varázsló nyakába, lábával átkulcsolta Dracóét. – Ezzel nem segítesz.

– Sajnálom.

– Egy frászt sajnálod. Pontosan ugyanannyira élvezed, mint én.

– Lehet – mondta halkan, majd elpirult.

– Jobb, ha elmegyek.

– Aha – szólalt meg Hermione, majd lehúzta magához a férfit, hogy az ajkuk újra egymáshoz érjen.

– Szóval mégse menjek?

– Menned kellene.

– Jó – egyezett bele, aztán újra megcsókolta. – Szeretném ezt tovább játszani, de még nem lehet.

– Valóban. És még vár a finom süti.

– Merlin ments, hogy az utadba álljak! – mosolyodott el kedvesen. Felkelt a kanapéról, aztán segített Hermionénak is felkelni. – Kikísérsz?

– Persze.

Draco felvette a cipőjét, begombolta az inget, amit nem sokkal korábban Hermione kigombolt. Hátrasimította a haját, és megfogta a seprűnyelet. Egy apró csókot nyomott a boszorkány ajkára.

– Holnap találkozunk.

– Igen.

– Ugye nem fogsz kiborítani?

– Még nem tudom – harapott az ajkába Hermione, és egy halvány mosollyal nekidőlt az ajtófélfának.

– Vegyél fel valami egyenruhát!

– Meglesz.

Draco elmosolyodott, elköszönt, majd pár pillanattal később már ott sem volt. A boszorkány sóhajtva ment vissza a konyhába és jó néhány süteménnyel rakta meg a tányérját. Mennyei volt!

hozzászólások: 0